-         Igen... igen... – Fél karral átölelem nyakát, õ meg a hátamra simítsa tenyerét.

 Felmegyünk és csodálatos látvány tárul a szemünk elé, szinte látni az egész várost. Néha megölel, ami nagyon jól esik, de nem akarom, hogy megérezze szívem gyors dübörgését ilyenkor, vagy testem remegését, így többször elhúzódom tõle. Rám sem bagózva megy el mellettem, ami igen rosszul érint. Dehát, ha õ nem figyel rám, akkor én sem. Továbbsétálok a tömeggel és bámulom a kilátást. Nem tudom meddig nézhettem a semmibe, miközben kettõnkön gondolkodom. Még nem is tudom, hogy kéne viszonyulnom más féfiakhoz. Egyedül a bátyám és a szüleim állnak ilyen közel hozzám. Erre jön Arnold és olyan melegséget hoz magával, amit eddig soha nem éreztem. Furcsa vagyok a közelében, folyton zavarba jövök és néha azt hiszem, hogy õ is hallja szívem gyors zakatolását. Azt hiszem kezdek... Marhaság. Kinek kellenék én? Eleve veszett ügy. Ráadásul, ha úgy vesszük, apáink ellenségek és fiúk is vagyunk és... Ez azt jelenti, hogy meleg vagyok? Nhg... azért ezt nem gondoltam volna magamról.

 Végül végetvetek furcsa és bonyolult gondolatmnetemnek, majd Arnold mellé sétálok. Beszél valakivel, de nem nagyon édekel.

-         Arnold, megyünk? – kérdem hallkan.

-         Most épp beszélgetek, addig nézelõdj – mondja. Hírtelen elkezdk fázni. Keresztbeteszem karjaim mellkasom elõtt.

-         De fázom. – suttogom és elkezdek vacogni.

-         Gyere. – Átlel, mire bújnék hozzá, de megtartja a távolságot.

 Csöndben megyünk vissza a szállodába. Érezhetõ a feszültség köztünk, ami engem már kezd idegesíteni. Mikor már aszobánknál vagyunk, én egybõl becélozom a fürdõt. A víz jó forró. Igazán jól esik a kinti hidegbõl most melegben lenni. Talán kicsit meg is nyugtat. Mikor végzek piszomanadrágomat felvéve a nappaliba megyek, ahol õ TV-t néz. Lehuppanok mellé és betakarom magam. Arnold a kezembe nyom egy bögre teát, mire hálásan pillantok rá. Amint elmegy fürdeni és megiszom a teám, el is fekszem a kanapén. Nem valami jó a film, de egyszer meg lehet nézni. Mikor kijön én fel is ülk. Szemem végigjártatom testén, amit csak egy boxer takar. Elönt a forróság, de szerencsére jól leplezem. Leül mellém, aztán én visszatelepszem, de ezúttal combjait használom párnának. Elkezdi simogatni a hajamat, mire egész fejbõröm bizsereg. Nagyon jól esik és a kényelem is megvan, nem bírva tovább ébren, átadom magam az álommanónak.

~*~

 Arra ébredek, hogy valaki a csípõmet cirogassa. Mocorgok kicsit, mire abbamarad a becézgetés. Fejem felemelve látom Arnold békés arcát. Alszik, akkor lehet, csak a takaró surlódott a testemen, ugyanis néha álmomban is hajlamos vagyok fészkelõdni. Álamat nekitámasztom vállának és nyakába szuszogok. Sóhaját hallom, így felnézek rá és ott is felejtem tekintetem. Mire észhez térek ajkai már túl közel vannak az enyémhez. Megfutamodva kellnék le róla, de a reggeli hideg azt súgja, hogy jobb, ha maradok. Egy pillnatást vetek még ajkaira, aztán villámgyorsan, puhán puszit adok szájára. Tettemtõl elpirulva fúrom arcomat nyakába, ahol illatától megrészegülve felsóhajtok.

-         Jó reggelt! – hallom hangját. Zavaromban még mindig kis vackomba bújok.

-         Neked is, bocs, ha felébresztettelek. – Ujjait érzem, ahogy hátamat simogatja.

-         Amúgy is dolgoznunk kell, jobb, ha korán nekilátunk.

-         Oké, csak még 10 percet kérek. – Motyogom nyakába és már mindjárt el is nyom az álom, ha nem simogatna olyan helyen, ahol csikis vagyok.

-         Jó, maradjunk még 10 percet. – sóhajtja és oldalára fordulva ölel magához, de tovább simogat. Nem bírom ki, hogy ne nevessek fel. Kérdõn néz rám, de én csak tovább folytatom a nevtést.

-         Csikizel. – Erre meg csak mégjobban elkezd simogatni egy helyen és még körmeit is bevonja néha tevékenységébe, én meg csak nevetek és mikor már a könnyeim is kicsordulnak abbahagyja és szorosan magáhozlel. Pihegve, kipirultan bújok nyaka és válla közti kis vackomba, ahol el is fészkelõdöm fejem. – Gonosz vagy – suttogom, mire õ is felnevet. Mintha a gerincemen futott volna végig valami bizsergetõ érzés.

-         Letelt a 10 perc. – Sóhajt és kimászik az ágyból. Utánanyújtom kezeim, de õ csak elvigyorodik.

 Kopognak.

-         Tegoshi, nyits ajtót, rajtad van pizsomagatya.

-         Oké, de akkor rendelj valami kaját.

 Magamraterítem a takarót,mert hideg van azért. Az leér a fldre, úgy húzom magam után, mint valami palástot. Kinyitva az ajtót, a takarítónõvel találom szemben magam. Testes nõ, majdnem hátraszökök ijedtemben, mikor meglátom, de beedngedem és hagyom, hogy tegye a dolgát, majd Arnold mellé sétálva az õ válára is terítek takarómból, aztán odabújok oldalához, õ átöleli a derekam. Együtt rendelünk valami fincsi reggelit, majd letelepszünk a kanapéra várva, hogy le tudjunk tudolni. A nõ kijön a hálóból és vet egy jelentõségteljes pillantást ránk, aztán kimegy. Modortalan. Köszönni sem hajlandó. Vagy néma. Ki tudja?!

 Hirtelen eszembejut a reggeli kis puszim, mire pirulva elhúzódom és elmotyogom, hogy elmegyek fürdeni. A takaró vállamról már lecsúszott, így könnyen leszedtem magamról. Mikor kijövök a fürdõbõl felöltözöm, aztán õ megy be. Közbe meghozzák a reggelinket is. Amint kijön, immár felöltözve neki is látunk elfogyasztani.

 Elindulunk Franciaország legnagyobb tõzsdecégéhez. Felhívom apát, aki elmondja a cég kisebb-nagyobb botlásait. Tartozások, túlbecslések és egyebek, amikkel akár fenyegetni is lehet. Bemegyünk és az igazgató már ezért sincs oda. Arnold tárgyal vele elég hosszasan, aztán végre van lehetõség, hogy felhozzunk valami bíztatóbbat. Néha én is beleszólok, de látva az igazgató szigorú arcát, inkább közelebbhúzódom Arnoldhoz és kussban maradok.

-         Elnézést kérek. – szólok fel, majd oddahajolok társam füléhez, hogy csak õ hallja. – Beszélek a másik cég igazgatójával, már 3 óra én sehová sem jutottunk. Ha kell fenyegesd meg, hallottad, amit apa mondott. Itt leszek a bejáratnál. Viszlát! – mondom az utolsót hangosan, aztán kiviharzok és a folyosónál –közel a bejárathoz-, letelepedek laptopommal és telefonon beszélgetek a cégigazgatóval. Tudom már, hogy apa mit tart nehéznek ebben a melóban. 

-         Engem sem zavar, akkor menjünk a szállodába. – mondom lelkesen, majd hívok egy taxit. Amíg kocsikázunk a táját nézem, jobban mondva a betontömböket, de még azok is csak fokozzák hangulatom.

-         Ugye, majd elmegyünk várost nézni, ha végeztünk a cégekkel. – kérem igen lelkesen.

-         Persze. – szól, mire óvodás kisgyerekként kezdek ugrálni.

-         Bonjour! – vidám hangon viszonzom köszönését.

-         J'ai réservé une chambre pour deux personnes.

-         Oui.

-         Troisième étage, salle 201.

-         Merci beaucoup – mondom, aztán Arnolddal elindulunk a lift felé. A nyugodt csöndet az õ férfiasan mély hangja töri meg.

-         Miket mondtál?

-         Hát, csak köszöntem neki, majd mondtam, hogy van egy szoba lefoglalva nekünk, és mondta, hogy a 201-es a miénk. – magyarázom mosolyogva. Mégis csak érdemes volt megtanulni a nyelvet.

-         Lehet te leszel az idegen vezetõm itt, mert nem tudok franciául – kacsint rám, mire a pír egybõl elönti arcomat.

-         Rendben, ha bármilyen kérdésed van, csak szólj és megpróbálom lefordítani. – Mosolygok rá, de úgy, hogy a szám a fülemig ér.

-         El is megyek fürdeni, ha nem gond. – mondja, mikor a szobába érünk.

-         Csak nyugodtan, addig kipakolok, meg rendelek valami frissítõt. – Bólint, majd bemegy.

-         Jól esett frissítõ? – kérdem illedelmesen, mikor meghallom lépteit hátulról.

-         Azt meghiszem, mit iszol? – Odanyújtom felé poharam.

-         Ha gondolod hozok neked. – Meg sem várva, hogy mit szól hozzá, már vissza is értem.

-         Köszönöm. – Belekortyol a hûs vízbe, majd elbambulva fixírozza a tájat.

 Pár perc múlva valami meleg csapódik mellém, amit illatából ítélve megállapírom, hogy 

~*~

 Elég korán kelek, méghozzá arra, hogy valami nekemsimul és kellemes meleget áraszt magából. Hozzábújtam valakihez? De ennek nincs csokiillata, mint bátyómnak. Sokkal inkább hasonlít a sütiére...

 Megdermedek, majd fülig pirulva óvatosan kimászok mellõle és elõhalászom laptopom. Aludni már úgysem fogok, úgyhogy dolgozok. Felhívom az egyik listán lévõ cég igazgatóját és meggyõzögetem õt. Egy órámba telt, de siekrült és délben mi csak a papírokat kell elintéznünk. Kipipálva. Még reggeli elõtt felhívok mégegyet. Ezt már nehezebben megy, de azt mondta, hogy meggyõztem õt a szeleburdi stílusommal, szóval holnapra csak egy cég marad és bemenni még kettõhöz, az max két-három óra. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kisfiú milyen meggyõzõ tud lenni és milyen jól végzi a munkáját, amit nem is szeret. Hmm... ez jól esett annak a kicsi egómnak.

 Rendelek reggelit –pirítóst, vajat és két bögre teát-, majd, hogy ne zavarjam õt, kimegyek az erkélyre és felhívom tesómat. Úgy egy negyed órája beszélek vele, mikor két kar simul a derekamra. Elbúcsúzóm Shirotól és leteszem a telefont. Az engem ölelõ, még álomtól részeg férfira emelem tekintetem.

-         Jó reggelt! – mosolygok rá kedvesen. – Hozattam reggelit, gyere együnk. – Fogom meg kezét és már lépnék is be a szobába, de egy hirtelen mozdulat múlva a mellkasának fúródik fejem, amit nem bánok, mert legalább oda tudok bújni hozzá.

-         Máskor ne szökj ki az ágyból! Fázom, ami miatt te vagy a hibás, szóval melegíts fel! – dörmögi hajamba, mikor már annyira megrészegültem illatától, hogy csaknem dorombolok. Mikor felfogom szavait azonnal elpirulok, amin õ bágyadtan mosolyog. Nem látom, de valahogy tudom.

 Pár perc múlva kezd kitisztulni a kép elõtte, de nem enged el, sõt felkap az ölébe. Nyekkenve érkezem az ágyra, majd ahogy õ elheveredik késztetést érzek, hogy újra hozzábújjak. Meg is teszem.

 Már aludnék vissza, mikor meghallom dörmögését.

-         Keljünk fel, ma sok a meló. – paskolja meg combomat én meg kidugom fejem nyakhajlatából és kicsit fészkelõdök, majd elmosolyodom.

-         Már nem annyira sok. – jelentem ki büszkén. Szépen kerekednek viharkék szemei, mire felkuncogok. – Felhívtam két igazgatót, és igaz, hogy Gerardot nehezebb volt, de meggyõztem õket, csak a papírokat kell aláírni. – magyarázom diadalmasan kihúzva magam, így jobban hozzásimulok, meg mocorkásomnak hála már szinte egyéolvadok vele.

-         Ügyes vagy. Meglássuk mit intéztél, majd ha marad idõnk elmehetünk városnézni – mosolyog rám én meg lelkesen ölelem át széles vállait.

-         Nem eszünk? Hozattam reggelit – mondom pirultan, mikor hasam megkordul.

 Miután ettünk és megittuk a teát, rendbeszedem az ágyat amíg õ tusol, majd mikor kijön bemegyek én. Belevágunk a melóba is. Mikor mára végeztünk újra megdícsér, amit én felforrósodott arccal köszönök meg. Már a nap lemenõben van, mikor elérkezünk az Eiffel-toronyhoz, amit egy közeli lelátóról tekintünk meg. Gyönyörû, ahogy az égig magasodik, amit már narancssárga és szürkéskék fellegek borítanak. Ez a legszebb, amit valaha láttam. 

-         Ezek szerint én is érdekes ember vagyok? – Hááát, nem ülök meg egy helyben, mint most sem. Csak a lábaim mozgatom, így nem is látszik.

-         Mindenki az, te azért, mert nem tudsz megülni egy helyben. – Mi? Ez érdekes? Rápislogok szép arcára és nem is tudom levenni egy darabig róla a szemem. Zavartan hajtom le a fejem, amint találkozik tekintetünk.

-         Ilyen vagyok. – Hát igen. És éhes, mert elég finom a kaja. Neki is esek, mint Jancsi bácsi a bocik etetésének.

-         Héé, a végén még megfulladsz. – Kapja el a kezem, benne megállítva a villát. Felnézek rá és zavarban jövök, ahogy pillantásunk találkozik.

-         Sajnálom – mondom és lehajtom a fejem.

-         Ugyan, semmi baj, csak ne legyél ennyire zavarban ilyenkor. – Most mégjobban zavarba jövök, ha lehet, de azért elmosolyodom.

 Csendben eszegetünk tovább, ami most nem annyira zavaró, inkább nyugtató. Pár pillanat múlva Õ töri meg a csöndet.

-          Mondd csak, hány éves vagy? – kérdi teljes hadi állásban.

-         Hozzád képes biztos fiatal – jólesõen dõlök hátra és elfoglalom magam a szalvétámmal. – 18 vagyok. – Csak hümmög azon a mély hangján és bólint.

-         Azt hittem, idõsebb vagy – most megint zavarban vagyok. Direkt csinálja. – Csupán tíz év van közöttünk, az nem olyan sok – mondja. Hmmm.... akkor õ már 28. Pedig fiatalabbnak néz ki.

 Feláll. Itt hagy? Õ mondta, hogy furcsa emberek vannak itt. Ühm....

-         Találkozunk még? – rohanok utána, nehogy eltûnjön.

-         Hát holnap lehetséges, mert jönnöm kell – teszi le a tálcáját és kifele tart. Ááá, az utazás... Ha szerencsém lesz, valaki velem is utazik. Csak ne legyen olyan, aki a megszállottja a munkájának.

-         Nekem is jönnöm kell, mert apám szerint legalább megfigyelhetem, hogy folyik egy ilyen tárgyalás féleség. – A kezeim lassan csúsztatom a zsebembe.

-         Hát ebben igaza van, csak így tanulhatod meg – elmosolyodik, mire nekem az jut eszembe, hogy most azonnal kellenek az ajkai. Mi? Tego, megint hülyeségeken gondolkodsz! Ez egy férfi és… és nagyon vonzó és dgös és elolvadsz, ha meglátod ezt a mosolyt. Ajj, már megint össze-vissza beszélek! - Most viszont mennem kell, mert van még egy csomó papír munkám otthon, holnap itt – int és megyen is. Uh… én nem akarom, hogy menjen!

-         Szia – kiálltok utána, hogy azért még se legyek udvariatlan. Ismét int és mostmár tényleg elmegy.

 Nekem is kéne mennem, de elõtte még kérek egy kis csokit, mire a nõ furcsán néz rám, de ad. Szerencse, ha nem adott volna, nekiállok hisztizni.

~*~

 Otthon nekiállok tanulni, de nem jut el az agyamig, amit magolok. Valmiért egy valamin, jobban mondva, valakin jár az eszem; a becses neve: Dr. Arnold Erwarin és a lehengerlõ mosolya... Lassan-lassan próbálok koncentrálni a leckére és eléggé belemélyedek. Mikoris egy tenyér tapad a számra, egy kar pedig átöleli a fejem, hogy még ne is lássak és hátborzongatóan a fülembe suttog:

-          Én vagyok a Halál! – Grr... Most halott, ha eddig nem volt az! Megszeppenve ugrok meg egy kicsit, majd hallom, hogy nevet.

-          Menj vissza a Pokolba! – kiálltom le a fejét, mire õ is megszeppen.

 Kinyújtom rá a nyelvem és elszakadva tõle kezdek el futni, õ meg utánam.

 Pár perccel késõbb apa leordította a fejünket, hogy nõjjünk már fel, fõleg én.

-          De õ az idõsebb! – emelem fel a hangom apámmal szemben. Most vajon mit fog tenni? Megüt? Ne... ne... félek...

-          Tegoshi, fogadd el, hogy a báttyád egy semmmirekellõ buzi! – sóhajt és a halántékát maszírozza egy újjával.

-          Õ a fiad, hogy beszélhetsz így róla?! – kiálltok vissza könnyes szemekkel.

-          Elég! Nekem cak egy fiam van és azte vagy! Menj fel a szobádba! Most! – Megyek is... Mit megyek? Szaladok! De nem a szobába, hanem ki a bejárati ajtón.

 Éjfél körül keveredek haza a parkból. Majdnem megharapott egy kutya, elgázolt majdnem egy autó és majdnem, nem ez már nem majdnem, hanem tényleg azt hitték, hogy kiállok az útra és elvihetnek. Egy frászt!

 Bebújok báttyó mellé és ott alszom el.

~*~

 Ha túl kell élnem még egy matek órát, akasszatok fel! Minek nekem matek? Tudtommal amúgyis cégigazgató leszek... Örök talány. Talán a munkások teljesítményével van összefüggésben... Neeeem. Az már fizika! De az is minek? Na jó befejezem, inkább megyek a tárgyalásra.

 Szép pislogással kimagyarázom magam óráról és elindulok a szinte már második hazámnak mondható épület felé.

 Hehehe... msot nem kések... De ettõl függetlenül iciripicurit haragszom apámra.

 Helyettem is késett valaki, méghozzá a másik vezetõpalánta. Elfoglalja a helyét mellettem és kifújja a benntartott levegõt.

-          Nos, most, hogy megérkezett az ügyvédje is végre elmondhatom azt a tervemet amit egy ideje tervezek. – Ne ez szép apám, most jön az a rész, ahol engem elküld Franciaországba. Zavartan hallgatom végig. -  A cégünk telephelye nem a városban van, hanem külföldön, és az ottani nagy fejesekkel is beszélni kéne, éppen ezért arra gondoltam, hogy a fiamat fogom elküldeni magam helyett, mert a szívem nem bírja a repülõ utat. – Volt neked olyanod valaha is? Igen, amíg el nem mondta báttyám, hogy õ igenis a férfiakhoz vonzódik köszöni szépen. Na azóta viselkedik ilyen szívtelenül. De azért én szeretem. Õ az apám. De báttyámmat is szeretem és anyát is. Ühm… megint kezdem…

-          Akkor, hogy lesz így meg a szerzõdés, így el kéne valakinek utaznia vele, hogy hivatalosan is aláírják a papírokat, hogy itt érvényesüljön. – Ühm-ühm. Csak te legyél az, aki velem tart.

-          Ha így állunk, akkor neked kéne elutaznod vele, hiszen mégis te beszélsz franciául. – Épp ezt akarom elérni.

-          Abba nem gondolnak bele uraim, hogy nekem van itt egy munkám,a mit nem tudok, csak úgy itt hagyni? – áll fel idegesen. Talán nem akar velem jönni?

-          Fiam!

-          Most bezzeg a fiad vagyok ilyenkor – hallom meg suttogását. No lám, nemcsak nálunk van probléma a családban. – Mikor kéne indulni? – érdeklõdik. WÍÍÍ, akkor legalább nem kell egy ismeretlen társaságban utaznom.

-          Két nap múlva, akkorra várnak mindenkit a fõnökök. – Õ bólint, majd visszaül.

-          Apám, biztos, hogy engem akarsz elküldeni? – megyek oda apához.

-          Ideje, hogy belekóstolj a nagyobbak életébe és munkájába, egyszer úgyis te fogod ezt örökölni – vereget vállon. Grrr… Inkább visszaülök ahelyemre. Arnold tölt vizet is, hogy nehogy rosszul legyek itt. Hálásan tekintek rá.

-          Rendben, de az utazást Önök fizetik, én csak a papírok miatt megyek – áll fel, majd kimegy a terembõl.

 Lehajtom azösszes vizet és utána szaladok. Mellé érve fújom ki a levegõt.

-          Együtt fogunk utazni – monom lelkesen, mire elmosolyodik. Megint ott ragad a szemem a mosolyán.

-          Bizony – mondjaés lemegyünk a garázsig. – Elvigyelek? – kérdi, mire elpirulok kicsit és az ujjaimat kezdem tördelni.

 Pirulva bólintok és beszállunk azautójába, beindítja a motort és kihajtunk a cégtõl.

 Út közben nem nagyon beszélgetünk, de valahogy jól esik most a csend. Majdnem elütünk egy nénit, aki rosszkor lépett le a járdáról, ráadásul nincs is zebra itt. Idõben fékeznk a néni meg, mint aki jól végezte dolgát, sétál tovább át az úttesten.

 Ijedten kapok Arnold keze után és szorítom meg, majd mintha tûzhöz értem volna, elkapom a sajátom és a combom alá dugom.

-          Bo-bocsánat – mondom teljesen pirosan és amûszerfalat kezdem nézni.

-          Fúúú... Ez közel volt. – sóhajt fel és mivel még mindig állunk, felém néz. Érzem tekintetét magamon és néha ránézek, majd egybõl vissza a mûszerfalra. Nem említi meg véletlen érintésemet, amitõl nekem csak még pirosabb lesz az arcom.

 A tájat kezdem figyelni és teljesen elkalandozom.

- Itt jó lesz, megállhatunk – mondom mosolyogva és Õ bólint.

~*~

 Hamar eltelik az a két nap, hisz az összes cégügyi megbeszélésrõl megkíméltek minket és csak egyszer kellett bemennünk, hogy megkapjuk a legnagyobb francia vállalatok neveinek listáját.

 Eléggé tisztességesen osztották el. 5 nap 10 cég, így minden napra jut kettõ és ott tölthetünk még két napot, amit én erõszakoskodtam ki apámból.

 Az pontosan egy hét vele együtt. Legalább, ha egy kicsit is, de megismerhetem.

 A reptéren még kapunk néhány utasítást, majd nekivágunk az útnak.

 Egész jó kedvemben vagyok, így mikor már a gépen utazó emberek már javában aludnának, hallkan kezdek el dúdolni, majd énekelni.

Zene

Ahogy láttam, Arnold is alszik, vagy csak akar, de teljesen átadtam magam a dalnak, aztán újra és újra elénekelem és elalszom.

 Mikor felkeltem, Õ már rég ébren volt és valami papírokat nézett át. Nagyon belemerült. Arcába hajolok és úgy pislogok fel rá, kicsit elpirulva.

-          Kukucs! – mondom gyerekesen elmosolyodva. Elõször pislog párat, majd elmosolyodik, mire a pír tovább kúszik az arcomon. Nagyon aranyosnak látom most.

-          Mit csinálsz? – kérdi mosolyogva.

-          Én csak... Nagyon belemerültél. Valami fontos irat? – nézek a lapra zavartan.

-          Ez csak az, amit kaptunk. A nagyobb vállalatok nevei. Van köztük pár, amelyik nagyon elterült. – mondja. Ahogy észrevettem többet tud a dologról, mint én. Ugyanis egy céget sem ismerek, ami a határon túl lenne.

-          Aham. És mit értessz azon, hogy elterült? – kérdem érdeklõdve és az arcát figyelem.

-          Úgy, hogy több kiscéget is bekebelezett, pénzügyileg, meg már akkor semmit nemér egy vállalat, így jóeséllyel elnyeri azokat – mondja. Úgy látszik, szeret a munkáról felfilágosítani valakit. Vagy csak engem néz butának...

-          Hogy nyerheti el? – nézek rá nagy szemekkel.

-          Ha adóságokat ró fel nekik az épp elég – magyarázza. Aham. Szóval apa is így nyert el pár céget.

-          Értem – lelkesen bólintok és hallgatom, ahogy többet magyaráz. Többször is elmondta ezt érthetõbben, végül az egész utat átbeszéltük. Néha felteszek egy-egy kérdést és bizony látszik, hogy elég keveset tudok. Közben izgek-mozgok a székben, mert nekem sehogy sem jó. Abból is látszik, hogy figyelek rá, hogy néha leállok és erõsen fixírozom.

 Még ott kajálunk, Õ elég sokat. Én megcsak tologatom a kaját, ha reggel nem eszem, akkor talán lemenne a torkomon.

 Miután azzal is végeztünk, Arnold megint elõvesz valami lapokat én meg az mp3-omat és azthallgatom, közben hallkan dúdolok.

 ~*~

 Mikor kiszállunk, apám szavára –igazából parancsára-, felhívom és õ elmondja, hogy mi a helyzet, én meg elpirulok.

-          Mi az? Mi történt? – néz rám érdeklõdve.

-          Öööö... apa azt mondta, hogy... hogy csak egy hotelszoba foglalás van, a többi szoba be van telve. – nyögöm pirultan, majd elgondolkodom. – Itt vagyunk a reptéren, ha nem akarsz egy hétig összezárva lenni velem, akkor még visszafordulhatsz – mondom vékony hangon, megszeppenve. Nem akarom, hogy elmenjen. De azt sem akarom, hogy kényszernek érezze ezt a hetet.  

 A tanár lendületesen magyarázza az ionok közti összefüggéseket, de úgy tûnik senki sem figyel rá.Vagy a padtársukkal szórakoznak, vagy piszkálják egymást. Én meg a füzetembe rajzolgatok és tátogom, amit a tanár mond, mivel jobb dolgom nem akad.

 Azon töröm a buksim, hogy miért is kellett nyáron tanulnom, ha itt ugyanazt elmondják. Sok külömbség nincs, csak annyi, hogy több ember fejébe verik a tananyagot.

 A mellettem ülõ fiú a telefonján játszik, az asztal alatt, így még esélyem sincs, hogy rám figyeljen egy kicsit, amilyen játékmániás.

 Fél órát még szenvedek, majd kicsengetnek és én már futok is a büfé felé, ahol óriási sor van. Wááá!! Így el fogok késni. De most a kaja fontosabb, ha nem akarok apám és több ember elõtt elájulni.

 Ismét fél órát pazaroltam fölöslegesen, ugyanis már elkapkodtak minden ehetõ kaját. Nahát! Ezért megérte késni!

~*~

 Nem is öltöztem át, hanem egyenesen a céghez futok a suliból. Apám megint le fog szidni, mert felelõtlen vagyok. Egy leendõ vezérnek nem szabad hanyagnak lennie.

 Már javában folyik a tárgyalás, mikor bekopogok és belépek az ajtón. Grr... rengeteg szúrós tekintet szegezõdik rám és köztük van édesapámé is. Na most rázott ki a hideg... Inkább leülök, ha látnék egy szabad helyet. Ááá, meg is van. Nem nagyon érdekel hogy kit zavarok és kit nem. Amint lehuppanokaz üres helyre –ami mostmár teli van... na mivel? Hát velem!-, sóhajtok egyet és töltök egy kis vizet magamnak, amit egybõl legörgetek a torkomon.

 Apa szavaiból nem nagyon értettem meg mást, minthogy megint kifogott egy nagyobb halacskát.

 Jobb dolgom megint nem akad, így az itt lévõket kezdem nézegetni. Ember kiálítás... Mindenkinek, mikor idejön, adnak egy dosszárt, tele nevekkel és képekkel, a te dolgod, hogy megjegyzed vagy megismered õket. Viszonylag felismerek néhány embert, de az a férfi, aki mellettem ül, nem ugrik be. Egyáltalán nem nézki holmi papírtologatóként; olyan lehet, mint én, elkényeztetett és elõre betanított. Világos bõrét jól kiemeli ébenfekete haja. Szemei, akár a tiszta égbolt.

 Figyelmesen hallgatja a többiek beszédét, közben a tollával játszik és egy papírt olvas, amin gondolom valami szerzõdés féle van. Felemeli a fejét és tekintetét az enyémbe mélyeszti. Pirultan kapom el a fejem és a tárgyalás további részében a terem ajtaját fixírozom. Mivel nem tudok egy helyben ülni, mocorgok.De úgy, hogy a másik mellettem lévõ, már háromszor rámszólt.

~*~

 A tárgyalás végével apával hagyom el a termet. Kaptam egy „kisebb” leszidást a késésemért. A hasam is megkordult már mire a lifthez értünk. Apa nem süket, így mondja, hogy menjek valamit enni, meg hogy nem vár meg, elõremegy. Igazán kedves...

 Az étkezõ felé tartok, mikor belemegyek valakibe.

-         Uhm... bocsánt, véletlen volt – mondom zavartan és amint felnézek, szembetalálom magam azzal a férfivala tárgyalóterembõl.

-         Semmi gond, máskor nézz a lábad elé – mondja rám sem nézve, maj mikor rám vezeti tekintetét, kicsit mintha meglepõdne.

-         Tegoshi Tsuki vagyok, az apámé ez a vállalat – mutatkozom be illedelmesen.- És téged, hogy hívnak? – kérdem mosolyogva.

-         Dr. Arnold Erwarin vagyok, a társuló cég vezetõjének a fia. – Ez mind szép és jó, de én már enni akartam.

-         Épp az étkezõbe indultam. Velem tartassz? – kérdem és meg sem várva válaszát, elindulok.

-         Vicces, én is oda tartottam – mosolyodik el, és amikor ránézek, hát, szívdöglesztõ látvány így. Azt hiszem, elpirultam. – Valami gond van? Kipirultál.

-         Mi? Jajj, csak melegem van – nevetek zavartan, majd ahogy az étkezõbe érünk, helyet foglalunk és rendelünk. Természetesen nem kell fizessünk. A befolyás néha jól jön.

-         Ahm, értem. Na és, mennyire vagy benne az itteni dolgokba? – kérdi és kicsit meglepõdöm ezen.

-         Nem eléggé ahhoz, hogy felérjem apámat – motyogom zavartan és inkább az idõközben elénk tett ételt kezdem el bekanalazni.- Te mióta vagy benne? – kérdem kedvesen elmosolyodva.