Izgatottan toporgok a színpad melletti várakozó helyiségben, a többi zenésszel együtt. Nem olyan rég kerültem bele ebbe a társulatba, hála kedves senseiemnek, és ezért nem ismerek sok mindenkit, de már tudok párral beszélni, akikkel valóban szót értek. Egymással trécselve űzzük el izgalmunkat, és mikor a szertárosok szólnak, hogy minden a helyén áll felvonulunk, és elfoglaljuk helyünket. Középen foglalok helyet egy kihagyott sáv melletti széken, ölembe fektetem hegedűmet, majd a mi beszédünk is egyre csendesül, ahogy számoljuk vissza a perceket. Végül már csak a néma csend marad, és a vastag függönyökön keresztül halljuk a tömeg moraját. Csodálatos érzés azt elképzelni is, mennyi ember jön el, hogy minket hallgasson meg, de a legizgalmasabb pont számomra az lesz, amikor lehetőséget kapok egy szólóra. Megtiszteltetés ebben a csodás épületben, ennyi felsőbb rétegű ember előtt játszanom.
A senseiem ezt nagy kitörésnek véli, legalább is lehetőségnek, de én csak egy dolognak örülök igazán.
Hogy másoknak játszhatok.
Ez minden vágyam, hogy élvezzék a zenémet, hogy érzésekkel töltsem meg szívüket és hallójárataikat.
Felrebben a függöny, s máris kezdődik az előadás.
~*~
Társaimtól fogadom már az öltözőben a gratulációkat, hogy mennyire sikeres voltam, hogy milyen szépen játszottam. Nagyon örülök ennek, hisz ez a legboldogabb része a számomra. Ha tudom, hogy amit játszok, az több mint élvezhető.
- Ayumu! Ayumu-chan! – hallok egy igenis ismerős hangot, de csak mikor közelebb ér, akkor jövök rá, hogy ő a tulajdonos. Megszeppenve nézek rá. Vajon mit akarhat tőlem?
- Gyere velem! – ragad kézen, és már indulunk is egy irányba.
- Na de… Yamada-sama! Mégis hová visz? – mire egy csendesebb folyosóra érünk, megáll, ahogy én is, és végre elenged. Velem szembe fordul, megragadja felkarjaim, és közelebb hajol hozzám, én csak hatalmasakat pislogok rá… Mit jelentsen ez?
- Ayumu-kun… Ahová megyünk, az Hiroyama Akihito-sama páholya. Ő egy nagy adományozónk, és most azt mondta, hogy téged szeretne látni. Kérlek… Ha bármiben kérdez, válaszolj készséggel, és próbálj a kedvében lenni, ez sokat jelentene nekem! – igyekszem gyosan feldolgozni a mondottakat, és mire eljut tudatomig, teljesen elvörösödöm.
- E-engem? Engem akar látni? Miért? – kérdem megszeppenve, mire megrázza fejét.
- Nem tudom, de kérlek tedd meg amit kérek… számíthatok rád? – mit mondhatnék erre? Nem akarom cserben hagyni, hisz ezzel a ma estével sokat tett értem, nagyon sokat köszönhetek neki.
- Rendben Yamada-sama! – bólintok rá végül, és ő egy megkönnyebbült sóhajjal lélegez fel.
- Remek… akkor mehetünk is tovább – int határozottan, és megindul előre, én pedig követen, ujjamat meggörbítve biggyesztem szám elé, elgondolkodva. Vajon egy ilyen fontos személy miért akar látni engem?
~*~
Belépünk a páholyhoz végre, és én az ajtóban állva figyelem, az egyelőre háttal, talán kicsit oldalt ülő alakot. Innen látom, hogy hosszú haja súrolja vállait, erős és határozott megjelenése van, jól öltözött és igazán kifinomultnak néz ki, műveltnek.
- Ayumu-kun, ő itt Hiroyama Akihito-sama, aki nagylelkű támogatónk – mutatja be nekem – Hiroyama-sama, ő itt Ayumu takuma, a mi friss felfedezettünk – hogy… hogy micsoda? Tényleg?
- Nagyon szép a játékod – mondja felém fordulva, és pedig azonnal rá kapom tekintetem – Igazán jól játszol. nagyon sok tehetséged van hozzá - teljesen ledöbbenek a szavak hallatán, mégis annyira jól esik.
- Köszönöm… Hiroyama-sama. Megtisztel – válaszolok halkan, bár nem érzem magam még elég jónak ahhoz, hogy őszintén tudjam fogadni az effajta dícséreteket.
- Szeretném még hallani a játékodat. Megtennéd, hogy szombat délután eljössz a házamba? Mondjuk mégy órára – szinte zsong a fejem, azt sem tudom mire gondoljak. Annyi minden történik ezen az estén, kezdem azt hinni, hogy csak egy álom az egész.
- Én… én erre nem is vagyok méltó. Én csak egy egyszerű kis hegedűs vagyok – mondom megszeppenve, de azonnal vissza kell gondolnom Yamada-sama kérésére. „ Kérlek próbálj a kedvében lenni, ez sokat jelentene nekem”
- Viszont páratlanul tehetséges – feláll székéből, és hozzám lép, amit kis nyusziként rettegve fogok fel, mintha csak a farkas közeledne felém – Tekints ezután őszinte rajongódnak, Ayumu-kun – nyújtja felém kezét. Rajongó? Ennyire tetszett volna a játékom neki? Nem túlzás ez egy kicsit?
De mit tehetnék? Elfogadom… nagyon jól esnek a dicsérő szavak – Tehát? – kérdez vissza, hisz még nem válaszoltam neki. Ujjaim kezében pihennek.
- Ott leszek, és nagyon megtisztel, Hiroyama-sama – válaszolom pirosló arccal, majd lágy ringással rázunk kezet, ezzel megpecsételve a neki tett ígéretemet.
~*~
Szombat… Szívem izgatottan ver, már a felkelés pillanata óta, hisz nem felejtettem el azt, amit mára ígértem. Ruháimat átkutatva keresem meg a megfelelő öltözetet magamnak, s hosszú kutatás után meg is találom. Egy lengébb selyem felső, ami régóta a kedvencem. Hosszú ujjú, mégis kényelmes, könnyen felölthető. Sárgás színe arany beütést kap, ha a napfény szépen esik rá, és ehhez illő szürkés nadrágot veszek fel. Olyan izgatott vagyok, mintha egy randira készülnék, pedig „csak” egy férfi kért meg arra, hogy játékommal ragyogjam be napját…
Hatalmas megtiszteltetés.
Fél négy körül, egy sötét autó jelenik meg a lakásom előtt, majd úgy áll meg, mintha várna valamire. Ez biztosan ő lesz.
Felkapom hegedűtokom, s megindulok lefelé a lépcsőn, szaporán kapkodva lábaimat, ügyelve minden lépésemre, mégis a lendület gyorsan suhant le engem a fokokon.
Izgatottan érek le, és a sofőr lép ki, hogy kinyissa nekem az ajtót, gondolom a hangszertokból, azonnal felismert. Beülök, de senki nincs benne, csalódottan teszem le magam mellé a tokot, és az ablakon kifigyelve próbálok rájönni merre is tartunk, de a tízedik kanyar után teljesen elvesztem a fonalat, s inkább csak a tájat figyelem.
Elég hamar megérkezünk, pár perccel a megbeszélt idő előtt. Izgatottan szorongatom magam előtt hangszeremet, az ajtóhoz vezetnek, s ahogy feltárul előrrem, mögötte egy markáns alak lapul, nem más mint…
- Jó napot… Hiroyama-sama – köszöntöm illendően meghajolva, majd visszaegyenesedem.
- Ne haragudj, hogy nem én mentem érted, a mai nap folyamán dolgom volt még – szabadkozik kedves hangon, mire elpirulok, még a tekintetétől is. Olyan meleg szemei vannak, a színe mégis hideg.
- Semmi baj, megértem – feszegem ujjaimat a toknak, még mindig magam előtt tartva.
- Gyere, menjünk a mellékszobába – tartja felém kezét, amit vonakodva fogadok csak el.
Erős nagy keze van, határozott mégis gyengéden érint engem. Furcsa egy ellentét lakozik benne.
Mellékszoba? Egy ekkora hatalmas házban vajon mennyi és milyen mellékszoba lehet?
Szívemben heves kíváncsisággal, és mérhetetlen izgalommal követem, végig kezem húzza, úgy von maga után. Beérünk egy közepesnek mondható szobába, ami akkora, mint az én nappalim, ha nem nagyobb… Mégis szerintem számára, ez csak egy kicsi szoba lehet.
Leül egy székre, azaz fotel szerűségbe, és engem is hellyel kínál, de visszautasítom.
- Jobban szeretek állva játszani – érvelek kedves hangon, kicsit felbátorodva.
Rábólint, s ekkor halványan remegő kezekkel előveszem hangszeremet. Izgatottabb vagyok, mint mikor hatalmas közönség előtt lépek fel. Miért van ez?
- Mit játsszak? Mit szeretne? – kérdezem felé fordulva, s hosszan gondolkodik.
- Játszd a kedvencedet! Kíváncsi vagyok – mosolyodik el, s érzem újra kipirosodik az arcom.
A kedvencemet? Annyi mindent szeretek, hogy választani sem tudok melyik lehetne a kedvencem.
- Sok kedvencem van – mondom, az időt húzva, de tovább gondolkodom, végül eszembe jut valami.
Felbátorodva illesztem vállamra, s államhoz a hegedűt, kecsesen fogva a vonót – Azt hiszem ez tetszeni fog majd – mondom, szinte csak magamnak, de remélem ő is hallotta. Ha izgatott vagyok, mindig halkabban beszélek.
Lehunyom szemem, mély levegőt veszek, majd rákezdek az akkordra.
Elmélyülök a hegedűm hangjában, s ahogy megszólal az első hullám is, onnantól kezdve teljesen belemerülve, sodródva erejével és szépségével, egymást követik a dallamok.
Elvonatkoztatok a környezettől, és bármitől ami zavarhat, végül csak a sötét háttér marad, s a fel-felcsillanó kotta a képzeletemben, ami engem körültáncolva vesz körbe.
talán túl nagy a fantáziám, vagy csak túlságosan beleélem magam, de akkor is csodálatos érzés ilyen szép hangokkal körülvéve élni.
Az utolsó akkordokra térve egyre lelkesebben mozgatom kezem, már számítva a végére, s határozottan fejezem be a dallamot, ahogyan kell. Egy pillanat műve az egész, ahogy kinyitom a szemem, tekintetem előtt a szoba tárul fel, ahonnan pár percre mintha eltűntem volna, s újra itt vagyok, s tudatom azonnal arra kapcsolva arra vár, hogy vajon mit fog szólni, vajon tetszett e neki.
Szívem hevesen ver, szinte fülemben hallom dübörgését, végül rá emelem kíváncsi tekintetem.
Fehér limuzinom pontosan este fél hétkor parkol a Tokyo Music Hall előtt. Pontos vagyok, mint mindig. Sofőröm már pattan is ki, hogy nyissa a hátsó ajtót. Előbb egyik testőröm száll ki, biztosítva, hogy senki se zaklathasson, vagy ne támadhasson meg. Majd én is kiszállok, mögöttem pedig másik testőröm is kikászálódik. Nem éppen gorillák, de veszélyesek. Sofőröm mélyen meghajol, én csak biccentek neki, tudomásul véve jelenlétét és mintegy megköszönve, hogy elhozott idáig. Majd elindulok a bejárat felé. Elegáns sötétkék öltöny van rajtam a hozzá való nyakkendővel, fekete cipővel és fehér inggel. Kezemben mahagóniból faragott sétapálca, melynek feje főnixet mintáz, természetesen színaranyból. Kellemesen meleg, nyárközépi este van, mélyet szippantok a levegőből, majd hanyagul körülnézek. Ahogy látom, mindenki itt lesz, aki számít. Zene -és műértő hatalmasságok, unatkozó ficsúrok, akik apjukat kísérték el, valamint elegáns hölgyek, akiket ugyancsak elegáns lovagok kísérnek. A felső tízezer krémje. Micsoda puccparádé. Magamban meg is állapítom, hogy némelyek túlöltöztek, némelyek meg alul, legalábbis az én ízlésemhez képest. Sokan mélyen meghajolnak, én azonban csak egy biccentést engedélyezek, jelezve, tudomásul vettem, hogy léteznek. Két testőrömmel végül elérjük a bejáratot és belépünk. Minden csillog a tisztaságtól, pedig ez csak az előtér. A padló halvány rózsaszín márványból készült, a koncertterembe vezető lépcsők is, melyek korlátai arannyal futtatottak. Igen, csak futtattottak, pedig az én szerény hozzájárulásomból telne egy igazi aranykorlátra is. A falak mindenhol képekkel, poszterekkel, műsorajánlatokkal vannak tele, igen ízlésesen. A falak egyébként mahagónifából készültek. Fenn kristálycsillárok lógnak. Egészen megnyerő, de persze ez el is várható egy ilyen nagyszabású intézménytől.
Ekkor pillantom meg, hogy alacsony, kövérkés férfi siet felém. Yamada Takuya-san, az igazgató az. Sokat köszönhet nekem a pasas, annak idején az én adományom mentette meg az intézményt a csődtől. Azóta lekötelezettem. Végül odaér hozzám kurta lábain és megáll, majd meghajol. Kimérten biccentek neki. Nem érdemli meg a meghajlást.
- Jó estét, Hiroyama-sama! - szólal meg rekedtes hangján - Örülök, hogy időt tudott szakítani ránk.
- Nos, úgy hallottam, igazi csemegével örvendeztet meg engem - válaszolom halk, de határozott hangon. - Remélem, nem okoz csalódást, Yamada-san.
- Nem merészelnék ilyesmit! - rázza a fejét rémülten a férfi, majd a lépcső felé mutat - De tessék, fáradjon be! Szabad valami frissítőt?
- Köszönöm, nem - hárítom el határozottan, majd testőreimet a lépcső alján hagyva felmegyek.
Természetesen már szinte minden hely foglalt, de nekem díszpáholyom van. Innen a legszebb a kilátás, mindent látni. Lassan eltelik az idő és pontban hét órakor felhúzzák a függönyt, mely mögött már ott ül a zenekar. A szemem azonnal megakad egy fiún. Nem lehet több húsz évesnél. Gyönyörű lágy arcvonásai, mint egy fiatal lányé, szemei sötétkékek, barna haja lágyan omlik a vállára. Igazán figyelemre méltó jelenség, ahogy ott ül, hegedűvel a kezében, gyönyörű hófehér ruhájában. Mint egy angyal. Végül a karmester int és elkezdődik a koncert. Paganini és Mozart műveiből adnak elő darabokat. Nagyon élvezetes. Egyre a kis angyalt figyelem, aki teljesen magába feledkezik. Mint aki valóban szívvel-lélekkel játszik, nemcsak azért, mert megfizetik. Ez igen. Figyelem a kezét, a tartását, az arcát. A szemét még be is húnyja néha, mintha teljesen elmerülne a zenében. Egészen elvarázsol. A koncert utolsó része következik, amikor angyalkám feláll és meghajol.
- És most hallgassuk meg Ayumu Takuma tolmácsolásában Mozarttól a Kis éji zenét! - hallom a karmester hangját.
Tehát a fiúcska neve Ayumu Takuma. Meg kell ismernem ezt a kis madárkát. Ahogy játszani kezd, minden elnémul. A fiú játéka olyan, mint egy álom. Teljesen eggyé válik a hegedűvel. Varázslatos. Bár örökké hallhatnám. Mintha nem is otthon lennék, hanem kinn egy kertben és valóban megelevedne előttem a táj, az éjszaka. Ez a fiú tehetséges. Őstehetség és az ilyet én azonnal kiszagolom.
Mikor végez és meghajol hatalmas tapsováció tör ki, mely percekig nem akar halkulni. Én is tapsolok, nagyon tetszett az előadása. Az egész zenekar hozzá képest lópikula sem.
***
Az előadás után magamhoz hívatom Yamada-sant és utasítom, kerítse elő nekem Ayumu-kunt. Azonnal elsiet, majd percekkel később már fel is bukkan a díszpáholyomban, nyomában a fiúval, aki megilletődve, kissé félénken lép be, majd állva marad az ajtónál és tisztelettudóan meghajol. Olyan félénken és félszegen álldogál, hogy akartlanul is elmosolyodom, mire elpirul és lesüti a szemeit.
- Ayumu-kun, ő itt Hiroyama Akihito-sama, aki nagylelkű támogatónk - mondja Yamada-san. - Hiroyama-sama, ő itt Ayumu Takuma, a mi friss felfedezettünk.
- Nagyon szép a játékod - mondom, mire felnéz. - Igazán jól játszol. Nagyon sok tehetséged van hozzá.
- Köszönöm... Hiroyama-sama - válaszolja halkan, de udvariasan. - Megtisztel.
- Szeretném még hallani a játékodat - térek a tárgyra. - Megtennéd, hogy szombat délután eljössz a házamba? Mondjuk négy órára.
- Én... én erre nem is vagyok méltó - tiltakozik szerényen és talán kissé rémülten is. - Én csak egy egyszerű kis hegedűs vagyok.
- Viszont páratlanul tehetséges - mondom és felállva odamegyek hozzá. - Tekints ezután őszinte rajongódnak, Ayumu-kun - nyújtok kezet és ő kis habozás után felecsúsztatja apró, puha ujjait a tenyerembe. - Tehát?
- Ott leszek - bólint. - És nagyon megtisztel, Hiroyama-sama.
Kezet rázunk, majd elindulok kifelé. Testőreim már várnak rám. De a fejem most túlságosan tele van ezzel a fiúval. Meg kell őt kapnom. Testestől-lelkestől, mindenestől. Bármi áron!
Hazaérek és ledobom magam a fotelbe. A lehető legkényelmesebb pózban terpeszkedek el rajta, lábaimat az egyik karfára dobva, majd rágyújtok egy cigire.
Eszméletlen srác ez az Erick… - fújom ki elgondolkodva a szürke füstöt.
Szemeimet lehunyva döntöm hátra a fejem s közben kisöpröm az arcomba hulló hajamat.
Szívesen elszórakoznék vele.
Már a gondolatra élveteg mosoly kúszik az arcomra.
A mobilom csörgése szakít ki a (számomra) szórakoztatóbbnál, szórakoztatóbb terveimből, hogy mit is tennék a kis gitárosunkkal. Előhalászom a zsebemből a telefont, és unottan pillantok a kijelzőre, azonban mikor meglátom a felvillanó nevet, meglepetten mosolyodok el.
Erick.
*
Rachel, vagyis Erick húga hívott, hogy nem e lenne kedvem átmenni hozzájuk másnap vacsorára. Ez egy kihagyhatatlan lehetőség, amit nem is áll szándékomban elszalasztani.
Kényelmesen sétálok fel a lakáshoz, ahol mindössze eddig kétszer fordultam meg. Csöngetés, és az ajtó szinte azonnal nyílik is.
- Szia! – mosolyog rám egy fiatal lány.
- Szia – köszönök vissza elmosolyodva.
Szemem sarkából közben éppen megpillantom Ericket, aki most lép az előszobába.
- Szia Erick – biccentek neki is.
- Gyere csak beljebb! – invitál mosolyogva Rachel, és beljebb is lépek.
A lányka derekára egy kis kötény van kötve, rövid felirattal. „Kiss the Cook”
- Ez egy ajánlat? – teszek célzást vigyorogva, mire meglepetten néz fel rám, majd követve a tekintetem pillant le a köténykére.
Persze amint rájön miről beszélek, fülig vörösödve kezd el zavarában nevetni, és menekülőre fogja a dolgot a konyha irányába.
Erickre nézek, és egy cseppet sem kedves tekintet néz vissza rám. Oh, mindjárt megijedek ezektől a kis villámoktól. Hehe…
Vigyorogva kacsintok rá, mire azok a villámok már nem is annyira kicsik. Ez egyre mókásabb…
Esküszöm, hivatást váltok… arcfestő leszek… a piros szín már tökéletesen megy.
- Jaden… - morogja megrovóan.
Mosolyogva lépek közelebb hozzá, s mielőtt bármi rosszra gondolhatna, (ha a fejembe látna, visítva menekülne ki az országból is… hehe…) kicsit feldobom és megforgatom a kezemben tartott üvegcsét. Címkével előre tartva nyújtom át.
- Remélem szeretitek – nyomoma kezébe az üveg bort, majd mit sem törődve meglepettségével sétálok el mellette, hogy felakasszam a kabátomat egy üres fogasra.
- Ezt meg minek hoztad? – kérdezi végül furcsállva.
- Miért ne? – vonok vállat.
- Erick, segítenél? – tűnik fel a konyha ajtónyílásában Rachel.
- Persze megyek…
Kis idő múltán, már az asztalon gőzölög a meleg étel, és leülünk. Megvárom míg Erick helyet foglal a húgával szemben, majd kihasználva a lehetőséget szorosan mellé ülök. Kicsit arrébb húzódik, de nem tud túl messzire. Hehe, csapdában vagy kis Erick-bébi... még milyenben…
Finoman lehajtott fejjel pillantok a szemben ülő Rachelre, aki csendesen eszegetni kezdi a vacsorát.
- Levetted a kötényedet? Kár. Jól állt – Erick figyelmeztetőleg megböki térdével az enyémet, de nem figyelek rá, tovább pásztázom a lány elpirult arcát.
Tovább beszélek Rachelhez, miközben kényelmesen megvacsorázunk. Jó társaság a lányka, bár most jobban örülnék, ha kettesben lehetnénk Erick-bébivel… Így se állom meg, kezem egy mondat közepén észrevétlenül csusszan a formás combra. Ugyanolyan hangnemben folytatom a beszélgetést, mint azelőtt, egyedül egy kipirult arc jelzi, hogy olyan területeken barangolok, amerre Erick nem szeretné… hehe…
A szemem sarkából látom, hogy düh suhan át az arcán, majd már el is löki a kezem.
- Valami baj van, Erick? – pillant rá húga, a kipirult arcot látva, de aztán Rachel tekintete inkább a kiürült tányérokra siklik. – Oh, hozom a desszertet! Egy pillanat! –pattan fel, összeszedve az evőeszközt.
- Jaden, te meg mi a halált csi…?! – sziszegi Erick felháborodva, amint eltűnik Rachel a szobából.
Mielőtt befejezné csak elvigyorodom. Erre azonnal benne reked a szó, csak hápogja a mondat végét, de nem érdekel. Hirtelen felállok és a háta mögé kerülve karolom át, egyúttal lefogva kezeit. Felmorran, de gyorsan befogom a száját egyik kezemmel. A saját érdekében, hehe…
- Remélem ízlett a vacsora… - hallatszik a lány hangja tompán, a konyha irányából. Víz halk csobogását hallom és tányérok hangját. Mosogat. Szuper.
- Ühüm… - dorombolom Erick füle mellet, finoman megcsócsálva a hívogató kis fülcimpáját. Még jó, hogy tekintettel van a húgára, és nem ellenkezik hangosan. Csupán halkan próbál szabadulni, de esélye sincs. Tőlem aztán nem…
Amint becsúszik inge alá a kezem és végigsimítom feszes kis hasát, azonnal döbbenten reked meg a mozdulatban. Tisztán érzem, hogy még a levegő is benne szorul, amikor kezem a nadrágjába siklik. Arca azonnal a paradicsom színét veszi fel, mire halkan felkuncogok a füle mellett.
- Édes vagy… - nyalom végig vigyorogva a nyakát.
A tenyerembe nyög, és kistányérméretűre kerekednek az égkék szemek, ahogy végigsimítom legféltettebb kincsét.
Megszűnik a vízcsobogás, így visszavonulót fújok Erick-bébi nadrágjából, és érzéki csókot nyomok puha arcára, ahogy elengedem a száját.
Mint a rugó pattan fel a székből, dühösen zihálva, és már rám akarna ordítani, mikro Rachel lép be a szobába fagyikelyhekkel a kezében. Oh. Szeretem a fagyit.
- Erick, minden rendben? – pislog rá féltőn a húga, gyorsan lepakolva a három kelyhet.
Erick ökölbe szorítja a kezét, és fogait összeszorítva tartja vissza hangját.
- Persze– mondja végül dühösen, mielőtt Rachel odaszaladna hozzá, és dühösen dobja le magát a székre, maga elé rántva az egyik fagylaltot.
- Jaj, kint felejtettem a tejszínhabot! – csap a homlokára a lány, és ki is siet. Perverz vigyor kúszik az arcomra, ahogy az elsápadó Ericket figyelem. Nyitott könyvként olvasok szemeiből, ahogy kétségbeesetten a húga után pillant; „NE! Rachel könyörgöm ne hagyj itt, EZZEL!!!”
- Hűtsd le magad, Erick… - vigyorgom és kihalászva egy eperdarabot a fagyimból, könnyed mozdulattal hajítom inge nyílásába.
Meglepetten szisszen fel a hirtelen hidegtől, és mielőtt rájönne mi történt megragadom a csuklóját és talpra rántom.
- Erick leette magát, mindjárt jövünk! – kiáltok ki a konyhába.
- Oké! – csilingel a lányka hangja még kintről.
Könnyedén húzom be a saját szobájába a valósággal lesokkolt fiút és becsukva magunk mögött az ajtót kenem azonnal a falnak.
Fél kezemmel megragadom mind a két csukóját s a feje felett a falnak szorítom. Szeretem ezt a helyzetet… Hrrr…
Mielőtt megnyikkanna én szólalok meg.
- Segítek átöltözni… - duruzsolom vigyorogva, és könnyed mozdulattal rántom szét fél kézzel az ingét. A kis gombok szanaszét pattognak a szoba padlóján. Tekintetemmel végigmérem csodás testét, fehér bőrét és karcsú derekát.
- De előtte elfogyasztom a desszertemet… - nevetem halkan, és meg is látom ahol végigcsurrant a testén az eperfagyi.
Lehajolok a mellkasához és élvezettel nyalom le a kis csíkot, mire halk sóhaját nem tudja magába fojtani. Hmm… Tetszik ez a kéjes kis hang.
Ajkaim az egyik rózsaszín kis mellbimbóra kalandoznak, és még több érzéki hangot sikerül kicsikarnom belőle. Hehe, hogy én ezt mennyire élvezem…
- Gyertek már, elolvad a fagyi! – hallatszik kintről.
- Rendben, megyünk… - susogom, leheletemmel simogatva meg Erick ajkait.
Elengedem, és ez láthatóan ugyanannyira meglepi, minthogy fogságba ejtettem. Még utoljára megharapdálom a kívánatos kis alsóajkát, majd ellépek tőle és kimegyek a szobából.
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.10 17:49 Idézet Válasz Moderálás
Lorynaaa
Erick:
Hírtelen érzem meg, ahogy a súly eltűnik rólam, majd egy tompa reccsenés jut el a fülemig. Olyan mint amikor a csont kettétörik. Szememet még mindig nem merem kinyitni, félek attól, amit láthatnék. Pár másodperc múlva hangos és egyben haragos lépteket hallok, amik egyre csak távolodnak.
- Erick, jól vagy? – hallok egy ismerős hangot. Ez… Mi történhetett?
Lassan nyitom fel szemeimet, mert tudom, Jaden mellett már biztonságban érzem magam. Az ő arcát látom meg rögtön magam előtt, ám szédülni kezdek.
- A fejem… - préselem ki fogaim között.
- Remélem nem kaptál agyrázkódást. – hallom, majd a következő pillanatban érzem ahogy karjai közé kapva felemel, majd elindul.
- Mit csinálsz?! Tudok én járni! – kezdenék ordítozni, ha nem kavarogna annyira a fejem.
- Persze, a végén még leszédülsz nekem a lépcsőről és a nyakad szeged… - ideges. Tisztán érzem, hogy ideges és most nem lehet alkudozni vele.
Amikor felérünk, a kanapéra fektet, majd eltűnik. Nem vagyok én fekvőbeteg, nincs semmi bajom, csak piszokmód szédülök és megijedtem kicsit. Felülök lassan, pont mielőtt visszatér, kezében egy kis csomaggal, amit felém dob.
Kissé meglepődöm, de a kezeim szinte önmaguktól mozdulnak, a kis – pár pillanat alatt megállapíthatóan hideg – szütyő pedig a markomba repül.
- Nyomd a tarkódra, mindjárt jövök. – jelenti ki, majd eltűnik a bejárati ajtóban.
Nemsokára vissza is tér, majd leguggol elém.
- Jól vagy? – megbolondultam, vagy tényleg a féltés amit ki tudok olvasni a hangjából.
- Igen.
- Hogy van a fejed? – kérdezi és megvizsgálja a minden jel szerint puklisodó helyet a fejemen, ami iszonyatosan lüktet.
- Jobban. – hazugság vagy nem hazugság a válasz? Én magam sem tudom eldönteni, de már így is túl sokat tett értem, jó volna ha megnyugodna.
- Rendben. – azzal feláll és a bejárat felé indul.
- Elmész? – miért ennyire rossz érzés ez?
Visszafordul és ajkaira kiül az a jellegzetes mosoly.
- Talán baj?
- Nem, nem, dehogy… vagyis… - most teljesen idiótának nézhet –… köszönöm.
Egy pillanatra megáll, majd tovább folytatja útját az ajtó felé.
- Nincs mit. – azzal eltűnik a bejárati ajtó mögött.
Nem tudom, hogy mit tegyek. Egyszerűen most, hogy egyedül maradtam, félek. Nagy nehezen feltápászkodom és minden masszívan álló vagy függő tárgyban megkapaszkodva lassan eljutok a küszöbig, majd a zárat ráfordítva biztosítom magamat az esetleges újabb nemkívánatos találkozásoktól. Szinte lehuppanok az ajtó elé és a hideg műanyagnak döntöm a hátam. Úgy érzem magam, mint aki teljesen egyedül van a világban. Eddig is voltak idők, amikor hatalmába kerített ez az érzés, de sosem volt ennyire… szar.
Lassan szemeim lecsukódnak és körbeölel a súlyos álom.
*
Arra ébredek fel, hogy valaki rángatja az ajtót. Alig nyitom ki a szememet, máris úrrá lesz rajtam a félelem. Minden erőmmel nekifeszülök, közben arcomat a kezembe temetem. Ismét feltörnek belőlem a könnyek.
- Tűnj el, hagyj már békén! – üvöltöm rekedten, mire az ajtóremegése hírtelen abbamarad.
- Bátyus… - hallom kintről a meglepődött kis hangot.
A felismeréstől elszégyellem magam. Csak a húgom az. A kilincsben megkapaszkodva húzom fel magam, majd kinyitom a zárat, de még ott áll kint talán egy percig, mire ismét egy gyengéd kísérletet tesz a bejutásra.
- Bátyus… Mi történt? – kérdezi szinte suttogva ahogy meglátja az könnyektől maszatos arcomat.
Közelebb lép, megfogja a kezem, mire észrevesz pár apróbb horzsolást.
- Kérlek mond el! Ki bántott? – már az ő szemei is vizesednek.
- Nem… nem érdekes, rendben vagyok. – arcomra mosoly kúszik.
Jólesik, hogy aggódik értem. Megsimogatom az arcát, mire kitörnek belőle a sírás. Magamhoz húzom, megölelem. Olyan jó érzés, hogy itt van. Nekem is jólesik az ölelés.
Lassan elhúzódik, majd mélyen a szemembe néz.
- Kérlek mond el, hogy mi történt.
- Nem nagy ügy tényleg. Csak egy pasi letámadott az utcán
- Csak?!- csattan fel – Erick, ez nem „csak”! Mi történik, ha nem tudsz elfutni? Gondolkodj! Ez nagyon komoly dolog.
- De nem történt semmi. Jaden ott volt, segített, mire feleszméltem a tag el is tűnt.
- Jaden? Ki az a Jaden?
- Az a srác aki a múltkor is hazahozott.
- Megvan a száma?
- Persze, de miért? – húzom fel a szemöldököm. Mit tervez?
- Add ide légyszi egy kicsit a telefonod.
Belenyúlok a zsebembe. Hol a mobilom? Csak nem esett ki a zsebemből? Ijedten kapok a másik zsebemhez is, mire megnyugszom, csak a másik oldalra raktam. Átnyújtom a kis kütyüt, mire ő azonnal keresgélni kezd benne, majd hírtelen eltűnik a szobájában. Vállat vonok, nem értem a viselkedését. Lassan sikerül odavánszorognom a kanapéhoz, és mire végre helyet foglalok, már vissza is jön, kezembe adja a maroktelefont.
- Mi volt ilyen sürgős?
- Áthívtam a haverod holnap vacsorára. – mosolyog
- Mi?! – állok fel és majdnem vissza is szédülök az ülőalkalmatosságra, Rachel kapja el a karom.
- Nem történt valami komolyabb bajod? El kéne menni az orvoshoz.
- Nem kell nekem semmilyen orvos! – üvöltök – Ugye csak viccelsz? Ugye nem hívtad át azt az idiótát vacsorára?
- Dehogynem. Megmentette az életed!
- Azért ne túlozz, nem az életem mentette meg.
- De miért vagy ezen úgy kiakadva?
Nagyot sóhajtok és visszaereszkedem a kanapéra. Rachel nem szerezhet tudomást arról, hogy mi történt Jaden és köztem. Ahogy ezen gondolkodom, észreveszem, hogy legkedvencebb kishúgom kabátot vesz és felém nyújtja az enyémet is.
- Ez most minek? Nem fázom.
- Nem azért te butus. Elviszlek az orvoshoz.
- Nem megyek!
- Dehogynem!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
Végül egy hosszú, „Nem-De” játék után végül rám erőltette azt a kabátot és sikeresen kirángatott a lakásból.
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.09 21:53 Idézet Válasz Moderálás
Ruki
Jaden:
A néma döbbenetnek az éppen betoppanó Ray vet véget.
- Szia Erick. Látom megjöttél – lép mosolyogva mögé és szegény fiú akkorát ugrik, mintha most ébresztették volna.
- Ray… kérlek ne hozd rám a frászt! – fúj nagyot a srác.
- Bocsi, nem akartam rád ijeszteni.
A kis közjáték után visszafordulok gitáromhoz és mélázgatva pengetem halkan húrjait. Kíváncsi lennék mit beszélgetnek Rayjel. Tulajdonképpen most dől el, hogy maradok e a csapatban vagy sem. Bár, nem mintha összedőlne a világ ha elküldenének.
Feléjük sandítok és az Erick arcán ülő mosolyból már látom, hogy mi a helyzet. Izgalmas lesz velük zenélni. A gondolatra elvigyorodom, főleg arra, hogy mit is jelent ez.
*
A próba végeztével ismét én viszem haza Ericket. Már kábé az út egyharmada óta próbál rávenni, hogy megálljak és letegyem, de elengedem a fülem mellett hozzászólásait. Azonban hirtelen olyat mond, amire számat húzva, de kénytelen vagyok fékezni.
- Jaden, ha nem állsz meg, leugrom a motorról! Komolyan beszélek! És akkor Ray kinyír téged!
A legnagyobb baj, hogy el is tudom képzelni róla, hogy megkockáztat egy ilyen ugrást. Így hát kénytelen, kelletlen leállítom a motort.
Amint megállunk, Erick azonnal lepattan, kezembe nyomva a bukósisakot. Menne is tovább, de karja után kapok.
- Egyedül nem engedlek tovább menni – jelentem ki, komolyan nézve arcába.
- Ugyan már, csak egy sarok, nem fogok belehalni – grimaszol rosszallóan.
Pár pillanatig még hezitálok, de aztán elengedem a csuklóját. Hát menj. Azonnal kihasználja az alkalmat, és kartávolságon kívülre lép. Egy szó nélkül hazafelé indul.
Nem kell ennyire tartanod tőlem, nem akarlak letámadni… nagyon… Most amúgy is csak türelemmel kell lennem, hogy ő tegye meg a következő lépést.
Ahogy eltűnik a sarkon, valahogy rossz érzés kerít hatalmába. Végülis… az ellen nem lehet kifogása, ha szemmel tartom.
Kicsit előrébb gurulva pillantok a srác után, de legnagyobb döbbenetemre az egyik pillanatban még gyors léptekkel sétál hazafelé, de a következőben egy kéz hirtelen berántja egy sikátorba.
- A francba… - sziszegem lepattanva a motorról és Erick után rohanok.
Amint a sikátor elé érek, azonnal átlátom a helyzetet és dühös hidegséggel keményednek meg vonásaim. Egy pillanat alatt rántom le Erickről a pasast, és ugyanennek a mozdulatnak a folytatásaként töröm be könyökömmel az orrát, ahogy hátrazuhan. Felordítva rogy a földre a fájdalomtól, arcára tapasztva kezét. Ujjai közül vér csordogál és a betonra cseppenve hagy éktelen vörös foltokat. Felbőszült szemekkel kapja fel rám pillantását, de gyilkosan rideg tekintetemet látva inkább gyorsan feltápászkodik és elhúzza a csíkot.
Amint eltűnik a sarok takarásában, azonnal visszafordulok a földön fekvő fiúhoz.
- Erick, jól vagy? – guggolok le hozzá, gyorsan végigmérve, sérüléseket keresve rajta.
- A fejem… - sziszegi fájdalmasan, tarkójára szorítva kezét.
- Remélem nem kaptál agyrázkódást…- morgom, miközben felnyalábolom a földről. Ilyen az én szerencsém… Ray ezért ki fog nyírni.
- Mi csinálsz?! Tudok én járni! – háborodik fel azonnal, amint észreveszi, hogy elindulok vele a háza felé.
- Persze, a végén még leszédülsz nekem a lépcsőről és a nyakad szeged… - horkantom morcosan, hangomból hallatszik, hogy nincs apelláta. Még csak az hiányzik nekem, hogy valami nagyobb baja essen.
Idegesen pillantgat körbe, amíg felviszem a lakására, de némán tűri a cipelést.
Odabent lerakom a kanapéra, majd kimegyek a konyhába szerezni jeget a fejére. Ahogy visszamegyek hozzá a nappaliba, már a kanapén ücsörög. Könnyed mozdulattal dobom neki a tasakot, amit el is kap. A reflexei jók, nem hinném, hogy agyrázkódása lenne.
- Nyomd a tarkódra, mindjárt jövök.
Nem válaszol, csak némán fordítja oldalra a fejét, hogy a puklijára tudja szorítani a jeges szütyőt.
Pár perc múlva visszatérek, miután biztosítottam a motoromat. Nem lenne ínyemre, ha ellopnák.
- Jól vagy? – guggolok le elé, felpillantva rá.
- Igen – motyogja halkan.
- Hogy van a fejed? – nyomom le a fejét, megvizsgálva az ütődést.
- Jobban – válaszol automatikusan.
- Rendben – állok fel, és zsebre vágott kezekkel indulok a kijárat felé.
- Elmész? – hallom hátam mögül a hangját. Visszapillantok hátra a vállam fölött, szám sarkában halvány félmosoly játszadozik.
- Talán baj?
- Nem, nem, dehogy… vagyis… - magyarázkodik. Lassan megcsóválom a fejem, és mosolyogva fordulok ismét az ajtó felé. -…köszönöm.
Egy pillanatra megtorpanok, majd a fejemet lehajtva intek búcsút.
- Nincs mit.
Hogy én mit fogok kapni Raytől…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.02 20:37 Idézet Válasz Moderálás
Lorynaaa
Erick (3):
-Jaden! Hallasz? Jaden állj meg! – ütögetem a hátát, de ő csak rendületlenül megy tovább.
Sajnos lassan kimerülök az ötletekből. Amióta csak elindultunk, a megállításán fáradozom, a házunktól már csak egy saroknyira vagyunk és nem akarok, hogy eljöjjön a kapuig. Nem szép dolog, de bevetem az utolsó taktikám.
-Jaden, ha nem állsz meg leugrom a motorról! Komolyan beszélek! És akkor Ray kinyír téged!
A fekete száguldozó csoda lassan veszt a lendületből, végül megáll az út szélén.
Tudom, nem voltam tisztességes, de ő sem játszik tisztességesen. Leszállok, a kezébe nyomom a sisakom és el is indulnék, ha nem kap utánam.
-Egyedül nem engedlek tovább menni.
-Ugyan már, csak egy sarok, nem fogok belehalni. – húzom el a szám.
Én bizony nem engedem, hogy ismét egyáltalán a házunkig eljöjjön.
Erősen gondolkodik valamin, gondolom arról vitatkozik magában, hogy elengedjen, e vagy sem, hisz akár felbukom egy kis kavicsban, Ray a nyakát szegi. Mondjuk szerény kis dobosunk sem értettem sosem. Miért félt ennyire fűtől-fától?
Végül Jaden elengedi a karom, én pedig már hátrébb is lépek. A szemében villan valami, mintha vissza akarná máris vonni a pórázhosszabbítást, de mielőtt még utánam kaphatna, megindulok, át az úttesten. Mély sóhaj mellett lépek be az épület sarkának takarásába. Ezt megúsztam. Csak öt vagy hat lépést teszek meg, de azt hiszem, amit meglátok, attól hírtelen kedvem támadna Jaden karaji közé repülni.
Mielőtt még segítségért kiálthatnék, rám veti magát és a szájával eltorlaszolja az enyémet. Berángat a két épület közti alig egy méteres résbe, majd a földre lök és pár másodperc múlva az ingem már csak félig van rajtam, a nadrágom annyira sem. Nem én ezt nem akarom! Hagyjanak békén! Újra kiáltani akarok, de ismét nem tudok. Miért mindig én vagyok az áldozat? Arcomon legördül az első könnycsepp. Azt még vagy ezer követi. Félek, rettegek, remegek.
Kapálózni kezdek, de lefog. Összeszorítom a szemem. Ha nem látom, biztos nem is történik meg…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.02 20:36 Idézet Válasz Moderálás
Lorynaaa
Erick (2)
-Mégis miért? – füstöt fúj felém. Rosszul vagyok a szagától.
-Tudod jól. – tehetetlenségemben dobbantok egyet, de tudom, hogy ettől csak én tűnök gyerekesebbnek.
Elnyomja a cigijét amiért ebben a pillanatban mérhetetlenül hálás vagyok, bár már az is idegesít, hogy rágyújtott, így csak kiegyenlítette a cigi számlát pillanatnyilag.. A széknek támasztja a gitárt. Ahogy végignézek a darabon, egyetlen dolog tűnik fel rajta. Az, hogy méregdrága lehetett. Most végignézek az előttem álló robosztus alakon. Ekkor ő tesz felém egy lépést, mire a félelem lesz nagyobb az elhatározottságnál és hátrálok. Ismét mosolyog.
-Nem tettem semmi olyat, amit ne élveztél volna. – szólal meg. Hangja a baritonra emlékeztet.
-Ez nem ig… - kezdeném, de az ég se tudja hogyan, hírtelen előttem terem, nekem pedig a torkomban fagy minden szó.
-Biztos vagy te ebben? – kérdezi halkan, suttogva.
Mutató és hüvelykujja közé csippenti az állam majd egy finom csókkal illet.
-I…i…igen! – suttogok. A lábam remeg. Miért van rám ilyen hatással ez a srác?
-Rendben van – mondja hírtelen és elhátrál pár lépést – Bocsánat.
Jól hallottam? Bocsánatot kért? Szemeim kistányérméretűre nőnek hírtelen, félek, hogy az állam is össze kell kaparnom valahonnan. Ez az alak biztosan nem az a Jaden akit én ismerek. Már amennyire. Ray vajon hogyan bírta ki mellette? Belegondolni sem tudok. Ha már itt tartunk, hol van…
-Szia Erick. Látom megjöttél. – majdnem ugrok egy nagyot ahogy hírtelen hozzáér a vállamhoz.
-Ray… Kérlek ne hozd rám a frászt! – kapok a szívemhez.
-Bocsi, nem akartam rád ijeszteni.
A terem sarkában lévő dobozokban kezdek turkálni, majd előhúzok pár félkész dalszöveget, majd jó messze Jadentől kerítek egy szimpatikus párnát és leülök írni. Nem sokkal később Ray mellém ül.
- Na mi volt tegnap összehaverkodtatok? – kérdezi azzal az igazi baráti mosollyal az arcán.
Erre én most mit feleljek? Mondjam el neki, hogy a drágalátos haverja úgy nekem esett mint hálaadáskor a pulykának? Aztán meg azt hazudta a húgomnak, hogy beteg vagyok, mire ő fel sem engedett kelni egész délután mire sikerült rábeszélnem, hogy jobban vagyok?
Na azt már nem! Pillanatnyilag az egyetlen embernek Rachelen kívül akivel tényleg azt mondhatom, barátok vagyunk, hazudnom kell. És ez az egyetlen dolog amit nem vagyok képes elviselni. A hazugságokat.
-Persze, tök jóban lettünk. Beszélgettünk egy keveset, aztán meg mennie kellett valami sürgős ügyre hagyatkozva.
Észreveszem, hogy bámul minket. Nem vagyok biztos benne, hogy hallja amit beszélünk, de arra a műmosolyra ami rajtam ül, elvigyorodik.
-Annak igazán örülök. – bűntudatom támad, hatalmas bűntudatom. – Nem baj ha ma is ő visz haza?
Kérlek istenem, miért kell így büntetni? Haza se kéne vinni. Erre Ray mindig ragaszkodik hozzá. Ez odáig rendben is volt amíg csak ő cipelt haza, de most, hogy Jaden is itt van…
Még egyszer bepróbálkozik és… Most talán meddig megy el?
-Dehogy baj. – mosolygok.
Ezt most tényleg én mondtam?
*
-Jaden! Halla
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.02 20:35 Idézet Válasz Moderálás
Lorynaaa
Erick:
Egyszerűen nem bírok magammal és emiatt ő a felelős. Tapasztalatlan vagyok még ezen a téren és pont olyan, mintha ezt most kihasználná és szinte kényszerítene, hogy őt akarjam minden porcikámmal. Bűnösnek érzem minden érintését és pillanatot ahogy rám néz. Az inge gallérjába markolok. Jobb megoldásnak tűnik mint átölelni őt, hiszen úgy érzem, lassan összeesem és meg kell kapaszkodnom. Az alsó ajkamra harap. Most, mitől kívánom őt? Bűnösnek érzem önmagam is.
-Miért ne? – kérdezi, de mintha nem is lenne kíváncsi válaszomra, mit amúgy sem tudnék kinyögni, lassan végighúzódnak ajkai a nyakamon, majd elkezdi kiszívni a bőröm.
Ekkor érzem meg, ahogy ágyéka nekem nyomódik és számon kicsúszik egy halk nyögés, majd érzem ahogy elönti arcom a forróság a gondolatokra, hogy most, hogy egyedül van velem egy lakásban, mit is művelhetne.
Csilingelést hallok. Vagy csak a fülem csend az agyamba tódult sok vértől?
Tompán érzem, hogy ellép tőlem, majd a világ szinte kizáródik. Se hallok, se látok. Egyedül vagyok. Elment már? Vagy még itt áll előttem? Nem tudom.
Az első dolog amit kezdek felfogni, egy hatalmas csörömpölés, majd pár másodpercre rá, két kéz ráz meg gyengéden.
Ezek nem az ő karjai. Felnézek és lassan tisztulva veszem észre magam előtt kishúgom.
-Minden rendben bátyus? Hol fáj? – kezét a fejemre teszi – Te jó ég hozok egy lázmérőt, sápadt vagy nagyon és csak az arcod vörös. Lehet valami komolyabb történt. Jaj istenem, hát ennyire ne legyek szerencsétlen, ülj le gyorsan.
Kapkod, hadar. Tudom, hogy nem lehet leállítani.
Persze, hogy sápulok. Vajon mennyit láthatott a történtekből? Én nem láttam, hogy mikor jött be. Hugi feltűnik egy lázmérővel és a hónom alá dugja.
-Maradj nyugton egy kicsit, mindjárt csinálok teát.
-Reachel! – kapok a keze után.
Hírtelen megáll. Bajt szimatolok.
-Mennyit… Szóval azt akarom kérdezni, mikor jöttél?
-Ennyire komoly? Lehet vissza kéne hívnom a barátodat, hogy pontosan megtudjam, mi történt.
-Tessék?
-Elmondta, hogy rosszul lettél az iskolában és hazahozott. Te nem emlékszel semmire?
-Azaz átkozott! – kiálltok fel.
Felpattanok ám még mindig több vér van az agyamban mint kellene és megszédülök, mire hugi lenyom a párnák közé, betakar és rám parancsol: Fel nem kelek innen, amíg jobban nem leszek és meg nem néz egy orvos.
Sajnos ahogy őt ismerem, akár egy hadsereget is ideállíttat, hogy meg se mozduljak amíg ki nem hívta a dokit.
*
Ezt nem hagyhatom szó nélkül! Ezt egyszerűen nem lehet szó nélkül hagyni!
Ahogy szinte berobbanok a próbaterembe, ő lassan rám néz.
-Szia Erick. – köszön egy mosollyal az arcán, majd mélyet szív cigarettája maradékából.
Utálom a cigarettafüstöt és amilyen dühös vagyok, legszívesebben lenyomnám a torkán az egész dobozt, mindegyik szálat meggyújtva. Körmeim a tenyerembe vájom, hogy kicsit lecsillapítsam magam és ne ugorjak a torkának. Ez sem elég, dühösen bevágom az ajtót magam mögött, mire az hatalmasat puffan is, talán az egész iskola hallhatja, hogy nem vagyok jó állapotomban, köszönhetően a pincefolyosó jó akusztikájának.
Lépek felé kettőt, de megtartom a három-lépés-távolságot ugyanis semmi kedvem ugyanúgy járni, mint két nappal ezelőtt. Arcán ott ül az a bizonyos mosoly. Tudja, hogy nem merek közelebb menni.
-Azonnal kérj bocsánatot! – hangom felemelem.
Halkan felnevet, szinte csak megrezgeti a hangszálait, mégis kiérzem az enyhe gúnyt belőle.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 06. 04. 21:01:11
