Elmegyek fürdeni, és még előtte elmondja, hogy ha végeztem menjek le ismét az étkezőbe. Felfrissít és megnyugtat a tusolás, bár egy csepp izgatottság még így is marad kicsi szívemben. Olyan furcsa nekem ez az egész. Már az eleje óta különös volt, de egyre érdekesebb érzéseket kelt bennem minden. Olyat érzek, amit még sosem. Törődés egy idegen személytől.
Vajon miért ilyen kedves velem? Pedig én nem tettem neki semmit, sőt… tegnap este megszégyenítettem, és hiába kéri azt, hogy feledjem el, nekem ezt nehéz. Olyan ügyetlen vagyok, sokkal jobban kéne figyelnem.
Kilépek és szárazra törlöm magam, igyekszem hajamat is kellően megszárítani, de végül kicsit összefogom. Magamra veszek egy köntöst. Mikor a szobába lépek vissza, senki nincs ott, viszont az ágyon egy csomag hever. Közelebb lépve ismerem fel a finom anyagot, és hogy a csomag nem más mint egy szépen összehajtott ruha. Jobbra és balra nézek, de senki nincs itt, nyilván nekem hozták a ruhát, így óvatosan kezecskéimbe veszem, és megnézem.
Istenem… ez gyönyörű, ilyen nem illik hozzám. Biztosan nekem tették ezt ide? Nem tévedésből rakták le nekem?
- Hadd segítsek, Ayumu-sama – lép be egy kedves szolgáló, és fülig vörösödöm. Sama? És… és tényleg nekem van ez a ruha készítve? És miért sama? Nem értem.
A meglepettségtől szólalni sem tudok, végül biccentek, de megkérem, míg felveszem, addig forduljon el. Mosolyogva megteszi, és Ő köti meg rajtam az obit.
Nagy levegőt veszek, és egy marék bátorságot magamhoz, majd lemegyek az étkezőbe, ahol Ő vár rám. A hajamat már újra kiengedtem, mert időközben megszáradt.
Amikor belépek azonnal rám figyel, és tekintetével szinte felfal, nem is tudom állni a pillantást, csak égő pofival sütöm le pilláimat.
- Gyönyörű vagy – ebben a pillanatban egy hatalmasat dobban a szívem, majd őrült száguldásba kezd az izgalomtól. Én? Tényleg én?
- Köszönöm – válaszolok észbe kapva – De… ez a yukata…
- Anyámé volt – válaszol azonnal – Sok évvel ezelőtt. De ő már sajnos meghalt – Miért mondja el ezt nekem ilyen nyíltan? Miért ennyire szókimondó? Egyre mélyebbre és mélyebbre lök a zavar felhőjében.
- Sajnálom – nem… nem akartam, hogy… - Akkor… talán jobb lenne, ha… ha… - nem is tudom miket beszélek.
- Tartsd meg – hogy? - Én úgysem tudok vele mit kezdeni, és csak fájó emlékeket ébreszt. Rajtad különben is jobban áll, mint rajtam.
Nem… nem lenne szabad elfogadnom, ugyanakkor… hiába mosolyog rám, a szemében látom azt a picike fájdalmat a mondata során. Bármennyire erős férfi ő is, ez nem egy egyszerű dolog. Talán mégis jobb lenne, hátha megkönnyíteném a lelkét vele.
- Köszönöm – mondom végül biccentve picit.
Enni kezdünk, közben Őt megzavarják, és én csak a háttérből figyelem az eseményeket, mintha ott sem volnék. Végül kiderül, hogy megint az a hölgy az, aki múltkor be is jött. Furcsa, de… inkább nem szólok semmit, nekem ez az egész mindenség furcsa ami mostanában történik.
Hazavisz, hogy átöltözzek, majd az iskolába, de rá kell jöjjek, talán mégis hiba volt hagynom, hogy velem fáradjon. Akkor is, ha nem fáradtság.
Épp hogy kiszállok a kocsiból és elköszönök tőle, társaim hada rohamoz meg, és próbálják kiszedni belőlem, ki ez és mi ez.
Persze elmesélem, hogy ki Ő… Egy kedves férfi, aki felkarolt.
~*~
Az oktatások után sóhajtok egyet, de végül elmosolyodom. Soha ekkora „sikerem” nem volt mint ma. Folyton kérdezgettek, és figyeltek, bár valószínű, hogy csak a kíváncsiság tette ezt velük, holnapra minden visszaáll, és egy csendes kis szürke diák, azaz hallgató leszek újra. De nem bánom, lehet nem is tudnám minden nap ezt csinálni.
- Sziasztok! – integetek még az iskola kapuból, ők is elköszönnek, majd az ellenkező irányba indulnak, mint én. Hát igen, és kicsit másfelé lakom, mint ők.
Ahogy kényelmesen sétálgatok a nagy kőfal melletti járdán, csendesség vesz körül, szinte senki nincs az utcán. Megértem, hisz már késő délután van, ilyenkor már hazaértek az emberek munkából, és pihentek. Lassan jön a fiatalok időszaka, az este ahol újra feléled a város.
Hirtelen kerékcsikorgást hallok, és megállok, kíváncsian fordulva a hang irányába, látom, hogy egy fekete autó száguldozik. Vajon hova siet ennyire?
Hirtelen lefékez mellettem és két sötét alak pattan ki az autóból, mikor felém veszik az irányt, azonnal feléled bennem a menekülési ösztön, és felkiáltva rohanni kezdek.
Csak alig tudok pár lépést tenni, az egyik utánam veti magát, arcom elé kendőt tart, majd csavarodik egyet a világ képe, és elnyel a sötétség.
~*~
Keserű álom ringat a sötétben, rossz szájízem semmi nem mulasztja el, és nem bírom mozgatni tagjaimat.
- Kelj fel! – szólít egy morgós, érdes hang, de nem válaszolok. Ki lehet ez? És miért jó nekem, ha felkelek? Nem moccanok, nem válaszolok, nem reagálok rá, csak tovább pihenek a kába sötétben, remélve hogy egyszer véget ér a rémálom.
Hatalmas csattanás az arcomon, éktelen fájdalom, majd végre színes képek árasztanak el, ahogy kinyitom a szemem, de éles látás helyett mindent homály fed, felgyülemlő könnyeim miatt.
Arcom lüktet, zsibbad a pofontól, számban a vér fémes íze árad szét, de csak gyengén. Azonnal, szinte reflex szerűen nyelvemmel tapogatni kezdem fogaimat, hogy megvan-e még mind, és szipogva könnyebbülök meg. Nem ütött nagyot, mégis szörnyen fáj.
- Végre felkeltél cicám. – Újra az a morcos hang, amitől kiráz a hideg, a félelemtől reszketni kezdek, és próbálom kipislogni a könnyeket. Miért bánt? Miért rabolt el? Nem ártottam neki.
Úgy érzem ez már nem csak egy álom, hisz túl valóságos és fájdalmas.
- Ki… ki maga? – nyöszörgöm halkan, majd újabb pofont kapok arcom másik oldalára, így végre szinkronban zsibbad. Azt hiszem jobb, ha csendben maradok.
- Majd csak akkor beszélj szépségem, ha én azt mondom. – A könnyek már arcomon folynak le, próbálom visszatartani, de csak jönnek. Ég a szemem, az arcom, és a csuklóm, ahogy a szoros kötél kidörzsöli. Válaszként bólintok, majd előre biccen fejem.
- Okos cica… - dörmög elégedetten, majd ellép tőlem, a többi alakhoz megy, akik még a szobában vannak.
Magyaráz nekik valamit, amit nem értek, azt sem tudom, hol vagyok, mennyi az idő, lassan már a nememet is elfeledem. Visszalép az én közelembe, picit megemelem fejem, hogy körbenézzek. Rendezett szoba, bár elég egyedinek tűnik. Én a szoba közepén vagyok, egy székhez kötözve. De vajon hol lehetek? És miért? Ugye… ugye ne m akarnak… engem… meg…
Istenem… ha még jobban belegondolok felerősödik sírásom, de nem hangoskodhatok, így cseppet megrázom fejem.
- Hiroyama… Jobban is vigyázhatnál a kiscicádra. Vagy inkább, vigyázhattál volna. – erre azonnal felkapom a fejem, és a férfire nézek, aki épp telefonál. Hi-hiroyama-sama? Neki mi köze van ehhez? Miért? - Nem, még nem tettem semmit. Beszélhetsz vele, ha akarsz – eltakarja a telefont, majd felém fordul – Beszélj! – morran fel, majd felém tartja a telefont, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, hisz ezer és egy gondolat pörög a fejemben.
- A… Akihito…sama – nyöszörgöm végül, de azonnal vissza is kapja a telefont a füléhez, és megszállottan nézem, mintha csak azt remélném gyermeki ésszel, hogy Akihito-sama telefonon keresztül megment.
- Jól figyelj Hiroyama… fogadd el a múltkori „ajánlatot” és adj a területedből, vagy a kiscicád sínyli. Ha nem jössz érte időben, eladom másnak. Kapós lenne, abban biztos vagyok – rám sandít, és ekkor megáll bennem az ütő, kikerekednek szemeim.
E-eladni? Engem? Ugye most csak viccel?
Nem hallom a választ, hisz a telefon messze van tőlem, csak azt látom, hogy a férfi arca elkomorul.
A félelmem rettegéssé kezd alakulni, nem bírom visszatartani remegésemet, de csak meredten figyelek rá.
Ordít valamit válaszként a telefonba, majd kinyomja, és a telefont a falhoz vágja.
Mi történt? Mit mondott? Nem tudom, de nem merem megkérdezni, pedig tudni akarom.
A férfi elkezdi orrnyergét masszírozni, szuszog párat, majd keserű mosollyal néz rám.
- Úgy látszik ez nem jött be – mi? Micsoda?
A két másik férfi összenéz, ők sem mernek szólalni. A magas alak hozzám lép, és előre hajol, egy kezével úgy összeszorítja arcomat, hogy a szám is összeszűkül. Forgatja fejemet, mintha csak méregetne, majd elenged, én pedig tovább állom komor tekintetét.
- Szép darab vagy, meg kell valljam… kár, hogy én a nőket szeretem, de így is hasznom lesz belőled – vigyorodik el, és pedig nem hiszek a fülemnek. Haszon? De… de mi van Akihito-sannal? Egyszerűen csak itt hagyott? Miért?
Hátul, az ajtónál az egyik kuncogni kezd, mosolyra húzódik a szája, és éhesen méregetni kezd, mire a főnöke – gondolom én – rádörren.
- Hozzá ne érj vadbarom! Csak akkor tudom eladni, ha érintetlen – visszanéz rám, felegyenesedik, majd a kijárat felé lépked. – Pihend ki magad szépségem, estére jól kell kinézned. Kilép a szobából, leoltja a villanyt, én pedig ott maradok a sötétben, kikötözve.
Nem… nem értek semmit. Mi ez az egész? Elraboltak, és most el akarnak adni. De Akihito-samanak mi köze van ehhez? Miét értett azon, hogy terület? Milyen területre gondolt? Nem értem, nagyon nem.
Azt sem tudom ki ez a férfi. Azt már tudom, hogy fel akart sőt fel is akar használni valamire. De miért pont engem?
És… És Akihito-sama… úgy néz ki, egyedül maradtam… Nem fog segíteni. Miért is segítene? Hisz csak egy kis senki vagyok, akinek volt tehetsége, de lassan ez is el fog veszni. El fog adni… és valaki megvesz. Milyen kereskedelem ez? Szörnyű…
Elfog a sírás, de csak reszketek, és folynak a könnyeim, nem tudom letörölni őket, és csak szipogok. Előre hajolva érzem, hogy arcomról a lábaimra hullnak a cseppek.
~*~
Nem tudom mióta ülök itt, nem számolom a perceket, sem az órákat. Álom sehogyan sem jött a szememre, hisz túlságosan ideges vagyok ahhoz, hogy egy cseppet is aludni tudjak.
Hiába gondolom végig ezerszer, akkor is arra lyukadok ki, hogy nekem itt végem van. Nem tehetek semmit, vagy ha megpróbálnék ellenkezni, meg is ölhetnének. Talán még az is jobb, minthogy eladjon valakinek.
Fülemet megüti egy furcsa zaj, felemelem fejem, de csak a sötétet látom, és a bútorok körvonalát.
Dörrenés, csattogás, és lövés zaja, izgatott leszek, és apró reménysugár melengeti meg kihűlt lelkemet. Talán mégis a segítségemre lenne valaki?
A szobába hirtelen fény szökik, de azonnal el is tűnik, ahogy bezáródik az ajtó, zihálást hallok, és érzékelem, hogy kintről egyre csak erősödik a zaj. Mi történik?
Kúszik felém valaki, majd ahogy kitapogat, felsikoltok.
- Segítség! – ugye nem egy perverz, aki most akar megerőszakolni?
Befogja azonnal számat, és újra könnyek szöknek szemembe, de nyugtatólag sziszegő hangot ad ki, majd megszólal.
Átnyúl mellettem, és elkezdi kioldani a kötelet csuklómról, és megkönnyebbülést érzek amikor lazul a béklyó, már érzem a felszabadulást, amikor hirtelen felkattan a villany. A férfi idegesen felpattan és hátra fordul, de ebben a pillanatban lövés dörren élesen, arcomra cseppen egy apró forró csepp, ő pedig összeesik mellettem.
Kitágult szemekkel meredek előre, alig fogom fel, hogy a komor férfi az, aki bejött, és fejbe lőtte „megmentőmet”.
Csendben belépked, cipője kopog a parketten, majd lábával mozgatja meg a testet.
- Tudtam, hogy van egy tégla nálam, de nem hittem volna, hogy pont te vagy az – belerúg egy nagyot, majd rám néz, én pedig mozdulatlan maradok.
- Tűnj onnan, Sakaguchi – hallok egy ismerős hangot, és azonnal feloldódok, amikor meglátom tulajdonosát.
- Akihito-sama! – sikkantom hirtelen, de ekkor a férfi hajamba markol, felhúz kicsit, én pedig nyöszörögve szorítom csuklójára kezeimet, de semmit nem érek el vele, túl erős nekem.
- Jól sejtettem én, hogy jelent neked valamit a kiscica. – élveteg hangon szólal meg, majd hideg fém nyomódik halántékomra, és elsápadok. Ez… ez a pisztolya… Istenem… meg fog ölni… Komolyan meg fog ölni. Sírni kezdek, szinte már csak ez maradt nekem, de könnyes tekintetemmel is csak Hiroyama-samat figyelem. Ments meg! Kérlek!
Olyan aranyos. Nem akarom felkelteni, így úgy döntök, hazaviszem magammal. Az egyik vendégszoba természetesen már készen áll, hiszen Kato intézkedett telefonon. Leteszem Ayumut az ágyba és betakarom. Olyan, mint egy kis angyal, ahogy barna haja szétterül a párnán, szemecskéi csukva, szája picit szétnyílik. Mellkasa fel-le emelkedik-süllyed, kezecskéi a paplant markolásszák. Kezdek beleszeretni ebbe a fiúba. Pedig sosem voltam még szerelmes, sosem éreztem senki iránt ilyesmit. Iránta mégis… ő valahogy más.
Másnap reggel megyek vissza hozzá. Csendesen leülök az ágya mellé. Nézem, ahogy alszik, majd ahogy felébred. Amint körülnéz, egyből ülésbe vágja magát, mint aki rosszat álmodott. Meg is ijedek hirtelen, hiszen mi van, ha tényleg rossz álom kergette vissza a valódi világba?
- Hiroyama… sama… - suttogja döbbenten, majd egyik kezét a szájához kapja, másik keze mutatóujját pedig begörbítve mutat végig a szobán. – Hol… vagyok? – pislog édesen és értetlenül.
- Tegnap elaludtál a kocsiban, és nem akartam a házadba betörni, így elhoztalak hozzám. Épp egy vendégszobában vagy – nyugtatom meg gyengéd mosollyal. A végén azt fogja hinni, elraboltam.
- Bocsánat – fekteti ölébe a kezecskéit, és hajol meg. Haja előreomlik, elrejtve pofikáját előlem. Tudom, hogy szégyelli magát, pedig semmi oka rá. – Bocsánatot kérek, hogy ennyi kellemetlenséget okozok önnek. Olyan… olyan szerencsétlen vagyok – Közelebb ülök hozzá, kezemet belesimítva barna, puha hajába. Érzem, ahogy összerezzen az érintésemre. – Nem szeretnék a terhére lenni, máris elindulok ha…
- Ayumu – szólok közbe, megállítva a szóáradatot. – Nézz rám! – érzem, hogy megremeg kérésem hallatán, ami az ő fülének inkább parancs. Így gyengéden álla alá nyúlok és felemelem fejecskéjét, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mondtam már, hogy semmi baj, kérlek nyugodj meg – hajolok hozzá közel, mire gyönyörűen elpirul. Olyan mint egy hamvas, érett gyümölcs, amibe szívesen beleharapnék.
- Rendben – suttogja halkan.
Ajkaira nyomok egy apró puszit, mintegy csillapításként. Megborzong, de ez jóleső borzongás, úgy érzem. Nem húzódik el, ami már fél siker. Kis édes, drága teremtés, szerény és gyengéd. Pont azért szerettem meg. Mert nem olyan, mint akikkel eddig dolgom volt.
- Ha már itt vagy, reggelizhetnél velem. Örülnék a társaságodnak – mondom, mire megszólal a gyomra. Tehát éhes.
- Csak ha nem gond – mosolyodik el, és kicsusszan az ágyból.
Mindenekelőtt elküldöm fürdeni, és kikészíttetek neki egy megfelelő ruhát. Egy gyönyörű yukata jól fog állni rajta, és van is az ő méretében néhány. Még anyámé volt mind, mielőtt meghalt. Ő is aprótermetű ember volt, akárcsak Ayumu. Én közben utánanézek a reggelinek, felszolgálták-e már. Minden tökéletes, márcsak a miso-leves hiányzik. Hagyományos japán reggeliben részesítem misolevessel, rizzsel, uborkasalátával, hallal, és minden földi jóval. Még epret és egy kis szőlőt is tetettem az asztalra. Leülök és várom Ayumut.
Nemsokára megjelenik, és ahogy belép az ajtón, a lélegzetem is eláll. A halványkék színű, sötétzöld levelekkel és indákkal díszített yukata gyönyörűen áll rajta. Obija fehér, amelyen ezüstszínű folyóminta van. Látom, hogy kissé félénken lép be, majd meghajol. Haja lágyan omlik alá, ami anyámat juttatja eszembe. Egyszerűen nem tudok betelni a látványával, lénye olyan kecses, elegáns, mint egy hercegnőé. Zavartan álldogál, majd én is felocsúdok, intek neki, üljön le, amit meg is tesz. Mozdulatai kecsesek, könnyedek, mégis, van bennük valami esetlen báj és félénkség. Arca piros a zavartól, szemecskéit hol lehunyja, hol félénken rám szegezi, gondolom kiváncsi, milyen hatást kelthet.
-Gyönyörű vagy – mondom áhítattal a hangomban. – Mint egy angyal.
-Köszönöm – suttogja finoman a bókra. – De… ez a yukata…
-Anyámé volt – mondom. – Sok évvel ezelőtt. De ő már sajnos meghalt.
-Sajnálom – kapja a szája elé a kezét. – Akkor… talán jobb lenne, ha…. ha…
-Tartsd meg – mosolyodom el gyengéden. – Én úgysem tudok vele mit kezdeni, és csak fájó emlékeket ébreszt. Rajtad különben is jobban áll, mint rajtam.
-Köszönöm – válaszol halkan.
Sóhajtok egyet. Lassan enni kezdünk, de látom, hogy Ayumu csak csipeget. Pedig éhes volt, de lehet feszélyezi, vagy inkább szomorú, mert anyám meghalt. Nem tudom. Sose beszéltem senkinek a családomról, a szüleimről, a halálukról, ami mélyen megrázott gyerekkoromban. De az már a múlt. Nézem Ayumut, ahogy elegánsan próbál étkezni, óvatosan veszi fel a falatokat a pálcikájával. Igazán bájos, tényleg hasonlít anyámra, főleg ebben a yukatában. Megrázom a fejem. Miket képzelek? Gondolataimból halk kopogás szakít ki, majd nyílik az ajtó és Kato lép be. Meghajol.
-Mi az? – kérdem.
-Elnézését kérem, uram, de Mamiko-san vár a kapuban. Bekísérjem? – kérdi udvariasan.
-Ne! – hárítom el. – Mondd azt, hogy még alszom. Nem akarom, hogy az a nőszemély megint zavarjon.
-Igenis – hajol meg, és már megy is.
-Ugyanaz a hölgy, aki múltkor járt itt? – hallom meg Ayumu halk hangját.
-Ugyanaz – válaszolom kelletlenül. – Nem képes megtanulni, hogy nem akarom látni a képét. Együnk. Reggeli után elviszlek az iskolába.
-Igazán nem kell – hárítja el kedvesen. – De… de ha tényleg nem gond…
-Nem gond – bólintok.
Reggeli után átöltözöm, hiszen nekem még sok dolgom van aznap. Ayumut előbb hazaviszem, hogy átöltözhessen, hiszen yukatában nem mehet az iskolába. Látom, mennyire megkönnyebbül, amikor végre normális, utcai ruhában ül mellettem. Ahogy látom, kezdi megszokni, hogy mindenhová elviszem, és nekem is jólesik a közelsége. Ahogy megérkezünk a zeneiskolához, megcsókolom a száját, ő pedig nem ellenkezik. Amikor kiszáll veszem észre, hogy sok diák megbámulja a kocsit. Ayumut pedig körbeveszik, gondolom ki próbálják szedni belőle, ki lehet az, aki ekkora kocsival furikázza. Még integetek neki, majd a sofőr elhajt.
~*~
A napom az ügyeim intézésével telik. Néha nehezen tudok figyelni, mert egyre csak a gyönyörű fiúcska lebeg a szemeim előtt anyám yukatájában. Tudom, hogy ha bárki rájön, miféle kapcsolat van köztünk, megpróbálják majd elrabolni. Muszáj lesz megvédenem valahogy.
Későn érek haza és épp azon gondolkodom, felhívom Ayumut, amikor csörög a mobilom. Idegen szám az, de felveszem.
-Halló? – szólok bele.
-Hiroyama – hallok meg egy nagyon is ismerős hangot. – Jobban is vigyázhatnál a kiscicádra. Vagy inkább, vigyázhattál volna.
-Mit akarsz, Sakaguchi?! – kérdem mérgesen, gyomromat félelem szorítja össze. – Ha bármit is tettél vele, én…
-Nem, még nem tettem semmit. Beszélhetsz vele, ha akarsz – suttogja vérszomjasan.
-A… Akihito…sama – hallok meg egy gyenge hangot, nekem pedig az egekig ugrik a vérnyomásom.
-Ayumu… - hangom halk és tele van félelemmel. Mit tett vele az az állat?!
- Akkor egy üveg Chardonney. Szereted a pezsgőt, Ayumu-kun? – kérdi felém fordulva.
- Hát... nem igazán szoktam inni, de megkóstolnám. – sosem ittam még ilyet, csak hallottam róla, de ezt persze nem akarom hangoztatni.
A pincér ez után a vacsorát kérdezi, Hiroyama-sama már sorolja is, én pedig tétlenül fürkészem az étlapot. Annyi minden van itt, de az is nagyon jól hangzott, amit Ő mondott, így döntök.
- Én... inkább azt kérném, amit ön is. Nem nagyon ismerem az itteni ételeket. – Hisz tudja, hogy nem szoktam ilyen helyekre járni. Ez nekem már annyira elegáns, mint egy varangyos békának a királylány szobája.
Amíg az ételt várjuk, újra végigvezetem tekintetem a helyiségen. Annyira szép, hogy ilyet álmaimban is alig tudok elképzelni. Na és a zene. Egyszer ki szeretném próbálni, hogy vajon milyen lehet egy módos étteremben zenélni. Bár tudom, hogy sokan ezt nem szeretik, vagy nem keresnek jól. De egyszeri alkalommal… De nekem most másra kell gondolnom. Hiroyama-sama segítségével akár külföldre is kijuthatok, ahol már szinte egyenes, mégis göröngyös út vezet a „sikerhez”. Annyira hihetetlen számomra még ez is.
Megakad a szemem az étterem nevét is jelző emblémán. Olyan furcsa fantázianév.
- Mit nézel annyira? – kérdezi hirtelen.
- Miért kék? – szakad ki belőlem azonnal a kérdés.
- Igazából azért, mert a tulaj kedvenc színe a kék, és szereti a pávákat - kuncogok halkan. - Nincs semmi különösebb oka a névnek. – elmosolyodom, majd nevetésem kuncogásba fojtom, nem szeretnék feltűnősködni. Ez viszont tényleg vicces. Ennyire egyszerű lenne?
- De ezt persze el ne mondd senkinek – hevesen bólogatok, ezzel jelezve, hogy megígérem. A titok az is marad.
Elérünk végre a desszertig, és elakadok, hiába igyekszem utánozni mozdulatait, nekem ez sokkal lassabban megy.
- Cseréljünk jó? Az enyém már kész. – szégyellem magam, olyan ügyetlen vagyok. De ha így felajánlotta, nem utasítom vissza. Még mindig jobb, mintha itt küszködnék vele órákon át.
- Re-rendben – motyogom, és egyszerre nyújtjuk egymás felé, de én fellököm a poharam,ami hangos csörömpöléssen hulla a földre.
Eltörtem… istenem, eltörtem.
Dermedten figyelek előre, összekuporodva ülök a széken. Úgy röstellem. Szörnyű vagyok, és nagyon ügyetlen. Jobban oda kellett volna figyelnem.
- Semmi baj, Ayumu-kun – nyugtat meg, miközben kapok egy új poharat. Már hozzá sem merek nyúlni.
- Bo... bocsánat... Hiroyama... sa... sama. Én... ne... nem akartam. Tényleg. – már a sírást sem tudom vissza tartani, pedig nem akarom szégyenbe hozni… még jobban.
- Semmi baj. Véletlen volt, nem történt semmi komoly.
- Ki... kifizetem – ha csak ez kell, tényleg kifizetem.
- Arra semmi szükség. Néha megtörténik. Nem te vagy az első, aki poharat tört ebben az étteremben. Inkább egyél, aztán hazaviszlek. – szót fogadok neki. Most csak neki hiszek.
~*~
Már a kocsiban ülünk, és csak úgy tudok megnyugodni, amikor hozzá bújva hajtom le fejem.
- Olyan ügyetlen vagyok – suttogom szipogva - Most szégyenbe hoztam Hiroyama-sama.
- Egyáltalán nem. Nyugodj meg, Ayumu-kun. Senki sem fog a szájára venni téged egy ilyen kis baleset miatt.
Olyan kedves velem… még ezek után is. Annyira tisztelem ezért, sőt csodálom. Felnézek rá, és letörli arcomat, csak hagyom neki. Az érintése is teljesen megnyugtató, jobb akár egy altató.
Mint egy… altató…
~*~
Olyan fáradt vagyok, mégis az álom csak úgy kilök magából, a sötétségből a fénybe. Álom? Elaludtam? Hol vagyok?
Laposakat pislogva ébredezem. Puha, illatos párna, Gyönyörű, mintás ágynemű, de… de ez nem az enyém. Azonnal kipattannak szemeim, és egy mély levegőt veszek akár a fulladozó, hirtelen ülő helyzetbe vágom magam.
- Nyugodj meg… rosszat álmodtál? – csak ledöbbenten meredek az ágy szélén ülő alakra.
- Hiroyama… sama… - suttogom ledöbbenten. Egyik kis kezem a szám elé kapom, mutató ujjam görbítve illesztem ajkaimhoz, és körbenézek a szobában – Hol… vagyok? – pislogok értetlenül. Teljesen ismeretlen ez a szoba számomra.
- Tegnap elaludtál a kocsiban, és nem akartam a házadba betörni, így elhoztalak hozzám. Épp egy vendégszobában vagy – gyengéd mosollyal nyugtat meg, és ez nyugtatja idegességem, melengeti szívemet. Ugyan akkor… frusztrál is a helyzet.
- Bocsánat – ölembe fektetem kezeimet, és előre hajolok mélyen, ahogy csak tudok, tincseim mind előre hullnak – Bocsánatot kérek, hogy ennyi kellemetlenséget okozok önnek. Olyan… olyan szerencsétlen vagyok – összeszorítom szemeimet. Hallom, hogy közelebb ül, fejemre teszi kezét, és finoman belesimít hajamba. Testem azonnal reagál, bizsergetés járja át testem, ahogy szívemet is. – Nem szeretnék a terhére lenni, máris elindulok ha…
- Ayumu – hangja állít meg a hadart szóáradatban, és elcsendesedem. – Nézz rám – megijedek a kéréstől, kissé remegni kezdek. Nem… nem merem. Ennyi minden után olyan nehéz ez nekem. Finoman állam alá nyúl, és hagyom neki, hogy felterelje tekintetem közel lévő arcára. Istenem… - Mondtam már, hogy semmi baj, kérlek nyugodj meg – olyan közel van. Olyan forró ez az aura, hogy szinte beleolvadok a takaróba.
- Rendben - súgom halkan, megborzongok a saját visszaverődött leheletemtől is. Istenkém… olyan közel van. Sóvár pici ajkaimra egy apró puszit kapok csillapításként, teljesen elvörösödöm akár a pipacs, és nagyokat pislogva mérem fel mosolygó arcát. Mosolyog. Annyira jól áll neki, hogy elképzelni nem lehet. Megpuszilt… megcsókolt. Vajon meddig fogja ezt tenni? Olyan… olyan furcsa ez nekem.
- Ha már itt vagy, reggelizhetnél velem. Örülnék a társaságodnak – hiába tiltakoznék, korgó gyomrom elárul. Pedig… pedig nem szoktam ilyen haspók lenni, most mégis. jaj mennyit kellesz majd ezért futnom, hogy ezt mind-mind leadjam. Már lassan egy hete, hogy reggel nem futottam reggel, mindig elfelejtem.
- Csak ha nem gond – mosolyodom el, és felemelve a takarót csúszom ki alóla.
Látom, hogy teljesen zavarba hoztam, így elfordul tőlem. Arca vörös, de nem húzódik el, amit jó jelnek veszek. Tehát nem fél tőlem, de nem tudja, mit is tegyen. Remélem, nem utasít vissza, mert igen kellemes társaság. Még senkivel sem éreztem magam ennyire jól, mióta a szüleim meghaltak. Talán vele tudnék boldog lenni, ha egy kicsit jobban megismerném. Végülis utasíthatnám az embereimet, hogy nyomozzanak utána, ahogy eddig minden partnerem után tették, de őt nem akarom kihasználni. Valahogy nem.
- Ez… ez inkább nekem megtiszteltetés – motyogja zavartan és szégyenlősen. Meg kell zabálnom, annyira aranyos.
- Akkor ezt igennek veszem. – egyenesedem vissza és megadom a sofőrnek az étterem nevét. Bár anélkül is tudná, hová szoktam járni vacsorázni. A Kék Pálmába megyünk.
- Csak nem? – hebegi kikerekedett szemekkel. Tehát ő is hallott az étteremről, bár kétlem, hogy járt volna benne.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a hely – mondom halk, megnyugtató hangon, de érzem, hogy mennyire zavarban van.
- De… de az nagyon drága… én… -hebegi.
- Csak bízd rám magad – nyúlok álla alá, és megemelem pirosra gyúlt pofikáját. Milyen szép azokkal a csillogó kis szemecskéivel.
- Re-rendben – rebegi a választ félig lehúnyt szemhéjai alól.
Tudom, hogy nem játsza meg magát. Ő eleve félénk természet. Testőreim meredten figyelnek minket, ugrásra készen, hogy ha bármi baj lenne, közbeavatkozhassanak. De erre nem kerül sor. Ayumu félénk, magatehetetlen és ártatlan lény, aki sosem merne másra kezet emelni. Törékeny és gyenge, mint egy lány. De talán pont ez az, ami megfogott benne.
Végül kiegyenesedik, és inkább az utca fényeit kezdi figyelni. Megszoktam már, hogy partnereim többsége feszélyezve érzi magát velem, megijednek tőlem, vagy legalábbis elvörösödnek és zavarba jönnek, mint Ayumu is.
~*~
Végül megérkezünk és mikor kiszállok, kisegítem az autóból. Ayumu nem tud hová lenni a csodálattól, és bár igyekszik visszafogni magát, látom, mennyire izgatott és körbe-körbe nezeget, mint egy gyermek. Hagyom, hadd nézelődje ki magát, hiszen egy magafajta egyszerű halandó nemigen jut el ilyen étterembe.
- Ez… ez annyira szép hely. Annyira elegáns, nem hiszem, hogy én…
- Mondtam, hogy csak bízd rám magad – hallgattatom el, mire csak bólint és szerényen összehúzza magát.
A pincér természetesen már a szokásos helyemre kísér minket, és mikor helyet foglalunk az asztalnál, látom, hogy Ayumu mennyire próbálja kerülni a rá irányuló égető tekinteteket. Igen, a vendégek és a személyzet tudják, hogy általában hölgyeket hozok vacsorázni a Kék Pálmába, így most elég szokatlan lehet nekik a fiatal fiúcska. De senki sem szól egy szót sem. Okosak.
Ayumu végül a zenekart kezdi figyelni, amely kellemes zenét játszik, pont olyat, amely illő egy ilyesfajta helyhez. Ayumu elbűvölten hallgatja a zenét, amikor a pincér odaér hozzánk az itallapokkal és étlapokkal. Az egyiket elém teszi, a másikat Ayumu elé. Én már nézelődöm, de tudom, mit fogok választani.
- Mit hozhatok? – kérdi Toyama. Ő az állandó pincérem.
- É-én… - kezdi zavartan Ayumu és kinyitja az itallapot, de látom, meghökken az árak láttán, így gyorsan be is csukja. - Válasszon nekem Hiroyama-sama. - adja vissza az itallapot a pincérnek, és az étlapot kezdi lapozgatni.
- Biztos vagy benne? – kérdem kedvesen, mire mosolyogva bólint. - Akkor egy üveg Chardonney-t kérek! - mondom, majd észbe kapok. - Szereted a pezsgőt, Ayumu-kun?
- Hát... nem igazán szoktam inni - mosolyodik el félénken -, de megkóstolnám.
- Rendben. Tehát egy üveg Chardonney lesz - adom le a rendelést.
- Vacsorát mit hozhatok? - kérdi Toyama udvariasan.
- Nekem előételnek egy csirkesalátát, főfogásnak lazacot kérek jól átsütve, desszertnek pedig megkóstolnám a sült almát karamellizált diótöltelékkel - mondom, majd Ayumuhoz fordulok. - Sikerült választanod?
- Én... inkább azt kérném amit ön is - pirul el. - Nem nagyon ismerem az itteni ételeket.
Bólintok és Toyama gyorsan feljegyzi, majd már siet is. Ügyes fiú, érti a dolgát, és ha semmit sem ront el, jókora borravalót fog kapni. Ayumu érdeklődve figyeli az étterem belsejét. Egy szép nagy, öttermes étterem legnagyobb termében vagyunk. Van itt mit nézni a kristálycsillároktól kezdve a mahagónifaburkolaton át egészen a gyönyörű tájképekig. Az étterem nevének fémjelzéseként az ajtó fölött kinn és benn, valamint a velünk szemközti falon egy kék páva képe látható. Látom, hogy Ayumunak megakad rajta a szeme.
- Mit nézel annyira? - kérdem érdeklődve.
- Miért kék? - néz rám ártatlanul.
- Igazából azért, mert a tulaj kedvenc színe a kék, és szereti a pávákat - kuncogok halkan. - Nincs semmi különösebb oka a névnek.
Ezen ő is elneveti magát. Hát igen, néha a legegyszerűbb dolgok a legmulatságosabbak. Szegény Tomohisa-san, ha tudná, hogy elmondtam a legféltettebb titkát egy kölyöknek, menten kitekerné a nyakam. Ezért megkérem Ayumut, ne beszéljen róla senkinek. Ő pedig kedvesen bólogat. Hamarosan hozzák az italunkat. Toyama kinyitja a pezsgőt és előbb nekem tölt, majd Ayumunak és az üveget az asztalon hagyja, ahol senkit sem zavar,majd meghajol és távozik. Udvarias fiú. Negyed órával később az előételek is megérkeznek. Ayumu tátott szájjal bámulja a salátát. Hát igen, nem egy kis közönséges saláta. Én élvezettel fogok neki az étkezésnek, de ő csak lassan és óvatosan kóstolgatja. Látom, hogy nagyon ízlik neki.
A vacsora jó hangulatban telik, az étel fennséges és a kiszolgálás is elsőosztályú, ahogy az elvárható ebben az étteremben. Már épp a sültalmánál tartunk, amikor látom, hogy Ayumunak nehézségei támadnak. Nem tudja meghámozni az almát. Az enyém már evésre kész.
- Cseréljünk, jó? - mondom, mire rám néz és látom, arca vörös. Mint aki szégyelli magát. - Az enyém már kész.
- Re... rendben - suttogja és odanyújtja az övét.
Ekkor történik a baj. A pohara túlságosan az asztal szélén van, így véletlenül hozzáér és lelöki. A pohár a benne lévő pár korttyal együtt hangos csilingeléssel köt ki a padlón. Ayumu elkerekedett szemekkel bámul az összetört pohárra, majd félve emeli rám szemecskéit. Én azonban higgadtan intek a pincérnek és utasítom, takarítson fel, és hozzon Ayumunak új poharat. Szegénykém megsemmisülten ücsörög, fejecskéjét szégyenkezve hajtja le. Többen megbámulják, de elég egy éles pillantás, máris minden vendég visszatér az evéshez.
- Semmi baj, Ayumu-kun - szólalok meg nyugtató hangon, mire végre felemeli a fejét.
- Bo... bocsánat... Hiroyama... sa... sama - mondja halkan, szemecskéiben könnyek csillognak. - Én... ne... nem akartam. Tényleg.
- Semmi baj - rázom a fejem. - Véletlen volt, nem történt semmi komoly - nyugtatgatom, de csak nem nyugszik meg.
- Ki... kifizetem - szipogja.
- Arra semmi szükség - rázom a fejem. - Néha megtörténik. Nem te vagy az első, aki poharat tört ebben az étteremben. Inkább egyél, aztán hazaviszlek.
Szipogva bólint. Közben kap egy új poharat, de azzal már olyan óvatosan bánik, hogy alig mer hozzáérni. Végül befejezzük a vacsorát, rendezem a számlát és Toyamának is jókora borravalót adok. Megérdemli.
Ayumu már nem sír, de tudom, hogy borzalmasan kínosan érzi magát a történtek miatt. Pedig nem az ő hibája, bárkivel megeshet. Most azt fogja hinni, mindenki ujjal mutogat rá, holott ez nem igaz. Besegítem a kocsiba, majd beülök és magamhoz húzom. Félénken bújik hozzám, én pedig a haját simogatom gyengéden, hogy végre megnyugodjon. Sofőröm elindul, miután megmondom neki, hazavisszük Ayumut. Ő csak bólint.
- Olyan ügyetlen vagyok - motyogja halkan. - Most szégyenbe hoztam Hiroyama-sama.
- Egyáltalán nem - simogatom meg a hátát. - Nyugodj meg, Ayumu-kun. Senki sem fog a szájára venni téged egy ilyen kis baleset miatt.
Rám néz. Szemecskéi könnyesek, pofikája maszatos. Nem tudom megállni, hogy ne töröljem le a könnyeit. Olyan bájos kis teremtés. Finom és kecses. A végén bele fogok szeretni, ha ez egy megy tovább.
Csak reszketve figyelek ki az ablakon, és enyhülten sóhajtok egyet, mikor végre elenged. Olyan kínos, hogy a testőrei előtt ölel meg.
Mikor megérkezünk, csak ámulok. Ez… ez komolyan az Opera ház? El sem hiszem.
- Gondolom, még sosem jártál az Operaházban – kérdi és alig hallom meg, de azonnal észbe kapok. Rá is kell figyelnem.
- Csak egy osztálykiránduláson tekintettük meg. De... még sosem láttam operát... élőben. – vallom be megszeppenve.
- Nos, ma este Mozart Varázsfuvoláját játszák. Gondoltam, talán érdekelne, ezért elhoztalak. Gyere! – Istenem… már alig várom…
~*~
Nem… ezt nem hiszem el. Hogy mehettem bele? Jajistenem.
Kettesben ülünk a páholyban, és én… mellette ülök. Ennél még az is jobb lenne, ha a testőrei figyelnék. Miért félek tőle ennyire? Hisz még nem bántott. Mégis olyan. Nem is tudom. Meg kell nyugodnom, biztos csak paranoia az egész. Biztosan.
- Na és… mi… mi lesz a darab? – makogom halkan, Ő pedig készségesen magyarázni kezd. Szeretem a hangját, annyira megnyugtató.
Gyorsan eltelik ez a kis idő, mert elcsendesül a tömeg, és kezdetét veszi az előadás.
Végig csillogó szemekkel figyelem a nézőteret, hallgatom a dallamokat, a gyönyörű éneket.
Ez a lány igazán tehetséges.
~*~
Mikor véget ér az egész, csak elégedetten sóhajtozva ülök székemben. Annyira szép volt, annyira mesés. Szavakat sem találok. De meg is jegyzem neki mennyire tetszett. Még kedvenc részem is volt.
- Szeretnél találkozni az énekesnővel? – kérdezi teljesen nyugodtan, és elkerekednek a szemeim.
- Lehet? – jaj… teljesen elkalandoztam - Elnézést, Hiroyama-sama, én... én csak... olyan szépen énekelt.
- Gyere! Szerencsére személyesen ismerem a hölgyet – maga után int, és én készségesen követem.
~*~
Amint belépünk az öltözőbe, minden megszűnik körülöttem.
Az énekesnő öltözője. Valóság ez? Még sosem láttam ilyet élőben. Egyre csodásabb ez az este.
- Hadd mutassam be Ayumu Takumát, az én új felfedezettemet. Ő pedig Shimizu Michiru, az Operaház legjobb énekesnője. – Istenem, már megint elkalandoztam. Le kéne magam önteni egy pohár vízzel.
- Túlzol, mint mindig – kacag fel csilingelő hangján – Örvendek!
- Úgyszintén – annyira zavarban vagyok - Önnek... gyönyörű hangja van. Igazán megtisztel, hogy megismerhettem.
- Hagyjuk a felesleges udvariaskodást! Én érzem megtiszteltetésnek, hogy megfelelőnek találtad az előadást, Ayumu-kun. Én sem lennék sehol, ha annak idején Akihito nem karol fel. Nagyon ért a művészetekhez. De engedelmetekkel, szeretnék átöltözni.
- Rendben. Gyere Ayumu, menjünk! – azt mondta… azt mondta megtiszteltetés… neki. Hahh…
Amíg kiterel engem Hiroyama-sama, csak tétlenül hagyom, ábrándozva meredek magam elé. Michiru olyan kedves és bájos, és csodás hangja van. Igazán tehetséges. És Ő is Akihito-sama felfedezettje. Lehet én is lehetek majd ilyen sikeres? De jó is lenne.
Beülünk a kocsiba, de még nem indulunk el. Vajon hazavisz? Ugye nem akar itt kitenni?
- Ayumu, megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem vacsorázni? – megfogja kezeim.
Már megint teljesen zavarba hoz, és csak pirulni tudok. Nem merek a szemébe nézni, inkább oldalra fordítom fejem, lesütöm szemecskéim, de nem hajolok el tőle.
- Ez… ez inkább nekem megtiszteltetés – motyogom zavartan. Vacsora. El is felejtettem, hogy éhes vagyok.
- Akkor ezt igennek veszem. – visszaegyenesedik, majd a sofőrnek mondja az étterem nevét.
- Csak nem? – hebegem kikerekedett szemekkel.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a hely – mondja halkan, megnyugtató hangos.
- De… de az nagyon drága… én…
- Csak bízd rám magad – állam alá nyúl, és pirulós pofival hagyom neki, hogy kissé megemelje fejemet.
- Re-rendben – rebegem a választ, félig lehunyom szemeimet, de elenged. Csak játszik velem? Vagy… - oldalra siklatom tekintetem, és szemem sarkából figyelek a testőrökre. Meredten figyelnek.
Sikkantást visszafojtva egyenesedem ki, és inkább az ablakon kitekintve nézek a sötétben suhanó tájra, ahogy az éjszakai utcafények csíkokat húznak. Milyen szépek…
~*~
Megérkezünk, és kiszállunk az autóból. Vissza kell fognom magam, mert kezdek buzgómócsingnak tűnni a sok csodálástól.
- Ez… ez annyira szép hely. Annyira elegáns, nem hiszem, hogy én…
- Mondtam, hogy csak bízd rám magad – hallgattat el, és bólintok. Nem érzem magam egyáltalán ide illőnek, de… de szeretnék eleget tenni a kérésének.
Helyet foglalunk, próbálom elkerülni az égető tekinteteket, de mindig találok egyet. Jobb lesz ha a lámpákat figyelem, vagy a zenekart ami játszik, vagy…
Zenekar? Nem is tudtam, hogy itt ilyenek is vannak. Milyen jó lehet.
- Mit hozhatok? – épp hogy felnézek, egy pincér áll felettem, előttem pedig egy itallap pihen, a pincér kezében pedig étlap.
- É-én… - leplezve zavaromat gyorsan kinyitom az itallapot, és végigfutom, de nem kellett volna. Ezek az árak… szörnyen magasak. Jaj… - Válasszon nekem Hiroyama-sama. - csapom össze a lapokat zavart mosollyal, és átadom a pincérnek aki ez után az étlapot teszi elém.
- Biztos vagy benne? – kérdezi kedvesen, és én csak mosolyogva bólintok.
Mindent rá bízok, hisz nem akarok illetlen lenni. Már az is csoda, hogy elhozott ide.
Párszor végigcirógatom ajkait az ajkaimmal, de érzem, hogy kezdi elveszíteni az eszét. Jobb, ha abbahagyom, mielőtt még itt esek neki és erőszakolom meg ezt a törékeny, gyenge kis lényt. Elhúzódom tőle, és nem kerüli el a figyelmem, hogy ködös tekintettel néz rám.
- Ez… ezt… miért? – hebegi akadozva és látom, hogy levegőt is alig bír venni. Milyen édes.
- Ayumu… - szólítom meg halkan, de ő annyira zavarban van, hogy alig mer rám nézni. Megfogom a kezét, így tekintete előbb arra irányul, majd vissza az arcomra. – Megtennéd, hogy jövő héten is eljössz szombaton? Addig lesz időd gondolkodni, és nagyon örülnék a társaságodnak – mondom lágyan és udvariasan és várom a választ. Remélem eljön, mert a társasága nagyon megnyugtató és kellemes.
- Igen – bólint és elpirul, amin nekem muszáj elmosolyodnom. Olyan boldog vagyok. Ő is elmosolyodik.
- Köszönöm – hintek egy puszit apró kezecskéjére. Puha, mint a bársony.
Megvárom, míg bemegy, és biztonságba helyezi magát az ajót mögött. Most már teljesen nyugodt vagyok, hogy biztonságban van. Így elindulok én is lefelé. Elgondolkodva szállok be a kocsiba. Ez a fiú teljesen megbabonázott, jobban, mint eddig bárki is. Gyönyörű, művelt, csillogó szemű, értelmes fiatalember, aki előtt nagy jövő áll. Ugyanakkor igen szerény, nem túl gazdag, és van még mit tanulnia. Már meg is fogalmazódik bennem a gondolat, hová vigyem. Remélem, tetszeni fog neki.
~*~
A hét lassan telik. Részint, mert nem látom Ayumut, részint, mert rengeteg a munka az új klub megnyitásával, és nem úgy haladunk, ahogy kéne. Ez nem a munkások hibája, inkább az időjárásé. A hét felében esik, és nem lehet dolgozni. Hát igen, kifogtunk három napot, ami legalább két hetes csúszást jelent a legjobb esetben is. De sajnos az időjárás felett nekem sincs hatalmam. Azon kívül Mamiko is az idegeimre megy, amiért nem őt viszem az Operába, hanem egy - az ő szavaival élve - kis senkit.
- De Akihito! - kezdi rá csütörtökön, amikor ismét felkeres - Ennyit jelent neked egy ilyen kis senki? Hiszen csak egyszer láttad.
- Mamiko! Ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek! - dörrenek rá, mert már a türelmem végén járok - Ez itt, ha jól tudom, még az én házam, én döntöm el, mit csinálok! Nem vagy sem a feleségem, sem az anyám, sem senkim, hogy megszabd mit tehetek, és mit nem! Te csak egy önjelölt vendég vagy!
- Akihito... - látom, hogy mondani akar még valamit, de nem jut szóhoz.
Ez az én házam, az én váram. Még Mamiko is tudja. Ő nekem senki, csak egy befurakodott nőszemély, akit kénytelen vagyok néhanapján elviselni. De nem tudom, még meddig leszek képes rá.
Végre eljön a péntek, és én már tűkön ülök. Holnap ismét láthatom Ayumut. Alig bírok magammal, és ez az embereimnek is feltűnik, de nem merik szóvá tenni. Ne is tegyék, mert jaj lesz nekik. Sosem voltam még ilyen izgatott, talán még akkor sem, amikor a szüleim éltek és megünnepelték a szülinapomat, vagy amikor először mentem iskolába. Végül elhessentem az emlékeket. Nem akarok arra gondolni. Az a múlt. Természetesen holnapra rendelek egy tucat fehér liliomot a legjobb énekesnőnek, akit ismerek. Igen, ilyenben mindig úriember voltam.
~*~
Végre eljön a szombat délután. Hamarosan indulnom kell, így gyorsan lezuhanyozok, majd megszemlélem a házvezetőnőm által előkerestetett ruhákat. Kiváló ízlése van, mint nekem is. Makulátlanul fehér ing, halványszürke nadrág, zakó, szürke nyakkendő és fényesre polírozott fekete bőrcipő. Hajamat megfésülöm, szorosan összefogom, csak oldalt hagyok pár laza tincset, amelyek vállaimra hullnak. A kocsi már előállt. Ideje indulnom, ha idejében akarok érkezni.
Gyorsan száguldunk keresztül a városon. Szívem egyre hevesebben ver, de nem értem, miért. Nagyon izgatott vagyok, mint egy tinédzser az első randija előtt. Jaj, Akihito, miket képzelsz! Még a végén azt fogják hinni, szerelmes vagy. Két emberem elöl ül. Két megtermett háromajtós szekrény, akik nem sok vizet zavarnak, amíg nincs rá okuk. A mackós alkatuk ellenére igencsak barátságos lények. Mikor megérkezünk és leparkolunk, Ayumu már az út szélén áll. Igazán elegáns teremtés. Kiszállok és jobban megnézem magamnak. Világoszöld, elegáns és gyönyörű selyeming fedi felsőtestét, melyhez fekete nadrágot húzott. Igazán jó választás. Haját összefogta, és két tincsből még egy kis kontyot is formált. Elragadóan bájos. Ahogy végignéz rajtam, elpirul. Kis édes.
- Szia – nézek le rá, mire arcát még jobban elönti a pír és meg sem mer mukkanni. Végül mégis kinyög valamit.
- Jó… jóestét… Hiroyama-sama – hangja halk, beszéde akadozó és kezecskéi megszorítják hegedűje tokját. Nem szóltam neki, hogy nem lesz rá szüksége.
- Gyere, szállj be – invitálom be a kocsiba, mire ő egyet bólint, majd beül. Én is beszállok, közvetlenül melléje és becsukom az ajtót.
Hegedűjét a szemben levő ülésre téve kuporodik össze mellettem. Látom, hogy szörnyen zavarban van, és kissé elhúzódik. Rám sem mer nézni, így nekem kell megtörnöm a kínos csendet. Közben a kocsi halk brummogással elindul.
- Igaz nem is mondtam, hogy most ne hozd magaddal… - jegyzem meg halkan, mire felém kapja kis fejecskéjét.
- Miért ne? – kérdi érdeklődve, majd lélegzetvisszafojtva várja válaszomat.
Megfogom kezecskéit, majd közel hajolok hozzá, mire arca gyönyörű, mélyvörös színt vesz fel. Milyen gyönyörű. Meg akarom csókolni. Itt és most akarom őt. Szívesen magam alá gyűrném, de testőreim előtt ezt nem akarom. Amilyen pletykásak, holnap reggelre mindenki tudná a házban. Ezt pedig nem akarom megkockáztatni.
- Mert ma este, elviszlek valahová – suttogom halkan és ajkaimat lágyan az övére tapasztom.
Köpni-nyelni nem tud, de érzem, hogy szívverése felgyorsul és el kell őt engednem, mielőtt meggyullad. Szégyenlősen üldögél mellettem, és egy szót sem szól, annyira meg van ijedve. Vagy inkább, csak el van kábulva. Testőreim természetesen mindent látnak, de egy hangot sem hallatnak. Okos fiúk. Jó fél órával később érkezünk meg az Operaház elé, ahol kiszállok, majd kezemet nyújtom a szépségnek.
- Megérkeztünk, Ayumu! - mondom, ő pedig megfogja kezemet és kiszáll.
- Ez... ez... - suttogja áhítattal, ahogy meglátja a hatalmas, impozáns épületet - csodálatos.
- Igen. Gondolom, még sosem jártál az Operaházban - mondom.
- Csak egy osztálykiránduláson tekintettük meg - válaszol halkan. - De... még sosem láttam operát... élőben.
- Nos, ma este Mozart Varázsfuvoláját játszák. Gondoltam, talán érdekelne, ezért elhoztalak. Gyere! - nyújtom a karom, ő pedig kismadár módjára teszi apró kezecskéjét karomra.
Engedelmesen jön mellettem, és egyre csak tekergeti kis fejecskéjét, hol az épületet nézve, hol a már sorban álló, vagy most érkező vendégeket fürkészve. Mindenki elegánsan, kikenve-kifenve, az idei divatnak megfelelően. Ayumu ezek mellett az emberek mellett kifejezetten szerény hatást kelt, de nem baj. Pont ez a jó. Ki nem állhatom azt a cicomát, amivel sok nő és nem egy férfiember is kifesti, kiszépíti magát egy ilyen estére. A ruhák nem igazán az előadásnak szólnak, inkább egymásnak, hogy mindenki lássa, kinek mije van. Puccparádé, amitől felfordul a gyomrom.
A bejáratnál elég megmondanom a nevem és már engednek is be. Örökös tagságom és saját páholyom van az Operában. Mikor beérünk, hagyom, hogy Ayumu kicsodálkozza magát a hatalmas előtérben, csak azután kezdem tovább vezetni. Útközben néhány ismerős állít meg minket. Párukkal beszélek is néhány szót, de a legtöbbnek csak odaintek, vagy kimérten biccentek. Jórészt üzleti partnerek, vagy golfpartnerek, így nem sok vizet zavarnak. Látom, hogy Ayumu kissé feszeng, így igyekszem őt minél előbb kivezetni a tömegből. Felmegyünk a lépcsőn, majd egy folyosóra érve már egy alkalmazott kísér bennünket a páholyomba. Nem lenne rá szükség, de ez előírás. Odaérve kinyitja az ajtót, majd mély meghajlás után magunkra hagy minket.
- Gyere! Itt már csak kettesben leszünk - mondom kedvesen, mire mintha megnyugodna, bólint.
Bevezetem a páholyba, ahol két sorban állnak a székek. Hat-hat mindkét sorban, de én egyedül szoktam üldögélni, maximum Mamikot vagy néhány üzleti partneremet szoktam elhozni ide. Hagyom, hogy Ayumu az első sorban keressen magának helyet, és meg is találja a legjobbat, pont középen, ahonnan csodálatos kilátás nyílik mind a színpadra, mind a nézőtérre. Kiváncsian nézelődik. Pár néző már elfoglalta az alacsonyabban levő, olcsóbb helyeket és beszélgetnek. Én Ayumu mellé ülök és csendesen magyarázni kezdek neki a darabról. Ő pedig figyelmesen és érdeklődve hallgatja. Látom, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését, ami már egy jó pont. Ő is kérdezget pár dolgot, én pedig udvariasan és türelmesen válaszolok rá.
Végül egy órával később már mindenki a helyén ül, elsötétedik a nézőtér és felgördül a függöny. Kezdetét veszi az előadás.
~*~
- Ez... ez csodálatos volt - szólal meg Ayumu az előadás után, amikor már szedelőzködünk. - Különösen az Éjkirálynő áriája volt gyönyörű. Egyszerűen... varázslatos volt!
- Szeretnél találkozni az énekesnővel? - kérdem, mire szemecskéi tágra nyílnak.
- Lehet? - kérdi, majd észreveszi magát. - Elnézést, Hiroyama-sama, én... én csak... olyan szépen énekelt.
- Gyere! Szerencsére személyesen ismerem a hölgyet - intek neki, mire elmosolyodik és már követ is.
Lemegyünk az öltözőkhöz. Ayumu izgatottan jön mellettem. Nemsokára meg is érkezünk. Halkan bekopogok az ajtón, majd egy halk "Tessék!" után benyitok. Gyönyörű hölgy ül a tükör előtt és éppen a sminkjét szedi le, amikor megpillant minket. Arca boldog mosolyra húzódik, ahogy feláll és elém libbenve meghajol.
- Jó estét, Akihito! - hallom meg kedves hangját - Nem gondoltam, hogy ma este eljössz.
- Nos, ha te énekelsz, Michiru, semmi pénzért nem hagynám ki - válaszolok. - Hadd mutassam be Ayumu Takumát, az én új felfedezettemet. Ő pedig Shimizu Michiru, az Operaház legjobb énekesnője.
- Túlzol, mint mindig - nevet fel Michiru, majd Ayumuhoz fordul. - Örvendek!
- Úgyszintén - Ayumu hangja halk. - Önnek... gyönyörű hangja van. Igazán megtisztel, hogy megismerhettem.
- Hagyjuk a felesleges udvariaskodást! - legyint a hölgy - Én érzem megtiszteltetésnek, hogy megfelelőnek találtad az előadást, Ayumu-kun. Én sem lennék sehol, ha annak idején Akihito nem karol fel. Nagyon ért a művészetekhez. De engedelmetekkel, szeretnék átöltözni.
- Rendben - bólintok. - Gyere Ayumu, menjünk!
- És köszönöm a liliomokat - mosolyog Michiru. - Mint mindig, megint megleptél.
Én csak nevetek, majd elköszönünk és kimegyünk. Hagynunk kell a hölgyet átöltözni. Méghogy megleptem. Számított rá. Mosolygok. Ayumu a találkozás hatása alatt áll, mert azt sem nézi hová lép, és ha nem fognám meg néha, nekimenne a falnak, vagy a személyzetnek. Szerencsésen elérünk a kocsihoz. Tudom, hogy Michirut hiába kérném, nem jönne velem vacsorázni. Túlságosan is jól tudja, hogy a férfiakhoz vonzódom. Ráadásul barátja van, én pedig csak egy mentor és ismerős lehetek a szemében. Mint ember, igazán megfog, de mint nő, nem.
Már a kocsiban ülünk, amikor eszembe jut, hogy Ayumu még nem is vacsorázott. Így felé fordulok.
- Ayumu, megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem vacsorázni? - kérdem halkan és illedelmesen.
- Egyszerű a dolog – mondja halkan, kicsit felém hajolva, és rá nézek – Csak utánozz engem. Haladj kívülről befelé az evőeszközökkel, és ha elrontasz valamit, ne törődj vele. Itt nem kell figyelned az illemre – milyen kedves velem, nem is hiszem el.
- Én… én még soha… nem étkeztem ilyen környezetben – vallom be kicsi „bűnömet” megszeppenve.
- Semmi baj – hangja lágy és megnyugtató, a szívem mégis gyorsabban kezd verni, mintha ideges lennék. Talán az is vagyok.
Amikor szed és elkezd enni fél szemmel figyelem, másik szemmel magam is figyelem, hogy jól csinálom-e, igyekszem ugyan úgy tenni, ahogy mondta. Egy kicsi idő és gyakorlás után rá kell jöjjek, hogy nem is nagy ördöngösség. Az ételek nagyon finomak, talán még étteremben sem ettem még ilyen finomat, nem mintha olyan gyakran járnék étterembe…
Még azt is megtanítja nekem, hogy hogyan használjam a csigavillát… azaz csak tanítana, de ezt az egyet nem tudom utána csinálni.
A vacsora után még megmutat nekem egy szobát, ami tele van hangszerekkel, csak ámulni tudok.
- Ezeken játszani is tud? – kérdezem kíváncsin.
- Szeretnéd hallani? – persze! Azonnal is válaszolok egy félénk bólintással neki. Csak megkérdeztem, de most nagyon kíváncsivá tett ezzel. Vajon hogyan játszik?
Leül egy régi, tradicionális hangszer mögé, behangolja, majd játszani kezd rajta, szemem lehunyva hallgatom. Teljesen olyan, mintha egy régi japán kertben ülnék, s a teraszon ez gésa játszana, eddig csak őket hallottam ilyen szépen játszani ezen a hangszeren, de így élőben… meseszép.
Amikor abbamarad a szene, kinyitom szemem, és elmosolyodom.
- Ez… gyönyörű volt. Varázslatos.
- Örülök, hogy tetszik – meghajol, mintha csak egy előadáson lenne, amit csak nekem adott, a gondolatra vér szökik arcomba.
- Ideje mennem. Holnap korán kelek – szabadkozom halkan, mikor felállok a székről.
- Megengedi, hogy hazavigyem? – illedelmesen kérdez, akár egy főúr, pedig még az előbb tegezett. feszélyez, mégis olyan megtisztelőnek találom, furcsa érzések kavarognak bennem. Biccentek válasz gyanánt.
~*~
Nem csak, hogy hazavisz, de haza is kísér. A kocsit sofőr vezeti, de Ő vette a fáradtságot, és eljött velem, holott nyugodtan hagyhatott volna egyedül eljönni. Vajon miért teszi ezt? Hisz semmi szükség erre, de tényleg. Viszont megmondani nem merem, végig olyan kedves volt velem, így inkább hagyom, hogy azt tegye, amit szeretne, nem szólok bele.
Egészen az ajtómig elkísér, nem tudom mit szeretne még, hisz nem is mond semmit. Kinyitom a zárat, és még félig felé fordulok.
- Jó... Jó éjszakát, Hiroyama-sama! – makogom halkan.
- Jó éjszakát – hangja végigcikázik testemen, és borzongásra késztet, egy gyengéd mozdulattal maga felé fordít, csak tehetetlenül hagyom. Állam alá nyúl, és már ekkor elkerekednek szemeim, de végső ledöbbenésemet, az ajkaimra hintett csók okozza.
Megrezzenek, majd elönt a forróság, arcom olyan paprika pirossá válik, hogy szinte sistereg.
Párszor végigcirógatja ajkaimat övével, remegni kezdek, kezdem minden erőmet elveszteni. Nem megy tovább, csak elhajol tőlem, én pedig ködös tekintettel pillantok fel rá, de nem bírom sokáig nézni, azokat a forró szemeket.
- Ez… ezt… miért? – hebegem akadozva, hisz még levegőt sem tudok venni teljesen.
- Ayumu… - szólít halkan, de csak lassan merek újra ránézni, annyira zavarban vagyok. Megfogja kezeimet, így azt nézem, majd újra arcát – Megtennéd, hogy jövő héten is eljössz szombaton? Addig lesz időd gondolkodni, és nagyon örülnék a társaságodnak – most… most erre mit is mondhatnék.
- Igen – bólintok rá pirulva, és ahogy elmosolyodik, nekem is egy boldog mosoly húzódik ajkaimra.
- Köszönöm – puszit hint kezemre, majd megvárja míg bemegyek.
Hátamat az ajtó lapjának támasztom, még fél füllel hallom, hogy a kocsi halkan morogva elhajt.
Óvatosan megérintem számat, majd ujjaimat figyelem.
Megcsókolt egy férfi…
~*~
Egész héten úgy járok be az egyetemre is, mint akit elvarázsoltak. Folyton azon a pillanaton jár az eszem, és nem tudom elfelejteni. Megcsókolt… vajon miért tette? Olyan furcsa, és… És nem tudom…
Bent elújságolom mindenkinek, akivel szoktam beszélni, hogy mit ajánlottak fel nekem, és mint azt mondják, hogy hatalmas lehetőség, de én még annyira bizonytalan vagyok. Félek egyedül elmenni olyan messzire, és Hiroyama-sama csak rólam beszélt, senki másról.
Mégis annyira jól esik, hogy támogatnak. Ha ők azt gondolják, hogy jó dolog, akkor már van egy érvem arra, hogy igent mondjak. Viszont a félelmem még nagyobb.
Pénteken hazautazom, hogy megbeszéljem otthon is ugyan ezt, de nem jutok sokkal többre. Annyira hiányoznának ők is, és a barátaim is, de valami mégis az súgja, hogy ez jó lehetőség lenne. És ez a valami a sok támogató. De még nem tudok dönteni. Sajnos nem. Át kell rendesen gondolnom az egészet.
~*~
Eljön az újabb szombat délután, és vegyes érzelmekkel indulok az „ismeretlenbe”. Újra láthatom Hiroyama-samat, és ez valahogy… feszültté tesz. Úgy szeretném megkérdezni, hogy múltkor miért tette azt amit, de tudom, hogy úgysem fogok merni megszólalni.
Biztos csak játszadozott velem, bár szeretném azt hinni, hogy nem így van.
A héten azt üzente meg, hogy öltözzek szépen, bár nem értettem miért kéri, de eleget teszek ennek a kérésnek, hisz megérdemli. Az igazgató is megkért múltkor a hangverseny után, hogy járjak a kedvében, és én még azóta is betartom az ígéretemet, amit neki tettem. Szeretnék Hiroyama-sama kedvében járni, ezért felveszem kedvenc „ünnepi” selyemingemet, hajamat szépen összefogom. Oldalról két vastag tincset hátrafésülök, majd kis kontyot formálok, és feltűzöm. Az ablakba ülök, és várom az autót, már nagyon izgatott vagyok.
Amikor az utca végén meglátom bekanyarodni a kocsit, elmosolyodom, azonnal felpattanok, megragadom hegedűtokomat, bezárom az ajtót, és máris szaladok ki elé.
Egyszerre fut le bennem a gondolat, hogy talán ő is jön, talán nem, nem tudom, de mindenképp örülni fogok, ha meglátom.
Megáll a kocsi, addigra én már a járda szélén állok, és amikor kiszáll, azonnal pír lepi el arcomat.
Magas alakján elegánsan feszül az öltöny, haja neki is szorosan hátra fésülve, mégis cirógatja vállát pár tincs.
- Szia – néz le rám, és lágyan dörmögi, arcomon csak még jobban szétterül a pír, pláne mikor illatát is megérzem. Szívem csak úgy dübörög a mellkasomban, megszólalni is alig tudok, mégis muszáj lesz.
- Jó… jóestét… Hiroyama-sama – nyekergem akadozva, és ujjaim megfeszülnek a hegedűtok kallantyúján.
- Gyere, szállj be – invitál be, kezével intve, csak biccentek, és be is szállok a kocsiba, azonnal követ engem. Követlen mellém ül, és amikor bezáródik az ajtó, a kocsi máris megindul.
Szembe az ülésre leteszem a hegedűmet, majd összekuporodom mellette, szörnyen zavarban vagyok. Mitől vagyok ennyire izgatott? A közelében?
- Igaz nem is mondtam, hogy most ne hozd magaddal… - jegyzi meg halkan, és azonnal felé kapom fejem.
- Miért ne? – csúszik ki ajkaimon a kérdés, majd visszafojtok egy lélegzetet.
Megfogja ölemben pihenő kezeimet, majd olyan vészes közelségbe hajol arcomhoz, hogy úgy érzem egy pillanat alatt meggyulladok mindjárt.
- Mert ma este, elviszlek valahová – susogja halkan ajkaimra a szavakat, lehelete bőrömet cirógatja, és megremegek, bizsereg az arcom, a szám, főleg akkor, mikor puhán az övé is ráfonódik.
- Hiroyama… sama… - hebegi zavartan. Milyen kis édes. Zabálnivaló, amikor zavarban van.
- Sajnálom – engedem el a kezét, kicsit halovány mosollyal. – Kicsit elragadtattam magam – szabadkozok halkan.
Kis kezecskéit a szájához kapja és onnan nézi a zöldellő füvet. Talán megleptem volna? Lehet. Még önmagamat is megleptem, hiszen nem szoktam ilyen lenni. Ez a fiú azonban olyan édes, hogy nem tudom bántani, sem szóval, sem tettel. Kis ártatlan, mint aki még sosem volt szerelmes. Olyan, mint egy kisgyerek, aki még csak most tapasztalja meg az életet. Talán így is van. Elbűvölően ártatlan és naív kis jószág.
- Semmi baj… - motyogja halkan. Biztos fél szegény.
Álla alá nyúlva egyetlen érintéssel emelem fel fejecskéjét, hogy a szemébe nézhessek. Olyan édes szemei vannak. Gyönyörűek és ártatlanok, mint ő maga is. Mélyen elpirul. Mint aki egy finom bókot kapott.
- Ne félj tőlem – suttogom lágyan. A világért nem akarnám bántani ezt a kis törékeny lényt. Olyan, mint egy kis tündér. Bájos. Ha nem félnék attól, hogy megutál, szívesen megkóstolnám érzéki, puha ajkait. Vonzanak, mint méhecskét a virág kelyhe.
- Kész a vacsora, uram – hallom Kotha hangját és bosszúsan fordulok felé. Ő meghajol és eltűnik.
- Köszönöm… - sóhajtom, bár némileg örülök is neki. Ki tudja, külonben mit csináltam volna a fiúval.
Beterelem Ayumut az étkezőbe. Még a széket is kihúzom neki. Látom, ahogy összekuporodva ül, nyilván zavarban van. Az étkészleteket bámulja, mint aki még sosem látott ilyeneket. Nyilván nincs hozzászokva hogy ennyiféle evőeszköz van a tányérja mellett. Olyan szánalomra méltóan aranyos, hogy majdnem elnevetem magam. De az ilyen nem illik hozzám.
Végre behozzák a vacsorát. Igazi ínyencségeket sorakoztatnak fel, ami úgy látom, egyre jobban növeli Ayumu zavarát. Nem is tudja, mihez nyúljon, főleg, mikor az előtte levő tálról felemelik a fedőt. Borjúborda. De van kaviár, ráksaláta, homár, pisztránc, kagyló, angolna, csiga és még megannyi más fogás. Zavártan bámulja az asztalt és nem mer hozzányúlni semmihez. Muszáj lesz kisegítenem a fiút, mielőtt még teljesen elveszik nekem.
- Egyszerű a dolog - mondom. - Csak utánozz engem. Haladj kívülről befelé az evőeszközökkel. És ha elrontasz valamit, ne törődj vele. Itt nem kell figyelned az illemre.
- Én... én még soha... nem étkeztem ilyen környezetben - szabadkozik édesen elpirulva.
- Semmi baj. - rázom a fejem és egy finom borjúbordát helyezek a tányérra, amelyet előzőleg kibéleltem leveles salátával. Mellé törtkrumpli és sajtmártás kerül.
Látom, ahogy Ayumu utánoz. Milyen aranyos. Nem is olyan ügyetlen. Figyel és tanul. Közben magyarázok. Amikor a kagylóhoz érünk, megmutatom neki, hogy kell kiszedni a héjból. Sőt, a csigát is segítek neki kihúzni.
- Csigavilla - emelek fel egy vékony kis evőeszközt, ami inkább orvosi műszerre hasonlít. - Ezzel szedjük ki a csigát. Ha nem szereted, nem kell megenned. Sok ember undorodík a csigától, de megfelelő mártással nagyon finom.
- Értem - bólint és próbálja utánozni a mozdulatomat. - Nem megy - vallja be.
- Segítek. Add ide és figyelj! - veszem át tőle a tányért és óvatosan kiszedem a csigákat a házacskákból. Ő feszülten figyel. - Tessék!
Kedvesen bólint és enni kezd. Ízlik neki, pedig sok ember nem szereti őket. De hála istennek, ő nem válogatós. Vacsora közben a zenére terelődik a szó. Kiderül, hogy játszik még más hangszereken is. Vacsora után bekísérem a zeneszobába. Elámul, amikor meglátja a kotot és a shamisent. Úgy látom, nagyon tetszenek neki.
- Ezeken játszani is tud? - kérdi kerekre tágult szemekkel.
- Szeretnéd hallani? - nézek rá udvariasan, mire aprót bólint.
Leültetem, én pedig behangolom a kotot. Aztán elkezdek játszani. Az egyik kedvencem játszom, a Madárdalt. Látom, ahogy Ayumu behúnyt szemmel hallgatja a zenét, teljesen átadja magát neki. Olyan édes, mintha nem is itt lenne, hanem valahol egészen máshol. A dalnak tényleg olyan hangulata van, mint egy erdőnek, ahol madarak dalolnak, vidáman, gond nélkül szabadon. Én is átadom magam a zenének, olyan gyönyörű.
Mikor befejezem, Ayumu csak lassan nyitja aki a szemét, mint aki álomból ébred.
- Ez... gyönyörű volt - suttogja áhitattal. - Varázslatos.
- Örülök, hogy tetszik - hajolok meg, mire elpirul.
- Ideje mennem. Holnap korán kelek - áll fel.
- Megengedi, hogy hazavigyem? - kérdem kedvesen, mire aprót bólint.
Úgy látom, jólesik neki a társaságom, ami számomra roppant felemelő. Bár még kissé fél tőlem, de eldöntöttem, megszerzem és megszelidítem ezt a fiút. Kell nekem. Ő az, aki kell.
~*~
A kocsiban már nem beszélgetünk. Hátul ül mellettem és az utat figyeli. Talán zavarban van. Olyan aranyos. Olyan gyermeki és ártatlan. Olyan félénk, mint egy apró madárka a ragadozó mellett. Mikor megállunk a háza előtt, kinyitom az ajtót és kiszállok. Majd kisegítem. Óvatosan és elegánsan fogja meg kezemet apró kezecskéjével és pirulva száll ki. Hegedűjét másik kezében fogja. Elkísérem a lakása ajtajáig. Isten ments, hogy egyedül hagyjam ezt a kis édest, mielőtt még belép a lakása ajtaján. Még baja esik, amilyen kis törékeny.
- Jó... Jó éjszakát, Hiroyama-sama! - köszön el, mikor kizárja az ajtót.
- Jó éjszakát - suttogom és magam felé fordítva, ujjamat álla alá téve gyengéden felemelem a kis fejét és lágy csókot nyomok ajkaira. Érzem, ahogy ledöbben és megremeg.
- Gyönyörű volt. Nem csalódtam, valóban nagyon tehetséges vagy. Ám, még kiforratlan. Viszont ennek ellenére a játékod páratlan szépségű – válaszol egy kis idő után, és szívem heves zakatolása közben azt sem tudom, hogy hirtelen mire gondoljak.
- Köszönöm Hiroyama-sama – illedelmesen hajolok meg, ezzel is meghálálva kedves szavait. Érzem, hogy minden szó őszinte volt, s a kritikát tűröm, tudom, hogy nem vagyok tökéletes, ahogy senki sem.
- Ülj le! Kérsz valamit inni? – kínál meg, és végre helyet foglalok.
- Nem iszom alkoholt! – mondom megszeppenve.
- Nem baj. Üdítőt, teát, bármi mást? – mosolyodik el, és mélyen elpirulok. Jaj istenem mire is gondoltam? - Megnézhetem a hegedűdet?
- Igen – adom át óvatosan. Kevés ember létezik akinek a kezébe merem adni, de rajta látom, hogy hasonló lelkületű, és kedveli a zenét, valamit ért is hozzá, ilyen téren megbízom benne - Teát kérnék – felelek másik kérdésére is.
- Látom, szépen karban tartod. De egy pár év, és szükséged lesz egy komolyabbra, ha szeretnél valóban jól játszani – ezt én is mind tudom, de mit tehetnék, ha nincs módom ilyenre?
- Nekem nincs pénzem egy drága hangszerre – szemérmesen hajtom le fejem, szégyellem magam, bár lehet nem kéne, hisz nem tehetek róla - Nem vagyok túl gazdag.
- Pont ezért kértelek, hogy játssz. Gondolom tudod, hogy a Zeneakadémia adományozói közül néhányan minden évben támogatnak egy-két diákot. Tudom, ösztöndíjon vagy, de úgy gondoltam, támogatlak, hogy a legjobb oktatást kaphasd és valóban a legjobbaktól tanulhass – meghökkenve kapom fel fejem, hogy rá emeljem elkerekedett tekintetem.
- Ez... ezt nem fogadhatom el! Ez túl sok! – hogy… hogy gondolta ezt ilyen hirtelen?
- Természetesen nem kell elfogadnod, de mint támogatód, olyasmiket tudnék nyújtani neked, amikre egy ösztöndíjból nem futná. Például akár tengerentúli tanulás lehetőségét is. De ez természetesen nem kötelező. Ha úgy érzed, vissza is utasíthatod, nem fogok megbántódni – meséli el részletesebben ötletét, engem is megnyugtatva, hogy nem azonnal kell válaszolom, se ebből arra is rájövök, hogy mindezt komolyan is gondolta. Talán tényleg meg kéne fontolnom, hisz ez egy hatalmas lehetőség… De… ez akkor is hatalmas horderejű döntés.
Időközben megkapom a teámat is, s ennek segítségével, azaz az ital kortyolgatásával is tudom a bennem felgyülemlett feszültséget oldani.
- Elnézést, uram, de Mamiko-san van itt – mondja egy szolgáló.
- Mondd hogy nem érek rá! – de hiába a tiltó szava, egy ideges nő lép be azonnal, félbeszakítva őt.
- Akihito! – dörren rá - Azt hittem megbeszéltünk valamit!
- Mamiko, ha nem látnád, vendégem. Leszel szíves távozni és odakinn hagyni a modorodat! – olyan… olyan undok vele, de meg is értem, hisz kérés ellenére jelent meg mégis… érzem a pattanásig feszült húrokat a levegőben.
- Tehát ő a ma esti csemege? – csak elkerekedik tekintetem a mondatra. Hogy mi? Csemege? De hát…
- Ne légy közönséges! Kifelé, amíg jó kedvem van! – mordul rá egyre ingerültebben, amitől összerezzenek.
- A felesége? – kérdezem félénken.
- Még csak az kéne! Csak egy pénzéhes vérszívó, aki a menyasszonyomnak képzeli magát. Sajnálom az előbbi incidenst, de oda se figyelj rá. Mamikonak csak a szája nagy – kifújok egy kis benntartott levegőt. Vajon miért nyugtatott meg kicsit ez a pár mondat?
- Értem. Haza kéne mennem. Nem akarok zavarni – kezdek szabadkozni, mert érzem, hogy jobb lenne, ha nem lennék itt, talán az a nő még visszajön, és nem akarom látni.
- Egyáltalán nem zavarsz. Miért nem maradsz vacsorára? Ő úgysem marad, ha van nálam valaki. És nekem is örömet okoznál. Százszor jobb társaság vagy, mint azaz öntelt díszpinty.
Mosolyt csalnak ajkaimra a szavak, majd rábólintok. Örülök, hogy az én társaságomat jobban élvezi.
Míg a vacsora elkészül, addig az alkonyat szépségében mutatja be nekem gyönyörű kertjét, és hirtelen azt sem tudom, hogy hova kapjam a tekintetem. Arra leszek figyelmes, hogy megfogja kezem, s paradicsom színű arccal nézek fel rá… Na de… Ő most… én… Miért?
- Hiroyama… sama… - hebegem halkan, hatalmas zavaromban, és hirtelen megint nem tudom, hogy mire gondoljak.
- Sajnálom – engedi el kezem egy halovány mosollyal – kicsit elragadtattam magam – szabadkozik halkan. Mellkasomhoz kapva kezeimet érzem, ahogy ég az arcom, majd egyik kezemet felemelem, s ujjamat görbítve feszítem a szám elé, lesütöm tekintetem és a zöldellő füvet pásztázom.
Most… most nagyon meglepett.
- Semmi baj… - motyogom ujjam takarásából, és félek felnézni rá, úgy szégyellem magam.
Állam alá nyúlva egyetlen ujjal tereli vissza tekintetemet rá, kicsit hátra is billen a fejem, s remegő szemekkel nézem szép vonású arcát. Ha merném, szívesen végigsimítanám vonalát, megtapintanám puha bőrét. De amint észreveszem, hogy elkalandoztam, csak még jobban elmélyül pírom.
- Ne félj tőlem – susogja felém hajolva, szinte alig hallom, mélysége mégis végigcikázik testemen, teljes valómban beleremegek.
- Kész a vacsora, uram – hajol meg a teraszon egy szolgáló, és megáll a pillanat, sóhajtva enged el.
- Köszönöm… - szinte megvetőn sóhajtja, arcáról mégis csipetnyi hála sugárzik. Érdekes egy kettősség, mintha megpróbálná eltakarni azt, amire valójában gondol.
Beterelget engem a csodaszép kert bűvöletéből, vissza az épületbe, majd be az étkezőbe.
kedvesen még a széket is kihúzza nekem, és igazi vendégnek érzem magam. Annak is kéne, hisz az vagyok, a kérésére.
Hirtelen elsápadok, amikor a hatalmas terítéket meglátom, és nem is igazán a bő választék lep meg, inkább az evőeszközök száma… édes istenem… Én eddig csak alig ismertem párat, most meg olyan, mintha egy egész készlet lenne a tányérom mellett.
Összekuporodva ülök a széken, és nem is tudom mit mondjak, úgy szégyellem magam, már rég meg kellett volna tanulnom ezt az etikettet, de még soha nem volt rá lehetőségem. Mit tegyek? Segítség!
A szombat hamar eljön, de sajnos nem tudok kimenni érte. Hogy az az átkozott Saito is éppen most tudott felhívni és ráadásul még be is pofátlankodik a birtokra. Persze, ismét kölcsön akarna kérni.
- Nem! - mondom határozottan a férfinak. - Még a múltkorival is lógsz! És ha megint kölcsönt adok, sose kapom vissza.
- De a családom... - kezdené, de leintem.
- Nem érdekel! - rázom a fejem - Oldd meg! Talán dolgozhatnál is!
Azért nincs olyan rossz helyzetben a családja, mint az ember hinné. Végül sikerül kipenderítenem. Aznap délelőtt sorban állnak a kérelmezők, mindenkinek van valami óhaja-sóhaja, panasza, kérése. Kinek egy kis kölcsön, kinek a lánya, vagy fia eljegyzése, kinek pedig a lányán esett sérelem megtorlása. Tisztára úgy érzem magam, mint Marlon Brando a Keresztapában. Dehát elvégre én is az vagyok. Oyabun, ami ugyanazt jelenti.
***
Három óra környékén végre kevesebben vannak, de az ár csak fél négykor ül el. Már korábban utasítottam sofőrömet, hogy menjen el Ayumu-kunért. Én pedig gyorsan elmegyek, lefürdöm és felveszek egy fekete, aranymintákkal átszőtt yukatát. Mégse valami otthoni rongyban fogadjam. Úgy döntök, a nappaliban fogadom a fiút. Kiváncsi vagyok, mivel lep majd meg engem. Ha koncerttermen kívül is olyan jól zenél, megfontolom, hogy finanszírozom a tanulmányait.
Pontosan négykor nyílik a nappali ajtaja és ahogy odanézek, már meg is pillantom Ayumu-kunt. Igazán elegáns. Sárgás színű, bő ing van rajta, hozzá illő szürke nadrággal. Elégedetten állapítom meg, hogy ért a ruhákhoz. Már egy jó pont.
- Jó napot… Hiroyama-sama – hajol meg illendően, majd visszaegyenesedik.
- Ne haragudj, hogy nem én mentem érted, a mai nap folyamán dolgom volt még – szabadkozok, mire elpirul. Igazán aranyos, könnyen pirulós fajta.
- Semmi baj, megértem - látom, hogy feszeng, így felállok.
- Gyere, menjünk a mellékszobába – nyújtom a kezem, amit kis vonakodás után el is fogad. Milyen puha kis keze van, és hosszú újjai. Igazi művészkéz, ami valószinüleg sosem fogott még a hegedűnél nehezebb tárgyat.
Magam után húzom, de erre nincs is nagyon szükség, jön ő utánam. Bár kissé bátortalan a szentem, de nem hibáztatom. Biztos nem járt még ilyen helyen. Látom, ahogy nézelődik, biztos tetszik neki a ház. Végül beérünk a szobába. Nem sok minden van benne. Két fotel, egy asztal és egy pár kis szekrényke. Leülök a kedvenc fotelembe, majd intek, hogy üljön le ő is, amit udvariasan visszautasít.
- Jobban szeretek állva játszani – mintha kissé bátrabb lenne a hangja.
Bólintok, mire remegő kézzel felemeli a hangszerét. Izgatott, pedig nem kéne annak lennie. Na persze, nem mindennap játszik az ember egy maffiavezérnek. És ő még nem is tudja, ki vagyok valójában.
- Mit játsszak? Mit szeretne? – kérdi felém fordulva és látszólag tűnődik.
- Játszd a kedvencedet! Kíváncsi vagyok – mosolygok rá, mire újra elpirul. Elég könnyen zavarba lehet hozni. Ez még mulatságos lesz.
- Sok kedvencem van – mondja elgondolkodva, majd végül mint akinek eszébe jut valami, állához illeszti a hegedűt és vállához a vonót. Kiváncsi vagyok, mivel lep meg. – Azt hiszem ez tetszeni fog majd – olyan halkan mondja, hogy alig hallom, inkább csak sejtem.
Belekezd és nekem eláll a lélegzetem. Varázslatos. Már az első akkordok alapján tudom, ez a fiú nemcsak hogy őstehetség, de egy fel nem fedezett és eddig ki nem bontakoztatt tehetségű zseni. Behúnyja a szemét, mint a koncerten is, teljesen egybeolvad a zenével, a hangszerrel. Tiszta szívből játszik, látszik, valóban szereti a hegedűt. Figyelem, ahogy a fejét, a kezét, az ujjait tartja. Ő igazi művész, nem egy műkedvelő kis ficsúr, aki csak hobbiból játszik és azt hiszi, tehetséges. Ő el tud engem varázsolni, el tud bűvölni. Most már biztos vagyok benne, jól döntöttem őt illetően. Amikor az utolsó akkord is elhal, félve emeli le a hegedűt álla alól és látom, hogy szinte reszket, hogy megtudja, sikerült-e örömet okoznia. Én még pár percig nem szólalok meg. A játéka határozott, bár még nem kiforrott. Végül megszólalok.
- Gyönyörű volt. Nem csalódtam, valóban nagyon tehetséges vagy - mondom neki. - Ám, még kiforratlan. Viszont ennek ellenére a játékod páratlan szépségű.
- Köszönöm Hiroyama-sama - hajol meg, és látom, jólesett neki a dícséretem.
- Ülj le! - intek a másik fotel felé, mire végre hajlandó helyet foglalni. - Kérsz valamit inni?
- Nem iszom alkoholt! - teszi fel rémülten a kezét, mialatt hangszere az ölében pihen.
- Nem baj. Üdítőt, teát, bármi mást? - kérdem kevesen, mialatt a hangszerét nézem. - Megnézhetem a hegedűdet?
- Igen - nyújtja át, majd észbe kap. - Teát kérnék.
A hegedűvel egyik kezemben csettintek, mire nyílik az ajtó és az egyik felszolgálóm lép be. Utasítom, hogy hozzon teát nekem és a vendégemnek, mire meghajol és eltűnik. Azután szemrevételezem a hangszert. Nem rossz kis műszer, de hamarosan már egy profibb kell a fiúnak, ha fel akar törni. Végighúzom ujjaim a hegedű testén, majd a nyakán, megszemlélve minden apróságot rajta. Régi hegedű, de szépen karban tartott, kifényezett hangszer. Elégedetten adom vissza Ayumu-kunnak.
- Látom, szépen karban tartod - mondom elismerően. - De egy pár év, és szükséged lesz egy komolyabbra, ha szeretnél valóban jól játszani.
- Nekem nincs pénzem egy drága hangszerre - hajtja le a fejét. - Nem vagyok túl gazdag.
- Pont ezért kértelek, hogy játsz. Gondolom tudod, hogy a Zeneakadémia adományozói közül néhányan minden évben támogatnak egy-két diákot. Tudom, ösztöndíjon vagy, de úgy gondoltam, támogatlak, hogy a legjobb oktatást kaphasd és valóban a legjobbaktól tanulhass.
- Ez... ezt nem fogadhatom el! - rázza a fejét édesen. - Ez túl sok!
- Természetesen nem kell elfogadnod, de mint támogatód, olyasmiket tudnék nyújtani neked, amikre egy ösztöndíjból nem futná. Például akár tengerentúli tanulás lehetőségét is. De ez természetesen nem kötelező. Ha úgy érzed, vissza is utasíthatod, nem fogok megbántódni - magyarázom, mert valóban így érzem. Rajta áll, elfogadja-e az ajánlatom.
Látom, hogy gondolkodik, mérlegel és próbálja megemészteni a hallottakat. De úgy dönt, még átgondolja. Bólintok, hiszen ez nagy horderejű döntés, nem lehet csak úgy hűbelebalázs-módjára fejest ugrani egy ilyen ajánlatba. Bár bevallom, mások biztosan igent mondanának seperc alatt, viszont úgy látom, ez a fiú okos és megfontolt fiatalember, aki szereti alaposan megrágni a mondanivalót, mielőtt ilyen horderejű döntést hoz.
Közben halk kopogás után nyílik az ajtó. A felszolgálólány az, a teával. Leteszi elénk a teát, majd meghajol és kihátrál. Ayumu-kun vár még egy picit, majd óvatosan megfogja a poharat és belekortyol az italba. Ahogy látom, ízlik neki. Közben beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy zongorán és fuvolán is játszik, mégpedig egészen jól. És azt is elmondja, hogy szokott futni. Ez egyébként meg is látszik rajta. De igazából semmiségekről beszélgetünk, főleg a zenéről és a művészetekről. Igazán szórakoztató társaság, kifinomult, illedelmes és művelt személyiség. Egyszóval tökéletes beszélgetőpartner.
Hirtelen halk kopogás után nyílik az ajtó, majd az egyik emberem lép be.
- Elnézést, uram, de Mamiko-san van itt - mondja, mire összehúzom a szemem.
- Mondd hogy nem érek rá! - válaszolom, ám ekkor valaki félrelöki emberemet és belép a szobába.
- Akihito! - gyönyörű nő áll az ajtóban, fekete hajú, sötét szemű, elegáns ruhás szépség - Azt hittem megbeszéltünk valamit! - a hangja felcsattanó és dühös. Utálom.
- Mamiko, ha nem látnád, vendégem van - intek Ayumu-kun felé. - Leszel szíves távozni és odakinn hagyni a modorodat!
- Tehát ő a ma esti csemege? - kérdi a nő gúnyosan.
- Ne légy közönséges! - emelem fel a hangom, jelezve, nem tűröm az efféle sértegetéseket - Kifelé, amíg jó kedvem van!
Távozik, de az arcára van írva, mit gondol rólam. Igazán felbosszantott. Emberem szabadkozik, de én is tudom, ezzel a szukával nem lehet beszélni. Visszahuppanok a fotelba. Ayumu-kun megütődve néz rám, valószínűleg meg is ijedt szegény.
- A felesége? - kérdi végül.
- Még csak az kéne! - morgom dühösen - Csak egy pénzéhes vérszívó, aki a menyasszonyomnak képzeli magát. Sajnálom az előbbi incidenst, de oda se figyelj rá. Mamikonak csak a szája nagy.
- Értem - bólint, de látom, hogy zavarban van. - Haza kéne mennem. Nem akarok zavarni.
- Egyáltalán nem zavarsz - rázom a fejem. - Miért nem maradsz vacsorára? Ő úgysem marad, ha van nálam valaki. És nekem is örömet okoznál. Százszor jobb társaság vagy, mint az az öntelt díszpinty.
Látom, hogy elmosolyodik. Valószinüleg a kijelentésem miatt. És bólint. Én meg nem is tudom, miért, de nagyon, nagyon boldog vagyok. Utasítom a személyzetet, hogy kapják össze magukat, ma este ünnepi vacsorát szeretnék az asztalra. Persze megkérdem a fiút, mit szeret, mit nem eszik meg, nehogy bakot lőjek. Valóban szívesen vagyok vele, a társasága felüdít. Vacsora előtt pedig még kihívom egyet sétálni a kertbe. Lassan alkonyodik, ilyenkor minden olyan gyönyörű.
Ámulva bámulja a kertet, a fákat, az ezerszínű virágokat, a rózsabokrokat, a kis tavacskát, melyben halak és kacsák úszkálnak. Tetszik neki, innen látom. Nem tudom megállni, hogy meg ne fogjam a kezét, amit apró pirulással vesz tudomásul. Most minden olyan jó és békés.
