Meg sem próbálok kedvességet erõltetni a hangomba, miután nyögve a mobilomért nyúlva fogadom a hívást. Érzéseim szerint az éjszaka kellõs közepén.

- Zolnerowich.

- Helyzet van – üdvözöl a nyomozótársam hangja, nagyjából annyi jókedvvel, mint amennyit én is érzek perpillanat.

- Mennyi az idõ? – nyögök fel, de a lábaim már félúton vannak a padló felé.

- Digitális órát tartasz az éjjeliszekrényeden, Misha.

- Elmehet a fenébe – morgom, miközben kikászálódok a túlságosan csábító, meleg takaró alól –, amikor még ki sem nyitottam a szemeimet.

- Hajnali négy. – Egy kis motoszkálást, majd szürcsölés csatlakozik a monoton motorzúgáshoz a vonal másik végén. – Tíz perc múlva ott vagyok érted, friss kávéval felszerelkezve.

- Mi lenne velem nélküled? – sóhajtok fel színpadiasan. – Mink van? – váltok témát.

- Egy hulla az északnyugati körzetben. 30-as éveiben járó férfi mellkasi lõtt sebbel.

- Ez nem hangzik túl bonyolultnak, miért nem alszunk inkább tovább?

- Már csak nyolc perc – feleli Nikolai, mielõtt bontaná a vonalat, én meg szinte magam elõtt látom a vigyorát.

Túl korán kezdõdik ez a nap.

***

 - Miért vág mindenki ilyen savanyú képet? – dörmögöm az orrom alatt, miközben Nikolai-jal felmutatjuk az igazolványunkat, a felügyelõ tiszt pedig átenged minket a sárga rendõrségi szalag alatt.

Nikolai csak vállat von, majd elindulunk a már javában dolgozó helyszínelõk, és egyúttal az áldozat irányába. Én pedig rögvest megkapom a választ a költõi kérdésemre, amint megpillantom a holttestet – és elfolytok egy káromkodást.

- Bassza meg. – Nikolainak nem jutott ennyi önkontroll.

Sóhajtva lépek közelebb az áldozathoz, út közben gondosan felhúzva egy pár gumikesztyût. Kérdõn pillantok az egyik fiatal helyszínelõ nõre, mire õ bólint.

- Mi már végeztünk a holttesttel, és elkészítettük a fényképeket is. Nyugodtan elmozdíthatja, nyomozó.

Biccentek, majd a férfi mellé guggolva közelebbrõl is szemügyre veszem. Sötét szemei élettelenül merednek a hajnali égboltra, de mintha egy halvány meglepettség még mindig maradt volna bennük a halála elõtti pillanatokból. Vékony ajkai enyhén elnyíltak, és a szájára, valamint körülötte az arcára felköhögött és kifolyó vérbõl egyaránt száradt valamennyi. Úgy fekszik a sötét kis utca járdáján, mintha csak leugrott volna a sarki fûszereshez, aztán hazafelé meglepték.

Talán tényleg így is volt.

Tekintetem lejjebb siklik a hanyagul begombolt sötétszürke ingre, ami az elsõ néhány gomb híján máris megmutatta nekünk, miért nem lesz egyszerû ez az ügy – a mellkasa közepén díszelgõ jókora ortodox kereszt teteje szinte ordít. Miközben Nikolai leguggol a férfi másik oldalán, tovább gombolom az inget, majd széthúzom a mellkasán, hogy minden tetoválást szemügyre vehessünk a felsõtestén.

- Mindnek ismered a jelentését? – pillant rám Nikolai kíváncsian.

- Ez itt – mutatok a jobb vállra varrt vállrojtra – azt jelenti, hogy megérdemelte a többiek tiszteletét, amint szintén alátámaszt a két csillag a mellkasa két oldalán. Ilyen csillagokat csak azok kapnak, akik kiérdemlik, általában a vezetõk, és ha minden igaz... – Kissé arrébb helyezkedve felgyûröm az öltönynadrág mindkét szárát a férfi térdéig. – Igen. A térdekre tetovált csillag szintén a vezetõk érdeme, azt jelképezik, hogy nem térdelnek le senki elõtt.

 - Akkor most éppen egy francos maffiafõnök hullája fölött görnyedünk? – néz rám hitetlenkedve Nikolai. – És ami még fontosabb: ha ez egy rohadt vezér – mutat a férfire –, mégis ki a franc akarta eltenni láb alól?

- Nem biztos, hogy maffiafõnök – rázom meg a fejem. – Talán csak egy magas beosztású tag.

- Ettõl nem lett rózsásabb a helyzet. – Mutatóujját a holttest mellkasának bal oldalára irányítja, ahol is a lövés bemeneti sebe éppen a szív fölött helyezkedik el. – Ez egy profi bérgyilkosság volt.

- Az – sóhajtok fel. Megrázom a fejem, majd felegyenesedve megszabadulok a gumikesztyûtõl. – Ne hívj senkit, ezt az ügyet a saját kezembe veszem.

- De...

- Nincs vita, van egy olyan érzésem, hogy túl zûrös lesz a dolog. Megyek, felhívom Belikovot.

 Nikolai szólásra nyitja a száját, de aztán inkább becsukja, és bólint. Sarkon fordulva kicsit távolabb sétálok, közben elõhúzom a telefonomat a zsebembõl, és tárcsázom a nagyfõnököt. Hiába, még a gyilkossági csoport vezetõje is felel valakinek.

- Belikov – morran a harmadik csörgés után egy szokatlanul éber hang.

- Zolnerowich. Gáz van – sóhajtok fel.

- A helyszínelõk nemrég hívtak, szóltak a tetoválásokról. Igazuk volt?

- Sajnos. Nincsenek kétségeim.

- Mire gyanakszol?

- Vory V Zakone – vágom rá.

- A francba... – Rövid csend áll be a vonal túlsó végén, de én türelmesen várok. – Jól van – sóhajt fel végül. – Ne hívd fel Rodint.

- Miért ne? – kérdezek vissza értetlenül.

Valentina Rodin az egyik legmegbízhatóbb orvosszakértõnk. Bár az a pletyka járja, hogy állapotos, és egy ilyen rizikós ügybe talán tényleg nem a legjobb ötlet belekeveredni...

- Erre az ügyre valaki egészen mást fogok ráállítani. – A sejtelmes hang csak növeli a kérdõjelek számát a fejemben. – Jobban örülnék, ha te is leszállnál az ügyrõl, de errõl gondolom nem tudlak meggyõzni.

- Meg se próbáld. Azt szabad tudni, ki lesz ez a mi titokzatos emberünk?

- Majd meglátod. Sokszor kisegített már minket necces ügyeknél, megbízhatunk benne. Csak szállítasd be a holttestet, és bízd rá a dolgot.

- Ha te mondod – vonok vállat.

- Én. Most pedig menj haza és aludj tovább, majd délelõtt folytatod a munkát.

- Hát persze, fõnök – horkantok fel.

Nyilván ezt fogom tenni.

***

Már javában a délelõttben járunk, mikor végül elhagyjuk a helyszínt Nikolai-jal, a kedvünk viszont aligha jobb, mint a hajnali érkezéskor. Végig figyeltük a helyszínelést, újra és újra átnéztük a holttestet, a helyszínt, a bizonyítékokat... de valami nagyon nem stimmel. Pontosan ismerem a maffia módszereit, és ez határozottan nem hasonlít arra, ahogy a nemkívánatos tagoktól szoktak megválni.

Ilyen esetben nem a távolról tüzelõs bérgyilkosságot szokták alkalmazni, sokkal kelendõbb a klasszikus torokmetszés. Ráadásul hol vannak a levágott ujjpercek? Minden klappol a szerencsétlen fickón, felfedeztük a tetoválásokat a karjain is, valamint az ujjpercein és a hátán, még a felsõtestét is újra megvizsgáltuk.

Minden stimmel, csak a módszer nem. Na meg persze a nagy kérdés: mi a fenének akarta a maffia, hogy megtaláljuk a holttestet? Az nem kérdés, hogy ezt akarták... A bejelentés egy megfigyelõ kamera nélküli nyilvános telefonfülkébõl érkezett, nem kevesebb, mint harminc kilométerre a helyszíntõl, név nélkül. Ezek a fickók azt is pontosan tudják, hogyan kell megszabadulni egy hullától.

Nem áll össze a kép.

- Ez az ügy úgy bûzlik, ahogy van – mondja ki a gondolataimat Nikolai, miközben kinyitja a kocsiajtót.

- És ezzel a kifejezéssel még alá is becsülted a dolgot – értek egyet felsóhajtva, majd behuppanok mellé az autóba.

- A központba vigyelek vagy haza? – indítja be a motort.

- Elõször haza. Farkaséhes vagyok, és egy fürdés is rám férne.

- Együtt érzek – bólint vigyorogva.

Nagyjából húsz perc múlva már meg is érkezünk az egyszerû, egyszintes, de annál otthonosabb kis lakásom elé.

- Kösz a fuvarozást, meg a reggeli ébresztõt – fordulok Nikolai felé mosolyogva, majd kinyitom az ajtót. – Késõbb találkozunk bent – búcsúzom el.

Mosolyogva biccent, én pedig kiszállok, becsukom az ajtót magam mögött, aztán már sietek is befelé. Az emésztõrendszerem az utolsó tartalékait készül elfogyasztani, ráadásul undorítóan mocskosnak érzem magam. Már csak a sorrendet kéne eldönteni, na meg egy kicsit igyekezni, hogy a központban végre találkozhassak ezzel a titokzatos leendõ orvosszakértõnkkel.

Ha szerencsém van, mire beérek, már eredményei is lesznek.

***

Mikor végül beérek a központba, Nikolai már ott van. Éppen egy papírköteggel igyekszik valahova, de mikor megpillant, megáll, és megvárja, hogy odalépjek hozzá.

- Lemaradtam valamirõl? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Az égvilágon semmirõl. Az orvosszakértõ elvileg nemrég végzett a boncolással, de nekem még van némi elintéznivalóm a bizonyítékokkal – lobogtatja meg a papírokat –, szóval lemennél hozzá te?

- Persze, rohangálj csak nyugodtan te a papírokkal – vigyorodom el.

Válaszul csak egy szemforgatást és egy horkantást kapok, mielõtt elszelelne, én pedig magamban kuncogva veszem célba a liftet. A boncterem egy szinttel lejjebb van, de mivel nincs semmi dolgom az irodámban, egyenesen oda megyek. Belikov már így is eléggé felcsigázott a titokzatoskodásával, meg egyébként is kíváncsi vagyok, lesz-e vajon egy használható nyom.

A boncterem kétszárnyú ajtaja közül az egyik nyitva van, ami valóban azt jelenti, hogy a mûvelet már véget ért, de azért halkan kopogok egyet a nyitott szárnyon, csak amolyan jelzésként, hogy jövök. Belépve azonnal kiszúrom az egyetlen másik alakot a jókora helyiségben – a holttestet leszámítva persze –, aki bár a fehér köpenyt már nem viseli, a gumikesztyû még mindig rajta van.

Aztán érkezésemre felém fordul, én pedig hirtelen azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány.

Nem tudom, mi üt jobban szíven, a terem másik felébõl is szembetûnõ magas és erõs alkat, a hátborzongatóan jóképû arc, vagy az a kifejezéstelen, mégis fájóan gyönyörû szempár, aminek a színe a szürke téli égboltot juttatja eszembe. A hatás mindesetre katartikus, és hiába sikerül néhány másodperc alatt összeszednem magam valamelyest, egyszerûen képtelen vagyok levenni róla a szemeimet, ahogy elindulok felé.

Fekete ingének ujja a biztonság kedvéért kissé fel van hajtva, az ing színe tökéletes kontrasztot alkot makulátlan, hófehér nyakkendõjével és elegáns nadrágjával. Pillantásom gyorsan feltérképezi a széles vállakat, a tökéletes alakban keskenyedõ csípõt és a hosszú lábakat, majd ismét visszatér az arcára. Az észveszejtõ szempár mellett most már alaposabban megnézem magamnak a markáns vonásokat és a telt ajkakat is, valamint félhosszú, kócos tincseit, ami furcsa módon ezüstös színben játszanak. Pedig határozottan nem néz ki olyan idõsnek, úgyhogy valószínûleg a genetika tehet róla.

- Üdvözlöm, Misha Zolnerowich vagyok – nyújtok neki kezet, mikor végre megtalálom a hangomat is. – Én vezetem a nyomozást az ügyben.

Egy kicsit furcsállom, hogy a szemei ugyanolyan kifejezéstelenek maradnak, és a mimikája is olyan tökéletesen változatlan, mint egy szobornak, de nem teszem szóvá. Már csak azért sem, mert kinyújtja a kezét, és hamarosan hosszú ujjak és egy selymes tapintás ejti fogságba a tenyerem egy rövid pillanatra.

- Vitaly Chuvstvo – mutatkozik be õ is, igen szûkszavúan.

Még a hátborzongatóan kellemes mély hangja sem tudja eléggé elterelni a figyelmemet arról a misztikus auráról, ami az egész férfit körbeöleli. Ráadásul ez a furcsa viselkedés is... érdekes és kíváncsivá tesz. Halványan összevonom a szemöldökömet, de végül parancsolok magamnak némi önkontrollt, és inkább visszatérek a munkára.

- Sikerült befejeznie a boncolást? – kérdezem.

A válasza csak egy bólintás, majd visszalép a boncasztalhoz, gondolom számítva rá, hogy követem. Én is odalépek, az asztal másik felén állva meg, újra rápillantva a holttestre. A szemeit és a száját már becsukták, de más minden ugyanúgy néz ki rajta, leszámítva persze az Y-alakú varratot a felsõtestén, és azt, hogy egy a csípõjét takaró fehér terítõt leszámítva teljesen meztelen.

- Az áldozatot egy 22-es kaliberû golyó találta el, amit körülbelül hetven méterrõl lõhettek ki rá. Valószínûleg a szívére céloztak, de a lövés végül nem oda ért. – Meglepve felvonom a szemöldököm, és felpillantok a holttestrõl erre a titokzatos férfire. Ahogy figyelem, észre is veszek valamit. Bár a hangja még mindig mellõz minden érzelmet, teljesen tárgyilagos, a szemeiben ott van valami csillogás, ami arra utal, hogy élvezi a munkáját, és ha beszélhet róla. Érdekes... – Minden arra utal, hogy a férfi éppen akkor lépett fel a járdára, amikor a lövés érte, így a golyó nem a szívébe fúródott, hanem egy centivel lejjebb hatolt be, gellert kapott az egyik bordán, majd a jobb kar alatt vízszintesen távozott. – A szemöldököm újra felszalad, lepillantok a holttestre, majd vissza a férfire. Rég hallottam ilyen részletes és pontos beszámolót, de most már nekem sincsenek kétségeim afelõl, hogy ez a férfi bizony érti a dolgát. – A golyó nem érte el ugyan a szívet, de így is jókora roncsolást okozott. Átszakította a kulcscsont alatti osztóeret, amely a vért szállítja a tüdõ felett a karba, a sérült érbõl kiömlõ vér pedig megtöltötte a tüdõ és a mellüreg közötti részt. A sokk és a vérveszteség is potenciális életveszélyt jelentett volna, de végül ez a nyomás okozta a halálát. Tulajdonképpen belefulladt a saját vérébe.

Egy pillanatra nem is tudom, mit mondjak. Lenyûgöz a tudása és az a szenvedély, amit a csekély kifejezett érzelembõl is ki tudok venni. Az pedig letaglóz, hogy most már teljesen biztos, hogy egy profi leszámolással van dolgunk, és aligha fogunk elõrébb jutni az ügyben.

- Gondolom nem talált a testen semmi bizonyítékként felhasználható vagy gyanús dolgot – sóhajtok fel.

- Nem – feleli –, a körmei alatt nem volt semmi, és dulakodásra utaló nyomokat sem találtam. Viszont találtam valami furcsát.

- Igazán? – kérdezem felcsillanó szemekkel.

Adja az ég, hogy mégis legyen min elindulni! Kíváncsian figyelem, ahogy a boncasztal mellett lévõ kis asztalkához lép, ahol már precízen elcsomagolva hevernek a bizonyítékok – azaz az egyetlen dolog, amink van: a golyó. Illetve még egy dolog, ugyanis az asztalon két mûanyag zacskó hever, amibõl az egyiket felemeli, és megmutatja nekem.

- A férfi torkában volt, és a vérmintákból biztosan megállapítható, hogy már a halála után tömték oda.

Döbbenten meredek a kis mûanyag zacskó tartalmára. Egy rózsaszirom. Egyetlen egy, rózsaszínes-sárgás színû rózsaszirom, kissé megtöredezve és kicsit véresen. Mi a franc? Mióta szeret a maffia játszadozni? Az ilyesmik leginkább egy snassz sorozatgyilkos jelzései szoktak lenni. Felsóhajtok, majd csak amolyan magamnak megrázom a fejem.

- Köszönöm, Mr. Chuvstvo – szólalok meg végül. – Remek munkát végzett – mosolygok rá.