|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Nanami Hyuugachi | 2014. 04. 12. 12:35:05 | #29722 |
Karakter: Atlas Sarginson
Megjegyzés: Reginek
- Jó napot. – jön oda hozzám és halkan szólal meg.
- Szia. – szélesen mosolygok rá. Érdeklődve figyelem, hogy mit akar mondani.
- Jordan Louise vagyok. – bemutatkozik, majd kezet nyújt, amit elfogadok.
- Atlas Sarginson, örvendek. – mosolyodok el ismét. – Esetleg tudok segíteni valamiben? – a korcsolyája orrát bámulja.
- Ami azt illeti… igen… - fél szemmel pillant rám, amit azt hiszi, hogy nem veszek észre. - Meg szeretném kérni, hogyha van elegendő ideje, akkor kérem, eddzen engem… Természetesen nem ingyen.
- Talán területire készülsz? – kuncogva kérdezem, mire ő csak bólogat. – És mi lesz az edződdel? Nem hinném, hogy örülne, ha megtudná, tőlem kérsz segítséget…
Főleg, miután leesett, hogy kicsoda is az, aki edzi őt. Matthew Louise, a hajdani edzőm volt. Emlékszem, hogy nála mindig volt balesetem. Soha nem úsztam meg sérülés nélkül egy edzést sem. Sokat tanultam tőle, de csak technikát, mert az érzelmeket, azt magamtól vittem bele a kűrjeimbe.
- Ő a nagyapám… - óóóóó pontosan tudom. – Igaz, hogy ő edz, de úgy érzem, el kéne még egy kis segítség…
- Á, szóval te vagy a híres, műkorcsolyás Louise família legifjabb sarja. Nem is gondoltam volna… - beszélek úgy, mintha csak most döbbennék rá, hogy kicsoda ő. – Mármint hallottam már rólad, újságban is találkoztam már a neveddel, de nem tudtam hozzá arcot kapcsolni. – „magyarázkodom”, de pontosan tudom, hogy kicsoda ő valójában. Viszont még nem kell megtudnia, hogy én tudom a kilétét.
- Rendben, elvállallak. Tehetséges vagy, viszont az elkövetkezendő két hét spártai küzdelem lesz, jobb, ha felkötöd a gatyád. – mosolygok rá.
- Értem. El tudná mondani, hogy mire számíthatok? – érezni rajta, hogy puhatolózik. Nem készült fel az én edzésemre. Kemény vagyok, de közel sem annyira, mint a nagyapja.
- Ne aggódj, nem fogsz olyan fizikai kiképzést kapni, mint a nagyapádtól. Bár szó, ami szó, egy kis izom még nem ártana rád. De amint láttam a gyakorlataidat, nem is igazán azokra az ugrásokra, mozdulatokra mentetek rá, amihez olyan hatalmas fizikai erő szükséges.
- Hát… nem. Viszont akkor miben kéne változtatnom, javítanom? Mert amit most csinálok, az nagyon nem jó. – lemondóan sóhajt egyet.
- Meg kell tanulnod érzelmeket kifejezni a mozdulataiddal. Egyébként nyugodtan tegezhetsz, nem vagy még olyan öreg.
- Rendben. – egyezik bele, majd beletúr a hajába.
- Meg van már a kűröd? – kérdezem, miközben a kordonhoz siklom.
- Még nem teljesen van meg. Az első fele az már majdnem kész, de a vége az még talány. – követ a kordonhoz.
- Ne aggódj, nekem verseny előtti napon állt össze a teljes kűr. És akkor sem volt teljesen kigyakorolva. – kimegyek a pályáról, majd leveszem a korit.
- Hova készülsz? – kérdezi gyanakodva.
- Szerinted így jégre foglak engedni? Alig bírod felhúzni a korcsolyát, a lábadon lévő sebek miatt. – bújtatom bele lábaimat a cipőbe.
- Honnan tudod? – kérdezi teljesen ledöbbenve.
- Közel 12 évig versenyszerűen űztem ezt a sportot, és nem is akárhogy. – vonok vállat, majd megvárom, míg ő is átveszi a cipőjét. – Nekem is volt pár ilyen helyzetem. Csak éppenséggel én folytattam az edzést, sebekkel is.
- Mért hagytad abba? – kérdez tovább, miközben elrendezi magát és a táskáját a vállára veszi.
- Egy baleset miatt. Utána kómába estem, és sok mindent elfelejtettem. Újra kellett tanulnom jó pár dolgot. Azóta nem voltam versenyen. – nem mond semmit, csak maga elé néz. Hajába kócolok, majd mosolyogva nézek rá. – Most menj haza és pihenj egy kicsit. Addig találj ki egy ütős ugrást a kűr második felére.
Elmosolyodok és intek neki, majd elindulok haza. Viszonylag hamar haza érek, és a jó melegbe lépek be. Ana még nincs otthon, mivel elment a barátnőivel moziba.
Leveszem a kabátot, a sálat és a sapkát a kezébe gyűröm, majd a cipőt a helyére rakom. Bemegyek a nappaliba és egy régi képre pillantok, amin én és Matthew van. Már akkor sem volt sokkal kedvesebb. A vezetékes telefonhoz lépek, majd egy számot tárcsázok.
- Haló, itt a Louise család. – szól bele egy öreg, meggyötört hang.
- Jó estét Matthew. Atlas vagyok. Remélem emlékszik még rám?
- Hogy felejthetném el azt a konok fejedet. Mért hívtál? Csak nem kellene egy kis edzés? – kérdezi a szokásos stílusában.
- Nem emiatt hívom. Jordan miatt.
- Mit akarsz róla mondani? – keményedik meg a hangja.
- Csupán annyit, hogy túlhajszolt. Tegnap azért sem tudott normális lendületet venni. Ha így folytatja a kiképzését, meg fogja magát gyűlöltetni. – figyelmeztetem.
- Mi közöd ahhoz, hogy-hogy edzem az unokámat? – kiált bele a telefonba.
- Tisztában van azzal, hogy ő többre viheti, mint ön valaha is vitte. Fél tőle, hogy elfelejtik a nevét, hogy homályba merül. Nem igaz? – kérdezem, de nem válaszol semmit. - Ahogy látom elakadt a szava. Akkor én most vetnék véget a hívásnak. Csak ennyit szerettem volna. Köszönöm, hogy végig hallgatott. Viszont hallásra.
Ahogy kimondom, leteszem a telefont. Aznap már semmi érdemlegeset nem csinálok, csak Ana házijában segítek. A házi csinálás után Ana elmegy valahova, így egyedül maradok a két macskával.
Estefelé leülök a nappaliba, és csak gondolkozok. Magam alá húzom a lábaimat és a kandalló felé fordulok. Zizi, ezt természetesen rögtön kihasználja, és egy ugrással, máris az ölemben van. Körbe forog, dagaszt, dorombol, és a végén elhelyezkedik. Bundájára simítom a kezem és simogatni kezdem. A kiscicáért, aki a Nyafi nevet kapta - mivel állandóan nyávog valami miatt -, most is le kell hajolnom, mivel ő még nem tud felugrani az ölembe. Felveszem, és egyből Zizi mellé bújik, aki nem tolja el magától a kis apróságot.
Talán órákat is gondolkozhatok a fél sötétben, mikor nyílik az ajtó, és Ana lép be rajta. Hallom, hogy nincs egyedül, mert ahhoz túl boldogan nevet. Mikor áthaladnak a nappalin, Ana megijed, hogy a fotelban ülök.
- Szia, kicsim. – köszönök neki mosolyogva.
- Szia. – köszön rám, majd odajön hozzám és megölel. Tőlem pedig puszit kap.
- Milyen volt a napod? – kérdezem a haját simítva.
- Nagyon jó volt. Atlas, szeretnék bemutatni neked valakit, akivel már elég régóta találkozgatok. – mondja komolyan. Elém vezeti kézen fogva azt, aki eddig a sötétben megbújt.
Egy srác az, szőke hajjal, mélybarna szemekkel. Kidolgozott testű, vagyis nem lehet semmi a srác. A macskákat lerakom a földre, akik durcásan vonulnak el. Felkelek a fotelból, és kezet nyújtok neki. Elfogadja, és erősen rázunk kezet.
- Ana, menj be a szobádba egy kicsit, kérlek. Beszédem van a fiatalúrral. – mondom komolyan. Ana csak bólint, majd csendben bemegy a szobájába.
- Mit szeretne tudni? Komolyak a szándékaim és nem csak megfektetni akarom Anát. – kérdezi komolyan a szemembe nézve a srác.
- Elsőként, tegezz nyugodtan. – mosolyodom el. – Másodszor, hiszek neked. Ha már rögtön ezzel kezded. – nevetek fel.
- Ne haragudj, neveletlen vagyok. Josh vagyok. – mutatkozik be.
- Szóval Josh. Hány éves vagy? – kérdezem tőle, miközben hellyel kínálom a kanapén. Én visszaülök a fotelbe.
- 20 múltam nem rég. Már dolgozom, egy edzőteremben, mint személyi edző. – néz végig a szemembe.
- Mióta találkozgattok? – fürkészem.
- Lassan másfél éve. Viszont azt, hogy együtt vagyunk, 8 hónapja mondtuk ki. Meg akartuk nézni, hogy működünk-e együtt. Elsőként tényleg csak megfektetni akartam, de aztán szépen lassan belé szerettem. Hála Ana makacsságának, nem sikerült megfektetnem őt. – komolyan néz a szemembe.
- Rendben. – felállok, majd kezet nyújtok neki, amit el is fogad. Erősen szorítom meg a kezét. – Rád bízom Anastaziát, de ha bármi baja esik, akkor kicsinállak. – mondom mosolyogva. Most látszik rajta, hogy egy kicsit megijedt.
Ana szobájához vezetem, majd kinyitom az ajtót. Mivel kifelé nyílik, ahogy lenyomom a kilincset, a kedves kis Ana, kiesik rajta. Csak zavartan vakargatja a fejét, majd szélsebesen feláll és pirulva néz hol rám, hol pedig Josh-ra.
- Hát te kicsim? – kérdezem karba tett kézzel és mosolyogva.
- Csak szerettem volna hallani, hogy mit beszéltek, mert nem akarom, hogy bántsd őt. – hajtja le a fejét.
- Jajj, te lány! – mosolyodom el, majd megölelem őt. – Nem fogom bántani. – adok egy puszit a homlokára, majd félreállok az ajtóból. – Érezzétek jól magatokat.
Rápillantok a telefonomra, ami 10 órát mutat, így elmegyek lefürödni, majd az ágyba fekszem. Egy jegyzetfüzetet veszek magamhoz meg egy tollat, és ami az eszembe jut Jordan kűrjével kapcsolatban, azt leírom. Nem sok jut most eszembe, csak pár oldalt tudok írni. És azok is inkább csak összekötő elemek, nem pedig ugrás elemek, amik most nagyon kellenek neki. Pár megjegyzést írok a végére, ami az érzelmeivel kapcsolatos. Miután ezzel végzek, az éjjeliszekrényre rakom a jegyzetfüzetet, majd lekapcsolom a kislámpát és álomra hajtom a fejem.
~*~
Másnap reggel én kelek előbb, és mivel hétvége van, ráadásul szombat, a szokásos reggelit készítem. Palacsinta áfonya öntettel, juhar sziruppal és nutellával. Csinálok eleget, mivel ha még itt van a srác, és azt csináltak éjszaka, amire gondolok, akkor mindketten éhesek lesznek. Nevetve jönnek ki, majd a konyhába jönnek.
- Jó reggelt. – köszönök mosolyogva.
- Jó reggelt. – Ana mosolya gyönyörű. Teljesen kivirult.
- Itt a reggeli. – mondom, miközben az utolsó palacsintát is a tálcára rakom, ami az asztal közepén áll. – Egyetek amennyi jól esik. Jó étvágyat.
Én közben mosogatni kezdek. Ők evés közben cseverésznek. Boldog vagyok, hogy Ana végre boldog. Tudom, hogy ez a kapcsolat tini szerelem, de reménykedem benne, hogy nem lesz nagyon fájó Ana számára majd az elválás. Persze ki tudja. Hallottam már olyanról, hogy ilyen fiatalon találták meg egymást, aztán még most is, öregkorukban boldog házasságban élnek. Bár ezt a mai világban nehezen tudom elképzelni. A mai világban minden lett az elektronika és a beszélgetés szinte minimálisra csökkent.
- Atlas, az egyik osztálytársam, akivel tök jóban vagyunk, megszökött otthonról, mert a nagyapja már kikészíti, és szeretné pár napig meghúzni magát itt. Persze ha lehet.
- Jöjjön csak nyugodtan. Feltéve, ha te készíted elő a vendégszobát. Ki is kell takarítani. – kacsintok rá, majd az asztalról is elkezdem elmosogatni a dolgokat.
Úgy fél óra múlva kopognak az ajtón. Addigra már mind ketten felöltöztek és a nappaliban ülünk. Én éppen jegyzetelek Jordan kűrjével kapcsolatban, míg ők ketten nevetgélnek.
- Maradjatok, majd én nyitom. – pattan fel Ana és szalad ajtót nyitni.
- Nagyon köszönöm Ana. Ígérem, nem maradok sokáig, de nem volt hova mennem. – hallom a hangot az előtérből.
- Ugyan, ide bármikor jöhetsz! Szívesen látunk téged. Gyere, bemutatlak a bátyámnak. – mondja és hallom lépteit, ahogy a nappaliba ér. – Jordan, ő itt a bátyám, Atlas. – a névre megdöbbenek, és felállva megfordulok.
- Te? – kérdezem döbbenten. - Ana, hagyjatok magunkra! – ha elszökött, annak komoly háttere van.
- De, Atlas! – próbál ellenkezni, mire csak egy szigorú pillantást vetek rá. Felmennek a szobába.
- Ülj csak le. Érezd magad otthon. De mért léptél meg otthonról?
- Tudod a nagyapám már teljesen kikészített. Most azon akadt ki, hogy te tegnap hazaküldtél pihenni. Azt mondta, hogy ezzel semmit nem érek el, csak azt, hogy elpuhulok. Vissza akart küldeni, hogy edzek, de ellentmondtam neki és…
- Mutasd a karod. – lépek oda hozzá, és leguggolok elé. Leveszi a pulcsiját, rögtön megpillantom, hogy karja és alkarja tiszta lila folt. – Sajnálom, hogy ilyen veled. Egyáltalán nem érdemled meg. – borzolok bele hajába. – Gyere, reggelizz meg. Palacsintát csináltam áfonyaszósszal és juharsziruppal.
- A nagyapám mindig tiltott az ilyen ételektől, mondván, hogy vigyáznom kell a súlyomra. – jön utánam a konyhába.
- Hagyd már a nagyapádat! Most itt vagy, és különben is, most én, edzelek! Mostantól hízókúrán vagy! Azt eszel, amit csak szeretnél. – mondom mosolyogva és elé rakok egy tányéron palacsintát, és mellé kis tálkában a két öntetet. – Jó étvágyat. – ülök le vele szembe.
|
| Regi | 2013. 10. 31. 23:10:45 | #28011 |
Karakter: Jordan Louise
Megjegyzés: ~ Nanaminak
ZENE
A kandallóban hangoson pattog a tűz. Nagyapám kanapén ülve élvezi a melegét, közben a TV csatornáit váltogatja, bele-bele kukkantva a karácsonyi adásokba. Én az ablak melletti kényelmes karosszékben kuporgok, kifelé bambulva, az embereket figyelve. Ölemben ott nyugszik egy ezer éves fényképalbum, az elején kinyitva. Nem igazán figyelten rá, sokkal inkább az odalent siető emberek tömege érdekelt. A szokottnál sokkal kevesebben flangáltak, bár ebben a városrészben, hol a házunk áll, amúgy sem szoktak túl sokan mocorogni. A legtöbb család már együtt ült a karácsonyi asztalnál és fogyasztották az ünnepi vacsorát. Ezzel szemben mi síri csöndben ülünk a szobában, a rendelt vacsora elfogyasztása után.
Már nem is emlékszem volt annak idején, még a szüleimmel ünnepelni... Szemeim az albumra tévednek, és két ujjammal megsimogatom a képről rám mosolygó arcokat. A legszomorúbb tényező mégsem a hiányuk, és a betöltetlen űr hanem a tény, miszerint valószínűleg már nem is emlékeznék arcukra, ha nem lenne róluk pár régi képem. Torkom kiszárad, hiába nyelek nagyokat, az ott képződő gombócot nem tudom leküzdeni. Nehézkesen tápászkodom fel a fotelből, becsukva az albumot, majd battyogva megindulok a szobám felé. Minden egyes lépés fájdalmas, rosszul esik. Izmaim meggyötörtek, érzem a túlhajszoltság böjtjét. Nagyapa rendesen meghajtott az ünnepre való tekintettel, hogy ez egy napnyi kihagyás alatt se mutassak visszafejlődést.
A szobám felé haladva egyre nehezebben tartom vissza könnyeim. Még az ajtóból visszalesek az öregre, akinek arca még mindig rezdületlen. Dühösen lépem át a küszöböt és csak egy hajszálnyi önuralom választ el attól, hogy úgy bevágjam magam mögött az ajtót, hogy a falról sisteregve pörögjön le a vakolat. Visszafogom magam, és dühöm, de önuralmam csak éppen annyira elég, hogy elzárjam magam nagyapámtól. Amint kattan a zár, könnyeim már is sebesen kezdenek leszánkázni arcom két oldalán, semmi sem tudna nekik gátat szabni. Nem tudom felérni ép ésszel, hogy viselkedhet ennyire nyugodtan. Vajon nem jut eszébe a lánya? Mert ha apám után nem fáj a szíve, azt még megértem... De anya a saját vére volt, az egyetlen gyermeke...!
Nagyokat szipogva vonszolom magam az ágyamig, majd óvatosan eldőlök rajta. A legkisebb mozdulat is fáj, de szívem szorít a leginkább. Mintha ezer, meg ezer kicsit tűt szúrnának belé. Hiába tudom, felesleges minden szomorkodás, a szüleimet már semmi sem hozhatja vissza, mégis kicsit könnyebbnek érzem lelkem, mikor abba marad a könnycseppek áradata.
Jobbnak látom, ha inkább megpróbálok aludni, hisz tisztában vagyok vele, hogy a mai lazsálás után holnap kegyetlen dolgokban lesz részem a korcsolyapályán. Magamra rángatom takaróm, majd miután kényelmesen - már amennyire sajgó tagjaim engedik - elhelyezkedem. Felnyúlok éjjeliszekrényemen ácsorgó lámpámhoz, majd lekapcsolom az egyetlen fényforrást szobámban.
Gondolataimba régi emlékek cikáznak, főként a karácsonyról, de groteszk módon sajnos egy kiemelkedőn jó sincs közöttük. Lehunyom szemeim, alvással próbálkozva, de már előre görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, másnap megint kezdődik a küszködés, azért, hogy megfeleljek és eleget tegyek mindenki akaratának, nem számít, hogy vérrel és verejtékkel kell küzdenem. Egyedül talán az biztat csak, hogy a pályán megint láthatom azt a férfit. Minden egyes nap ott van a pályán, vagy edz valakit, vagy ő maga gyakorol. Hihetetlenül tehetséges. Nem is igazán a technikája adja a kűrjei tökéletességét, hanem inkább a stílusa. Mindig újat mutat, sosem unalmas amit csinál.
Sosem láttam még tökéletesen arcát, de nem tűnik ismerősnek a versenyekről. Ha nem is egy korcsoportban versenyzünk, akkor is ismernem kéne. Vagy legalább nagyapának kéne... Őszintén szólva irigylem azért, amit csinál. Való igaz, talán én mindig csak muszájból korcsolyáztam, de úgy gondolom, eleget küzdöttem és szenvedtem azért, hogy, nekem is menjen olyan jól, mint annak a férfinak... Valami plusz van a stílusában, ami belőlem hiányzik, de egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi.
~¤~¤~*~¤~¤~
A karácsonyi szünet után monoton napok, sőt mi több hetek következtek. Minden reggel korán keltem és még iskola előtt benéztem a jégpályára, hogy biztosan meglegyen a napi 4-6 óra edzés. Az iskolában alig tudtam nyitva tartani a szemem, de ott is tökéleteset kellett nyújtanom, nem hiányzott az, hogy esetleg a tanárok panaszkodva felhívják öregapám. Így igyekeztem a tanulásba fektetni azt az energiát, amit nem vett el az edzés. A délutánok nagy részét szintén a pályán töltöttem. Ekkor már általában az öreg is velem tartott és nem volt rest kifogásolni valót keresni a próbálkozásaimban. "Nem tartod jól a kezed!" "Szörnyű a tartásod!" "Az Isten szerelmére Jordan. Nem vagy már kezdő, ne kétballábaskodj!" - mérgelődött napi rendszerességgel, ami nem csak kedvem, hanem erőm is szegte. Egyre gyengébbnek éreztem magam, mintha beteg lettem volna, annyira belefáradtam az egészbe. Az egyetlen örömet és kitartást tényleg csak a kék hajú férfi nyújtotta, aki minden nap bebizonyította, hogy tényleg van még hová fejlődnöm, és ha erős vagyok, milyen lehetek. Felébresztett bennem egyfajta versenyszellemet és akaratot, ami arra ösztökélt ne adjam fel. Valószínűleg ő is észrevette, hogy felfigyeltem rá, ugyanis az egyik showja után egész közel siklott hozzánk, majd színpadias meghajlást produkálva távozott. Nem tudtam eldönteni, pontosan melyikünknek szólt, nagyapának, vagy nekem, de az biztos, hogy az után még keményebb lett a „kiképzésem”.
Január elején járunk, én pedig már teljesen kikészültem a február közepén megrendezett kisebb, területi verseny miatt. Tudom, hogy meg kell nyernem, így mégjobban rástresszeltem az egészre. Görcsbe rándult gyomorral megyek fel a jégre. Nincsenek sokan, főként csak gyerekek oktatása folyik, viszont én mégis úgy érzem, meg tudnék fulladni tőlük. Röhejes módon attól tartok, a szempárok pont akkor fognak rám szegeződni, mikor alaposan elbénázok valamit. De nincs időm tétlenkedni, muszáj elindulnom. Hezitálva lendülök neki. A hűvös levegő kissé vágja arcom, de kifejezetten jól esik. Emlékeztet arra, hogy tényleg oda kell figyelnem a mozdulataimra.
Nagyapám a pálya szélén áll, felkönyökölve a védőfalra. Érzem türelmetlenségét, így kissé sürgetni kezdem a gyakorlatot. Nem túl jó ötlet, beismerem, hisz mikor elugrom, már akkor érzem, kevés a lendületem, egy axelhez. Lábam rosszul éri a jeget, és már húznám össze magam előtt kezeim, hogy felfogjam a becsapódás erejét, de meglepetésemre a kemény jég helyett két karral találkozok, melyek úgy fonódnak körém, mint valami mentőöv. Nagyokat pislogva lesek gazdájukra, aki nem más mint az oly jól megfigyelt férfi.
- Tessék – villant rám egy kedves mosolyt. – Legközelebb figyelj a lendületre - mondja, majd talpra állít stabilan és otthagy. Értetlenül nézek utána, magam sem értve pontosan, hogy mi a csoda zajlott le az elmúlt két másodpercben, de nincs is túl sok időm tűnődni, meghallom nagyapám határozott hangját.
- Jordan, előröl! Két hetünk van a versenyig, ez pedig még a bronzhoz is édeskevés! – morog rám. Ő sokkal inkább érezte megalázónak a férfi segítségnyújtását, mint én. Én rendkívül hálás voltam neki.
Este hétkor végzünk, teljesen kimerülve vánszorgok a kocsi felé a parkolóban. Kontaktlencséim helyett szemüvegemet viselem, de a fáradtságtól így is könnyeznek szemeim. Beülök öregapám mellé az anyósülésre és bekapcsolom a biztonsági övet. Cipőimet lerúgom, talpaimat sebesre dörgölte már a korcsolyám. Felhúzom őket az ülésre és igyekszem úgy elhelyezni őket, hogy csak minimálisan nyomódjanak. Alig várom, hogy haza érve egy gyors zuhany után ledőlhessek aludni.
Egész úton azon jár az eszem, hogyan tudnám fejleszteni magam, de minden egyes lehetőséggel ugyan arra a válaszra jutok: segítséget kell kérnem. És már azt is tudom, hogy kitől.
~¤~¤~*~¤~¤~
Másnap reggel hozzá is látok tervem megvalósításához, miszerint ráveszem nagyapám, hogy a délutáni edzéseket is hagy végezzem egyedül. Nem szívesen egyezik bele, hosszas könyörgések árán tudom csak rávenni. Beleegyezik, bár lelkemre köti, hogy heti egyszer ellenőrizni fogja, fejlődő tendenciát mutatok-e, és ha a legközelebbi versenyt elbukom, akkor letehetek erről a lehetőségről. Természetesen nem ellenkezek, már annak is örülök, hogy ezt sikerült elérnem.
Az iskolában alig tudom végigülni az órákat, az utolsóról kicsengetve szinte rohanok a buszmegállóhoz, hogy már a korábbi járattal el tudjak jutni a korcsolyapályához. Odaérve sietősen kérem el szekrényem kulcsát Earltől, a biztonsági őrtől, majd robogok is átöltözni. Sietősen veszem át fekete melegítő nadrágom, majd az agyon nyüstöt szupermenes felsőm. Eléggé nevetséges látványt nyújthatok 18 évesen eme hihetetlenül gyerekes öltözékben, de nem igazán foglalkozok vele. A biztonság kedvéért kikapom fülbevalóim és iskolás farmerem zsebébe süllyesztem őket, melyet öltözőszekrényembe zárok. Utoljára fekete műkorcsolyáimat kötöm fel. Ahogy beledugom lábam, fintorgok kicsit, mivel nyomja a sebeket, de nincs mit tenni: összeszorítom fogaim és tűrök.
Harci díszben vonulok a jég felé, ahol szinte rögtön kiszúrom a férfit. Mondjuk nem is túl nehéz mutatvány ez felnyírt, kékes színű hajával. Megindulok felé, mire felfigyel rám. Szívem a torkomban dobog, de igyekszem lenyelni idegességem.
- Jó napot – köszönök rá halkan. Nem igazán tudom, hogy pontosan hogy is kéne megszólítanom.
- Szia – szélesen mosolyog rám, sokkal inkább tűnik érdeklődőnek, mintsem ellenszenvesnek.
- Jordan Louise vagyok – mutatkozok be és kezet nyújtok. Elfogadja, így kezet fogunk.
- Atlas Sarginson, örvendek. Esetlek tudok segíteni valamiben? – kérdezi udvariasan. Lenézek korcsolyámra, és úgy kezdek elmotyogni.
- Ami azt illeti… igen… - fél szemmel lesek fel rá, látszik, hogy felkeltettem érdeklődését. – Meg szeretném kérni, hogyha van elegendő ideje, akkor kérem eddzen engem… Természetesen nem ingyen – teszem hozzá gyorsan, hisz nem várhatom el, hogy puszta jószívűségből elvállaljon.
- Talán területire készülsz? – kérdezi egy elfojtott kuncogással, én pedig csak bólogatok. – És mi lesz az edződdel? Nem hinném, hogy örülne, ha megtudná, tőlem kérsz segítséget…
- Ő a nagyapám… - kezdek bele a magyarázkodásba. – Igaz, hogy ő edz, de úgy érzem, elkéne még egy kis segítség…
- Á, szóval te vagy a híres, műkorcsolyás Louise família legifjabb sarja. Nem is gondoltam volna… - dörmögi orra alatt. Valószínűleg annyira felszalad szemöldököm a homlokomra, hogy ő is rájön, hogy ez a kijelentés igenis magyarázatot igényel. – Mármint hallottam már rólad, újságban is találkoztam már a neveddel, de nem tudtam hozzá arcot kapcsolni – szabadkozik, én pedig megemésztem a hallottakat. Rövidke, kínos csend telepedik közénk, mialatt látszik, hogy végig tűnődik.
- Rendben, elvállallak – szólal meg először. - Tehetséges vagy, viszont az elkövetkezendő két hét spártai küzdelem lesz, jobb, ha felkötöd a gatyád – villant rám még egy mosolyt.
- Értem. El tudná mondani, hogy mire számíthatok? – puhatolózom óvatosan.
- Ne aggódj, nem fogsz olyan fizikai kiképzést kapni, mint a nagyapádtól – nyugtat meg kicsit. – Bár szó, ami szó, egy kis izom még nem ártana rád – állapítja meg végig nézve rajtam. – De amint láttam a gyakorlataidat, nem is igazán azokra az ugrásokra, mozdulatokra mentetek rá, amihez olyan hatalmas fizikai erő szükséges.
- Hát… nem – adok neki igazat kissé zavartan. Tudom én, hogy nem vagyok egy bodybuilder, alkat, na… - Viszont akkor miben kéne változtatnom, javítanom? Mert amit most csinálok, az nagyon nem jó – sóhajtok fel lemondóan.
- Meg kell tanulnod érzelmeket kifejezni a mozdulataiddal – konstatálja végig a szemembe nézve, hogy nyomatékosítsa a szavait. Nagyot nyelve bólintok egyet. – Egyébként nyugodtan tegezhetsz, nem vagy még olyan öreg – biztat kissé nevetve, próbálja oldani feszültségem.
- Rendben – egyezek bele hajamat turkálva.
Azt hiszem nem gondoltam át ezt rendesen...
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 08. 14. 23:01:17 | #26902 |
Karakter: Atlas Sarginson
Megjegyzés: Koris társnak
Már este késő van. Hideg és fagyos szél fúj, ami minden útjába kerülőt a csontjáig megfagyaszt. nem törődik vele, hogy kicsoda, csak gondtalanul fújdogál, vagy épp süvít éjjel nappal. Este van és sötét, szinte alig látni valamit az utca lámpák pislákoló fényétől. Én egy dobozt szorongatva szedem a lábaimat, hogy mielőbb a jó melegbe tudhassam magam. Pár métert még sétálok, majd kulcsomat keresve, és egy kicsit zörögve nyitom ki a zárt, majd csukom be magam mögött az ajtót. Bezárom. Bent jó meleg van, ide már nem jut be a fagyos szél. A dobozt lerakom, majd a kabátot felakasztom, a sapkát, a kesztyűt és a sálat az ott lévő kisebb szekrény legfelső fiókjába rakom, a cipőt az arra szolgáló tartóba. Felveszem a dobozt és beletekintek, hogy a kiscica jól van-e. Szerencsére gyors voltam, és nem lett semmi baja sem. Ana már elég régóta vágyott egy saját cicára, akivel játszhat, és akit szeretgethet. Szereztem egyet az egyik ismerősömtől. Most alszik a dobozban, így csendben is marad.
A lakásunk egy szintes, 2 szobával, 1 fürdővel, 1 konyhával egybekötött étkezővel, egy nappalival és egy kisebb előtérrel. A nappaliban kap helyet a karácsonyfa, ami szépen fel van díszítve. Ez mindig közös program, amin minden évben jól szórakozunk. Amúgy az egész ház karácsonyi hangulatot áraszt magából.
Mosolyogva jön elém és ölel meg. Tőlem pedig kap egy homlok puszit az ölelés után. A dobozt a karácsonyfa alá rakom, majd megyek a konyhába. Mikor nem figyel, egy kis tálkába tejet öntök és berakom a dobozkába, majd visszamegyek a konyhába. Vacsora után a nappaliba megyünk és mindenki megkapja az ajándékát.
Ő nagyon örül a kis cicának és rögtön körül rajongja. Mosolyogva ölel meg, és minden további nélkül kezdi el megcsinálni az alvós helyét a kis állatkának. Zizi, a mi aranyos hölgyeményünk, érdeklődve szaglássza és figyeli az új jövevényt.
Én egy szép ezüst képkeretet kapok, amelybe egy közös képünk van belerakva és a széle tele van gravírozva indaszerű motívumokkal. Nagyon szép, és ez egy olyan kép, ahol mindketten a jégen vagyunk. Megölelem őt, majd kirakom a szekrénybe, ahol az összes többi képünk van. Megakad a szemem egy képen, ahol az egyik versenyen vagyok. Ana mellém lép és a vállamra rakja a kezét.
- Mért nem versenyzel? – kérdezi kedvesen rám mosolyogva.
- Már nem az én világom. Meg aztán a sok kihagyás miatt kijöttem a gyakorlatból. – vonok vállat.
- Ezt sosem lehet elfelejteni! És amilyen manővereket te végre hajtasz a jégen… az nem semmi!
- Az lehet, de a versenyzés már nem az én terepem. Már elözönlik a fiatalok a pályát.
- Mintha te nem lennél fiatal! Nem 50 éves vagy, hanem 28. Még semmi sincs veszve. – mosolyog rám.
Pár hét múlva már javában megy a suli, én pedig minden reggel futok, és lemegyek a nyilvános pályára pár bemelegítő siklás miatt. Aztán hazamegyek és megfőzök ebédre.
**
Délután pedig kimegyek a pályára, mert órám lesz. Megint kint van az a srác, akit már számtalanszor láttam. Szerencsétlen srácot túlhajszolja az öreg, aki edzi. Mondjuk én is sokat gyakoroltam, de nem vittem sosem túlzásba. Felveszem a korcsolyámat, bedugom a fülemet és bemelegítek. Megtartom az órámat, majd egy kicsit maradok korcsolyázni. Ana tudja, hol keressen, ha nem vagyok otthon.
Ismét bedugom a fülemet, majd az egyik kedvenc számomra állítom, amelyikkel indultam azon a végzetes napon. Előtte kisiklok a pálya szélére a kordonhoz, és lerakom a kabátomat, így csak egy melegítő nadrág, és egy bővebb pulcsi marad rajtam. Visszasiklok majdnem a pálya közepére és feltérképezem a helyzetet. Páran maradnak csak fent, de ők is inkább csak a kordom mellett, az összes többi ember lemegy a pályáról, ahogy meglátnak. Már tudják, hogy mi következik, a napi műsoruk.
Gondolok egy szomorú érzésre, ami engem igazán elszomorít, majd bekapcsolom a zenét. Ahogy felhangzik a zene első pár taktusa, lassan kezdek siklani a jégen, majd fokozatosan gyorsulok. Kezemet lágyan mozgatom, majd ismét gyorsítok a tempón. Ahogy elérem a kellő lendületet, ugrok egy tripla lutzot, amit spárgában fejezek be. Egy kört így csúszok, majd mintha csak beakasztanám a lábam, amelyik a levegőben van, ugrom egyet és két lábbal érkezem a földre. Kábé fél percig táncolok, majd egy salchow ugrás után szinte rögtön csinálok egy előre szaltót, de álló spárgában érek földet. A fent lévő lábamon megfogom a korcsolya élét – természetesen úgy, hogy ne vágja el a kezem –, és gyorsabb forgásba kezdek, majd lerakva a lábam egy lépéssor következik és utána már csak siklok és lágyan táncolok a jégen, hogy kifejezzem azt, amit most ki akarok. A végén természetesen mindenki megtapsol, én pedig a srác edzőjét kiszúrva, végig a szemébe nézve gúnyosan és színpadiasan hajolok meg előtte. Így kell kifejezni az érzéseket a jégen.
A srác technikája ugyanis jó, viszont semmit nem fejez ki szinte. Csak az ürességet és azt, hogy muszáj csinálnia. Semmi mást nem lehet érezni a táncán, vagy a siklásán. Ugyanis egyes embereknek, már a siklásán is lehet érezni, hogy milyen érzelemmel siklik. Például sokkal gyorsabban és erősebben csapja le a lábait, ha dühös, ingerült vagy felbosszantották. Lágyabban és kedvesebben siklik, ha boldog és nyugodt.
A szélére siklom és felveszem a kabátomat. Elég sokan tapsolnak, miközben a bejárathoz siklom, hogy le tudjak menni a jégről. Lemegyek, leveszem a korcsolyámat, majd a cipő felvétele után, elindulok haza. Még a pálya közelébe odafut hozzám Ana és átölel. Kap egy homlok puszit és egymásba karolva megyünk haza.
**
Másnap ismét kimegyek a pályára csak úgy siklani, de megint ott vannak mind a ketten. Az edző szerencsétlen fiút túlhajszolja. Felmegyek a jégre és csak korcsolyázom. Közben a srácot figyelem. A technikája jó, nagyon jó, de semmi érzelem. Az egyik ugrásnál kevés a lendülete és tuti, hogy nem tudja megcsinálni. Közelebb megyek, amikor földet ér és megcsúszik, elkapom.
- Tessék. Legközelebb figyelj a lendületre is. – mosolyodom el, majd otthagyom őt.
**
Következő nap is kimegyek, mert akkor órát adok. Az óra után még maradok egy kicsit csak úgy siklani. Ma is látom őt, de most edző nélkül. Lerakja a táskáját, majd felveszi a koriját és feljön a jégre. Felém indult el. Kíváncsi vagyok, hogy miért jött.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2013. 08. 14. 23:04:10
|
| Glam | 2011. 12. 22. 20:02:20 | #18192 |
Karakter: Calvin Bowen
Megjegyzés: Aninak karácsonyra~
A nap úgy telik, ahogy általában. A szokásos felkelés, rendbe rakom magam, (persze, ahogy azt én szoktam…) majd nekiindulok melózni. Kimegyek a konyhába, és elmosolyodva látom, ha ma a nagybátyám nem ment melózni.
- Szabi? –kérdem tőle. Kávéval a kezében vigyorog bambán.
- Szabi, Végre.
- Mennyi? –ülök le vele szembe.
- Két hét. –vágja rá.
- Az tök jó, mit akarsz? –látja rajtam, hogy rendben vagyok.
- Nem akarod mégis… -belekortyol a kávéjába -… megpróbálni az elvonót?
- Erről már annyit dumáltunk Shin… -vágom rá unottan.
- Csak magadat teszed tönkre. –mormogja.
- Az én életem, nem?
- Nincs akit elveszíts? Nem félsz, hogy itt hagysz, egy számodra fontos embert?
- Magadra gondolsz? –kérdem vigyorogva.
- Nem. Arra a szöszire. Múltkor ültem a vonaton, mikor láttalak ott vele.
- Hol? –nézek rá gyanakodva.
- A jégpályáról jöttetek ki. –felállok hangtalanul, felöltözködöm, újdonsült sálamat magamra tekerem, majd kinyitom az ajtót, de előtte visszaszólok Shinnek.
- Mentem. Majd jövök.
- Rendben, szervusz. –kilépek az ajtón. Munka után a jégpálya felé veszem az irányt. Meglátom Mifunét, majd odalépkedem hozzá és átölelem.
- Újra itt. –mondja lágy hangján. Felém fordul, én megcsókolom, de azonnal meg is kívánom. Lassan nadrágján keresztül kezdem ékességét simogatni.
- Mi lenne, ha ma inkább beülnénk valahova? –kérdi. –Persze én fizetek. –vágja rá. Érdeklődve nézek szemeibe, de vállat vonok.
- Részemről oké. –mondom, majd hideg kezeimet zsebre vágom.
- Mesélsz nekem magadról valamit? –kérdi séta közben. Rágyújtok egy cigire, de fejemben valamiért az zsong, amit Shin kérdezett tőlem. Na mindegy.
- Majd ha beültünk egy meleg helyre enni, akkor mesélek ha kérdezel. –vágom rá. Mintha furcsállna.
Egy tíz perces séta után egy kis étkezdébe beülünk, a radiátor mellé le is ülünk. Leveszi kabátját, ahogy én is, de a sál marad. Elég érzékeny az időváltozásra a nyakam. Egyszerű, könnyű kaját kér magának vacsira.
- Rendelj bármit én állom. –mosolyog. Rendelek magamnak, egy szelet sült húst, meg üdítőt és csá.
- Köszönöm. –nézek rá, ő is énrám.
- Nincs mit, szóval… szüleiddel élsz? –imádom mikor ezt megkérdezik.
- Ők meghaltak, mikor kicsi voltam. –látom, kicsit hideg lett a hangulata.
- Ne haragudj és sajnálom.
- Semmi. –legyintek, közben az üdítőket is kihozzák.
- Akkor most kivel élsz?
- Nagybátyámmal élek együtt. – feleli egykedvűen.
- Tanulsz vagy dolgozol? – meghozzák a levesét. Tetszik neki a látvány…
- Dolgozom, amolyan alkalmi munkákból. – mondom.
- Milyen alkalmi munkákat szoktál csinálni? – közben kanalazni kezdi levesét.
- Raktáros és fusi munkák. – bólint, de mintha gyanakodna valamire. Közben az én kajámat is kihozzák, így nekilátok.
- Ne nézz így, nem magamat árulom. –mormogom.
- Nyugi, nem erre gondoltam… -nevet fel.
- Örülök. De valamin nagyon gondolkodsz, ismerd el. –nézek szemeibe.
- Miért vagy… ilyen titokzatos? –kérdi. –Mondjuk, pont ez tetszik benned, de akkor is.
- Ha nem zavar, akkor értelmetlen válaszolni. –mosolygok, de érezhető, hogy kibújok a válasz elől.
- Rendben, ha nem beszélsz róla, megértem.
- Okés.
Eltelik jópár perc, végeztünk a kajával. Ránézek, szemeiben vágy ég, és valószínűleg enyéimben is ez csilloghat, mert megkérdi.
- Hol? –kérdi. Elmosolyodom, majd felállok és a férfi wc fele mutatok szememmel.
- Persze… ha elég bátor vagy. –elindulok a mosdóba. Röpke 1-2 perc után csatlakozik. Hál’Istennek, üres a hely, de semmit nem szeretek a véletlenre bízni. Van ott egy kis takarítói szertár. Kinyitom, majd berángatom őt is, és az ajtót bezárom.
- Még hogy nem árulod magad, és ilyen trükkjeid vannak…? –kérdi mosolyogva.
- Csak szeretek dugni. –vágom rá, hasonló vigyorral, majd letérdelek elé, nadrágját lehúzom, és ékességét a számba veszem. Most meghálálom neki ezt a vacsorát… vadul szívni kezdem farkát, vadabbul, mint általában. Nagyokat nyög, egészen kipirul a kényeztetésben. Felállok egy kis idő után, majd lehúzom nadrágom, és hívogatón a csempének dőlök. Közelebb lép, merev farkamra markol, sajátjával belém hatol, mire felnyögök. Mozogni kezd bennem, közben keze ugyanilyen ritmusban jár föl, s alá falloszomon.
- Mifune, gyorsabban… -szinte utasítom, annyira jól esik most ez. Gyorsít a tempón, nem is akárhogy, erélyesen vonaglik bennem. Nem kell sok, szinte egyszerre megyünk el. Zihálva döntöm fejemet mellkasára.
- Imádlak. –vágja rá halkan.
- Ajánlom… -mosolyodok el, majd szájára csókot nyomok, és összekapom magam. Kimegyünk a mosdóból, és felöltözünk. Kint ránézek.
- Asszem most tovább állok. Szervusz… -épp mennék, de elkapja a karom, pont a könyökömnél, amelynek belső részeg igen is… fáj.
- Várj még. –nem bírom, szisszenve rántom ki karom, szorításából.
- Elnézést. Meghúztad? –kérdi.
- Ja fogjuk rá. –basszameg! Elszóltam magam!
- Fogjuk rá…? –néz rám kétkedően.
- Inkább… beütöttem. –hazudom. Szánalmasan rosszul.
- Aha, nekem meg nem tollas a hátam. –morogja. Még nem láttam ilyen komolynak. Közelebb lép.
- Miről van itt szó, Calvin? –kérdi meg. Sóhajtok.
- Semmiről. Biztos bevertem valahol. –morgom.
- Nagyon valószínű… -mormogja.
- Mondom, semmi komoly… -vágok vissza, és kikerülném, de ekkor elkapja karom, mire az megint lüktetni kezd. Visszahúz és könyököm belső részét maga fele fordítja.
- Ez tű nyoma…? –kérdezi döbbent fejjel. Sóhajtok.
- Na jó, Mifune. Nézd. Heroinfüggő vagyok, oké? Igen tűnyom, lövöm magam. És itt hagyjuk abba ezt a kapcsolatot.
- Miért kéne abbahagynunk? –néz rám értetlen fejjel.
- Miért? Jó neked egy drogossal? –ezen ő is elgondolkodott. De nekem meg az jár a fejemben, amit a nagybátyám mondott. Elveszíthetem őt.
- Mindegy. Gondolkodj el a dolgon, nekem igazából mindkét választás megfelel. Holnap még kint leszek a pályán, ha nemet mondasz, akkor utoljára. Szia. –köszönök el, majd elindulok hazafelé, arcomon egy-két könnycsepp gurul végig…
|
| Glam | 2011. 11. 14. 21:15:54 | #17739 |
Karakter: Calvin Bowen
Megjegyzés: Hercegnőnekjár~
Ahogy hazaértem, egy gyors zuhanyra volt időm, majd elmosolyodva figyeltem, hogy a farkam hogyan ágaskodik. Megkívántam a szöszit. Másnap reggel jött a szokásos rutin. Felkelek, belövöm magam, aztán nagy nehezen észhez térek és megyek a dolgomra. Elvégzem a napi alkalmi munkáimat, de közben egész nap a szöszin jár az eszem. Vicces, még a nevét sem tudom. De nagyon tudja, mit csinál…
Este kivánszorgok egy cigivel a számban a jégcsarnokba. Ahogy látom korizni, észrevesz, és odajön. Eldobom cigimet. Leülünk egy padra, térdét simogatni kezdem.
-Örülök, hogy eljöttél. –mondom. Elmosolyodik. Óó, szóval már vártál…
-Nem volt más választásom, mert kellett a társaság. –ezért vagyok itt, kicsim. Lehajtja a fejét, amit én megemelek, majd csókot lehelek ajkaira. Nem bírja ennyivel, tovább csókol. Én a lábát simogatom. Tudom, hogy merev, kicsit mintha még szégyellné is. Letérdelek elé, majd kicsatolom gatyáját és a számba veszem. Olyan jó íze van! Hogy nyög… nem kell már sok neki, így felegyenesedem, és megkérdem:
-Nálad vagy nálam? –kérdi.
-Nálam. –suttogom puha ajkaira. Összekapja magát, majd elindulunk. Alig megyünk valamennyit, a vágyai felül uralkodnak rajta, elkap és egy alkalmas fának, szorít. Éppen levenni készül a nadrágom, ami ellen nem tiltakozok. Miért is tenném? Kiszabadítja sajátját is, és belém nyomja, nem cicózik. Mind a ketten felnyögünk. Ahh, micsoda mennyei érzés. Vonaglik bennem, gyors tempót diktál, biztos sietős neki. Megfogja az ékességem, és szinte egyszerre megyünk el. Pár sóhaj után már összekapom magam, mikor megszólal.
-Ne haragudj, de nem bírtam magammal. –mondja halkan.
-Semmi baj. Én élveztem, remélem, megismételjük. –megcsókolom bágyadtan, majd tovább állok.
Másnap reggel ugyanaz a program, mint tegnap, de most másképp fog az este alakulni. Maradt egy kis lóvém, így a kávézóba beugrok Két forró kakaóért. Ahogy kiérek a jégpályára, már kint vár, ám most korcsolya nincs nála. Áll a másik oldalon a korlátnak dőlve. Átölelem hátulról, majd fülébe súgom.
-Hoztam neked kakaót… legalább a nevedet tudnám szőke herceg. –megfordul, közben mosolyog és elveszi az egyik poharat.
-Mifune.
-Örülök. Az én nevem Calvin. –mondom, majd megcsókolom.
-Itt most van kint egy-két ember… gyere, mutatok valamit. –elkapom kezeit, és az alattunk lévő korcsolya és felszerelés tárolóba megyünk. Elveszem a poharat a kezéből, és az enyémmel együtt egy kis asztalkára teszem. Rosszul kivilágított helység, ki járna most erre? Nekidöntöm a csempének, és letérdelek elé. Kibontom farmerját, és már látom meredező szépségét.
-Kívánsz? –nézek fel rá mosolyogva.
-Mindig. –feleli.
-Örülök… -mondom, majd számba veszem falloszát. Nyalogatom, szívogatom, majd lassan fejemet kezdem mozgatni rajta. Egyre jobban nyög, tehát élvezi. Felállok, és szemébe nézek. Kibontom a saját nadrágomat is, majd a velünk szembe lévő asztalhoz vezetem, magam mögé. Rádőlök az asztalra, ő belemarkol a combomba. Másik kezével farkamra markol, és ingerelni kezd. Lassan belém hatol, lassabban, mint legutóbb. Mozogni kezd bennem, minden mozdulatától megőrülök.
-Csináld még… -felelem elhaló hanggal. –Ne hagyd abba…
Nyögdécsel mögöttem, kicsit gyorsít az ütemen, majd felránt, így énis egyenesben vagyok. Egyik lábamat az asztalra teszem, ő vadul döfköd tovább.
-Ahh, Calvin… -nyögi fülembe, de én tisztán hallom.
-Csak neh hagyd abba… -nyögdécselem, ő nyakamat csókolgatja.
-Imádom… imádlak… -mondja nehezen, mire nem bírja tovább, eldurran. Egy-kettőt még húz a farkamon, mire én is elmegyek. Kicsúszik belőlem, majd lábamat leveszem, és vele szembe fordulok.
-Jó voltál. –megcsókolom, majd felöltözök normálisan. –Holnap este megint itt… -elveszem a kakaóm, majd visszatekerem magamra a tőle kapott sálat, és útnak indulok az éjszakába.
|
| Glam | 2011. 11. 13. 14:45:23 | #17711 |
Karakter: Calvin Bowen
Megjegyzés: Animnak sok szeretettel~
Már régen besötétedett, a kócerájt kivilágítják, így egész szép. Ülök itt már jó ideje, átfázva, fáradtan. Mit tudnék kezdeni? A drogfüggők élete rosszabb nem is lehetne. Bárcsak le tudnék állni, de ez már szinte lehetetlen. Ülök az egyik padon, szokásos eléggé vékony farmeromban, meg egy pulcsiban. Legalább egy sál lenne nálam.
-Bassza meg. -vágom rá végül. Ülök még kint kb. egy órát, mikor megjelenik valaki. Egy srác, szőke hajú... És milyen szép arca van. Biztos korcsolyázni jött. Vagy vár valakit? Jah, biztos a barátnőjét. Savanyú fintorra húzom a számat, majd visszasüllyedek saját ki álomvilágomba. Egy óra múlva azt hallom, hogy a srác veszekszik valakivel telefonon.
-Akkor menj a picsába! Itt várok rád már vagy egy órája! Szemét dög vagy! Minek is pazaroltam rád ennyi időmet! Elcseszted a napomat! -kiabál hangosan, majd lecsapja a telefont. Tyjűű, egy csajt így akkor sem teremtenék le, ha egy komplett hadsereggel dugatja meg magát... Vagy akkor igen? Ki tudja. Honnan kéne tudjam, még életemben meztelen nőt se láttam. Hálaazégnek. Morog még valamit, majd felveszi a koriját, és korcsolyázni kezd. Így látom, hogy milyen gyönyörű teste van... vajon az ágyban is így tud? Óó, ugyan Cal' drágám mit akarsz? Látszik rajta, hogy nőbolond. Vagy nem? Jó lenne tudni. Na, mindegy. Eltelik megint egy óra... körülbelül éjfél körül járhat. Még mindig kint korcsolyázik, egészen át van melegedve. De jó neki, én már idefagytam. De hisz mindegy... ha hazamegyek, megint hallgathatom a főbérlő monológját. Örülhetnék, hogy még nem rakott ki. Elkezd hullani a hó. Megáll, kabátját szorosabbra húzza magán. Rágyújtok egy cigire, és nézem tovább. Mi van, még nem tűnt fel neki, hogy rajta bambulok, vagy nem érdekli? Jó kérdés. Korizik tovább, magamon már érzem, hogy vacogok, de leszarom. Őt akarom még figyelni. Kis idő múltán megáll, és leül a velem majdnem szembe eső padra. Halkabban, mint az előbb, de megint morogni kezd.
-Francba, az az idióta… elbaszta az életem… miért kellett nekem pont ő? Kis szemétláda. –elbaszta az életed, szépségem? Óó, ugyan, nem tudod te, mi az az elbaszott élet. Én tudom. Én csináltam magamnak! –beül jót nevetek saját hülyeségemen, majd végül is óvatos pillantásokat vetek rá. Basszus. Egészen megtetszett. Most mihez kezdjek? Ahhoz, amit minden ilyen esetben teszek: hagyom a picsába. Helyes helyes, de én pont nem fogok neki kelleni. Pedig… most sok mindent megcsinálnék neki, ha megkérne… csak kérned kell cicám, itt vagyok… elmélkedek még magamban, mire rám néz. Fülig vörösödöm. Te jó ég mit néz? Miért néz? Ezt akartam, és most megijedtem. Idelépked hozzám óvatosan. Te jó ég… mi lesz most?
-Megfagysz így. –szólal meg keményen, majd nyakamba csavarja puha sálát.
-Óó, hát… izé, kösz. De már kint ülök egy pár órája, lényegtelen. –épp letekerném, mikor elkapja kezem.
-Marad. Legalább tüdőgyulladást ne kapj. Nem akarsz bemenni valahová? Agyonfagysz.
-Hajrá. –felelem. –Van nekem lakásom (ha az annak lehet nevezni… egy kis vacok.) majd hazamegyek. –felnéz az égre.
-Elcseszett egy élet nem? –kérdi. Elmosolyodom. Megfogom a két combjának külső felét és egy kicsit közelebb húzom. Felhorkant elégedetlenül, nem érti mire ez a mozdulat.
-Hidd el nekem… -bontom ki az övét, majd lezipzárazom a nadrágját -…fogalmad sincs, hogy mi az elcseszett élet. –egyszerűen nem bírok magammal. Farkára markolok, mely így is félkészen vár egy vadítóra, majd végignyalom tövétől-hegyéig. Ezután számba veszem. Felnyög. Nyugi, csak azt akarom, hogy élvezd.
-Fogalmad sincs az elcseszett életről. –visszarakom ékességét a gatyájába, majd helyére teszem a nadrágját is. Felállok, vele szembe. Annyira meglepődött, hogy a padnak dőlt a kezével. Mostmár, semmi nem érdekel. Megcsókolom, mit sem törődve a tiltakozásával, majd elengedem és szemébe nézek.
-Ha érdekelne a folytatás… megtalálsz itt holnap este is. –még egyszer, óvatosan megmarkolom a szerszámát, mire elvörösödik. Még jobban kimelegszik, mint eddig. Fülébe súgok.
-Szervusz. –ezután elsétálok, mosollyal az arcomon.
|
| Lee | 2010. 08. 24. 12:48:09 | #7185 |
Karakter: Kazuya Mishima
Megjegyzés: Hi-nek
Már reggel nagy sóhajt engedek el mivel megtudom milyen mérkőzésem is lesz meg hogy mennyi embert kell elvernem.Persze csak ha eltudom.De mivel ott lesz az összes vip tag meg a menedzserek is ezért muszály lesz elintéznem öket mert egy ideje már figyelnek persze ennek lehet jó oldala is hogy tudok bizonyitani.De ha valami rosszul sül el akkor az egész karrieremnek vége.Ezek közé véve a rossz esést ami miatt eltörhet a gerincem és még lehetne sorolgatni.Mikor magamhoz tértem eléggé felállok és kimegyek a konyhába és csinálok reggelit közben egy kávét is főzök magamnak.Szépen lassan haladok hisz nem kell sietnem mégcsak 6 óra van és 10-re kell oda érnem.Álmos arcal nézek körbe hajam meg igen nevetséges fortmát öltött amin pár barát már igen csak kiröhögött mikor láttak így reggelente.Mikor elkészül a kávé teszek bele kis cukrot összekeverem és megiszom majd mikor a reggeli is készen van akkor lassan nekiállók és megeszem.Bemegyek a fürdőbe ahol megpróbálom kifésülni a hajamat majd mikor sikerült átöltözök a futó ruhámba és kimegyek majd elkezdek futni egyett az iskola felé tartok majd nem is futok azon tovább megfordulok és visszafelé kezdek futni.Mikor hazaértem kicsit lihegve csukom be az ajtót.Bemegyek a szobámba és a súlyzoimért nyúlok és elkezdek súlyzozni.Mikor 1 óra után elégnek éreztem a súlyzok emelgetését elmegyek a fürdőbe és engedek vízet közben levetkőzők majd mbeülök a kádba miútán elzártam a vízet és kényelmesen dölök el benne.Mikor épp kiszálok és törölközök megszólal a telelfonom.Gyorsan magamra húzoma boxert és kimegyek és felveszem a telefonomat.A mosolygos arcból hamarosan átmegyek idegesbe.Majd mikor leteszem a fejemet fogom.Felöltözök a pankrációs fekete bőrnadrágomba a fekete izompólómba és a fekete acélbetétes bakkancsomba és felveszem az egyik kocsimnak a kulcsát és elindulok és beülök a kocsimba.Elég idegesitő hogy csak most tudtam meg hogy ez a mérkőzés egy ővért megy.Név szerint a WWe bajnoki ővért.Elindulok majd elöszőr egy boltnál állók meg és bemegyek és egy üveg energia itallal jövök kiMiútán beültem iszok belőle és elindulok meginjt és az iskola előtt állok meg és szállók ki az energia itallal és a kulcsal miútán bezértam a kocsi összes ajtóját zsebrevágoma kulcsot és iszok az energia italból.Majd miútán sikerül meginnom akkor kidobom és bemegyek a suliba ahol találkozok az ellenfelekkel kezet fogok velük.Megbeszéljük hogy nekik is csak az imént mondták hogy ővért megy a meccs. -Figyeljetek fiúk ne legyen kimélet senki iránt.Köztetek sem Nexus.Mindenki mindenki ellen és a legjobb tudása szerint.Fegyverek lehetnek.Megfelel az alkú?csak a legjobb szerzi meg köztünk az ővet. Mondom erre elvigyorodva mennek bele az ötletbe és kezetfogunk majd elmennek átöltöznién addig nézem a ketrecet.Pár perc múlva tele van már a suliban a minden ülő hely és lépcső fok.Elsőnek az én belépőzeném szólal meg.Üvöltve jelenek meg.Mivel kemény metál szám megy elkezdem rázni a hajamat majd elindulok a ketrec felé bemegyek a ketrecbe ott meg a ringbe és nekifutok a korlátnak ráugrok és egy hátraszaltóból érkezek térdre ekkor tűz üt ki a korlátokból.Mikor bejőn az első ellenfél akiről mindenki az tudja hogy csak vele fogok búnyozni kezet fogunk majd a fellógatott ővre mutatok mikor felnéz hasba rúgom és elkezdem sorozni nagy ütésekkel az arcát.Nekifutok a kötélnek visszapattanok és mikor ütközök vele megszédülve kezd támojogni.Újra nekifutok a kötélnek visszapattanok elfutok mewllette a másik kötélről és visszapattanok és mikor megfordul akkor megyek bele és elesik.Odahuzoma korláthoz és felugrok a korlátra ügyelve hogy ne legyenek túl közel egymáshoz a lábaim.Egy hatalmas csavart hátraszaltóból érkezek rá az ellenfélre háttal.Felállok vigyorogva és az ővre mutatok és persze ez a jel hogy jöhetnek a nexus tagja.Nem is kell kétszer mutatni már a ketrecnél állnak kitépik a ketrec ajtaját és bejőnnek az akivel eddig búnyoztam feláll és egymásra nézve bólintunk.Neki esünk a 6 tagú újonc Nexus-nak nevezett csapatnak nem sokáig birjuk ekkor jön be jó pár veterán és rutinos pankrátor a ringbe és kezdik verni a Nexust.Felállok és teljesen eltorzult az arcom a dühtöl.Ideg bajosan megyek a korláthoz és dobbantok hármat majd nekifutok az egyik ellenfélnek és állón rúgom amire az fájdalmasan esik a ringreMindenki egymásra néz ekkor futok neki az egyik ellenfélnek és lököm ki a ringen kivülre és kigurok énis és a fejét a ketrecbe ütöm erre ő is beleüti a fejemet a ketrecbe de még végig húzza kicsit a ketrecen a z arcomat amire felüvöltök és elesek ekkor ugrik rá egy másik ember és kezdi ütni.Felállok és visszamegyek a ringbe már vérző fejjel a ringbe és látom hogy az újoncok már feküdnek és ekkor kilökjük öket a ketrecen kivülre és bezáratjuk a ketrec ajtaján egy lánncal.Sunyi vigyorral nézem az egyik tagot kimegyek a ringszélére és a kötelet fogom nekirugaszkodok és a kötél tetejéről elrugaszkodok és ráugorva teritem le majd felállitom és elkezdjük egymást ütni.Nekilök a kötélnek visszapattanok felemel és levág a ringre és tús veszélyt hozz létre a második koppintásnál ugrok egyett így a bíró mutatja hogy kettő és hogy mehet tovább.Az ellenfél moslábkulcsal próbál feladásra kényszeriteni.Üvöltözök és már a tenyerem a levegőben van felnyomom magamat a kezeimmel a és egyikk kezemmel elérem a torkát.Hátra rántom és így nagyon nyekkenve érkezik a ringre.Felállok nehezen és mindenki tudja hogy lengedásnak számitok végtag feszitésben és megfogom a két lábát és lábkulcsba fogom be az ellenfél könn yezve üvöltözik annyira fáj neki.ekkor felmászok a ketrec tetejére és felüvöltök és elrugeszkodom és beforgok egy hátraszaltot és háttal érkezek az ellenségre aki túlüvölt mindenki és a nézük csak szisszenek egyett hogy ez fájhatott.Mikor felállok az egyik pankrátor a példaképem jön oda és jelez hogy fogjunk összeekkor én elkezdem ütni és nekifutok a kötélnek visszapattanok és mikor felemel 6-or pördülök végig a nyakában és úgy rántom le a ringre.Felállok és felüvöltök a kommentátorok mondják hogy új rekordod állitottam 6 pördületes hurrkiánt.Elkezdem vadul rázni a kötelet majd kimegyek a ringből és kiveszek a ring alól egy szögesdrottal körbetekert széket és azzal megyek be aringbe és kezdem ütni az ellenfelet majd végighúzom a hátán és kihuzom az ellenfelet a ringből és a hajánál fogva ütöm a ketrecbe a fejét majd a kezénél fogom meg és nekilököm a vas lépcsőnek és így átesik azon.Már alig vannak rajtam kivül állva.Bemegyek a ringbe és a korláthoz állók és mikor feláll a fekvő ellenfél neki futok hasba rúgom majd felugrok és fél óllozásból meg fejbe.Erre úgy döl el mint egy zsák.Mindenki tudja hogy ez még csak a gyengébbik kivégzőm.Kimegyek a ringből és a ketrecet fogom és körbenézek majd az állókra támadok.nekik futok és beleugrok kettőbe úgy hogy vállal érkezek a hasukba és elesnek majd nehezen de felállok.Egy másik álló hasbarúg és felemel a nyakába és úgy vág le a márvány köre.Felüvöltök a fájdalomtól.Az tovább megy és a többit üti.Pár perc után nehezen de feltudok állni és fejemet fogva megyek a ringbe de ott már vár az egyik ellenfél a szögesdrotos székkel és azzal csap fejbe és el is dölök.Kiszámoltatnak de éppen jókor teszem a lábamat a kötélre így semmisé vállik a tús veszély.Kigurulok a ringből és az alól kihuzok egy asztalt felállitom lentöm benzinnel és felgyjtom bemegyek a rinbe és elkezdem vadul ütni az egyik ellenfelet és kilököm az égő asztalra ami mikor összetörik eloltodik az elelnfél fájdalmasan üvölt.Kimegyek beviszek egy létrát és felállitom a ringben és felmászok és a megpróbálom leszedni az ővet akkor kirugják alólam a létrát de kapaszkodok és az ővvel együtt esek le és megszólal a zeném.Az összes ellenfél elmegy gyengén én meg térdre rogyva szoritom az ővet a bíró felsegit és afelemeli a kezemet a bemondó meg mondja hogy Kazuya a nyertes tehát én.Kimegyek a ketrecből közben magamra csatolom az ővet.Az iskola fele vagy több része egy emberként üvölti a nevemet.Nehezen megyek a kommentátorokhozés felveszek egy mikrofont és boldogan könnyezve szólalok meg. -Köszönöm hogy ennyirebirtok.Ez az első bajnoki ővem a WWe bajnoki őv.Ezt nektek köszönhetem hogy drukkoltatok és erőt adtatok.-Mondom könnyezve majd elmosolyodok-És persze amit szoktam csinálni mindig most is kiválasztok egyett a drukekrek közül aki ha szeretne eljőhet vacsorázni hozzám vagy velem.-mondom mosolyogva majd körbenézek és Hi-re mutatok és mutatom mosolyogva hogy jöjjön ide.Mikor odajön lassan rámosolyogva kérdem meg nevét.
-Hogy hívnak?-kérdem érdeklődve már nem a mikrofonba beszélve.
Hi Ice-mondja kicsit félénken
-Kedves Hi lenne kedved egy vacsorához akkor?-kérdem ránézve érdeklődve-Jól tudok ám főzni-mondom vigyorogva
-Gondolom ráérek.De akkor valami cím ahova mennem kell?-kérdi ránézve
-Oh persze mindjárt leírom-mondom mosolyogva és veszek egy papírt és tollat az egyik asztalról és felírom rá a címemet és odaadom neki.-Tessék ittvan ide várlak ha jösz.Ez már a te döntésed hogy jösz-e...Ha jösz 7-re várlak-mondom mosolyogva
Bolint énis bolintok és elmosolyodva elköszönök tőle majd mikor elindulok tapsolnak a nézük és énis tapsolok és az orvosok kinn ellátják a sebemet majd beülök a kocsimba és pihenek kicsit.
Szerkesztve Lee által @ 2010. 08. 24. 12:50:13
|
| Hiyahiya | 2009. 11. 02. 13:18:12 | #2360 |
Karakter: Vége
Vége...
|
|
