- Nem szeretnélek magadra hagyni – válaszolom álmos hangon és elnyomok egy ásítást. Nem akarom, hogy azt higgye, fáradt vagyok. Õ rám mosolyog és elvörösödik, majd megszorítja az ujjaimat.

- Akkor… ühm… - néz oldalra, még mindig vörös pofival. Olyan zabálnivaló, hogy legszívesebben megenném itt helyben. – Akkor… feküdj ide, van… van még hely – az arca egyre vörösebb, és csak azért nem nevetek, mert túl fáradt vagyok hozzá. 

- De csak ha nem bánod – mondom egy kedves mosollyal.

- Ü-üm – zavart mosoly kíséretében megrázza a buksiját és arrébb csúszik, amikor csak úgy ruhásan befekszem mellé. Érzem, ahogy azonnal bújik hozzám.  - Jó éjszakát! – suttogja a ruhámba, mire átölelem és gyengéden simogatni kezdem, és lassan álomba merülök. Már világos van, de nem tudom, hogy hány óra lehet. Nem is érdekel.

Nem tudom, hogy hány órát is alhatok, de hirtelen meghallom, hogy a matrac nyikordul és már fenn is vagyok. Ayumut pillantom meg, ahogy fel akar állni, de elveszíti az egyensúlyát. Már épp esne el, amikor sikerül átölelnem a pocakjánál, és visszahúznom. A matracra huppan, én pedig magamhoz szorítom, el ne essen.

- Óvatosan… még nem lenne szabad felkelned – suttogom halk, aggódó hangon, hiszen nem szeretném, ha baja esne. Érzem, ahogy megborzong, ahogy szavaimat nyakára sóhajtom. 

- Én… én csak szerettem volna zuhanyozni… - kuporodik össze az ölelésemben, mint aki fél a büntetéstõl.  – Bocsánat – motyogja halkan.

-          Miért kérsz bocsánatot? – kérdem halkan. – Nem tettél semmi rosszat. Maradj itt egy kicsit, utána készítek neked fürdõvizet és megfürdesz – puszilom meg a vállát és érzem, ahogy megremeg az érintésre. – Ne félj, vigyázok rád.

- Tudom – suttogja és lehunyja a szemecskéit.

Még egy ideig így üldögélünk, majd egy jó fél órával késõbb felkelek. Ayumut elfektetem az ágyon, hiszen hadd pihenjen. Miközben a fürdõ felé sétálok letelefonálok a konyhára, hogy ma este kivételesen a szobámba hozzák a vacsorát, mert Ayumu és én itt fenn fogunk enni. Látom, hogy Ayumu hálásan néz rám, szerintem ma õ sem akarna kimenni innen. Szegénykém még mindig elég sokkos állapotban van a történtek miatt, de nem is vártam, hogy hamar kiheveri.

Bemegyek a fürdõbe és kellemes meleg vizet készítek a kis drágának a kádban. Biztosan nagyon szeretne már megfürdeni. Mikor a víz már finom és kellemes, és teszek bele fürdõsót és habfürdõt is, kiválasztok egy pihe-puha, vidám napsárga törülközõt – fogalmam sincs, honnan van -, és kikészítem neki, hogy hadd törülközzön meg abban, ha kiszáll. Aztán visszamegyek a hálószobába.

-          Kész a fürdõ, cicám – lépek oda az ágyhoz. – Gyere, beviszlek.

-          De… - mondaná, ám én a karjaimba kapom, és már viszem is be, akárhogy ellenkezik a kis drágaság.

Beviszem a fürdõbe, majd leteszem a kád szélére és segítek neki levetkõzni. Egyre jobban elvörösödik, így inkább hagyom, hadd vetkõzzön egyedül. Én tapintatosan magára hagyom és a szobába megyek, hogy elõkészítsek neki egy éjszakai, hagyományos japán yukatát. Találok is egy gyönyörû, világoskék selyemdarabot a szekrényben, így azt kiterítem az ágyra. Ha Ayumu itt marad, talán jobb lenne neki berendeztetnem egy külön szobát. De erre ráérünk akkor, ha õ itt szeretne maradni egy ideig. Pár napig itt tartom, és jobb lenne, ha suliba sem menne. Ki kell pihennie az ijedelmeket. Sakaguchi ugyan meghalt, de csak idõ kérdése, hogy esetleg a testvére, vagy az unokaöccse kerüljön a helyére. A Sakaguchi-klánt ki kell írtani, de nem most, hogy Ayumu itt van. Ayumunak nem szabad megtudnia, hogy yakuza vagyok. Eközben Katounak is szólok, hogy figyeljék a Sakaguchi-klán minden mozdulatát, mert nem szeretnék meglepetéseket. Mialatt Ayumu fürdik, elintézek pár igen fontos telefont a beszállítókkal, meg pár céggel, akiknek a telephelye Sakaguchiék területe közelében fekszik. Bebiztosítom magam és Ayumut.

Végül befejezem, mert hallom, hogy nyílik az ajtó és az én édesem gyönyörû barna fejecskéje már fel is bukkan az ajtóban. Mindössze egy szál törülközõ van rajta, mely alól elõbukkannak vékony gazellalábai. Kissé piros arccal és szemlesütve néz rám.

-          Kész vagy? – kérdem, mire bólint. – Akkor öltözz fel. Azt a hálóruhát neked szántam.

-          Ez… gyönyörû – lép oda és óvatosan kézbeveszi. – Az enyém? Tényleg? – kérdi hatalmasra tágult szemekkel.

-          A tiéd, Ayumu-kun – bólintok. – Vedd fel, mert megfázol.

Elfordulok, míg felöltözik, és éppen végez, amikor halk kopogás kíséretében az egyik emberem behozza a vacsorát.  Aztán egyetlen meghajlás után távozik is. Ayumu a tálcára mered. Igazi luxuételek vannak rajta, amiket õ nem igazán ehetett eddig.

-          Láss hozzá! – mondom és én is helyet foglalok az ágyon. – Valami baj van?

-          Én… - néz rám tétovázva – szeretném… felhívni a szüleimet. Azt sem tudják, hogy hol vagyok.

-          Használd a mobilom – nyújtom át, de õ eleinte nem meri elfogadni. Végül félszegen átveszi. – Addig kimegyek, jó? Nem akarlak zavarni.

-          Köszönöm! – suttogja hálásan.

Kimegyek, nem akarom zavarni. De nem telik bele sok idõ, hogy Ayumu szóljon, már mehetek is vissza. Gondolom nem akart sokat beszélni. Mikor bemegyek, kissé piros pofival adja vissza a mobilomat, majd leül az ágyra.

-          Nem beszéltem sokat – mondja. – Anyuék megnyugodtak, hogy jó helyen vagyok – magyarázza. – De nem akartam az ön pénzét fogyasztani.

-          Értem – bólintok. – Ayumu-kun! – nézek rá komolyan, mire rám pillant. – Szeretném, ha pár napig itt maradnál és nem mennél sem haza, sem suliba. Azok, akik elraboltak, még visszajöhetnek. Ugye megérted.

-          Megértem – bólint. – De… ha ittmaradok akkor… nem keverem önt is bajba?

-          Nem jobban, mint amekkora bajban vagyok – válaszolom, mire értetlenül néz rám. – Hagyjuk! Inkább együnk! – váltok témát. – Kihûl a vacsora.