|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2011. 07. 22. 10:03:21 | #15285 |
Karakter: Brooke Black
Megjegyzés: (Chris-nek ~ Ducky-nak)
Ahogy elmegyek, onnan a buszmegállóba leülök, hogy megvárjam a buszt, ami szépen hazáig fog vinni. A telefonomat is nézem, hogy mikor érkezik már meg. Majd otthon a kis éjjel nappaliba, meg elmegyek megvenni pár dolgot.
- Ejnye, Brooke, hát szabad egy tanárnőnek így otthagyni a diákját egyedül, egy olyan perszónával? – hallok meg egy ismerős még is félelmetes hangot.
Kicsit meg is ijedek, de amikor megtalálom az ijedtségem okát megemberelve magamat húzom ki. Nem fogom hagyni, hogy játszadozzon velem.
- Tekintve, hogy ez nem az én hatásköröm, igen – felelem mosollyal az arcomon.
- Pedig lehet, hogy az alapoktól kéne kezdeni a megjavításomat, nem gondolod? – szavait, már nem tudom tovább kultiválni, ezért megállok.
- Nézze, Mr. Goldstein! Nem szándékozom belefolyni a magánéleti problémáiba. Én csupán Nickolas miatt aggódom, mert szemmel láthatóan kutyául bánik vele.
- Ejnye, Brooke, most miért kell összetörnöd a szívemet ilyen kegyetlenül? – hallom a hangját, hogy csak a szoknyám alá akar férkőzni, de ezt benézte. Nagyon is.
- Ez biztosan csak a sors keze... szemmel láthatóan, maga is összetiport már párat.
Megállok és körbe nézek, mintha keresnék valakit. Az az idióta meg végre elment. Remélem egy időre megszabadulok tőle. Be is sétálok szépen nyugodtan a bevásárlóközpontba, de hátra fele lesek. Imádkozok, hogy ne jöjjön utánam vagy hagyom magamra, mert akkor nagyon le fogok bukni, hogy apám nem fog értem jönni.
Egyszer megint hátra nézem, de egyből el is kapom a fejemet és csak pofákat vágok magam előtt. Mit keres ez itt még mindig? Azt hittem egy kis nyugtom lesz tőle.
- Nem gondolod, hogy könnyebb lenne folytatni a beszélgetést, ha megvárnál? – kérdezi hangosabban, hogy meghalljam.
- Részemről már befejeztem. – válaszolom neki, majd a zöldségesnél megállva elkezdem szedni a barackokat, mert tudom, hogy az nincs otthon.
- Akkor miért kerestél a szemeddel? – fülemnél érzem leheletét, amire kicsit megborzongok. Remélem, nem érzi meg, főleg, hogy kicsit a derekamhoz ér.
- Látom nincs önértékelési problémái. Honnan veszi, hogy magát kerestem egy ekkora üzletben? – Elhúzódok, majd kibújok előle. Egy kicsit a szemébe nézek, de tovább haladok.
- Úgy éreztem, hogy engem nézel. – válaszolja. - Tudod, amikor a szemed az enyémbe téved, mindig olyan érzés tölt el, amitől nem bírok magammal, és késztetést érzek arra, hogy megragadjalak és forrón megcsókoljalak – a szája csak jár, miközben egyre közelebb kerül hozzám és próbál a szemembe nézni, amit próbálok elkerülni.
- Akkor van egy rossz hírem. Nem magát néztem. Úgy látszik, már az érzékei is kezdenek öregedni.
- Lehetséges. De mit gondolsz, attól még vonzó vagyok, Brooke? – kérdezi, de nem fogom neki meg adni azt az örömet, hogy az igazságot hallja, hogy igen is bejön nekem… nagyon is.
- A barátnőjének biztos, de nekem nem. Meg amúgy is túl öreg hozzám. Az apám lehetne. – válaszolom neki egyszerűen, de látom, a válasz nem teszi boldoggá.
- Szóval komolyan azt akarod mondani, hogy semmit nem mozgatok meg benned még egy kicsit sem? – teszi fel a kérdést megint.
- Nemnek melyik részét nem érti? – nézek rá, majd megfordulok, és szépen megyek fizetni.
Amint meg vagyok vele tovább sétálok, hogy kicsit lerázzam bemegyek a női wc-be, meg amúgy is meg kell igazítanom magam. Nincs bent senki szerencsémre. De sajnos így sem tudom lerázni, mert bejön utánam. Megfordul hirtelen és hitetlenkedve nézek rá.
- Mit keres itt? Nem tud olvasni? Ez a női wc-t. – magyarázom el neki, ha nem tudná.
- Nagyon is jól tudom, de be kell bizonyítanom az igazamat, hogy igen is tetszem neked. – mondja önelégült mosollyal, majd egyre közelebb sétál hozzám, de nem hátrálok eszem ágába nincs. Mélyen farkas szemet nézek vele. Nem hagyom, hogy megijesszen egy ilyen szoknya pecér.
- Pedig nincs mit bizonyítani. – válaszolom, de ekkor megáll előttem.
- Szerintem meg hazudsz. – még mindig ezen a témán lovagol, ezt nem tudom elhinni, ahogy azt sem, amit utána tesz.
Elém lépve ajkaimra tapad és kezét a fenekemre téve húz közelebb. Még is mi akar ez lenni? Teljesen ledöbbenek, azon, amit csinál, de amikor már nyelvével próbál bebocsájtást kérni, hogy megcsókolhasson, nem bírom tovább. Minden erőmet összeszedem és ellököm magamtól.
- Maga egy perverz alak. – mondom, majd egy akkora pofont lecserdítek neki, az már nekem is fáj. – Meg ne próbálj többet megcsókolni vagy egy ujjal is hozzám érni. – mondom mérgesen.
- Erős ütésed van cica. – simogatja a pofon helyét, de nem érdekel. Felveszem a cuccaimat és kimegyek onnan.
Akár mennyire is mérges vagyok a taperolása miatt annál inkább tetszett és olyan finom volt számomra. De nem engedhetem, hogy nyeregbe érezze magát. Ha tényleg komolyan szeretne, akkor igen is harcoljon meg értem, különben egyáltalán nem fog megkapni.
|
| oosakinana | 2011. 06. 21. 15:52:05 | #14421 |
Karakter: Brooke Black
Megjegyzés: (Chris-nek ~ Ducky-nak)
- Nos… - szólal meg perverz hangon. – Végre kettesben – az italszekrényhez lép. Tölt két pohár alkoholt, majd odalép hozzám.
- Igen, kettesben… - mondom cseppet sem rajongva az ötletért.
- Ne légy ennyire ellenszenves, inkább tessék, igyál velem egy kicsit… - nyújtja felém a poharat, de én csak felhúzom a szemöldökömet és úgy figyelem a poharat.
- Én nem ihatok, még kiskorú vagyok.
- Én meg felnőtt, aki egy pohárkával megengedi – nyújtja megint felém. – Na, tessék, fogadd el, ennyitől még nem lesz bajod.
Nagyot sóhajtok, majd elveszem a poharat, mire az övét is odatartva koccint velem.
- Egészségünkre! – mondja halkan, bariton hangján.
- Egészségünkre! – belekortyolok, de csak egy nagyon keveset. Nem sűrűn szoktam inni, de ez tuti jóval erősebb, mint amihez én vagyok hozzá szokva.
- Mesélj valamit, Brooke! Még semmit nem tudok rólad, csak hogy csodákat művelsz az üres fejekkel, és most nem csak az elcsábításukra gondolok. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szép, csinos és okos lány fog megtetszeni a fiamnak, aki még tanítani is hajlandó – végig simít a vállamon, hogy pár, kósza tincset leseperjen a vállamról, ami engem valójában nem zavart volna.
- Ha nem becsülné le ennyire, akkor nem lenne ennyire meglepve.
- Úgy gondolod? – lép egyre közelebb hozzám, de nem tágítok.
- Úgy – a szemébe nézek és látom, tartja a szemkontaktust.
- Hát… lehet, hogy engem is tanítanod kéne, Brooke? – lerakja a poharát és még közelebb lép hozzám. Ahogy az ilyen pasikat ismerem, tuti akarnak valamit és mi mást akarhatna, mint a szex.
- Lehet, hogy magára férne – válaszolom.
- Akkor taníts! – súgja érzékien, amire kicsit megremegek, de nem akarom, hogy megérezze. Vészesen közel van hozzám, de szerencsémre, pont csengetnek.
- Vendége jött. Nem kéne kinyitnia az ajtót? – kérdezem meg, mikor látom, hogy nem nagyon akar mozdulni.
- Ennyire szeretnéd? – a szemembe néz, folyamatosan, én meg csak felhúzom a szemöldökömet, mire megint csengetnek.
- Lehet… hogy nagyon fontos. – adom tudtára, hogy igen is nyissa ki az ajtót, mert nem akarok félre érthető helyzetbe kerülni.
Nem mond semmit, csak elmosolyodva lép az ajtóhoz, hogy beengedje – szerencsémre, megérkező - váratlan vendégét.
- Chris! – a nyakába ugrik egy szőke pláza cica. Kicsit kerekednek a szemeim. Hogy lehet egy ilyen jó pasinak ilyen ocsmány… nem is tudom, minek nevezzem! Pfúj!
- Elena, te meg mit keresel itt? – hallom rideg hangját. Nocsak. Ezek szerint váratlan szerető?
- Hát, gondoltam, esetleg még egy… - de nem tudja befejezni.
- Menj innen. Meg mondtam, hogy köztünk vége mindennek. – juj, szegény apuka, hogy ki van akadva. Csak nem attól fél, hogy emiatt sokkal jobban ellenkezni fogok? Nos, gondolkozzunk csak… Lehet, igaza van.
Felveszem a cuccaimat és feléjük megyek.
- Viszlát, Mr. Goldtsein. – köszönök el.
- Brooke várj! – szól utánam, mire megfordulok. – Még sem mehetsz egyedül haza! – és már szerintem fordulna a nőhöz, hogy „könnyes” búcsút venne tőle, de bele köpök a levesébe.
- Boltba kell mennem. Oda meg apukám értem jön. – füllentem a felét, de tényleg boltba kell mennem – További szép és kellemes éjszakát! – válaszolom mosolyogva és már ott is hagyom őket.
|
| oosakinana | 2011. 05. 31. 14:49:46 | #13987 |
Karakter: Brooke Black
Megjegyzés: (Chris-nek ~ Ducky-nak)
Ahogy leülünk a könyvek mellé, már megint a tanulásba vetjük magunkat. Magyarázom neki a fizikát, hogy miként tudja megoldani az adott feladatokat. Alaposan magyarázok neki, meg lassan, hogy megértse. Most valamiért motoszkál bennem az, hogy igen is bebizonyítsa az apjának, hogy ő is ér valamit, és nem csak egy senki.
Ahogy tanulunk, látom, hogy visszajön a nappaliba, és leül velünk szembe, egy pohárral a kezébe, amiben, gondolom én, valami alkohol van. Az én apám is szeret inni.
Tekintetét folyamatosan érzem magamon, de valami azt súgja, hogy nem a hajamat meg a fejemet figyeli, hanem inkább a mellemet, ami így előre dőlve sokkal jobban mutatja magát, mint kellene, de nem fogok elkezdeni pirulgatni, meg szerénykedni, hiszen felesleges lenne. Ilyenek az adottságaim, ezekkel kell élnem.
Már éppen bele kezdenénk egy másik tantárgyba, mikor Nic apjának bariton hangja zavar meg.
- Már eléggé késő van, nem gondolod, Brooke? – szegezi nekem a kérdést, de érzek valami furcsát a hangjába, amit nem tudok hova tenni.
Felemelem a kezemet és megnézem az órámat. Tényleg későre jár, de még nem vagyok kész. Azt hiszem, még maradok egy keveset.
- Igaz, de még nem végeztünk. Muszáj még tanulnunk.
- Akkor válasz, hazaviszlek most, vagy még tanultok, de itt kell aludnod (.: nem kell pont, mert a kötőjel után a mondandóra utaló megjegyzés jön.) – mondja a választható opciókat, amin meg is lepődök. Mi az, hogy itt kell aludnom? Haza tudok én sétálni késő este is. Valamit tervez ez az ember, mire kétkedve nézek rá, de ő csak mosolyog.
- Rendben, akkor jobb, ha valóban megyek.
- Okos lány vagy. Akkor pakolj össze és kint várlak az autóban, siess! – feláll és kisétál a nappaliból.
Megrázom a fejemet. Elkezdem pakolni a cuccaimat. Megbeszélem Nic-kel, hogy majd még eljövök hozzá, hogy tanuljunk, meg ő is eljöhet hozzánk. Mikor melyik kedvezőbb, ugyanis nem mindig lehet nálam, apám kiszámíthatatlan, bár szerintem az övé sem sokkal jobb. Miért ilyen kiszámíthatatlanok a férfiak?
Dudálást hallok kintről, ez a végszavam. Elköszönök Nicolástól, majd kilépek az ajtón és a kocsi felé veszem az irányt. Csak tudnám, minek akar ennyire haza vinni? Na, mindegy. Elvégre az osztálytársam apja, csak nem lehet annyira gond belőle.
Kinyitom az ajtót, majd beszállok. Amint leülök, kicsit feljebb csúszik a szoknyám. Nem akarom, hogy bármi rosszra gondoljon, ezért inkább elkezdem igazgatni, hogy ne látszódjon több mint, amennyinek kellene látszódnia.
- Szép lábak – jegyzi meg hangosan.
- Köszönöm – szavaira viszont jobban elkezdek félni. Kicsit le is dermedek, de végül is bekötöm magam.
- Nem, én köszönöm. Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen okos és széplány fogja megszánni a fiamat – mondja egy kis mosollyal arcán.
- Megszánni? Miért kellett volna megszánni? Egyébként is tanulnom kellett, akkor miért ne tanulhattunk volna együtt?
- Helyesbítek, nem csak szép és okos vagy, de hihetetlenül kedves is, meg persze naiv – javítja ki magát, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Mi az, hogy naiv? Nem vagyok az a kis libus, akiket lehet, hogy az ágyába húzgál. Megérzem ujjait a combomon, ami nagyon jól esik, de még sem mozdulhatok rá az egyik osztálytársam apjára. Jobb, ha inkább gyalog megyek haza.
Kikötöm magam és kinyitom az ajtót, majd szállnék ki, mire megfogja a kezemet.
- Még is hova mész? – kérdezi egy picit érdeklődve.
- Haza, de gyalog. Amúgy is már ivott, jobb lesz mindenkinek, ha én most a saját lábaimon megyek el – magyarázom, majd a kezére nézek. – Elengedne?
- Mi van, ha nem? – kérdezi kaján vigyorral az arcán.
- Ha ennyire félt, akár a fia is haza tud kísérni – szavaimra elkezd nevetni.
- Még a fiam… hazakísér, téged? Na, ne nevettess! – válaszolja, majd annyira belemerül a nevetésbe, hogy még a kezemet is elengedni
- Köszönöm! – kiszállok, majd becsukva a kocsi ajtaját, elindulok haza.
- Ugyan már, Brooke, szállj vissza! – hallom a férfi hangját, majd felé fordulok mosolyogva.
- Haza találok. Köszönöm, jó éjszakát! – integetek, majd tovább megyek. Eszem ágába nincs beülni mellé. Azzal nem lenne semmi bajom, ha csak egy szimpla férfi lenne, de sajnos nem csak az. Túlságosan is vonzó és érdekel, bár ahogy észrevettem nem csak engem érdekel ő, hanem ez fordítva is igaz. Pont ezért nem szabad, hogy egy légkörben legyek vele, de sajnos Nic-nek meg megígértem, hogy segíteni fogok a továbbiakban, ha a holnapi dolgozatai jól sikerülnek.
Nincs szerencsém, kocsival hazáig követ. Pont ezt akartam elkerülni, hogy megtudja hol lakom. Jobb lett volna, ha egy sikátorban lefordulok. Akkor nem tudott volna követni, meg utánam jönni sem. Amint megérkezek, inkább nem mondok semmit. Kiveszem a kulcsomat és szépen besétálok a házba. Én már egyszer elköszöntem tőle.
Hallom, ahogy a kocsijával elhajt. Helyes. Menjen csak. Apám nincs itthon, aminek most kivételesen örülök. Felmegyek a szobámba, majd levágódok az ágyra és elalszok.
~*~
Következő nap, ahogy meg volt ígérve, tényleg megírtuk a dolgozatokat. A rákövetkezendő két napban viszont megkérem Nic-et, hogy inkább nálunk tanuljunk. Indokot nem mondok neki, mert nem akarom kinyögni, hogy bocsi, de az apád túlságosan is az esetem, és a legutóbb, majdnem teljesen egymásra másztunk. Szerencsére elfogadja, és nálunk tanulunk. Mindent sikerül elmagyaráznom neki, amit csak lehetett.
Eljön a dolgozatok kiosztásának a napja. Apám bejelentette, hogy haza fog hozni egy nőt, és szeretné, ha megismerném. Na persze, meg mit nem. Megbeszélem Nic-kel, hogy ma hozzájuk fogunk menni tanulni, mert nálunk kényelmetlen levegő lesz, amire csak rábólint. Suli végeztével elindulunk hozzájuk, a jeles dolgozatainkkal együtt. Hát igen, aki az én tanítványom, az csak jó jegyeket kaphat.
Belépünk a házukba, de megkönnyebbülve konstatálom, hogy már megint üres, akár csak múltkor. Leülünk a nappaliba, hogy neki kezdjünk a tanulásnak. Sajnos annyira belemerülünk, hogy megint meghallom az apja hangját.
- Nocsak, Brooke. Megint itt vagy nálunk? – hallom meg perverz hangját.
- Jó estét, Mr. Goldstein! – köszönök a szokásos hivatalos köszönésemben.
- Ugyan már, Brooki. Hívjál nyugodtan Christophernek. – A jellegzetes vigyora még mindig ott van az arcán. – Már megint feleslegesen tanultok? – vált hangnemet.
- Hát, ha a fia jeles dolgozatai feleslegesek, akkor azt mondhatom, igen – válaszolok, bár Nic-nek kellett volna, de mindegy. Gyűlölöm, ha lenézik a munkámat.
- Oh, szóval ennyire jó vagy, hogy a fiamból képes voltál ötösöket kivarázsolni? Akkor sűrűbben kell idejárnod. – Felhúzott szemöldökkel nézek a férfira. – Amúgy Nicolas. A nagyapa kéri, hogy menj át hozzájuk segíteni. Addig én elszórakoztatom az osztálytársadat. – mondja, de én érzem, hogy van egy kis hátsó szándékra.
- Ne haragudj, Brooke. Sietek vissza – mondja, mire csak bólintok. Feláll és már nincs is a házban. Azt hiszem most a saját síromba sétáltam bele ezzel a mai nappal. De várjuk csak ki, hogy mi lesz belőle a végén, mert az viszont érdekel. Pláne egy ilyen helyes és sármos férfival.
|
| oosakinana | 2011. 05. 28. 13:14:47 | #13900 |
Karakter: Brooke Black
Megjegyzés: (Chris-nek ~ Ducky-nak)
Megint egy iskolával teli unalmas hét következik. Pedig már annyira kezdtem élvezni a hétvégét. Most végre volt időm pihenni és olvasni egy kicsit, ahogy annak lennie kell. Szeretem a fantasy könyveket olvasni, és ha tehetném, minden időmet csak ezzel tölteném.
Most viszont menni kell az iskolába. Felkapom a táskámat. Kimegyek a konyhába és elteszem a már elkészített tízóraimat. Apám már korán reggel elindult dolgozni, így ilyenkor is az én felelősségem bezárni a házat. Kilépek, és végül rendesen bezárok.
Ahogy az iskolába tartok sok velem egy korú fiú és lány megfordul mellettem. A fiúk nyál csorgatva néznek utánam, míg a lányok irigykedve. Ma is szépen felöltöztem, egy szép fekete szoknya, ami oldalasan simul a testemhez, felé meg egy vörös topp. Ez a kedvenc összeállításom, és amikor csak tehetem, ebben járkálok.
- Brooke – hallom legjobb barátnőm visítását, mire mosolyogva nézek rá.
- Szia, Helen – köszönök neki, majd két puszit adunk egymásnak. – Hogy telt a hétvégéd? – érdeklődök, miközben tovább megyünk.
- Jaj, olyan jó volt. Daviddel teljesen egymásra találtunk, és képzeld, végre megtörtént – meséli boldogan.
- Akkor most már csak figyelnetek kell – mondom csipkelődve.
- Jaj, ne rontsd már el az örömömet! Nem, hogy te is felszednél valami jó csávót, és lefeküdnél vele.
- Helen, nekem nem az kell egy pasiban, hogy megfektessen – magyarázom neki.
- Tudom, te az igaz szerelmet keresed, akár csak a mesékben – mondja már unottan. Nem haragszok meg érte, hiszen ő most a felhők felett jár.
- Nem mese, csak egyszerűen egy vágy.
- Igen, legutóbb ott volt Mark, ő szeretett téged, és még is szakítottatok, de az okát még mindig nem tudja senki – néz rám felhúzott szemöldökkel.
- Egyszerű a magyarázat – kezdek bele, és megcsillanni látom a szemét, hogy végre megtudja. – Ez a kettőnk dolga – fejezem be, mire morog egyet, én meg csak nevetve haladok tovább.
Sokat beszélgetünk még, amíg elérünk az iskolába. Jól érzem magam Helennel, de azért vannak dolgok, amiket neki sem mondok el, akár csak a többieknek. Fenn kell tartanom a magánéletemet is, amihez kellenek a titkok, amitől izgalmasabb az élet.
A tanórák viszont unalmasan telnek. Dolgozatok hegye, na meg persze azoknak a bejelentése. Nem hagynak nekünk egy perc pihenési időt sem a tanárok. Este megint tanulhatok hajnalig.
~*~
Vége az utolsó órának, éppen pakolom össze a cuccaimat, amikor megjelenik a hátam mögött Nicolas. Jóban vagyok vele, mert kedves srác, már próbált is rám nyomulni, de amikor Markkal összejöttem, valahogy mást keresett, vagy csak távolról figyelt. Nem tudom pontosan.
- Brooke – szólal meg, mire ránézek.
- Nicolas. Miben segíthetek? – nézek rá mosolyogva.
- Nem tudnál segíteni a tanulásba holnapra? Tudod, sok doga lesz, én meg… hát… nem vagyok egy észlény.
- Persze. Menjünk hozzánk, jó? – kérdésemre csak bólint.
Helentől elbúcsúzok, aki már egyből kombinál. Megcsóválom a fejemet és tovább haladok. Elsétálunk hozzánk és meglepetés fogad. Apám éppen egy nővel van, és egymás szájában vannak.
- Apa! – szólok rá, mire szétrebbennek, akár csak a kismadarak.
- Szia, lányom. Had mutassam be neked… - kezdené, de nem hagyom, hogy befejezze.
- Nem érdekel. Átmegyek Nicolasékhoz tanulni. Enyelegjetek nyugodtan, de anya helyét soha nem fogja elvenni. – szegezem le komolyan.
- Kicsikém! – mondaná, de nem érdekel. Bemegyek a szobámba. Felveszek pár könyvet és visszamegyek, ahol már Nicolas vár.
- Majd este jövök – nem is fordulok meg. – Gyere, Nicolas menjünk! – mondom neki, mire követ ki az ajtón.
- Brooke, biztos, hogy hozzánk menjünk, jó ötlet ez most? – kérdezi, mire rámosolygok.
- Persze, nincs semmi baj. Amit meg az előbb hallottál és láttál, kérlek, ne mond el senkinek – kérem, amire bólint. – Akkor mutasd, hogy merre laktok!
Elkezdünk sétálni feléjük. Szép környék. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb házak sorakoznak. Nem egyformák, mindegyik más tervezés és forma. Csak tátom a számat, amikor egy még szebbnél megállunk.
- Itt laksz? – kérdezem tőle, mire bólint.
- Apám építette – magyarázza, majd beenged. Belülről is gyönyörű a ház. Semmi csicsás dolog nincs benne, de a kellő szépséget és rendet kívánja maga után. Nem tudom, mikor jártam utoljára ilyen szép házban. Talán, akkor, amikor még anyám is élt.
- Itt jó lesz? – kérdezi, mikor beérünk a nappaliba.
- Persze – helyet foglalok, és a nézelődés helyett előveszem a sok könyvet, amire szükségünk lesz.
Helyet foglal mellettem, és végre elkezdjük a tanulást. Matematikával kezdjük, majd jönnek szép sorjában. Magyar, történelem… sorba veszünk mindent. Nem is figyelem mennyi az idő, de annyira nem érdekel. Nem akarok haza menni. Ekkor viszont nyílik az ajtó.
- Nicolas, megjöttem – hallok meg egy mély, öblös, de annál férfiasabb hangot, amitől kicsit kiráz a hideg.
- A nappaliban vagyunk – szólal meg a srác, mire az apja belép. Egy jó kiállású, jól öltözött férfi. Vöröses, őszes hajjal, zöld, csillogó tekintettel, amit egy szemüveg fed.
- Jó estét! – köszönök kedvesen, majd felállok én is, ahogy a fia.
- Viszont. Nic, ki ez a lány? – teszi fel a kérdést.
- Ő az osztálytársam, Brooke. Holnap sok dolgozatot fogunk, írni és segít felkészülni – magyarázza kedvesen.
- Neked? Minek? Úgy sem fogod jobbra megírni, mint eddig – mondja nyersen és őszintén, amire látom, hogy a fiú elszomorodik.
- Nem, hogy bíztatná kicsit a fiát, hogy sikerülni fog neki, és csak így tovább – szólalok meg halkan. Nincs a hangomban semmi irónia, bunkóság, csak szimpla őszinteség, amit egy apától el lehetne várni. Nicolasra nézek. – Gyere, még tanulnunk kell – mondom, majd visszaülök, és tudomást sem véve az apáról, kezdek el neki tovább magyarázni.
|
|
