 Karakter: Jamie Colin
Megjegyzés: (Lawnak újratöltve)
Milyen szép ez a ház!
Csupa meleg szín, nagylevelű fikuszok bambusz kaspókban, mosolygós képek a falon.
Lufik tekeregnek a lépcső fokorlátjai között, puhán a lábamba ütköznek, ahogy felcsellengek az emeletre. A kicsit kopott deszkák kórusban nyikorognak fel, nem túl hangosan, épp csak jelzik, hogy már fáj egy kicsit a derekuk a kortól. bocsánatkérő mosollyal nézek le rájuk.
Meglöttyintem a kezemben lóbált nagy kancsót.
Kisszobába toppanék.
A fény csíkokban szökik be a lehúzott redőny rései között. Kikukucskálok a résen: színek cikáznak mindenfelé a kertben. Lufik, konfetti, üdítős poharakban cukrozott lötyik pezsegnek. Igazi kertvárosi szülinap.
Elégedetten szemlélem az ünnepeltet: 26 éves lett a torta szerint a homokszőke hajú lány. Csupa-csupa mosoly az arca, élettel, szeretettel, szerelemmel teli a szeme, ahogy a barátaira és férjére néz. Jófej pár, pár hete költöztek ide, a sráccal - Mikey asszem - billiárdoztam a hétvégén, elmondta, hogy az utolsó fillérjük is ráment a házra meg a felújításra. talán fél éve házasok, s íme, a fészkük. mint egy kis mézeskalácsházikó, teli pillecukorral.
Nyamm.
Mi itt Amerikában nyárson megpirítani, karamellizálni a pillecukrot.
Finom.
Meglötyögtetem a kezemben tartott benzines kannát, foltokban nedvesedik át a szőnyeg, a fotel kárpitja. Ilyen szép kis foltok jelzik utamat is a bejárati ajtótól kezdve idáig. Akkora kint a banzáj, hogy észre sem vették, ahogy besétáltam ide teljesen hívatlanul.. Épp csak erre jártam, és megragadta a tekintetemet a bájos lufis kavalkád.
A hátsó ajtó a kedvencem.
Minden értelemben...
Belekortyolok a konyhából szerzett pezsgőbe, lefagyasztja a számat, elzsibbad tőle a nyelvem, lefolyik a torkomon, végigpezseg a gyomromig.
Imádom a kis pezsgőbuborékokat, tisztára aranyosak. Kapaszkodnak lent a pohár alján,egy-egy már nem bírja tovább, elszakad a többiektől és kétségbeesve emelkedik felfelé, hogy ott a levegőn szétpukkadva lelje halálát.
Fordított zuhanás.
Fáj vajon nekik, amikor a felszínre érnek? Amikor szétrobbannak?
Nos hát nos, édes ez a kis lakás, tényleg egy igazi kis fészek, elvinni innen semmit nem lehet, szerintem ennek a párnak az utolsó gatyája is ráment az építkezésre, nem tarthatnak itthon sok pénzt, de még egy normálisabb laptopot sem.
Amúgy sem vinnék el semmit, nem vagyok én tolvaj, utoljára 5 évesen loptam, egy csokit a piacról. Hmmmm... még mindig érzem a számban az ízét, adrenalinnal fűszereztem talán. Megérte.
- Ge...öö..
He?
Fülelek.
- Geö!
Hmm.
Egészen biztosan nem a fülem cseng, és a szemem sem kamuzik: a szoba sarkában valami mocorog. Egy rácsos ágyban, ami pókemberes matricákkal van díszítve.
Nem szeretem Pókembert, olyan idióta csepp-feje van.
Na mindegy.
Visszatérve az ágyra...
- Heee.... gllety..ööö!
Kistányérnyi, csillogó szemek,pihepuha hörcsögpofi,nyálbuborékokat eregető kis száj, nudliméretű ujjacskák.
Egy kisbaba.
- Annn! - rikkant fel boldogan, ahogy meglát. Végre van közönsége: boldogan kapálózik bársonykék rugdalódzóba rejtett lábacskáival.
- Hát téged meg itthagytak, amíg kint buli van? - kócolok bele két szál pihés hajába. Mintha felhőből lenne, olyan puha.
Pöttöm kezeivel hadonászva kapja el az ujjamat.
Milyen erős a szorítása, ahhoz képest, hogy tán fél méter sincs az egész baba!
- Gyúrsz, haver? - kacsintok rá. Plafonig érő fogatlan vigyorral gőgicsél örömében.
Tüneményes kis cucc.
Elgondolkodva teszem le az államat a kiságy szélére.
- Mi legyen? - gondolkodom hangosan, megpöckölve a zenélő csörgőbigyót, ami a baba feje felett lóg. - tudod, ez a házikó perceken belül lángolni fog, elméletileg. Senkinek nem esik baja, mindenki kint ropja az anyukád tiszteletére. Hé, elég jó csaj amúgy a mamid, én is elszopogatnám a melleit... mázlista kisfiú vagy te. Vagy kislány.
- Heö!
- De te nem tudsz futni, ha felcsapnak a lángok. Megégni nem jó dolog. Bár, azt mondják, hamarabb kapsz füstmérgezést, az meg nem fáj.
Rózsaszín lábujjaival kalimpál felém. Eszem megáll, akkorák a lábujjai, mint az én körmöm. Ennivaló.
- Hát most mitévő legyek? -kérdem tőle mosolyogva, majd körbepillantok a szobában -Minden csupa benzin. Tudod, mennyibe kerül egy liter benzin manapság? Szörnyű. Ne is tudd meg inkább.
Szétberreg pár nyálcseppet.
- Vajon a szüleid elég gyorsan tudnak futni, lépcsőzni?Meg tudnak menteni téged?
Elgondolkodva ráncolom össze a homlokom.
- Hát, reméljük. - sóhajtok fel.
Kecsesen táncol a láng a vékony gyufaszál végén, majd szaltózva hullik alá.
Gyönyörű.
Vöröses-narancssárga színű, dühöngve ordító lángnyelvek.
Éhesen falják a házat.
Vörösre festik az elsápadt arcokat, visszatükröződnek a pániktól kitágult szemekben.
Mint egy megkergült hangyaboly, úgy rohangálnak, üdítőitallal locsolják a több méter magas lángokat. Mindig nevetnem kell az emberi találékonyságon. Vajon a tortát is rádobják?
Velőtrázó sikoly.
- Mattie még bent van! Engedj! - az anyuka hangja artikulátlan visítássá torzul, s lerázza magáról a visszatartó kezeket, rohan befelé a bömbölve égő házba. Kedves párja utána.
Vajon sikerül nekik? Na? Sikerül?
Izgalmamban előrehajolva figyelem az ajtót, lefejelve a szélvédőt.
Innen, alig 20 méternyire üldögélve a sötétített kis járgányomban, nagyszerűen látszik az egész műsor. Sőt, a sötét fólia az ablakon még kontrasztosabbá teszi a mélyvörös lángokat. Imádom.
Na, ideje lenne előbukkanni már a kedves szülőknek. A ház recsegve hullik szét, össze, vissza, a tűzoltók meg persze sehol. mire kiérnek, maximum a hamut sepregethetik fel.
Éééés....
Lángoló alak bukkan fel az ajtóban, egy másikat lök ki , majd mindketten összeesnek, s égnek tovább. Íme, az ifjú pár. Nagy vödör víz landol rajtuk, majd még egy, mire megszűnnek lángolni. Biztos büdik lehetnek...
És ahogy látom, feketék. Feketére égtek, s nem mozdulnak többet.
- Na látod, milyen jó, hogy kihoztalak? A szüleid eléggé bénák. - mosolygok le a karomban gőgicsélő kisdedre. Mattie. Szóval kissrác.
Ámde most mi legyen vele?
Én csak tüzet akartam látni, arra nem számítottam, hogy babám is lesz.
Becuppantom a cumit a fogatlan, rózsaszín ínyű szájacskába, és morfondírozva ringatom a kisbabát.
- Fiatalka vagy még, annyi lehetőség áll előtted... hmm,hmmm,hmmm. Milyen pályát válasszunk neked? - csevegek vele széles mosollyal, mert erre mindig viccesen kalimpál és vigyorog.
- Ahogy itt szopod a cumit, az ígéretes jövőt sejtet egy-két területen. Később. De jelenleg felfutóban van az újszülött-pornó, te meg nem lehetsz több 3-4 hónaposnál...Rengeteg pénzt adnának érted. Mondjuk szerintem a kisujjam sem férne be a popsidba, olyan kicsi vagy, de őket ez nem érdekli, simán ráhúznak téged a 25 centis farkukra. Nem mondom, hogy élvezni fogod, de hát az élet nem habostorta.
Megcsikizem a kis talpakat, törpölök tovább.
- Ami kegyetlenül jó biznisz lenne, az... hát, ha eladnánk a szerveidet. Világszerte kétségbeesett anyukák és apukák várják, hogy kisbabájuk új szerveket kapjon. De ez eléggé macerás, és nekem suliba és edzésre kell mennem, nincs sok időm.
Felsóhajtok.
- Ha Keletre adlak el, pet lesz belőled, csak sajna oda is legalább 6-7 évesnek kéne lenned. Senki nem akarna pelenkázni téged.
A csudába, mindjárt fél 8, már otthon kéne lennem, anyu vár.
Bíztatóan rámosolygok a kisdedre.
- Tudod mit? Felhívom Josht, és ahova egy órán belül el tud vinni, az lesz az új otthonod. Kedves, szerető család, vagy kedves, szerető szervkereskedők, vagy cuki pornós gorillák.
***
Kicsöngettek.
Végre!
Egyszerűen nem tud érdekelni a varianciaanalízis.
Nézegetem a kis gyűrött papírt,amit az egyik osztálytársam juttatott el hozzám óra közben.
"Jamie, szeretnék beszélni veled. Lehet? Óra után a tornacsarnok mögött. Lilly."
És egy szívecske.
Lábat,kezet, mosolyt rajzolok a szívecskének, meg egy nagy motort alá. Szeretnék egy motort is,de a szüleim szerint 16 évesen még korai. Kamu az egész persze:, egyszerűen féltenek. Kedves tőlük.
Sárga, kék, piros virágok közt csellengek a tesicsarnok mögé. Akkora ez a suli, mint egy kisebb város, a csarnok meg kieső részen van, órák után itt a hátsó részénél már senki nem mászkál. Bent persze folyik a kosárlabda, ritmikus sportgimnasztika, fejenpörgés.
-Na mizu? - mosolygok a szőke, babaarcú lányra, aki a fal mellett álldogál, idegességében a haját rágcsálva, ujjait tördelve, szoknyáját igazgatva.
- Jamie! - ragyog fel a szeme.
- Téged is kiütött a varianciaanalízis? - kacsintok rá, kihúzva a szájából a megcsócsált hajtincsét. Lábujjáig vörösödik.
- Én...igazából...én... én...azért...
Felnevetek.
- Igen? Baj van?
Talán ha 3x beszéltem eddig ezzel a lánnyal, pedig az osztálytársam. De hát túl sokan vagyunk, engem meg az unalmas emberek.... nos, untatnak.
- Nem, baj az nincs, vagyis.. én csak azt akartam mondani, hogy... te igazából tetszel nekem.
A végét már csak suttogja, lehajtott fejjel.
Felemelem az állát, kíváncsian nézem égkék szemeit. Szerelmes. Tök jó dolog lehet, én is akarok majd.
- És ha én is neked, akkor talán randizhatnánk, vagy... persze, ha van barátnőd...
- Ne legyél már ilyen félénk - mosolygok rá. - Nincs barátnőm, és te nagyon kedves lánynak tűnsz.
Bár annyira nem ismerlek még...
Kapkodva, csillogó szemekkel vág közbe.
- Én akarom, hogy megismerj! Csak kérdezz, és...
- Fú, hát most nem jut eszembe semmi. Egy kicsit, tudod... - sóhajtva hallgatok el.
- Mi az?
- Tudod, te még eléggé... tapasztalatlannak tűnsz. Ami persze nem baj, sőt, érték, meg minden. Csak én meg már egy kicsit tapasztaltabb vagyok, és így... vannak szükségleteim.
Szomorúan ráncolom össze a homlokom.
A szőke lányka olyan zavarba jön, hogy talán mindjárt elfut.
De nem.
Nagyot nyel.
- Értem, mire gondolsz... és én még tényleg tapasztalatlan vagyok. Volt már barátom,de vele csak... nem jutottunk el odáig. De úgy érzem, neked odaadhatom majd...
Megzabálom, olyan édes.
Megcirógatom az ujjam hegyével az arcát, majd közelebb lépek, és finoman megcsókolom.
Ártatlan, puha ajkak.
Hmm.
Elszakítom magam tőle, megrázom a fejem.
- Mi a baj?Nem csókolok jól? - néz rám ijedten.
Hangosan fújom ki a levegőt.
- Áááá, te buta vagy. Túlságosan is jól csókolsz. Teljesen... beindítottál - nézek a szemébe. Mindenki azt mondja, mélykék szemeim foglyuk ejtenek, elbűvölnek árkit. Nem tudom, én nem szoktam elbűvölődni a tükör előtt. - Lilly, nekem most muszáj elmennem valakihez, aki segít rajtam.... annyira be vagyok indulva.
Megremegnek a szemei.
- Sajnálom, én.... nem érdemellek meg. - cirógatom meg a tekintetemmel.
És elindulok.
- Várj! - kapja el a kezem.
Próbálom elrejteni a mosolyom.
- Neked megteszem... hogyan tudnék..?
Zavartan nézek rá.
- Lilly...
- Akarom... inkább,mint hogy ez miatt mást keress, végülis...te most akkor az én barátom vagy.
Mutatóujjammal simítok végig a száján.
Érti.
Remegve térdel le elém, ügyetlenül gombolja ki nadrágomat.
Puhán túrok bele a hajába.
- Gyönyörű vagy....
Félénken, csukott szemmel nyal végig kiszabadított merevedésemen. Bíztatóan felnyögök. Ettől magabiztosabb lesz, és egyre ügyesebben játszik a nyelvével, majd végre bekapja.
Van még mit tanulnia, nem dobom el az eszméletemet az élménytől, de ahogy itt piros arccal, csukott szemmel,ártatlanul térdel előttem, az izgató.
Előveszem a telefonomat, lefényképezem, ahogy igyekezve, bólogatva szopcsizik.
Meg küldök pár smst is, aztán zsebre vágom a telefont, és kicsit erősebben belemarkolok a hajába.
Pár csípőlökéssel segítek magamon, jóleső borzongással élvezek a szájába. Csuklik, levegő után kapkod. Szerintem azt várta, hogy szóljak majd, hogy el tudja kapni a fejét... de hát így telibe kapta. Hiszen szeret, nem?
Kedves mosollyal segítem fel.
- Isteni vagy... -súgom.
A sarok mögül feltűnik 4 alak.
- Hey, haver. - vigyorog rám Nick - tényleg csini ez a lány.
Lilly kitágult szemekkel mered rám, a négy srácra, aztán megint rám.
- Ugye? - csapok bele a srácok kezébe. -És nemcsak szép, hanem kedves, segítőkész, odaadó is.
- Jamie... kik ezek?Menjünk innen... - húzódik mellém Lilly. Kisimítom az arcából a kissé összekócolódott aranyhaját.
- Csak pár cimbora,nincs mitől tartanod, kedves. És amilyen ügyes voltál az előbb, arra gondoltam, hogy segíthetnél rajtuk is. Tudod, ők a barátaim végülis.
- Mi...- lassan fut végig a csinos arcon a rettenet.
A fiúk körülállják a vékonyka diáklányt.
A gondosan ápolt pázsiton elheverve, fűszálat rágcsálva nézem egy ideig, ahogy sorban megdugják a zokogó lány torkát, aztán elunom a dolgot, integetek nekik, és elindulok hazafelé.
***
A rakparton baktatva egy furcsa fehér foltra leszek figyelmes. A folt egy padon ül, izeg-mozog, feláll, leül, ujjaival kalimpál, és talán.... igen, ahogy közelebb érek, már biztos vagyok benne: halkan motyog is.
Nahát.
Egy fiú a volt, egyik kezében jegyzetek, vagy legalábbis sok-sok fehér lap, a másikban egy műanyag pohár. A haja kócos, a szemei alatt karikák. A pulcsija hófehér, nadrágja csak törten fehérlik.
Ahogy közeledek, ő is rámpillant, átfut valami az arcán, mozdul az egyik szemöldöke.
Milyen vicces alak... tutira egyetemista, mondjuk bölcsész. Filozófia szakos. Életképtelenek ezek mind.
A padja elé érek, és már lépnék is tovább...
- Jajj, elnézést....
Megtorpanok, és csodálkozva nézek a pólómon végigcsurgó kávéra, aztán a srácra, a kezében tartott, immár üres műanyag pohárra.
Aztán megint a srácra, aki valami szabadkozásfélét mormol, de közben a szeme egészen másképp csillog. Meg aztán... Megbotlott, miközben a padon ült? És véletlenül rámborította a kávéját? Persze...
Felnevetek, annyira tetszik a szitu.
Pajkosan rákacsintok a szőke, karikás szemű ifjúra, aztán mire észbe kapna, szorosan magamhoz ölelem.
Íííígy.
Gondosan ügyelek rá, hogy a hátát is megveregessem, amolyan „jó haverom vagy, mackópajtás”-módon, aztán hátralépek, s mosolyogva figyelem a ledermedt srácot.
És a csodafehér pulcsiján terjengő barna kávéfoltot, amit az öleléssel rákentem magamról.
Lassan olvad ki a szőkeség a dermedt-fagyott állapotból, ő is lenéz a pulcsijára.
Felháborodást várnék, de ehelyett... Furcsa mosoly játszik az ajkán.
- Mint amikor a Brandenburgi nyitányban megszólalnak a trombiták.... nem túl feltűnően, de mégis ott vannak, és lehetetlenség nem észrevenni őket...
Pislogva nézek rá, ahogy csak mondja és mondja.
Szimplán csak idióta, pedig én már azt hittem, egy érdekes arccal találkozok.
- Cső. – köszönök el tőle, és indulnék tovább..
- Várj!
Hátranézek.
Fényes kék szemekbe ütközik a szemem.
- Lieve vagyok, zenész. – Mosolyog. Egész aranyosan. Olyan különös, furcsa ez a fiú, a mosolya, a szeme, a sápadt arca. Vajon a teste is ilyen törékeny és fehér? Sosem dugtam még hasonlót. – Te meg biztosan a közeli elitgimnázium tanulója. Szereted a zenét? Hallottál már igazi zenét is, nemcsak ócska dubsteppet?
Végignéz rajtam, márkás ruháimon.
- A szüleid biztosan szívesen eljönnének a hangversenyre, amin játszom... ma este lesz.
Rápillantok a kezembe nyomott, színes programajánlóból kivágott cikkre. Rövidet füttyentek.
- Egész puccos helyen fogsz muzsikálni – vigyorgok – hallottam, hogy az autisták olykor különleges képességekkel bírnak.
Folytatom, mielőtt reagálhatna.
- Amúgy Jamie vagyok, köszi a kérdést. Ott leszek este, a belépővel támogatom a művészeted, a rákos gyermekeket, a holnapi kávédat. De cserébe neked ott kell várnod engem a bejáratnál, pontban 7-kor.
Elsétálok.
Komolyan mondom, ez volt az Év Legfurcsább Ötperce.
Lehet, hogy csak álmodtam.
***
Fekete öltönyömben, acélszürke ingemben, nyakkendő nélkül szállok ki a taxiból a hodály nagy épület előtt.
Pingvinek mindenfele, csillogó lakkos cipők, csillogó kopaszodó fejek, a múmiává sminkelt középkorú nők fogaiban csillogó tömés.
Fúj.
Addig oké, hogy mára végül nem adódott semmilyen más program, de tuti komolyan gondolom én azt, hogy belépek ebbe a Sznobpalotába, és nyenyerésző hegedűket hallgatok órákon át?
A szőke fiú komolyan gondolta.
Ott áll a bejáratnál, elegáns ruhában, feszülten.
- Szia! – toppanok elé, kezébe nyomva a csokor fehér rózsát. A művésznőknek szoktak virágot vinni, nem? Végignézek a srácon. – Egészen... másnak tűnsz. Kísérj a páholyba, ott fogok ülni.
A szemei ragyognak, az arca kipirult, minden porcikájából valami izgatottság sugárzik.
Izgul?Fél? Ez lesz az első koncertje?
De édes...
Sietve mutatja az utat, látszik rajta, hogy már inkább a színpad mögött lenne, készülne... De közben folyamatosan beszél. Zene, zene, zene, meg hogy mennyire fontos neki ez az este.... Inkább a csillogó szemét, hadaró ajkait figyelem. Szeretem, ha valaki ilyen szenvedélyesen szeret valamit csinálni, ennyire elhivatott.... Mintha földöntúli kapcsolat fűzné a zongorához.
Mi történne vele, ha a zongora megcsalná őt?
A vörös bársonnyal borított páholy bejáratánál megtorpan, rám néz.
- Menj csak... – nevetem el magam - sok sikert. Utána én várlak a kijáratnál.
Ahogy elsiet, én is elindulok... Lefelé a színpad felé.
A biztonsági őrök is csak emberek, otthon a gyereket kell etetni, az asszonynak új cipőt venni. Egyhavi keresetének megfelelő készpénzt a zsebébe dugva egészen készségesnek mutatkozik.
A zongora komoran áll a színpadon a függöny mögött. Erről a hangszerről mindig egy sötét ruhás vénkisasszony jut eszembe..
- Szia, öreglány! Had lessek a szoknyád alá....
Kényelmesen elterpeszkedve hallgatom a zenét. Eddig Lieve nem szerepelt... de most hátrasimítja a haját, és áhítatos mozdulattal finoman hozzáér a billentyűkhöz.
Arca földöntúli.
Leveszem a lábamat a székről, előretámaszkodva figyelem a szőke fiú varázslatát.
Még tartanak a húrok.
A közönség átszellemül, a zene árad, folyik, mindjárt ellebeg az egész koncertterem a város fölé. Látszik, hogy ennek a srácnak ez az élete.
Hopp...
Egy hamis hang.
Megrezzen az elvarázsolt arc, de játszik tovább, mintha mi sem történt volna.
Hopp....
Az egész dallam furcsa kalimpálásba veszik, mintha mindig félreütne az izgulós kis zongorista. Ejnye.
A közönség zizeg, fészkelődik, a zenekar feszülten nézeget a fiú felé, akinek az arca egyre értetlenebb és rémültebb. Szánalmas látvány, összeszorul az ember szíve.
A vonósok egy lendületes mozdulattal véget vetnek a koncertnek, és lehullnak a függönyök.
Állok az ajtóban, a pingvinek már rég elmentek, lassan kiürül az egész épület, mire feltűnik a halottsápadt arcú, vörös szemű Lieve. Lehajtott fejjel elmenne mellettem, de elé állok, gyengéden a vállára teszem a kezem.
- Hé... mindenkivel előfordulhat ilyen... – felnéz, rámosolygok – Ne legyél egyedül most. Eljössz velem sült gesztenyét enni?
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 12. 06. 10:21:34
|
