|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Onichi | 2012. 09. 24. 20:09:59 | #23526 |
 Karakter: Pak Sun-woo
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Sun-woo:
Ásítozva nyújtózkodom ki az ágyon. A fene, jól elaludtam. Az ablakon beszűrődő fényből ítélve már reggel lehet. Jajjj istenem, remélem Jon nem fog békává változtatni azért, mert kitúrtam a saját ágyából. Micsoda borzalmas egy szolgáló vagyok én.
- Nyugi Jung… korán van még - halk suttogás, és karok, amik átölelve próbálnak lefogni. Egy percre még szívverésem is megáll, mintha Csipkerózsika ujját szúrta volna meg az orsó. Vöröslő arccal fordulok oldalra, és bámulom a nyugodtan szunyókáló Jon. A fenébe, a fenébe, a fenébe! Ő hogy kerül ide? Ráadásul... jajj... csak alsónadrág van rajtam, az pedig nem... nem igazán takarja a dolgokat. Mégis mi a fenét csináljak most? Bambán meredek a tökéletes férfiarcra. De most komolyan, semmi kivetni valót nem találok benne. Ő álmaim férfija, de... de nem hittem volna, hogy egy álom valóra válhat, és ennyire felzaklathat! Valahogy... valahogy a tudtára kéne adnom, hogy nem a fia vagyok. Persze nem mintha zavarna, hogy magához ölel, sőt legszívesebben még közelebb bújnék, és kipróbálnám, hogy közelről is olyan finom férfias illata van e, mint messziről, de azt hiszem ezt nem értékelné. Hetero pasikon kívül még senkit nem érintett ilyen rosszul az, hogy egy jóképű férfi mellett ébredtek... azt hiszem.
- Ööö... - csak halk, tétova dadogásra telik, de úgy tűnik ennyi is elég, hogy magához térítse kiütött munkaadómat. Felpattannak a szemei, és olyan gyorsan rántja le rólam a karját, mintha tényleg izzanék. Bár az arcom most pont úgy érzem. Ha a testem többi része is ilyen, akkor megértem. Mire kettőt pislant, már az ágy két végében vagyunk, és nem is tudnám megmondani, melyikünk tűnik zavartabbnak. Mintha a kishableány éppen rájönne, hogy egy pisztráng volt az apja, nem pedig Triton.
- Sajnálom, ne haragudj, nem tudtam, hogy te vagy az - kezdene magyarázkodni, de persze nem az ő hibája. Nagyon kedves, hogy így magára vállalná, de én voltam rossz helyen. Ő csak reflexből ölelte volna át a fiát, ami teljesen érthető mozdulat. Te jó ég, mekkora katyvaszt okoztam itt. Ő egy apuka, vagyis olyan férfi, aki a nőket szereti, egy olyan férfi, aki elvesztette a feleségét, és erre egy fiatal, ismeretlen srác bújuk az ágyába. Oké, tudom, hogy semmi nem történt, de... de ez akkor is elég ciki. Hogy fogjuk mi ezt eltusolni?
- Nem… Én kérek elnézést, az én hibám, nem lett volna szabad elaludnom, sajnálom, ha kell… - nem tudom befejezni mondandómat, mert egy aggodalmas kérdéssel szakít félbe.
- Hol van Jung? - valóban... hová tűnt a kis energia bomba? A bejárati ajtó zárva, szóval az utcára nem mehetett ki, de még a ház is tele van veszéllyel egy óvodás kisfiú számára. Engem is kezd hatalmába keríteni a rettegés, idegesen forgatom fejem, de a szobában nincs. Nyugalom Sun-woo, biztosan semmi baja. Lehet, hogy csak meséket néz a tv-ben, vagy a szobájában folytatja a tegnap este félbehagyott játékot. Nincs semmi baja, nincs...
- Jó reggel papa… Jó reggelt Sunwobácsiiii! - nevetve, hangosan visítozva ront be az ajtón, és ugrik a köztünk lévő hatalmas szabad ágyfelületre. Azonnal megnyugszom kissé, és még el is mosolyodok. A felhőtlen vidámság az arcán minden gondot elfeledtet az emberrel. Egy kisgyerek mosolya különleges dolgokra képes.
- Jó reggelt - válaszolom mosolyogva, de rögtön arcomra is fagy, ahogy meghallom a velem egyszerre felcsendülő, az alvástól még rekedtes, de csodálatosan kellemes hangot. A fene... Tényleg nem kezdtünk még ezzel a helyzettel semmit, ráadásul most csak még inkább romlott a helyzet. Mintha valami pár lennénk, akik épp üdvözlik közös gyermeküket. Pedig ez olyannyira lehetetlen, mint hogy egy fóka valaha megtanuljon repülni. Remélem nem ébresztett Jonban semmiféle szomorú emléket. Hogy lehettem ekkora marha? Komolyan mondom, fogjanak be egy szekérbe, könnyedén elhúzom. Marha, marha, marha...
- Azt hiszem... jobb ha megyek - zavartan nyelve másznék ki a takaró alól, de ahogy a hűvös levegő végigsimít lábamon, eszembe jut, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. Jajjj. Hogyan magyarázzam el ezt neki? Kedves Jon, bocsi, hogy alsóban szunyókáltam az ágyadban, és az a pici kis sátracska sem miattad van ott ám. Ja és persze nem is a fiad miatt. Isten ments... Ha meglátja vagy rájön, hogy meleg vagyok, aki vonzódik hozzá, vagy azt hiszi, hogy egy perverz pedofil vagyok, aki a fia megrontását tűzte ki maga elé célként. Egyik jobb, mint a másik.
- Nee! Még nee! Játsszunk ma is! Légyszii! - hát persze. A könyörgés. Elgyengülve nézek a hatalmas szemekbe. Mint egy meséből kimászott kis állatka. Legszívesebben magamhoz ölelném, és soha nem hagynám itt. Olyan aranyos kis fiúcska, de... de az apukája szereti. Borzasztóan szereti, megpróbálja betölteni az anyuka szerepét is, és úgy tűnik egészen ügyesen csinálja. Jung egy csodálatos kisfiú.
- Ejnye Jung… biztos neki is sok dolga van otthon, nem tarthatod itt - jön a halk, kedves kis dorgálás, és az aprócska célzás arra, hogy lehet itt az ideje a felszívódásnak. Persze lehet, hogy ezt csak én képzelem be, de jobb a békesség. Bármennyire is elszomorítja ez Jungot. Majd kiheveri. A gyerekek mind ilyenek, és azt hiszem Jon tökéletesen el tudja feledtetni vele majd ezt a bánatot.
- De... - szipogja halkan, lassan már jönnének is a hatalmas krokodil könnyek, de Jon ölbe kapja, mielőtt elindulna a műsor. Szerencse, mert a végén még én is sírva toporzékoltam volna, hogy nem akarok elmenni. Bárki bármit is mond, bármennyire nem lenne szabad ezt éreznem, de olyan jó érzés most egy ágyban üldögélni valakivel, miközben egy kisgyerek áraszt el minket a szeretetével. Mindig is erre vágytam, így képzeltem el a jövőmet, de... de nekik már van egy életük, és abba én messze nem tartozok bele. Még ahhoz sincs jogom, hogy belerondítsak.
- Nincs de… inkább mutasd meg mit csináltatok tegnap - Junggal a karjában kel fel az ágyból, és a szekrényből kivett nadrág társaságában indul meg az ajtó felé. Ég a fejem, olyan zavarban vagyok, mint még soha, de képtelen vagyok levenni tekintetemet róla. Ahogy alsónadrágban sétál az ajtóhoz, közben pedig feneke... Isteneeeeeeem... Mikor kattan az ajtó, megkönnyebbült sóhajjal dőlök hátra, és szorítok az arcomra egy párnát. Miért? Miért ennyire elviselhetetlenül szexi ez a pasas?!
oOoOo
Végül is egészen hamar sikerül rendbe szednem magam, világrengető problémák nélkül. Pár mély lélegzet, és kiadós gondolatelterelés után már a nadrágomat is könnyedén fel tudtam húzni. Csendben végigosonva a házon szedem össze holmim, majd táskámat magamhoz véve indulok el a konyha irányába. Biztosan ott vannak, hiszen Jung nagyon büszke a süteményekre. A gyerekek mindig ilyenek, még ha csak annyi is volt a dolguk, hogy álljanak a széken és nézzék, ahogy készül a finomság. Olyan aranyosak, és külön kis világok van, amihez hasonlót még szánt szándékkal sem lehet alkotni.
Mikor rájuk találok, éppen a sütivel vannak elfoglalva. Szívem összeszorul, ahogy a boldog családi jelenetet nézem. Hiányzik valaki belőle, ők mégis tudnak boldogok lenni. Ilyenkor olyan üresnek érzem magam. Nap mint nap látom a szülők és a gyerekeik közti szeretetet, amit én valószínűleg soha nem fogok érezni. Hiába van körülöttem több tíz gyerek, ők nem a sajátjaim, nem szeretnek úgy, mint a szüleiket. A fenébe... ilyenkor utálom, hogy nem érdekelnek a nők.
- Elnézést - szakítom félbe őket, mielőtt még teljesen elszomorítom itt magam a sok ostoba gondolattal. Nem is értem miért jutottak ezek az eszembe, hiszen olyan régen gondoltam már ilyenekre. Azt hiszem mindenképpen itt az ideje, hogy együtt töltsek egy napot az öcsémmel. Ő majd felvidít. - Azt hiszem én elindulok, így is túl sokat maradtam - mind a ketten felém pillantanak, és Jung arcáról szinte azonnal eltűnik a mosoly. Jajj... nem szeretem a szomorú gyerekeket.
- Várj még - halk, de borzongató hang. Egy pillanatig engedem magamnak, hogy kiélvezzem a dolgot, majd visszatérek a valóságba. Tényleg olyan a hangja, mint egy alagút valami sokkal kellemesebb világba.
- Igen várj! Reggelizz velünk! - amint lábai földet érnek, már rohan is felém, én pedig leguggolva ölelem magamhoz. Olyan édes.
- Tudod, hogy nem lehet kicsim - hajába borzolva mosolygok rá. - Most apuval kell lenned, mert már nagyon hiányoztál neki. És nekem is meg kell látogatnom az apukámat - magyarázom lassan, mire bólogat, de azért továbbra sem enged el.
- De azért majd máskor is átjössz játszani ugye, Sunwobácsi? - a hatalmas kérlelő szemek, amiknek lehetetlen ellent mondani. Jajj istenkém.
- Persze, és majd egyszer elhozom a kisöcsémet is, és akkor hárman fogunk játszani jó? - lelkesen bólogat, és mire Jon visszaér, már egészen elfogadta a tényt, hogy itt hagyom. Hétfőn úgyis találkozok vele az oviban, ott majd hatalmas játékdélutánt csapunk a többiekkel.
- Jung ugye meg tudsz teríteni? - tudja jól, hogyan kell rávenni dolgokra a fiát. Mosolyogva figyelem, ahogy kis alakja már el is tűik a konyhában, majd fölegyenesedek, és zavartan bámulok Jonra. Mit kéne mondanom? Olyan... olyan zavarba ejtő ez az egész.
- Akkor én... - kezdem tétován, de látom, hogy előveszi tárcáját. Ez egy rossz ötlet. Utálok pénzt elfogadni az ilyenekért, bárki bármit mond. Tőle meg végképp nem akarok, mert... mert csak.
- Várj. Nem tudom mennyit szoktak ilyenkor adni, de tessék - tenyerembe teszi a pénzt, de én rá sem pillantva kezdenék bele a tiltakozásba. Persze csak akkor, ha nem rekedne bennem a szó, ujjai érintésétől. Ahogy összezárja az enyémeket, megérzem milyen meleg és puha a bőre. Ó mami, ez borzalmas. Borzalmas, hogy mennyire élvezem. És ahogy még mosolyog is mellé. – Köszönöm a segítséget, igazán hálás vagyok - oké Sun-woo, kapd össze magad és mosolyogj. Csak bájosan, csak kedvesen, és nem túl bugyután.
- Örülök, hogy segíthettem. Jó volt vigyázni Jungra - válaszolom őszintén, miközben zsebembe csúsztatom a pénzt. Kár, hogy elengedte a kezem...
- De azért ne kelljen gyakran ugye? - nevetve vakarja meg tarkóját, majd kikísér. Még egyszer utoljára elbúcsúzunk egymástól, majd kilépek a reggeli csípős hidegbe.
Hát... mindent egybevetve ez egy rémesen jó, de rémesen zavarbaejtő felvigyázás volt. Azt hiszem most mindkettőnknek jobb lesz, ha egy darabig nem találkozunk. Hagyni kell időt a feldolgozásra. Rengeteg időt.
oOoOo
Hétfő reggel úgy lépem át az óvoda kapuját, hogy megvan a szilárd elhatározás. Nem fogok találkozni Jonnal. Ha ők érkeznek, akkor én majd szépen eltűnök. Ha szeretne valamit, akkor kénytelen lesz egy kollégát megkeresni. Egy kis idő múlva persze újra beszélhetünk majd, hiszen nem kerülhetem életem végéig, és nem is szeretném. Ha sikerül túljutnom ezen a hirtelen fellángoláson, akkor utána akár remek barátok is lehetünk. Amint nem úgy nézek majd rá, mint egy görög félistenre, és amint nem szándékozom őt visítva körbeugrálni, és könyörögni azért, hogy megsimogathassam erőtől duzzadó karjait. Jó persze nem egy izompacsirta, nekem mégis teljesen az ideálom. Ahhh... túl régóta vagyok egyedül. Biztosan csak ezért estem bele egy apukába. Még az sem segített, hogy a tegnapi napot a családommal töltöttem. A sok nevetés sem tudta kiverni belőlem azt a melegséget, amit akkor éreztem, mikor megfogta a kezem. Jó oké, nem megfogta, csak valami olyasmi. Ráadásul tuti nem az volt a célja, amit én mögé képzeltem. Fóka legyek, tévedek. Hosszú napok lesznek ezek.
Végül is egészen jól megy a tervem. Nem kellett találkoznom Jonnal, furcsa mód mindig sikerült valaki másnak átpasszolnom a feladatot. Minden szép, minden jó, csak egy valamivel vannak gondok. Az hogy nem látom, nem azt jelenti, hogy teljesen el is felejtettem. Sőt... ha lehet, akkor még többet gondolok rá. Sokszor kapom azon magam, hogy Jungot figyelem a többi gyerek között, és azon gondolkodom vajon milyen érzés lenne neki, ha az apukája egyszer hazajönne valaki mással. Mindig ő volt az első, így lehet nem viselné jól, hogy osztoznia kell a figyelmen. Bár... nem is tudom... olyan jól van nevelve. De aztán mindig jól fejbe kell vágnom magam és a többi gyerek felé fordítani a figyelmemet. Feleslegesen gondolkodom ilyeneken, mikor úgysem rám tartozik. Talán... talán tényleg el kéne mennem valahová, hátha ráakadok egy kedves, meleg férfira. De mégis hol? A bárokban nem sok esélyt látok erre, máshol.... máshol meg szinte teljesen reménytelen. Talán bele kell törődnöm, hogy magányosan fogom leélni az életem. Majd az öcsémhez költözök és a garázsuk fölött fogok élni egy aprócska lakásban.
Péntek délután már az udvaron vagyunk a gyerekekkel, mikor Jung jelenik meg mellettem, hatalmas, szomorkás szemekkel. Mi történt? Valaki elvette a játékát? Az egyik kislány megütötte egy lapáttal? Vagy leesett a játszókáról? Nem... ezeket biztos láttam volna. Aggódva, de mosolyogva guggolok le mellé. Muszáj mosolyogni, mert az neki is segít. Ha látja, hogy én nyugodt vagyok, akkor ő is megnyugszik. Nem szabad látnia rajtam az aggodalmat.
- Na mi ez a nagy szomorkodás nagyfiú? - mosolyogva borzolok hajába, de továbbra is csak szomorkás arckifejezést látok rajta. Kivéve a szemeiben, mert azokban valamiféle elszántság csillog. És ha egy ilyen kis srác elhatároz valamit, akkor ott lehet lesznek gondok.
- Sunwobácsi... Te haragszol az apukámra? - hideg zuhanyként ér a kérdés, és mosolyom is az arcomra fagy. A fene. Erre most mit mondjak? Csak bambán bámulok a komoly kis arcocskába. Miből következtethetett erre? Jajjjistenem, erre most mit mondjak? Mégsem magyarázhatom el neki a dolgokat, hiszen nem értené meg. Ilyenekről nem szokás egy óvodással beszélni!
- Ne butáskodj Jung. Miért haragudnék rá? - igyekszem továbbra is mosolyogni, pedig most legszívesebben föl le rohangásznék, hogy lenyugtassam magam. Túúúúlságosan gyűlik bennem a feszültség.
- Mert nem beszélsz vele. A papa keresni szokott, de mindig elbújsz. Apu meg mindig szomorú ettől - látom hogy egyre szomorúbb ő is. Jajj... nehogy már egy négyéves döbbentsen rá, hogy mit kell tennem. Istenem de idegesítően okosak ezek a gyerekek. Ajkaimba harapva simítok végig arcán.
- Nem haragszok apukádra, és sajnálom, ha ő ettől szomorú lesz. Ezt majd neki is elmondom, rendben? - aprót bólint, bár nem úgy tűnik, mint akit meggyőztem. Inkább továbbra is szomorú, aggodalmas pofival néz rám. És azok a hatalmas, csillogó szemek.
- Nem akarom, hogy szomorú legyen. Gyere el hozzánk játszani, Sunwobácsi, mert akkor apu is biztos vidámabb lesz - hozzám lépve bújik mellkasomhoz, én pedig nem tehetek mást, mint hogy magamhoz ölelem apró testét. Szegénykém... nem hittem volna, hogy ez ekkora gondot okoz neki. A kommunikáció hiánya mindig ilyen gondokat okoz egy kapcsolatban. Illetve izében... nem kapcsolat, mert nekünk közel sem az van, hanem csak... izé. Szóval... khm. Azt hiszem meg kell beszélnem Jonnal ezt az egészet. Nem bujkálhatok tovább, mert az Jungnak sem tesz jót. De mégis mi a fókabajszot mondhatnék? Kedves Jon, az igazat megvallva ezért kerültem el magát az utóbbi napokban, mert nem érintett semlegesen az a kis dolog, ami a hétvégén történt. Tudom, hogy furcsán hangzik, de nem akarom, hogy olyan érzéseim támadjanak magával szemben, amik akár még meg is rémítenék. Hülyén hangzik...
- Nézd nagyfiú, ez nem megy ilyen egyszerűen. Nem mehetek át játszani, hacsak apukád nem kéri, hogy vigyázzak rád, amíg neki dolga van. Ezt nem mi döntjük el kedveském - eltolom magamtól, és rámosolygok. - Most pedig nyomás vissza játszani - finoman elhessegetem, mire elmosolyodik, és visszatér a többi gyerek közé. Fölegyenesedve vakarom meg tarkómat, és egy pillanatra leeresztem mosolyomat is. Borzalmas délutánnak nézek elébe.
Egyre fogynak a gyerekek, én pedig egyre idegesebben bámulom az óvoda kapuját. Úgy tűnik a gyerekekkel arányosan fogy az én türelmem is. A fejemben már lejátszottam párszor a beszélgetést. Az egész kulcsa az, hogy ne hagyjam szóhoz jutni. Na meg az őszinteség. Meg kell neki magyaráznom, hogy miért nem túl jó ötlet beszélnünk egymással. Végül is olyan sokan tudják már, hogy nem a nők érdekelnek. Neki is joga van tudni, hiszen n vigyázok a fiára, nem mellesleg még vonzódom is valamilyen szinten hozzá, és ez ig...
- Sun-woo - valaki finoman érinti meg vállam, én pedig összerezzenve kapom felé fejem. Na igen. Na persze. Várható volt, hogy pont akkor fog érkezni, mikor a legkevésbé vagyok fölkészülve rá.
- Jon... ö-örülök, hogy újra látom - mosolyogva, ajkaimon végignyalva vakarom meg tarkómat, közben elgyönyörködök egy pillanatra helyes arcában. A szemüveg mögött megcsillanó meleg tekintet... Bárcsak rám nézne olyan szeretettelin, ahogy azt Junggal teszi és valószínűleg a feleségével tette.
- Hasonlóképpen. Esetleg beszélhetnénk egy keveset? - mosolyog, de ugyanakkor tudom, hogy most nem futamodhatok meg. Olyan elszánt, mint a fia. Legalább tudom, hogy ezt tőle örökölte.
- Persze, egy pillanat - gyorsan szólok egy kollégámnak, hogy sürgős megbeszélni valóm akadt egy szülővel, és hogy addig figyeljen a gyerekekre. Készségesen vállalja el, én pedig Jonhoz visszatérve invitálom magammal az aprócska irodába. Nem igen használjuk, maximum csak a kávé utánpótlás miatt, de ha egy szülővel kell beszélni, akkor pont alkalmas. Szekrények, bennük a váltó ruhák, egy asztal, pár szék, és gyerekek rajzai a falakon. Minden ami a tökéletes munkahelyi környezethez szükséges.
- Ülj csak le - intek az egyik szék felé, majd én is lehuppanok mellé. Ruhám zsebébe süllyesztem egyik kezem, és idegesen kezdem gyűrögetni a benne lévő plüssfóka uszonyát. Ez segít összeszedni magam.
Ő is eléggé zavarban van, de végül összeszedi magát és belekezd a dolgokba. Hála az égnek, mert nekem biztosan nem ment volna.
- Nézd Sun, úgy vettem észre, hogy nem szívesen találkozol velem az óta hogy... - elgondolkodik egy pillanatra, majd rám pillant. - Gondolom tudod, mire gondolok - bólintok egyet, mire kicsit bátrabban folytatja. - Szóval szeretnék bocsánatot kérni, nem szeretném, ha emiatt...
- Nem történt semmi - szavába vágva rázom meg fejemet, és apró halvány mosollyal vakarom meg tarkóm. - Leginkább az én hibám, és egyáltalán nem azért kerüllek, amiért hiszed, hogy ez így lenne - látom, ahogy szép lassan kiül arcára az értetlenség. Hát igen, biztos most fogom szegénynek összekutyulni a gondolatait.
- Nem igazán értelek - szavai igazolják elképzelésem, mire még intenzívebben kezdem gyűrögetni szegény fókát.
- Sejtettem. Megpróbálom elmagyarázni - ismét végignyalok ajkaimon, és hatalmas sóhajjal kezdek bele. - Nos, ahogy az gondolom már elsőre feltűnt, az én munkám nem túl gyakori a férfiak körében. Az az igazság, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, de nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy ez lett belőlem. Tudtam, hogy valószínűleg sosem lehet saját gyerekem, mert... mert nem igazán vonzódom a nőkhöz - arcán teljes döbbenet terül szét, de neki még ez is nagyon jól áll. Na jó, ne bámészkodj, hanem inkább magyarázzuk tovább a dolgot. - Úgy gondoltam ezt jobb ha tudod, mert tisztában kell lenned azzal, ki vigyáz a fiadra, és... és tulajdonképpen ehhez vezethető vissza az is, hogy miért kerüllek.
- Még mindig nem igazán értem...
- Mindjárt rájössz. Szóval... te női szemmel nézve egy helyes, kedves férfi vagy, aki imádja a gyerekét, és még egyedülálló is. Az összes magányos anyuka csak rád vár, és az az igazság, hogy kicsit én is elcsábultam. Ezt persze nem szabad, hiszen neked kisfiad van, feleséged volt, meg minden ilyesmi... egészen jól bírtam, de akkor reggel, mikor együtt keltünk föl, túl sokat képzeltem bele ebbe az egészbe - szólásra nyitná a száját, ne fölemelem a kezem. - Még gyorsan hagy fejezzem be kérlek. Szóval azért kerültelek, mert meg akartam várni, míg leülepedik ez az ostoba vonzalom és fellángolás. De mivel még mindig úgy vélem, hogy túl jól nézel ki, talán nem ártana, ha még egy hétig elbújnék előled... - idegesen gyűrögetem a fókát, közben szemem sarkából pillantok föl arcára. Na most ugrik a majom a vízbe.
|
| timcsiikee | 2012. 02. 02. 19:49:57 | #18913 |
 Karakter: Kang Tae-jon
Megjegyzés: ~ Onimnak
Tae-jon:
- Persze, hogy elvállalom – vágja rá azonnal, én pedig felvidulva, megkönnyebbülve mosolyodom el. Hála az égnek. Remélem nem tűntem túlságosan is nyomulósnak a szemében, pedig… most nem is arról van szó.
- Igazán? Nem probléma? – kérdezek vissza mintha el sem hinném amit mondott. Nos ennyi aggódás után tényleg hihetetlenül jó ilyet hallani.
- Egyáltalán nem – remek. Ennél jobb hír ma azt hiszem nem is érhet - Megadom a számomat, és majd telefonon megbeszéljük a részleteket. Ha most tennénk, a kis törpe még felrobbanna a visszafojtott energiától – csak szélesebb mosollyal figyelem ahogy mint egy bűvész olyan érdekes holmikkal firkantja le nekem a telefonszámot egy édes kis cetlire. Megköszönve elfogadom, majd sietek a kis buzgó kabátgombóchoz, hogy végre hazaindulhassunk.
Útközben mesélem el neki, hogy hétvégén kivel lesz és olyan örömujjongásban tör ki, hogy egy fél pillanatra féltékeny leszek. Ej… biztos nagyon jól játszhatnak egész nap az óvodában, ha ennyire örül neki. Máskor ha a nagyanyjára bíztam elszomorodott hogy nem leszek vele.
Érdekes.
~*~
Amikor megérkezik és sikerül pár pillanatra a lefoglalnia Jungot azzal, hogy készítse össze a játékait, körbemutatom a lakást. Nagyon lelkes a pöttömöm, így legalább nyugodt szívvel tudok elmenni, hisz tudom, hogy nem lesz semmi gond.
Ráadásul már a tegezés is elkezdett kialakulni aminek felettébb örülök. Elég bekategorizált dolog ezt az illemet munkahelyen aklalmazni, ráadásul a tegezés egy lépést jelent előre ismeretségben.
Van amit akaratomon kívül többször is elmondok, nehogy véletlenül is kifelejtsek bármit. Persze amikor szól hogy már megértette zavaromban tarkót vakarva magyarázkodom. Vajon minden apuka ilyen? Vagy én csak azért mert egyedül nevelem a lurkót?
Míg elköszönök közben is elmondok újra pár fontos szabályt de még így sem tartom elégnek az összes információt.
Nyugalom. Igaza van… naponta több-tíz gyereke vigyáz – igaz nem egyedül – és most csak egyre. Pont azért kérdeztem meg Őt, mivel megbízom benne. Ha már gyerekek között dolgozhat biztos, hogy nem lesz gond… semmivel.
~*~
Amikor hazaérek kicsit spiccesen, a nappaliban sehol nem találom. Különös. Elaludt volna miközben az örökmozgó Jungot próbálta elaltatni? Meglehet. Elmosolyodva betámolygok fiam szobájába, de se a gyerekágyban nincs senki, se a szobában lévő széken. Azt hiszem, most elkezdhetek aggódni. Nyugi. Ha valami baj történt volna, akkor Sun biztosan hívott volna. Hülyeség lenne részemről, ha azonnal a kórházba rohannék. Ráadásul Sun képzett, és biztosan remekül vigyázott rá. Amikor kinyitom szobám ajtaját, elérzékenyült mosollyal figyelem a két szundikáló figurát.
Hihetetlenül édesek, és különös érzéseket kelt bennem. Olyan képet tár elém ez a pillanat, mintha csak elmém legelzártabb zugából került volna elő. Vagy csak túl sokat képzelek a dologba? Meglehet. Ezer és egy éve nem ittam alkoholt, most pedig töltöttek belém elég rendesen. Azt hiszem ideje lenne végre aludnom, hogy kiheverjem. Halkan, nesztelenül leveszem az öltönyömet, nadrágommal együtt egy szék háttámlájára terítem őket, s mindezt letakarom az inggel. Drága anyagok, nem bírná ki egy ágy gyűrődését. Próbálom a lehető legkevesebb zajjal kinyitni a szekrényt, hogy kivegyek egy alvós pólót, de úgy tűnik, hogy Jung hallása felér egy kiskutyáéval.
- Papa? - nyüszögi halkan, de csak szám elé téve ujjamat, csendre intem. Lenéz Sunra, majd vissza rám, és csak álmos mosollyal bólogat, majd nyakig húzza magára a takarót, és mutatja, hogy siessek mellé az ágyba. Gyorsan felkapom a kezemben tartott pólót mosolyogva, szemüvegem az éjjeliszekrényen landol, és mire az ágy mellett termek, a kicsi Jung már tartja nekem a takarót.
- Jövök már, jövök már - suttogom halkan, lassan becsúszok a meleg anyag alá, majd magamhoz ölelem a kis lurkót, aki kuncogva viszonozza, majd eltol magától.
- Apu, büdi vagy. - csak elvigyorodom.
- Fogat mossak, vagy megfürödjek? - kérdezek vissza, mire azonnal magához szorít.
- Nem! Maradj itt! - gyorsan csitítgatom, visszaölelem és megnyugtatom. Hamar sikerül visszaaludnia, s nem sokkal utána engem is magával ragad a fáradtság.
~*~
Reggel halk neszezésre ébredek, halkan morogva az álmosságtól szuszogok majd átkarolom a kis testet.
- Nyugi Jung… korán van még – suttogom mormolva. Én még nagyon fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak… a tegnapi után.
- Ööö… - hasonló hangmagassággal közelről egy hang duruzsol fülembe, s mikor észbe kapok, kipattannak szemeim. Ez Sun-woo!
- Üh – nyögöm meglepetten, azonnal lekapom róla a karomat, felülök az ágyon, és forró fejjel azonnal elkezdek szabadkozni – Sajnálom, ne haragudj, nem tudtam, hogy te vagy az. – Azonnal az ágy másik végébe kúszik de úgy hogy észre sem veszem és hajlongani kezd tűzpiros fejjel.
- Nem… Én kérek elnézést, az én hibám, nem lett volna szabad elaludnom, sajnálom, ha kell…
- Hol van Jung? – vágok közbe mire megáll a hadarásban és mikor épp az ajtó felé nézek, akkor ront be a rosszcsont, vidáman sikkantva berepül az ágyba, majd nevet.
- Jó reggel papa… Jó reggelt Sunwobácsiiii!
- Jó reggelt – mondjuk hirtelen egyszerre majd olyan gyorsan szökik vissza a feszültség mint ahogy eltűnt a pöttöm megjelenésével.
- Azt hiszem… jobb ha megyek – épp mászna ki a takaró alól, de épp hogy kidugja a lábát, vissza is bújik. Oh… hasonlóan lehet felöltözve mint én… Ha csak belegondolok, hogy ezt valamelyest éreztem is… teljesen zavarba ejtő.
- Nee! Még nee! Játsszunk ma is! Légyszii! – és az őzike szemek elhagyhatatlanok amikor erről van szó.
- Ejnye Jung… biztos neki is sok dolga van otthon, nem tarthatod itt.
- De… - szipogja még könnyek nélkül majd ölbe kapom.
- Nincs de… inkább mutasd meg mit csináltatok tegnap – felkelek vele az ágyból, menet közben még egy nadrágot kikapok a szekrényből majd még az ajtóban utoljára felé nézek, majd bezárom az ajtót, hogy nyugodtan rendbe szedhesse magát.
- Tényleg! Csináltunk tegnap sütiiiit!
- Tényleg? Na arra kíváncsi vagyok, biztos finom lett. – hacsak nem gyurmasütiről beszél… hehe. Kíváncsi vagyok. A konyhában leültetem a pultra, addig felkapom a nadrágot, majd a szemközti asztalon a tányérra mutat lelkesen.
- Látod? Hagytunk ám neked is! – el sem hiszem. És tényleg. Megint ölbe veszem, fél karral tartom meg, majd az asztalkához lépve elveszek egy sütit és megkóstolom.
- Finom lett, ügyesek vagytok – mosolygok rá, és az öröm kis arcán felbecsülhetetlen.
- Elnézést – felé fordulunk, már minden cucca nála van. – Azt hiszem én elindulok, így is túl sokat maradtam.
- Várj még. – szólok halkan.
- Igen várj! Reggelizz velünk! – rikkantja Jung miközben leteszem és rögtön fut is oda hozzá. Amíg egymást ölelgetik búcsúzóul, addig elmegyek a tárcámért.
Mikor visszaérek, lehajolok Junghoz. Úgy látszik nagyjából már beletörődött, hogy játszópajtása elmegy.
- Jung ugye meg tudsz teríteni? – el is felejti a szipogást, és rögtön nagyfiúsan kihúzza magát.
- Persze! – és már siet is trappolva a lakáson keresztül. Sun-woo felegyenesedik majd egy zavart pillanatra rám néz.
- Akkor én…
- Várj – mondom halkan, majd kinyitom a tárcát. – Nem tudom mennyit szoktak ilyenkor adni, de tessék – tenyerébe teszek valamilyen saccolt összeget, de amikor szólásra nyitná a száját, kezemmel bezárom ujjai közé, mosolyogva nézve arcára. – Köszönöm a segítséget, igazán hálás vagyok.
Beletörődve elmosolyodik.
- Örülök, hogy segíthettem. Jó volt vigyázni Jungra.
- De azért ne kelljen gyakran ugye? – zavart halk nevetéssel tarkómat vakarom meg. Csak szelíden mosolyog, majd újra elbúcsúzik, közben kikísérem. Pár pillanatra elbambulok míg távolodó alakját nézem.
- Apaa!! Gyere már!
- Megyek! – bezárom az ajtót és a szépen megterített asztalhoz lépek. Még a tejet is kirakta és felmászott a székre. Naná hogy sütivel van tálalva. Ajvé mi lesz itt? Na de nem baj, a mai napom az övé akkor is ha úgy kimerülök mint a munkában.
|
| Onichi | 2012. 01. 11. 21:55:46 | #18483 |
Karakter: Pak Sun-woo
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Sun-Woo:
Egész nap a reggel lezajlott események járnak a fejemben. Persze csak akkor, amikor épp nem egy lelkes kisrácot próbálok megmenteni attól, hogy felfalja a zsírkrétát. Furcsa, de van ilyen. Bár azt nem értem mi ízlik annyira nekik benne, hiszen keserű... legalábbis a lila színű biztosan. A többit még én sem kóstoltam. De ez nem azt jelenti, hogy nekik ki kell próbálni. Alig várom, hogy végre leszokjanak róla, de ehhez a szülők segítsége is kéne. Némelyik anyuka vagy apuka annyira elfogult a gyerekével szemben, hogy még ezt is normálisnak veszi. Ha már az apukáknál járunk...
Sóhajtva gyűröm meg arcomat, majd végigpillantok az alvó tündérkéken. Akaratlanul is Jungra vándorol tekintetem. Annyira aranyos kisgyerek, semmi kétségem afelől, hogy hamar meg fogja szokni ezt a helyet. Persze még mindig szüksége van a csodafókámra, de majd idővel ez is megváltozik. Az a gond, hogy nála csak az apukája aranyosabb. Sosem láttam olyan egyedülálló apukát, aki így törődött volna a fiával. Oda van érte, ide hozza, hogy vigyázzanak rá, én meg ilyen hülyeségeket beszélek neki. Mégis mit gondolhat most rólam? Kakaóba kéne fojtanom magamat... de akkor mi lenne a fókáimmal? Nem tehetem ezt meg velük, rájuk ülepedne egy csomó por, szegények nem bírnák sokáig. nem tehetem ezt velük. Szóval a kakaóba fulladás nemes halálneméről le kell mondanom. Marad az, hogy megpróbálok minél kevesebbet találkozni vele, és imádkozni a nagy égi meseíróhoz, hogy ne vegye ki a fiát ebből az óvodából. Igen, ez lesz a legjobb. Idővel úgyis elmúlik a lelkesedésem. Ez is csak attól lehet, hogy ritkán látni ennyire kedves férfit. Egyáltalán, minek nekem férfi? Itt vannak a gyerekek, és ők feltétel nélkül szeretnek. Kell ennél több?
Sajnos igen.
oOoOo
Délután kezdek kicsit kétségbeesni. Mikor már az utolsó kislányért is megérkezik a szabadkozó nagymama, mondván hogy elfelejtette, hogy neki kell a gyerekért jönnie, már kezd torokszorító lenni a helyzet. Kikísérem az idős hölgyet, megnyugtatom hogy semmi gond, majd visszatérek az üres terembe. Illetve majdnem üres. Jung szomorúan hüppögve gubbaszt a szőnyegen, amitől még a torkom is összeszorul. Gyűlölöm mikor egy gyerek szomorú. Sosem szabadna hagyni, hogy ez megtörténjen.
- Ejnye Jung, ilyen nagyfiúknak már nem való a pityergés. Nem is itatod az egereket, hanem egész kis patakot csinálsz nekik - mosolyogva telepedek mellé, egyik kezemmel magamhoz húzom, a másikkal óvatosan letörlöm könnyeit. Arca egészen kipirult a sírástól, szemei még mindig nedvesen csillognak. Jajjj kicsikém... - Nincs semmi gond, mi lenne ha játszanánk valamit, míg apu megérkezik? - igyekszem elterelni a figyelmét, de csak annyit érek el, hogy szipogva törli meg szemeit. Legalább már nem sírdogál annyira.
- Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz, ha itt hagy, mert... mert rossz voltam, és már nem szeret? - szemeiben valódi rémület csillog. A gyerekek már csak ilyenek, mindig kimondják amit éppen gondolnak. Tudom, hogy nem hagyná itt, még azok után sem, amiket mondtam neki. Ilyet nem tenne, valami nyomósabb dolognak kellett történnie. Mi van ha balesetet szenvedett? Olyankor kit értesítenek? Ha lenne rokona, akkor ő már biztosan eljött volna Jungért. Vagy lehet,hogy még meg se találták? Rémesebbnél rémesebb képek jelennek meg fejemben, de igyekszem ezeket nem kimutatni. Besöpröm őket egy sarokba, és inkább mosolyogva terelem el a kis törpe figyelmét, mielőtt megint sírva fakadna.
- Ugyan, apukád nagyon szeret téged, és érted is jön, csak lehet, hogy útközbe találkozott egy hatalmas békával - ez vége fölkelti figyelmét, és érdeklődve pislog rám.
- Békával?
- Igen, ismerek egy olyan mesét, ahol a kis pásztorfiú éppen hazafelé tartott... - és már figyel is rám. Lelkesen mesélek, néha még mosolyt is sikerül kicsalnom belőle, már rájöttem, hogy főleg azt szereti, mikor elváltoztatom a hangom a különböző szerepekhez. Épp a mese közepénél járok, mikor a kis tökmag fölpattan, és könnyezve az ajtó felé iramodik. Kíváncsian fordulok meg, és még éppen látom, ahogy az aggódó apuka karjaiba veti magát. Hatalmas megkönnyebbülés áraszt el, ugyanakkor valami kellemetlenül kaparászik belülről. Azt hiszem este meg kell ölelgetnem az összes plüssfókámat otthon.
- Apa! Apaaa! Hol voltál? Azt hittem… - elérzékenyülten mosolygok ahogy fölemeli Jungot, közben én is föltápászkodom. Mindig meghatnak az ilyen jelenetek. Annyira tudok örülni ha végre újra találkoznak. Nem hiába sírom végig minden mese végét. Talán ezért aggódtak értem annyit anyáék kiskoromban. Nem túl fiús, az biztos.
- Ne haragudj, de elhúzódott a munkám. Soha nem hagynálak itt - a kicsi még mindig szipog, de legalább megnyugodott. Ez rólam már nem mondható el. Még mindig aggódok, hogy a késés oka valami komolyabb volt. Kicsit aggódó mosollyal állok meg velük szemben.
- Minden rendben? - úgyse fogja elmondani, de azért illik megkérdezni. És ki tudja, lehet hogy az én butaságom is hozzáadott a késéshez. Egy óvó bácsinak mindenre föl kell készülnie.
- Persze - mosolya olyan... olyan... nem tudok rá haragudni. Még mindig a szemüvege a kedvencem, attól sokkal karakteresebb az arca. Ha nem itt találkoztunk volna... de sajnos itt történt. - Köszönöm, hogy vigyázott rá. Holnap lehet, hogy kicsit hamarabb jövök be vele, ugye nem gond? - megrázom fejemet. Ha találkozhatok vele, akkor semmi sem gond. De sajnos le kell szoknom róla. Még a végén eljár a szám... megint. Innentől "nyuszi ül a fűben" üzemmódra kell kapcsolnom. Legalábbis a reggel után. - Viszlát - kapok még egy mosolyt, majd már itt sincsenek. Kedves kis család, én pedig teszem itt rájuk a megjegyzéseket. Persze én csak jót akartam, de ki tudja milyen témát érintettem. Vajon mi lett a feleségével? Nem mindegy az neked, drága Sun-Woo? Most szépen átöltözöl, hazamész, bebújsz a fókáid közé, és elfelejted ezt a sugárzó mosolyt, a kedves arcot, a lenyűgöző szemüveget, és...
Halkan fölnyögve csapom homlokon magamat. Mááááááár megint belekeveredtem...
oOoOo
Reggel úgy csoszogok keresztül a folyosókon, mint egy zombifarkas, aki hetek óta csak a gidákat kergeti, és semmit sem aludt. Nem vagyok hozzászokva, hogy szinte én zárjam, és én is nyissam az óvodát. Még nem jöttem újra bele a gyakorlatba, és ez nem is nagyon segít belerázódni. De miattuk megéri. Annyira kedvelem őket, hogy még ezt is kibírom. Végtére is, nem vagyok én Csipkerózsika, hogy évtizedeket szunyókáljak az ágyamban. Ráadásul még a tegnapikat sem sikerült igazán kihevernem. Egész este ezen törtem a buksim, hogy hogyan tudnám feltűnésmentesen kerülni. Nem jutottam sokra. Van egy pár kolléga, majdcsak lesz valahogy. És Jungot még így is halálra szeretgethetem. Kicsit jobb hangulatban lépek ki a teremből, így pont összefutok kedvenc családommal. A kis törpét sütivel vesztegetem meg, hogy bemenjen, és ha szerencsém van, akkor leheveredik valahová, és szundizik kicsit. Lehet, hogy most én is csatlakoznék hozzá. Elnyomok egy ásítást, leteszem a tányér sütit, mert igen jó óvó bácsi módjára tegnap este még sütit sütögettem, majd Jon mellé lépek, aki még pakolgat. Nem tudom most mi szállt meg ismét, de muszáj mondanom valamit. Ajkaim magamtól mozdulnak, mintha csak valami gonosz banya varázsolt volna el, hogy jól lejárassam magam, de még előtte fölegyenesedik, és rám néz azokkal a gyönyörű szemekkel. Ne folly el, nem vagy te holmi jégember. Kapd össze magad Sun-Woo!
- Bocsánat, hogy ilyen hamar felzargattam - zavarban van! Milyen aranyos, bár rajta még ez is inkább olyan férfias. Bárcsak találkoznék egy ilyen emberrel... csak ne legyen családja... és szeresse a fiúkat. Kicsit se kérek sokat, ugye? Miért nem lehetek tündérhercegnő? Akkor biztosan jól alakulnának a dolgok.
- Semmiség - félrebiccentem fejemet, és elmosolyodom. Nem kell emiatt aggódnia. Még örülök is, hogy így alakult, mert legalább tudom, hogy nem haragszik rám.
- Tegnap - hopp, na tessék. Lehet hogy most jön a feketeleves. Izgatottan várom minden szavát. - Igazából nem tudom honnan jött rá, de igaz… és köszönöm a bókot - nem haragsziiiiik! Ó el sem tudnám mondani, hogy most mennyire boldog vagyok. A nyakába kéne ugranom, de inkább nem teszem. Lehet meggondolná magát.
- Sajnálom, nem kellett volna ilyet mondanom... mármint - reggel még nem megy a fogalmazás, ráadásul nagyon zavarban vagyok. Tarkómat kezdem vakargatni, közben igyekszem kitalálni mit is mondhatnék. Még én sem tudom mit akartam a tegnapival, szóval tőle sem várhatom el, hogy rájöjjön.
- Délután találkozunk… most igyekszem nem késni - ezzel lezártnak tekinti a dolgot, egy intéssel elindul kifelé, én meg mint valami barbie hercegnő integetek utána. Egyre jobban kedvelem, ez pedig nem jó. Ideje összeszednem magam, és elkerülnöm, méghozzá...
- Sunwobácsiiiiiii - fáradt mosoly kúszik arcomra, majd elindulok vissza a terembe. Egy újabb fárasztó napnak nézünk elébe.
oOoOo
A napok telnek, de nem történik semmi igazán különös. Amennyire csak lehet igyekszem keveset találkozni Jonnal, viszont feltűnően gyakran kötök ki a kicsi Jung mellett, ha játékról van szó. Nem hanyagolom el persze a többieket, de ez akkor sem a legjobb. Viszont tenni nem tudok ellene. Valamiért nagyobb örömmel tölt el, ha az ő nevetését hallgathatom, vagy éppen az ő buksiját simogathatom elalvás előtt. Sajnos azonban erre már nem nagyon van szükség. Illetve csak nekem sajnos.
Fáradt mosollyal fetrengek félig az asztalra dőlve, közben Jungot figyelem. A takaró lassan mozog, ahogy egyenletes, nyugodt légzéssel szundikál. Ma már nem volt szüksége a fókámra, így az mellettem pihen az asztalon. Vetek rá egy pillantást, és még jobban elmosolyodom.
- Fölöslegesek lettünk öregfiú... nade lesz itt még nehezen alvó gyerkőc, ne aggódj - kacsintok egyet, majd lehunyom a szemeimet. Furcsa, hogy akármennyire próbálkozom nem Jonra gondolni, egyre inkább ő furakszik be a fejembe, és nem tudok tenni ellene. Próbáltam mesékbe fojtani a bánatom, próbáltam sütit falni, nagyokat sétálni, sőt még a szüleim és az öcsikém is meglátogattam, de semmi változás. Lehet hogy orvosi az eset? Inkább csak tényleg kakaóba kéne fojtanom magam. Az ilyen problémákra miért nincs megoldás egy mesekönyvben sem? Persze a hercegeknek meg hercegnőknek mindig akad valami segítsége. Pár szorgos egér, tündérkeresztanya, galambok, bármi. Nem tudom mit kéne csinálnom.
Délután kint játszunk a kellemes, meleg napsütésben. Éppen a mászókára menekülnek előlem, a hatalmas gyerekfaló mókus elől, mikor megérkezik Jon. Kicsi fiacskára azonnal befejezi a játékot, és hozzá rohan. Feléjük pislogok, egy ideig tétovázok, majd kijelölök a helyemre egy másik mókust, én pedig elindulok feléjük. Már tegnap sem beszéltem vele, és már kicsit hiányzik kedves hangja. Tényleg csak addig megyek oda, míg váltunk pár szót. Nem fogok ostobaságokat mondani, nem kérdezek semmit, csak mosolygok, és közelről csodálom. Nincs is ennél szebb. Illetve van, de én arról nem álmodhatok.
Mire odaégek, Jung már rohan is az épület felé. Furcsa, ilyenkor mindig elkíséri az apukája. Mindegy, így legalább beszélhetek vele egy keveset. Nem nevezném feszültnek a csöndet, de úgy érzem muszáj megtörnöm valamivel.
- Ma végre jól aludt magától - bután hangzik, másnak talán ostobaság, de tudom, hogy ő szeret a fiáról hallani. Ez pedig amúgy is nagy lépés egy ovis életében.
- Ezt örömmel hallom - látom is rajta, de valami zavarja ezen kívül is. Nem tudom mi lehet, de nem teljesen nyugodt. Remélem semmi komoly. - Elnézést, hogy ilyen hirtelen jövök ezzel, de… lenne egy kérésem - ohh... még mindig nem értem miért kell ettől ennyire zavarba jönni. Persze nagyon imádom ahogy így tétovázik, de csak felcsigáz vele.
- Miről lenne szó? Megint korábban hozná be Jungot? - csak megrázza fejét, majd helyére igazítja szemüvegét, azzal a mozdulattal, amit úúúúgy imádok. Innentől bármit kérhet, úgyis megteszem...
- Nem, ez kicsit más. Talán furcsa is. A hétvégén vállalati rendezvényen kell részt vennem, és édesanyám sincs jól, így nem tudom senkire Jungot bízni. Fontos lenne számomra, mert lehet a munkámba kerülne. Ha esetleg tudna hétvégén vigyázni rá… Persze rendesen megfizetném… - óóóó szóval erről van szó. Már éppen beleegyeznék, de inkább ráharapok nyelvemre. Azért ezt át kéne gondolni. Ilyesmit sosem vállalok el, mert éppen elég kimerítő hétköznap is ezt csinálni, ráadásul olyan gyerekkel, akire máskor is vigyázok, nehezebb az óvodában. Jungot meg már így is kivételes figyelemben részesítem. Ráadásul ha ott leszek a házban, akkor akaratlanul is közelebb kerülök hozzájuk. Pedig éppen azon próbálkozom, hogy ez ne történjen meg. De... ha... ennyire elkeseredetten és könyörögve néz... még a vas orrú bába sem tudna ellenállni neki. Ha most visszautasítom, akkor szomorú lesz. Nem gyerek, de az ő tekintetét sem akarom szomorúnak látni. Már ez a tanácstalanság is szörnyű.
- Papa - jön a kiáltás, ez pedig még inkább elbizonytalanít. Annyira szeretem ezt a kölyköt, és olyan boldogan vigyáznék rá, de... nem tudom.
- Mindjárt megyek. Szóval… Szeretném megkérni, ha van ideje tudna rá vigyázni? Vagy ha nem akkor tudna ajánlani valami megbízható bébiszittert? Sajnos egyet sem ismerek - én ismerek, de nem akarok ajánlani. Én akarok elmenni hozzájuk, én akarok vigyázni Jungra, és én akarom fogadni a hálás mosolyt, amit a válaszomért bezsebelhetek. Lehet hogy most követek el egy hatalmas hibát, de...
- Persze, hogy elvállalom - kétségeimet hátrasöpröm, és csak gyönyörködök a ragyogó mosolyban. Már ezért megérte.
- Igazán? Nem probléma?
- Egyáltalán nem - mosolyogva kezdek tapogatózni zsebeimben, mert már látom, hogy Jung nem bír magával. - Megadom a számomat, és majd telefonon megbeszéljük a részleteket. Ha most tennénk, a kis törpe még felrobbanna a visszafojtott energiától - ő is fiacskája felé pillant, és még szélesebben elmosolyodik. Időközben sikerül előbányásznom egy zöld zsírkrétát és egy aranyhalas színezőt. Furcsa páros, de voltak már érdekesebb dolgok is a zsebemben. Ráfirkantom a számomat majd kezébe nyomom. Furcsa remegés fut végig rajtam, ahogy egy pillanatra összeér kezünk. Remélem semmit nem vett ebből észre. Nagyot nyelek, majd búcsúzásra emelem kezemet. - Most mennem kell, majd beszélünk. Addigis viszlát! - hátat fordítok, és még pont időben érek a homokozóhoz, hogy megakadályozzam ez egyik kisfiút a homok lenyelésében. Nem lesz ez így jó.
Nagy sóhajjal vetem bele magam a játékba, hogy eltereljem a figyelmem. Érdekes hétvége lesz...
oOoOo
Torokban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal és remegő tagokkal bámulok föl a csinos kis épületre. Szép, rendezett kertes ház, pont olyan amilyenre egy ilyen energikus kisfiúnak szüksége van. Igen, a kis lurkón van most a hangsúly, rá kell vigyáznom. Nem most először csinálok ilyet, mégis teljesen lázban égek. Biztosan azért, mert úgy elbűvölt az apukája. Olyan helyes, figyelmes és... özvegy. Meghalt a felesége, szóval legkevésbé egy buzgómócsing meleg rajongóra van szüksége. Már bánom hogy elvállaltam. Soha többé nem szabad ilyet csinálnom. Még az estét végigcsinálom, aztán igyekszem ugyanúgy keveset találkozni vele. Nem szeretném, ha ennek az egésznek a kis Jung inná meg a levét. Olyan édes kisfiú, rosszul viselné, ha az óvó bácsija együtt aludnak az apukájával. Nem is tudom hogyan magyaráznám el neki. Ilyesmiről nem volt szó az iskolában. De végülis lényegtelen, mert sosem leszünk ilyen helyzetben. Én is csak azért merengek ilyeneken, mert hiányzik a törődés. Azt hiszem lassan megint haza kell utaznom. Talán jövő hétvégén megejthetnék egy látogatást. De mindezek előtt túl kell élnem a ma estét.
Mély sóhajjal, kedves mosollyal csöngetek be, csak a virágcsokor hiányzik a kezemből. Ha egy anyuka állna itt, simán hihetnék azt a szomszédok, hogy randira készülünk. Na már megint... Sun-Woo ezt nagyon gyorsan verd ki abból a gyerekes buksidból, és...
- Jó estét, örülök hogy végre megérkezett - ahogy meglátom a szemüveg mögött csillogó szempárt, a férfias arcot, már nem kell figyelnem arra, hogy mosolyogjak. Azonnal fülig szalad a szám, mint egy kisgyereknek élete első nyalókája láttán. Minden fókás holmimat odaadnám, ha most nő lehetnék... Illetve a holmijaim felét... vagy harmadát... Nehéz lenne megválni azoktól az édes kis bajszos mütyűröktől.
- Igen, egy kicsit elkavarodott a taxis... illetve én mondtam rossz címet neki először - zavartan megvakarom tarkómat, közben a lehető legbutább vigyoromat öltöm magamra. Hátha megszán - Egy zsúfolt homokozóban hamarabb megtalálom az elásott lapátot, mint egy városban a keresett utcát - szerencsére jöt nevet a dolgon, és beinvitál a házba. Még be sem csukódott mögöttem az ajtó, máris meghallom a lelkes kis hangot, majd feltűnik a rózsás pofi, és már ütközik is nekem az apró kis test.
- Sunwoobácsiiiii! Apu azt mondta, ma te fogsz rám vigyázni! Ugye igazat mondott, ugye megmutathatom a játékaim, és fogunk együtt játszani velük? - Nevetve veszem föl a földről, majd jól megszorongatom. Említettem már, hogy mennyire szeretem a gyerekeket? Annyira hihetetlenül édesen cukik, hogy már a kisujjuk elfogyasztása után cukormérgezést kapnék.
- Apukád jól mondta. Amíg ő elmegy itthonról, mi ketten együtt fogunk remek dolgokat csinálni. De csak ha szót fogadsz és jó kisfiú leszel - hangom csak egy kicsit változtatom komolyabbá, de már ennyi is elég hogy megértse. A gyerekek még jóval érzékenyebbek az ilyesmire. Bezzeg néhány felnőtt még akkor sem veszi észre magát, ha üvöltesz vele. Többek közt ezért nincsenek nekem felnőtt barátaim. Legalábbis olyanok, akik nem a gyerekek között mozognak.
Mosolyogva teszem le a földre a bólogató Jungot, majd finoman összeborzolom tincseit.
- Most szaladj, készítsd elő a játékokat, én addig megbeszélek pár dolgot az apukáddal - nem is kell ennél többet győzködni, már el is tűnik az előszobából nyíló ajtók egyike mögött. Istenem de édes.
Elvarázsolva fordulok ismét az álomapuka felé. Nos... róla már nem az édes szó jut eszembe. Vajon mi lehet a foglalkozása? Ügyvéd? Férfi modell? Esetleg...
- Akkor, amíg nyugtunk van, azt hiszem megmutatom a ház többi részét. Nyugodtan érezze otthon magát, és használjon bármit amit csak szeretne. Egyetlen hiba van a kellemes mély hangban, és a szemet gyönyörködtetően kedves mosolyban. Olyan távolságtartónak tűnik ez az egész, méghozzá azért, mert...
- Nem kerülhetnénk el ezt a magázódást? Olyan öregnek érzem magam tőle. Megfogadtam, hogy a gyerekek annyira a bizalmukba fogadnak, szóval ha nem lenne túl nagy probléma jobban örülnék a kevésbé udvarias formának, egy-két Sunnal megfűszerezve - ismét egy kis tarkóvakarás. Nem is tudom hogy nem kopott még ki a hajam ott. Vagy lehet, hogy kikopott csak még nem láttam? Az első adandó alkalommal azonnal meg kell néznem egy tükörben.
- Rendben - máris jobb. Az ember sokkal felszabadultabb, ha nem kell az udvariasságra figyelnie.
Be kell vallanom elég nehezen tudok odafigyelni az idegenvezetésre. A ház úgy ahogy van kimarad, kizárólag a kellemes hangot és a jóképű arcot tudom felfogni. Remélem később nem fogok emiatt eltévedni. Végülis nem lehet olyan nehéz... majd segítséget kérek a kis mütyűrtől.
Igaz, hogy haszontalan volt, de végtelenül sajnálom, mikor vége. Megnyugtató mosollyal figyelem ahogy akadékoskodva veszi kabátját. A reakció ismerős, pedig tudhatná már, hogy nálam jobban kevés ember vigyázna a fiára. Újra és újra elismétli az utasításokat, hogy mikor kell fürödnie, aludni mennie, hol találok vacsorát, poroltót, és minden ilyesmit. Szinte csak az atombunker hiányzik a felsorolásból. Majd azért körülnézek a pincében, hátha...
- Nyugalom, nem lesz baj. Nem egy egész nap, nem húsz gyerek, nekem pedig van tapasztalatom - kezeimet föltartva, széles mosollyal szakítom félbe. Már nem először teszem ezt, de remélem utoljára. Ha egyszer kifognám az aranyhalat, az egyik kívánságom biztosan az lenne, hogy ne aggódjon ennyit.
- Tudom és sajnálom, csak tudod... - szemüvegét igazgatva kezd szabadkozni, de már érkezik is Jung. Igyekszem más felé figyelni, hogy ne zavarjam meg őket. Most érzem igazán, hogy mennyire nem illek ide. Nekik csak egymásra van szükségük, esetleg egy kedves nőre, aki gondoskodna róluk. Nem pedig egy buta, fókaimádó meleg srácra, aki felforgatja az életüket.
Én is kapok egy pár búcsúzó szót, ami inkább újabb tanács. Nem gond, fő hogy nyugodtan élvezze a mai estét. Ha ezen múlik, akkor elviselem.
A halk szipogást hallva leguggolok Jung mellé, és összeborzolom haját.
- Hamarabb itt lesz, mint hinnéd, de mi lenne, ha most játszanánk? - azonnal elapadnak a könnyek, felragyog az arc, és már húz is a szobája felé. Na akkor hajrá.
oOoOo
- Mit szólnál, ha készítenénk apunak valami meglepetést? - mosolyogva hajolok le, hogy egészen közelről nézhessek a csillogó szemekbe. Már meguntam a játékot... illetve csak lefárasztott. Olyan édes kiskölyök, ha nem lenne öcsém, biztosan ö lenne a kedvenc kissrácom. Látom ahogy feléled az érdeklődése, még a játékot is leteszi kezéből. Talán nyertem egy kis nyugalmat, amikor nem kell autókázni vele. Persze szeretem én ezt is, de ilyenkor már kicsit sok a karambolból, és minden ilyesmiből. Jung ráadásul sokkal kreatívabb mint a legtöbb gyerek. Csak tudnám, hogy honnan örökölte ezt a nagy képzelőerőt. Tényleg, vajon mit dolgozhat az apja?
- Milyen meglepit? - kíváncsian pislog rám, a jól ismert, ellenállhatatlan tekintettel. Régi, de jól bevált fegyvert.
- Valami finomságot. Mondjuk egy finom sütit.
- Sütiiiiiii - boldogan fölkiáltva rohan el a konyha irányába. Tudtam hogy ez lesz. A sütögetésnek nagyon kevés gyerek tud ellenállni. Valahogy a vérükben van a fakanál lenyalásának tökéletes módja. Komolyan hasznosabbak, mint egy mosogatógép.
Jókedvű mosollyal követem, már épp egy széket húz a pulthoz, hogy tökéletesen fölérje. Már gyakorlottnak tűnik az ilyesmiben. Lehet hogy szokott kotyvasztani az apukájával? Tényleg, vajon ki főz rájuk? Egy apuka, aki képes főzni? Egyre aranyosabban hangzik... egyre jobban imádom. Nem Sun, erre nem szabad gondolni. Muszáj másra koncentrálni. Szóval süti. Valami egyszerűt, de mégis finomat kéne. Talán muffin, azt mindenki szereti. Mondjuk... Körbepillantok a konyhában. Szép, rendezett és jól felszerelt. Látszik rajta hogy gyakran használják. Vajon bejáró nő, vagy...
- Apuval szoktatok sütögetni? - elkezdem keresgélni az alapanyagokat, és kipakolgatom a pultra. Minden van egy finom kakaós, banános muffinhoz. Az biztosan ízleni fog Jonnak... illetve Jungnak, hisz ez az este róla szól, ezt nem szabad elfelejtenem.
- Sütit nem, csak más finomat. Apu nagyon ügyes! - mosolyogva kezd matatni a liszttel. Istenem de kis aranyos. Annyira cuki, hogy nincs rá szó. Ha nem lenne ekkora hiba, hogy eljöttem vigyázni rá, akkor gyakrabban is megtenném. Viszont így van valami kesernyés mellékíze mindennek. Hófehérke is ilyesmit érezhetett mikor beleharapott az almába. Nagyon jó, de valami még sincs rendben. Ha nem akarom még jobban fájdítani a szívem, akkor többet nem jöhetek ide. Végtére is nekem ott vannak a pingvinjeim. Szeretnek, nincs gyerekük, sosem volt feleségük, és nem érdekli őket, hogy férfi vagyok. Lehet hogy vennem kéne egy saját, élő pingvint. Elnevezhetném Jonnak, vele aludhatnék, ölelgethetném... vagy akár jól kakaóba fojthatnám magam.
A sütögetéssel minden rendben megy. Jung egy igazi kis tündér, és egyáltalán nem is hátráltat. Jó persze nem kapkodhatok úgy, mint egy idős dajka akinek megvan a rutinja, de talán nem is menne. Itt minden szokatlan, mégis mintha otthon lennék. Jó hallgatni Jung nevetését, jó letörölni a tésztát kipirult pofijáról, és jó úgy tenni, mintha a rokonom lenne. Talán mindig is így képzeltem el az életem. Boldogan sütögetni egy kis lurkóval, várva hogy mikor ér haza az, aki még talán nála is fontosabb. Kár hogy férfinak születtem. Így sokkal nehezebb lesz valaha is elérni. Messze van még az a ,,boldogan amíg meg nem... ". A mesékben bezzeg mindig összejön nekik. Mit nem adnék egy kis segítségért. Bármiért ami jobbá tenné ezt az egészet. Már az ovisok is tudják magukról hogy fiúk, én pedig még most is azért imádkozom, hogy bár ne lennék az. Hogyan vigyázhatnék így rájuk pont én? Héé Sun, azért ne kérdőjelezd meg a képességeid. Elég ha mások előtt tagadnod kell, magadban ne szégyenkezz emiatt. A gyerekek szeretnek, tisztelnek, bár kicsit ostobának tartanak. De ez így a jó. Mégis hogy nézne ki egy komoly óvó bácsi? Majdnem olyan hihetetlen, mint egy fapapucsos Hamupipőke, vagy egy sárga ruhás Piroska. Szóval önbizalom föl. Még jó, hogy nem csak a gyerekeket, hanem magamat is fel tudom lelkesíteni. Kicsit talán furi? Lehet, de számomra természetes.
Széles mosollyal teszem le a törölgető rongyot. Jung a sütő előtt üldögél, árgus szemekkel figyelve a süteményeket. Mintha semmiről se akarna lemaradni. Mindjárt megzabálom. Alig várja, pedig annyi tésztát nyalogatott el. Sosem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen kis apróságba hogyan fér bele ennyi étel. Olyanok, mint egy kis mini hűtő, női táskával keresztezve. Ha édességről van szó, akkor pedig még egy ógre is elbújhat mellettük. Persze ez az egyik véglet, és még mindig jobb, mintha olyan válogatósak lennének, hogy alig öt-hat dolgot lennének hajlandóak megenni. Csak a probléma itt is a szülőkkel van. Ilyen téren főleg nekik kéne változtatni. Na mindegy.
- Ugye tudod, hogy ha nézed, csak lassabban fog elkészülni? - mögé kerülve kapom fel, mire csilingelő nevetésben tör ki. Szinte ragad a sok alapanyagtól, ezért elviszem fürdeni. Illetve csak félig, mert utána már a saját lábán megy. Mielőtt utána sietnék, megakad tekintetem egy képen. A fotó Jont, egy fiatal nőt, és a még egészen aprócska Jungot ábrázolja. Nem sokkal a születése után készülhetett a kép. Torkom kicsit összeszorul a felhőtlen boldogság láttán. Mindkettőjük arcáról csak azt tudom leolvasni, hogy mennyire tökéletes minden. Be kell vallanom, igazán gyönyörű nő... volt. Azt hiszem most már biztos, hogy meghalt, nem pedig csak itt hagyta őket. Az ő helyére akartam beférkőzni akár egy pillanatra is? Most már biztosan tudom, hogy rossz ötlet.
Sóhajtva indulok tovább, közben a többi képre is vetek egy pillantást. Egyre rosszabbul érzem magam miattuk. Mintha vádlón merednének rám a keretek lakói. Egyre komolyabb az elhatározás, hogy többet ide nem jövök. Esetleg majd megkérem Jungot, hogy hozza be egy-két játékát, mert van olyan, amit még szeretnék újra kipróbálni.
Gyors fürdés, egy kis sütizés, fogmosás, majd irány az ágy. Mind a ketten fáradtak vagyunk, ráadásul az egész lakásban érezni a frissen sült süti illatát, ami csak még inkább elálmosítja az embert.
Épp a szobája felé cipelem a kis só zsákot, mikor szinte felkiált. Micsoda hangok egy apróságból.
- Állj!! Én veled akarok aludni Sunwoobácsiiii! Apu nincs itt, és én félek! - felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézek farkasszemet vele. Tuti hogy nem mond igazat. Túlságosan is ártatlan fejet vág, biztos hogy csak el akar érni valamit. De hát istenem... lehet neki ellenállni? Ráadásul lehet hogy tényleg nehezen aludna el az apukája nélkül. Legyen neki igaza.
- Jól van... most az egyszer. Remélem apukád nem fog megharagudni - sóhajtva, a nagy mártírt megjátszva lépek be a szobába.
- Nem fog - amint leteszem már vetődik is az ágyra, befészkeli magát a takaró alá. Nekem is ezt kéne? Nem úgy készültem, hogy itt alszom. Meg akartam várni Jont, és aztán hazamenni a pingvinjeimhez. Hisz ma még meg sem ölelgettem őket, szegények szomorúak lesznek. Most viszont ez felborulni látszik, de azt hiszem nincs más választásom. Végülis itt is megvárhatom míg hazaér, majd maximum nem alszom el.
Kicsit tűnődök még, majd végül leveszem nadrágomat. Remélem tényleg elnézi nekem, de így sokkal kényelmesebb feküdni. Majd sűrűn kérek bocsánatot, és lefizetem a muffinnal. Az mindig bejön. Ha nem, akkor már semmi segíthet.
- Siess már Sunwoobácsi! - milyen kis türelmetlen. Biztos már nagyon fáradt szegény. Az a rossz, hogy holnap reggel teljesen kipihenten, hajnalban fog kelni. Ahogy öregszik az ember, úgy lustul. Szóval neki még rengeteg ereje van. Micsoda csapás.
- Jól van, már megyek - befekszem mellé, ő pedig azonnal hozzám bújik. Vagy inkább rám fekszik. Csak mosolyogni tudok rajta, és simogatni kezdem buksiját. Valamit még nyammog, de már nem is értem. Ez nagyon gyorsan ment. Talán még kicsit várok, utána megpróbálok kiosonni mellőle. Még rendet kéne raknom a játékai között, és mégis jó lenne úgy várni Jont, hogy van rajtam nadrág.
Sajnos azonban az egyenletes szuszogás, az apró meleg test és a teljes kimerültség győz. Nem kerül sok időbe, hogy már én is álomországban keressem hős szőke lovagomat, egy hatalmas pingvin hátán utazva. Csak tudnám, hogy miért vagyok egy béka...
|
| timcsiikee | 2011. 08. 08. 09:48:19 | #15648 |
Karakter: Kang Tae-jon
Megjegyzés: ~ Onimnak
Tae-jon:
Mikor délután elmegyek Tae-jungért az óvodába a kedves hölgyek kiterelnek a folyosó végén az udvarra, csak annyit látok hogy a reggeli fiú kergetőzik velük nevetve. Olyan mintha közéjük tartozna, csak nagyobb lenne, vicces látvány de szívet melengető. Jó látni, hogy a gyerekekkel ennyire jól elvan, mintha neki találták volna ki ezt a hivatást.
Amikor észreveszi, hogy az ajtóban állok felém jön, kimerült mégis lelkes csillogás lakozik tekintetében, halkan szuszog a futástól.
- Elnézést, hogy nem figyeltem... egy kicsit belefeledkeztem a játékba – szabadkozik kedvesen, de csak mosolyogni tudok. Ez azt hiszem az egyik leg megbocsájthatóbb érv egy óvodában egy felügyelő személy részéről. - Mondanám, hogy azonnal megkeresem Tae-jungot, de azt hiszem erre nem lesz szükség... – magyaráz tovább, és ezt csak akkor értem meg igazán, amikor erősen ütközik a kismanó a lábamnak, lelkesen hadarva.
- Köszönöm, hogy figyelt rá – felkapom az úrfit az ölembe, látom hogy egy ismeretlen puha játékot szorongat, és felé nyújtja. Azt hiszem pont erről hebegte azt, hogy kölcsön kapta míg nem jöttem érte.
- Igazán nincs mit. Ez a munkám, így természetes a dolog – zavart, kedves mosoly, és bohókás mozzanatok, ahogy illik hozzá. Legalábbis ezt gondolom. Elköszönünk tőle, s míg Ő visszatér a többi gyerekhez, addig én felöltöztetem Tae-jungot, és irány haza.
~*~
A következő nap már sokkal zökkenőmentesebben zajlik, szinte magányosabb leszek attól ha látom, milyen lelkesen fut a többiek közé, hátrahagyva engem, de arra gondolok ez sokkal jobb, mintha minden nap eljátszanánk a sírós jelenetet, hogy haza akar menni.
Mellém lép valaki, és mikor oldalra figyelek csak akkor látom, hogy Sun-woo az.
- Csak gratulálni tudok... – mondja hirtelen, a semmiből és meghökkenek - egyedül is tökéletesen nevelte föl – szemeim elkerekednek a szavakra, még a lélegzetem is elakad egy pillanatra.
- Honnan…
- Látszott a viselkedésén. Már könnyen észreveszem az ilyesmit – válaszol kérdésemre, majd egy összezavart nevetés félével tovább halad, be a terembe de még az ajtóban visszafordul - Délután találkozunk – és el is tűnik.
Csak ledöbbenve állok és meredek magam elé, az egyetlen ami kizökkent az a mögöttem érkező anya-lánya, akik a szekrényükhöz szeretnének lépni.
- Bocsánat- hebegem zavartan, majd elindulok kifelé. Furcsa… nem értem. Miért mondta ezt?
~*~
Egész nap ezen jár az eszem, nem tudom kiverni a fejemből és még a munkában is lassabb leszek, szerencsére előző nap kicsit előrehaladtam így nem kerülök hátrányba.
Nem fér a fejembe, hogy… honnan jött rá. Valamiért nem hiszem azt, hogy észrevette volna, hisz még csak alig kétszer találkoztunk, nem is beszéltünk igazán és az, hogy eddig mindig én vittem Jungot… Nem magyaráz meg semmit. Nem értem…
Lassacskán újra a munkára tudok koncentrálni, és mikor végre végzek csak akkor látom, hogy már egy ideje vége a munkaidőnek. A fenébe, teljesen lehagyott az időérzékem.
Kapkodva öltözöm fel, lementek mindent a gépemen, nincs időm leadni, majd holnap reggel korábban megpróbálok bejönni, és elintézni. Már nem sokan vannak bent, sőt csak a portástól köszönök el és sietek az óvodába. Már egy órája ott kéne lennem.
Sietve érek oda persze vigyáztam az úton is, szinte kiszakítom a nehéz ajtót, de lenyugszom, amint belépek. Hamar megtalálom a termüket, már csak Jung van bent és Sun, gyengén lihegve állok meg az ajtóban majd leguggolok, hogy öleléssel fogadjam a nekem rohanó fiút.
- Apa! Apaaa! Hol voltál? Azt hittem… - kezdi pityeregve és szipogva, csak szorosan megölelem és felemelem magammal.
- Ne haragudj, de elhúzódott a munkám. Soha nem hagynálak itt. – hátát simogatom, lassan lenyugszik és szerencsére nem sír. Nyugtalanul de kedves mosollyal lép felém az óvóbácsi.
- Minden rendben? – kérdi úgy, mintha késésemet a reggeli megjegyzése okozta volna.
- Persze – válaszolok kedves mosollyal. – Köszönöm, hogy vigyázott rá. Holnap lehet, hogy kicsit hamarabb jövök be vele, ugye nem gond? – megcsóválja fejét, így megnyugszom. – Viszlát – mondom még utoljára, összekapom Jungot, aki már nem pityereg, és hazasietek vele, mert lassan már túllépjük a vacsoraidőt is.
~*~
- És Sunwobácsi azt mondta, hogy hoz holnap és sütit, és megint kölcsönadta a plüssfókáját, hogy vigyázzon az álmomra, és… - elcsendesül, amikor lelocsolom a fejét, bugyborékol párat nevetve. Egész vacsora alatt és most a fürdetésnél is egyfolytában csak az oviról mesél, és legtöbbet Sun szerepel benne ha nem épp egy játszópajtása.
- Úgy látom nagyon jól kijössz Sunwobácsival – felelem mosolyogva és újabb adag habot dörzsölök hajába, miközben erősen összeszorítja szemét és száját.
- Ühüm – dünnyögi édes pofival, s mikor újra leöblítem haját fújtat egyet, kidörzsöli szemecskéit és folytatja tovább megállás nélkül míg lefekvéskor fel nem olvasok neki, hamar el is alszik. Fárasztó lehet ez az ovi.
~*~
Reggel korábban ébredünk, egy kis arcmosás, reggeli, fogmosás, öltözés és indulhatunk is. Mivel kicsikém még félálomban van így ölemben viszem be, de amint belépünk az ovi ajtaján máris feléled. Hasonlóan álmos szemekkel lép elő Sun-woo, aki fáradt mosollyal fogadja a kis nikkelbolhát.
Egy kis sütivel be is csalogatja, de még kilép hozzám, ahogy a holmijait pakolom el.
- Bocsánat, hogy ilyen hamar felzargattam – felegyenesedek, és zavart mosollyal köszönöm meg.
- Semmiség. – ahogy látom rajta kívül még senki nincs itt.
- Tegnap – kezdek bele, és így teljesen elrabolom figyelmét. – Igazából nem tudom honnan jött rá, de igaz… és köszönöm a bókot – gondolok arra, hogy megjegyezte jól neveltem fel, habár még közel sem vagyok a végéhez.
- Sajnálom, nem kellett volna ilyet mondanom… mármint. – tarkóját vakargatva keresi a szavakat, de csak fáradtan mosolygok tovább.
- Délután találkozunk… most igyekszem nem sietni – zárom le a kissé feszengő társalgást, elköszönök tőle egy utolsó intéssel amit viszonoz, és már viharzok is tovább a munkahelyemre.
~*~
Napok lassan hetek telnek el, még egy hónapja sincs hogy Jungot sikeresek az óvodához szoktattam – persze egy kis segítséggel – de úgy érzem mintha majdnem fél év telt volna el. Talán kicsit megkönnyebbültem érzem magam, hogy tudom, jó kezekben van, barátokra tesz szert, egy közösségbe tartozik.
Furcsa de hihetetlenül jó érzés.
Ujjaim durván kattognak a klaviatúra gombjain, nem kímélek egy betűt sem, gyorsan íródik a cikk és ilyenkor száll az idő, de most figyelem, nehogy elkéssek mint előző nap. Így is kínos volt hajnalban leadni az előzőleg összeállított cikkemet.
- Jon – erőteljes szólítás, felkapom fejem és a felettesemet látom meg. Nem tudom mióta szólongathat, de arcából ítélve nem ez volt az első.
- Bocsánat, nagyon belemerültem – szabadkozok zavart nevetés félével.
- Nem baj, jó látni hogy ilyen lelkes – igaz ezt bóknak kéne vennem, de a tekintete nem hagy nyugodni. – Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem olvasta-e a kör e-mailt, mert nem válaszolt rá.
- Ohm… - fülem tövét vakargatva nyitom meg a fiókomat – Sajnálom, azt hiszem elfelejtettem, máris megnézem.
- Felesleges, a lényeget el tudom mondani. Szombaton vállalati parti lesz a Grand Hotelben, és… - durva, illetlen módom szakítom félbe, hogy ne pazaroljam sokáig idejét.
- Sajnálom, de nem tudok elmenni, a fiam…
- Én is sajnálom, de a megjelenése kötelező. Maga tartja a megnyitó beszédet – elkerekedett szemekkel nézek fel rá.
- Ko-komolyan? – ez azt jelenti… hogy…
- Igen, szóval ne szalassza el, a fiát meg kérem bízza most másra, egy nap még nem lesz a világvége.
- Értettem - biccentek tisztelettudóan, és megvárom míg kimegy, előkapom a mobilomat és már tárcsázok is. – Anya… igen, szia. Szeretnék kérni valamit, szombaton tudnál vigyázni Jungra?
- Sajnálom fiam, de nem tehetem, elég rosszul vagyok és félek hogy nem tudnék eléggé figyelni rá. Az orvos azt mondta csak akkor keljek fel az ágyból, ha nagyon szükséges. – A fenébe, erre nem számítottam.
- Értem. Pihenj sokat, nehogy baj legyen. Majd megoldom valahogy. Azért ugye rendben vagy? – jön a szokásos panaszáradat, de már megszoktam így könnyen hallgatom végig, csak pár percet beszélek vele, majd a munkámra hivatkozva elköszönök és leteszem.
Ez baj… nagyon nagy baj. Most mit csináljak?
~*~
A kocsiban ülve végig arra gondolok, hogy mit tehetnék és eddig csak egy, és eléggé zavarba ejtő dolog jutott eszembe. Egyelőre nincs más választásom és ötletem, de egy próbát megér. Még van három napom, hogy keressek valakit, de senki más nem jut most eszembe.
Most időben érkezem az oviba, épp egy mászókán találok rájuk, s amikor észrevesznek Jung azonnal felém rohan, Sun-woo pedig lassan sétálva követi. Felkapom ölembe, kapok egy puszit is amit viszonzok.
- Jól érezted magad? – kérdem csak rá figyelve, és lelkesen bólogat így mosolyom kiszélesedik. – Jól van – megpaskolom fenekét – Akkor menj, kapd fel a kinti cipődet és ruhádat, és mindjárt megyek én is.
- Jó! – válaszol édes hangon, leteszem és már robog is befelé. Még nem megyek utána azonnal, még Sun felé fordulok előbb.
- Ma délután végre jól aludt magától – mondja a köztünk lévő csendet megszakítva, bár a gyerekzsivaj a háttérből elhagyhatatlan.
- Ezt örömmel hallom – kissé zavarba jövök attól, ami következőleg a gondolatomban jár, talán észre is veszi rajtam. – Elnézést, hogy ilyen hirtelen jövök ezzel, de… lenne egy kérésem. – Érdeklődve, kíváncsian figyel, és ettől még nehezebb szavakat találni, de sietnem kell, ha Jung belelendül gyorsan öltözik, hacsak bele nem gabalyodik.
- Miről lenne szó? Megint korábban hozná be Jungot? – megrázom fejem, majd megigazítom a szemüvegemet.
- Nem, ez kicsit más. Talán furcsa is – egyre zavaróbb az értetlen tekintete így inkább a tárgyra térek. – A hétvégén vállalati rendezvényen kell részt vennem, és édesanyám sincs jól, így nem tudom senkire Jungot bízni. Fontos lenne számomra, mert lehet a munkámba kerülne. Ha esetleg tudna hétvégén vigyázni rá… - hogy is fogalmazzam – Persze rendesen megfizetném… - talán nem ez volt a legjobb módszer, de nehéz.
- Papa! – zökkent ki Jung hangja mögülem, már az ajtóban vár.
- Mindjárt megyek – szólok rá, így visszabattyog a kis padra. – Szóval… Szeretném megkérni, ha van ideje tudna rá vigyázni? Vagy ha nem akkor tudna ajánlani valami megbízható bébiszittert? Sajnos egyet sem ismerek. – Remélem nem voltam túl félreérthető, bár ilyen helyzetben… már azt sem tudom pontosan mit mondtam neki, a arcából pedig nem tudom kivenni, hogy mennyire is értette a kérésemet.
Egyelőre ő az utolsó lehetőségem.
|
| Onichi | 2011. 06. 11. 16:01:37 | #14209 |
Karakter: Pak Sun-woo
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Sun-woo:
Finom illat, idegesítő csipogás, tompa fájdalom. Nem túl jó egyveleg, ha az ember nyugodt szundikálásra vágyik. Nyammogva fordulnék hátamra, de halk puffanással landolok a padlón. A fenébe... Nyöszörögve nyitom ki szemeim, és azonnal leeseik minden. Azért fáj mindenem, mert a kanapén sikerült elaludnom, nem túl előnyös pózban. Az idegtépő csipogás a sütőóra, a finom illat pedig... a muffin! Jóságos ég, elaludtam!
Ügyetlenül pattanok föl, a konyhába menet még sikerül majdnem átesnem pár holmin, de végül is odaérek a sütőhöz. Ne égj oda, ne égj oda, ne égj oda... nem égett oda! Megkönnyebbült sóhajjal méregetem a puffadt kis süteményeket. Na ezért nem sütünk hajnalok hajnalán süteményt. Ha kicsit korábban értem volna haza, akkor most nem lett volna ez a reggeli kapkodás. De hát muszáj volt. Ma van az első nap a nagy kihagyásom után, ráadásul a kiscsoportosokkal. Fontos megszerettetni velük az ovit már a legelején, és erre nincs is jobb módszer, mint egy jó nagy adag sütemény. Ki tudna ennek ellenállni? Persze hogy senki. Ez eddig minden évben bejött. A kolléganőim általában nem sütnek, így nem hiszem a hogy a kicsik kaptam volna az elmúlt időben. Csak remélem nem fognak megint cukros bácsinak hívni. Még eleinte rám ragadt ez a név, de ha az ember óvodában dolgozik, lehet, hogy nem előnyös. Reméljük a legjobbakat.
Vidáman dúdolva pakolom be a sütiket különböző dobozokba. Van amibe cukor nincs, van ami a liszt, vagy a tojás érzékenyek számára is nyugodtan fogyasztható. Érdemes ilyesmire fölkészülni, hisz ki tudja miféle betegségeik vannak. Még arra is figyelni kell, hogy ne csak gyümölcsös legyen, hogy kerüljük a fahájat, és még egy nagy csomó más dolog. Ezért nem lettem volna jó cukrász. Túlságosan sokat vagyok képes szöszmötölni az apróságokkal. De hát valakinek ezt is kell. Kicsit sem bántam meg a dolgot.
Fölpillantok az órára, és egy pillanatra ledermednek kezeim a mozdulatban. Te jó ég... el fogok késni! Mivel ment el így az idő?! Remek kis reggel ez, mondhatom. Sietve fejezem be a pakolást, majd mindegyik doboz egy táskában végzi. A táska természetesen fókás, nem is olyan rég kaptam. Ha lenne időm, most megállnék kicsit csodálni, de hát, ha menni kell, hát menni kell. Megigazítom hajam, fölkapom cipőmet, egyik vállamra a táska, másikra a hegedű, és már rohanok is kiféle. Aztán pedig vissza. A mesekönyvek, és a játékok nagy része itt maradt. Tudtam, hogy tehetséges vagyok, na de azért ennyire? Föl kéne vennem pár emberkét, akik mindig mellettem vannak, és tapsolnak, mikor elrontok valamit. Milyen vicces lenne... bár lehet, hogy elég hamar kapnék dobhártya szakadást az állandó tapstól.
Mikor már negyedszer fordulok vissza, kezdem föladni a reményt, hogy valaha beérek. Talán be kéne telefonálnom, hogy helyettesítsenek. De már az elmúlt 2 hónapban is ez volt. Nem lehettem ott, mert hosszú kórházra lettem ítélve. Vagyis most itt az első napom, és én se a közben érkezett gyerekeket, se a szüleiket nem ismerem. Ráadásul még kések is. Remélem nem fognak megharagudni. Majd megpróbálom valami rossz viccel elütni a dolgot. Ez mindig beválik. Vagy a szülőket is lefizetem süteménnyel. Szerintem bőven készítettem annyit, hogy nekik is jusson. Mondjuk az első nap tarthatnánk egy óriási családi pikniket, sok játékkal, finom kajákkal, és... de ez úgysem fog összejönni. Egyenlőre legalábbis nem. De ha rajtam múlik, akkor össze fogom hozni! Sun-woo a nagy programszervező...
oOoOo
Csodával határos módon, még így is sikerül beérnem az első gyerekek megérkezése előtt. Drága kolléganőim azonnal a nyakamba ugranak, boldogan ölelgetnek, és én nevetve viszonzom. Mindannyian tündériek, imádom őket. Sokan talán kihasználnák, hogy ők az egyetlen fiúk, a rengeteg szexi óvónéni között, de én sosem tudtam rájuk így gondolni. Ők is csak nagy gyerekek. Erre könnyen rájön az ember, ha hosszabb időt tölt velük, ha türelmesen figyeli őket. Mindenkinek kiosztom a kedvenc sütijét, személyre szabottan, csak nekik, csak most. Ők az én nagy családom. Köztük sosem érzem egyedül magam, és ők sosem néztek rám furám. Hamar elfogadták a tényt, hogy férfi létemre ezt a munkát választottam, sőt... még büszkék is arra, hogy a környék egyetlen óvóbácsija velük dolgozik. Mindig zavarba tudnak hozni. Ha egyszer feleségem lesz, biztosan hozzájuk hasonlót választok. De egyenlőre nincs nagyon időm ilyesmire. A gyerekek fontosabbak, mint az én magánéletem.
Átveszem a szokásos világos egyenruhát, majd felmérem a terepet a kicsik termében. Megigazítok pár játékot, fellapozok pár új könyvet, és kikészítem a színezőket és a ceruzákat az asztalra. Mélyen magamba szívom a jól ismert illatot. Semmi sem változott... imádok itt lenni. Olyan ez, mint a mennyország. Remélem tényleg pufók kis babaangyalok vannak odafönt. Muszáj lesz ott is szorongatnom valakit.
Kis idő múlva elkezdenek érkezni a gyerekek. Az idősebbek boldogan köszönnek nekem, és én legalább ugyanakkora örömmel ölelem magamhoz őket. Még ha nem is az én csoportomba tartoznak, nagyon jól ismernek, ahogyan én is őket. Ha kellene, mindenkit meg tudnék nevezni, kivéve... kivéve az új kis porontyokat. A megszeppent, félénk arcocskáktól egyszerűen el tudnék olvadni. Nincsenek sokan, és remélem a többieket látva hamar példát vesznek, és nem fognak félni tőlem. Mindenkinek bemutatkozom, és a szülők is elég jól viselik a tényt, hogy férfival van dolguk. Szerencsére nincs semmi gond. A szokásos kis huzavona, anyu aggódik, a gyerekre pedig átragad. De legtöbben amint meglátják a többieket, már rohannak is oda. Nem kell túl sok mindent csinálni. Ez már csak így szokott lenni. Viszont az furcsa, hogy ma még nem volt olyan kicsi, aki tényleg nem akart volna maradni. Egészen jól bírták, és különösképpen nem is kellett beleavatkoznom. Ez így a jó. Örülök, hogy ekkora kihagyás után a régebbi gyerekek még mindig megismernek, az újak pedig hamar megszoknak.
Már pont kezdenék belemerülni egy eléggé érdekesnek ígérkező papás-mamás játékba, mikor hangok ütik meg fülemet. Kíváncsian pillantok az ajtó felé, szerencsére pont úgy ültem, hogy jó rálátásom legyen a folyosóra. Hmmm... ők nem ismerősek. Biztosan újak... talán jobb lesz, ha megnézem mit tehetek értük.
- Bocsánat gyereke, de a nagypapinak most kicsit el kell mennie. Kicseréli a régi fogati, és már jön is vissza - boldogan nevetnek föl a reumás, nyammogó öregember utánzásomra, és én mosolyogva sietek ki a folyosóra. Még épp sikerül elkapnom a kisgyerekek legutolsó, leghatalmasabb fegyverét. A hatalmas, könnyes szemeket.
- Légyszi! Akkor hagy menjek veled - kíváncsian várom a választ. Mindjárt kiderül, hogy az apukát mennyire lehet meghatni. Lehet hogy kellemetlen, de néha nemet kell mondanunk. Ez mindkettőnek sokkal jobb. Szerencsére úgy tűnik ő is így véli.
- Kicsim nem lehet - most jött el az ideje, hogy felajánljam segítségemet.
- Valami baj van? - előlépek, hogy ők is észrevegyenek, persze a fiatalúr rögtön apuci lába mögé menekül. Jó védekezési technika, de ellenem nem sokat ér. Úgysem fog sokáig ellenállni. Kedves, megtörhetetlen mosollyal figyelem a nagy, félve csillogó könnyes szemeket. Istenem, de aranyos. Olyan, mint egy imádni való kis manó!
- Oh, csak az első találkozás az ovival - nem pillantok föl, hisz most fontosabb a kis tündér bizalmát megnyerni. Az apukával utána is ráérek foglalkozni. Az első mindig a gyerek.
- Áh, tudom - mosolyom még jobban kiszélesedik, leguggolok, hogy egy szinten legyek vele, barátságosan nyújtom ki felé kezemet. Már megszoktam, hogy úgy néznek rám, mintha egy sokfejű szörnyeteg lennék, de képtelen vagyok haragudni. Olyan édesek. - Szia, az én nevem Sun-woo… és téged hogy hívnak? - először nem mer megszólalni, de apukája bátorítására vége hallhatom gyengécske hangját. Bátortalan, halk, de fog ez még változni, nem is kicsit.
- Tae-jung - végre letörli könnyeit. Így máris jobb egy kicsit. Szörnyű, amikor egy ilyen aranyos gyerek sír.
- Milyen szép név. Tudod bent már várnak téged, és szomorúak lennének, ha nem jönnél be. Szeretnének megismerni. És sok játék is van bent. Megnézed? Szívesen megmutatok neked mindent.
Végre megtörik a jég, bár kell egy kis noszogatás, de végre megfogja kezemet. Érzem mennyire remeg szegényke. Biztos nagyon ragaszkodik az apukájához. Ritka, hogy nem az anyuka hozza be első nap... de hát kivételek mindig vannak.
Mikor mellém ér és bepillant az ajtón, már tudom hogy nyert ügyem van. Ennek nagyon kevesen tudnak ellenállni. A sok érdekesség, a rengeteg játszópajtás fölkelti a kíváncsiságukat. Az újdonság varázsa.
- Nézd? Keress valami játékot, mindjárt megyek és csatlakozom oké? - lelkesen bólogat, és már szedi is apró lábait. Mosolyogva nézek utána, miközben fölállok. Imádom őket. Annyira különlegesek. Sokkal másabbak mint egy felnőtt. Még ártatlanok és őszinték. Néha sajnálom, hogy föl kell nőniük.
- Elég nehéz az első nap, de könnyű őket meggyőzni - mosolyogva fordulok az apuka felé, és szó szerint tátva marad a szám. Eddig nem volt lehetőségem közelebbről megnézni, most viszont... egy félisten. A világ leghelyesebb pasija, és a szemüveg csak még tökéletesebbé teszi. Nesze neked szőke herceg, maradj csak a királylányoknál... én találtam sokkal jobbat. Csak bamba vigyorgásra, láthatatlan nyálcsorgatásra vagyok képes. Senki nem szólt, hogy ma is érkezik új gyerek, arról pedig végképp nem értesítette, hogy egy adonisz fogja behozni. Pedig a lányok sosem felejtenek el ilyesmit megemlíteni. Kihagyok két hónapot, és máris ilyenek jelennek meg. Lehet, hogy gyakrabban kéne lebetegednem.
- Ön… itt dolgozik? - kedves, borzongató hangja rángat ki a nyugodt csodálatból. Hajamba túrok, hogy időt nyerjek magamnak. Eltart egy kis ideig, míg újra összeszedek elég gondolatot az értelmes beszédhez.
- Nos… kicsit szokatlan lehet, de igen. Szerintem én vagyok a városban az egyetlen óvóbácsi - zavartan nevetek föl, mire elmosolyodik. Ez is hihetetlenül jól áll neki, ráadásul azt is jelzi, hogy nincs problémája a dologgal. Nem örültem volna, ha ezért viszi máshová a kisfiát. És még a sütit sem kellett bevetnem.
- Köszönöm, hogy vigyáz rá. Nekem most mennem kell - biccentve köszön el, még bepillant a terembe, és már tova is illan, mint valami álom. Egy álompasi. Egy álompasi, akinek gyereke, és felesége van. Ez a baj a szakmámmal. Ha itt próbálnék valakit találni magamnak, akkor biztos, hogy nehéz dolgom lenne. Mindig is jobban érdekeltek a nők, de... sajnos nem tagadhatom, hogy a férfiakkal sincs bajom. Kicsit olyan, mintha bárki jó lenne nekem, pedig ez nem igaz. Túl válogatós vagyok, és időm sincs. Vagyis sokkal jobb, ha a gyerekeknél maradok.
Sóhajtva öltöm föl ismét széles mosolyom, és elindulok vissza. Nos, akkor hajrá, itt a játékidő.
oOoOo
Ásítva, eléggé fáradtan nézek végig az ágyban alvó, vagy éppen alvást tettető kicsiken. Ez a legnyugodtabb időszak. Ilyenkor ők is lecsendesednek, és van időm pihenni. A betegség sokat kivett belőlem, még mindig nem vagyok csúcsformában. Régebben meg sem kottyant egy átjátszott délelőtt, most viszont alig vártam az alvást. Még egy pár nap, és újra belerázódom a dolgokba. Ők az én életem, szóval fontos, hogy bírjam a strapát.
Leteszem magam mellé a mesekönyvet, közben megakad tekintetem egy fészkelődő alakon. Mindenki más nyugodt, hisz akkor is elbóbiskolnak, ha nem akarnak. Még túl kicsik ahhoz, hogy az egész napot bírják. Viszont az nem lesz jó, ha valaki nem alszik. Fölkelti a többieket, aztán kezdhetek elölről mindent. Jobb ha gyorsan megoldom a dolgot.
Csendesen osonok az ágy mellé, és lehuppanok a földre. Szinte azonnal kikukucskál a takaró alól a könnyes, félénken csillogó zöld szempár. Gondoltam, hogy ő lesz az. Mindig a legújabbakkal a legnehezebb.
- Mi a gond Tae-jung? - halkan, mosolyogva kérdezem, de semmi válasz. Egy valódi kis tündér, de még mindig félénk. Hamar beilleszkedett a csoportba. Szerencsére a többiek is befogadták, hiába összeszokottak, mindig nyitottak az újakra. A gyerekek már csak ilyenek. Egész nap figyeltem rá, ahogy azt megígértem, de idáig nem nagyon kellett beavatkoznom. Azt viszont észrevettem, hogy velem másképp viselkedik, mint az óvónőkkel. Valószínűleg az anyukájával van kapcsolatban, de nem merek következtetéseket levonni. Túl elfogult lennék, hisz az apja... khm... na mindegy, a lényeg, hogy velem kicsit bátrabb. Egy kis idő múlva majd véglegesen maga mögött hagyja a félelmeit, de addigis marad a kedveskedés, a magunkhoz édesgetés.
- Hiányzik az apukád? - hangomat még jobban ellágyítom, igyekszem konkrét kérdésekkel megkönnyíteni a dolgát. Ha csak bólogatnia kell, akkor talán válaszol. Ez a legtöbb esetben bejön, és ahogy látom, most is sikerül kommunikációra bírnom. Félénken bólint egyet, de még mindig csak a takaró alól pislog rám. Nagyon kötődhet hozzá, és ahogy reggel láttam, az apukája is rajong érte. Ilyen szoros kapcsolatot ritkán látok. Főleg akkor, mikor... na már megint itt tartok. Vissza az eredeti dologhoz. - Ettől még nem kell szomorúnak lenni. Nemsoká újra találkozhattok, és ha elalszol, akkor sokkal gyorsabban ideér? Na? - szipogva rázza meg fejecskéjét, és végre ki is dugja a takaró alól.
- De... nem tudok... - pár hatalmas könnycsepp gördül le arcán, amiket igyekszek azonnal le is törölni. Nem szeretem mikor sírnak. Olyan rossz nézni és hallgatni, ahogy rosszul érzik magukat. Muszáj fölvidítanom valahogy.
- Szeretnék neked bemutatni valakit - egyik kezemet zsebembe süllyesztem, másikkal még mindig arcát törölgetem, bár a könnyek már eltűntek. Inkább csak kíváncsian figyeli, hogy mire készülök. Amikor pedig kiemelem zsebemből a nem túl nagy, kicsit kopottas plüssfókát, kikerekednek a gyönyörű, zöld szemek. - Ő itt az én kis barátom, aki vigyázott rám, mikor egyedül voltam. A délelőtt említette, hogy rád is szívesen figyel, de csak ha alszol egy kicsikét. Nem kell félned, és ő azonnal fölkelt, ha apukád megérkezik. Így jó lesz? - nyugodt mosollyal várom válaszát, de ahogy a plüsst figyeli, már tudom, hogy nyert ügyem van. Egy ilyen aranyos fókának senki sem tud ellenállni. Nemhiába ő az én végső fegyverem. Jó pár éve használom, és ez meg is látszik rajta, de a gyerekeket nem zavarja. Nekik fontosabb az, amit jelképez.
Félve nyúl érte, majd mikor megszerzi, azonnal magához szorítja, sőt... még egy apró mosolyt is látok megjelenni ajkain. Olyan bájos. Legszívesebben magamhoz ölelném, és babusgatnám egy kicsit, de lehet, hogy most nem ez rá a legmegfelelőbb alkalom.
Sóhajtva állok föl, megigazítom takaróját, és utoljára rámosolygok az álmosan pislogó arcocskára. Tudtam én, hogy fáradt, csak hát a félelem nagy úr. Délutánra kipiheni magát, és újult erővel, friss lelkesedéssel állhat neki a játéknak. Most viszont ideje nekem is kifújnom magam. Nem csak nekik kell majd az erő...
oOoOo
Hangos gyerek sikongatások, nevetések, és kiáltozás. Amikor kiszabadulnak az udvarra, mindig ez történik. Mindenki elsőként akar hintázni, mindenki a zöld lapátot szeretné a homokozóban, és mindenki egyszerre akar fölmászni az aprócska mászókára. Igyekszem úrrá lenni a fejetlenségen, mindenkinek találni valami játékot, és elkerülni a veszekedéseket. Szerencsére könnyen megy. A legkisebbek még egészen jól együtt tudnak működni. Büszke is vagyok rájuk.
Mikor úgy tűnik, minden rendben van, én is átengedem magam a felhőtlen játéknak. Persze közben egy pillanatra sem lankad a figyelmem. Jobb vagyok, mint a nők. Legalább annyi helyre tudok figyelni, de a természetem kevésbé kényes. Így legalább nem riadok vissza attól, ha valamelyik gyerek kicsit megsérül. Egy kis vér nem a világ vége, ráadásul ha mi kétségbe esünk, az átragad a gyerekre, és még hangosabb sírásba kezd. Ezt senki sem akarhatja.
Éppen egy kergetőzés közepén tartunk, mikor halk torokköszörülés üti meg fülem. Megállva, kipirult arccal nézek körbe, és azonnal meg is találom a hang forrását. Alig pár méterre tőlem ott áll az álompasi, a valódi filmsztár, az igazi barna hajú herceg. Mosolyogva lépek hozzá, közben igyekszem kicsit rendbe szedni zilált külsőmet. Bármennyire is kicsik ezek a gyerekek, futni azt tudnak. Persze könnyen utolérhetném őket, de így izgalmasabb a játék.
- Elnézést, hogy nem figyeltem... egy kicsit belefeledkeztem a játékba - ismét egy hajtúrással próbálkozom, de ezzel már lehetetlen segíteni a frizurámon. Menthetetlen. Már csak egy mosás, és egy kiadós fésülés segíthet rajta. - Mondanám, hogy azonnal megkeresem Tae-jungot, de azt hiszem erre nem lesz szükség... - még be sem fejezem a mondatot, mire a kis picur boldog kiáltással öleli át hátulról apukája lábait. Mosolyogva figyelem, ahogy örülnek egymásnak. Ilyenkor kicsit fölöslegesnek, és még inkább magányosnak érzem magam. Jó lenne, ha nekem is lenne valaki, aki így ölel át. A gyerekeket is szeretem, de azért... azért az mégis más. Talán csak a szüleim, és az öcsém tudja pótolni ezt a dolgot.
- Köszönöm, hogy figyelt rá - most is ugyanaz a kedves, nyugodt hang rángat ki merengésemből. Zavart mosollyal veszem el a felém nyújtott plüsst. Azt hiszem lemaradtam arról, mikor elmesélte ezt a történetet az apukájának. Nos... azt hiszem mindegy. Tegyünk úgy, mintha végig figyeltünk volna.
- Igazán nincs mit. Ez a munkám, így természetes a dolog - kapok egy kedves mosolyt, és ennél szebb jutalom számomra már nincs is. Elbúcsúzunk egymástól, követe őket tekintetemmel egészen addig, amíg csak lehet. Kicsit szánalmas és szerencsétlen vagyok. Egy olyan pasasban gyönyörködöm, akinek gyereke van, vagyis a nőket szereti. Ezt mindenki tudja, szóval ideje lenne elfelejtenem. Mégis... valamiért nagy hatással van rám a barna tekintet, a megnyugtató hang... pedig még a nevét sem tudom. Nem is ismerem... egyszerűen jóképű, és ez varázsolt el. Na de itt az álomvilág vége. Vissza a valóságba. Holnapra minden olyan lesz, mint eddig. A barna herceg eltűnik, mert az anyuka hozza majd suliba a kis tündért, én pedig végre újra, teljes erőbedobással, odafigyeléssel kezdhetek dolgozni.
oOoOo
Másnap reggel sikerül időben beérnem, és ezt nem is haboznak szóvá tenni drága kolléganőim. Ezért várták, hogy visszajöjjek. Míg beteg voltam, nem volt kivel csipkelődniük. De majd egyszer visszakapják ezt az egészet. Mondjuk mikor elalszanak, bajuszt rajzolok nekik... vagy hasonló csodás dolog. Édes bosszú.
Épp sétálnék be a terembe, mikor meglátom, azt, akit nem kéne. Most is ő hozta be. Olyan aranyosak. Mosolyogva figyelem, ahogy elbúcsúznak egymástól, ma már eléggé zökkenőmentesen. Sejthető volt, hogy így lesz. A kisfiú imádni való, az apja pedig nem tud neki ellenállni. Mind a ketten gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez.
Tae-jung besiet a többiekhez, én pedig az apukájához lépek. Sokat gondolkodtam a dolgon, de semmire sem jutottam. Fogalmam sincs, hogy miért teszem, de muszáj vele beszélnem egy kicsit. Olyan kellemes a hangja.
- Csak gratulálni tudok... egyedül is tökéletesen nevelte föl - felém fordul, arcáról sugárzik az értetlenség. Most nagyon is hasonlít a fiára. Csak a szemszín nem stimmel.
- Honnan...
- Látszott a viselkedésén. Már könnyen észreveszem az ilyesmit - egy zavart nevetéssel, bárgyú mosollyal kerülöm ki, majd egy pillanatra még visszafordulok - Délután találkozunk - és már sietek is be a terembe. Gratulálok Sun-woo... most már csak arra kéne rájönnöd, hogy ennek az egésznek mi haszna volt? Te sem tudod rá a választ, mi? Majd este megbeszélheted magaddal egy bögre kakaó mellett. Lehet, hogy munkát kéne váltanom... vagy legalábbis őt elkerülni. Még a végén elijesztem a sok butaságommal. Tehetséges vagyok... igazán tehetséges...
Szerkesztve Onichi által @ 2011. 06. 11. 16:02:14
|
| timcsiikee | 2011. 05. 31. 16:58:02 | #13992 |
Karakter: Kang Tae-jon
Megjegyzés: ~ Onimnak
Tae-jon:
Minden reggel ugyan úgy kezdődik… bár ez most egy kicsit más. Egy új időszak kezdődik aminek nem tudok a rejtelmeiről. Ma reggel…
Először viszem óvodába Tae-jungot.
Épp hogy párat visítva sípol az ébresztő rögtön lecsapom, s már felkészülten csúszom az ágy szélére. A következő pillanatban kinyitom szemem, s az előttem álmoskásan pislogó kis angyalkát figyelem. Nagyon kimerült lehet, ha nem döntött még le, ahogyan minden reggel teszi. Máskor ilyenkor ő mászik rajtam végig, hogy keljek fel, most viszont rajtam a sor. Aggódok, hogy nem fogom tudni nyugodtan otthagyni.
- Jung… kicsim kelj fel – szólítgatom halkan, arcát ujjammal simítgatom, de könyörgő tekintettel pislog fel rám.
- Apuci… nem akarok oviba menni. – hahh… sejtettem, hogy nem lesz könnyű feladatom, de szerencsére felkészültem erre is. Az óvodát régebben meglátogattam, nagyon kedvesek az ott dolgozó hölgyek, ráadásul a berendezés is tökéletes. Jó hírűek a csoportjaik a foglalkozásaik, és az onnan kikerült gyerkőcök nagy száma igazán tehetséges lett fejlődésük során.
- Ezt már megbeszéltük ugye? – cirógatom meg arcát. – Ez ugyan olyan lesz, mint amikor a nagyi vigyáz rád, és sok gyerekkel találkozol, mint a játszótéren.
- De nem leszel ott – felülök az ágyon, az ölembe húzom, és megölelem.
- Tudom, de délután megyek érted. Jól fogsz szórakozni, észre sem veszed és elrepül az idő. – elrendezem rajta az összegyűrődött pizsamát – Most viszont – elmosolyodom, és felcsapom vállamra, mint egy sószsákot és megpaskolom fenekét. – Irány fürdeni! – felkacag és kapálózik.
Sokkal jobban szeretem azt amikor nevet, olyankor már az én napom is sokkal fényesebb.
Lefürdetem, felöltöztetem, készítek reggelit, majd összefogok mindent, ami kellhet szinte egy zsákra való holmi jön össze. Hihetetlen mi minden kell egy óvodás kisgyermeknek.
Míg elmegyünk az oviba, különböző érdekességekkel terelem el a figyelmét, mesélek neki, kezébe adok valami kis játékot, észre sem veszi hogy megérkezünk.
Összeszorul a szívem, amikor már a kocsiból kiszállva könnyes szemekkel követ, erősen szorongatja ujjaimat. Tudom, hogy majd hamar hozzászokik, mégis megvisel ez a látvány, de erős leszek, és nem fogom hagyni, hogy keserű kis könnyei megváltoztassák elhatározásaimat.
Már páran bent játszanak, de valahogy nem sok hatással van rá, leültetem a kis padra.
Sok anyuka figyel meg engem, páran főként elérzékenyült tekintettel. Azt hiszem nyerő lennék pár szingli anyukánál, de sajnos… nem firtatom. Soha nem fog felérni egyik sem Kimi-hez.
Átvesszük a cipőket, a ruhát, de hiába a kellemes légkör és a bentről szűrődő jó hangulat, még mindig lógatja az orrát.
- Apu… nem maradsz itt egy kicsit? – Hatalmas boci szemekkel pillog rám. Kisördög, már tudja jól, hogy mivel tud megnyerni, de most nem fog menni.
- Sajnos nem, munkába kell mennem – könnyek gyűlnek szemecskéibe. Felállok, felé nyújtom kezem és erősen szorongatni kezdi felnézve rám, mintha nem akarna elereszteni.
- Légyszi! Akkor hagy menjek veled.
- Kicsim nem lehet.
- Valami baj van? – lép ki egy fiatal fiú az ajtó mögül. Jung gyorsan a hátam, azaz lábaim mögé bújik és nadrágomat szorongatja.
- Oh, csak az első találkozás az ovival – ki lehet ez a fiú? A ruhájából ítélve itt dolgozik, de nem találkoztam vele, amikor eljöttem körülnézni.
- Áh, tudom – ahogy elmosolyodik, elakad a lélegzetem. Csillogó szemekkel guggol le, és kezét Jung felé tartja. – Szia, az én nevem Sun-woo… és téged hogy hívnak?
Nem szól semmit a kis megszeppent, hátra nyúlok, és megsimítom vállát, majd biccentek.
- Tae-jung – motyogja édesen, és könnyeit törölgeti.
- Milyen szép név. – megbabonázva figyelem a fiút, ahogy kedvesen próbálja meggyőzni. – Tudod bent már várnak téged, és szomorúak lennének, ha nem jönnél be. Szeretnének megismerni. – Még kisebbre kucorodik. – És sok játék is van bent. Megnézed? Szívesen megmutatok neked mindent.
Most megint rám néz fel, lágyan mosolyogva tologatom előre s végül félve, de megfogja kezét. Azt hiszem most már könnyebb lesz.
Ahogy mellé ér már belát az ajtón, s felcsillannak szemei. Kezdek megkönnyebbülni.
- Nézd? Keress valami játékot, mindjárt megyek és csatlakozom oké?
- Jó – biccent lelkesen mosolyogva, már szinte észre sem vesz, csak trappol befelé. Persze ennek sokkal jobban örülök, mintha még mindig sírva kapaszkodna belém. Felegyenesedik, és mosolyogva néz utána.
- Elég nehéz az első nap, de könnyű őket meggyőzni – visszafordul felém.
- Ön… itt dolgozik? – kérdezem kedves hangon, mire hajába túr zavart mosollyal.
- Nos… kicsit szokatlan lehet, de igen. Szerintem én vagyok a városban az egyetlen óvóbácsi – zavart nevetése mosolygásra késztet. Fiatal, kedves és igazán játékosnak néz ki. Habár most találkozom vele először, de számomra megbízhatónak tűnik.
- Köszönöm, hogy vigyáz rá – biccentek, és órámra nézek – Nekem most mennem kell – elköszönök tőle, még utoljára benézek, de örömmel fogadom a látványt, hogy vígan játszik a többiekkel. Rendben lesz.
Mire délután jövök érte, lehet el sem fogom tudni szakítani innen.
|
|
