 Karakter: Simen Reidar
Megjegyzés: (Vyvynek)
Előre éreztem, hogy ezt a megbízást nem kellett volna elfogadnunk. Már az bántotta az önérzetem, hogy a megbízó ragaszkodott saját emberei bevonásával, így konkrétan csak Livio jött el velem terepre saját társaim közül, a többi mind annak a seggfejnek a pojácája.
Aztán meg előálltak a robbanóanyagokkal, amiknél jó, ha az alapokat ismerem, így kissé leizzadtam, mire felszereltük mindet ebben a nyomorék szállítókonténerben, az árukra. Az időzítő behangolása ehhez képest gyerekjáték volt, de mivel a megbízó nem adott időt arra, hogy jól felkészüljünk, a megkárosítani kívánt fél befutott.
Szerencsére a megbízó emberét sikerült lelőnie, érte nem fogok könnyeket hullajtani, de az már sokkal zavaróbb, hogy én nem tudtam kereket oldani. Meg kéne tanulnom befogni a számat, vagy bemártani valaki olyat, akihez nincs közöm…
- Nah idefigyelj te kis szaros! Egyszer fogom megkérdezni, csak egyszer! Aztán lehet dönteni, mély gödör, vagy égető. Tehát. Mit kevertél az én szállítókonténeremben a semmi közepén? Élénk figyelemmel várom a választ. – Hát nem mondom, hogy nem egy férfiállattal hozott össze a sors, de azt hiszem a körülmények nem a legkedvezőbbek.
Rekordsebességgel vetem le eddigi személyiségem, és elkomorodva állom a pillantását. Mintha meglepődne a hirtelen váltáson, de egy szemöldökfelhúzásnál többel, nem adja jelét.
- Nem igazán szeretek úgy társalogni, hogy a mozgásterem alulról súrolja a minimumot, a lábam pedig kis híján a talajt se éri – jegyzem meg higgadt, de kissé ironikus hangon.
- És azt hiszed olyan helyzetben vagy, hogy ilyenekről alkudozhass? – sziszegi gunyorosan, és visszaejt a földre. Összekötözött lábakkal nem sok esélyem van a talpon maradásra, rövid úton feldőlök, de sikerül legalább nem az arcomra érkezni.
- Basszameg – nyekkenem, majd visszavarázsolom magamra az idegelésre mindig hasznos mosolyt, és felhúzom magam ülőhelyzetbe. – Jó, rendben, ne alkudozzunk. Ölj meg, és aztán mondj búcsút a rakományod bevételének, meg egy jól fizető kliens szimpátiájának.
- Miről beszélsz? – ránt fel, ezúttal a mellkasomon ragadva meg a felsőm. Nem hiszem el, nincs jobb hobbija, mint a ruhám szaggatni?
- Kötél le, és elregélem. Vagy félsz, hogy elverlek? – vigyorodok el, mire a nyakamra markol. Déjá vu… Már kezdenek megint csillagok táncolni a szemem előtt, mikor végre megszán némi levegővel, és közben egy kést pattint elő, amivel elvágja a köteleim.
- Ha még valamit lezúzol, kötél helyett levágom valamelyik végtagod! – jelenti ki, én meg felsértett csuklóimat dörzsölgetve, levegő után kapva lépek hátrébb.
- Köszi a szíves vendéglátást…
- Ha jól emlékszem, tolvaj vagy, és nem vendég. Most pedig dalolj, ha élni akarsz.
- A helyzet az, hogy a megbízóim általában nincsenek oda a róluk szóló dalokért. Mindegy, kiszúrt velem az a seggfej, legyen neked gyereknap – vonom meg a vállam, és visszaállítva egyenesbe a kanapét, levetődöm rá. – Nagyjából másfél óra múlva felhívnak az embereid, hogy túlvannak a határon, és elérték a megrendelőt. Mindig felhívnak, tudom jól, szigorú a házirend – vigyorodok el, ő azonban továbbra is igen csak fenyegetően méreget, így sóhajtva folytatom. – Számítástechnika és rendszerek feltörése, valamint infószerzés a szakterületem, de most robbanóanyagokkal kellett dolgoznom. Időzítő lett szerelve rájuk, egy hívás a beállított frekvenciáról, és levegőbe repül az egész szállítmány, valószínűleg a megrendelő átvevőit is kinyírva. Casus belli…
- Mi a szar? – morran fel, és ha nem reagálnék gyorsan, és ugranék át a kanapé mögé, valószínűleg megint a nyakam használná kapaszkodónak. – Melyik rohadék bérelt fel?
- Passz – vonom meg a vállam. – Kevesen tárgyalnak szemtől szemben az én szakmámban. Azt viszont nem kalkuláltuk bele a dologba, hogy megjelentek – húzom el a számat. – Gondoltam lenyúlom a mobilod, ha már megláttál, nincs robbanás, és mindenki boldog. A megbízót kivéve…
- Akkor most háromig számolok, és kikapcsolod ezt az egész szarságot, különben búcsút mondhatsz az életednek.
- Ezt értsem úgy, hogy ha megteszem, életben maradok? – érdeklődök látszólagos könnyedséggel, de valójában semmi kedvem itt hagyni a fogam.
- Amennyiben nekem fogsz dolgozni mostantól.
- Kösz, de kösz nem, szabadúszó vagyok – vágom rá. – Felfogadsz pénzért, én meg elvégzem a munkát, addig mondhatjuk, hogy neked dolgozom.
- Látom nem érted – szólal meg hideg fenyegetéssel a hangjában. – Elfogadod az „ajánlatom” vagy sem, én úgyis elérem, amit akarok, a kérdés, mennyire fog fájni neked. Mondhatjuk úgyis, hogy nincs választásod!
Némán állom a pillantását, és még a kiváló emberismeretemre sincs szükségem, hogy tudjam, nem viccel. A kínzás és a csúfos vég nem szerepel közeljövős terveim közt, és amúgy se járnék olyan rosszul, ha mint emberét, megvédene jelenlegi megbízóm haragjától. Mert tuti nem köszönőlevelet fog küldeni, ha nem jár sikerrel.
- Nem vagy jó alkudozó, Nagyfal – fintorodom el. – Bah… oké, vettem. Kikapcsolom a bummot, és dolgozom neked, de a saját stílusom szerint.
- Még egy hülye becenév, és…
- Nem mintha bemutatkoztál volna – vigyorgok rá. Bár ha tudom majd a nevét, akkor se fog könnyedén leszoktatni a becenevekről, vicces a hatásuk.
- Colin, ennyit elég tudnod.
- Simen – dobom meg én is egy keresztnévvel, majd előkotrom a belső zsebemből a mobilom, ami csodák-csodája, egyben van. – Mielőtt elkoboznád, ezzel tudom elérni a társaim, akik le tudják kapcsolni az időzítőt.
Nem szól semmit, csak hagyja, hogy tárcsázzak. Erik rekordsebességgel kapja fel, valószínűleg már attól tartottak, rendezhetik a temetésem.
- Skru det av! – morranom. Ő az egyetlen, akivel az anyanyelvemen kommunikálhatok, tekintve, hogy ő Norvégiában csapódott mellém.
- Hvorfor?
- Principal utvekslet.
- Gikk raskt.
- Fordi…
- Olyan nyelven csicseregj, amit én is értek! – elégeli meg vendéglátóm az eszmecserénk, és fenyegetően közelebb lép. Drámaian felsóhajtok, majd nyelvet váltok.
- Majd elmondom, csak kapcsold ki!
- Høyre… - morogja kétkedve, de azért fél perc múlva jelzi, hogy lerendezte.
Bontom a vonalat, majd eltéve a telómat, a túlméretezett plüssmackó felé fordulok.
- Kikapcsolva, és most ha el tudsz szakadni személyi bűvkörömből, visszatérnék a társaimhoz – mosolygok rá, bár valahogy előre érzem a választ.
- Felejtsd el! Amíg nem történik meg az átadás gond nélkül, itt maradsz. És ha átvertél, elátkozod a napot, mikor megnyerted a spermafutamot!
- Nocsak, ez egész szellemes volt – vigyorodom el, majd lemondó sóhajjal vetődöm vissza a kanapéra. – Teával, kávéval meg se kínálsz?
~oOo~
Nagyjából másfél óra múlva érkezik a hívás, hogy a helyszínen vannak, majd az átadás gond nélkül megtörténik. Bevallom, kissé izgultam. Bízok én Erik képességeiben, ráadásul sose mondana ellen egy utasításomnak se, de a technikában is lehetnek bakik, becsúszhatott volna az a robbanás.
- Remek, akkor én most go home! – pattanok fel, és célzom meg a kijáratot, de elkapja a grabancom, és visszapenderít az iroda közepére. Tudtam én, hogy nem tud elszakadni a bűvkörömből, bár az elmúlt másfél órát bősz szemmel öléssel töltöttük, szörnyen izgi volt…
- Na persze, hogy aztán felszívódj. Azt már nem, itt maradsz! – morranja, én meg kétkedve húzom fel a szemöldököm.
- Aha… költözzek be az irodádba… Figyelj, Hegyomlás, majd úgy csinálok, mint egy bejárónő. Jövök, elvégzem a munkám, aztán pápuszi, otthon vár a család. Tessék, ezen a címen vagy a számon elérsz! – nyomok a kezébe egy fecnit, amire már előzőleg felfirkantottam az egyik törzshelyünk, egy jó kis kocsma címét, meg a számom. – De most tényleg mennék, van bennem életösztön, mert gondolom te se díjazod, ha továbbra is húzom az agyad.
|
