Még ilyen hülyeséget! Még hogy elõadást tartsak valami taknyosoknak a hadseregrõl, meg a katonáskodás elõnyeirõl. Azok a kis vidéki birkák úgysem fogják érteni. És igazam is van, mert az elõadáson alig pár gyerek figyel. De leginkább az egyik unott képû tizenéves fiú köti le a figyelmem, míg beszélek. Hátradõl a székén, a szemei borostyán sárgák, haja búzaszõke. Egy dagadt gyerek ül mellette ugyanolyan unott képpel. Mintha csak kötelességbõl lennének itt, és valóban így is van. Miért nem csak az van itt, akit érdekel is? Alig pár lány van, akik csillogó szemmel néznek rám, de õket is maximum a külsõm vonzhatja, nem a katonai pálya, amelynek lényege a haza megvédése lenne. Ezért hozattak haza Irakból, hogy ilyen girnyóknak beszéljek? Végül búvalbaszott képû szõke gyerek szóra nyitja a száját. Jobb lett volna, ha kussol, mert amúgy egész csinos fiúcska. Eljátszogatnék vele egy ideig.

- Tizenhét és tizenhat évesek vagyunk, háromnegyede csaj, meg egy Bunta van az osztályban, mire vár, hogy a gránátra ugorjunk? Amúgy is, tényleg egymással dugnak-e, ha nagyon hiányzik a punci? Nem szeretnék buzi lenni!

Azt hiszem, ezt humorosnak szánta, de nem tudok rajta nevetni. Senki sem nevet igazán, bár páran elmosolyodnak.

 - Az ilyen hozzáállás, csak a negatív értelmet vetíti ki, és a haszontalan emberekre jellemzõek, akik képtelenek már mit kezdeni magukkal, csak a föld alá valóak.

- Igen. A betegek, és a nyomorékok is. – mondja idegesen, majd az egyik lábát átlendíti a másikon. - Senkinek nincs szüksége a hazugságaidra arról, hogy máshol jobb lesz!

Nem foglalkozom vele. Az ilyen gyerekekbõl semmi sem lesz, csak léhûtõ. Nem törõdnek a jövõjükkel, csak hogy minél többet igyanak, vagánykodjanak. Pár év múlva ez a gyerek is egy börtönben végzi, vagy egy híd alatt a csatornában, ahová az ilyenek valók. Nem foglalkozom a provokációjával, folytatom a beszédemet és azon imádkozom, minél elõbb húzhassak el innen.

~*~

Az elõadás után azonnal távozom, nem várom meg, míg a diri beszélgetni akar velem. A Kuroyume név itt is szépen cseng, és félnek tõle. Talán ezért is hívtak engem, hogy rendet tegyek. De az ilyenek között reménytelenség, ez egy falusi iskola. A diákok jó része a földeken fog dolgozni, holott a hadsereg jól fizet.
Mikor kiérek az udvarra látom, hogy több gyerek is a szõkét veri, aki valami nõi ruhába öltözött fiút védelmez. Szóval van egy hímringyó is. Undorító. Az ilyenek maximum Hizakinak tetszenek, neki talán megfelelne az a nõi ruhás gyerek, aki nagyjából talán tizenhat lehet. De lehet, hogy fiatalabb. Közelebb megyek, és könnyedén leszerelem a fiúkat, akik a szõkét nyaggatják, és ütlegelik. Lefogom a fiút is, amikor az utánuk menne. Nem engedem, már így is eleget kapott. Nem szeretek beleavatkozni, de undorító az öt egy ellen küzdelem.

- Ne foglalkozz ezzel a szakadt félvérrel, menjünk az árkádba, gyere már! – mondja az egyik, mire elkotródnak.

A gyerek menne utánuk, de mivel erõsen tartom, végül feladja, és rám néz. Én meg rá. Szemeim az övébe fúródnak, õ meg lefagy. De aztán erõt vesz magán, és lerázza az ökleimet magáról. Bátor gyerek, azt el kell ismernem. A kis hímribanc még ott áll, vagy inkább ül. Talán miatta tört ki a balhé. De hát aki ilyen ruhákban jár iskolába, ne csodálkozzon, ha célponttá válik.

 - Köszönöm, most majd szépen kísérhetem el a gyereket haza, mert meg találják még verni, nem szeretik, ha valaki miatt megpróbálják eltörni az ujjaikat, tudod? Azt hittem a katonaságnál ez teljesen egyértelmû, ne robbantsuk a szart más háborújába. ha nem akarjuk magunkra hívni a figyelmet! – közben a fiú már lelép, úgy tûnik, nem akar itt lenni. Na igen, van esze.

 - Jobban vagy? – kérdem. Csúnyán elpáholták, ki tudja, milyen belsõ sérülései lehetnek.

Megütközve néz rám, mintha kínaiul szóltam volna hozzá. Talán sosem kérdezték meg tõle, hogy rendben van-e. Miféle emberek élnek itt faluhelyen?!

 - Jobban vagyok – mondja végül. – Haza lehet menni – lökdösi a levegõt elõttem.

 - Még egy hétig Japánban vagyok, elõadást tartok. Nem tudok haza menni, mert nem találom a hotelt.

- Persze, hogy nem találod, mert el se indultál oda! Gyere, megmutatom, hol van, hátha rád szakad az este egy tartógerenda. Nem kedvellek. Na, jössz már?

- Én sem kedvellek, de van stílusod – mondom, miközben utána indulok.

Persze, tudom én hol a szálloda, de ez a gyerek elbûvölt, és szeretnék még vele kettesben lenni egy ideig. Egy jó ideig baktatunk egymás mellett némán, miközben érzem, hogy végignéz rajtam, de amint ránézek, elkapja a tekintetét. Csak nem fél tõlem? Bár az is lehet, hogy csak utálja a magamfajtákat, mégis jól végignéz rajtam.

- Tulajdonképpen, mi bajod a hadsereggel? – kérdem. – Biztos munka, és jól is fizet. Ha nem küldenek ki sehová, akkor itt is maradhatsz Japánban valamelyik táborban. Bár a kiképzés kutyakemény, de te jó kiállású fiúnak tûnsz, szerintem végig tudnád csinálni. Persze, ha gyáva vagy, az más.

- Nem vagyok gyáva! – vág vissza morcosan, mire halványan elmosolyodom. Harcias kiskakas, az már biztos. – Csak semmi kedvem seggbedurrantatni magam, ennyi. Mégis mennyi esélye van, hogy nem küldenek sehová?

- Ötven százalék – mondom. – Én jelenleg Irakban állomásozom békefenntartóként. Néha ugyan harcokba is keveredünk, de a fõ feladatunk a béke megõrzése – magyarázom.

- Nem értem, minek folynak bele mások háborújába – morog. – Nem a maguk dolga.

- Ezt sajnos nem mi, katonák döntjük el, hanem a kormány. Mi azt tesszük, amit a kormány akar. És részben igazad is van, hiszen egy országnak magának éne megoldania a konfliktusait – idõközben megérkezünk a szállodához. – Ám, ha az arabok valami úton-módon esetleg tovább is merészkednek, akkor ugyanolyan katasztrófa lehet, mint ami pár hete New Yorkban történt. Gondolom hallottál róla.

- Az amcsik idióták – néz rám villámló szemekkel. – Maguknak keresték a bajt. Most meg próbálják rendbe hozni.

- És ha itt történt volna? Tudod hány ember vesztette el a rokonait, barátait? – kérdem, mire megrázza a fejét. – Ha a családoddal, vagy a barátaiddal történt volna ez, nem így gondolkodnál.  Hogy hívnak?

- Usagi Yuki – válaszol.

- Kuroyume Shinji – mutatkozom be. – Gondolom, a családom neve nem ismeretlen elõtted.

- Nem – vallja be. – Maguk valami gazdag üzletemberek, igaz? Ruhákkal foglalkoznak, vagy mi.

Közben beérünk, és elkérem a szobakulcsomat. A recepciós kislány már ugrik is, hogy teljesítse a kívánságomat. Elnézem Yukit. Csinos, szemrevaló fiú, de nagyon makacs, talán arrogáns is, de a barátját megvédte. Tehát nem rossz ember, hanem van benne jóérzés is. Viszont határozott véleménye van mindenrõl, pedig még olyan fiatal. A legtöbb korabeli azt sem tudja, mit akar, de én úgy érzem, õ már tisztában van a jövõjével. Mindenesetre, érdekes fiú.

- Igen, ruhákkal foglalkozunk – folytatom a beszélgetésünket. – A családomnak divatbirodalma van, amit a középsõ öcsém, Hizaki fog átvenni. Õ most jelenleg divattervezõnek tanul Tokióban. Az ikerbátyja, Griff vendéglátósnak ment, a legkisebb öcsém, Takumi pedig az Orvosi Egyetemen tanul. Én meg katona lettem.

- Miért? Ön a legidõsebb, miért nem ön veszi át a céget? – kérdi õszinte érdeklõdéssel.

- Mert bennem nincs annyi üzleti érzék, és nem is szeretem a ruhákat – válaszolom õszintén. – Mondd csak, Usagi-kun, nincs kedved velem vacsorázni? Csak egy vacsora, semmi más. Egyedül vagyok, és gondoltam, meghívlak. De nem foglak erõltetni. Utána hazakísérlek.