Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (Keitámnak)
A kocsiban ülök fájó karral. Rohadék Okadák! De legyőztük őket, nem kapták meg, amit akartak. Mi vagyunk az erősebbek! De meglőttek, és az embereim most a legközelebbi kórház felé száguldanak velem.
- Minden rendben lesz, oyabun – nyugtat Sato, a legelső emberem. – Mindjárt ott vagyunk, csak még egy kicsit tartson ki!
- Nem a halálomon vagyok, te idióta! – mordulok rá, mire összerezzen. – Csak a karomat találták el, nem fogok belehalni. Nem is fáj annyira, csak kellemetlen.
Azt már nem mondom meg neki, hogy fogalmam sincs, minek visznek a kórházba. Az orvosom is ki tudná venni a golyót, de Sato ragaszkodik hozzá. Én meg ezúttal ráhagyom a dolgot. Elvégre megmentette az életem, nélküle meg is halhattam volna.
Hamarosan a kórháznál vagyunk. Előbb Sato és két emberem száll ki, majd miután megállapítják, hogy tiszta a terep, én is kiszállok. Bekísérnek az épületbe, és látom, hogy sokan megbámulnak. Sato gyorsan kerít valakit, aki a vizsgálóhoz kísér minket. Remélem, hamar el tudják intézni, mert nem akarok sokáig itt maradni. Rengeteg dolgom van még, és nem szeretném a napomat itt tölteni, ebben a koszfészekben.
Végül nem telik sok időbe, mire végre kerítenek egy orvost, és bemehetek a vizsgálóba. Ahogy belépek, egy nőt pillantok meg, meg egy fiatal kölyköt, akin fehér köpeny van. Kizárt, hogy orvos lenne, ahhoz túl fiatal. Talán egy diák. Csak nem egy zöldfülű kezdővel akarnak engem kezeltetni? Hol van az orvos?
Ránézek a fiúra. Egész csinos ebben a kis köpenykében. Az arca szelíd, lágy vonású, ám szemei hideg, szürke színben játszanak. Vékony testalkatú, kecses gyerek. Sötétbarna haja van, és észreveszem, hogy egy tincset hosszan hagyott, a többit rövidre vágatta. Igazán helyre kis legényke, a petjeim szoktak ilyenek lenni. Jól mutatna az ágyamban, és talán meg is szerzem magamnak. Bár most is van egy petem, akit fél éve vettem az egyik árverésen. Jó anyag, de hát kell az utánpótlás.
- Uram, kérem jöjjön velem! – szólít meg, majd elindul egy ajtó felé. Hála égnek. A sebem kissé lüktet, és a haorimat is vér áztatja. Azt hiszem, ha hazamentem, tisztítóba kell küldenem. Ez az egyik kedvencem, kár lenne érte. - Erre, kérem!
Ahogy átérünk megkér, hogy üljek le, és vegyem le a felső ruházatomat. A haori még oké, de a kimonót nehezebb levenni. Sato segít benne, miközben a nővérke felveszi az adataimat. A gyerek meg engem bámul, ami egyáltalán nem tetszik. Csak nem felismert? Na, ezért nem járok kórházba.
- Fujimura Keita vagyok, orvostanhallgató a közeli egyetemen. Jelenleg gyakorlaton vagyok, megteszek mindent, ami tőlem telik! – hadarja, miközben végre szemügyre veszi a sebemet. Ideje már kisfiam.
- Hmm.. Lőtt seb. A golyó még nincs eltávolítva. A háromfejű karizom sérült, vérömleny nem látható, a sérülést másodfokúnak ítélem meg – diktál, miközben a nő írni kezd. - Rendben, akkor.. őmm... Sonozaki-san, most helyi érzéstelenítést alkalmazok, és eltávolítom a golyót, majd összevarrom a sebet.
- Nem szükséges az érzéstelenítés – szólalok meg. Minek néz ez? - Magas a fájdalomküszöböm.
- Ez... előírás ilyen mély sebeknél, sajnálom! – hajol meg, majd teszi a dolgát.
Szó nélkül tűröm, amikor összevarrja a sebet, fertőtleníti, majd beköti a karomat és még fel is köti a sérült végtagot.
- Nos, végeztünk. A felfüggesztésre az izomzat nyugalmi állapotának megőrzése érdekében van szükség, kérem, hogy ezt még körülbelül egy hétig viselje, különben az izomrostok gyógyulása jelentősen lassul, és fájdalommal jár. Kérem, írja alá az alábbi dokumentumot! Varratszedésre nem szükséges majd bejönni, felszívódó varratot alkalmaztam.
Aláírom, majd várok, míg egy papírt nem nyomnak a kezembe. Ügyes kezű fiú, ha nem itt dolgozna, még sokra vihetné. Azt hiszem, tudok mit tenni az ügy érdekében.
- A gyógyulás akár egy hónapig is eltarthat, és azt követően is jelentkezhet szúró fájdalom erős igénybevételnél. Egyelőre három nap pihentetés után fokozatos, gyenge terhelés az ideális. A megerőltetést mindenképpen kerülje! – mondja, majd int, hogy végeztünk. - Viszontlátásra Sonozaki-san! Bár remélem, nem kell sűrűn visszatérnie a sebészetre! – mosolyog rám zavartan.
- Köszönöm! – mondom, majd kisétálok az ajtón.
Ahogy kiérek, azonnal szólok Satonak, mindent derítsen ki erről a fiúról, mert érdekel. Ügyes keze van, és szükségem lenne egy ilyen emberre. Ha kell, fizetem a taníttatását, de kell nekem. Sato meghajol, majd miután engem hazavisz, már indul is, hogy utánanézzen annak, ki is ez a fiú.
~*~
Hazaérve a szobámba megyek, és miután sikeresen átöltözöm, az ágyra fekszem. Kis házikedvencem már jön is hozzám, de most elhessegetem azzal, fáradt vagyok, fáj a karom, és semmi kedvem hozzá. Megérti, ő nem olyan, mint az előző kölyök, akinek kitörtem a nyakát, mert ellenszegült a parancsomnak. Satoya teljesen más. Még csak tizenhat éves, vállig érő sötétvörös hajával, sötétbarna szemeivel, és hamvas arcával igazán csinos látványt nyújt. Nagy kegyesen megengedem neki, hogy a mellkasomra hajtsa a fejét. Nem szólal meg, hiszen engedély nélkül egy kurva sem beszél. Végül én szólalok meg.
- És mit csinált az én szépségem, míg a gazdi nem volt itthon? – ép kezemmel a hátára simítok, mire felsóhajt. – Hiányzott a gazdi, kicsikém?
- Nagyon – suttogja vággyal teli hangon. – Azt hittem, hogy baj van. Éreztem, és aggódtam az uramért, mikor későn jött haza.
- Vagy inkább reménykedtél, mi? – kuncogok fel gonoszul, mire ő összerezzen. – Nyugi, Satoya, ha meghalnék, arról tudnál.
Nem válaszol, csak a mellkasomon játszik az ujjaival. Puha ujjai vannak, szeretem őket. Talán ezért is vettem meg, és nem vertem még agyon. Gyengéd, és jó az ágyban, azon kívül igen szófogadó. Hamarosan elnyom az álom. Fáradt vagyok, ez a tűzpárbaj kifárasztott.
Arra ébredek, hogy valaki térdel a futonom mellett. Kinyitom a szemem, és Satot pillantom meg, aki amit látja, hogy fennvagyok, máris meghajol. Satoya rajtam alszik, talán őt is elbágyasztotta a várakozás. Leszedem magamról, és lefektetem, majd be is takarom. Ha megfázik, hívhatom az orvost. Márpedig egy kurva kezelésére nem szívesen költök. Felállok, majd intek Satonak, hogy kövessen.
A dolgozószobámba megyünk, ahol leülök az asztalhoz, ő pedig a másik oldalára térdel. Várakozóan nézek rá, mire ő egy laptopot tesz elém. Figyelmesen olvasni kezdem. Megtudom, hogy a fiú neve Fujimura Keita, húsz éves, és jelenleg orvostanhallgató az egyik legjobb tokiói egyetemen. Az anyja öt éve meghalt, az apjával nincs jó viszonyban. Van egy nővére, meg egy mókusa, és egy kollégiumban lakik egyedül, de van lakása. Érdekes adatok. A hobbijai és az órarendje is itt van. Elégedetten nézegetem a jegyeit. Ez a gyerek nagyon jó, hiszen már a sebészetre osztották be mint gyakornokot. Az pedig nagy lépés, még én is tudom. Tudnám használni. Miután végzek az olvasással Satora nézek.
- Akarom ezt a gyereket! Menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy holnap délután kettőre jöjjön ide! Még a hasznomra válhat – mondom, mire Sato csak meghajol, és már távozik is.
Semmi kétségem afelől, hogy a fiúra nagy jövő vár, de ehhez egy jobb környezetre, és mindenekelőtt sokkal jobb iskolára van szüksége. Már telefonálok is az egyik ismerősömnek, aki Tokiói Orvostudományi Egyetem rektora. Tartozik nekem. Valamint felhívom a Koukyuu Központi Kórházat, hogy helyet biztosítsak a fiúnak. Persze nálam fog lakni, és az én orvosom fogja a szárnyai alá venni, de ennyit megér a dolog. Az is természetes, hogy nem utasítanak el, hanem szólnak, azonnal rendelkezésre fognak állni a helyek, amint szükség lesz rájuk. Hogy ha ezért ki kell rúgni pár embert, ám legyen. A legjobbnak a legjobb jár.
~*~
Másnap pontosan kettőkor Sato jelenti be Keitát. Elegáns, sötétbarna nadrágot, fekete cipőt, és zöld pulcsit visel. Nem tudja, miért hívattam, így mikor Sato bekíséri az irodámba, mélyen meghajol. Arcán látszik a tanácstalanság és meglepettség.
- Jó napot, Sonozaki-san! – mondja.
- Jó napot, Fujimura-kun! – mondom. – Foglalj helyet! – intek az egyik székre.
Helyet foglal, és körbenéz. A ház többi részével ellentétben az irodám nyugati módon van berendezve. A dolgozószobám viszont már nem. Hamarosan az egyik alkalmazottam tűnik fel, aki frissítőket hoz nekünk, majd mikor távozik, belekezdek a dologba.
- Tegnap nagyon meg voltam elégedve a munkáddal, ám úgy érzem, benned több van, mint amit az a szánalmas kis kórház nyújtani tud – mondom egyszerűen.
- Hogy érti ezt? Mire akar kilyukadni, uram? – kérdi Keita. Látom az érdeklődést az arcán.
- Voltam olyan szerény, hogy beajánlottalak a Tokiói Orvostudományi Egyetemre, valamint a Koukyuu Központi Kórházba. Az eredményeid alapján ilyen helyeken lenne a helyed – válaszolom, és látom, hogy a szemei elkerekednek.
- De… ezek a legjobb helyek egész Japánban. Miért teszi ezt értem? – kérdi értetlenül.
- Mert szeretném, ha kibontakoztathatnád a tehetséged – vonok vállat. – Ilyen fiatalokra, mint te, nagy szüksége van az országnak. Okos vagy, tehetséges, de ahhoz, hogy fejlődhess, egy jobb iskolára, jobb munkahelyre van szükséged. Persze nem kell elfogadnod az ajánlatomat.
- És mit kell tennem a szívességért? – kérdi. Okos fiú, nem esett a feje lágyára. – Gondolom, nem ingyen óhajtja nekem nyújtani a lehetőségeket.
- Ha anyagi vonzatra gondolsz – kortyolok bele a teámba -, nem kérek pénzt. Mindössze, hogy ha nem dolgozol, és nem vagy az iskolában, lakj nálam, és figyelj az egészségemre. Plusz rajtam kívül még Satoyáéra is. Ő az én… hogy is mondjam csak… társam – vágom ki magam. – Majd bemutatlak neki, ha végre felébredt. Ha visszautasítod az ajánlatot, azt is megértem. Semmi kényszer, rendben? Te döntesz, elvégre a te jövődről van szó.
Látom, hogy elgondolkodik. Helyes, helyes. Ha nem is fogadja el, talán lesz majd más alkalom, vagy módszer, amivel magamhoz édesgethetem. Elvégre egy ilyen tehetséges, okos gyerek mindig elkelhet. Satoyára pedig úgyis rá fogok unni, és ez a fiú kitűnő utánpótlás lehetne.
|
