Ráadásul… Mint megtudtam pár katona beszédét kihallgatva, miután leosztott, és ismét megerõszakolatlanul hagyott, újból át is helyeztette magát.

Szörnyû egy alak.

De… Minden tettével csak azt éri el ezentúl, hogy jobban, és jobban beleesek. Mással már nem is tartom annyira jónak a szexet, mint amennyire jól vele szórakoztam. Ahh… Csak ha felelevenítem magamban a történtek áll a farkam…

Éppen emiatt nem fogom hagyni neki, hogy ennyire könnyen levakarjon magáról hetekre amikor egy olyan hülye ellenõrzést kapunk, mint most.

Ha nekem kevés idõm maradt, akkor neki se hiányzik sok a fûbe harapáshoz. Addig kell élveznünk az életet, és egymást, amíg tehetjük.

Visszamegyek szállásomra, és újravések minden tervet azokról a módszerekrõl, amikkel gazdaságosan lehet sok emberrel végezni, miután elviselhetetlen kínok okoztunk nekik.

Büdös senkiházik úgyis megérdemlik.

***

Éjszaka leszek kész minden gondolatom ismételt papírra vésésével, el is fogynak a gyertyáim.

Tudom, napfényben könnyebb lenne, de jelenleg nem várhatok reggelig. Akkor az az álnok dög Chris megint egyedül hagyna.

A sötétség leple alatt megyek a parancsnoksághoz is, hogy felzörgethessem álmából azt az embert, akire szükségem van.

Harapni úgyse mer, ahhoz gyenge.

- Herr Aldrick… - sóhajtja bosszúsan egy ajtónyitást követõen - Mit akar?! - nem kerüli el a figyelmem az a félelem, ami a látványom miatt lesápasztja, és amit rendesen próbál is takarni elõlem, fülig érõ vigyorral lépek be hozzá, és nyújtom a kezébe terveim.

- Hoztam magának valamit. Nézze meg õket, és helyezzen abba a táborba, ahol most Herr Grausam lesz. Ezekre úgyis az olyan lepratelepeken van szükség.

- Nézze… Nem beszélhetnénk errõl reggel?! – ohh a drága… Hát nem azt próbálja játszani nekem, hogy ideges?

- Édesem… Gondolkozz már egy kicsit… Ha beszélhetnénk errõl reggel – lépek hozzá szám végignyalva közelebb – akkor nem most jöttem volna.

- Rendben… Akkor tárgyaljuk meg. – kerül meg, és menekül el az asztala mögé – De… Figyelmeztetem, hogy ha próbálkozik valamivel, akkor kivégeztetem.

Ehh… Én ettõl a gyíkhuszártól már semmit nem szeretnék.

- Nyugi van. – kuncogok éppen emiatt – Hiszen tudod. Ha elszólod magad, akkor az enyhébb büntetés miatt nekem is járni fog a szám, és megemlítem a kivégzõosztagnak, hogy te is a magadévá tettél.

Persze szavaim hatására egybõl sápadtabban, mint eddig fogja be a szám, pisszeg le, öröm nézni kínszenvedését.

- Átnézem a terveid, csak fogd be. – végre… Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig tartott rávennem erre…

- Ezek zseniálisak… - szólal meg pár perc után végre – Holnap mindenképp átküldetem õket Auschwitzba. Ezt ott is látniuk kell. De… Magát oda fogom küldeni, ahol Crhistoph szolgál. És… Majd az ottani vezetõség figyelmét is felhívom arra, hogy mit alkotott.

- Köszönöm. – hehe… Most drága szadistám mégis látni fogja a mûvemet.

Célom elértem, távoznék is, ha nem állítana meg a hangja gizda felettesemnek:

- Várjon! – kíváncsian fordulok felé, csak ekkor folytatja:

- Azt nem mondtam, hogy a pletykák terjedése ellen, miszerint ön meleg is tenni fogok. – cehh… Most mondjam neki, hogy azt el is vártam?

- Sajnos sok az irigyem. – vigyorgok szélesebben, mint eddig valaha. – Hálás vagyok a segítségéért.

***

- Te meg mi a rossebet keresel itt?! – ohh úgy hiányzott már a hangja… Sajnos a tervek annyira tetszettek a fõokosoknak, hogy odahívattak magukhoz egy hétre.

Csak annyi haszna volt a dolognak, hogy ott is én vezénylem, és most itt is én fogom vezényelni a terveimben szereplõ eszközök megépítését.

Attól a sötét szobától elkezdve, amibõl elvileg csak egymás megölésével juthatnak ki addig a gépig, ami elevenen megnyúzza õket…

- Ide helyeztek Herr Grausam. – vigyorom már megint levakarhatatlan. Imádok ezzel a tiszttel játszadozni. – Én fogom vezetni az új kínzóeszközök készítését. Azokét, amiknek a terveit ön elõször széttépte, amikor elküldtem magához mutatóba – remélem, fõni fog a saját levében.

Látom, se a hír, se a látványom nem dobja fel, egyre élvetegebb vigyorral figyelem az arcát.

- Ha hozzám mersz nyúlni addig, amíg itt vagyunk, halott vagy. – ez nem fenyegetés…

- Mondja a félig halott a félig halottnak? – hülyén hangzik, de tényleg nem félek a haláltól. Azt akarom, mielõtt elragadna, hogy egy párszor érezhessem még kínzásait a bõrömön, és persze farkát a testemben. Ennyi kellene a teljes boldogságomhoz. – Hiányzol már… És… A kémek sincsenek a nyomomban azóta, amióta szóltak nekik, hogy hagyjanak. - mondjuk… Ha követnének még is csak annyi lenne a dolgom, hogy megszorongatom a tökeik. Általában arra eddig mind leszálltak rólam…

- Tartsd magad ahhoz amit mondtam – basszus… Már csak attól el tudnék élvezni, hogy a nyakamnál fogva szorít a falhoz, nem kevés kéjjel nyögöm neki, hogy igen, ha kielégít.

Jutalmam? Természetesen egy tökönrúgás, de ezzel se tud meghatni. Még akkor is, ha széttöri a mogyoróim boldog leszek attól, hogy vele lehetek. 

Annál a késnél, amit a kezembe állított, nem is kaphattam volna tõle szebb ajándékot.

Bár… Talán mégis… Felfektethetett volna az asztalra.

Igen… Ott, mindenki elõtt kaszabolhatott volna véresre, mialatt dug… Le kéne vetkõznie a szégyenlõsségét. Vagy… Ki kéne belõle vetkõztetnem.

Mondjuk… A mai napnak sincs vége azzal, hogy leöltünk pár mocskos zsidót, gut jelnek veszem, hogy megszorongatta a torkomat, azt még gútabbnak, hogy az ajtónak csapott, és bezárva kezdte el kibontani az övem, elõzõ fuldoklásom miatt köhögve vegyes röhögéssel hagyom, az ellen sem tiltakozom, lerántsa rólam a nadrágom.

Itt szex lesz…

Akarom õt, vágyom rá, innentõl még ha szeretne se léphetne vissza a dolgoktól, elõzõ fojtogatása miatt remegõ kezekkel ugyan, de segítek neki a farka kibontásában, hogy mindenféle tágítás nélkül vezethesse belém tagját, mialatt hasra rántva harap a vállamba.

Kéjes hangon sikítok fel attól is, hogy kitölt.

Eszméletlen…

Heves, és vad tempójától csak újabb sikolyokra, és a nevének nyögésére futja, miközben próbálok megkapaszkodni a sima padlóban. Így tudom érezni magamban tagját a lehetõ legjobban, és legerõsebben.

Nem könnyû mutatvány, bele is szakad néhány körmöm, de megéri, olyan szinten kúrja szét a testem, ahogy elõtte még senki se merte, még vérzek is.

Ráadásul minden egyes csúcsra jutásomkor belemar tagomon játszadozó körmeivel a bõröm alá, hogy tovább fokozza az élvezeteim.

***

- Te… - ölelem át hátulról, és suttogok a fülébe, amikor már hozzám hasonlóan a ruháit igazgatja – Mialatt csináltuk úgy hallottam, hogy valaki segíteni akart nekem, mert azt hitte, hogy ölsz, azért sikítozok. Az embereid lehettek? – kizártnak tartom.

- Én is hallottam, hogy beszélgettek. – dörmög vissza mély hangján. – De… Az embereim kinn égetik a mocsadékok testeit. Ezek patkányok lesznek.

Hmm…

- Cseles egy dögök, ha így elbújtak elõlünk. – kuncogok, viszont csendre int:

- Ne ijeszd el õket.

Nevetnem kell azon, ahogy kémlelni kezdi a szobát páratlan szép szemével, utasítása ellenére is.

Jókedvem még akkor se múlik el, amikor nevetésem miatt rendesen megcsapkod.

Teljesen olyan, mint egy vadászat elõtt lévõ nagymacska. Ezt a pasit úgy érzem, egy jó darabig biztos, hogy nem fogom megunni. Egyszerûen nem lehet ráunni.

- Mindenképp segíteni fogok neked Christoph a megtalálásukban, ha teljesítesz nekem egy apró feltételt  – nyalok végig az egyik seben, amit még én okoztam a hátán.

Az, hogy emiatt olyat sóz rám, amitõl megint a falon kötök ki, kifejezetten boldoggá tesz. Szerintem megrepesztette a csapásával pár bordám. És… Szerintem megtaláltuk a bujkálók is.

- Neked nem lehet feltételed. – lép elém, hogy grabancom elkapva szegezhessen ismét határozottan a falnak. – Tanuld meg, ha alattam dolgozol, akkor feltétel nélküli engedelmességgel tartozol nekem. De… Ha nem bírod a fejedbe vésni, akkor már most szólj, egy golyóval el tudlak tûntetni.

- Vasból nekem nem kell. Tartalékold nekem ezt a két golyód. – simítok végig nadrágján. Majd… Miután elereszt, és acélbetétes csizmájával visszaadja a simogatásom, összegörnyedve mutatok a mögöttem lévõ falra, nyögöm, hogy ott.

Ha ez egy álom, akkor benne akarok maradni addig, amíg világ a világ.

- Kapd össze magad. – utasít szigorúan, mialatt belerúg gyomromba, aztán az ablakhoz lép, hogy erõsítést hívhasson fel.

- Már mindet elkaptuk nem? – lép elé az a Hartwig, az a másik kedvence is eléggé húzza a száját a parancsa miatt:

- Dobjuk az utolsók is a tûzre, aztán zúzzunk át az egyik táborba szemlét tartani. Úgy hallottam, most az összes túlzsúfolt, az ottaniak meg töketlenek ahhoz, hogy üres helyeket gyárt… - na végre, hogy behúzott neki, és közölte vele, itt van dolgunk. Már nagyon untam a szarházi elõadását.

- Gyertek elõ csótánykák, ha élni akartok! – rikkantom emiatt el magam, amikor az én drága hercegem emiatt megvetõ tekintettel fordul felém pedig büszkén jelentem ki neki, a legjobbtól tanulok.

- Azt nem hinném. – sóhajtja bosszúsan. – Ha tõlem tanulnád a dolgok, akkor ezt tennéd. – rúgja be a tapétával álcázott nehéz vasajtót, a hangokból ítélve valakit porrá is zúzott vele.

- Már értem… - lépek mellé, és kezdem el embereivel együtt lövöldözni a maradék bent lévõt. – Ígérem, legközelebb ezt fogom tenni. – vagy nem… De az a jövõ zenéje. A jelen az itt van. Itt, ahol már megint ráizgultam vércseppekkel borított arcára.

Egy bemutató nem tud lekötni, az ilyesmik akkor se vonzottak, amikor én adtam õket elõ.

Vért akarok látni, és iszonyú nagy fejetlenséget, hogy használhassam a fegyvereim, és még több vért, hullát kreálhassak. Nameg… Egy valamire való kant is szeretnék már magamnak, mert a Berliniek túlságosan fosnak attól, hogy melegség bûne miatt végez velük Hitler.

Gyáva gyökerek.

Pedig… Hitler-apánk addig nem bántaná õket, amíg nem vetnének szemet az õ seggére. Az meg Hitler milyensége miatt szinte egyenlõ a lehetetlennel.

- Elnézést… - lép mellém kísérõm, amikor rávágódok a szoba egyik ágyára, mialatt a másikra a cuccaim repítem el, kicsit idegesebben, mint eddig figyelem a topogását. Mi a baj? Mi nem tetszik neki??!! Meg akar halni?!

- Mondja, mit szeretne… – de még azelõtt, mielõtt megtépem, hogy azért téphessem meg, amit már mond:

- Kérem, úgy rendezkedjen be, hogy szobatársa lesz. – hogy mi??? Szobatárs? Ohh… Azt hittem, azt nekem kell vadásznom…

- Miért nem ezzel kezdte?! – kelek fel, és teszem át cuccaim hatalmas vigyorral az ágyam mellé. – Ki lesz az? Hogy néz ki? Erõs???

- Herr Christoph Grausam altábornagyot osztottuk be ön mellé. – Grausam… Komolyan??? Nála jobbat álmodni se mertem volna magamnak… Õ a megtestesült tökély… - De… Ha önnek így nem jó, akkor áttehetjük más… - szobacsere??!! Még mit nem… Végig se várom mondandóját, mérgesen rántom elõ kézifegyverem, és fogom rá, mialatt baljós hangon szólalok meg:

- Ha még egyszer megemlíti a szobák átcserélését is, lelövöm, mint egy kutyát. – jó kiképzést kapott, ezért sápadtan bólint, kuncogva, nameg még mindig a fegyveremmel játszva megyek ki az éjszakai szállásról, hogy az épület többi részét is megnézhessem magamnak az ebéd elõtt.

Jó éjszakám lesz, már alig várom, többet nem is érdekel a faképnél hagyott nõ.

***

Ebédnél úgy intézem, hogy mellé ülhessek. Csupán annyit kell tennem a szent cél érdekében, hogy a felé igyekvõ Atyaúristenféleséget durván arrébb lököm az utamból.

Egyszerû mutatvány, amíg vérzõ orrával foglalkozva megy ki az étkezõbõl, én leülök. És… Meg is éri, falatozás közben célpontom szigorú hangon dörren rám:

- Neved? – shööner taag…  Hmm… Ha jól nézem, akkor a hímtaagja is jó nagy lehet.

- Aldrik Leberecht – vigyorgok immáron az arcába - Ön pedig Herr Grausam, ha nem tévedek, a ma esti hálótársam. – igen, direkt ejtettem úgy az utolsó szót, hogy ne érthesse félre.

Akarom Christophot de nagyon…

- Úgy van - válaszol, pontosabban dörmög vissza, mielõtt folytatná az evést, megbabonázottan bámulom izmait, szõke tincseit, szigorú vonású arcát, és tengerkék szemeit, mialatt én is tovább falatozom, azt is elképzelem, már itt most mit tudna velem tenni.

De… Önuralmam azért van valamennyi, még nem mászok rá… Még talán kibírom… Talán…

***

Szõke hercegem teljesen feldobta a napot egy mocskos zsidó kivégzésével, úgyhogy izgatottan, és igencsak alulöltözötten várom, hogy végre kibeszélje magát azzal a félkegyelmû Theodorral, és beessen nászlakosztályunkba.

Reményeim szerint az éjszakám is jobbá teszi egy durva szexel. Vörös pöttyökkel, az én vércseppjeimmel fogom látni, mialatt dug, ezt már elképzeltem. És… Ahh… Annyira fantasztikus élmény lesz…

Csak tartanánk ott…

- Már vártalak – sétálok felé, amikor végre belép.

- Hová tûnt a magázó forma? – húzza fel egyik szemöldökét, mialatt sapkáját, és zubbonyát is a székre hajítja, végre teljesen elé érek:

- Ugyan, Christoph. Mindketten tudjuk a nyilvánvalót – dörgölöm magam izmaihoz, kihasználom, hogy teljesen megszûnt a köztünk lévõ távolság.

Emiatt persze erõsen elkapja a karom, de ettõl csak még nagyobbnak tûnik a szememben. Hmm… És az illata is annyira vadító…

- A tiszteletlenségért komoly büntetés jár errefelé – ilyen jó reakcióra nem is számítottam tõle sem, még mindig hatalmas vigyorral az arcomon nyalom meg ajkait. Örök hálám annak, aki vele egy szobába osztott be.

- Büntess meg! – vagy tépjen szét, nekem mindegy, meg is harapom a bíztatás kedvéért.

- Végre valami izgalom… - sóhajtom aztán, amikor lépésem miatt durván ragad meg, és lök az ágyra.

- Ez az éjszaka az életedbe fog kerülni – szabadítja ki mellkasát inge fogságából is, vigyora miatt merevedésem erõsebben lüktet, mint eddig.

- Vállalom… - próbálom elkapni, megérinteni, mialatt felém mászik, figyelmeztetése se igazán érdekel, miszerint halkan sikoltozzak a fájdalomtól. Ha mellette csak hangosan lehet, akkor hangosan fogok.

A többi tiszt álma eddig se nagyon érdekelt.

- Már attól a pillantástól el tudnék élvezni, amivel méregetsz… - sóhajtom neki õszintén, kezeimmel közben végre be tudok nyúlni inge alá, és elérem a hátát, hogy mély, véres csíkok húzhassak bõrébe, gonosz vigyorral ragadja meg emiatt, elõször az egyik, aztán a másik karom, és nyomja õket egymásra, a fejem fölött.

Szerencsére még mindig nem finomkodik, durvasága miatt, és attól, hogy a körmei húsomba martak ismét hangosan nyögök a szoba csendjébe, merevedésem is teste felé lököm, hogy ölének dörzsölgethessem.

Ennél már csak az lehetne a jobb, ha összekeveredett vérünk, ami végigfolyik az ujjaimon, csuklómon leszopogathatnám a kezeimrõl, amíg õ keményen harapdál, vagy üt, és vadul dug félkemény állapotban is hatalmas méretûnek tûnõ büszkeségének.

Hirtelen mozdulattal kap szabad kezével koronaékszereimhez, és markolja, valamint szorítja össze õket alsómon keresztül, sikítva hullok vissza a takaróra farka további izgatása helyett, mialatt Cristoph ismét teljesen ledöbbentve engem csavar is tagomon, próbálok szabadulni szorításából.

Pucsítva akarok neki könyörögni az ennél durvább folytatásért, valamint ütésekért, hisz olyan kemény tiszttel, mint amilyen õ, még nem találkoztam, de ahelyett, elengedne, a fülemhez hajol, és azt suttoghassa bele, még csak az kéne, a pillantásától elélvezzek.

- Szenvedni fogsz egész éjjel, mielõtt talán hagynálak elmenni. – teszi hozzá szavaihoz.

Könnyes mind a két szemem, de csak és kizárólag az öröm miatt, kifejezetten élvezek mindent, amit nyújt számomra, lelkesen bólogatok neki.  

Annak ellenére, hogy tesz már azzal is, hogy elõször a fülembe, majd a nyakamba harap, és véremmel fûszerezi vad, birtokló csókját alig várom a szenvedést.

Hatalmas lelkesedéssel viszonzom nyelvjátékát is, sóhajtozom, harapom, tépem meg néha hozzá hasonlóan az ajkait addig, amíg hasra nem penderít maga alatt, hogy a kezeim egyenruhájából kihúzott övével köthesse össze, miután párat a hátamra, és lábaimra sózott vele azért, mert megsértettem a bõrét.

Annyira fantasztikus… A mennyekben érzem magam…

Alsóm is lehúzza, összekötött kezeim azzal köti az ágytámlához, mielõtt nadrág, és alsó nélkül feszítené testét az enyémhez, kíváncsian, és az izgalomtól, ami tetõtõl talpig átjárja minden porcikám már attól is, hogy forró bõrét, valamint nyelvét csapásaitól parázsló sebeimen érzem próbálom fejem hátra, felé fordítani, hogy továbbra is gyönyörködhessek szigorú tekintetében, mialatt arról faggatom, mire készül.

- Majd megtudod. – közli hidegen - Ne kíváncsiskodj, mert itthagylak – durván a hajamba is beletép, mielõtt karjaimra nyomná fejem, engedelmesen tartom lenn, aztán nyomom felfelé, az õ irányába képes felem helyett hátam, és seggem.

Semmiképp se bírnám ki, ha pont most hagyna magamra.

Ugyanannyira szeretném, hogy vadul, fájdalomkeltõn végigsimítson körmeivel azokon a csíkokon, amiket okozott, mint amennyire õ szeretne, sikítva kapok bele az ágyba, és markolom, mialatt végre tovább kínoz, és oldalam is összekarmolja, könyörgök neki a folytatásért:

- Dugj már meg közben! – ha dorombolni tudnék, már rég azt is kapna a hangom, és vonaglásom mellett hálám jeleként. 

- De türelmetlen vagy… - tép újra erõsen a tincseimbe, aztán húzza úgy szét lábaim, hogy egy mozdulattal nyomhassa magát forróságomba, és kezdhessen vad vágtába velem, minden eddigi nyögésemnél nagyobb szakad ki az ajkaim közül.

Aztán újabb, majd még újabb, élvezem, hogy a magáévá tesz, és az ágyba döngöl, további harapásait, karmolásait is, farkam már ismét merev, várja a beteljesülést, csak növelni tudja vágyaim azzal is, hogy ismét durván mar rá.

Vele együtt érem el a csúcsot, sikítva omlok a lepedõbe, amíg õ felém, majd mellém mászik, kuncogva köszönöm meg neki azt a fergeteges kört, amit nyújtott.

- Ne hidd, hogy ennyi volt. – vigyorog rám gonoszul, attól, amit mond, ismét felcsillannak a szemeim. Álmodni se mertem arról, hogy többször is a magáévá akar tenni. Ohh Istenem… Mond, hogy tényleg nem álmodom…