A csengetés arra késztet, hogy kimenjek. Sarah minden bizonnyal faggatni fog. Hazudni nem fogok, így az igazat mondom el neki. Megmosom arcom a vécében. Apró léptekkel megyek az udvarra. Ahogy gondoltam, Sarah engem keres. Hozzá indulok, amint megpillant megragadja a kezem és egy fa mögé húz.

• Na megcsókoltad? - erre csak megrázom a fejem. - Jessica, hogy te mekkora sügér vagy, miért nem tetted meg, ott volt az alkalmad.

• Nem tehetem meg vele, hiszen õ a tanárunk. - könnyen ki is rúghatnak emiatt, ha kiderülne. Ezt pedig nem szeretném.

• És? Nagyon sok diáknak tetszik Wylon tanár úr. - közéjük tartozom én is. Ezt szóvá is teszem. Még is érzem, hogy ég a fejem. - Szóval, ha nem akarod a fogadást elveszíteni, akkor még ma csókold meg, ha nem teszed meg, örök életedre gyáva maradsz és nem fog rád nézni egy férfi sem. - amiket mond, olyanok akár a pofon.

• Nem tudom, hogy menni fog-e. - úgy érzem, hogy a sírás kerülget. Nem is azért, mert zavarba hoz, hanem azért, mert mi lesz, ha megtudják? - Ha kicsapnak azért mert megcsókolom?

• Nem fognak, hiszen történt már ilyen a napokban. - ezzel csak egyet tudok érteni, hiszen én is tudok róla. Lényegében eléggé elterjedt ez a hír. Elindulunk, de ahogy meglátom, ledermedek. Ugye... nem hallotta?

Fejemet azonnal lehajtom. Biztosan hallotta, nem bírok így a szemeibe nézni. Sarah kettesben hagy vele, de nem érzem úgy, hogy jó ez így. Kérdésére felkapom a fejem, de csak bólintok. A házi feladat. Tényleg jó lenne egy kis segítség. Erre is csak bólintok. Hirtelen érzem meg kezét állam alatt. Egyenesen a szemeibe nézek. Most sem bírom ki. Miért ver ennyire a szívem tõle? Mondatára ismét bólintok. Nem is bírok beszélni, legalábbis ebben a pillanatban nem. Háromkor... Ezek szerint megint együtt kell vele lennem? Már nem bólintok, de tudom, hogy megérti enélkül. Amint elveszi kezét, rohanok is be, egyenesen a terembe. Kipirosodott arccal ülök a helyemre. Sarah kérdõn néz rám, de nem akarok beszélgetni.

~*~

Olyan gyorsan megy az idõ, hogy már mennem kellene. Nehezen szedem össze magam, de kimegyek a kocsihoz. Mielõtt átmennék az úton, körbenézek. Az autó oldalánál állok meg, kinyitja az ajtót én pedig beülök. Utunk alatt a kinti világot nézem. Õ telefonál, párszor ránézek, ekkor egy simogatást kapok arcomra. Akaratlanul is, de belesimulok kezébe. Csupán fél óra az út. Mikor megérkezünk, kiszállok, de nem nagyon tudom, hogy merre menjek, így megvárom, hogy jelezzen. A garázsból a bejárati ajtóhoz megyünk, ki nyitja azt és elõre enged. Cipõmet leveszem, kapok egy papucsot.

• Kérsz valamit enni, vagy inni? - most hogy így kérdezi, úgy érzem, hogy szomjas vagyok.

• Igen egy kis teát kérek szépen, de szívesen segítek. - na nem mintha az olyan zökkenõ mentesen menne. A lakásán vagyok, talán így érthetõ, hogy zavarban vagyok. A konyhába megyünk. Én csak nézem, hogy mit is csinál. Valamiért úgy érzem, hogy érezni akarom az érintését. Amint támaszkodni látom, odamegyek. Kezét megfogva az arcomra teszem

• Szia! - hangja olyan megnyugtató. A szívem mégis gyorsan ver. - Mindjárt kész. - a szemeimet lehunyom. - Egyébként arról beszéltetek a fa mögött, hogy meg kéne valakit csókolni. - szemeim azonnal kipattannak.

• Ezt mibõl? - már biztos, hogy hallotta.

• Ezt azonnal meg lehet érteni, ha jól vettem ki annak a lánynak a szavaiból, neked kéne, engem. - távolabb megyek tõle. - Tedd meg nyugodtan, nem lesz semmi baj belõle. - szavaitól elhûlök. Arcomra pír ül ki, fejemet pedig lehajtom. Mégis, hogy tehetném ezt meg? Közelebb lépve ölel magához, én pedig, mint aki támasztékra szorul, belé kapaszkodom.

• Sajnálom. - nem akarok sírni, de mégis könnyeim lassan kezdenek el hullani. Nem vagyok olyan lány, aki ilyet tenne. De úgy érzem, ha róla van szó... nem lehet gond.

• Ugyan, nem haragszom rád Jess. - a becézés meglep, ugyanakkor jól is esik. Felnézek rá, néhány tincsemet arrébb simítja, majd ajkaimra tapasztja sajátját.

• Látod, még kérned sem kellett. - valamiért egy puszival jutalmazom, amit arcára adok. Fejemet mellkasára döntöm.

Illetlenül viselkedem, de mégis mit tehetnék, ha ennyire el tud kábítani? A szívem most is hevesen ver. Itt vagyok egy tanár lakásán, ráadásul egyenesen a karjai között. Bár ne éreznék így. De furcsa, hogy egy kicsit sem bánom. Sosem voltam még szerelmes, de õ valamiért kihozza ezt az érzést belõlem. De mégis olyan érzésem van, hogy ennek ellenére sem tekint úgy rám, mint egy nõre. Lehet, hogy bebeszélem magamnak ezt, de mégis nem érzem úgy, hogy tévednék. Eltávolodom tõle, de nem nézek szemeibe. Nem merek, félek, hogy kinevet, vagy rosszat gondol. A teához fordul. Nem nézem, hogy mit csinál, csak arra figyelek fel, hogy a kezembe nyomja a bögrét. Olyan meleg. Párszor megfújom, majd belekortyolok. Nem csak meleg, hanem finom is. A szobájába invitál. Amint belépek, az ajtót becsukja. Egy nagyobb asztal van itt, csupán egy székkel. Néhány szekrény és persze az ágya. A bögrét leteszem az asztalra. Nem igazán tudom, hogy mit is kellene tennem, így leülök a székre. Õ az ablakhoz lép és kinyitja azt. Ahogy õt nézem, hirtelen fordul meg, így tekintetünk azonnal találkozik. A szívem hatalmas dobbanásokkal jelez, és persze a gyomrom is fáj. Kezemet oda is teszem, õ pedig rögtön rá is kérdez.

• Rosszul érzed magad? - bólintok egyet. Elém lépve guggol le hozzám. - Hozzak valamilyen gyógyszert? - csak megrázom a fejem. Félek, hogy olyan dolgot teszek, amit nem kellene, de nem hiszem, hogy vissza bírom fogni magam. Kezeimet arcára teszem és olyan gyorsan tapadok ajkaira, hogy ellenkezni sincs ideje. Ellökhetne, de viszonozza. Érzem, hogy arcomra kiül a pír, de most nem érdekel. A csókja olyan édesnek tûnik, hogy akaratlanul is bele nyögök. Azonnal elfordítom arcomat, kezemet szám elé teszem. Mégis... mégis mit csinálok?

• Én... nem akartam... vagyis, nem így, ilyen... hirtelen. - gyengéden érinti meg államat és fordítja maga felé. - Miért ver ennyire a szívem, ha a közeledben vagyok?

• Talán mert, vonzódsz hozzám. - ismét csókra kerül a sor, de ezúttal õ a kezdeményezõ. Kezeimet vállaira helyezem. Szinte már, túl jó ez az egész, mégis nem bánom, hogy ezt teszem. Lassan ölelem át, de, amint kopognak, el is engedem.

Egy férfi lép be. Rögtön észrevesz, de ahogy látom nem tulajdonít figyelmet, amit nem bánok. Ki lenne kíváncsi egy olyan lányra, aki olyan piros, mint egy érett alma? Mikor kimennek, mégis rám néz. Amint csukódik az ajtó, sóhajtok egyet. Egyik kezemet ajkaimra teszem. Az imént... õ és én, csókolóztunk. Bár az a nyögés, nagyon nem hiányzott. Mégis, valamiért nevetésre késztet. Az ajtó nyílik. Az a férfi is belép.

• Helló! - köszön, amire csak bólintok. - A nevem Chris. Te pedig Jessica vagy, ha jól tudom.

• Igen! - minden bizonnyal el mondta neki. Mégis kissé aggódom. Másnak néz ki, inkább olyan nem megbízható típusnak látszik.

• Te mázlista! Ilyen édes teremtést is csak te találhatsz! - fogalmam sincs, hogy ennek a bóknak örüljek-e, vagy inkább ne. Szerencsémre, Wylon tanár úr elrendezi. - Szóval tanár vagy mi?

Nem igazán figyelek a beszélgetésükre, valamiért az ablakra tévednek a szemeim. Felállva lépek oda és kinézek. A ház elejét lehet látni. Igazán szép helyen lakik. Olyan furcsa érzéseim vannak. Az imént közel kerültem hozzá, most mégis olyan távolinak tûnik, pedig csak a barátjával beszélget. De mégis, nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy olyan dolgot tettem, amit titokban kell tartanom.

Visszafordulok, ekkor észreveszem, hogy engem néz. Szívesen odamennék hozzá, de nem lehet, hiszen nem vagyunk egyedül. Miért vágyom ennyire az ölelésére? Szemeimet elfordítom, ahogy kissé arcomat is. Egy képen állnak meg. Nem csak õ van rajta, hanem Chris is, közöttük pedig egy lány, aki mosolyog. Ki lehet õ? Remélem, hogy nem...

• Õ a húgom. - Chris hangja üti meg füleimet. Kissé megkönnyebbültté tesz ez a válasz. - Elég sokat jártunk el hármasban. - mellém lép. - De már van valakije, így nem igazán látom õt. Csak néha tartjuk a kapcsolatot.

• Értem. - válaszolom. - Igazán szép.

Chris nem marad sokáig, miután elmegy, ismét kettesben maradunk. Már megint az az érzés. Zavarban vagyok, pedig kezdett semmisé lenni. De, még mindig vágyom az ölelésére, így minden bûntudat nélkül bújok hozzá. Nem tol el magától, inkább viszonozza tettemet.

• Lassan haza kellene mennem. - teszek hátra pár lépést. - A holnapi nap... félek...

• Mitõl? - gyengéd hangja megnyugtat.

• Hogyan nézzek a többiek szemébe? És... te is... mármint... - hirtelen szakít félbe, egy újabb csókkal. Istenem... miért tudsz ennyire megbolondítani?

• Ez a dolog kettõnk titka lesz. - amiket mond, a csókjai... miért érzem azt, hogy többet akarok? Mégis, csak vörös arccal nézek egyenesen a szemeibe.

Nem kéne ebben a kocsiban ülnöm, de mégis, nem érzem, hogy bánnám. Igaz, nem kettesben vagyunk, ami talán jobb is, de ha a két lányt nem veszem figyelembe, ha õk nem jönnek... nem hiszem, hogy nyugodtan üldögélnék itt. Különösképp vörös arccal. Hirtelen szólal meg telefonja, amire összerezzenek. Fél szemmel nézek rá, ahogy egy ismerõsével beszél. Egy mély sóhajtás jön ki belõle. Talán, valami rossz hír? Nem igazán örülök neki, ha így van. Kinyomja telefonját és hátrafordul, de amit mond, az nem csak a két osztálytársamnak szól... nekem is.

• Lányok ne haragudjatok, de ma nem tudok segíteni nektek a vázlatban. - elszomorodva szállnék kocsijából, de megérintve kezemet, megállít. - Téged odébb ki tudlak tenni.

Csak egy bólintással válaszolok. Nem hiszem, hogy mondanom kellene valamit. A lányok az ajtót becsukva hagynak magunkra, mi pedig tovább megyünk. Az elõttünk lévõ utat nézem, ekkor veszem észre a buszomat, amivel mindig megyek.

• Ha itt kitesz, haza tudok menni, azzal a busszal.

• Nagyon sok dolgod lenne délután. - nem igazán értem a kérdését, de megrázom a fejem. - Eljössz velem a céghez, te lennél az elsõ, akinek megmutatnám. - szemeim kérdése hallatán kikerekednek. Végül is, csak a feladatról lehet szó.

• Szívesen. - egyezek bele.

Nem is tudom mióta ülök a kocsijában, csupán arra figyelek fel, hogy megállunk. Ahogy kiszállok az épületre tévednek szemeim. Nem egyszer láttam már, hiszen emlékszem rá, de most elõször lépek be. Egy kártyát kapok kezembe, amin a vendég szó virít. Félve lépkedek mellette, hiszen nem tudom merre is kell menni. Egy ajtó elõtt állunk meg, melyet kinyit és elõre enged. Néhány idõsebb férfi tartózkodik itt.

• Uraim, õ itt az egyik tanítványom. - csak egy pillanatra néznek rám és vissza is térnek a beszélgetésükhöz. A falnak támasztom hátamat. Olyan, mintha feszült lenne a légkör, de az is lehet, hogy csak én tévedek. Ahogy tanáromra nézek, észreveszem, hogy magához hív, így odalépek hozzá. - Ha gondolod, most meg tudod csinálni az elõadási anyagot, pont olyan mondatok hangzanak el, amik kellenek.

Készségesen bólintok. Táskámból elõveszem a füzetemet és egy tollat, de egy laptopot tol elém, ami meglep, de tudom, hogy miért kapom, így gépelni kezdek. Sok érdekes és hasznos dologról beszélgetnek, így egy oldalnál többet sikerül írnom. A gép sarkára pillantok. Lassan esteledik, talán emiatt érzem magam álmosnak. Fejemet a szék támlájára helyezem, szemeim becsukom, bár nem akarom, mégis elalszom. Nem igazán tudom, hogy mi történik most, de a meleg karok, amik visznek, olyan nyugtatóak, de ez hamar megszakad, hiába kapaszkodom erõsen.

Mire szemeim kinyílnak a szobámban találom magam. Felülök, amire nyílik is az ajtó. Az öcsém lép be rajta. Kissé morcos arcot vág, ami most meglep, így kérdõn nézek rá.

• Csak egy lány van a dologban. Egyébként meg, aki haza hozott, az a pasid? - kerek szemekkel nézek az övéibe. Aki haza hozott? Sóhajt egyet, hiszen látja, nem igazán értem. - Egy magas, eléggé izmos alak. A karjai között feküdtél.

Teljesen elpirulok, akkor mégsem álom volt? Öcsémet gyorsan tolom ki szobámból és magamra zárkózom. Ezt nem hiszem el... a karjaiban tartott? Hogy... hogy nézek így a szemébe?

~*~

Reggel korábban kelek, mint ahogy megszoktam. Este nem fürödtem, így reggelre marad ez. Gyorsan letussolok, az iskolai ruhámat veszem magamra. A konyhába lépek és neki is állok a reggelinek. Nem eszem sokat, hiszen a, megszokott csengõ szakít félbe. Magamra kapom a cipõmet, kabátomat és már megyek is. Sarah unottan meséli a tegnap délutáni programjait. Alicia csak egy „nem igazán érdekel” arcot mutat. Nem is tudják, hogy kinek a kocsijába ültem tegnap. Emiatt hálás vagyok. A buszon kivételesen állnunk kell, de nem panaszkodom emiatt. Mikor leszállunk, rögtön az udvarra sietünk. Körbenézek egy párszor, mintha õt keresném. Észre is veszem, és ahogy látom õ is engem, piruló arccal fordulok el. Nem nagyon akarok a szemeibe nézni, még távolról sem. Egyenesen a termünkbe megyünk, ahogy elindulunk befelé. A helyemre ülve az órarendemet keresem, de mielõtt meglenne, belép a terembe.

Egész órán csak a hangját hallom, de ez is elég ahhoz, hogy zavarba hozzon. Nem értem magam. Mégis mi van ebben a férfiban, hogy ilyen érzéseket vált ki belõlem? Az óra végén magához hív. Ahogy kicsengetnek szünetre, elõtte állok meg. Észreveszem a füzetem a kezeiben. Csak nem... elfelejtettem volna? Minden bizonnyal így van, mert akkor nem lenne nála. Ahogy felém nyújtja, úgy kapom ki tõle. Zavaromat nem is tudnám leplezni, de õ csak mosolyog rajtam. Ilyen vicces vagyok talán? Enyhe meghajlással köszönök el tõle. Nem állít meg, de úgyse tudnék most nyugton maradni a közelében. A folyosóra érve, egyik barátnõmbe ütközöm. Egy érdekes mosollyal mered rám, ami kissé meglep.

• Milyen piros az arcod. - Sarah hirtelen ragadja meg egyik kezem és húzni kezd. Mi ütött belé? Olyan... olyan furcsa most. Vagy már képzelõdnék?

Amint a következõ órára igyekszünk, teljesen megnyugszom. Úgy látszik, hogy feleslegesen aggódom. Az óra közepén a tanár felszólítása meglep. Pár percig csak kérdõn nézek rá. Az osztály nevetésére fel sem figyelek. Csak egy pillanatra nézek az ajtóra. Mivel egy része üveges, így hamar észreveszem, hogy Wylon tanár úr pillant felém. Arcomat gyorsan fordítom a könyvem felé. Amint megkapom, hogy hol is tartunk felolvasom az adott anyagot. Az utolsó mondatom után, ismét az ajtó felé nézek, de már nincs ott. Képzelõdtem volna? Ahogy kicsengetnek, Sarah felém fordul.

• Mit szólnál egy fogadáshoz? - kérdõ szemekkel nézek rá, de mielõtt bármit is mondanék, folytatja.- Arra gondoltam, hogy az elsõ fiút, aki bejön meg kellene csókolnod!

• Hogy mi? - fakadok ki rögtön. Fokozom ezt azzal, hogy asztalomra csapok és székemet hangos recsegéssel tolom hátra. Én ilyenre nem vagyok képes.

• Ne ölj meg! - kéri inkább nevetve, mintsem komolyan. - Nem olyan vészes ez. Elõbb nézzük meg, hogy ki jön be.

Na igen, neki ez könnyû. Megcsókolni valakit, csak úgy? Erre akkor se lennék képes, ha álmaim hercegérõl lenne szó. Kissé kegyetlen ez a kérés. De... nem kell megtennem. Elég, ha csak eljátszom. Igen! Ezt fogom tenni. Hamar fellelkesítem magam. Jókedvûen ülök a székemen, de ez a hangulat hamar elkopik, amikor õ toppan be. Fejemet azonnal lehajtom. Miért pont õ? Sarah azonnal oldalba bök. Hevesen dobogó szívvel lépek a tanár elé. Félve nézek szemeibe, érzem, hogy arcom forró.

• Én... - most mégis mit mondjak? A gondolatok csak úgy száguldanak fejemben. Ráadásul a szemei elkápráztatnak. Úgy fáj a mellkasom. - Kérdezhetnék valamit... négyszemközt?

• Persze, de ha valami gond van, itt is elmondhatod! - nem nézek a szemeibe. Talán észre sem veszi, hogy hogyan érzem magam? Pedig, ez miatta van. Olyan kínos az egész!

• Nem! - bocsánatkérõen nézek mégis rá. Feljebb vettem a hangom, pedig nincs okom erre. - Magánügyrõl lenne szó!

Egy bólintással veszi tudomásul. Az osztály felé fordul, hogy megmondja, rögtön vissza jövünk. Ha tudná, hogy mit akarok, akkor nem lenne kedves. Némán kullogok háta mögött, amikor az egyik szertár ajtaját nyitja ki. Belépve meglepõdöm, ugyanis úgy néz ki, mint egy iroda. Ízlésesen van berendezve. Pont hozzá illik. Az ajtó becsukódik. Szóval meg kellene csókolnom, de még mindig nem vagyok képes erre. Arról nem is beszélve, hogy zavarba hoz. Már elég a lágy hangja, vagy egy aprócska gondolat. Még mindig furcsa vagyok. Lassan fordulok felé. Ebben a percben, mintha a torkomban dobogna a szívem. Pár aprócska lépést teszek elõre, de megtorpanok.

• Jól vagy? - kérdése váratlanul ér. Egyik keze arcomhoz közelit, majd megsimítja azt. Mire azt veszem észre, hogy keze a homlokomon van. Talán azt hiszi... hogy lázas vagyok?

• Nem vagyok beteg! - kezét elveszi. Máris hiányolom azt a forróságot, amint az imént nyújtott. Hirtelen lepem meg magam, persze õt is, ugyanis úgy ragadom meg kezét, mintha valami kapaszkodó lenne. - Sajnálom! - azonnal bocsánatot kérek tetteimért. Kezét arcomra teszem. Valamiért elkezdenek folyni a könnyeim, de nem foglalkozom velük. Kezének melege, megnyugtat, mégis sírok, hiszen ez nem helyes. Tudom jól, de nem érdekel.

• Jessica! - könnyes szemeimmel az övéibe nézek. Azt hiszem, hogy... belé szerettem. Talán elhamarkodott ez a döntés, de magyarázat lenne minden furcsaságomra.

Lassan közelít felém, de a kopogás hangjára megtorpan és elkapja kezét. Letörlöm könnyeim maradékait, és ahogy nyílik az ajtó, azonnal kirohanok. Nem a terembe megyek, ugyanis nincs kedvem ott lenni. A lány mosdó elõtt állok meg. Enyhén megsimítom az arcom. Kezének melegsége még mindig érzõdik. Sóhajtok egyet és a földre ülök. Ha ez így folytatódik, akkor nem lesz jó vége. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem tettem semmit. De... nem, nem gondolhatok ostoba dolgokra. Sosem figyelne fel rám, mint nõre, hiszen egy buta lány vagyok. De a közelsége nélkül, nem érezném jól magam. Remélem, hogy sokáig itt marad még. És persze, hogy nem követek el bolondságokat.

Az életem átlagosnak mondható. Nem gazdag családban élek, ennek ellenére nem érzem, hogy hiányom lenne bármiben is. A szüleimmel és kisöcsémmel élek egy házban. Közgazdaságtani iskolába járok. A jegyeimre büszke lehetek, bár ez nem jellemzõ rám. Mégis, ami igazán hiányzik, az a szerelem. Bár nem igazán tudom, hogy milyen is, ha szerethetek valakit. Volt már kapcsolatom, de az olyan semmilyen volt. Õszintén szólva, nem szeretek erre gondolni.

Korán kelek a mai nap, bár ez megszokottá vált már. Öcsém szobája elõtt megyek el. Õ még biztosan alszik. A mosdóban gyorsan elvégzem a dolgomat. Felöltözötten lépek ki. A konyhába indulok. Anya szokás szerint a konyhában tevékenykedik. Apa készül a munkahelyére. Ez mindennapos dolog már. Mondhatnám unalmasnak, de mégsem az. Szeretem a családomat, de ez természetes. Az öcsémmel sokat veszekszem, de mindig bocsánat kéréssel végzõdik. Ha úgy nézzük, tényleg nem lehet panaszom semmire. Egy csengõ szakítja félbe reggelimet. A barátnõim azok. Minden reggel értem jönnek, így hárman megyünk iskolába. Felkapom magamra a cipõmet és egy vékonyabb kabátot veszek magamra. A barátnõimhez lépve rögtön elindulunk a buszhoz. Ilyenkor nem igazán beszélgetünk, majd az iskolában. A busz pont a bejáratnál áll meg. Amint leszállunk egyenesen a termünkhöz megyünk. Mielõtt viszont beérnénk, Sarah elkezd izgatottan mutogatni, így Alicia és én arra nézünk. Egy pillanat alatt vált az arcom vörössé, és mintha valami igazán érdekes dolgot látnék, a szemeim kikerekednek.

• Jessica, egyenesen rád néz! Lehet tetszel neki. - csak megrázom a fejem.

• Ugyan már! Inkább menjünk! - Miért tetszenék egy ilyen alaknak? Hiszen látszik rajta, hogy gazdag, és igen elegáns.

A terembe érve, a helyünkre ülünk. Sarah mellettem, Alicia a hátam mögött. Régebben még én ültem egyedül. Akkor alig ismertem kettejüket, most viszont, igazán a szívemhez nõttek. Épp egy beszélgetésbe kezdünk bele, de a tanár félbeszakítja. Igazán jókedvûnek tûnik, mégis a szokásos hangnemében köszön, amit kellõen, egy felállással viszonozunk. Amint leülünk elkezdi mondani a számomra meglepõ dolgot.

• Mint, ahogyan korábban említettem, jönni fog hozzánk egy úr, aki átveszi egy kis idõre a gazdasági órát. - a férfi felé fordul, ekkor nézek én is rá. Eléggé meglepõdöm, de valamiért jó érzés fog el.

• Sziasztok Wylon vagyok, enyém a Wylon vállalat, és mint igazgató örülök, hogy megoszthatom veletek a tapasztalataimat. - egy vállalat? Elképesztõ... bárcsak én is hasonló helyzetben lennék. De álmodozással nem megyek sokra. - Akkor elõször egy kis felmérést csinálunk, hogy mennyire vagytok benne a pici helyzetben és stratégiában.

A táblához lép és rajzolni kezd. Sok új dolgot hallok, ami részben meglep, de érdekesnek is tartok. Bár, azt nem is gondoltam, hogy ennyire bonyolult az egész. A füzetem sem marad üresen ezen az órán sem. Az óránk vége felé, nem maradunk feladat nélkül. Piaci stratégiát kell összeállítani. Vajon, fog ez menni? De egy jó jegyért megéri, ha szenvedek a füzet felett. Csengetéskor ott hagyjuk a termet, amint meglátom új tanárunkat meg is állítom. Bár érzem, hogy picit remeg a gyomrom. De ez úgy sem tûnik fel, remélem...

• Wylon tanár úr. - olyan furcsa ezt kimondani.

• Igen tessék? - igazán kedves hangnemet vett fel.

• Nagyon tetszett az elõadása.

• Köszönöm, megsúgom neked, hogy akinek a legjobb lesz a prezentációja azok a diákok eljöhetnek hozzám gyakorlatra. - egy mosollyal válaszolok, de hamar eszembe jut, hogy nekem nem megy ez olyan jól. Pedig a többi tárgyra nem lehet panaszom.

• Ez nagyon jó, kár, hogy én nem vagyok ügyes ebben.

• Ugyan, biztos nagyon ügyesen összehozod. - vigasztalása jól esik, mégis csak egy bólintással válaszolok. Végül elmegyek elõtte. Barátnõimet az egyik italautomatánál találom meg. Nagy mosollyal fogadnak. Félreértik úgyis.

A következõ óránk már nyugisabban telik, legalábbis nekem. Igaz a szünet zavaró volt, de elmagyaráztam mindent. Leginkább Sarah az, aki túlreagálja a dolgokat. Sok dologról kell írni a füzetbe, így talán nem meglepõ, hogy hamar megszólal a csengõ. Gyorsan pakolok össze és sietek a következõ terembe, de hirtelen botlok meg a lépcsõnél. Csak egy halkabb sikításra van idõm, a szemeim csukva, hiszen nem akarom látni, hogy hogyan is esek le a lépcsõrõl. Nehezen fogom fel, hogy nem történik semmi, csak egy kezet érzek derekam körül, ami magához húz. Most nyitom ki szemeimet és megmentõmre nézek. Talán nem túlzás, hogy nem kissé lepõdtem meg.

• Legközelebb jobban figyelj! - lassan enged el, amire kicsit hátrálok.

• I-igen. Köszönöm! - kipirult arccal lépkedek a lépcsõkön. Leérve vissza fordulok, de már nincs ott. Pedig szeretnék kérdezni valamit. Egyik kezemet a hasamra teszem. Még mindig érzem azt a melegséget, ami a kezébõl áradt. Kissé megrázom fejem és a terembe lépek, ahol a következõ órám lesz.

~*~

Utolsó órám után egyedül megyek haza. Sarah edzésen van. Kosárlabdázik. Általánosban kezdte el, azóta õ az egyik legjobb. Alicia a barátjához ment, így a délutánt együtt töltik. Kicsit irigylem õket. Nem sok kedvem van haza menni. Mármint... jó lenne valakivel eltölteni a nap többi részét. Lassú léptekkel indulok a buszhoz. Néhány percet várnom kell, de addig el leszek a gondolataimmal. Hirtelen látom meg a tanárt. Egy nap ennyiszer nem lepõdtem meg, mint ma, de ismét sikerült elérnie ezt. Nem kéne odamennem hozzá. Egyszerûbb lenne, ha semmibe venném, elvégre a busz nemsokára itt lesz. De mégis, miért ver ennyire hevesen a szívem? Miért akarok vele lenni? Hiszen, nem is ismerem. Vagyis nem úgy, ahogy kellene. Ráadásul õ a tanárom.

Ahogy ezeken gondolkodom, azon veszem észre magam, hogy elõtte állok, õ pedig kérdõn néz rám. Mit mondjak?

• Én... csak... szeretném, ha segítene a háziban! Mármint... - olyan bután érzem magam.

• Értelek. Gyere, ülj be a kocsimba! - ahogy az autójára nézek, elhûlök. Hogy lehet valakinek ilyen drága kocsija? De, jól néz ki.

• Nem lesz ez baj? - csak egy mosollyal reagál. Remegõ kézzel nyúlok az ajtóhoz, hogy kinyissam, de õ megelõzött. - Köszönöm.

A szívem hevesen ver, érzem, hogy vörös az arcom. Bár tudnám, hogy miért viselkedek így. Furcsán érzem magam, de azért remélem, hogy mindezt nem veszi észre. Beindítja a motort, de mielõtt elindulnánk, néhány osztálytársam állít meg minket. Õk is segítséget kérnek. Valamiért megnyugtat, hogy nem egyedül megyek. Egész út alatt csöndben maradok, talán túlzás, de összehúzva magamat ülök ebben a nagy kocsiban. A két osztálytársam egész idõ alatt beszélgetnek. Vajon, mi lesz a délutánomon?