Látom rajta, hogy valamit kérdezne, de nem mer, nyílván valóan engedélyre vár és biztos vagyok benne, hogy hosszú idõbe fog telni, mire megértetem vele, hogy már nem kell engedélyt kérnie semmire. Számomra elég nehéz megérteni, elfogadni, hogy valaki, még a lélegzetvételhez is engedélyre vár, pedig annak idején nekem is engedélyt kellett kérnem a legtöbb dologra. Csakhogy annak ide s tova 13 éve és amióta ilyen magas pozícióban vagyok, csak Nyikolajnak tartozom elszámolással.
- Miért? – kérdezi félénken. Igen, a miért egy nagyon jó kérdés, de elég sok miért van a válasz pedig túl összetett ahhoz, hogy egy mondatba összefoglaljam, ezért inkább kérdéssel válaszolok, lesz még idõ, hogy megtudja az igazi miérteket.
- Talán nem szeretnéd? Szívesebben maradnál vele? – ez egy igazán jogos kérdés, hisz felmerül, hogy aki születése óta rabságban élt, vajon képes elnyerni a szabadságát? Nekem sajnos nem sikerül és a mai napig a szabadság illúziójában lebegek, de talán segítséggel, megtalálhatja Yukio a saját hangját. Neki még lehet a normális és boldog életre , ha már én így elkéstem.
- Nem mondhatok semmit, csak annyit, hogy Kazuya-sama jó gazdám volt, nem vert sokat – és ismét a finomkodás, de a választ elfogadom. Miért is várom, hogy egyik pillanatról a másikra feloldódjon? Talán mert magamban már eldöntöttem, hogy kerüljön bármibe, megadom neki azt az életet, amit egy korabeli gyereknek élnie kellene, mindent amit én sosem kaptam meg, de legfõként a választási lehetõséget. A magunk fajtának elviekben nincs választása, viszont én most rá fogok cáfolni, és ezzel õ lesz az én megváltásom.  
- Meglátod, jó lesz – mosolyodom el nyugtatóan, ahogy rám pillant. Olyan gyönyörû és törékeny, valyon képes leszek hosszú távon visszafogni vágyaim? A vadat, ami bennem lakozik és kiképzõim hozták ki belõlem, még gyerekkoromban. Muszáj lesz, nem uralhatnak ezek az ösztönök, nem tiporhatok el másokat, csak azért mert módomban áll.
- Megérkeztünk, uram - szól hátra a sofõr.
Kiszállunk az autóból és egy hatalmas üzletkomplexum tárul a szemünk elé. Yukio megtorpan, mintha megrémíteni a hatalmas épület, vagy a nyüzsgõ emberek sokasága.
- Gyere… - noszogatom kedvesen, mire lassan de elindul velem. Mellettem sétál, miközben rendesen megbámulnak minket. Yukiot az öltözéke miatt, engem pedig azért mert elég ismert vagyok. A város a fennhatóságunk alá tartozik és nem sok ember van, aki nem tartozik nekünk valamivel. Egy ruházati üzletbe megyünk, ahol én is vásárolni szoktam a ruháimat. Ez tökéletesen alkalmas hely, hogy Yukio számára is megfelelõ ruhákat találjunk, mivel, ha nincs a méretében ráigazítják. Belépve Borisz az üzlet tulaja rohan elénk.
- Ivan, drága barátom! - üdvözöl. - Mi járatban? – kérdezi, mint egy hiperaktív mókus. A  pasas persze meleg, és kicsit idegesítõ is, de tény, hogy a legjobb férfiszabó és ruhatervezõ a városban.
- Üdvözöllek, Boris. Neki keresünk megfelelõ ruhákat – mutatom Yukiora, mire Borisz álla alá rakja kezét és végigméri. Úgy mustrálja, akár egy babát, és int neki, hogy forduljon kõrbe. Látom Yukion, hogy annyira nem szimpatizál vele, mégis vonakodva, de megteszi amit kér.
- Csinos kis tested van, fiúcska. Ki ez, Ivan? – kérdezi és a polcokhoz lépve, ruhákat kezd leszedni. Utálom, mikor kíváncsibb a kelleténél, nem is szeretnék válaszolni, habár elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam addig fog nyaggatni, amíg ki nem bököm.
- Egy barát. De nincsenek az itteni idõnek megfelelõ ruhái, csak kimonók. – felelem, higgadt hangon.
- Azokban megfagyna - szörnyülködik. - Na várjál csak, drága, mindjárt keresek én neked szép ruhákat! – legyint kezével és eltûnik a függöny mögött. Yukio megfogja öltönyöm szélét, minden bizonnyal ez a túlzott hiperaktivitás megrémíti, ezért nyugtatóan pillantok le rá:
- Semmi baj, nem fog bántani, csak keres neked meleg ruhát. Ezekben tényleg megfagysz, ha valahova gyalog kell menned. – magyarázom neki, de úgy tûnik nem nyugtatja meg, mivel mikor Boris visszatér, azonnal mögém bújik. Annyira édes, és törékeny, szívesen ölelném magamhoz. Ritka ha valaki iránt gyöngéd oltalmazó érzéseim támadnak, de Yukio pontosan ez a személy.
- Ezt most nem igazán értettem – lepõdik meg Borisz.
- Elég nehéz élete volt… - sóhajtok, mert még mindig nem áll szándékomban megmagyarázni, Yukio helyzetét.. - Yukio, menj és próbáld fel a ruhákat, amiket kiválasztott neked – suttogom türelmesen, a türelem és a nyugodt hangnem amúgy is sajátosságom, mert ha én durván szólok, akkor ott nagy gond van és vagy már elszabadult vagy el fog szabadulni a pokol. Yukio bólint és elmegy Borisszal, engem pedig megkínálnak hölgy eladók egy kávéval, amíg várakozom.

Mikor végeznek Yukio visszasiet hozzám. Jó sok ruhát talált neki Boris, de bõven belefér, sõt elég valószínû, hogy csak a hirtelen legszükségesebbeket tartalmazza.
- I… Ivan-sama, ez túl sok ruha – pironkodik édesen, ami ismét megmosolyogtat.
- Ugyan, ugyan, biztos jó oka van, hogy ilyeneket vesz neked – nyugtatgatja Borisz, nem sok sikerrel. Nagyon gyanakvó, ami nem is csoda, tekintetbe véve eddigi életét. Megsimogatom a kezét és rámosolygok, ez talán jobban megnyugtatja, mint Borisz, legalábbis remélem. A bankkártyám átadom az eladónak, aki szépen lehúzza róla az összeget.
- Tatjana, ezeket csomagold be – adja utasításba az egyik eladó lánynak. - Ti meg gyertek csak velem picit. – int nekünk és egyre rosszabbat sejtek. Vele megyünk, de csak mert ezer éve ismerem, és nem akarom megsérteni, ráadásul az is elõfordulhat, hogy valami fontosat akar nekem mondani Nyikolajról, aki szintén nála varratja a ruháit. Az irodájába megyünk, ami egyben a tervezõ szobája is.
- Ivan. – néz rám és bezárja az ajtót. - Ez a fiú ugye nem egy pet? Hallottam már róluk, találkoztam is néhánnyal, amikor Japánban voltam. De ez a fiú szép, fiatal, és a viselkedésébõl…
- Az. – vágok a szavába, olyan hanglejtéssel, hogy nem szeretném, ha firtatná a dolgot. Nem tartozik rá, és mivel normális életet akarok biztosítani neki, nem szeretném, ha bárki rajta csámcsogna, vagy köszörülné az éles nyelvét.
- Vigyázz, Ivan. Könnyen elfajulhatnak ezek a dolgok. – ezt figyelmeztetés nélkül is pontosan érzékelem. Az a senkiházi Kazuya bizony túl könnyen ment bele az ajánlatomba, és ez része azért eléggé zavar. Tervez valamit, a gond csak annyi, hogy nem látok bele abba a beteg agyába. A japánok viszont nagyon ügyelnek a tisztességük, méltóságuk megõrzésére, így jobb, ha óvatos leszek. Bólintok és mutatva Yukionak, hogy most már mehetünk, indulunk el a kocsihoz. Egy eladó hozza utánunk a csomagokat a kocsiig, majd haza hajtunk.

A rákövetkezõ napokban nem tudtam sokat foglalkozni Yukioval, a gondjaim mázsás súlyként nehezednek vállamra. Mindössze arra volt energiám, hogy berendeztettem neki a dolgozószobám egy kényelmes kicsinek nem nevezhetõ szobává, mivel a házam ugyan nem kicsi, de vendégszobát nem tartalmaz. Eddig nem éreztem szükségét, mivel szent meggyõzõdésem volt, hogy vendég a házamba be nem teszi a lábát és, ha egyszer találok valakit magam mellé az a személy majd velem fog aludni. Yukio helyzetét viszont nem akarom kihasználni, nem azért vettem meg, hogy csöbörbõl vödörbe kerüljön, viszont nem biztos, hogy képes lennék egy ágyban aludni vele anélkül, hogy vágyaim, amit iránta egyre erõsebben táplálok, ne hatalmasodjanak el rajtam. Bizonyos szempontból ez érthetõ, hisz olyan gyönyörû és törékeny, ahogy rám néz reggeli közben azokkal a hatalmas szemeivel elönt a forróság. Az én szememben tökéletes, és hát ki lenne az a marha, aki hosszú távon ellen tudna állni a csábításnak? Talán egy jó ember, de én nem tartozom ezen személyek táborába, még akkor sem, ha Yukio tévképzeteiben, most ilyen személy vagyok. Egy jó ember ugyanis nem kereskedik fegyverekkel, nem ad ki pénzt uzsorakamatra, nem mûködtet droglaborokat és végképp nem öl embert szemrebbenés nélkül. A tisztességes hozzáállásom, mindössze egy állapot, amit régi énem megõrzése miatt erõltetek magamra. Jelen pillanatban viszont ezt a problémát igyekeztem elnapolni, és nem gondolni rá, most más dolgok aggasztottak. Még az alvás is kimerítõ tevékenységnek bizonyul, az álmaim miatt. Még mindig keresem a múltamban azt a momentumot, mikor Nyikolaj számára, nem családtag lettem, hanem ellenség.

~ - Boldog szüli napot Ivan… - egy torta és a mosolygó 9 éves fiú arca. Meglepetten néztem rá, nem értettem honnan, miért.. Miért bánik velem ilyen kedvesen?
- Nekem nem most van a születésnapom… - valójában fogalmam sem volt róla, hogy mikor születtem, mivel sosem volt megtartva. A torta, vagy az ajándák, olyan fogalom volt számomra, ami csak álmaimban létezett. A szüleim nem voltak rossz emberek, vagy nemtörõdömök, mindössze szegények és, ha valamihez hasonlítani akarnám magunkat, azt mondanám, hogy hozzánk képest a templom egere is dúskált a vagyonban.
- De igen.. Pontosan ma egy éve, hogy megismertelek… - a boldogság amit akkor éreztem leírhatatlan a mai napig. Végre úgy éreztem tartozom valahová. Akkoriban nem vágytam túl sok mindenre, csak egy meleg szobára, ágyra és, hogy megtömhessem a hasam, de ennél sokkal többet kaptam. CSALÁDOT. Legalábbis akkor így éreztem. ~
* * *
Az üzlet napjának reggelén furcsa gyomorforgató érzés kerít hatalmába. Rossz elõérzet, ami fojtogatóan kúszik egyre följebb torkomig. Megpróbálom megõrizni a nyugalmam, de ez nem egyszerû. Hazudnék, ha azt állítanám Yukio jelenléte nem aggaszt. Sajnos nem látok bele Kazuya gondolataiba és azt sem sikerült kiderítenem, hogy tervez e valami szemétséget. Egy viszont biztos, ha bármit tesz azt nagyon megbánja, ugyanis amint azt már említettem a higgadt önuralmam csak egy állapot és ez elég könnyen változhat. Yukio is ideges, ezért próbálom nyugtatgatni:
- Yukio, nem lesz semmi baj, csak ne félj – mondom neki nyugodtan és magabiztosan, miközben kisegítem a kocsiból.
- Rendben – feleli, de nem meggyõzõen. Õ sem bízik Kazuyában és mivel jobban ismeri nálam, igyekszem szem elõtt tartani. Nem beszéltünk róla, de nem is kell, az arcára van írva minden. Rengeteg emberem hoztam magammal, hátha a sok lúd disznót gyõz elven, senki sem tesz semmit, de Nyikolaj is küldött néhány tagot, gondolom, hogy majd õk elszabadítsák a poklot és egymás ellen uszítsanak minket Kazuyával. Csak remélni tudom, hogy Kazuya nem kavar be a megbeszéltekbe, habár vannak aggályaim vele kapcsolatban. Az üdvözlés és a szokásos tiszteletkõr simán lezajlik, de Kazuya higgadtsága és nyugalma nem tetszik. Pont olyan, mint azok az agyament szamurájok a filmekben, akik harakirire vagy mire készülnek, mint akit már nem is érdekel az üzlet kimenetele, hisz biztos a végkifejletben. Remélem nem döntött úgy, hogy lepaktál Nyikolajjal, mert az nagyon károsan érintené az egészségi állapotát. Igyekszem figyelni a részletekre és felmérni a terepet. A megbeszélés, egy raktárépületben zajlik, semmi cécó, pont mintha rossz fiúk készülnének valami rosszra.

Nem túl nagy lelkesedéssel engedem meg Yukinak, hogy Kazuya mellé álljon, miközben tovább figyelek, sajnos hiába. Lövés dördül el, és ahogy Yukiora nézek, meglátom Kazuya kezében a pisztolyt. Persze az embereim azonnal fegyvert rántanak és az üzletkötés pillanatok alatt fordul át lövöldözésbe. Nem sokat vacakolok, és épp csak egy pillantást tudok vetni Kazuya elégedett képére, majd fegyvert rántva lövök felé, hogy eltakarítsam az útból. Ezzel egy idõben Yukiohoz lépek és mielõtt kis buksija a földön koppanna elkapom õt. Kazuya fedezékbe vonul az embereivel, már akiket az én embereim nem öltek meg. Csak úgy záporoznak a golyók, és nagy zajjal süvítenek el a fejem mellet. Engem viszont most csak Yukio érdekel, és mivel az embereim fedeznek, elég idõt kapok, hogy a karjaimba kapva, vigyem fedezékbe.
- Ezredes, mégis mi a fene folyik itt?! … Azt hittem Nyikolaj emberitõl kell várni az égi áldást… - kérdezgeti miközben én igyekszem elállítani a vérzést.
- Ez egy új verzió… Kazuya új játékba kezdett… - magyarázom, de egy pillanatra sem feledkezem meg Yukioról. Az ingem két ujját letépem, és az egyikkel leszorítva a lõtt sebet a másikkal kõrbe tekerve leszorítom.
- Ezt, hogy érti uram?
- Nem fontos. Kazuya elég ostobának bizonyult ahhoz, hogy nem csak Nyikolaj ellen forduljon, de engem is bepalizzon… - egyre idegesebb vagyok. Az a rohadék pontosan tudta, ha Yukiot meglövi, én vele leszek elfoglalva, addig pedig õ kereket tud oldani. Viszont nem számolt a rejtett énemmel, akit nem lehet csak így átverni, aki bármi áron letarolja azt a személyt aki ilyen ocsmány játékba kezd ellene. Yukio fájdalmas nyöszörögve tér magához, habár nem tudom mennyire van észnél.
- Fázom… és nagyon fáj… - nyöszörgi erõtlenül. A kabátom ráterítem és megsimogatom az arcát, próbálva minél nagyobb higgadtságot erõltetni magamra, de belül valósággal õrjöngök.
- Tudom kicsim, de kitartás… kiviszlek innen jó? – mosolyodom el, majd intek Harlámnak, hogy jöjjön hozzám. Három másik emberem eközben végig sakkban tartják a többieket és õszintén szólva, igen nehéz eldönteni, hogy kire ne lõjenek. Négy másik emberem már így is elesett, Nyikolaj embereirõl nem is beszélve, és az idõ is vészesen sürget. Yukio a padlón hever, és sürgetve mutogatok Harlámnak.
- Add ide a fegyvereid, fedezlek titeket, Yukiot ki kell innen juttatni!!.. – Érdekesen néz rám, nem igazán érti miért olyan fontos számomra ez a kissrác, de jó emberem és nem ellenkezik. Átadja a fegyverét és két teli tárat.
- Uram, jó ötlet ez?! – veszi karjába Yukit, aki bár vacakul van ellenkezni próbál.
- Nyugodj meg Yukio, most Harlámmal kell menned, õ vigyáz rád… Ne ellenkezz… - morranok rá, már kivsit sem leplezve, mennyire ideges vagyok. A vérzés ugyan csillapodott, de ettõl még nem vagyok nyugodt. Az a rohadék nem úszhatja meg.
- Tökéletes… A kocsimhoz megyünk… - intek és felállva, a három emberemmel együtt utat törünk Kazuya emberei között. Egyiket lõjük ki a másik után, de mintha nem akarnának fogyni. Kazuya rendesen átgondolta ezt a kis manõvert és az ördög tudja hogyan, de nem annyi embere lépte át az országot, mint amennyirõl mi tudunk. A telefonom is csörögni kezd, ami külön öröm, ráadásul Nyikolaj az. Felveszem, hisz ez a kötelességem irányába. Nekem még vannak kötelezettségeim, az õ hozzáállása ellenére is.
- Igen?
- Mi a faszom folyik ott?? – rivall bele a készülékbe. Egy pillanatra fedezékbe kell vonulnunk, de ez épp elég idõt ad a kommunikálásra. Jó kérdései vannak mellesleg.
- Úgy tûnik Kazuya másként gondolkodik az üzletelésrõl mint mi… Az embereid halottak és az én részemrõl sem állok túl jól. – fejtem ki, felületes magyarázatnak.
- Nyírd ki azt  a rohadék japót, nem érdekel, mibe kerül, de pusztuljon!! – ordít, de nem hiszem, hogy miattam aggódna, vagy az embereit, esetleg az üzletet sajnálná. Kazuya az õ levesébe is beleköpött.
- Azon vagyok, ha túlélem hívlak… - teszem le a készüléket.
- Ivan-sama… mondanom kellett volna, hogy…hogy Kazuja-sasma gonosz… - suttogja, de hangját a kiabálás és lövöldözés elnyomja. Ez a helyzet egyáltalán nem az õ hibája, mégis önmagát okolja, és úgy néz rám, mint aki már elkönyvelte, hogy nem élheti túl és ez cseppet sem tetszik. Az agyam egyre inkább a düh veszi uralma alá, félre söpörve a józan gondolkodást.
- Fel ne merd adni, hallod?! – morranok rá határozottan és dühös, szinte elborult tekintettel lépek ki a fedezékembõl.  
- Ezredes ne!! – kiált utánam Borisz és Harlám, de nem törõdöm velük, kijuttatom Yukit bármi áron és egy japán rohadék sem állhat az utamba. Amint kilépek, egy golyó vészesen közel süvít el a fülem mellett, egy másik pedig súrolja a karom, oly annyira, hogy azonnal elönti a vér és a végigcsorogva könyökömig, szép kövér cseppekben festi be a mocskos padlót. Most ez sem érdekel, csak nyomulok elõre utat törve és letarolva Kazuya embereit. Ilyenkor tényleg olyan vagyok, mint egy megveszekedett vad, mint akit semmi sem képes megállítani, maximum egy golyó a fejembe, csakhogy ezt az örömet jelen helyzetben senkinek sem fogom megadni. A hátsó ajtóhoz érve, hallom, ahogy egy kocsiba emberek szállnak be és becsapva az ajtókat indítják a motort. Remélem Kazuya is velük van, de ha nem, úgy is jó, mivel az országot már nem hagyja el élve. Kirúgom a hátsó ajtót, és a megérzéseim helytállóak. Kazuya épp megpróbál vazelinre lépni. Már mind a négyen benn ülnek a kocsiba, de én szépen gátat szabva mozgásterüknek az üvegen keresztül szitává lövöm a sofõrt. Az üveg betörik és a kocsi belsejét vér teríti be. A hátsó ülésen tartózkodók mozgolódni kezdenek, Kazuya pedig az elsõ ülésen igyekszik megszabadulni halott embere súlyától, hogy kereket oldjanak. A hátsó ülésen tartózkodók is megmozdulna fõnökük éktelen ordítására, és megpróbálják kinyitni az ajtót. Túl közelrõl üvegre lõni ugyanis nem szerencsés. Azonnal célba veszem a hozzám közelebb esõt, de a táram üres, így más módszerhez folyamodva, rúgom rá az ajtót a lábára, miközben tárat cserélek és a másik oldalon kiszállóba eresztek bele néhányat, végül a másikat is megölöm, és végre Kazuyára is jut idõm, aki nagy nehezen kikecmereg a kocsiból. A fegyverem csöve, ekkor már felé mered, pedig kezét felemelve jelzi, hogy megadja magát. Vicces a gondolatmenet, hogy azt hiszi ezek után még van esélye a túlélésre.
- Harlám, jöhettek!! – kiáltok be nekik, és megindulok Kazuya felé, aki hátrálni kezd és fegyvert rántva tesz még egy utolsó kísérletet a megölésemre, persze hiába. Megragadom a gallérját és úgy vágom a falnak, hogy egy jókora részen lehullik a vakolat, Kazuya pedig nagyot nyekkenve szorít rá karomra.
- Alábecsültem magát… - nyöszörgi, már amennyi hangot engedek kijutni a torkából.
- Fogja be a pofáját, mégis mire volt ez jó?! – förmedek rá és szorítok még egy kicsit a torkán, miközben a hátam mögött Az embereim bepakolják a kocsimba Yukiot.
- Magénak vannak elve… Nekem is…
- Akkor csessze meg az elveit… és élvezze, amíg lehet… - ezzel a mondatommal két golyót eresztek egyenesen a májába, amitõl hangosan ordít fel és ahogy elengedem a földön hemperegve fájdalmas nyögésekbe és vinnyogásba kezd. A fájdalma kicsit sem hat meg, és szerencsétlenségére egész pontosan tudtam, hol kell meglõnöm, hogy a kínjai kitartsanak egy ideig, de segítség már ne legyen rajta.
Faképnél hagyom a szenvedõ Kazuyát és inkább Yukihoz sietek.
-Uram minden rendben? – mutat Boris a karomra, amire szépen rászáradt a vér és már éppen csak szivárog.
- Persze, a kórházba, de azonnal… - szállok be Yuki mellé, és arcát megsimogatva mosolygok rá. Már nincs ereje beszélni, de nem is kell. Túl fogja élni én tudom.
***
A kórházba érve azonnal kiveszik õt a karomból és a mûtõbe viszik, Harlám elõrelátása miatt, aki a kis incidens közben betelefonált a kórházba, hogy súlyos sérültet viszünk. Persze kihívták a rendõrséget, így némi jattolás s magyarázkodás után, miközben ellátták a sérülésem, már mehettem is a mûtõ elé, várni az eredményeket. Alig két óra mûtétet követõn kigurítják a mûtõbõl be az intenzívre. Ahogy alvó arcát figyelem, lelkembe ismét béke és nyugalom költözik, és mivel már biztonságban tudhatom, úgy döntök, hogy hazamegyek egy gyors átöltözésre, majd azonnal vissza a kórházba. Nyikolajt most hanyagolom, a telefont sem veszem föl, csak küldök neki egy sms-t, hogy az ügy megoldódott holnap átmegyek hozzá. Yuki ágya mellett ücsörögve simogatom kezét és várom, hogy magához térje. Lassan nyitogatni is kezdi szemeit, és halk nyöszörgések közepette keres engem.
-Ivan-sama… Ivan-sama… hol vagy? Nagyon fáj? … az altatásból nehéz észhez térni, már én is tapasztaltam, csakhogy én közöltem, a dokival, hogy letépem a fejét és a seggébe tolom. Legalábbis így mesélték.
- Itt vagyok, nincs baj, már túl vagy rajta… és a fájdalom… - kõrbe nézek, majd megnyomok egy kis gombot az infúziója mellett, ami a fájdalomcsillapítót adagolja. – az is el fog múlni… - megkönnyebbültem, hogy végre hallhatom erõtlen, de annál édesebb hangját.
- Te jól vagy Ivan-sama? Láttam, hogy megsérültél... - suttogja erõtlenöl, mire felvonom a szemöldököm.
- Ezt meg honnan veszed? Nyílván rosszul láttad, mert én ugyan nem sérültem... - ködösítek. A hangja aggodalommal teli, és van épp elég gondja, nem kell, hogy az én karcolásomon agyaljon.
- De láttam...
- Ugyan, dehogy... félre beszélsz, nézd... - mutatom föl a kezem. - Hányat mutatok? - össze vissza cserélgetem az újjam, hogy ne tudja nyomon követni.
- Látod? Nem tudod megmondani...
- Mert folyton cserélgeted az ujjaid... - mosolyodik el édesen.
- Érzéki csalódás... Viszont nagyon érdekelne, hogy az a sama amit használsz a nevemhez, az mit jelent?.. - terelem a témát, hisz a problémák jelen pillanatban elodázódtak, így szeretnék most vele foglalkozni.

 Álmomból telefoncsörgés riaszt, ismét szõnyeg alá söpörve múltam töredezett darabkáit. Mégsem mozdulok, csak nézek magam elé, ahogy lassan elveszem a készüléket az asztalról.
- Igen? – szólok bele, kicsit nyúzott hangon.
- Ezredes, komoly problémák akadtak, most olvasok egy jövõben köttetendõ szerzõdést, az új ezredessel…
- Igazán és ki az?
- Szergej Konszta, már alá van írva, de a dátum a japánokkal történõ szerzõdést követõen lépne életbe…
- Értem… ugye nincs nálad ez a szerzõdés?
- Nincs uram, ön mondta, hogy csak fotózzam le, ha találok valamit és mindent tegyek vissza a helyére… Így tettem.
- Szép munka… köszönöm, holnap majd beszélünk… Jó éjt.. – teszem le a telefont és ismét hanyatt fekve, mélyedek gondolataimba. Hajnali három, aludni már biztos nem fogok, nem csak azért mert erõteljesen bosszant a tudat, hogy Nyikolaj komolyan gondolja és tényleg ki akar iktatni, de ezzel egy idõben több személyt is ki fog iktatni, többek közt Yukiót is.. A kissrácnak fogalma sincs, hogy gazdájával együtt rá is halál vár. Mondhatnánk, hogy könnyelmû dolog volt, már elõre inni a medve bõrére, és megírni azt a szerzõdést, de Nyikolaj széfét nem egyserû felnyitni észrevétlenül. Szerencsémre nekem van emberem az effajta kényes munkára is. Valahogy meg kell oldanom a helyzetet, nem akarom, hogy Yukió sérüljön. Kazuya a legkevésbé sem érdekel, de talán a saját malmomra hajthatom a vizet, ha szövetkezem vele. Ettõl persze ocsmánynak érzem magam, hisz szövetkezni Nyikolaj ellen, olyan mintha elárulnám nevelõm. A fogadott testvérem fejét porba hullatni, nem a legfõbb vágyam és nem is szándékozom megtenni, más sokkal összetettebb megoldást kell kieszelnem. Lassan feltápászkodom és köntöst kapok magamra, a nap már kezd feljönni és bevilágítva a szobába jelzi, hogy a cselekvésnek is eljött az ideje. Bemegyek a konyhába, majd neki látok reggelit gyártani, hogy mire Yukió felébred, már terített asztal várja. Nem sokkal nyolc után ébred és az asztal tele van finomabbnál finomabb fogásokkal. Reggeli után, felöltözöm és elindulunk a város felé, de egész idõ alatt szótlanul mélyedek gondolataimba, majd lebonyolítok egy telefonhívást Kazuyával.
- Kazuya-samával beszélt…? – kérdezi félszegen.
- Igen – felelem magabiztosan, de többet nem mondok. Nem akarom beavatni a tervembe, így csak csendben vezetek tovább, õ pedig, mintha értené, hogy most hallgatnia kell, szépen néz kifelé az ablakon. A szállóhoz érve kiszállok és kinyitom neki az ajtót.
- Köszönöm… - köszöni meg illedelmesen, de én csak biccentek. Lehet ridegebb vagyok a kelleténél, de a sok gond, ami jelenleg a vállam nyomja, nem igazán engedi a kedves csevegést. A hotel bárjába megyünk, és a pultnál foglalunk helyet.
- Jó reggelt ezredes a szokásost? – kérdezi a pincér.
- Igen, és egy forró csokit… - rendelek Yukionak is. Tegnap nagyon ízlett neki, így úgy vagyok vele, hogy most is szívesen inna egyet. A pincér elénk tolja a rendelést és biccentve jelzi, hogy figyel mindenre. Na igen a szálló rendesen be van biztosítva, innen egy légy sem röppenhet ki, anélkül, hogy ne szerezzek róla tudomást. A jelen helyzet nem mindennapos, csak az új üzletfelek miatt van. Yukio észleli a jelbeszédet és furcsán néz rám, de kérdezni nem mer.
- Kérdezz nyugodtan… - iszom bele a teámba. – és persze a csokit is megihatod, vagy ha másra vágysz akkor szólj…
- Nem köszönöm, a csoki tökéletes… Ki ez a férfi? – teszi föl félve kérdését. Eszes, szemfüles fiú az biztos, el is mosolyodom miatta.
- Egy emberem… Jelen pillanatban több is dolgozik a hotelben, a gazdád biztonsága érdekében… - ködösítem kicsit be a dolgokat. Látom rajta, hogy nem igazán hiszi el amit mondok, de nem firtatja, csak biccent és iszogatni kezdi a csokoládét. Kisvártatva Karuya is megérkezik, nagy sebbel lobbal.
- Jól telt az éjszakája Ivan?
- Igen kellemesen… Köszönöm kérdését, hát az öné? – nézek rá, komor ábrázattal.
- Hagyjuk, mirõl akart velem ilyen sürgõsen beszélni? – kérdezi idegesen, mintha sejtené, hogy ez a beszélgetés nem lesz kellemes senki számára.
- Üljön le, rendeljen valamit és belevágok… - magyarázom teljes nyugalomban. Pontosan tudom, hogy mit akarok és olyan ajánlatom van számára, amit képtelen lesz visszautasítani.
- Yukio, mellém! – utasítja a fiú, pedig zokszó nélkül engedelmeskedne, ha nem fognám meg a karját.
- Ülj csak vissza Yukio, ne kapkodj és idd meg a csokoládét nyugodtan…
- Maga mégis mit képzel, nem adhat neki utasításokat, csak én tehetem… - morran fel és már ugrana is, hogy intsen embereinek, de a pult alól elõkerül egy puska. Persze csak finoman, hogy senki ne vegyen észre semmit.
- Higgadjon le, és üljön vissza, vagy hullazsákban kerül vissza japánba… - mosolygok rá, kicsit kedvesen, mintha ezzel a szöveggel nyugtatni akarnám. Végül is veszi a lapot és helyet foglal, ahogy Yulio is leül és remegõ kézzel öleli kõrbe a bögrét. Felé fordulok és a füléhez hajolva suttogok bele, úgy, hogy Kazuya ne hallja.
- Semmi baj, nem esik bajod, ígérem neked, hogy egy fegyver sem fog elsülni a mai napon… - megsimogatom kezét és visszafordulok a roppant mód ideges Kazuya felé. Jómagam nem idegeskedem, higgadt vagyok és magabiztos, mint mindig. Meg is tehetem, hazai terepen vagyok, és most én keverem azokat a bizonyos lapokat.
- Mégis mit akar? Azt hittem maga tisztességes és lehet önnel üzletelni, de úgy látszik…
- Nem, nem tévedett, velem lehet üzletelni, és csak azért a szituáció, hogy végighallgatva el tudjon gondolkodni, fölösleges tévképzetek nélkül.
- Akkor mondja, kezdek a türelmem végéhez érni… - dünnyög és rendel magának egy italt.
- Amint azt érzékelte, Nyikolaj nem igazán akarja ezt az üzletet személyesen lebonyolítani, aminek igen nyomós oka van, mégpedig a kiiktatásom.
- Ez engem miben érint?
- Elég sok, mert ha én meghalok, akkor magának is vége… Csak figyeljen, nehogy elvesszen a részletek közt. Nyikolajnak nem fontos az üzlet a japánokkal, nem is értettem eleinte, hogy mire megy ki pontosan a játék, de az éjjel fontos információt kaptam, így mondhatni teljesen tisztában vagyok a terveivel. A lényeg, hogy az üzlet kapcsán én életem veszítem és mivel van egy jó pár nagyon fontos ügyfelünk, akik fontosnak érzik a jelenlétem és, ha kiderülne, hogy Nyikolaj eltett láb alól, az felháborodást keltene. Viszont, ha ezt egy japán teszi, akkor csak baleset és a japán kiiktatásával, vagyis ez esetben az önével minden probléma megoldódik. – döbbenten hallgat végig, talán kicsit hitetlenül is, de rá kell ébrednie, hogy lehet benne valami, így lehörpinti italát és komolyan rám tekint.
- És mit akar tenni? – érdeklõdik egyre feszültebben, akár egy csapdába esett patkány.
- Én garantálom önnek, hogy nemcsak élve jut ki az országból, de az üzlet, ami magát kihúzza a slamasztikából is megköttetik.
- Miért és hogyan?
- A hogyan legyen az én dolgom, a végeredmény a lényeg és a miért… na az már kicsit összetettebb… Yukiot akarom… megveszem és maga nem mondhat nemet… - Erre hangosan fölnevet, kicsit gúnyosan, de az én arckifejezésem nem változik és eszemben sincs Yukiora nézni.
- Talán vicceset mondtam?
- Nem, dehogy ez inkább fura, azt hittem nem híve a petek tartásának, és most venni akar egy sajátot, ráadásul az én petem… hát ez meglepõ… Ennyire élvezte az éjjelt? – kuncog tovább, pedig nem hiszem, hogy oka van a vidulásra.
- Hagyjuk, hogy nekem mi mennyire jön be, csak mondjon egy összeget, hogy had legyünk túl rajta… - felelem a legnagyobb komorsággal és komolysággal. Kazuya elhallgat és elgondolkodva néz végig a mellettem ülõ Yukion. A fiú meg sem szólal, és csak lélegzetvételébõl érzem, mennyire feszült.
- 10 Millió euró és az üzlet, no meg a testi épségem… viszont feltételem nekem is van, mégpedig, hogy az üzlet kötésekor neki is jelen kell lennie, méghozzá az oldalamon… Tudom, hogy ki vagyok szolgáltatva önnek, de ez viszont is így van. – megfordulva Yukiora nézek, aki döbbenten néz rám, mintha el sem akarná hinni ami, történik.
- Jól van, nekem megfelel, de jól jegyezze meg, ha Yukit akarja pajzsként használni, egy pillanatig sem fogok gondolkodni, hogy kit védek meg… - végig Yukio szemébe nézek, majd vissza Kazuyáoz, majd némi megbeszélés után elmegyünk a szállóból Yukioval. A kocsi ajtaját kinyitva segítek neki beszállni. Látom, hogy zavart és kérdezne, de maga sem tudja eldönteni, hogy megteheti e.
- Most elmegyünk, egy üzletbe. Szüksége van néhány meleg holmira, ezek a ruhadarabok roppant vonzóvá tesznek, de az orosz tél nagyon hideg tud lenni… Mellesleg, kérdezz nyugodtan, bármit… - mosolygok rá kedvesen.

Oroszország nagyon hideg hely! De Kazuya-sama parancsára nem vehetek fel vastag ruhákat, a kimonóm pedig tényleg nem erre lett tervezve, de a kamik mentsenek meg, ha szólni merek, hogy fázok, így csendben tûrök. A reptéren váró orosz férfi kifejezetten érdekesen bámul. Mintha csodálkozna. Talán még nem találkozott pettel.
Ezt viszont a szállodában is folytatja. Végül Kazuya-samának is feltûnik a dolog és szóvá is teszi.
- Látom, tetszik önnek a kísérõm… - szól rá.
- Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni, mindössze ritkán látni erre felé, ilyen gyönyörû teremtést. Nem is tudom, talán még mindig azon gondolkodom, hogy biztosan férfi e a fiatalember.
Kazuya-sama nevetve húz még jobban magához, mintha ezzel is erõsíteni akarná a birtoklási viszonyokat.
- Garantáltan meg van mindene, ami egy férfinak kell, habár, elég kevés köze van saját neméhez… Csak, hogy értse, Yukio a tulajdonom, egy pet… Arra használom, amire épp kedvem szottyan, és higgye el rengeteg pénz fekszik a külsejében…
Ahogy Kazuya-sama ezt elmondja, látom, hogy az orosznak mennyire nem tetszik a dolog. Nos, nekem sem, de soha, senki nem kérdezte meg, hogy akarom-e. Csak csináltam, ez a dolgom.
- Látom nem érti, had magyarázzam el. A kis Yukio, már születése óta, vándorol tulajdonosról, tulajdonosra, magától meg sem állna a lábán, és bár folyton nevelik az engedelmességre, elõfordul, hogy ellenkezik.
- Fölösleges magyarázkodnia, az önök szokása, én elfogadom… - hagyja rá.
- Értem, nem ítélkezik, habár véleménye van… Ez dicséretes.
A beszélgetés végül üzleti irányba terelõdik, majd elköszön, hogy este felkeresi Kazuya-samát ismét.
Ahogy kilép, már ki is parancsolja Kazuya-sama a többieket is, és mögém lépve a nyakamba harap.
- Egész felizgatott, hogy Ivan így nézett téged - suttogja a fülembe, és elkezdi levenni a kimonót. Felsóhajtok. Nem akarom, nincs kedvem, de ha ellenkezek, ki fogok kapni, így csak hagyom, hogy tegyen, amit akar.

* * *



Este tényleg visszajönnek. Az õ fõnöke az én gazdámmal beszélget, õ pedig hozzám lép, és kifejezetten meglep, hogy hozzám szól.
- Fázol? - kérdezi. A testõrök mozdulnak, Kazuya-sama felénk néz.
- Nem szokás megszólítani egy házi kedvencet, de gondolom, ön ezt nem tudja.
- Eltalálta. Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni, mindössze észleltem, hogy Yukio fázik, vagy legalábbis remeg… Ha hûvösnek érzik ezt a hõmérsékletet, szólhatok, hogy emeljenek rajta… - Meglepve pislogok rá. Hát észrevette, hogy fázom?  
- Kibírja, nincs itt hideg… de köszönöm az aggodalmát – hagyja rá a gazda.
nem is kerülök szóba, tisztán üzletrõl beszélnek, de az nem kerüli el a figyelmemet, hogy Ivan-sama végig engem néz. Így az este végén nem is lep meg, amit Kazuya-sama mond neki.
- Nos, ez egy igen kellemes csalódás volt… Nem gondoltam, hogy képes leszek kijönni önnel, de elnyerte tiszteletem és ennek jele képen had adjak önnek valamit, amit egész este figyelt…
- Uram én…
- Ne szabadkozzon, ez nem szégyen és nem tett semmi tiszteletlenséget… Éppen ezért felajánlom önnek, hogy töltsön egy éjszakát Yukioval… - Nem lep meg, tudtam, hogy ez jön, kicsit talán örülök is. Ivan-sama is szép férfi, nem undorít, hogy vele kell lennem.
- Köszönettel elfogadom.
…és már indulunk is. Kocsival megyünk, de õ még elõtte rám adja a kabátját. nem akarnám elfogadni, de már fáj, annyira fázom, így megteszem. A kocsiban nem szól, csak mikor a házába érünk.
- Hozhatok neked valamit inni? – kérdezem kedvesen.

A reptéren ácsorogva várom, hogy leszálljon az a kis magángép, amivel újdonsült vendégeink érkeznek. Most elõször nyitunk a más országok felé, és nem állítom, hogy nincsenek az üggyel kapcsolatban aggályaim. Az mondják a japánok zárkózott fajták, de ez ránk legalább annyira igaz. A bizalmatlanságom, alaptermészetem fontos kelléke, és mint ilyen, ragaszkodom hozzá a végsõkig. Szerény véleményem szerint, még nem állunk készen, hogy Japánokkal társuljunk. Üzletelni egy dolog, de társulni, az már sokkal veszélyesebb, és rejtett veszélyeket tartogat. Persze rám senki sem hallgat, a jelenlegi családfõ meg van gyõzõdve, hogy ez az eddigi legjobb döntés, amit hozott. Majd meglátjuk, egy biztos, a munka oroszlán része, rám és csapatomra hárul. A tél, még nem köszöntött, ránk, de már meghozta a fagy elsõ jeleit. A levegõ hideg és csípõs, de én pont ezt szeretem. Melegben, még az agyam sem fog úgy, de ez az idõ, kiélezi érzékeim. A gép lassan leszáll, és a gég hangos zaja, lassan elhal, ahogy a motorokat leállítják. Három emberem kísért el, akik a hátam mögött várakoznak karba tett kézzel. A gép ajtaja kinyílik és egy nem túl magas, japán férfi lép ki elõször, majd kõrbe nézve teret ad a többieknek. Nyílván a testõrség egyik tagja. A többiek, lassan, de határozott léptekkel jönnek le a lépcsõn, kabátjukba burkolózva. Utoljára lép ki a fõnök, oldalán, egy meglepõ külsejû teremtéssel. Hirtelen azt sem tudom eldönteni melyik nemhez tartozik, és mind külsõben, viselkedésben eltér a többiektõl. Azt a kimonónak nevezett izét viseli, hosszú haját lágyan fújja a szél és bár látszik rajta, hogy fázik, mégsem szól egy szót sem. Igazán figyelemfelkeltõ, jelenség. Kecses mozdulatai, szemet gyönyörködtetõ látványt nyújtanak. Elég lapos, ahhoz, hogy fiúnak mondjam, habár még életemben nem láttam ilyen gyönyörû fiút. Egy darabig csak õt nézem, ahogy lesétál a lépcsõn és fejét lehajtva áll meg Katuya mellett.
- Ivan? Kicsit hideg maguknál az idõjárás, nem erre készültünk.. – nyújt kezet, amit természetesen elfogadok, és tekintetem leveszem a csodás szépségû teremtésrõl. Persze Kazuya észleli, hogy felfigyeltem kísérõjére, de egyenlõre nem teszi szóvá.
- Kazuya, örülök, hogy országunkban üdvözölhetem. Az idõjárás itt kicsit mindig zordabb, fõleg õsszel, viszont nem kell aggódnia, mindennel ellátjuk, amire csak szükségük lehet..  Kérem, fáradjanak utánam, elvisszük önöket egy szállodába, hogy kipihenhessék az út fáradalmit. – nagyon modorosan állok hozzájuk, és körültekintõen válogatom meg minden egyes szavam, ami szintén, csak a bizalmatlanságomból fakad. Utat mutatok vendégeinknek és elindulok a limuzinok felé. Jómagam a saját autómmal megyek, a szállóhoz és bevezetve vendégeink, invitálom meg õket egy italra, amíg a lakosztályuk elkészül. Alapból már készen várja õket, de hát az utolsó simítások még hátra vannak. Kazuya erre nemtetszését fejti ki, hogy náluk aztán minden sokkal gördülékenyebben megy és majd, ha mi látogatjuk meg õket, akkor nem kell egy árban vesztegelniük a szobájukra várva. Szívesen olvasnék be erre a pökhendi megnyilatkozásra, de nem tehetem, elsõ a vendég. Akaratlanul csusszan át tekintetem beszélgetõ partneremrõl a fiatal fiúra, aki szótlanul áll Kazuya mellett, akár egy hûséges öleb. Igazán meglepõdnék, ha a testõre lenne, habár sosem lehet tudni. A mi szervezetünkben is vannak, olyanok, akikrõl sose feltételezné senki, milyen veszélyes, mégis belõle, nem a veszély, csak a végtelen báj árad.  
- Látom, tetszik önnek a kísérõm… - szól rám, mosolyogva. Felkapom fejem.
- Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni, mindössze ritkán látni erre felé, ilyen gyönyörû teremtést. Nem is tudom, talán még mindig azon gondolkodom, hogy biztosan férfi e a fiatalember. – fejtem ki, udvariasan, miközben alaposan elmélyedek a barna szépség, elképesztõen gyönyörû tekintetébe. Kazuya fölnevet és magához húzza a szépséget.
- Garantáltan meg van mindene, ami egy férfinak kell, habár, elég kevés köze van saját neméhez… - kuncogja sokat sejtetõen. Értetlenül nézek rájuk, fogalmam sincs mire akar célozni.
- Csak, hogy értse, Yukio a tulajdonom, egy pet… Arra használom, amire épp kedvem szottyan, és higgye el rengeteg pénz fekszik a külsejében… - pet, ezt a szót ismerem, de hogy ezt emberre használják? Ez beteg és undorító. Nevezze rabszolgának, vagy a fene tudja, még az is jobb, minthogy egy kisállathoz hasonlítja. Es mégis mire akar célozni ezzel? Sok pénz fekszik a külsejében? Értetlenül nézek, és bár általában kordában tudom tartani érzelmeim, most minden a képemre van írva. Megsértõdik vagy sem, undorodom az emberkereskedõktõl. Pont ezért nem üzletelek az ukránokkal, vagy a törökökkel. Van ugyan egy klubom ahol prostituáltak dolgoznak, de mind önszántukból vannak ott és a körülményekhez képest, jól bánok velük.
- Látom nem érti, had magyarázzam el. – érdeklõdve figyelem magyarázatát, habár magyarázhatja a végtelenségig, ez számomra akkor is undorító.
- A kis Yukio, már születése óta, vándorol tulajdonosról, tulajdonosra, magától meg sem állna a lábán, és bár folyton nevelik az engedelmességre, elõfordul, hogy ellenkezik. – mily meglepõ, egy ember akinek nem tetszik, hogy tulajdonként bánnak vele? Fejem oldalra biccentem.
- Fölösleges magyarázkodnia, az önök szokása, én elfogadom… - iszom meg italom, és örülnék, ha a téma ennyiben maradna. Más szokások, más kultúra, és ez most nem az én társulásom, mindössze a közvetítõ szerepét kaptam, és mint mindig, most is maximálisan fogok teljesíteni.
- Értem, nem ítélkezik, habár véleménye van… Ez dicséretes. – iszik bele italába, mire csak biccentek. Örülök, hogy értjük egymást, és  nem akar meggyõzni afelõl, hogy amit csinálnak az pont úgy helyes, ahogy van. Yukio egy szót sem szól, mintha kicsit sem zavarná, hogy így bánnak vele, pedig nem hiszem, hogy nem tudna elképzelni magának egy más életet. Persze valószínûleg kilátástalan a helyzete és, ha elég gyakorlatias, akkor nem álmodozik olyan dolgokról, amiket amúgy sem kaphat meg. A beszélgetés más irányba terelõdik, és inkább az üzletre hagyatkozva társalgunk, amíg a lakosztály el nem készül.
- Most magukra hagyom önöket, este Borisszal együtt látogatjuk meg önöket, egy vacsora erejére… addig is, kellemes pihenést kívánok… - köszönök el udvariasan és elindulok kifelé. Nem értem mi van velem, ismét azon kapom magam, hogy Yukiot bámulom, ez már kicsit sem tetszik, oké, hogy szeretem a fiúkat, de azért ilyen hatással nem sokan vannak rám.
Azonnal Boriszhoz házába megyek, beszámolni az eseményekrõl.
-Mesélj nekem ezredes, hogy érzik magukat, új barátaink? – fogad szívélyesen és keblére ölel, pedig tudom, hogy a pokolba kíván. Nem igazán tudom, mivel érdemeltem ki gyûlöletét és, hogy ennek ellenére miért ez az álságos mosoly, de már megszoktam, hogy folyton a hátam mögé kell figyelnem.
- Elhamarkodott lenne, barátnak nevezni õket, de legjobb tudomásom szerint jól vannak és várnak minket este. – fejtem ki, miközben bemegyünk az irodába.
- Az estérõl jut eszembe. Sajnos, más dolgom akadt, így nem tudok csatlakozni hozzátok… Szeretném, ha te intéznéd. – ledöbbenve nézek rá. Ezt mégis, hogy képzeli? Rosszat sejtek, mintha élezni akarná a helyzetet és olyan helyzetbe sodorni, amibõl nem jöhetek ki túl jól.
- Nem hiszem, hogy ez helyén való lenne, akár sértésnek is felfoghatják a dolgot és…
- Jaj barátom, ne aggodalmaskodj már annyira… Természetesen, megjelenek, személyesen is, mindössze a tárgyalást bízom rád… Lesz még idõm összeismerkedni velük, de most fontosabb dolgom van… - magyarázza. A bicska nyílik ki a zsebemben ettõl a stílustól, de nem sokat tehetek. Itt minden és mindenki az õ praclijában van.
- Rendben, majd igyekezni fogok! – jelentem ki határozottan.
- Helyes, tudtam, hogy rád számíthatok.
A megbeszélés nem húzódik túlságosan el, és miután letudom a tiszteletkõrt, a dolgomra megyek, hogy elõkészítsem az esti megbeszéléshez szükséges iratokat és összegezzem fejemben, hogy miként kell hozzáállnom új társainkhoz. Azt a fiút, viszont képtelen vagyok kiverni a fejembõl és azon kapom magam, hogy csak rá gondolok. Nem tudom, mi fogott meg benne ennyire, talán a külleme, vagy egész egyszerûen az az igazságtalanság, ami vele történik. Furcsa, hogy egy maffiózónak ilyen gondolatai legyenek, de én mindig elítéltem az effajta viselkedést. Talán nem vagyok alkalmas maffiózónak, de a sorsom már rég megíratott és nem tehetek ellene. Néha úgy érzem csak sodródom az árral, a mocsok pedig egyre lejjebb húz. A karosszékemben ücsörögve nézek ki házam ablakán, mélyeket sóhajtva. A nap lassan alá bukik, sötétséget és kételyt hagyva maga után. Indulnom kell, ha nem akarom megvárakoztatni Kazuyát, habár annyi kedvem van hozzá, mint egy nagyobb púphoz a hátam közepére. A társaságát pedig legalább annyira élvezem, mint mókus az erdõtüzet. Összeszedem magam és kocsimba szállva indulok a szállodába, ahol Borisz már vár rám a halban, néhány embere kíséretében. Jómagam most egyedül érkeztem, hogy ezzel is éreztessem, mennyire komolyan gondoljuk a társulást. Egy kis bizalommorzsa, legalábbis én annak hívom, és habár semmi köze az valódi bizalomhoz, mégis egy erõteljes, érezhetõ gesztus.
- Egyedül jöttél? – kérdezi meglepetten Borisz. – Azt hittem nem bízol bennük.
- Igen, egyedül és nem, tényleg nem bízom, de attól a látszatot meg kell adni… Azt mondtad rám bízod az üzlet részét, akkor bízz a döntéseimben is… - nézek rá, marcona tekintettel.
- Még szép, hogy rád bízom, és szabad kezet kapsz… - vereget vállon és besétálunk az éttermi részre, ahol vendégeink, már az asztalnál ülnek. Egy külön termet béreltünk, csak erre az alkalomra, hogy senki és semmi ne zavarhassa meg. Az asztalnál ott ül Kazuya, a barna szépség Yukio, és még két embere. Borisszal ketten sétálunk be, és amíg Borisz leáll bájcsevegni Kazuyával és ismét szemügyre veszem Yukio csodás alakját. Már megint túl lengén van öltözve, az idõjáráshoz képest, de meg kell mondjam, tetszik amit látok. Reszket és rám sem néz. Mellé lépek, és akaratlanul követek el egy igen durva hibát.
- Fázol? – kérdezem tõle kedvesen, mire felkapja a fejét és a két testõr rám moccan. Kazuya felénk fordul és int embereinek, hogy álljanak le, amit nagyon jól tesz, mert kezem bizony, reflexbõl téved fegyveremre, és ugye nem a vérontás a cél.
- Nem szokás, megszólítani egy házi kedvencet, de gondolom, ön ezt nem tudja.
- Eltalálta. Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni, mindössze észleltem, hogy Yukio fázik, vagy legalábbis remeg… Ha hûvösnek érzik ezt a hõmérsékletet, szólhatok, hogy emeljenek rajta… - fejtem ki udvariasan. Borisz egy szót sem szól, de õ is készenlétben figyeli az eseményeket.
- Kibírja, nincs itt hideg… de köszönöm az aggodalmát.. – nagyon kimért, és érzelemmentes, de tudom, felbosszantottam. Tény, hogy nem ismerem a szokásaikat és bármennyire is próbáltam kutakodni, a közösségük túlságosan zárt egy komolyabb megismeréshez. Talán lehettem volna kicsit körültekintõbb, de még mindig nem veszi be a gyomrom, hogy tulajdonként bánik ezzel a fiúval. Borisz eközben elbúcsúzik, és egyedül maradok velük. A beszélgetést igyekszem, szigorúan az üzletre korlátozni, de valahogy, mindig Yukiora téved a tekintetem, és még, ha érzelmet nem is mutatok irányába, valahogy, nagyon megfog. Szeretnék vele beszélgetni, vagy legalább pár szót váltani, de úgy tûnik, ez lehetetlen vállalkozás és, ha nem szeretnék újra baromságot csinálni, valahogy kézben kell tartanom, saját magam.
Az est végére, úgy tûnik Kazuya nagyon megenyhül, és búcsú elõtt megáll velem szemben. Nem tudom mire számíthatok, de érdeklõdve figyelem.
-Nos, ez egy igen kellemes csalódás volt… Nem gondoltam, hogy képes leszek kijönni önnel, de elnyerte tiszteletem és ennek jele képen, had adjak önnek valamit, amit egész este figyelt… - szent ég, lebuktam, hogy Yukiot bámultam, vagy valami másra gondol? Nem értem mit akar, ezért elég érdekesen nézhetek, amitõl Yukio, elkuncogja magát.
- Uram én…
- Ne szabadkozzon, ez nem szégyen és nem tett semmi tiszteletlenséget… Éppen ezért felajánlom önnek, hogy töltsön egy éjszakát Yukioval… - szemeim kikerekednek és nagyot nyelek. Ezt nem gondolhatja komolyan, csak így odaadná, mikor pár órája, majdnem lelõttek, amiért hozzászóltam? Persze vissza sem utasíthatom, mert az minden bizonnyal sértés lenne. Így némi agyalás után udvariasan fejet hajtok.
- Köszönettel elfogadom. – végül is azt nem említette, hogy bármit is tennem kell vele és így akad módom a beszélgetésre. Majd alszom a kanapén. Végig mérem laposan és karom nyújtom neki, hogy jöjjön velem. Kifele menet, hátára terítem a kabátom, de egész hazáig egy szót sem szólok hozzá. A házam nem kicsi, alapterületre is vagy 130 négyzetméter, plusz a garázs és az udvar. Igazi luxus hát, csupa modern estközökkel. Nem szokásom hazahozni a munkát, de valamiért nem akarom õt szállóba vinni, és végül is, úgysem tervezek semmit, csak beszélgetést. Beérve, bekapcsolom a kandalló fûtését, egy távirányító segítségével, és halk, lágy zenét varázsolok a pattogó tûz mellé
- Hozhatok neked valamit inni? – kérdezem kedvesen.

Elmélázva nézek ki a sötétített üvegen, miközben a város, cikázó fényei és az utcán kószáló embereket figyelem, ahogy dolgukra sietnek. Kocsim hátsó ülésén közeledek végzetem felé, ami immár elkerülhetetlen számomra. Mi lesz a végkifejlet? Ki tudja, a jövõbe nem láthatok, de a közelmúlt eseményei, immár világossá tették számomra, túl sok mindenki csõrét basztatják. A régi családfõ leváltásával, most új fõnök vette át az uralmat, csodás városom fölött. Miért az én városom? Mert én igazán magaménak érzem. Büszke vagyok, hogy Orosz lehetek, de ilyenkor, mégis ott motoszkál bennem a kétely, hogy talán rossz ösvényen járok és a betyárbecsület, ma már fabatkát sem ér. Egész egyszerûen is lerendezhetném ezt a számomra kényes ügyet, de ígéret köt, ami miatt bizony fõ a fejem.
A motor halk berregése, még inkább eltompítja érzékeim és arra késztet, hogy tovább elmélkedjem, döntéseim, valós súlyán. Fel adhatnám és szépen hagyhatnám, hogy a dolgok, csak megtörténjenek, de ,égis ki az a marha, aki önként és dalolva megy a vágóhídra? Valószínûleg ezzel tökéletes és kielégítõ válasszal tudok szolgálni, bárki számára. A velem szinte egy kórban lévõ fõnök az igazi probléma. Tudom, hogy õ végzett apjával, mivel nem volt képes kivárni az egyenes ágú öröklést. Undorító alak, mindig is az volt, de az ígéret ami köt, már nagyon rég megszületett, mégpedig az édesapjával. Azt kérte tõlem vigyázzak a fiára és segítsem, ha már õ nem lesz rá képes. Mindig ehhez tartottam magam, de most a védencem pályázik az én véremre. Miért? Önteltség, némi féltékenységgel és irigységgel keveredve. A leg szánalmasabb indokok, amik egy férfit, egy igazi családfõt motiválhatnak. Akár egy véreb, belülrõl marcangolja, szervezetünk bélrendszerét, tönkre téve apja életének munkásságát. Ez feldühít, ami pedig még inkább felbosszant, hogy a tanácsaimon kívül, amit sosem fogad meg, nem tehetek egyebet. Persze pár év kellett, hogy a helyzet idáig fajuljon, most viszont a végjátékhoz közeledünk és sajnos nem látom, mi lesz a vége. Egyben viszont biztos vagyok. Nem azért küzdöttem, hogy hanyatt fekve megadjam magam és várjam a kegyelemdöfést, az nem az én stílusom.
Felsóhajtva dörzsölöm meg homlokom, amit sofõröm és egyik leg hûségesebb emberem, azonnal észlel. A gondterheltség ritkán mutatkozik meg arcomon, de most ordít róla.
- Aggódik ezredes? – kérdezi, halkan, miközben a visszapillantóba tekint. Felé fordítom tekintetem és vállára rakom kezem, amolyan nyugtatás képen.
- Aggodalmasnak tûnök? – kérdezek vissza, szelíd mégis határozott tekintettel.
- Nem tudom eldönteni, de én aggódom. Ezek kalodába zárják a fejünket. – fejti ki aggodalmának tárgyát, de ez pont nem aggaszt, legalábbis engem nem.
- Igen ez igaz, de ne aggódj. Ezt a nemes feladatot bízd csak rám… - mosolyodom el haloványan.
- Bízom önben ezredes, tudom, hogy jó döntést hoz és a világért sem kérdõjelezném meg, de talán kellett volna még egy két ember erre a bizonytalan kimenetelû útra.
- Mi miatt aggódsz pontosan? – érdeklõdöm sokat sejtetõen. Gondjaimmal sosem terhelem embereim, ezért már egy ideje tartó aggályaimat sem osztottam meg velük.
- Természetesen az ön testi épsége miatt… - igen ez rá vall. Borisz folyton aggódik, ha éles helyzet van kilátásban, pedig párszor már bizonyosságot nyert, hogy a nyugodt külsõ mögött, nem egy elveszett bárányka bújik meg.
- Azért majd inkább én aggódom, nem szeretném, hogy meggondolatlanul önfeláldozd magad pont értem. Már jó ideje rászolgáltam a halálra, ez nem kétséges, bár a kaszásnak még várnia kell rám egy darabig, ez biztos… - elmosolyodik és bólint, remélem megnyugszik, mert egy ideges gyilkos sosem jó társaság és, ha az ujja megremeg a ravaszon, az komoly problémákat okozhat.
- Igen uram… megértettem. Pár perc és megérkezünk. – teszi még hozzá és elhallgat. Visszadõlök az ülésbe és megigazítom magamon kabátom. Már nem szólok semmit, csak újra gondolataimba merülök. A fejem már hónapok óta tele van, de helyzet, csak mostanra élezõdött ki annyira, hogy agyam teljesen megteljen. Hamarosan megismerhetem nemezisem és ez kicsit sem tölt el nyugalommal. A kocsi lassan megáll, egy kietlen gyárépület mellett, amit a maffia, már jó ideje, kihallgatásokra tart fönn. Ide a rendõrök sem merészkednek, a határ a város és e között a sivár hely között egy igen éles vonal, amit igyekeznek nem átlépni. Kinyitom az ajtót és a fagyos levegõ azonnal arcomba mar, mintha azt akarná jelezni, fordulj vissza, itt csak pusztulás vár rád. Dacolva ezzel az erõvel, szállok ki komótosan és feljebb gombolva kabátom, védem magam a hó elõl, ami éles pengeként mar érzékeimbe. Szeretem az Orosz telet, régi idõket idéz bennem, mikor még azt hittem, hogy a sorsom éhen halni, Moszkva rideg utcáin. Felsóhajtok és lehunyva szemem idézem fel a kukában túrkáló gyermeket, aki epekedve nézett fel arra a férfira, aki az életet hozta el számára. Mégis, hogy támadhatnék ennek a férfinak a családjára? Túl sokat tett értem, túl sokat ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyva gázoljak át fián.
A hóesésben egy ismerõs alak kõrvonala rajzolódik ki, amint kitárt karral közeledik felém. Micsoda álságos fickó, a képembe vigyorog, közben a hátam mögött feni egyre élesebbre pengéjét, hogy egy jól idõzített pillanatban hátba tudjon szúrni.
- Ivan, drága barátom, vagy nevezzelek testvéremnek? – ölel meg, amit persze viszonzok, hisz feltûnõ lenne, ha máshogy viszonyulnék hozzá.
- Úgy szólítasz, ahogy jól esik…  Viszont nagyon érdekelne, mi ez a hirtelen jött üzlet, ahová nélkülözhetetlennek bizonyulok? – érdeklõdöm, miközben elengedem és egyet hátra lépve figyelem, hogy fog tovább a képembe hazudni.
 - Drága barátom, ez egy igen hirtelen jött üzlet, amiben bizony fontos a közremûködésed. Szükségem van a kiváló tárgyalási képességeidre… - vigyorog bele egyenesen a képemben. Ehhez aztán tényleg pofa kell, de fejet hajtok és magamra erõltetek egy félmosolyt.
- Örülök, ha a segítségedre lehetek.. – fejtem ki és zsebembõl egy szál cigit elõhúzva gyújtok rá. Hajamba belekap a szél és hó keveréke, ami arra késztet, hogy megrázzam vejem, majd rágyújtva nézek a távolba a többi emberére. Borisz a kocsiban vár, nem szeret keveredni az új családfõ embereivel, pedig lassan kénytelen lesz.
- Mikor indulunk? – érdeklõdöm és közben jóízûen szívom mélyre a cigaretta kesernyésen édes füstjét.
- Még várjuk egy emberem, meg persze némi csomagot. Kicsit késnek, remélem nem keveredtek zûrbe, az elég rosszul jönne ki… - kuncogja és órájára pillantva invitál az épületbe egy kávéra. Elfogadva indulok el mellette és intek Borisznak, hogy nyugodtan maradjon a helyén.  Nem állítom, hogy a benti légkõr barátságosabb lenne, mint odakinn. A lerobbant épület ablakain ugyan úgy süvít be a szél, mintha kinn lennék, de pluszban kölcsönöz egy igen sejtelmes vinnyogást, mi megint vészcsengõt kezd nyomkodni a fejemben. A fõnök el kezdi részletezni, hogy pontosan miért is vagyok itt, de mint mindig, most is csak ködösít, mintha nekem a fejébe kellene látnom. Ahogy nagyban beszél, kintrõl egy jó pár lövés dördül el, ami kizökkenti meséjébõl. Miért mese? Mivel ez mese, jó nagy adag tejszínhabbal a tetején. Lerakom a kávét és komótosan elindulok kifelé, már az ajtóból hallom, ahogy idegesen próbál valakit leteremteni.
- Mi a fene folyik a birtokomon? – az ajtófélfának támaszkodva figyelem végig az eseményeket. Nem az én dolgom, de nyílván ezeket vártuk. Érdekelne, melyik lehet az én gyilkosom. Mondjuk nem nehéz kitalálni. Fedor túl gyáva egy ilyen kivitelezéséhez, így inkább az õrült kölyökre gondolok, aki meredten fogja rá fegyverét.
- Simon! – szavára a meglapuló kis fickó elindul felé, mire már én is mozdulok és szép lassú léptekkel sétálok oda hozzájuk. A srác, akit még sosem láttam, még mindig nem mozdul és bár fegyverét leengedte mégis úgy fest, mint aki bármelyik percben szitává lõ mindenkit.
- Minek ölted meg? – kérdezem semmit mondó tekintettel miközben az a Simon nevû szinte bele bújik  fõnök seggébe. Vajon ki lehet ez a tag? Nem ismerem, de elég bosszantó még a megjelenése is. Az a tipikus kis gerinctelen féreg, aki az anyját is eladná egy garasért.
- Megsértett – feleli, mire csak végig nézek rajta és a holt testen, nyugtázva a megállapítást. Igen elég õrült, hogy meg öljön, ráadásul felhúzni sem lehet túl nehéz. Ezt persze csak saját magamban konstatálom, afféle ténymegállapítás gyanánt.
- Õ lett volna az a férfi, akirõl beszéltem, Ivan. – ezt mondjuk sejtettem, a magyarázata nélkül is, de bólintással jelzem, hogy figyelek rá. A srácban van valami megnyerõ, a hevességét leszámítva, kifejezetten vonzó jelenség, de most nem épp erre gondolok. Sugárzik belõle egy belsõ erõ, ami csak a tiszta emberekben lehet meg. Jó orrom van az ilyesmihez és embereim is mint ezen intuíció alapján szoktam válogatni. Nyikolaj szerint ez baromság, szerinte, csak és kizárólag az eredmények számítanak, ezért is vette körül magát csupa profival, de egy profiban mindig ott van az árulás magja, hisz, ha annyira jó, akkor vágyik a még jobbra és a hatalomra, de egy lecsúszott senki, mint amilyen én is voltam, vagyok az hûséget fog érezni az iránt, aki kiemeli a sárból.
- Tökéletes lesz a kíséretbe. Megöl bárkit, aki kicsit is furcsán néz rám vagy rád… szó nélkül – vigyorog büszkén, mintha az érdemének tartaná, ezt az eltúlzott hevességet. A srácban iszonyat nagy a feszültség, veszett és kiszámíthatatlan, de egyben igaza van, minden bizonnyal, bárkit megölne. Lassan lelép a hulláról, hogy Fedor el tudja tüntetni, a másik két pácienst pedig elviszik. Nem igazán érdekelnek, nem az én dolgom, hogy miért fognak meghalni. Ezzel és sok mással is úgy vagyok, hogy aki a maffiával üzletel, vagy kapcsolatba kerül vele, az kiérdemli sorsát. A halál benne van a pakliban és sosem tudhatod, melyik húzásoddal kerül hozzád, hisz ha darázsfészekbe dugod a kezed, miért csodálkozol, hogy összecsípnek a vadak. Beljebb sétálunk az épületbe, hogy legalább némi védelem alatt legyünk a hóesés elõl, amíg a helikoptert várjuk.
- Alig negyed óra múlva a helikopterem indulásra kész lesz, és miután felszáll a magángépem is, már útban leszünk Prága felé, hogy tárgyaljunk a lengyelekkel – magyarázza Nyikolaj, de már nem igazán figyelek rá, mivel Borisz befut és némileg leköti figyelmem, hogy a többiek szívják a vérét. Persze nem makulátlan fickó, régen drog és alkohol függõ volt, ezért van rajta fogás bõven, de akkor sem tetszik a hangnemük. Azt hiszik fölötte állnak, pedig a kisujja is többet ér, mint az itt fellelhetõ bagázs nagy százaléka.
- Rossz érzésem van velük kapcsolatban, csapdát sejtek, ezért kelletek… Rjurik! – valószínûleg Nyikolaj is észleli érdektelenségem, ezért hangosabban kezd beszélni, hogy én is figyeljek. Szeret a társaság központjában lenni, mint gyerekkorában. Ritkán találkoztunk, hisz én folyton kiképzés alatt álltam, de mikor nagy ritkán visszajöhettem, folyton hatalmaskodni próbált rajtam és úgy irányítani a figyelmem, hogy az mindig rávetüljön. Egy idõben azt hittem szerelmes belé, balga mód ez a gyanúm még mindig él. Miszerint nem csak az bassza a csõrét, hogy népszerûbb lennék nála, hanem, hogy kicsit sem figyelek rá. Legalábbis õ így érzi, amit gyakran tesz szóvá. Persze azt még egy szóval sem említette, hogy érzéseket táplálna irányomban, de jobb is, mivel kicsit sem az esetem, de lehet úgy gondolja, ha nem vagyok az övé, minden téren, akkor senkié se legyek. Persze ez nem változtat a tényen, hogy így vagy úgy de a véremet akarja és én ezt nem hagyhatom. Mindenesetre elfordulok Borisztól, aki lõtte nyugtatóan biccent a fejével, hogy megoldja és leperegnek róla a sértések. Val mellé lépek, és úgy hallgatom tovább Nyikolajt, aki úgy tart szónokot, mint maga Sztálin. Fél szemmel lenézek az õszes hajú karcsú teremtésre. Nagyin tetszik, de amilyen szép, olyan halálos is.
Lassan megérkezik a helikopter és Borisszal az oldalamon, indulunk el, abba a kelepcébe, amit Nyikolaj, már hetek óta tervezhetett részemre. Micsoda megtiszteltetés, hogy ennyi energiát áldoz a kivégzésemre.
 
*Prága, hajnali fél három*

 Egy hotel elnöki lakosztályának a halljában ücsörgünk, mint idõközben kiderült az Ukránok kicsit elhalasztják a tárgyalást, személyes okokra hivatkozva. Személyes egy frászt, már mielõtt idejöttünk tudtam, hogy csak három nap múlva fogunk találkozni velük és, hogy mivel tölti ki Nyikolaj azt a pár napot? Ez egyértelmû, ez idõ alatt akar, valahogy hûvösre tenni. Borisz már régen nyugovóra tért, nem csak a társaság miatt, de kerüli az ivós bulikat, mivel ez számára igazi csábítás és nem szeretne visszaesni. Tisztelem õt, emiatt a nagy lelki erõ miatt és, hogy nap mint nap képes elviselni a piszkálódást, egyetlen szó nélkül.  Viszont így már csak én vagyok talpon és hallgatom a sok részeg idióta, mocskolódását, ahogy Valon élezik viperanyelvüket. Bármelyikük kerülhetne ilyen helyzetbe, vagy még rosszabba is, de persze ezen nem látnak túl, csak ocsmány természetüktõl vezérelve pocskondiázzák társukat. Nem szeretem az effajta viselkedést és, ha az én csapatomban lennének, számon is kérném ezt a viselkedést. Most viszont csak hallgatok, nem csak ezeket, de fõnököt is, amint perverz vágyait éli ki azon a szerencsétlenen. Tudom, hogy idõvel õ lesz az a személy, aki eléggé feláldozható ahhoz, hogy eltegyen láb alól. A hangok lassan elviselhetetlenné válnak, ezért italom kortyolgatva állok fel a társaságból és egy cigire rágyújtva sétál a hatalmas panorámaablakhoz. Az idõ mintha megállt volna, vagy legalábbis csiga tempóra kapcsolva lassított le. Ismét gondolataimba mélyedve próbálom kiiktatni az idióta társalgást, mikor az egyik ajtó a folyosóról becsapódik. Nem is kell sokat várni Nyikolajra, aki széles vigyorral a képén libben be a nappaliba.
- Na fiúk, akkor mehet a lazítás… Rendesen gerincre vágtam a kis dögöt, egy darabig nyugton lesz… bár nem elégített ki teljesen, ezért nem kizárt, hogy még meglátogatom… - az egyik fazon italt tölt neki és úgy pacsiznak le egymással, mintha tinik lennének. Néhány, rohadtul idegesítõ tini.
- Legalább már tudja a kis mocsok, hogy hol a helye… - koccint vele Fedor, amitõl szinte kinyílik a bicska a zsebemben. Véleményem, mégis mélyen magamba fojtom és meg sem szólalok, egészen addig, míg Nyikolaj nem kezd el hozzám beszélni.
- Te nem iszol velem egyet testvér? – néz rám, azokkal a hazug szemeivel. Ha nem kötne az a rohadt ígéret, már felkoncoltam volna, de így marad a plépofa .
- Már eleget ittam… - sétálok az asztalhoz és elnyomva a cigim teszem le üres poharam az asztalra.
- Fura, hogy saját magad büntetésnek érzed Nyikolaj, de gondolom ez egy bevált módszer… Most viszont engedelmetekkel én nyugovóra térnék. – elköszönve indulok szobám felé, de fél úton eszembe ötlik valami, amit ellenõriznem kell. Bekopogok Val szobájába, de választ nem kapok, ezért lassan kinyitom az ajtót és besétálok. A szoba teljes sötétségbe burkolózik és a halovány fény, ami  fürdõ felõl érkezik, ad némi támpontot, hogy hol is tartózkodhat a keresett személy. Nyugodt léptekkel sétálok be a félig nyitott ajtón és az elsõ helyre, leülök, ami közvetlenül a tükör elõtt van. A víz kellemes csobogása, nyugtatóan hat, amúgy pattanásig feszült idegeimen. Val, karcsú alakja sejtelmesen kõrvonalazódik ki, a zuhanyfüggöny mögül. Percekig észre sem veszi jelenlétem, ami idõ alatt rendesen meg tudom figyelni. Csodás alkat, lenyûgözõ vad tekintettel. Igazán igézõ, de muszáj szem elõtt tartanom, hogy rám nézve egy igazi veszélyforrás. A zuhany hangja lassan elnémul, elveszek egy törölközõt és a kinyúló kéz felé tartom. Valószínûleg csak ekkor észleli jelenlétem, és meglepettségét leplezve kapja ki kezembõl a törölközõt, majd még egyet a nyakába is akaszt. Nem tudom, mit akar takargatni, de nem s izgat különösebben. Ahogy kilép, oldalára pillantok, amin szép hosszú sérülés éktelenkedik.
- Megvagy? – kérdezek rá konkrétan nem is titkolva, hogy bizony a sérülésre vonatkozik érdeklõdésem. Mély megvetést érzek Nyikolaj iránt, amit nem Val miatt érzek. Én ilyen vagyok, nem bírom elviselni a megaláztatást és, ha valaki kihasználja a másik szorult helyzetét. Ez talán furcsa egy maffiózótól, de én mindig így gondolkodtam és Nyikolaj apja is. Nem értem, õ hogyan csúszott ennyire félre. 
- Talán hallottad? – érdeklõdik, célozgatva arra a bizonyos bugásra, vagyis ahogy Nyikolaj nevezte büntetésre. Nem szólok semmit, nincs jelentõsége, számomra nem õt alázta meg az a marha, hanem saját magát, de ezt sem áll szándékomban kifejteni, legalábbis nem most. Komoly tekintettel nézek végig rajta.
- Bekívántál? – jön a következõ kérdés, ami mosolygásra fakaszt. Halk kuncogással biccentem fejem kicsit oldalra, hisz nem is tagadnám, hogy kellemes látványt nyújt.
- Mit mondjak? Nem nézel ki rosszul. – igen, nem vitás csodaszép és, ha egy normális helyzetben lennénk, valószínûleg megpróbálnék kikezdeni vele, de ez most se nem helyzet, se nem szokványos, ráadásul szerintem bõven kapott ma eleget, és ahogy elhallgattam még kapni is fog. Felhúzom szemöldököm, ahogy a törölközõt egy kendõre cseréli és kezdi piszkálni a csõröm, hogy mit rejtegethet. Ahogy közelebb lép és keze nadrágom felé téved, megragadom csukóját. Azt hiszem kicsit félre ért engem, bár nem is csodálom, hisz a magán szférájába tolakodtam.
- Mit akar? – erre nem kívánok válaszolni. Lassan és igen komótosan állok föl, miközben tovább fogom csuklóját. Arcáról semmit sem lehet leolvasni, pedig biztosra veszem, hogy ez a kiszolgáltatott helyzet nincs ínyére, nekem sem lenne. 
- Nem lehetsz elégedett a helyzeteddel, még ha nem is mutatod. – nekitolom a csempének és fölé magasodva, próbálom kicsit felingerelni, éreztetni vele, hogy azt tehetek amit akarok és õ ez ellen nem tehet semmit. Nem áll szándékomban kihasználni, csak meg akarom erõsíteni benne az elnyomottság érzését, remélve, hogy kifakad belõle. A törcsije lassan kezdi megadni magát, de még fönn van, így nem engedem el.
- Vagy elégedett vagy? – tekintetem, mélyen szemébe mélyesztem.
- Miért fontos ez? – hogy miért fontos? Minden fontos, fõleg a jelenlegi szituációban, még a leg apróbb részlet is sokat mondhat nekem.
- Felelj! – nézek tovább tekintetébe. Azok a csodás íriszek, naphosszat tudnám nézni õket és nem unnám meg. Vékony csuklója és puha bõre, kellemesen melengeti tenyerem.
- Elégedett – makacs, nagyon makacs a kicsike, de rendben. Viszont elõttem hiába veszi fel ezt a semmit mondó ábrázatot, én nem ez alapján mondom, hogy nem elégedett, aminek hangot is adok, persze a részletekbe még most sem óhajtok belemerülni. Nem bízom benne és nem akarom kiadni magam.
- Hazudsz. – felelem nemes egyszerûséggel.
- Jogom van hozzá – néz maga elé, de hangján érzem, a halovány bizonytalanságot. Teste aprót rezdül, ahogy közelebb hajolok hozzá. Még mindig nem gyõzött meg, sõt egyre inkább biztossá teszi számomra, hogy rühelli Nyikolaj zsarnokoskodását, ráadásul az állítása, némileg nevetséges, tekintetbe véve, hogy jelen pillanatban, még én is azt tehetnék vele, ami csak jól esik.
- Ezzel az a gond, hogy ez sem igaz. Ki kell, hogy ábrándítsalak, neked nincsen jogod, csak tûrni. Most is ezt tetted. – mi a célom ezzel a látszólag értelmetlen cselekedettel és szavakkal? Szeretném felnyitni azokat a szépséges szemeket, hogy bizony, van más õt is, hogy amiben most benne van, csak egy állapot és változtathat rajta, már, ha elég tökös hozzá és, ahogy Moszkvában elnéztem bizony eléggé annak tûnt. Persze tévedhetek is, de akkor kénytelen leszek megvédeni magam tõle, amit nagyon nem szeretnék. Törölközõje eközben még lejjebb csusszan, amit azonnal észlelek és lassan elengedve csuklóját lépek egyet hátrébb, hogy össze tudja kapni magát.
- Jó éjt… bár kétlem, hogy az lesz, mivel ismét fel van izgulva a „gazdád”. Ha meggondolod magad, a szomszéd szobában leszek. – ezekkel a búcsúszavakkal indulok tovább saját szobámba, remélve, hogy némileg elgondolkodik szavaimon. Általában egyenes ember vagyok és bárki szemébe megmondom amit gondolok, de most meg kell reformálom önmagam, hogy fel tudjam venni a kesztyût az alattomossággal szemben, amit jelen helyzetben Nyikolaj testesít meg. Még mindig tartom magam az adott szóhoz és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy ne kelljen végeznem vele. Valahol még mindig a fogadott testvérem és apja révén õt is tisztelnem kell, még ha viselkedése alapján ez egyre kevésbé megy.
A szobámba lépve Borisszal találom szembe magam, aki a kanapén ül és olvasgat. Meglepõdöm, hogy nem alszik, bár nem is tudom, miért lep meg, hisz tudom, látom rajta, hogy aggódik. Azonnal feláll és lerakva a könyvet sétál oda hozzám.
- Ezredes, minden rendben? – Micsodakérdés ez, hisz nyílván való, hogy semmi sincs rendben.
- Nem igazán semmi sincs rendben, de remélem a legjobbakat. Miért nem alszol? Reggel zsúfolt napunk lesz. – veszem le zakómat és megnyújtva végtagjaim dobom le magam a kanapéra. Nem szeretem ezt a tyúkanyó hozzáállást.
- Nem bírok aludni… Az a Val, vagy ki, nem tetszik…
- És ugyan miért nem? Elég vonzó jelenség, legalábbis én annak látom… - mosolyodom el lágyan. Hangom, mint mindig, most is selymesen lágy és nyugodt, szinte simogató.
- Ezredes, kérem ne vicceljen velem… Nem a külsejére célzok, mindössze az a srác, egy vadállat. Szerintem nem véletlenül van itt. Ön nem szorul egy ilyen védelmére és, ha ön itt van Nyikolaj sem… Ez csapda. Kezdem magam, vadnak érezni és ez nagyon zavar…  - fejti ki, kicsit kiakadva. Igaza van, de most csendben kell maradni, így lecsitítom.
- Oké, értem mi a problémád, de mondtam, hogy te ezzel ne foglalkozz. Itt vagy, velem vagy és ennyi… A többit bízd ide… - kacsintok, hogy végre nyugodjon már meg, mielõtt kihoz a sodromból. Ritkán vagyok látványosan mérges, de akkor kõ-kövön nem marad és, ha sokáig firtatja a dolgot, eldurran az agyam, az biztos.
- Elmegyek lezuhanyozni, te meg menj szépen pihenni… - állok fel és vállára rakom kezem
- Jó éjt uram. – indul el kifele, én pedig ledobálom ruháim és egy tiszta alsóval bevonulok a fürdõbe. Le kell mosnom az út porát és a sok mocskot, ami úgy érzem rám tapadt, ráadásul ez az ország, túlságosan meleg számomra. Néha még Moszkva is fullasztónak bizonyul, de itt mintha egy szaunában ücsörögnék. A zuhanyt választom, mivel nem szeretek ázni a saját koszomban. Kellemes hideg vízzel nyugtatom fáradt testem, és a csempének támaszkodva, hallgatom a vízcsobogást, ahogy nagy erõvel a hátam masszírozza. Ez nagyon jól esik, ezért nem is kapkodom el. Majd egy óra ártatás után lépek csak ki, elzárva az életet adó nedût és nagyjából megtörölközve kapom magamra alsóm. Komótosan sétálok vissza a szobába, hajamról csorog a víz, megtalálva izmos testem és mintha hatalmas kíváncsiságától vezérelve, akarná felfedezni, minden egyes tónusom, folyik végig csupasz mellkasomon. A szoba, immár már nem burkolózik mély sötétségbe, hisz idõ közben a nap elsõ sugarai, erõszakosan hatolnak be a sötétítõ függöny, résein. Nem nézek körül, de mikor meghallok a szoba sötétebb részébõl, egy ismerõs hangot, nem lepõdöm meg.
- Látom ön is szereti sokáig áztatni magát… Már kezdtem elunni magam… - lép ki az árnyék oltalmából Val. Felsóhajtva nézek végig rajta, de nem zavartatom magam, hiányos öltözékem, vagy a hirtelen felbukkanás miatt. Végül is én invitáltam meg, bár biztos vagyok benne, hogy nem saját elhatározásából van itt. Most mégis, csak az számít, hogy itt van, és valahogy, meg kell gyõznöm róla, mi áll igazán az érdekében.
- Ideküldött a gazdád? – kérdezek rá egész egyszerûen, miközben közelebb sétálok hozzá és egyenesen tekintetébe mélyedek.
- Nekem nincs gazdám, nem vagyok öleb.. – morran rám, kicsit mérgesen, de látom még így is visszafogja magát. Vajon, hogyan lehetne igazán felhúzni, és megtekinteni igazi, szenvedélyesen vad énjét? Ki fogom deríteni, de most érdekel, miért van itt. Ma biztos nem azt a feladatot kapta, hogy megöljön, de akkor mit?
- Ez megint egy téves gondolat, de legyen… Akkor miért vagy itt? A helyzeteddel elégedett vagy, ráadásul van egy igazi csõdör az oldaladon, aki bármikor gerincre vág, ha jól esik neki… - nem véletlenül használom a neki szót, ami azonnal le is esik neki. Szemei izzani kezdenek és még közelebb lépve hozzám simít végig mellkasomon. Szóval ezért? Közel kell férkõznie, hogy elaltassa figyelmem? Nyikolaj pontosan ismeri az esetem, és Val, messze túlszárnyalja a leg vadabb vágyaim. Nem véletlen a választás, de nekem nem az a célom, hogy hibás következtetéseket vonjon le velem kapcsolatban, ezért ez a húzás, nekem épp kapóra jön.
- Ki kell elégítened? Drága fogadott testvérem, azt hiszi szeretgetésre vágyom? Ez kedves… - megfogom kezét és közel hajolok hozzá, majd finoman beleszimatolok és lágy csókot lehellek tenyerébe. Finom illat, túl finom és kellõen csábító.
- Ne érts félre… Gyönyörû vagy, talán még annál is több és egy normális szituációban, ezer százalékkal mondhatom, hogy kikezdenék veled. Te viszont valószínûleg visszautasítanál, bár lehet mázlim lenne és nem, most viszont nem tudom megállapítani a válaszod, mivel utasításra vagy itt és bármit is gondolsz rólam, kicsit sem ismersz… - hangom lágy, morgó és kellemesen simogató, mégis olyan határozott erõt sugall, amit ritkán lehet hallani, ezekben a mocskos körökben. Elengedem kezét és tovább figyelem tekintetét.
- Honnan veszed, hogy küldtek? Egy szóval sem mondtam, még hasonlót sem, és te sem ismersz, nem vagyok egy elveszett bárányka… - elnevetem magam, mivel ezek a szavak még jobban megerõsítenek, abban, hogy nem önszántából van itt.
- Kérsz egy italt? – fordítok neki hátat és a bárpulthoz sétálva elõveszek egy üveg jófajta Orosz vodkát, két tetszetõs pohárkával.
- Akkor önszántadból vagy itt, pedig meg mertem volna esküdni, hogy valami ilyesmi stílusban és szöveggel lettél ide irányítva… - töltök italt és elindulva felé a két pohárral, kezdem elõadni Nyikolaj stílusát.
- Kapd össze magad kicsike és libbenj át a nagydarab medve barlangjába. Kicsit szórakoztasd el, mostanában savanyúbb mint egy ecetes uborka… höhöhö…  - mire befejezem ezt a príma elõadást már ismét elõtte állok, és átadva neki a poharat, várom reakcióját. A szöveg talán nem volt az igazi, de a stílust minden képen át tudtam adni. Ismerem már egy ideje és arroganciáján, már csak idióta stílusa emelkedhet ki még jobban.
- Látom ismeri… - kiveszi a poharat a kezembõl és azonnal lehörpintve vág egy érdekes arcot, amit nagyon vonzónak találok. Belekortyolok én is, de szeretem az ízeket kiélvezni, ezért inkább csak kóstolgatom. Közben elgondolkodom, hogy vajon mivel tudja õt magához láncolni Nyikolaj, mivel biztos, nem az ellenállhatatlan vonzerejével.
- Örülnék, ha a magázódást félre dobnánk… - mosolyodom el haloványan.
- Furcsa vagy… Hallottam, hogy máshogy beszélsz az alattad állókkal, de nem gondoltam, hogy ennyire közvetlen vagy…
- Ugyan, nem ez jár a fejedben… Lehet, hogy furcsának gondolsz, de most szívesebben küldenél el a jó büdös francba… Mellesleg én kicsit sem állok fölötted, nem is értem ezt a célzást…
- Na ne viccelj… ti nagykutyák mind fölöttünk álltok… - teszi a kicsit irritáló megjegyzést.
- Nem vagyok kutya, embernek érzem magam, mellesleg, mi mind egy család vagyunk, legalábbis így kellene lennie. Az emberek irányításra szorulnak, hogy valaki megmutassa nekik az irányt, de ez feltétlenül azt jelenti, hogy felsõbbrendû lennék? – nézek tekintetébe és egyre közelebb lépve hozzá kényszerítem a falhoz, majd megtámaszkodva a feje mellett biccentem oldalra fejem.
- Áruld el, ha egy egyszerû példával élve, veszek alapul egy kõmûvest és egy mérnököt, akkor az elgondolásod alapján a mérnök lenne a felsõbbrendû, mivel elvileg a kõmûvest irányítja, de kérdem én. Ugyan mihez kezdhetne a mérnök, fene nagy tudásával, tervrajzaival, ha nem lenne egy kõmûves aki kivitelezi gondolatait? Valószínûleg csak egy idióta lehetne, aki papírokra firkálgat… - fejtem ki, remélem lassan leesik neki, hogy mit szeretnék elérni a szervezetben. Talán túl idealista hozzáállás azt gondolni, hogy ez kivitelezhetõ, pont a maffiánál, de én egy ilyen idealista vagyok és mindig elérem célom. A saját csapatomban elképesztõen nagy ez az egyensúly és ez még inkább arra sarkall, hogy ne adjam fel elképzelésem egy igazi család létrehozásával. Persze ez nem azt jelenti, hogy velem aztán bármit meg lehet tenni, és nem jár következményekkel a félresiklás, vagy hibázás. Mindössze az egymás iránti tiszteletrõl van szó és, hogy csapaton belül, ne kelljen folyton a háta mögé néznie az embernek.
- Ez egy baromság… - húzza el a száját, mintha neki nem tetszene, ha egyen rangú félként bánnának vele. Ez a tagadás, csak az önmaga által felhúzott fal védelme, amit én szépen le fogok rombolni és bebizonyítani, hogy bennem meg lehet bízni.
- Ha így érzed legyen így… - suttogom és elengedem, majd megiszom italom és szépen visszasétálva a bárpulthoz lerakom. Val végig követ tekintetével és látom rajta, némileg elgondolkodik, azon a baromságon, amit az imént kifejtettem, de nem teszem szóvá és mára, már magyarázkodni sem szeretnék. Az ágyra mutatok, mintha azt várnám, hogy vágja magát hanyatt. Ezen meglepõdik és felhúzott szemöldökkel néz rám kérdõn.
- Azt hittem nem akarsz megdugni…
- Már megint tévedsz, nem azt mondtam, hogy nem akarlak megdugni… - sétálok vissza hozzá, miközben hajamat megrázva kényszerítve a maradék vizet távozásra, hosszú tincseimbõl.
- De nem foglak, már mondtam, hogy nem használom ki a helyzeted, viszont én még mindig azt állítom, hogy kényszerbõl vagy itt, ezért töltsd itt az éjszakát, reggel, majd azt mondom, hogy elképesztõ voltál és nem kerülsz bajba…  - magyarázom, miközben egy párnát veszek magamhoz és a kanapéhoz indulok. Kezdem felhúzni, mivel csúnyán morran fel.
- Azt mondtam, nem küldött senki, te hívtál ide… - vágja a fejemhez.
- Rendben. akkor talán csábíts el, de nem ma… Fáradt vagyok… jó éjt… - dõlök le a kanapéra. Egyre jobban megzavarom értelmetlennek tûnõ gesztusaimmal, pedig mindegyik célzott és ráadásul talál sûlyed, abban a sexi buksijában. Mi is a célom, vagy miért érzem igaznak, ezeket a nagyjából légbõl kapott következtetéseket? Nagyon egyszerû, kifejteni mégsem az. Az embereket, tetteik és viselkedésük alapján ítélem meg. Itt nem arról van szó, hogy gondolatolvasó lennék, de olvasok a jelekbõl és figyelem az eseményeket. A mozgásából látom, hogy fájdalmai vannak, nyílván a sex következménye, amit abból szûrök le, hogy úgy nyögött Nyikolaj karjaiban, mint akit nyúznak, ennek fényében, még ha olyan bazi ellenállhatatlan férfi is lennék, hogy képes volt két menet után átjönni ide és megpróbálni elcsábítani velem, természetesen önszántából, talán más alkalmat választott volna. Bár lehet imádja a fájdalmat, de azért ennek kevesebb valószínûségét látom. Nem szól semmit és hallgatása, számomra azt jelzi, hogy tényleg nincs kedve ahhoz a bizonyos sexhez. Lehunyom szemem, mire halkan megszólal.
- Elég nagy az ágy… te is elférsz rajta… - hangja most elõször némileg bizonytalan.
- Igazán, és nem zavarna a közelségem?
- Miért zavarna, nem lehet túl kényelmes a kanapé…
- Meglepõdnél, milyen helyeken tanyáztam, pár évvel ezelõtt… ez a kanapé, ahhoz képest igazi luxus villának számít… - kuncogom el magam, de szemem nem nyitom ki, miért tenném, hisz tudom, megkönnyebbül, hogy nem fog egy ideges teste hozzá simulni.
- Ezt hogy érted? – na szép, gondolom azt hiszi, hogy beleszülettem a mannába és még a kerítés is kolbászból volt odahaza. Errõl persze tudnék mesélni, de nem most, mára már tényleg elég volt és nem vágyom másra, csak néhány óra csendre és alvásra.
- Majd ha felébredtem és még mindig érdekel beszélhetünk egymásról, némi ismerkedés gyanánt, de most már tényleg aludj… - érzem még mindig nem mozdul. Mégis mit képes ennyit agyalni? Tényleg ilyen nehéz lenne elfogadni, hogy egész egyszerûen ilyen vagyok?
- Ha a kanapén alszol és valaki benyit, azt fogják gondolni, hogy egy idióta vagy és bajba kerülök… Mindegy, hogy mit akarok, jelenleg a helyzetem nem engedi meg, hogy akaratomnak megfelelõen cselekedjek… Szóval, ha már annyira egyenrangúnak érzel, akkor emeld a valagad és telepítsd át ide az ágyra.  - erre már kinyitom szemem. Felülök és nézem egy darabig, majd megvakarom fejem és felkapom a párnám, hogy kedve kérésének eleget tegyek.
- Rendben, fõnök, de ne simulj. Tudom, hogy baromira ellenállhatatlan vagyok, de így is melegem van… - lefekszem az ágyra, mire vág egy érdekes arcot és követi példám.
- Álmaidban esetleg… - kicsit elhallgat, majd felém fordul.
- Kösz, tényleg fáj a seggem… - ezzel lehunyja szemét, én pedig már nem érzem jelentõségét a válasznak. Gyorsan elnyom engem is az álom és lassan egyenletesen szuszogva jelzi testem, hogy immár az álmok, mezején sétálgatok. Kíváncsi vagyok, mit hoz a holnap és, hogy val képes lesz e megnyílni nekem, annyira, hogy magam mellé tudjam állítani. Mit hoz a jövõ? Ezt még mindig nem tudhatom, de gyorsan kell cselekednem, az biztos, ha még látni akarom Oroszországot.