Karakter: Neil Bones
Megjegyzés: Montserrat
Az ablakban álldogálva nézem a közeledő hajót, a rajta nyüzsgő emberek látványa valamiért baljóslatú szelet hoz felém. Mint a hangyák, a kártevők. Mindenki szmoking, öltöny, csupa drágaság és gazdagság. Akik nem ismerik a kétkezi munka fogalmát.
A sötétkék függönyt markoló kezemen ujjaim megroppannak, a vérpiros kesztyű csodálatosan mutat rajta. Egy gyufa is milyen szépen égne az ujjaim között. Egy pöccintés, szarrá égetném ezt a nyomorult helyet, amiből már kezd nagyon elegem lenni.
Csak jöjjenek erre az árverésre.
Adjanak elegendő pénzt.
A benzint vásárolják meg vele.
Sóhajtva fordulok el az ablaktól, egy gombnyomás, és a függönyök összerántódnak. Még pontosan hét perc, amíg ide elérnek. Megnyomom a személyzeti hívógombot, mire szinte rögtön kopogtatnak az ajtómon.
- Szabad – közlöm hidegen, mire az ajtó kinyílik, és az én kedvenc alkalmazottam lehajtott fejjel sündörög beljebb.
- Hívott, uram? – engedelmesen szól, nem sunyít, semmi. Ahhoz már eléggé megneveltem, és a tudtára adtam, hogy ki kivel játszik ebben a meccsben. Haja megcsillan a függönyök között átfurakodott fénycsóvák szikrázó fényében.
- Mivel csengett a telefon a szobádban, ez elég egyértelmű – felelem színtelenül, mire felemeli a fejét. Szemei várakozva vizslatnak, de ez a várakozás nem pozitív értelemben értendő.
- Menj ki a burzsuj elé, és kalauzold el őket. Tudod a dolgod – fűzöm össze sátormód ujjaim magam előtt, afölött figyelem minden rezdülését.
- Igen, uram – biccent készségesen, de mikor már a kilincs után nyúlna, hangom utána süvít.
- Nem kérdezted meg, hogy kell e még valami.
Keze megdermed a kilincsen, látom, hogy nyel egyet, és akadozva fordítja vissza a fejét. Látszik rajta, hogy küszködik az indulataival, amit főleg a félelem és a kétségbeesés táplál, de a szürke szemekben gyűlölet is lobog. Ismerem, mint a tenyerem. Trükkös és mocskos, ezért teljes nyugodalommal használom ki testét, és lelkiismeret nélkül taposok a lelkébe.
Semmivel sem különb annál a csürhénél, amit most majd be fog vezetni a szállodába. Egy kígyó. De ha jó helyen fújom meg, istenien szól. Csodás hangszer, amit szeretek használni.
***
Miután minden csomagjukat és egyéb más encsembencsem el lett pakolva, lemegyek, hogy körülnézzek a szalonban, micsoda alakokat fújt ide a szél. A lépcsőn unottan lépdelek le, vörös kesztyűbe bújtatott kezeim zsebeimben pihennek, ahová valók. A folyosón már találok is egy ismerőst, a lila haj szinte rikít. Kimérten biccentek, mire sejtelmesen vigyorogva meglendíti a szájában lengő cigit, ami egy pillanatra megvilágítja a nyakában lógó fuchsot.
- Bones.
- Rossi – állok meg mellette féloldalasan. Hozzá nem érek, még tőből leharapja a karom, a fülembe belekapva. Ez az ember egy állat, de jó árukat pakol ki az asztalra.
- Befejezted a hentelést?
- Hiányzik – pillantok ki az ablakon fásultan.
- Azt meghiszem. Kellemes napi elfoglaltság.
- A megnyitón találkozunk – pillantok rá a szemem sarkából, ő is a zsebeiben tartja a kezét, alamuszi pillantása semmi jót nem ígér, így már a válaszát is hasonlóképp képzelem el.
- Ha elmegyek.
Intek neki, mikor már a hátam mögött tudom. Persze, majd odatolja a képét, ha akarja, nem fogom erőltetni. Senkit nem erőltettem. Szétküldtem a meghívókat, eljöttek, sok bolond egy sima házat is bolondokházává tud varázsolni, se perc alatt. Minek törjem én magam azon, hogy megkeserítsem az életüket?
Elintézik egymást, kibírhatatlanok, főleg Rossi és a göndör oroszlán.
Apropó oroszlán, a bárpultnál meg is látom az alakját, ahogyan éppen a bárpultostól kér egy kis piát. Igyon csak, az sem fog segíteni. Rajtam se segített. Ahogy körüljárom a termet, szorosan a fal mellett haladva, érzékeny füleim koccanást hallanak, majd csörömpölést. Két perc alatt ott termek Szimba, és a pultos mellett, aki több színváltozást szenved el.
- Esetleg valami baj van? – kérdezem előzékenyen, de nem a férfitól, hanem a pultostól.
- Elejtettem a poharat – hallom a morgást oldalól, majd a pénztárcák tipikus csattanását, mint mikor kinyitják. - Kifizetem.
- Felesleges – legyintek, mire felemeli a szemöldökét, zöld szemei sandán villannak rám. Nem is oroszlán. Ez egy dauerolt róka. - Az árverésen legyen ilyen áldozatos.
- Pf, mit nem mond – teszi el rögtön a bankókat, és pár pillanat alatt úgy ül ott, mintha mi sem történt volna. Benyúlok a pult alá, kiveszek egy üveg bourbont, és elé teszem.
- Ezt mire véljem? – kérdezi, mire benyúlok egy méretes szívószálért, és belebaszom az üveg szájába.
- Kedves egészségére. Elbeszélgetek majd a személyzettel, élvezze továbbra is a nyaralást – közlöm fagyosan, mire keze pultra siklik, és rátámaszkodik. Felhorkant, nyilván a nyaralás szó megfeküdte a gyomrát.
- Beszél a személyzettel? Ki maga itt?
Kinézek az ablakon újfent, látom, hogy a nap narancsvörösen ég a horizont alján. Elmerengve támaszkodom én is a pultra, nem figyelve arra, hogy kérdezett. Lángokat képzelek el. Sokat. Mértéktelenül. Ahogy nyalják a drága függönyöket, a tapétát, elégnek a telefonvezetékek, minden megszakad, kuss lesz…
- Fel se tűnne senkinek sem, hogy ég – sóhajtok, és otthagyom az ipsét a halálra vált bárpultossal, aki éppen most magyarázza el a pasasnak, hogy mit is értettem ez alatt.
Ég a gyertya, ég.
A bárpultost meg nem én fogom lerendezni, hanem Collins. Jó fickó az is, nem pofázik feleslegesen hülyeségekről. Csak a lényeget. Tömören. Velősen. Információt, ha nagyon muszáj.
Tökéletes alkalmazott.
Körbeszaglászom az összes új vendéget, de mikor megláttam, hogy kellőképpen balhésak, így szépen elsündörögtem vissza az irodába.
Az egyik épp ingerültségében letépte a szobájában a tapétát, mikor megjelentem a háta mögött, szalonképes szavakkal üdvözölt, kétségbe vonva az anyám szexuális beállítottságát.
Ferde hajlamú volt.
Meg japán, akkor meg végleg ferde, minden szempontból.
Még az első nap tönkreteszik a szállodát. Csodálatos, gyönyörű tettek ezek, amiket kár lenne megelőzni. És különben is. Ha szétszedi, neki kell a romok között aludnia, semmit nem javíttatok meg.
Rombolják csak porig.
Leszarom.
- Üdvözlöm Önöket. Neil Bones vagyok. Ennyi bőven elég rólam, térjünk a lényegre, ne raboljuk kölcsönösen egymás idejét, mint tudjuk, az idő pénz. Én pedig házigazdaként senkit nem áll módomban kifosztani – mondom immár a mikrofonba, mire páran meglepetten néznek vissza rám. Mennyi morgós pofa.
- Árverésre jöttek mindannyian, hozták a pénzüket, volt, aki önös érdekből és más szándékkal látogatott ide, de a lényeg ugyanaz – pillantok az egyik fiatal férfira, aki a mellette ülő kezét fogja, és szinte issza a szavaimat.
Megint végignézek mindenkin.
Mély kuss.
- Ez a dolog elvileg egy két hétig fog tartani. Mindennap egy tárgy, amit én magam prezentálok Önöknek. Természetesen ez alatt minden igénybe vehető: túrázás, búvárkodás, szaunázás, bárpult és az étterem, valamint a mozi a harmadik emeleten – mutatom az interaktív térképen a felsorolt helyeket, így mindenki szeme a vászonra szegeződik. Jó ez az előadó terem, és a vászon is szépen égne egyszer.
- Kérdése valakinek? – kérdezem a végén, a projektort egy kattintással kapcsolom ki, nem engedtem be ide a személyzetet, felesleges. Úgyis mindenről tudnak.
Főleg az esküvős gerlepárról.
Hogy várják már, te jószagú Úristen… Régen volt feldíszítve ez a kóceráj virágokkal. Talán akkor, mikor még csak simán föld volt itt fűvel.
|
