Karakter: Jason Bryant
Megjegyzés: (Vyvynek)
Ásítva sétálok be az irodámba az ebédszünet végén, éppen akkor, mikor megcsörren odabent a mobilom. Újabb ásítással nyúlok érte és ülök le a székembe. Ez a tavaszi fáradtság kiakaszt.
- Igen? – veszem föl.
- Kapcsold be a tévét – üdvözöl anya hangja.
- Dolgozom – felelem homlokráncolva.
- Tudom... Éppen azért. Hidd el, ez érdekelni fog.
Sóhajtva veszem a kezembe a távirányítót.
- Na és hova kapcsoljak?
- Az al-Jazeerára.
Mit ne mondjak, már ezzel is felkelti az érdeklődésemet. Gyorsan be is kapcsolom a tévét, és feszülten figyelni kezdek.
- ...ismételjük legfőbb hírünket. Szörnyű atrocitásról kaptunk híreket, amelyet az amerikai különleges erők követtek el az Eufrátesz folyó egyik hídján, nem messze Hit iraki városától. Úgy tudni, egy amerikai tiszt hidegvérrel lemészárolt tizenkét fegyvertelen földművest. Tudósítónk nem tudta megnevezni a halottakat, és az Irakban állomásozó amerikai parancsnokok is elzárkóztak attól, hogy kommentálják a híreket...
Miközben a sötét szemű arab nő tovább olvassa a „nap hírét”, én már pattanok is föl a székemből, majd feltépve az ajtót csörtetek Sykes kapitány irodája felé. Talán várhattam volna egy kicsit, mert szabályosan érzem, ahogy pattanásig feszülnek az idegeim. Ezért is gyűlöltem világ életemben azt a nyomorult csatornát... Leginkább az al-Kaida szócsövének tudnám nevezni, így hát valahányszor szokatlan harci esemény történik a Közel-Keleten, azt 99,99%-os bizonyossággal az al-Jazeera fogja közölni. Meglehetősen irreális körettel. „Egy amerikai tiszt hidegvérrel lemészárolt tizenkét fegyvertelen földművest”?! Hát persze, és titkon én vagyok a Mikulás. A különleges erők nem üresfejű barmokkal van megtömve, hanem kőkemény kiképzéseket teljesített kiváló katonákkal.
Ahogy belépek az irodába, Sykes kapitány már a telefonon lóg, de elég egy pillantást vetnie az arcomra, csak int, hogy üljek le az íróasztalával szemközti bőrfotelbe. Le is ülök, ujjaimmal idegesen dobolok khakiszínű egyenruhámon a térdemen, miközben várakozok. Míg a kapitány pattogó hangon beszélget valakivel a vonal túlsó felén, igyekszem kicsit rendezni a gondolataimat, és józanul átvenni a dolgokat. Ennek a furcsaságnak most kellett történnie, különben mi már tudnánk róla, a hírszerzés tájékoztatási ideje átlag fél óra. Maximum. Ezek a turbános barmok meg máris tudnak mindent, ilyen kristálytisztán? Kötve hiszem. Itt valami mocskosul bűzlik, és én már nagyon szeretném tudni, mi az.
Csak a kagyló lecsapódásából és egy hosszú, elgyötört sóhajból tudom meg, hogy a kapitány végzett a telefonálással. Felpillantok rá, gondterhelt tekintettel bambul az asztalára, és valamit morog az orra alatt. A szájáról egyértelműen a „Most mégis mi a faszt csináljak?” mondatot tudom leolvasni.
- Uram? – szólalok meg.
- Nyakig ér a kulimász, főhadnagy – sóhajt fel. – A baloldali és az arab média egy kissé elferdítette a híreket.
- Azt mindjárt gondoltam – morgom. – Tudunk már valami biztosat?
- A Hitmen támaszpont közelében két SEAL-szakaszt is ellenséges támadás ért. A felkelők megint bevetették a Gyémántnyilat – néz rám lassan, én meg eltátom a számat.
- A Gyémántnyilat?! És még mi vagyunk a segg... – A nyelvemre harapok, hogy inkább ne is fejezzem be a mondatot.
A Gyémántnyíl rakéta... Állítólag egy francia fegyvercég fejlesztette ki. Olyan, mint egy sima rakéta, úgy is működtethető, azzal a csekély különbséggel, hogy a hegye gyémántból van, így áttöri a legvastagabb páncélzatot is, bármilyen harci járművön. Ráadásul valami különleges gyújtótöltetet is raktak bele, mert a szemtanúk beszámolói szerint furcsa, kék lánggal ég, és mindent eléget a közelében. Mindent. A centiméteres vastagságú páncélzat a járműveken megolvad, a bent ülők pedig elevenen elégnek. Csak hamu marad belőlük. Nem véletlenül tiltotta be az ENSZ alig két hete, az első támadások után... A használata emberiség ellen elkövetett bűnnek minősül, de úgy tűnik, az iraki felkelőket ez sem zavarja.
- Nem tudom, mi lesz itt – rázza a fejét a kapitány. – A rakéták négy harckocsinkat semmisítették meg, húsz hallottunk van. Tizenkét SEAL és nyolc ranger.
Elborzadva meredek rá.
- Akkor mégis mit akarnak a hajunkra kenni?! – kérdezem felháborodva.
- Iraki áldozatok is vannak, akiknek az ügye egyelőre tisztázatlan. Állítólag tényleg az egyik SEAL parancsnok lőtte le őket, de részleteket még nem tudunk – csóválja a fejét.
- Amíg tisztázatlanok a körülmények, nem ítélhetünk – meredek rá.
- Mi nem – néz a szemembe vontatottan.
- Úgy érti...?
- Úgy.
A fogamat csikorgatva szorítom ökölbe a kezem. Hát persze. Így, hogy akár csak felreppent a hír, hogy egy magas rangú katona hidegvérrel mészárolja a szegény, ártatlan irakiakat, hatalmas felbolydulás lesz. A Pentagon nem fogja szó nélkül hagyni, hiszen éppen most akarták megsürgetni a közel-keleti békéket... De ha emiatt nem bűnhődik senki, akkor a békékből sem lesz semmi. Valakit fel kell áldozniuk, és a fejemet tenném rá, hogy a SEAL parancsnokra pályáznak, akármit is tett, és akármiért is tette.
- Ha hadbíróság elé állítják, én akarom védeni – jelentem ki.
- Más szóba sem jöhetne, főhadnagy – biccent.
***
Egy héttel később már a San Diego melletti bázis repülőterének hangárjában várakozok. Végül az lett a vége, amitől mindannyian tartottunk, de amire számítottunk is. Az Amerikai Egyesült Államok vezetősége nem hagyhat figyelmen kívül egy ilyen esetet, így hát dobtak egy fülest a vizsgálótisztnek, hogy jó lenne, ha arra a döntésre jutna, hogy az ügyet bizony hadbíróság elé kéne állítani. Amivel nem is lenne semmi baj, ha az érintett SEAL parancsnok nem az lenne, aki...
Dominick Savarin őrnagy neve még számomra sem volt újdonság. Rengeteget hallottam már róla, főleg mikor kint voltam, de még itthon is. Mindenki felnéz rá, mindenki tiszteli – jogosan. Hosszú évek óta szolgál már a tengerészgyalogság kötelékeiben, annak idején osztályelsőként végzett a kiképzésen, a képességei cáfolhatatlanok, a kitüntetései pedig megszámlálhatatlanok. A részletes vizsgálati jelentést természetesen én is megkaptam – az őrnagy védelmét egyértelműen rám bízták –, és figyelmesen végig is olvastam mindent, ami benne állt, köztük a megannyi elismerést és eredményt, amit elért. Valamint a zavaros ügy minden részletét.
Savarin őrnagy az első szakasz kisegítésére érkezett a helyszínre embereivel, miután egy rangerekből álló csapatot két betiltott Gyémántnyíl rakétával reménytelenül sarokba szorítottak. Az őrnagy távcsövön keresztül figyelte a folyó túloldalát, ahonnan vélhetően a rakéták érkeztek, így pontosan kivehette azoknak a lázadóknak az arcát, akik alig néhány másodperccel később újabb rakétákat indítottak meg ellenük. Két harckocsit találtak el, benne az őrnagy tizenkét emberével, akik azonnal szörnyethaltak. Állítólag a legjobb barátai is a halottak között vannak, de ez személyes körülmény, nem hozhatják föl ellene. Ami ezután következett, azt kell majd alaposan megragadnom. A támadás után ugyanaz a tizenkét iraki indult meg az életben maradt katonák felé a hídon, akik a rakétákat is megindították, ezt több tiszt is alátámasztotta. Valamint azt is, hogy feltartott kézzel közeledtek. Ez ugye a megadás jele... de nem az iraki lázadóknál. Nem egy eset történt már, amikor ilyen módszerrel altatták el az amerikai katonák gyanakvását, majd amint elég közel értek, felrobbantották magukat, vagy előkapták a hátukról a fegyverüket, és vakon tüzelni kezdtek. Ezek az esetek lesznek az én adujaim, hiszen az őrnagy ezt a tizenkét irakit lőtte le. A tetemet ráadásul azonnal elvonszolták a társaik, így a fegyvertelenségre sincs bizonyíték.
De mielőtt kidolgoznám a pontos védelmet, mindenképpen beszélnem kell az őrnaggyal. Éppen ezért vagyok most itt. A repülőgép hamarosan megérkezik, a fedélzetén vele és az összes szemtanúval. Már hallom is a motor zúgását, így felállok a székből, ahol eddig várakoztam, és a hangár hátsó ajtaja felé indulok. Az ott várakozó két katona tiszteleg, majd kinyitja az ajtót, én pedig kilépek a napos, kellemesen langyos időbe. A hatalmas Boeing C-17-es éppen akkor ereszkedik le a kifutópályára.
A szemtanúként érkező tiszteket egy csoportban kísérik el néhány katona, csak az őrnagyot vezetik hozzám. Őt én fogom a szobájához kísérni, és közben igyekeznem kell meggyőzni arról, hogy bizalommal forduljon felém, mert én kizárólag az ő érdekeit tartom szem előtt.
Bár az aktában láttam az adatait, bevallom, egy pillanatra zavarba jövök, mikor közvetlen közelről megpillantom. Legalább húsz centivel fölém magasodik, teste duzzad az izmoktól, ráadásul sugárzik belőle az erő és a fegyelem. És akkor az elképesztően égszínkék szemeit még nem is említettem. A tekintete viszont fáradt... Nem csodálom.
A formális tisztelgés után mellőzöm a hivatalosságot, barátságosan rámosolygok, és kezet nyújtok neki.
- Üdvözlöm San Diegóban, őrnagy. A nevem Jason Bryant főhadnagy, és engem bíztak meg a védelmével a tárgyaláson.
|
