- Semmi gond, csak máskor figyelj jobban! – szólal meg néhány másodperccel később.
- Köszönöm – hadarom motyogva, majd már rohanok is fedezékbe, az asztalunkhoz.
Éppen apa egyik viccén nevetek, amikor kihozzák az ételt – természetesen az a pincér, akit „elütöttem”. Elhallgatok, és hirtelen nagyon érdekessé válik az asztalterítő mintája. Nem merek ránézni, annyira ég az arcom.
***
Az ebéd további része eseménytelenül telik, egészen addig, amíg hirtelen egy durva kéz nem simítja végig a vállamat, majd a fejemet. És ott is marad.
- Hello, kis szépség – szólal meg egy férfihang.
Rémülten dermedek meg, apa pedig egy felháborodott kiáltással pattan föl a székéről.
- Azonnal vegye le a mocskos kezét a fiamról!
A már jól ismert pincér futva érkezik, de most nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy zavarba jöjjek.
- Uram, mi a probléma? – kérdezi apát.
- Ez az ember… – mutat vádlón, dühösen a mögöttem álló férfire.
- Uram – fordul ezúttal a férfi felé –, kérem, fáradjon vissza az asztalához!
- Jó nekem itt – hangzik a felelet undorító hangon.
- Uram, figyelmeztetem, vagy visszatér az asztalához, vagy el kell hagynia az éttermet!
- És te milyen alapon figyelmeztetsz bármire?
A kéz újra simogatni kezdi a fejemet, rövidesen undorító, alkoholtól bűzlő lehelet csapna meg az orromat.
- Neked ugye nem lenne ellenedre, ha megdugnám a formás kis seggedet? – suttogja a fülembe.
Hányinger tör rám, és elsápadok. Hogy… hogy micsoda? Valaki segítsen…
- Azonnal engedje el a fiamat! – lendül a férfi felé apa, de a pincér visszafogja.
- Engedje el a gyereket! – mondja ő is.
- Ahogy parancsolja. Csak még előbb…
A férfi a hajamba markol, és hátrarántja a fejem, mire én fájdalmasan felkiáltok. Összeszorítom a szemeimet, nem akarom látni, nem akarom tudni, mit akar…
- Ne merészeljen hozzáérni! – kiáltja a pincér, majd már csak annyit érzékelek, hogy a szorítás a férfivel együtt eltűnik.
Mintha dulakodás hangjait hallanám, és mikor kinyitom a szemeimet, újra megrémülök. A pincért legalább négy gorillaszerű férfi fogja közre!
- Mi folyik itt uraim? – jelenik meg egy jólöltözött, öltönyös fickó.
- Ez az állat a maga pincére? – mutat a támadóm a pincérre.
Ejha, vérzik az orra!
- Uram, bármi történt az étterem vállalja a felelősséget.
- Az embere rám támadt, megtorlást követelek!
- Ezzel teljesen egyetértek, kérem, fáradjon vissza az asztalához. Elintézem ezt a kis félreértést és utána megyek és azonnal tárgyalhatunk a kárpótlásról, addig pedig fogadjon el tőlünk egy üveg pezsgőt a ház ajándékaként.
A férfi és a gorillák zsörtölődve elvonulnak, az öltönyös pedig a pincérre néz.
- Uram, én csak…
- A fiatalember a segítségünkre sietett mikor ez az alak letámadta a fiamat, nem hiszem, hogy… – vág közbe apa, de őt az öltönyös szakítja félbe.
- Én ezt teljesen megértem, uram, de kérem, értse meg, hogy nekem az üzlettel is törődnöm kell. – A pincér felé fordul. – Yoshi, a mai műszak után többet nem akarlak itt látni!
Megveregeti a pincér vállát, majd eltűnik a körülöttünk összegyűlt tömegben.
Még mindig reszketek egy kissé az előbbi élménytől. Apa a mellettem lévő székre rogy, és magához szorít.
- Annyira sajnálom, édesem… Ugye minden rendben?
- I-igen… azt hiszem… – felelem bizonytalanul.
- Azonnal elmegyünk inn…
- Várj! – vágok közbe. Csak most veszem észre, hogy a pincér eltűnt. Még csak meg sem tudtam neki köszönni… – Azt a pincért kirúgják, amiért segített… Apa, te biztosan tudnál segíteni neki! Rengeteg kapcsolatod van, valahol biztos találnának neki egy állást… Kérlek! Szörnyű bűntudatom van…
- Ne emészd magad, kisfiam! – Gyengéd mosollyal simogatja meg a fejem. – Megígérem, hogy addig nem nyugszom, amíg nem találok neki egy jól fizető állást.
- Köszönöm! Nagyon szeretlek, apu! – ölelem át.
És ez tényleg így van. Minden joga meg lenne ahhoz, hogy fennhordja az orrát, hogy lenézzen mindenkit, és belerúgjon a szegényekbe. De ő sosem tette, egy igazi nemes szívű ember, aki valóban segít a rászorulókon.
- Én is téged, de most menj! Köszönd meg a fiatalembernek a segítséget – mosolyog rám.
Lelkesen bólogatok, aztán felpattanok, és abba az irányba sietek, amerre mindig elment a rendelésekért.
Hamarosan rá is bukkanok, a pulton könyököl, és a semmibe mered. A szívem összeszorul a látványra, gyűlölöm, ha olyasvalaki szomorú, aki nem szolgált rá. Odalépek hozzá, és óvatosan megérintem a vállát. Felkapja a fejét, majd meglepve néz rám.
- Én… én szeretném megköszönni, amit tettél! Nagyon hálás vagyok érte – szólalok meg.
- Ugyan már, ez természetes.
Bátorító mosolyt varázsolok az arcomra, és kezet nyújtok neki.
- A nevem Naoko Matsuki.
- Yoshimi Shinagara, de szólíts csak Yoshinak – fogja meg a kezem.
- Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygok rá. – Na, nem kerülgetem tovább a témát… Figyelj, az édesapám is nagyon hálás neked, ezért… Ne értsd félre, nem lekenyerezés vagy ilyesmi!... De.. nagyon sajnálom, hogy emiatt elveszíted az állásod, így apával közösen megegyeztünk, hogy kérdezősködni fog a kapcsolatainál, és megpróbál találni neked egy jó állást.
Elkerekedett szemekkel néz rám.
- Én…
- Kérlek, fogadd el ezt a kis szívességet!
- Hát… ha ennyire ragaszkodsz hozzá… – feleli bizonytalanul.
- Igen, nagyon is! Hm… figyelj, holnap el tudnál jönni a főtérre négy óra körül? Addigra biztosan kiderül, mit sikerült találnunk.
- Persze, oda tudok menni.
Még mindig zavartnak tűnik kissé, amit nem is csodálok, de én most teljesen be vagyok zsongva.
- Akkor holnap!
Anélkül, hogy figyelnék arra, mit csinálok, arcon csókolom, majd visszafutok az asztalunkhoz, és elújságolom apának a fejleményeket.
***
Másnap délután boldogan sietek a főtér felé. Apa – mint mindig – most is sikeresen járt el, és egy remek állást találtunk Yoshinak. Alig várom, hogy elmondhassam neki!
Hamar meg is látom őt, és rögtön odasietek hozzá.
- Szia!
- Szia – mosolyodik el halványan.
- Nagyon jó hírem van! – vágok bele azonnal, sugárzó mosollyal. – Apa egyik tehetős ismerősének van egy nagyon jó nevű étterme, és éppen felszolgálót keresett. Apa rögtön lecsapott rá, és beleegyező választ kapott! Bíznak a véleményében, így tulajdonképpen már fel is vagy véve.
Mint mindig, most is csöndben gubbasztok a padban. Szorgalmasan jegyzetelem a tananyagot, és csak akkor szólalok meg, ha muszáj – tehát, ha a tanár felszólít.
Na meg akkor, amikor a nyomorult padtársam nem bír magával.
- Mi a…
Elborzadt kiáltással pattanok föl, amikor a mellettem ülő perverz majom a combomra csúsztatja a kezét.
- Valami baj van, Naoko-chan? – fordul felém a tanár.
- Semmi, sensei, csak ez a felfuvalkodott hólyag itt mellettem…
- Akkor legyen szíves helyet foglalni, ha kérhetem – néz rám rosszallóan.
Remek! És még én vagyok lecseszve. Visszaülök a székemre, tisztes távolságban az ostobán vigyorgó féregtől.
Nyugalom, Naoko, már csak néhány perc, és vége…
És végre láthatom apát!
***
Kicsöngetés után szinte repülök ki az ajtón, ki a teremből, aztán az épületből is. Péntek van, hétvége jön, és én végig apával lehetek. A legboldogabb napjaim.
Az iskolát megkerülve megyek néhány utcácskát – vagy inkább szaladok –, aztán körülnézek lát-e valaki. Amikor megbizonyosodom róla, hogy sehol senki, megcélzom a szemben parkoló autót.
Bepattanok az első ülésre, és a sofőr nyakába vetem magam.
- Apaaa!
- Naoko, végre! Szia, kisfiam.
Magához szorít erős karjaival, és ez elszívja belőlem az összes felgyülemlett keserűséget. Ő számomra az egyetlen fontos ember az egész világon.
- Indulhatunk? – mosolyog rám, mikor elengedem. – Kinéztem egy aranyos, eldugott kis éttermet. Senki nem fog odajönni.
- Menjünk – vidulok fel.
Visszaereszkedem az ülésembe, bekötöm magam, aztán már el is indulunk.
***
Tényleg eldugott étterem, de nagyon aranyos. Apának is tetszik, főleg akkor, mikor bemegyünk. Leülünk egy kettes asztalhoz, és magunkhoz vesszük az étlapot.
- És, hogy telt a napod? – kérdezi közben.
- Unalmasan és rosszul.
- Miért? – lepődik meg.
- Egyértelmű célzásokat kaptam… egy fiútól…
Apa felszabadultan nevetni kezd.
- Ezt is csak a szépséged okozza, kicsim!
- Persze... a szépségem, ami nincs.
- Az én kis önbizalom hiányos fiam – simogatja meg a fejem tetejét szeretetteljesen.
Rámosolygok, aztán elmondom, mit választottam. Még nem jött ki a pincér, de nekem meg kell látogatnom a mosdót, így apára hagyom a rendelést.
***
Könnyítve magamon már sokkal jobban érzem magam. Óvatosan megyek ki az ajtón, hogy ne lökjem föl a szemüveges férfit, aki poharakkal a kezében megy el előttem.
De a mögöttem jövő nem ilyen figyelmes, és kellemetlenül hátba taszít, mire nekem mégis csak sikerül nekimennem a férfinak. Az utolsó pillanatban sikerül megtartania a poharakat.
- Legközelebb próbálj a lábad elé nézni! – förmed rám.
A hirtelen szégyenérzettől eszembe sem jut, hogy nem az én hibám volt.
- Én… borzasztóan sajnálom... – motyogom vörös arccal.
Zavart mosollyal elpirul. Felnevetek, annyira aranyos.
- Most már elmehetek? Még vissza kellene mennem gályázni…
- Rendben menj nyugodtan.
- Oké, akkor én megyek is…- indul kifelé, de az ajtóban visszafordul. - - Elnézést Taiga- sama… Arra gondoltam nem lenne-e kedve este eljönni velem meg egy pár haverommal egy közeli diszkóba. Sokan szoktak korabeliek is lenni.
- Az nem az én világom - rázom meg a fejem.
- Ugyan már, jöjjön el, hiszen nem olyan öreg…Mennyi lehet, olyan 40-50 attól még igazán nem kell az íróasztala mögött megöregednie.
Szóval kötekedsz? Hehe... na majd ezért még számolunk. Ördögien gonosz terv fogalmazódik meg bennem.
- Rendben van akkor ma este…
- Oké jöjjön zárásra a kávézóhoz, várni fogom. Akkor este. Viszlát!
- Szia - válaszolom, és gonosz mosollyal figyelem ahogy kiriszálja kerek kis fenekét az irodámból.
Felveszem a telefont és elintézek egy hívást.
*
Beesteledik, és én bekanyarodok a kocsimmal a Cagé Maron elé. Épp akkor lép ki az ajtón, és már be is huppan mellém az ülésre.
- Szia! - mosolyog rám. Édes... haja kibontva, és egy divatos fekete pólóban és farmerben van. A pólón pedig egy kis vágás húzódik keresztül a mellkasán. Eléggé modern divat, de minden mozdulatára kivillan mellkasának sápadt bőre, ami igencsak izgató...
- Szia - mosolygok vissza rá, miután jóllakattam acélkék szemeimet a látvánnyal. Felbőg a motor, nyomás.
A diszkó előtt megállok.
- Menj előre, mindjárt jövök én is - mondom neki. Biccent és besiet, az ajtóban már a barátai köszöntik őt hangos ovációval. Mosolyogva figyelem, majd beparkolok az épület mögé. Kiszállok a kocsimból, és elégedetten pillantok végig embereimen.
*
Berúgják az ajtót, előretörnek, és én a falhoz dőlve, zsebre vágott kezekkel hallgatom mosolyogva a razzia jellegzetes hangjait, és a rajtakapott drogosok dühös hőzöngését. Mivel a drogfogyasztók társaságában lévőket is letartóztatják, gyanítom a kis édes is belekerül a körforgásba.
Végül lecsendesül minden, és én lezserül besétálok. Elégedetten pillantok körbe, ahogy elnézem jó fogás volt. Mutatja egyik emberem a zsákmányolt kábítószert és a lopott cuccokat. Mindenki a falhoz állítva. Kis édesem is kezeivel a falon támaszkodik, hátára egy géppisztoly csöve mered.
- Nála volt valami? - lépek mögé. És emberem megrázza a fejét válaszul. - Akkor elengedheted.
Akio felém fordul, és csodálkozva kerekednek el a szemei, majd látom ahogy düh csillan bennük.
Megragadom a csuklóját, és magam után húzom az ajtóhoz.
- Vigyétek be a többit éjszakára - vetem hátra.
Lazán kisétálok a kocsimhoz és behajítom őt az ülésre, majd bevágódom mellé. Csak hápog dühében, én pedig gonosz mosollyal indítom be a kocsit.
- Na mi van? Elvitte a cica a nyelved? - kérdezem lágyan.
Kiszállunk a kocsiból.
- Köszönöm hogy hazahozott - mondja halkan. Biccentek.
- Holnap ne felejts el bejönni a kapitányságra és feltétlenül hozzám gyere, mert enyém az ügy - hazudom szemrebbenés nélkül. Nincs ügy, be sem kellene jönnie, de... akkor mégis hogyan csábíthatnám el?
- Rendben van, de én most megyek is, kicsit fáradt vagyok - válaszolja kissé zavartan. - Viszlát!
Elköszönök tőle, és figyelem ahogy a bejárati ajtóhoz siet. Mmm... milyen kerek, formás kis feneke van...
Holnap... kicsi Akio... holnap.
*
Szokásos délelőtti nyüzsgés. Az éjjel bekasznizottak felvétele, jegyzőkönyv intézése, satöbbi.
Kilépek az egyik kihallgató szobából, és a folyosón kikanyarodva meg is látom az ezüstszőke fejet. Éppen viszolyogva figyeli, ahogy a recepciós tele szájjal beszél hozzá. Ehh, pedig megmondtam hogy csak pihenőidőben ehet.
- Akio, itt vagyok! - intek neki mosolyogva, és felém fordulnak a kristálykék szemek.
Félénken viszonozva mosolyomat siet hozzám.
- Jó reggelt! Itt vagyok ahogy megbeszéltük.
- Szia. Gyere, az irodámban nyugalmasabbak a körülmények - teszem a kezem hátára, és gyengéden tolom őt a megfelelő irányba.
Belépünk az ajtómon, amin jó nagy betűkkel szerepel ki is vagyok én. Szóvá is teszi.
- Rendőrfőnök létére ön foglalkozik az ügyemmel...? Miért?
Elmosolyodva kínálom hellyel.
- Tegezz nyugodtan Akio. Megkínálhatlak valamivel? Esetleg egy tea, vagy kávé? - ülök le kényelmesen vele szemben egy másik fotelba. Sajnos kanapé nincs a szép nagy irodámban, de ezt a hiányosságot sürgősen pótolni fogom.
- Re...rendben... - sikerült megint zavarba hoznom. Jaj olyan aranyos így... - ...ööö...egy tea jól esne.
Az íróasztalhoz lépve szólok ki a titkárnőmhöz, majd visszatelepszem vele szemben.
- Szóval... mióta dolgozol a kávézóban?
Kellemes beszélgetésbe merülünk, és sokat megtudok róla. Figyelem közben, ahogy karcsú ujjaival fogja a teás csészét. Mmm... még ezt is olyan érzékien csinálja...
- Nem kéne jegyzetelnie vagy valami? - kérdezi hirtelen. Elmosolyodom.
- Nem szükséges.
- Miért nem? - de kis kíváncsi vagy. Hehe... Követem tekintetemmel a kezét ahogy leteszi a csészét a dohányzóasztalra, majd mélyen a szemeibe nézek, ajkaimon halvány, sokat ígérő mosollyal.
- Minden szavadat megjegyeztem.
- Oh értem... - süti le zavartan szemeit. - Akkor... végeztünk? Elmehetek?
- Még nem - válaszolom, és felállok. Kezemet nyújtom neki. Gyanakodva pillant fel rám, de végül ujjait a tenyerembe csúsztatja. Intim közelségbe húzom fel magamhoz, de még nem simulok hozzá, semmi hasonlót nem teszek. Minden a reakcióján múlik most.
Lassan, finoman cirógatom meg szép arcát, és csábítóan mosolygok le rá.
- Nagyon szép hajad van - búgom halkan. - Megengeded?
Válaszát meg sem várva finoman kibontom belőle a hajgumit, és ahogy a hosszú tincsek aláhullnak a vállaira, körülölelik szép arcát, nagyot dobban a szívem. Ahww... imádom a hosszú hajú fiúkat... És ez az édes, ártatlan arcpír... mmmrrr....
De itt az irodámban nem dughatom meg. Nincs kanapém. Basszus.
Ujjaim finoman végigsiklanak hajtincsein, majd szép arcán, és puha ajkain. Figyelem a reakcióját. Ha számomra kedvező, akkor azonnal rámászom, az tuti. Ha nem, akkor nyert egy picike haladékot. De csak egy picit.
- Figyelem! Minden egységnek! - dörmögöm bele a kocsim rendőrségi adóvevőjébe, miközben nyolcvannal hajtok keresztül egy kereszteződésen, autóm szirénája fülsüketítően vijjog.
- Két egység azonnal a Café Maron elé, és mögé helyezkedjen - folytatom zavartalanul, majd satufékkel perdülök be a parkolóba. Kipattanok a kocsimból, és a már kint lévő két emberemhez rohanok, akik az erősítést kérték. Csomagtartómból kiveszem a golyóálló mellényemet, és magnumomat kibiztosítva, görnyesztett háttal sietek a bent álló rendőrkocsihoz.
- Főnök?! - kerekednek el a szemei. Biccentek köszönésképpen, és acélkék szemeimmel a bejárati ajtót fürkészem. Odabent semmi mozgás.
- Helyzetjelentést kérek!
- Egy bejelentés érkezett rablótámadásról. Idesiettünk és erősítést kértünk, de eddig semmi mozgás nincs odabent.
Kifújom a levegőt, és igyekszem nem ordítani.
- Ennyi? Körülnéztetek?
- Még nem.
Felmorranok dühömben és már kezdeném lehordani emberemet, hogy este van, de attól még az agysejtjeinek nem kell aludniuk, amikor...
Nyílik az ajtó.
- Állj! Ne mozduljon! - ordít a másik rendőröm, és én is odakapom a fejem. Egy középmagas, vékony fiú, farmerben, pólóban és egy hátizsákkal áll az ajtóban, és elsápadva mered egyenesen a rendőrjárőr pisztolycsövébe. - Feküdjön hasra a földre, és kezeit helyezze a tarkójára!
Csak tátogni képes meglepetésében, és én azonnal felmérem a helyzetet.
- Fegyvert le! - dörren mély hangom, és előlépek a kocsi takarásából, az előbbi lőállásomból. Fegyveremet leeresztve lépek közelebb, alaposan végigmérve a fiút, majd bepillantok a kávézóba. Teljesen üres.
- Hamis riasztás - konstatálom a nyilvánvaló tényt, és a remegő fiú elé lépek. Hosszú, ezüstszőke haja egy copfban összefogva, hatalmas, égszínkék szemek merednek rám. Elfordulok tőle, és az időközben beérkező két rendőrautóból kipattanó embereimnek intek. Körém gyűlnek és pár szóban tájékoztatom őket. Mennek is tovább.
- Ööö... elnézést... - hallok meg egy félénk kis hangocskát, és hátrapillantok. Az iménti fiú áll mögöttem. - Mi folyik itt?
Megnyugodva fújom ki a levegőt, és halvány mosollyal szemlélem meg alaposan. Helyes kis pofija van, és gyönyörű szemei. Alakja pedig tökéletes. Nekem. Imádom a karcsú, törékeny fiúkat.
- Hamis riasztás érkezett a diszpécserünkhöz, mely szerint fegyveres rablás zajlik a kávézóban.
- Az nem lehet - rázza meg fejecskéjét. Milyen édes. - Már egy órája zárva vagyunk, én csak leltároztam még, de nem volt itt senki, és én biztosan nem telefonáltam, nem is tehettem volna, hiszen hátul a raktárhelyiségben voltam, és ott néha áram sincsen, nemhogy telefon vagy...
Kis cserfes.
Halvány mosollyal figyelem, majd a kezemet nyújtom.
- Taiga.
Meghökkenve szakítja félbe a szövegelést, és megfogja a kezem.
- Haruki Akio - mutatkozik be félénken. Karcsú ujjait barátságosan megszorítom. Mmm... nagyon csinos fiúcska... és most úgyis vége a munkámnak mára, ahogy neki is.
- Hazaviszlek - lépek mellé, és a kocsim felé kezdem tolni.
- Na de... - kezdene ellenkezni, de csak elmosolyodom.
- Az embereim majd elintéznek mindent. Holnap reggel be kell jönnöd a kapitányságra. Az adataidat pedig most fölvesszük.
Elkérem a személyi igazolványát, emberem gyorsan leírja amit kell, majd a kis szépséget a kocsimba tuszkolom és beülök mellé. Beindítom a motort.
A személyiben látott cím felé kanyarodom, és elfojtok egy elégedett vigyort amikor a pírtól rózsaszín kis arcára pillantok.
Taiga, te piszok mázlista.
