Karakter: Okumura Yukio
Megjegyzés: (Öcsimnek és Rin-channak)
♥ Boldog szülinapot Öcsi! ♥
- Bátyó, kelj fel! Bátyó! Bááááátyó!
Nem is értem, minek próbálkozom. Feladóan sóhajtva emelem a kezem a homlokom felé, és gondolkodom rajta, vajon hogy lehetséges, hogy Rin már kora reggel, ráadásul kifeküdt állapotban képes az agyamra menni. Azt mondta, keltsem fel mindenképpen, különben sírvabőgve fogja a falba verni a fejem… na jó, ezt azért nem teljesen így mondta.
- Nii-san, olyan sok gond van veled - hajolok hozzá közelebb, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve böködni kezdem hegyes kis füleit. Egész vicces őt ilyen formában látni, még viccesebb, hogy tizenhat év alatt egyszerűen nem volt képes rájönni, micsoda ő… nem, ez nem vicces. Inkább aggasztó. De mért csak ő örökölte ezt az erőt? Nem mintha irigykednék erre vagy ilyesmi, de…
Jééé, előjött a farka is. Szóval, ha ingerlik, ez történik. Kíváncsi vagyok, ha meghúzom ezt a kis farkincát…
- Wáháháááááááááááááááááááá - ordít fel drága bátyám, miközben a plafonig ugrik fel, és veri bele a fejét. Én csak elégedett vigyorral az arcomon pödörgetni kezdem az ujjaim közé csippentett kis szőrszálat, amit szerintem nem nehéz kitalálni, honnan téptem ki az előbb… végül csak megtaláltam a hatásos módszert, hogyan keltsem fel. - YUKIO! Ezt meg mért kellett? Miért, mikor olyan édes álmom voooooooooolt?! - siránkozik a galléromat rángatva, én meg lassút sóhajtva eltolom magamtól, aztán felállok az ágyról.
- Te kértél rá Nii-san, hogy keltselek fel, hát megtettem - teszem karba a kezem, miközben várok rá, hogy végre valami emberi arckifejezést erőltessen magára. De mit is gondolok? Hiszen ő démon…
- Jahm… tényleg… de nem hajnali ötkor! - siránkozik tovább, én meg vállat vonva az ajtó felé veszem az irányt.
- Küldetésre kell mennem, úgyhogy muszáj volt.
- Küldetés? - Nem tetszik az a csillogás a szemében… az kifejezetten OLYAN csillogás…
- Nem Nii-chan…
- De Yukio, tudod, hogy bennem csak a gyakorlati tanítás marad meg! Ezért tehát nem szalaszthatok el egy alkalmat sem! - Hmm… igaza van. De arról inkább ne beszéljünk, mi marad meg benne…
- Na jóh, de igyekezz a készülődéssel. Az ebédlőben várlak - csukom be magam mögött az ajtót, de már hallom is, ahogy Rin a szekrényéhez szaladva kidobálja a fél ruhatárát, pedig direkt az első polcra raktam az egyenruháját. Ennyit az agykapacitásáról. Apropó kíváncsi leszek, mi a reggeli…
× × ×
- Készen vagyok! - dobban be az ebédlőbe körülbelül fél óra múlva Rin, bár nem tudom, mit csinált ennyi ideig. Mindegy is, direkt korábban keltettem fel, nálam ez már berögzült, az meg, hogy őt mikor keltem… az én kegyem, nem? Dehogynem.
- Sokáig tartott. - De még így sem lett normális. - Tessék, készítettem neked reggelit. - Mármint ELŐkészítettem. - Útközben majd megeszed, most már nincs időnk rá.
- Oksi - mutat peace jelet, aztán az obentoját megfogva követ a koli ajtaja felé. A kardja a hátán függeszkedik, csodálkozom is, hogy ezt nem felejtette el. Tőle kitelt volna. Na várjunk, nem állok hozzá elég bizakodóan! Szóval… sok lehetőséget látok benne, hiszen mégiscsak az én bátyámról van szó. Csak ragadt rá valami! Egy… kicsi…
Áh fenébe, nem megy. Elég csak ránézni, már hallom is a fejéből kiszűrődő kongást. És ha még változtatni akarna ezen, de nem! Így nekem kell vigyázni rá minden egyes küldetés alkalmával. Óyeah… de én nem panaszkodom ám, szóóó sincs erről…
- Yukio.
- Hm? - reagálok valamit, miközben a megfelelő kulcsot keresem.
- Milyen küldetés is lesz ez?
Csillagos ötös kérdés. Végre idáig is eljutottunk. Bár nem biztos, hogy örülni fog neki, ha elmondom. Végül is annyira talán nem lesz felesleges az, hogy elhoztam. Figyelemelterelésben tuti sikere van. Csak maradjon is rajta a figyelem.
Végre megtalálom az ezüst fogú kulcsocskát, és a zárba illesztve fordítok egyet rajta. A régi lakóhelyünk egyik sikátora tárul elénk, vagyis most éppen abban a városban vagyunk, ahol apánk felnevelt minket. Én magabiztosan megyek előre, nem nézek semerre, a nosztalgiázás most bőven várhat. Rinről viszont nem mondható el ugyanez. Ő látszólag még azt is elfelejtette, mit kérdezett az előbb tőlem…
- Mért vagyunk…
- A küldetésünk ebben a városban lesz - vágom a szavába. - Mostanában nagyon sok bejelentés van gyerekekről, akik különös lényeket látnak. A démonok legújabb szórakozása valószínűleg az ő ijesztgetésük. - Arról már nem is szeretnék szót ejteni, mennyire nem jó, hogy ennyi közönséges ember megkapja a démon sebet. - A feladatunk megölni pár ilyen démont.
- És ezt mégis hogy? Azt mondtad, sok gyerekkel történik ez… mindegyikhez el fogunk menni? - kérdi bátyókám érdeklődve, bárcsak a tankönyvek felé is fordítana legalább ennyi figyelmet.
- Nem. Információink szerint a démonok mindenhová követik őket. Lesz ma egy gyerekzsúr, ami direkt erre a célra jött létre. Nekik persze nem szabad sejteni semmit, ezért is nehéz a feladat. De nem kell félni, már mindent elterveztem - mosolygom rá bíztatóan Rinre, mire ő vagy fél méterrel arrébb ugrik, és gülü szemekkel bámul rám.
- Öcsi, te… mosolyogtál… - hüledezik, mire értetlen képpel nézek rá, de végül nekem is leesik. Persze, ha én valamit röhögve mondok a szemébe, az tuti nem lehet jó, pláne, hogy én mindig mindent nagyon komolyan veszek, főleg a vele vagy a munkával kapcsolatos dolgokat. Ebbe belegondolva magamban még szélesebb vigyort engedek el, de bátyómat már nem terrorizálom ezzel. Elég terror lesz neki, ha megtudja, mit is szánok neki…
× × ×
Pár perc múlva már egy nagy, kétemeletes ház előtt állunk, ami valójában egy régen bezárt óvoda. Sokba került a fenntartása, ezért döntöttek a zárásnál, de azért az épület a tulajé maradt, és néha tartanak is itt egy-két ünnepséget. Ez a terep éppen elég jó lesz rá, hogy megküzdjek a démonokkal, amíg Rin nem csinál semmi hülyeséget. Na igen, szép is lenne… már most ilyeneken töri a fejét, látom abban a sunyi tekintetében.
- Erre a házra emlékszem. A suliba menet mindig megnéztük, emlékszel? - mosolyog rám, és valóban, szerettük ezt a házat nézegetni… nem, ő szerette, én meg féltem tőle. Különös dolgokat láttam a közelében, árnyakat elsuhanni, és mindig rossz előérzetem volt. Őt viszont már akkor vonzotta a veszély.
- Emlékszem - bólintok. - De most nem érünk rá történeteket mesélni, talán, majd ha végeztünk a feladattal. - Valójában ráérnénk, csak én nem akarok beszélni erről. Ez is csak arra emlékeztet, mennyivel gyengébb voltam tőle akkor. Hálás vagyok, amiért megvédett meg minden, de… ez azon kicsit sem változtat, hogy még most is erősebb nálam. Vagyis erősebb lenne, ha komolyan venné a képességeit. De nem veszi.
- Yukio… - áll meg lefelé bámulva, én pedig kérdően nézek hátra rá.
- Igen, Nii-san?
- Ha majd végzünk, hazanézünk egy kicsit? - pillant ismét fel, és ez már a könyörgő kiskutyaszemei közé tartozik. Halkan felsóhajtom, egyáltalán nem értem, mért akar hazamenni, akár csak egy pillanatra is, mikor őt sokkal több rossz emlék fűzi oda, mint engem. Ott jelent meg a Sátán. Ott halt meg apánk…
Mindennek tudatában semmi oka nem lehetne rá, hogy haza akarjon „nézni”.
- Attól függ - vonok végül vállat, ismét elindulva.
Nem értem a bátyám, és ez a tény néha igazán aggasztó szintre hág. De én egy alsó-középosztályú ördögűző vagyok, történjék bármi, ki fogok állni mellette.
De nem tudom mindentől megvédeni…
- Óh, már vártam titeket, úgy örülök, hogy itt vagytok! - közelít felénk egy kissé idős nő, hogy megöleljen, de én kitárt karjai elől roppant leleményesen odébb lépek, és bátyóm tolom a helyemre. A csontropogtató ölelést tehát ő kapja, meg az utána következő arccsipkedést is, de azt már én sem úszom meg. Rin lángoló szemekkel mered rám, és néha ilyenkor már félelmetesebbnek tűnik, mintha tényleg kék lángok vennék körül. Pedig én nem tettem semmi rosszat!
- Üdvözlöm, Kaede asszony - hajolok meg az agyongyömöszölésem után, és nagy lelki erő kell hozzá, hogy ne kezdjem el veszettül dörzsölni a csipkedéstől kipirosodott pofim. Rin helyettem is megteszi, eszeveszettül simogatja a képét, csodálom is, hogy füstölni nem kezd el.
- Jó napot - köszön végül meghajolva.
- Jaj, gyermekeim, nem kell úgy megszeppenni, hiszen mi régről ismerjük egymást - nevet a néni, mi pedig egyszerre horkanunk fel bátyámmal, hogy „Tényleg?”. Ez persze roppantul udvariatlan és pofátlan volt, de ne várjon jobbat a néni azok után, hogy sebesre csipkedte a szebbik felünket…
- Valóban - csitul el kissé. Azt hiszem, megviselte a lelkét, hogy mégsem emlékszünk rá. - De erről beszélni ráérünk majd a munka után. Nos, kérlek, kövessetek.
Némán indulunk el az öreg után, Rin elég távol megy tőlem, és a helyiség minden egyes zugát felméri. Persze, biztos megint nosztalgiázik, hiszen gyakran törtünk be ide kisebb korunkban, főleg este, mikor még több volt itt a démoni és egyéb rusnya teremtmény… én persze nem akartam, de… kényszerített rá!
Na jó, nem. Csak nem akartam még szánalmasabbnak tűnni a szemében. Számomra ő volt a legmenőbb, a srác, aki mindenből ki tud mászni, az überkirály hős és a megmentőm. De ez régen volt. Most elvileg ennek fordítva kellene lennie. Elvileg.
- Ez a terem lenne az - áll meg hirtelen Kaede asszony, Rin menne is tovább, de még időben elkapom a grabancát. - Ide fogjuk hozni a gyerekeket, és itt tartjuk őket, amíg egyikőtök végez a démonokkal. Yukio, megtetted, amire kértelek?
- Persze - bólintok, miközben jól végigmérem a termet. Magas falú, többcsilláros, erős burkolatú helyiségről van szó, valószínűleg járatok is vannak alattunk, a cipőnk kopogásának hangjából ítélve. Az épület legnagyobb terme továbbá, szóval helyhiány nem lesz, maximum akkor lesz gond, ha túl sok démon kerül itt össze. De ezt ki fogjuk küszöbölni, nem véletlen vannak itt vasajtók jó hatalmas vasreteszekkel. A démonok ezen nem jutnak át egykönnyen, pláne, ha én is a közelben vagyok. Szóval jó bulinak nézünk elébe.
- Yukioooo - böködi meg Rin a vállam, kiszakítva ezzel gondolatmenetemből.
- Hm? - pillantok rá fél szemmel.
- Mire kért meg téged ez a nyanya?
Ahogy eszembe jut a kérés, rögtön széles vigyor ül ki az arcomra, aminek Rin már megint nem örül, de most van is oka a parára. Ugyanis most teljesen vele kapcsolatos dolog. Kíváncsi vagyok a reakciójára…
- Arra, hogy hozzak neki egy bohócot, aki majd szórakoztatja a gyerekeket. Hoztam is neki egyet. Téged.
|
