|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2011. 05. 23. 11:25:20 | #13792 |
 Karakter: Lord Malcolm Vitrol
Lassan múlik az idő. Nap nap után következik, reggel felkel, este lepihen. Kötelességtudóan végzem a munkámat, de nem teljes szívvel. Néha megpillantom a gyönyörű hercegnőt az udvari eseményeknél, vagy csak a folyosón, a kertben... de olyankor elmegyek. Nem terhelem a jelenlétemmel, nem várom el tőle, hogy tűrje zavaró jelenlétemet. Nem bírnám elviselni ha újra rám nézne azzal a hideg megvetéssel tekintetében. Már tudom milyen jelleme van, mégsem tudom elfelejteni őt egyik pillanatról a másikra.
Életemben először éreztem szerelmet, s én nem az a típus vagyok aki gyorsan felejt. Sóvárgás és tompa fájdalom veszi át a rajongás helyét. Látni őt mások társaságában, éjjelente hánykolódni az ágyban és róla álmodozni... Nehéz.
Az ital és a nők enyhítik a kínt. Egy szép buja női test alkalmas rá, hogy néhány röpke percig kiverjem a fejemből Lady Julia gyönyörű arcát, tejfehér bőrét és édes illatát. De az ébredés után újra elmémbe tolakodik, s egyre nehezebben szabadulok tőle.
Esti őrjárat. Mielőtt nyugovóra térek, néha ellenőrzöm a palotaőrséget.
A nagy palotakerten sietek keresztül. A hold fakón világítja meg a gyümölcsfákat és a virágzó bokrokat. Kissé hűvösebb a levegő, már ősz elején járunk. Nemsokára ez a sok buja, zöld növény lehullik, s a kert csonka, holt földdé válik, hogy majd tavasz idején újra virágba boruljon.
Nem csak gondolataim, de lépteim is megdermednek, amikor megpillantom a légiesen karcsú, éteri szépségű teremtményt a kis halastó partján. Ez a hajszín... ez a termet... Elakad bennem a lélegzet, egy pillanatra megfordul a fejemben hogy továbbmegyek s nem szólok hozzá, de a testem nem engedelmeskedik.
A holdat figyeli. Fájdalmasan elfacsarodik a szívem, a veszteség érzésétől. Egyszer a karjaimban tarthattam őt, megérinthettem... kezét csókolhattam. Akkor azt gondoltam, én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon. Több kellett, még több, és saját mohóságom áldozatává váltam. A napba mertem nézni, szárnyakat vettem magamra hogy elérjem, s Ikaroszként hulltam le a hideg és kemény földre.
- Mylady? – szólítom meg halkan. Hátrapillant rám a válla felett, szép arcán meglepettség, majd egy halvány mosoly. Nem kéne itt lennem, de neki sem. - Nem kéne éjszaka kint mászkálnia. Veszélyes.
Felém fordul, a hold gyenge fényénél szemei tompán csillognak, bőre sugárzik. Mintha várna valamire, majd sóhajtva elfordítja rólam tekintetét.
- Ne aggódjon miattam, Lord Vitrol. – Ez a hang! A herceg! – Biztosíthatom, hogy a nővérem betartja annyira az illemszabályokat, hogy ne tartózkodjon éjszaka egyedül a szobáján kívül.
Ismerősen gúnyos a hanghordozása, s azonnal felelevenednek bennem a kellemetlen emlékek. Közelebb lép hozzám, finom alma illata van, nem olyan édes mint a testvérének, de nagyon kellemes.
- Lord Julian…
- Mit szeret benne? Hiszen nem is ismeri. Ha csak a szépségéért van oda, akkor engem is rajongva imád?
Mellkasomra simítja tenyerét, s én összerándulok, forróság cikázik végig testemen. Ez képtelenség... bizonyára a kínzó hasonlóság miatt reagálok így, mert már teljesen eszemet vette a vágyakozás. Észreveszi a reakciómat, mert ezüstcsengettyűhöz hasonló nevetéssel markol bele zekémbe. Néhány másodpercig mélyen a szemembe néz, majd elfintorodva hátralép. Olyan szép... tényleg annyira hasonlítanak, és bennem olyan erős a vágy. Ó egek, képes lennék őt is megcsókolni, csupán mert olyan szépséges? Csalfa szívem, hát miért vergődsz ilyen kínban?
Felkapja a fejét, valahova bámul, biznyára meghallott valamit. Én csak saját szívemet hallom a füleimben, de amikor felkiált, kijózanodom és követem őt. Bajt érzek a levegőben.
- Julia!
Futunk. Egy alacsony fűzfa előtt torpanunk meg, amely előtt olyan látványban van részem, hogy ledermedek. Az én imádott hercegnőm az, hiányos öltözékben, s a földön heverő ruhák mind ordítanak arról, mit is művelt itt az imént. Fájdalom szúr a szívembe, s elfordítom tekintetem. Nem illendő ezt látnom, és amúgyis fájdalmas.
- Hogy… hogy tehettél ilyet? – kérdezi a herceg őszinte döbbenettel.
- Julian… én… nem így akartam… ennek nem szabadott volna kiderülnie…
- Felfogtad, hogy mit művelsz?! Ha ez kiderül, akkor az egész családra szégyent hozol!
- Ha miattam aggódnak, tőlem nem tudja meg senki – szólok közbe halkan. Fáj minden légvétel, mint amikor a fagyos téli éjszakán mélyen beszívom a jéghideg levegőt. Elsősorban lovag vagyok, a becsület a legfontosabb erényem, sosem ártanék egy nemes hölgynek, legyen bármilyen megvetendő a cselekedete. Nem nézek rájuk, az alulöltözött hölgyet nem illendő bámulni.
- Nem… valóban nem kell kiderülnie. Julian!
Szövet reccsenését hallom, megdermedek.
- Nem! Soha! Nem érsz annyit, hogy miattad hazudjak – köpi Lord Julian megvetően. Értetlenül fordítom oda a tekintetem, látom hogy Lady Julia a saját ruháját szaggatja. Mi ez az egész?
- Julian, a nővéred vagyok! – sikítja a hercegnő, hisztérikusan eltorzult arccal.
- Bár ne lennél… - suttogja a herceg, magához öleli testvérét, majd a következő pillanatban kétségbeesett kiáltás hagyja el a torkát. - ŐRSÉG!!!
Pillanatok alatt ölti fel arcára a kétségbeesés maszkját, könnyei valódinak tűnően csillognak arcán.
- Micsoda? – suttogom döbbenten. Végre felfogom, mi is ez az egész. Az aljas színjáték, a megjátszott kétségbeesés és könnyek. Az őrök, négy erős, megtermett katona néhány másodperc alatt ideérnek. Komoran figyelem a földön térdelő testvérpárt, és életemben... életemben nem éreztem még ilyen mély keserűséget.
- Ez a férfi bántalmazni próbálta a nővéremet! Ki tudja milyen szörnyűségek történtek volna, ha nem érek ide időben!
Felém fordulnak katonáim, arcukon mély döbbenet, tanácstalanság és hitetlenkedés.
Átfutnak fejemben a gondolatok. Egy hercegnő erényéről van szó, a nőéről, akiért olyan fájdalmasan dobog a szívem. Egy ostoba szajháért. Mégsem mehetek el tétlenül az eset mellett, mert jobb híján rám hárítanak mindent, hogy magukat védjék és a család becsületét. Gyűlölöm őket, gyűlölöm Juliát, gyűlölöm a herceget is. De a szívem hűtlen hozzám, nem akar úgy érezni ahogy elmém kívánja, nem szűnik meg a fájdalmas dobogása mellkasomban.
Katonáim felé fordulok.
- George, te kísérd fel a hercegnőt és a testvérét a lakosztályukba, után értesítsd Lord Montgomeryt. – Kihúzom övemből a kardomat és egyikük felé nyújtom. Döbbenten veszik el. – Ti pedig kísérjetek engem a fogdába. Ott várom meg a hercegünket.
Hangom komoly, szavaim élettelenül koppannak a levegőben.
- De hát... ez nem lehet, hiszen... – dadogja egyikük.
- Mire várnak? Vigyék a szemem elől! – sikítja kétségbeesetten a hercegnő. Rá sem pillantok, nem érdemli meg már figyelmem egyetlen röpke pillanatát sem, de ez nem jelenti azt, hogy nem fájnak a szavai.
Elindulok és embereim követnek engem, s önként sétálok le a palota alagsorába. A lenti őrök döbbent pillantásai közepette lépek be egy üres cellába, s komoran támaszkodom a falnak. Hangosan kattan az ajtó zárja, tompán visszhangzik. Odakint néma, döbbent csend.
*
Egész éjjel odakint virrasztanak a hozzám hűséges katonáim, s hajnaltájt léptek koppanása közeleg. Nyílik az ajtó. Felállok, hogy üdvözöljem Lord Montgomeryt.
- Malcolm – dörren komoran. – A te szádból akarom hallani!
- Felesleges, a hercegnő biztosan mindent elmondott neked.
Közelebb lép, a falon lobogó fáklya tükröződik dühös tekintetében.
- Ahogy a katonák is. Elmondásuk szerint a ruhád rendezett volt, nyoma sem volt rajtad annak, hogy akár egy ujjal is hozzá értél volna. Halljam, mi az ördög folyik itt?! Te nem vagy az a típus, aki erőszakoskodjon egy nővel! Mondd el, mi történt valójában!
Elfordulok tőle. Nem válaszolok, hosszú csend telepedik ránk.
- Ez az a titokzatos hölgy, akiért epekedsz?
Bólintok. Megvetően felhorkan.
- Hová tetted a szemedet, Malcolm? Ahová az eszedet is? Nem látod rajta, milyen egy kétszínű kis vipera? A palotában minden józan, épeszű ember kerüli a társaságukat!
Tenyerembe temetem arcomat, fáj az igazság.
- Sajnálom, Malcolm. Neked is ártottam ezzel, büntess meg kérlek...
- Nem, amíg nem hallom a szádból az igazságot! – dörren rám, vállamat erősen megszorítja és maga felé fordít. Egyforma magasak vagyunk, így mélyen a szemembe tud nézni.
- Nincs mit mondanom. Elfogadom a vádakat.
Vicsorra torzul a szája.
- Miért? A katonáid mind melletted vallanának, és teljesen bizonyos vagyok benne, hogy nekik van igazuk. Nem te voltál, de te mégis magadra vállalod.
Mit mondhatnék? Hogy sajnálom? Sajnálom hogy beleszerettem egy olyan nőbe, aki a vesztemre vágyik? Miért fáj úgy a szívem, miért sajog?! Miért nem tudom megmondani az igazat, hogy aztán tönkre tegyem és porig alázzam azt a hideg, kegyetlen szépséget?
Egy szerető szív nem tesz ilyet. Nem képes bántani azt, akiért dobog.
- Egy hercegnő becsületéről van szó – válaszolom végül halkan.
- Na és?! – kiáltja, dühösen csap öklével a falba. – Ki a fenét érdekel egy kékvérű szajha?! Miért áldozod fel magad érte, amikor csak röhög rajtad? Fel tudod fogni mivel jár ez? Halálra korbácsolnak, vagy lefejeznek! Egy könnycseppet sem fog érted hullatni, te pedig az életed áldoznád érte? Minő balgaság!
Hosszú ideig őrjöng, én pedig némán figyelem. Amikor végre lecsillapodik, felém fordul.
- Beszélek a hercegnővel, talán kitalálhatunk valami mást, hogy megvédje erényeit – megvetően köpi a szót – az én legjobb lovagom halála nélkül.
Elmegy. Döndül mögötte a vastag ajtó.
*
A napok vánszorognak, s az ablaktalan cellában a sötétség lassan beköltözik a szívembe.
Nem tudom nappal van-e vagy éjjel, de nyílik az ajtó, két katona sétál be. Nem a Montgomery ház katonái.
- Vetkőzzön le kérem, a királynő parancsára korbácsolni visszük.
Leveszem zekémet, fehér ingemet és félmeztelenül várom, hogy feltegyék végtagjaimra a nehéz bilincseket. A láncokat magam mögött húzva követem a katonákat. A palota udvarára visznek, egy kis emelvényre, az oszlopon lévő láncokhoz rögzítenek. Nem nézek körbe, tudom hogy eljöttek néhányan hogy lássák a büntetésemet, azonban abban szinte biztos vagyok, hogy Lady Julia nincs itt. Kétlem hogy képes lenne szembe nézni bűneivel.
Egy fekete ruhában lévő férfi lép mellém, a minket figyelő emberek felé fordul és egy tekercset kezd felolvasni. Hangja mély és dallamos, érződik benne, hogy nem először csinál ilyet.
- Sir Malcolm Vitrol, Elendor lordja! Bűnösnek találtatott egy nemes hölgy iránt tanúsított szégyenletes bűnben. Első Erzsébet, Anglia királynője ítélete alapján rangjától megfosztatik, huszonöt korbácsütésre, s három hónap múlván, lefejezés általi halálra ítéltetik. Az Úr irgalmazzon lelkének.
Behunyt szemekkel készülök fel az első korbácsütésre. Hangtalanul tűröm a húsomba tépő fájdalmat. Elborzadó kiáltások. Hosszú percek múlva már nem érzem a fájdalmat, csak a hátamon lecsordogáló vérem melegségét.
Erős kezek gyengéden fejtenek le a láncokról, felemelnek. Léptek ringatózása, s újra a cellám áporodott, hideg csendje.
Valaki a hátamat kötözi.
Csend.
Vízcseppek koppannak halkan. Lassan, komótosan teszik, s jobb híján számolom.
Egy. Kettő. Három. Négy.
A tompa fájdalom lüktet hátamban.
Az étel érintetlenül áll a kis asztalon.
Öt. Hat. Hét. Nyolc.
Álom csendje.
***
Nyílik az ajtó. David szokásos vizitre tér be hozzám. Délelőtt lehet, mert a reggelit megkaptam már, de az ebédet még nem.
A hónapok monotóniája mellett már csak az étkezések alapján tudok az időről tájékozódni. Katonáim, lovagtársaim, bajtársaim gyakran meglátogatnak, nem szenvedek hiányt semmiben. Kiváltságos rab vagyok, egy kiváltságos halálra ítélt. Már csak egy hónap, és lefejeznek.
Felállva fogadom Lord Montgomeryt.
- Szervusz, Malcolm.
- David – biccentek felé. Végigmér.
- Eszel rendesen?
- Igen.
Leül velem szemben az asztal melletti székre, így visszatelepedem az ágyamra.
- Helyes. – Elővesz egy kis kendőt és az asztalra teszi. – Ezt Annabelle küldi neked, egy kis sütemény és gyümölcs.
- Köszönöm. Hogy van Ő?
- Aggódik érted, de jól van.
- Egy igazi kincs, nem igaz? – kérdezem keserű mosollyal. – Becsüld meg. Bizonyára csodálatos feleség.
Elkomorul.
- Neked is lehetne egy kedves kis feleséged, ha...
Felemelem a kezem. Már megint ez a nóta. Unom. Bosszúsan fúj egyet és inkább másról kezd mesélni. A hideg tél miatt a királynő egyre jobban unatkozik, ezért már minden héten bált rendeztet.
- Micsoda pazarlás – morogja. – Inkább valami hasznosabbra költené a királyi kincstár pénzét.
- Van ott bőven arany – mosolygok elnézően. – És ha szórakozásra vágyik, hát had tegye.
Hamarosan véget ér a látogatás, és ismét egyedül maradok. Az asztalomon álló papírokra és pennára pillantok. Számtalan verset írtam fogságom során, jobb híján ezzel szórakoztattam magam, valamint a könyveket olvasgattam, amelyeket Lord Montgomery felesége küldözgetett nekem. Most csak süteményt küldött és gyümölcsöt, pedig egy újabb kötet olvasnivalónak jobban örültem volna.
Néha érkezik csomag másoktól is. Sütemények, ruhák, papír és írószerek. Nem tudom kik küldik, de jólesik. John is meglátogatott már egyszer. Csak miattam elutazott idáig, hogy jól megöleljen és könnyes szemekkel megrázzon. Keserűen felnevetek amikor eszembe jut a mókás jelenet. Öreg barátom... Sok mindenen mentünk keresztül mi már együtt.
Felállok az ágyamról, és hátam fájdalmasan húzódik. Már begyógyultak a sebek, de a rengeteg hegtől kissé merev.
Leülök asztalomhoz, és a teleírt papírra pillantok. Csupa gyűlölet és harag árad rám a szavakból, s behunyt szemekkel idézem fel magamban az estét. A nő akit szerettem, megölt bennem minden érzést. Ha valakit szeretsz és ő bánt téged, hát gyűlölöd. Ilyen egyszerű. Szíved minden zugjával, amellyel egykor szerettél, most forrón haragszol, viszolyogsz és gyűlölsz.
Ha tehetném...
Ha tehetném, és ismét találkoznék vele a kertben, ezúttal elvenném tőle azt, amelyet soha nem kaphattam meg, mégis halállal kell lakolnom érte. Ha innen kijutnék élve, megtenném, mi több... olyan kegyetlen módon tipornám a földbe, amennyire ő tette velem. A testvérével együtt.
- Légy átkozott, Julia – suttogom, fogságom óta ezredszer.
Felrémlik előttem egy könnyben úszó, álomszép de álnok, azúrkék szempár, mellkasomra szorítom kezem és előre görnyedek a fájdalomtól.
- Légy átkozott, Julien...
***
Kivágódik az ajtó, és két katona siet be. Meglepetten ülök föl az ágyban.
- Kérem, jöjjön velünk! – mondja egyikük izgatottan.
- Ma lesz a kivégzésem? – kérdezem halkan. Bizonyára előre hozták.
- Nem mylord. Kövessen minket!
Megteszem. Felveszem zekémet, kócos hajamba túrok, s hónapok óta először lépek ki innen. Amikor kilépünk az udvarra, a téli hideg a csontomig hatol, s a hajnali napsugarak bántják szemeimet.
Felkísérnek egy lépcsőn, majd felismerem a folyosót s az ajtót is. Lord Montgomery lakosztályába hoztak. De miért?
Egyikük kopog az ajtón, s azonnal kinyílik. David mosolyogva lép hozzám, megölel és vállamnál fogva bevonszol.
- Végre itt vagy, már azt hittem sosem jön el ez a pillanat.
Odabent felesége ül az ablak előtt, mosolyogva, könnyes szemekkel áll fel, leteszi kezéből a horgolást és hozzám siet. Megölel ő is.
- Malcolm! De örülök, hogy látom! Istenem, mennyire lefogyott... David mondja el neki kérem, ne húzza tovább az időt!
- Ülj le, Malcolm. - Döbbenetem tovább nő, de szót fogadok. A kezembe nyom egy lepecsételt levelet. – Olvasd!
Királyi viaszpecsét. Feltöröm, s olvasni kezdem.
Mi, Első Erzsébet... – kezdődik a levél, s elakadó lélegzettel futom át a sorokat. Visszakaptam a rangomat, a javaimat és eltörölték a halálbüntetést. Felpillantok.
- Miért?
David és Lady Annabelle összenéznek. A hölgy szólal meg.
- Sajnálom, hogy tőlünk kell megtudnia... de amíg ön fogságban volt, sok minden történt. – Mély levegőt vesz, mintha vízbe kéne ugornia. – Lady Julia Boleyn meghalt.
Elsötétül körülöttem a világ, szédelegve kapaszkodom meg az a karosszék karfájában, amelyben ülök.
- De hát hogyan lehetséges ez? – kérdezem rekedten. Fájdalom és düh marcangolja lelkemet.
- Botrányba keveredett, és... a királynő olyan haragra gerjedt vele szemben, hogy... szörnyű volt. Julia hercegnőt tegnap hajnalban holtan találták az ágyában, kezében egy kis üveg volt, amiben méreg lehetett. Búcsúlevelet is hagyott hátra, a királynőnek címezte. Nem tudjuk mit írhatott, de tegnap este magához hívatta Davidet és most... itt ülsz velünk szemben. Szabad vagy, a vádat elejtették, újra köztünk élhetsz. Hát nem csodálatos? – kérdezi könnyes szemekkel. Ajkai megremegnek, Lord Montgomery pedig mellé lép és keskeny vállára teszi nagy tenyerét. Olyan gyengéd, törődő mozdulattal, ami meglepő egy ilyen nagy és erős lovagtól.
Fájdalom áramlik szét bennem. Julia halott. Meghalt... Az imádott, gyűlölt Juliám... az enyészeté.
A szoba csendjét valami halk nesz töri meg, amely egyre hangosabb, s rájövök: én nevetek.
***
Én nem tudtam, hogy az ember mindent túlél.
Vártam, hogy a nap többé nem kell majd fel, de újra eljött a hajnal. Hideg, csontig hatoló fagyosságot hozott magával, s a felkelő nap sugarai páncélomon tükröződnek vissza.
Visszatértem.
Az elmúlt hónapokban a Montgomery birtokon lábadoztam, ott töltöttem a karácsonyt is. Lady Annabelle vendéglátásának köszönhetően visszaszedtem a régi súlyomat, valamint Davidnek és Johnnak hála az erős izomzatomat és reflexemet is. Újra a réginek mondhatnám magam, de hazugság lenne. Az elmúlt hónapok szenvedései mély nyomokat hagytak bennem. A hátamon lévő rengeteg heg néha fájdalmakkal jár, a lelkemben pedig ott izzik a gyűlölet, a forró harag. Keserű és nyers modorom lett, kíméletlenné váltam.
Az előttem tornyosuló királyi palota ezúttal nem nyűgöz le. Lovam véknyába vágom a sarkam, és behajtok a kapun, mögöttem dübörög a többi lovas is. Mindent fehér hó borít, elfedi a rengeteg mocskot. Talán le kéne vernünk a tetőket, hogy befedhesse a hó a palota belsejét elcsúfító szemetet is. Mókás lenne.
A nap további részében a szolgák újra berendezkednek a lakosztályomban, amíg én körbesétálom a palotát, hogy ellenőrizzem az őrséget. Újra a régi kerékvágás. David is csatlakozik hozzám.
- Lady Annabelle? – kérdezem tőle.
- A palotához közeli birtokunkon van, nem akart visszajönni ide. Azt mondta, úgy érzi hogy nyomasztó érzés lenne itt kihordania a babánkat. Egyetértettem vele, jobb ha minden idegességet elkerül.
- Ezek szerint te már csak nappal leszel a palotában?
- Igen. Éjjel te leszel felelős a királynőnk biztonságáért, és biztos vagyok benne, hogy jó kezekben van.
Bólintok.
- Köszönöm a megtisztelő bizalmat.
- Volna még itt valami... – dörmögi elkomorulva. Követem a tekintetét, s elakad a lélegzetem. A folyosó közepén, halványkék ruhában, szőrmés gallérú, díszes és bélelt zekében álló tünemény, égi jelenség láttán ledermedek. Az aranyszőke hajzuhatag szétáramlik vállain, sápadt, szoborszerűen szép arcában azúrkék szemei drága ékkőként ragyognak. Csendben áll a folyosón, arcán nyoma sincs a megvető mosolynak, amelyet régen mindig rajta láttam.
- Mit keres ő itt? – kérdezem halkan Davidet, tekintetem hidegen fúrom a kék szempárba. Öklöm megfeszül kardom markolatán, amelyen eddig pihentettem kezemet. – Azt mondtad, a királynő száműzte az udvarból.
- Megbocsátott neki, hiszen nem tehetett a testvére hibájáról. Ma este kezdődik a január végi bálszezon, ő is arra jött. Malcolm. Malcolm...
Felocsúdok, és felé fordulok.
- Hagyj magunkra kérlek.
Bólint.
- Rendben, de ne tégy semmilyen ostobaságot.
A folyosó csendjében a fáklyák ropogását hallgatom hosszú másodpercekig. Lassan emelem a lábam, elindulok felé, s ő is ugyanezt teszi. Egymás előtt állunk meg, fájdalom nyilall mellkasomba a látványtól. Istenem, milyen szép! Mennyire hasonlít rá, és én mennyire gyűlölöm őt ezért! És nem csak ezért.
Csak fejemet hajtom meg neki.
- Lord Julien.
- Sir Malcolm – viszonozza, hangja édes mint a méz. Szemei arcomat fürkészik, végigsiklanak rajtam. Mintha melegen simogatna tekintetével, arcán halvány, kedves mosoly, mintha örülne nekem. Felfordul a gyomrom. – Hogy érzi magát?
- Épp a hányingeremmel küszködök, de egyébként pompásan – válaszolom gúnyosan, számon megvető kis mosollyal. – Ma este is élvezheti az udvar az ön értékes társaságát?
Harag villan gyönyörű szemeiben.
- Ahogy mondja. Gondolom ön távol marad, ma este nem lesz álarcos bál. – Nyelve mint az éles penge. Felszisszenve lépek felé, haragtól elsötétült tekintettel. Rémülten hátrálni kezd, egészen a falig üldözöm, s belemarkolok abba a gyönyörű, dús, aranyszőke hajzuhatagba, hogy a szemeibe nézhessek.
- Nézz a szemembe – suttogom. Összeszorítja szemeit. – Tartozol nekem. Nézz a szemembe és kérj bocsánatot! Nézz rám!
- Nem bírok – suttogja. Piros ajkai megrebbennek, sóvár éhség, fájdalom szorítja össze mellkasom.
- Nem bírsz rám nézni? A förtelmes korcsra, aki megjárta a poklot miattad – dörmögöm.
- Engedj el...
Egy könnycsepp csordul ki lezárt szemhéjai alól. Letörlöm egyik ujjammal, hitetlenkedve nézem. Képes volt még műkönnyet is ejteni, de hát nem először teszi, nem igaz?
- Te hazug, kétszínű kígyó – suttogom. – Ne hidd, hogy valaha is megbocsátok neked.
Vágyakozva simogatom meg szép arcát, bőre puha mint a barack. Hüvelykujjam ajkára kúszik, tekintetem elsötétül a vágytól. Zihálva hajolok le hozzá, megrebbennek a szempillái, tekintetem elmerül azúrkék végtelenségében.
Arcomat eltorzítja a gyűlölet, egész testemmel a falhoz préselem, erősebben tépek hajába és ő feljajdul. Szájába súgom a szavakat, de nem csókolom meg.
Ő nem Julia... ő nem Julia...
- Amíg élsz, üldözni foglak a bosszúmmal, Julian Boleyn.
Hirtelen engedem el őt, s ő zihálva csúszik le a fal mentén a földre.
Határozott, erőteljes léptekkel hagyom faképnél.
|
| Silvery | 2011. 05. 22. 23:12:44 | #13785 |
 Karakter: Julian Boleyn
Lassan elhal a nevetésem, de ajkaimon még mindig kitartóan honol a szórakozott mosoly. Képtelen vagyok elhinni, hogy Julia nem ismerte fel… bár… abban egyet kell értenem, hogy sokkal vonzóbb kisugárzása van, mint máskor. Valahogy… mintha az egész lényét megváltoztatná, hogy ápoltabban felöltözött. Kár, hogy a csúfságán ez mitsem segít. Se a származásán. Nincs esélye Juliánál, és most már legalább ezt ő is tudja. Így tisztességes, mindenki jól jár.
Bár… persze, hogy én kapok pofont egy két méteres lovagtól. Mindig így végződik, és tudom, hogy Julia mennyire élvezi. Mindig én kaptam a büntetést és a verést azokért a dolgokért, amiket ő csinált.
Legalább most már biztosan tudja a lelkiismeretem, hogy az égvilágon semmivel nem tartozom ennek a férfinak.
Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy segíteni akarok e egy elvakultan szerelmes idiótának. Szép köszönet… megüt… egyáltalán van róla fogalma, hogy mi jár azért, ha ennek híre megy? Erzsébet kegyence vagyok, ha akarnám ezért még az udvarból is kitilthatná őt. Lehet, hogy jobban járna… ott legalább nem érné el Julia mérge.
Lord Vitrol hátralép nővérem szavai hallatán, szemeim egy röpke pillanatra tágra nyílnak, ahogy a férfi egészen a korlátig szédeleg, izmaim megfeszülnek, arcomról lefagy a vigyor a néma, elfojtott szenvedés láttán. Ennyire szeretné őt? De hiszen még csak nem is ismeri. Nem tudja milyen természete, milyen elrettentő személyisége van.
A mellkasom összeszorul, légzésem egy leheletnyivel felgyorsul, mikor Vitrol keserűen, fájdalmasan felkacag. Nyilván rádöbbent az önnön balgaságára. Épp ideje volt, hogy befejezze a reménytelen álmodozást és visszatérjen a komor valóságba.
Felém pillant, s elfelejtek lélegezni, ahogy meglátom a szemeiben tükröződő mély, sóvár fájdalmat. Szánalomra méltó.
Megrezzen, szinte letépi magáról a maszkot, tekintetem Julia felé villan, a meghökkentsége különös elégedettséggel tölt el.
- Ígért nekem egy táncot, mylady. Csak ennyit kérek, semmi mást, és többé nem zaklatom visszataszító jelenlétemmel. – Halk, szinte suttogó szavak törik meg a hármunkra ereszkedett, feszültségtől terhes csendet, ajkaimat összeszorítva állok ellen a késztetésnek, hogy én válaszoljak a nővérem helyett.
Julia arca kétségbeesett, nyilván fogalma sincs, hogy mit válaszoljon, s egy röpke pillanatra felém sandít. Segítséget kér. Röhejes. Mindig így végződik. Julia semmihez nem ért azon kívül, hogy mások lelkébe tiporjon, s ha jön egy bonyolultabb helyzet, mindig engem keres támaszként. Hát, most magadra maradtál, nővérem.
Ez a férfi már eleget szenvedett miattad, még akkor is, ha rászolgált a vakságával.
- Kezdettől fogva tudtam, hogy semmi esélyem önnél, csak a nekem ígért táncra vágyom. – Majdnem felhorkanok mérgemben, szinte én érzek irritáltságot a kitartó próbálkozásai miatt. Nevetséges. Miért nem fogja végre fel, hogy semmi keresnivalója nincs a köreinkben? Teljesen más világban élünk, teljesen más normák szerint. A mi világunkban nincs olyan, hogy szerelem vagy őszinte vágy. A mi világunkban számítás, képmutatás és alku van. Ennyi! Nem való egy érzékeny, tisztalelkű köznemes a társaságunkba. Túl hamar belerokkanna.
Alázz vagy megaláznak. Ezek a mi törvényeink, akármilyen undorító és visszataszító is a tény.
Julia lassan lép felé, s mikor szemem sarkából látom, hogy a tenyerébe csúsztatja ujjait, szemeim ismét elkerekednek. Ne.
Julia… ne…
- Lord Vitrol, bocsásson meg nekem, félreismertem önt. Azt hittem egy bárdolatlan és ápolatlan katona. A jelenlegi megjelenése és viselkedés rácáfol minden félreértésre. – Hangja olyan bájos dallammal cseng, hogy talán még én is bedőlnék neki, ha nem tudnám, hogy milyen is valójában, fogaimat összeszorítva döntöm a korlátnak a fenekemet, hogy kissé megtámaszkodjak, fejemet rosszallón csóválom meg, de tisztában vagyok vele, hogy Vitrol most semmit nem lát és semmit nem hall Julián kívül. Süket és vak minden figyelmeztető pillantásra vagy szóra. Hogy lehet ennyire sekélyes és bolond?
- Nem undorodik tőlem, mylady? – Halk, összezavarodott kérdés, bizonytalan hangszín. Szívem összeszorul, képtelen vagyok nézni, amit Julia művel vele. Vajon még mindig amiatt zavar, hogy megmentett? Ahányszor ránézek, látom azt a magabiztos harcost, aki letépte rólunk a haramiákat és utána óvón rám terítette a köpenyét.
Idegesít, hogy mindezek után Julia még bántja. Nehezére esne egyetlen embert békén hagyni?
- Van önben valamiféle különleges vonzerő... egyfajta nyers, férfias báj… - Nem figyelem mozdulataikat, de ahogy hallom felgyorsulni Vitrol légzését, ki tudom találni, hogy mi történhetett. Julia minden báját és szépségét beveti, hogy megbolondítsa… minél magasabban lebeg a boldogságtól, annál hatalmasabbat fog zuhanni utána. Mókás játék.
- Julia ne csináld. – Mielőtt még végiggondolhatnám szavaimat, szívem ösztönösen arra hajt, hogy közbelépjek. Nem engedem, hogy ennél tovább húzza ezt a játékot. Ahogy ismerem, nem fog nehezére esni egy új célpontot keresni, és akkor talán még én is beszállok. Amíg Vitrolt bántja, képtelen vagyok élvezni, és ez felettébb zavaró tényező. Gyűlölök kimaradni a mókából.
- Akkor táncol velem? – Vitrol úgy pillant rá, mintha meg sem hallotta volna szavaimat, s mire kizökkenek a felháborodott ledöbbentségből, már el is tűnnek az üvegajtó mögött.
Végre kiengedem ajkaim közül a keserű horkantást, kezeimet szorosan összefonom mellkasom előtt. Azt hiszem, minden tőlem telhetőt megtettem. Innentől mosom kezeimet…
Még néhány percig kint maradok, a sötét éjszaka leple alól figyelem a benti fénykavalkádot, a táncoló párokat, szemeim megpihennek nővérem karcsú alakján. Szinte ragyog a tömegben, bájos mosollyal, könnyed mozdulatokkal táncol, gyönyörű ellentétet alkotva párjával. Vitrol meglepően könnyedén, elegáns mozdulatokkal vezeti őt, ajkaim keserű mosolyra húzódnak. Vajon hány férfiszívet fog még összetörni a nővérem? Sokat, ebben biztos vagyok.
Bár… azt hiszem emiatt nincs jogom szemrehányást tenni, hiszen én sem vagyok jobb. Nem az én hibám, hogy vakon belém szeretnek azok a nők. Mennyi balga, meggondolatlan féleszű.
Úgy néz ki valaki azzal tölti az unalmas perceit, hogy másokat kínoz, valaki pedig azzal, hogy szenved. Inkább választom az elsőt.
Lemondó mosollyal sétálok vissza a hangos, zsongó terembe, elég megállnom a táncparkett szélén, egyből körém gyűlik egy aprócska tömeg. A nők miattam, a férfiak pedig abban reménykednek, hogy miután Julia végzett a tánccal, csatlakozik hozzánk.
Véget ér a kűr, s számtalan fiatal nemes örömére, Julia valóban rögtön mellénk rebben, ajkain undorodó, színlelt mosoly játszik, s nem kell sokat várni, hogy elkezdje ecsetelni, milyen szörnyű élményben volt része.
Szavai különös, eddig soha nem érzett irritáltságot váltanak ki belőlem, a fogaimat összeszorítva hallgatom a szórakozott vihorászást. Rajta nevetnek. Azon a férfin nevetnek, aki az életét kockáztatva mentett meg minket a nyomorú haláltól és a haramiák kínzásaitól. Vajon tényleg… tényleg ezt érdemli?
- Komolyan mondom, még Lord Montgomery is jobban táncol nála, a sánta lábával. – Újabb vihogás a tömegben, ujjaim összeszorulnak, s kilépek az egyre szélesedő gyűrűből. Mindenki megy szórakozni. Mindenki megy hallgatni a szavaikat. Én bőven eleget hallottam.
Visszataszító. Még soha nem gyűlöltem ennyire az udvari népet. Általában én is ott vagyok közöttük. Mi változott most? Nem értem. Undorító.
Tekintetem megakad Vitrolon, aki egy punccsal teli poharat hordozva sétál Julia felé, és rögtön rájövök, hogy valószínűleg neki viszi. Kár, hogy mások megelőzték.
Úgy látszik Julia kedvenc lekoptatási módszere még mindig az, hogy elküldi puncsért a partnerét.
Mellé lépek, s mielőtt észrevehetne, kiveszem a kezéből a poharat.
- Köszönöm, már úgyis rossz volt a szájízem. – Halkan, haloványan elmosolyodva szólalok meg a kérdő tekintet láttán, látom szemeit Julia felé villanni egy pillanatra, s mikor megnyugtatja a látvány, hogy már van frissítője, nem dörren rám az udvariatlanságom miatt. Idegesít ez a férfi. Mégis kényszert érzek, hogy segítsek neki. Gyűlölök belerúgni azokba, akik már a földön vergődnek.
A társaság is megpillant minket, s hirtelen némulnak el a gonosz kacajok és a kegyetlen, aljas megjegyzések. A teremben zsibongó emberek nesze mintha eltávolodna, csakis a ránk ereszkedett sűrű, mozdulatlan csend marad, egyértelművé téve, hogy egy illetéktelen személy lépett a körbe.
A feszült némaság hosszúra nyúlik, s én szemforgatva lépek Vitrolhoz, lábujjhegyre állva hajolok a füléhez, hogy bele suttoghassak, kellemes, keserédes illat mászik az orromba. Nem is büdös, pedig tisztán emlékszem, hogy ez volt az egyik vád…
- Igen, önről beszélgettek. – Finoman érintem hozzá kezemet, belekarolva húzom őt távolabb a viperák fészkétől, magunk mögött ismét hallom a megszokott sutyorgásokat és az izgatott pusmogást. Nyilván azt várják, hogy még mélyebbre tiporjam. Nagyon örülnének neki.
Érzem a hátamon Julia gyilkos pillantását, s ez apró mosolyt csal ajkaimra. Ő az egyetlen, aki valószínűleg tudja, hogy milyen ünneprontó leszek. Bár… attól tartok durván kell fogalmaznom, hogy felfogja. Úgy láttam, a szép szóból nem tanul. Sőt… még a csúnyából sem. Ilyenkor folyamodunk a nagyon csúnyához.
Sajnálom.
- Akkor hát hazugság volt, amit odakint az erkélyen mondott nekem? – Mosolyom kiszélesedik, ahogy felidézem a pillanatot és Julia szavait, s visszafogottan, lassan rázom meg a fejemet. Nem mintha hazudott volna… csak… nem egészen mondott igazat. Hehh…
- Ó, Julia nem hazudott. Valóban van önben valamiféle... – Rövid szünetet tartok, ajkaim megrezzennek,a hogy keresem az ideillő szavakat, s közben egy elegáns mozdulattal vetem hátra hosszú hajfonatomat. Hogy is mondjam… hm… tudom már. – …paraszti báj. – Még egy utolsó kortyot iszom a pohárból, majd visszanyomom a kezébe. Itt az ideje, hogy megtanulja, hol van a helye.
Az olyanok, mint ő, nem jók másra azon kívül, hogy puncsot hozzanak és elvigyék az üres poharakat. Még ahhoz sincs joga, hogy reménykedjen.
- Ezek szerint mégsem reménykedhetek semmiben, igaz? – Szinte felhorkanok szavai hallatán, vissza kell tartanom a kegyetlenségemet, pedig szinte tombol a mellkasomban, hogy a felszínre törjön. Az előbb még védeni akartam, de nemsokára annyira felidegesít a felesleges ragaszkodásával és a túlzottan erős érzelmeivel, hogy én leszek az, aki megadja neki a kegyelemdöfést.
- Miért, talán valaha is megfordult a fejében, hogy szóba áll önnel egy hercegnő? Egy Boleyn házi hercegnő? Valóban ezt hitte? – Hangomban gúny és őszinte hitetlenkedés rejlik. Képtelen vagyok elképzelni, hogy ilyen tébolyult lenne. Mégis csak Lord Montgomery jobb keze, valahogy ki kellett érdemelnie ezt a címet. Bár, azok alapján, amilyennek eddig megismertem, talán az agya helyén csak puncs csordogál.
- Nem. – Helyes. Azt hiszem a téma le van zárva.
Halkan, talán enyhe megkönnyebbültséggel nevetek fel, finoman veregetem meg a vállát, hogy megnyugtassam, de hangomban egy cseppnyi őszinte kedvesség sincs. Végig lekezelő és megvető a modorom, de úgy gondolom, még így is jobban bántam vele, mint Julia.
- Menjen, keressen magának egy csinos grófkisasszonyt és felejtse el a lehetetlen dolgokat. – Felpillantok rá, és ahogy meglátom ajkait egészen vékony vonallá szorulni, felkuncogva mosolyodom el. Hihetetlen. Látom a szemein. Egyszerűen látom a szemein. Még mindig nem fogta fel. Lord Vitrol… mennyire kell megaláznom önt, hogy rádöbbenjen, nincs keresnivalója a köreinkben? - Ó tudom, nem fogja megtenni. Továbbra is ajándékokkal és versekkel fogja a testvéremet ostromolni, mint a többi bolond. Igazam van? Felejtse el. Nézze! – Megfordítom, s mikor látom, hogy tekintete a mi kis társaságunkra szegeződik, folytatom. - Tudja miről beszélgetnek, mylord? – Ajkaimon mosoly ül, de szemeim nem mosolyognak. Szánom őt. Sajnálom, hogy ezt kell tennem vele, de majd rá fog jönni, hogy így jobban járt. - A nővérem épp azt meséli, hogy milyen esetlenül táncolt, hogy lószaga van, és hogy egy faragatlan tuskó. Még gúnynevet is kapott. Érdekli milyet? – Még soha nem volt ilyen nehéz jókedvet és gúnyt erőltetnem a hangomba, szavaim mégis könnyedek és játszadozóak. Idegesít, hogy ezt kell tennem. Hogy nekem kell ezt tennem. Julia is tudja, hogy mit tett értünk ez a férfi, és mégis. Mindegy. Most már mindegy. Már megszoktam, hogy mindig én vagyok a rossz fiú. Talán így is van.
Hátra lép durva szavaim hallatán, nem engedem arcomról eltűnni a mosolyt, s ez kellemetlen szúrást kelt mellkasomban. Gyerünk. Fogd fel, hogy itt az idő, hogy eltűnj. Fogd fel, hogy itt csak ellenségeid vannak. GYERÜNK!
A szemeiben végtelen fájdalom, már-már kétségbeesett kín tükröződik, a fogaimat összeszorítva várom, hogy végre eltűnjön, a körülöttünk lévők sutyorgása visszhangzik fülemben. Igen. Rólad beszélnek. Rajtad nevetnek. Te vagy a szórakozás tárgya. Tűnj innen.
Hátrál még egy lépést, arca még jobban eltorzul a fájdalomtól.
Nem hagyja el több szó az ajkait, gyors, viharos léptekkel távozik, s a neszek, a hangok visszatérnek a terembe. Egy másodperc elég volt, hogy mindenki megfeledkezzen a létezéséről. Ez így nem helyes.
Lehunyom szemeimet, enyhén megrázom a fejemet, hogy elűzzem a zavaró, felhős gondolatokat. Emelt fővel, gúnyos mosollyal lépek vissza a többiekhez.
- Remekül csináltad, Julian. Már kezdett felettébb zavaró lenni a jelenléte, köszönöm. – Julia szavai nyájasak és ridegek, s valószínűleg csak én tudom, hogy a mérgét leplezi a kedves szavakkal. Belül valószínűleg őrjöng a dühtől. Elvettem a kedvenc játékszerét.
- Örülök hogy segíthettem, nővérem. – Hangom megvető és undorodó, s ez senki figyelmét nem kerüli el. Az este folyamán egyetlen egyszer sem szólalok meg ezután.
***
Halkan kopogtatok a nővérem ajtaján, de nem kapok választ. Irritáltan sóhajtok fel, kezeimet összefonom mellkasom előtt, ahogy féloldalasan az ajtónak támaszkodom. Pár órája kaptam tőle egy üzenetet, amiben kárörvendőn elmesélte, hogy kapott egy búcsúverset Vitroltól. Érdekes, azt hittem soha többé nem fog közeledni felé azok után, ami történt. Bár, dicséretes, hogy két hetet kibírt ajándékok küldözgetése nélkül. Heh… inkább röhejes…
Szemeim a folyosó ablakán túli kertre siklanak, a Hold fénye ezüstösen simogatja a kert lombjait, s pár percig elmerülten figyelem a látványt. Vajon hol lehet ilyenkor Julia? Talán az udvarhölgyekkel beszélget, fecserészik. De lassan már éjszakába nyúlik az idő.
Összehúzom magamon a hófehér, földig értő hálóköntöst, lassú lépteim a kertbe vezetnek. Már nincs sok hátra a nyárból, nemsokára beköszönt a zord, rideg tél, lehetetlenné téve a kinti elfoglaltságokat. Nem szeretem a telet. Még a nyárnál is sokkal, de sokkal unalmasabb, és a bezártság miatt még inkább egymás társaságára kényszerülnek az emberek. Bár… mindig is társasági lénynek mondtam magam. Soha nem zavart igazán a gondolat. Akkor miért? Miért jutott most mégis eszembe? Nem értem…
Mire kizökkenek a gondolatimból, már a kerti tó mellett állva figyelem, ahogy a Hold ezüstport szór a billegő hullámokra, lehunyt szemekkel veszek egy mély levegőt, beszívva a kellemesen meleg, mégis hűvös szellővel simogató levegőt.
- Mylady? – Megrezzenek a hang hallatán, az egyik szemöldökömet lassan húzom fel, miközben hátrasandítok a vállam fölött, szemeim tágra nyílnak, ahogy Lord Vitrol alakján pihen meg tekintetem. Hát persze… Lord Montgomery és Lord Vitrol felelősége a biztonság. Minden bizonnyal emiatt jár errefelé az éjszaka közepén. Gondolom… ha másról lenne szó, titkos találkozót gyanítanék, de így…
Gúnyosan elvigyorodom magamban, de nem szólalok meg, ajkaimon sejtelmes, halovány mosoly játszik. Mylady? Igen… már jó párszor megesett, hogy összetévesztettek minket… olyan sokszor, hogy már haragudni sem tudok érte. Eleinte irritált… aztán nem érdekelt… most mókásnak, bókolónak tartom a gondolatot.
- Nem kéne éjszaka kint mászkálnia. Veszélyes. – A hangja rekedtes, érzem benne a fájdalom reszketését, s képtelen vagyok tovább húzni a némaságot. Kegyetlenség lenne sokáig hitegetni, hogy a szíve hölgye áll előtte. Kegyetlenség lenne…
Felé fordulok, felemelem a tekintetemet, és várom, hogy rádöbbenjen, hogy nem Julia áll előtte. Tekintetünk összefonódik, és hosszú-hosszú másodpercekig meredünk egymásra némán. Lehet… lehet, hogy a sötét miatt nem veszi észre…
Felsóhajtok, ismét a tó felé fordítom fáradt tekintetemet, majd halkan, hozzám nem illően lágy és kellemes hangon szólalok meg. Ez a szánalmas idióta még attól is elveszi a kedvemet, hogy gúnyolódjak.
- Ne aggódjon miattam, Lord Vitrol. – Szemem sarkából látom ledermedni őt, majd ásítva túrok a hajamba, melynek tejfölszőke tincsei fehéren virítanak az ezüstös félhomályban. – Biztosíthatom, hogy a nővérem betartja annyira az illemszabályokat, hogy ne tartózkodjon éjszaka egyedül a szobáján kívül. – Hangomba akaratlanul is visszaköltözik a lenézés és a gúny, ahogy megemlítem Juliát, s irritáltan, lassú mozdulattal lépek Vitrol felé.
- Lord Julian… - Halkan ejti ki a nevemet, ajkaimra gúnyos mosolyt csal szívem hangos dübörgése. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? Még mindig azt az ábrándképet üldözi? Miért nem képes elfelejteni őt? Hiszen nem több egy megfoghatatlan délibábnál. Számára nem.
- Mit szeret benne? Hiszen nem is ismeri. Ha csak a szépségéért van oda, akkor engem is rajongva imád? – Hangom egyre halkabb, de a gúny nem hal ki belőle. Vitrol elé lépek, ujjaim a mellkasára csúsznak, érzem megborzongani testét, s halkan felnevetve markolok a ruhájába, a mozdulat a legkevésbé sem gyengéd, inkább durva és erőszakos.
Irritál ez a férfi. Hát semmi nem számít neki azon kívül, hogy milyen maszkot húz magára Julia? Képes csak azért így nézni rám, mert hasonlítok rá? És akkor ő merészel szerelemről és érzelmekről beszélni. Egyszerűen idegesít.
Halkan felsóhajtva lépek el tőle, megvető pillantással meredek a fakózöld szemekbe, melyek most visszatükrözik a hold sápadt fényét, többszáznyi érzelemmel együtt. Fájdalom, értetlenkedés, megrökönyödés… vágy…
Lassú lépteim megtorpannak, mikor halk nevetést hallok a sövénylabiritus felől, egyik szemöldökömet felhúzva meredek a hang irányába, s szemem sarkából látom, hogy nem csak az én figyelmemet keltette fel a lágy, csilingelő kacaj.
Ismerem ezt a nevetést.
Megfagy ereimben a vér, gyors léptekkel indulok el a bokrok irányába, magam mögött hallom Vitrol súlyos lépteit.
- Julia! – Hangosan ejtem ki nevét, és a nevetés elhal. Halk, kapkodó mocorgás, suttogás hangja mászik a fülünkbe, s a levegő mintha megtelne a félelem, a kétségbeesés ernyedt, fojtogató bűzével. Mi… mi folyik itt?
Megtorpanok Julia mellett, zihálásom keveredik Vitrol nehéz lélegzetvételeivel, szemeim elkerekednek az elém tárulkozó látványtól, ereimben megfagy a vér.
Julia ruhái szét vannak dobálva, a felső részt a kezével tartja melle előtt, a harisnyája tőle egy méterre pihen a fűben. Hátrálok egy lépést ujjaimat ajkaim elé emelem, tekintetünk összefonódik.
- Hogy… hogy tehettél ilyet? – Hangom halk és hitetlenkedő, a megrökönyödöttség, az elárultság fájdalma tükröződik minden szóban. Tudtam, hogy Julia sok mindenre képes. De ha ennek híre megy, azt a család becsülete bánja.
Ujjaim ökölbe szorulnak, Julia kétségbeesett, reszketeg mozdulatokkal áll fel, de mikor felém lép, én távolodok.
- Julian… én… nem így akartam… ennek nem szabadott volna kiderülnie… - Hangja vékony, hallatszik, hogy a sírás küszöbén áll. Talán életében először hullajtana valódi könnyeket.
Szinte el is felejtem Lord Vitrol jelenlétét, elmémben zavarosan kavarognak a gondolatok, s a meghökkentséget, a ledöbbentséget izzó harag váltja fel. Felé lépek, s most ő az aki megtántorodna, de én gyorsabb vagyok.
- Felfogtad, hogy mit művelsz?! – Megragadom a kezét, de fizikailag bántalmazni még most is képtelen lennék őt, a mozdulat nem erőszakos. – Ha ez kiderül, akkor az egész családra szégyent hozol! – Üvöltve hajolok közelebb hozzá, s neki előtörnek a hisztérikus könnycseppjei. Szánalmas. Még ilyenkor is hisztériázik, ahelyett hogy elegánsan, nőiesen sírva tűrné a tetteinek a következményét! Hogy… mégis hogy lehet ilyen feslett és érzéketlen valaki?!
- Ha miattam aggódnak, tőlem nem tudja meg senki. – Vitrol hangja mély és rekedtes, elszorul a szívem, mikor rádöbbenek, hogy az ő szemszögéből, milyen ez a szituáció. Most derült ki, hogy élete nője egy közönséges szajha. Szánalmas.
És ezek után még azt várja, hogy higgyünk a szavának? Azok után, amit Julia tett vele, mi oka lenne a hallgatásra? Mi oka lenne védeni, oltalmazni őt? Nem… nem…
Julia szemei tágra nyílnak, túlságosan ismerem a tekintetében megcsillanó fényt ahhoz, hogy ne tudjam: kitalált valamit. Gyűlölöm ezt a pillantást. Elegem van belőle. Elegem van, hogy tartom a hátamat.
- Nem… valóban nem kell kiderülnie. Julian! – Durván megtépi a szoknyáját, a hang szakadása visszhangzik fülemben, s Julia könyörögő pillantással kapaszkodik a kezeimbe. Tudom mire gondol. Nem… nem… nem…
- Nem! Soha! Nem érsz annyit, hogy miattad hazudjak. – Megvető, kegyetlen hangsúllyal ejtem ki a szavakat, durván kitépem magamat a reszketeg ölelésből és hátrálok egy lépést. Nem… arra nem lennék képes.
Tekintetem Vitrolra vándorol, aki kérdőn, enyhe értetlenkedéssel néz ránk, de arcán már látszanak a gyanakvás előjelei. Gyorsan kell döntenem.
- Julian, a nővéred vagyok! – Szinte visítja a szavakat, ismét megragadja a kezemet, a gyönyörű, smaragdzöld szempár kérlelőn pillant fel rám, a könnycseppeken megvillan a csillagok tündöklő fénye.
Tudom, hogy meg kell tennem. Vitrol kihasználná ellenünk az információt, és a nővéremnek elég titkos ellensége van ahhoz, hogy botrány legyen belőle.
- Bár ne lennél… - Hangom elhal, torkom elszorul, ahogy magamhoz ölelem Juliát, szívem fájdalmasan sikít mellkasomban, testemet átjárja az undor, a tartózkodás ahogy hangosan felüvöltve szólalok meg, de nem tudom, hogy magamtól vagy Juliától érzem ezt az émelyítő, borzongató hányingert.
- ŐRSÉG!!! – Már az én szemeimből is csordogálnak a könnyek, de én nem a vele történteket gyászolom. A mellkasom összeszűkül, legszívesebben zokognék a fájdalomtól, tekintetem esdeklő és bocsánatkérő, mikor találkozik Vitrol ledöbbent pillantásával.
- Micsoda? – Halkan suttogva mered ránk, valószínűleg már tudja. Igen… szinte biztos, hogy már tudja, mi jár a fejünkben. Túl késő van ahhoz, hogy elmeneküljön, s ha menekülés közben kapnák el, csak növelné a rá terelődő gyanút.
Nem mintha azt növelni kéne… két főnemesi származású szava egy köznemes ellen…
Az őrség hangja közeledik, s mikor végre odaérnek, meglepetten pislognak ránk.
- Ez a férfi bántalmazni próbálta a nővéremet! Ki tudja milyen szörnyűségek történtek volna, ha nem érek ide időben! – A könnycseppek patakokban mossák az arcomat, kezeim olyan szorosan ölelik Juliát, mintha azzal, hogy megpróbálom bemesélni magamnak a testvéri kötődés fontosságát, enyhítenék a bűnömön.
Pedig ez nem így van. Nem… soha… soha többé nem leszek képes tükörbe nézni.
Soha többé nem akarom, hogy a szemeim elé kerüljön ez a szajha. Nem a testvérem. Még csak nem is a rokonom. Mostantól semmi közünk nincs egymáshoz.
Sajnálom Vitrol… senki nem fogja megkérdőjelezni a szavunkat, főleg amiatt nem, hogy mindenki tudja milyen őrülten szerelmes a nővérembe… talán életemben először…
… őszintén sajnálom.
Remélem Lord Montgomery kiáll érte. Igen… minden bizonnyal megvédi… remélem…
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 05. 22. 23:16:09
|
| Levi-sama | 2011. 05. 22. 20:18:38 | #13780 |
Karakter: Lord Malcolm Vitrol
Álomszép mosoly kúszik a vörös ajkakra, felém lép, édes kamilla illata betölti elmémet. Engem figyel a zöld szempár, s karcsú kezét kinyújtja felém. Megborzongok az öröm és a vágy keverékétől. Óvatosan fogom meg a karcsú, ápolt kezet, számmal megérintem. Mennyire selymes és bársonyos! Elgyengülök telkesen, de uralkodom magamon és felé nyújtom a kendőt.
- Remélhetem, hogy elkísérhetem az esti bálba? – kérdem tőle, s tudom hogy el fog utasítani, mégis... mégis muszáj volt megkérdeznem. A halvány remény amely lelkemben pislákol, kényszerít rá, hogy minden lehetőséget ragadjak meg.
Mielőtt Lady Julia válaszolhatna, bátyja szól közbe, se csak most fogom fel hogy nem egyedül vagyunk. Körülöttünk rengeteg ember figyeli árgus szemekkel a fejleményeket.
- Nővérem, tudtommal már sokaknak ígértél táncot az estére, így nem tartom etikusnak, ha ezek után kísérővel jelensz meg – mondja az ifjú herceg, szép arca kifejezéstelen, hanghordozása gúnyos. Harag gyullad bennem. Mégis hogy merészel közbeszólni?
- Oh, igazad van Julian – felel neki az égi tünemény. - Viszont megígérem, hogy táncolok önnel is, Lord Vitrol. Végül is… álarcosbál lesz.
Mintha arcul csaptak volna. Elszégyellem magam, amiért egyáltalán eszembe jutott ide jönnöm. Hirtelen mélyen tudatában vagyok annak, hogy hajam izzadtan tapad arcomba, amelyen ott az ocsmány heg, s páncélom sem egy gazdag nemesre jellemző szép darab, hanem harcokban edzett, néhol horpadt. Örülhetek annak, hogy megérinthettem, rám mosolygott és szólt hozzám. Semmi keresnivalóm már itt.
- Mindig olyan nagylelkűen és meggondolatlanul felajánlod a társaságodat, nővérem. Szerintem már így is túl sok táncot ígértél ahhoz, hogy mindenkinek a kedvében járhass. Ne ess túlzásokba.
Körülöttünk visszafojtott nevetések hangjai, de már nem foglalkozom ezzel. Sosem bírtam a nagy társaságot, és a rám irányuló figyelmet.
- A viszontlátásra, mylady – hajtok fejet, és elmegyek. A szabályok szerint mellé ülhetnék hogy együtt nézzük tovább a párbajokat, de egy ilyen senki mint én nem tartózkodhat egy hercegnő mellett csak úgy. Talán jobb is, annak a fiúnak a nyelve olyan, akár a méregbe mártott tőr.
***
Legelegánsabb fekete bársonyzekémet veszem fel. Ujjamon a grófi pecsétgyűrű. Hajamat összefogtam, arcomon egy elegáns maszk.
Szívem a torkomban dobog, ahogy keresztülsétálok a báltermen. Mindenki jól érzi magát. Lord Montgomery a királynő mellett ácsorog, a szórakozókat figyeli, csak ő nem szórakozik, no meg az őrség akiket az imént ellenőriztem. Felkérek táncolni egy ladyt, majd elbúcsúzom tőle és tovább keresem szívem hölgyét. Nem vagyok méltó rá hogy bármit is követeljek tőle, de keményen megdolgoztam azért az egy táncért. Nem akarom úgy leélni az életemet, hogy legalább egyszer ne tarthattam volna a karjaimban.
A terem egyik sarkában találok rá, rajongói gyűrűjében. Amikor elindulok felé, azonnal mellette terem valaki, és elrángatja onnan. Hajszínéből jövök csak rá, hogy a bátyja az.
Követem őket az erkélyre, s meghallom a herceg gúnyos szavait.
- Hogy te mennyire sekélyes idióta vagy, nővérem. Szánalmas.
Gondolkodás nélkül lépek oda, s a hölgyet ért sérelemért emelem kezem hogy megüssem, de még időben fékezem erőmet, és épp csak meglegyintem.
A hercegnő felsikkant, arcán hálás mosoly terül szét. Álomszép. Nyitom a számat, de felcsattan a fiú durcás hangja, szinte sziszegi a szavakat, kezével arcát dörgöli.
- Az ég szerelmére, Julia! Ez nem egy ismeretlen férfi, hanem Vitrol.
- Ne beszélj ilyen sületlenségeket, Julian! Vitrol visszataszító és unalmas!
Csak a távolból hallom a herceg csilingelő kacagását. Zúg a fülem... Megtántorodom, s kezemmel kapaszkodót keresve ragadom meg a korlátot. A hideg márvány biztonságot nyújtó keménységgel áll ellen elfehéredő ujjaim szorításának.
Halkan, keserűen felnevetek. Igen, erre számítottam, semmi másra. Megrázom a fejem, rendezem maradék józanságomat, de nehéz az Ő közelében gondolkozni. Bármennyire fájnak a szavai, a szívem akkor is sóvárogva dobban ha ránézek.
A gúnyosan mosolygó hercegre tekintek, aki már nem mosolyog.
Leveszem a maszkomat, kihullik kezemből, halkan koppan a márványkövezeten. Arcomat körülölelő hajtincseim előre hullnak, elrejtik szemeimet.
- Ígért nekem egy táncot, mylady. Csak ennyit kérek, semmi mást, és többé nem zaklatom visszataszító jelenlétemmel.
A hölgy tétován mér végig, látszólag fogalma sincs mihez kezdjen a hirtelen kialakult helyzettel, talán az iménti szavait is bánja már, de nem érdekel. Gondolhattam volna, hogy egy ennyire éteri szépség viszolyog a magamfajtától, és a fenébe is...
- Kezdettől fogva tudtam, hogy semmi esélyem önnél – töröm meg a csendet halkan. Felé nyújtom kezemet. – Csak a nekem ígért táncra vágyom.
Tenyerembe csúsztatja ujjait, közelebb lép hozzám, szemembe néz. Elkábulok a hirtelen közelségétől, az élménytől hogy a kezét foghatom, az illatától.
- Lord Vitrol, bocsásson meg nekem, félreismertem önt. Azt hittem egy bárdolatlan és ápolatlan katona. A jelenlegi megjelenése és viselkedés rácáfol minden félreértésre.
Összezavarodva nézek le rá, nem értek semmit.
- Nem undorodik tőlem, mylady?
- Van önben valamiféle különleges vonzerő... egyfajta nyers, férfias báj – leheli, megrebbennek szempillái, halovány mosoly költözik szép arcára. Szívem hevesen kezd dobogni, s amikor mellkasomra simítja másik kezét, sűrűbben kell levegőt vennem.
- Julia ne csináld – morogja mögötte a herceg, de nem figyelek rá. Imádattal szívom magamba a hölgy földöntúli szépségét.
- Akkor táncol velem?
- Örömmel – mosolyog rám sugárzóan. Szám körül játszó mosollyal vezetem vissza őt a bálterembe, s odabent derekára teszem kezem, amikor szembefordul velem.
Szinte szárnyakat kapok a boldogságtól. A világ legszebb nőjét tarthatom karjaimban, vele táncolhatok.
Hamar véget ér a kűr. Elengedem őt, s ő pihegve pillant körül.
- Megszomjaztam, mylord...
- Hozhatok önnek egy frissítőt?
- Megkérem rá.
Elfordul tőlem, én pedig elsietek a puncsos tálhoz. Jóval később, miután már minden lehetséges helyen keresem, végre megtalálom. Hódolói gyűrűjében áll, vígan kacarászva mesél nekik valamit, nagyon jó kedvük van.
Egy sápadt kéz nyúl be a látóterembe, elveszi tőlem a poharat. A herceg az.
- Köszönöm, már úgyis rossz volt a szájízem. – Lenézek rá, de nem teszem szóvá hogy elvette a poharat, hiszen Lady Julia kezében már ott egy, nyilván el is felejtkezett már rólam. A társaság észre vesz engem, és hirtelen elhallgatnak.
Julien herceg közelebb lép hozzám, felpipiskedik hogy a fülemhez érjen.
- Igen, önről beszélgettek. – Belém karol és elindul velem, én pedig dermedten engedelmeskedek neki, vállam felett a gúnyosan mosolygó embereket figyelem, és Juliát, akinek szépséges arcán mintha harag mutatkozna, miközben testvérét figyeli.
- Akkor hát hazugság volt, amit odakint az erkélyen mondott nekem?
- Ó, Julia nem hazudott. Valóban van önben valamiféle... – finoman legyint egyet a kezével, majd hátraveti válla felett hosszú, szőke haját. – paraszti báj.
Gúnyosan mér végig, tudom jól, hogy ruházatom szegényesnek mondható egy hercegi viselethez képest.
Belekortyol a poharába, s visszaadja nekem.
- Ezek szerint mégsem reménykedhetek semmiben, igaz?
- Miért, talán valaha is megfordult a fejében, hogy szóba áll önnel egy hercegnő? Egy Boleyn házi hercegnő? – kérdez vissza csodálkozva. – Valóban ezt hitte?
Szomorúan fordítom el tőle arcomat.
- Nem.
Halkan felnevet, és megveregeti a vállamat. Leereszkedően beszél hozzám, amitől harag fortyan bennem.
- Menjen, keressen magának egy csinos grófkisasszonyt és felejtse el a lehetetlen dolgokat.
Összeszorítom a számat, reakciómat látva csak elmosolyodik. Lenyűgözően hasonlít a hercegnőre. Ugyanolyan káprázatos a mosolya, és különös módon nem hagy hidegen. Talán a hasonlóság teszi.
- Ó tudom, nem fogja megtenni. Továbbra is ajándékokkal és versekkel fogja a testvéremet ostromolni, mint a többi bolond. Igazam van? Felejtse el. Nézze!
Karomnál fogva megfordít, hogy a nevetgélő társaságot lássam.
- Tudja miről beszélgetnek, mylord? – kérdezi a fülembe súgva. Tudom hogy mosolyog. – A nővérem épp azt meséli, hogy milyen esetlenül táncolt, hogy lószaga van, és hogy egy faragatlan tuskó. Még gúnynevet is kapott. Érdekli milyet?
Hátralépek tőle, dühösen szikrázó szemekkel nézek le rá, majd a hercegnőre, akinek szép arcán a megvető, lenéző mosoly különösen idegen. Fáj ez a tekintet, fáj ez a mosoly. Fáj a mellkasom, fáj a bőröm. Lenézek a hercegre, kék szemeiben nem látok mást, csak rosszindulatot, de lehet hogy ez már a képzeletem szüleménye. Körbe pillantok, mindenki minket figyel, összesúgnak az emberek. Szóval ilyen érzés lehet mások rosszindulatú pletykáinak célpontjává válni. Hideg, lélekfacsaró élmény.
Köszönés nélkül távozom.
|
| Silvery | 2011. 05. 22. 16:41:26 | #13775 |
Karakter: Julian Boleyn
Megjegyzés: (L-samának)
Lassú mozdulattal emelem kezemet a szám elé ásítás közben, egyik lábamat átvetem a másikon, és hátradőlök a széken. A reggeli napfény erőtlenül simogatja arcomat, mégis hunyorognom kell a fényes sugaraktól. Már most unalmas.
Ujjaimat a térdemre csúsztatom, lassan, lomha mozdulattal dobolok ujjaimmal a fehér vászonnadrág anyagán. A kék bársonyzakó alól kilógnak a selyeming fodrai, unalmamban a fodrokat birizgálva figyelem a nővérem frizurájának rejtelmeit. Képtelen vagyok rájönni, hogy hogyan képesek ilyen hajkoronákat készíteni. Az én szemeimben inkább tűnik egy szobornak, mintsem egy frizurának.
Nővérem hátrafordul egy pillanatra, szemeim épp lecsukódni készülnek, mikor a legyezőjével a térdemre csap, s én először megrezzenve zökkenek ki a félálomból, majd tekintetemben nem leplezett szemrehányással hajolok előrébb, hogy a fülembe suttoghasson.
- Ne aludj, már csak két küzdelem, és ő jön. – Látványos ásítással dőlök ismét hátra, majd nemtörődöm pillantással állom a szúrós, smaragdzöld tekintetet. Azt hiszi, hogy rám is hat a bűbája? Milyen édes…
Elmosolyodom, majd megszólalok, s én nem fordítok különösebb figyelmet arra, hogy a körülöttünk lévő, kíváncsiskodó fülek ne hallják szavaimat.
- Nővérem, ha már ragaszkodtál hozzá, hogy megnézzem az udvarlódat, legalább azt hagyd, hogy kedvemre unatkozzak. – Sok tekintetet érzek magamon, az előttem húzódó padon ülő udvarhölgyek tekintete szinte egytől egyig felém fordul, s én ráérősen, lassú mozdulattal hunyom le a szemeimet, nővérem ingerült szisszenése hallatán ajkaim sarkai egészen aprócska kunkorra kanyarodnak.
Még két küzdelem? Az akár a világvégéig is eltarthat…
Kinyitom szemeimet, ahogy megmozdulok, a mellettem ülő nemeskisasszony megrezzenve csusszan távolabb, s én ismét elrejtem mosolyomat, majd előre hajolok, ezúttal vigyázva, hogy más ne hallja szavaimat.
- Amúgy pedig… tudod, hogy már ismerem őt. – Ajkaim szinte fülét simítják, szemem sarkából látom a mellette ülő udvarhölgyet elpirulni, de abban biztos vagyok, hogy a szavaimat nem hallhatta. Julia vállai megmerevednek, s én túlságosan is ismerem ezt a testtartást ahhoz, hogy ne tudjam: mérges.
Csupán a tekintetével fordul felém, telt ajkai egészen vékony vonallá keskenyednek, a smaragdzöld szemek sötéten csillognak.
- Julian. Azt hittem már megbeszéltük, hogy elfelejtjük, ami akkor történt. Vagy talán azt szeretnéd, hogy hálából egy szörnyeteghez kelljen kötnöm az életemet? – Halkan felnevetek, de hangomban egy leheletnyi jókedv sincs, csupán gúny.
- Az valóban borzalmas lenne. – Hátradőlök, ajkaimon szórakozott mosoly játszik, s Julia testtartása még hosszú-hosszú percekig merev marad.
Lord Malcolm Vitrol.
Híres lovag, eléggé ismert a neve az udvarban. Mégis mire gondolt, mikor párbajra hívott egy lovagot Julia kegyeiért? Hiszen nincstelen középnemes… mégis milyen főnemesi származásű nő menne hozzá? Ha még kirívó szépsége lenne, akkor megérteném és egyszerű hozományvadásznak gondolnám… de hiszen pont az ellenkezője… röhej. Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi járhat a fejében. Lehetetlen, hogy ilyen elvakultan szerelmes lenne Juliába, mikor nem is ismeri. Hát persze, hiszen ha ismerné, akkor már képtelen lenne mellette maradni. Hehh…
Izmaim megfeszülnek, mikor visszaemlékszem az éjszakára, amit Julia oly kétségbeesetten akar kizárni a múltból, s próbálom felidézni Lord Vitrol alakját. Képtelen vagyok rá… olyan sötét volt, és annyian harcoltak, annyian nyüzsögtek körülöttünk.
Csak egy valamire emlékszem… a csillogásra azokban a fakózöld szemekben, mikor a kezébe vette Julia testét… igen, mikor alszik, valóban nincs párja a szépségének.
Kellemetlen visszaemlékezni a történtekre. Talán követnem kéne a nővérem példáját és megfeledkezni az egészről.
Viszont ha a lord tényleg szereti Juliát, akkor veszélyes is lehet ránk nézve. Hosszú távon elég zavaró lenne ezzel foglalkozni, a legbölcsebb megoldás talán az lenne, ha gyorsan tudtára adja, hogy az udvarlása nem kellemes, sőt mi több, igencsak irritáló tényező.
Ilyen egyszerű lenne… valamiért mégis rossz előérzetem van.
Ismét megrezzenve zökkenek ki a gondolatimból, mikor a legyező kemény, fából készült éle koppan a térdemen, s semmit mondó pillantással dőlök előrébb, hogy Julia a fülembe suttoghasson.
- Most jön. – Tekintetemet talán először fordítom a csatatér felé, szemeimmel követem a sötétszürke ménen beügető férfi alakját. Páncélján csillog a reggeli napfény, a nap sugarai kiemelik az arcán húzódó vastag, mély sebhelyet, s én megborzongva figyelem, ahogy meghajol felénk. Látom Julia arcán a kényszeredett műmosolyt, s engem őszinte, szívből jövő vigyorra késztet a látvány.
Halkan felnevetek, Julia pedig gyűlölettől izzó pillantással sandít felém.
- Nyugalom nővérem. Ha szerencséd van, a győzelme után elfelejti levenni a sisakját. – Még mindig nevetve dőlök hátra, Julia vállai reszketnek a dühtől, majd szinte hallom, ahogy mélyen kifújja a levegőt, hogy megnyugtassa magát. Mindig ezt csinálja.
- Nem is biztos, hogy ő nyer. – Hangja ismét halk és nyugodt, a megszokott kecses, magabiztos báj csillog benne, s én összeszűkült szemekkel meredek a készülődő lovagokra, akik már a kifutó végén állva várják a jelzést, hogy kezdhetik.
- Látszik, hogy a legkevésbé sem értesz az ilyesmihez, Julia. Már készítheted a műmosolyodat, mert nem kérdés ki lesz a győztes. – Mosolyogva ejtek ki minden szót, szemeimet képtelen vagyok levenni a sötétszürke lovasról, s ahányszor pislogok, megjelenik elmémben a lovas képe, aki az éjszaka közepén tűnt fel a semmiből, hogy megvédjen minket. Pedig már azt hittem, hogy elvesztünk… azt hittem, mindennek vége…
Olyan szörnyű volt.
Összeszorítom fogaimat, ahogy hangos üvöltés jelzi, hogy a párbajnak már vége is van, megrezzenve kényszerítem magamat vissza a jelenbe, a dühtől és az ingerültségtől a combomba marnak ujjaim. Miért vagyok képtelen kiverni a fejemből azt az éjszakát?
Meg kellett volna köszönnünk. Legalább egy említést tenni… vagy akármit… nem kellett volna hallgatnom Juliára. Még mindig tiszta lenne a lelkiismeretem és végre le tudnám zárni magamban a történteket. Talán még nem késő megköszönni…
De… a körülmények túlságosan komplikáltak, hogy bármiféle hálát fejezzünk ki irányában… a végén még félreértené, és Julia valóban lehetetlen helyzetbe kerülne. Akármennyire megvetem néha, akkor is a nővérem marad. Senkinek nem kívánnám egy olyan férfi szerelmét, mint Lord Vitrol.
Sötét, rémisztő, rideg, visszataszító.
A nővérem egy óráig sem bírná vele egy társaságban… és én sem… még véletlenül sem szeretnék bármiféle rokoni kapcsolatba kerülni vele, nem is beszélve a rangbéli különbségekről.
Felénk jön, a sisakját a csatatéren hagyta, s az emelvényen ülőkkel együtt én is felállva figyelem, ahogy Julia elé lép, szemeimmel mohón, kíváncsian falom a látványát, hiszen még soha nem láttam ilyen közelről őt. Összeszorítom fogaimat, ahogy arcának emlékképével együtt ismét felrémlik az az éjszaka, s ujjaimat ingerülten szorítom ökölbe, szerencsére az ingem elég hosszú, hogy eltakarja az árulkodó mozdulatot.
- Mylady, jöttem a jutalmamért. – Halkan, illemtudóan szólal meg, hangja lágy, mégis kicsit rekedtes a benne rejlő vágyakozástól, s szívembe az undor mellé szánakozás költözik.
Mégis mire gondol? Mit képzel? Hogy egy gyönyörű, főnemesi származású nőnek elnyerheti a szívét? Nyomorult idióta.
Hosszú, várakozással teli csend ereszkedik az összegyűltekre, s én már előre sejtem, hogy miként fog reagálni nővérem. Természetesen rideg és visszautasító lesz. Nem engedhetjük meg, hogy akár a legapróbb reménysugarak is feléledjenek a szívében. Őszintén szólva nem szívesen találkoznék vele ismét, a legkedvezőbb az lenne, ha teljesen el tudnánk kerülni az érintkezést vele a jövőben. Eddig elég jól ment, mióta megismertük, egyszer sem láttuk őt.
A feszült csendet Julia töri meg, ajkain bájos, már-már kedveskedőnek tűnő mosoly húzódik, s egy pillanatra értetlenkedve nézek rá, ahogy előrelép, és a kezét nyújtja a lovag felé.
Tudtam. A fenébe! Tudtam, hogy rossz vége lesz… mégis mi jár a fejedben, Julia?
Lord Vitrolnak szinte felgyullad a tekintete az érzelmektől, s én már olyan erősen szorítom az ingem ujját, hogy érzem elzsibbadni kézfejemet, miközben a lovag egy csókot lehel nővérem kezére, majd átnyújtja neki a zöld selyemkendőt. Julia megköszöni, hangja lágy és bájos, de én már érzem a kegyetlen gondolatokat megbújni a túlzottan selymes hangszín alatt. Nem… nem lesz neki elég, hogy visszautasítja, már tudom. Meg fogja alázni. Talán jobb is. Még egyértelműbb visszautasítás.
- Remélhetem, hogy elkísérhetem az esti bálba? – Halkan, rekedtes hangon szólal meg Vitrol, s én a fogaimat összeszorítva fűzöm össze a kezeimet mellkasom előtt, hallgatom a dermedt csendet, amit merész a kérdés vont maga után. Ennyire megőrjítette volna a szerelem? Mégis mit képzel?
Egyáltalán ahhoz sincs joga, hogy érzelmeket tápláljon iránta. Hogy lehet ilyen elvakult és meggondolatlan? Tudhatná, hogy nem lesz jó vége.
A csend egyre hosszabbra és feszültebbre nyúlik, s szívem mélyén tudom, hogy miért nem válaszol Julia. Valószínűleg azt mérlegeli, hogy kibír e egy estét vele. Az hogy nem utasította el rögtön, azt jelenti, hogy meg akarja tartani unaloműző játékszernek.
Nem bírom tovább.
- Nővérem, tudtommal már sokaknak ígértél táncot az estére, így nem tartom etikusnak, ha ezek után kísérővel jelensz meg. – Hangom rideg és undor csendül benne, s ahogy hátrapillant Julia, nem rejtem el a lenéző szemrehányást. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja. Soha nem zavart, ha másokkal játszadozik, de Lord Vitrolnak mindketten sokkal tartozunk, és nem ez a legjobb mód, hogy megháláljuk. Ha már a személyiségéből adódóan képtelen őszintén kedvesnek lenni, legalább kegyetlenkednie sem kéne vele. Egyértelmű.
Tekintetem találkozik Vitrol izzó pillantásával, képtelen vagyok a vágy mellett más érzelmeket is kiolvasni szemeiből.
- Oh, igazad van Julian. – Zavartan, bocsánatkérőn mosolyodik el, de ez a mosoly gonoszkássá szélesedik, ahogy folytatja. Nem hiába… tökéletes színésznő… - Viszont megígérem, hogy táncolok önnel is, Lord Vitrol. Végül is… álarcosbál lesz. – Tekintetében már leplezetlen kegyetlenség csillan, a körülöttünk állók halkan, elfojtottan nevetnek fel, Julia szavait visszafogott sutyorgás és lenéző pillantások követik, az én ajkaimra is halovány mosoly költözik. Legalább hamar leleplezte magát. Még mindig jobb, mintha sokáig hitegette volna a kedvességével.
Tekintetem végigsiklik a nézőtéren, egy pillanatra ledermedek, ahogy pillantásom Lord Montgomery kemény, szigorú tekintetével találkozik. Szemeim tágra nyílnak, elfordítom arcomat, hogy ne kelljen látnom a dühösen szikrázó szempárt. Ha túlságosan megalázza őt nyilvánosan, annak következményei lesznek. Lehet, hogy a származása miatt jelentéktelennek mondható, de Lord Montgomery embere, tehát nagy hatalma van az udvarban. Nem árthat nekünk, de eléggé megnehezítheti az életünket, ha nyilvánosan megalázzuk. Legalább kisebb közönség előtt kéne előadni…
Mielőtt bárki reagálhatna nővérem megjegyzésére, előre lépek, és a felkarjára simítom ujjaimat, ajkaimon lenéző mosoly bujkál, hangom nyájas, amikor megszólalok.
- Mindig olyan nagylelkűen és meggondolatlanul felajánlod a társaságodat, nővérem. Szerintem már így is túl sok táncot ígértél ahhoz, hogy mindenkinek a kedvében járhass. Ne ess túlzásokba. – Újabb susmorgás és kuncogás rohan végig a nézőtéren, s némán sóhajtok fel, mikor meghallom a trombitaszót, amely az utolsó harc kezdetét jelenti. Lord Vitrol és Julia elköszönnek egymástól, ajkaimról lefagy a műmosoly, mikor végre elterelődik rólunk a figyelem, s visszaülünk a helyünkre. Előre hajolva suttogok a fülébe, nem leplezem a dühömet.
- Mégis mi a fene volt ez? – Kinyitja a legyezőjét, kegyetlen mosolyát az égszínkék anyag mögé rejti, miközben kicsit oldalra dönti a fejét, és halkan, gúnyos hangon válaszol.
- Nem te mondtad, hogy hálával tartozunk neki? – Szemeim tágra nyílnak, tekintetem megtelik gyanakvással és hitetlenkedéssel. Nem azzal kéne meghálálni, hogy megalázza. Elég sajátos módszer…
Bár… ha Lord Vitrol olyannyira vak, hogy ezek után is udvarol neki, akkor csak annyit tudok mondani, hogy megérdemli.
- Ugyan már Julian. Hiszen tudod, hogy nem ő mentett meg minket. Az a hírnök mentett meg, aki riasztotta az udvari őrséget. Az csak véletlen, hogy pont ő volt ott. Akárki lehetett volna. Rossz ember felé irányul a hálád. – Összeszorítom ajkaimat, érzem, hogy kiáramlik belőlük a vér, de erre sajnos nincs ésszerű válaszom. Igaza van. Valahol igaza van. Akárki jöhetett volna, akit figyelmeztet a hírvivő. Ígyis úgyis megmentettek volna minket.
Hátradőlök a széken, lassan fújom ki a levegőt. Talán csak feleslegesen próbálom bemesélni magamnak, hogy tartozom neki bármivel is. Marhaság. Ez volt a feladata és ő elvégezte. Egy ilyen magától értetődő dologért nem jár hála.
- Miben sántikálsz? – Halkan felsóhajtva mosolyodom el, most először érzem úgy, hogy talán képes leszek belemenni a legújabb kis játékába, s a szemei felragyognak, mikor látja a megadásomat. Örül, hogy társat talált a mókában. Egyedül unalmasabbnak találja a kárörvendést, ismerem a természetét.
- Úgy gondoltam talán egy ideig eljátszogathatnék vele. Közelről annyira nem is visszataszító, talán néha elviselem a látványát. – Lemondóan megrázom a fejemet, de már én is mosolygok. Nem változott semmit és soha nem is fog. De képtelen vagyok sajnálni azt az idiótát. Az ő hibájuk, ha nem látnak át a csapdán.
- Lehet, hogy igazad van abban, hogy nem neki tartozunk. De rám ne számíts segítőként. – Hangom a kelleténél hangosabb, néhány tekintet felénk fordul, ezért elfojtottabban, halkabban folytatom. – Nem foglak mindig kimenteni a szorult helyzetekből. – Hangosan kacag fel, lágy, csilingelő hangjára a férfi szemekben felcsillan a vágyódás. Megértem, hogy vágynak rá… és akármennyire is magabiztosan jelentettem ki, hogy nem segítek neki, tudom hogy a végén mégis a bűntársa leszek. Mindig így van. Ezt váltja ki belőlem. Talán titkon legalább annyira szörnyeteg vagyok, mint ő maga.
***
Már javában folyik a bál, s én udvarias, vonzó mosollyal köszönöm meg a táncot a bájos lánynak, aki még mindig a kezemet szorongatva pirul el. Azt hiszen Jane-nek hívták… vagy az az előző kisasszony volt? Lehet, hogy ő Marie... nem tudom…
A táncparkett szélére lépek, hogy töltsek magamnak egy pohár puncsot, egy lassú mozdulattal tűröm a fülem mögé a tincseket, melyek kiszöktek az egyszerű, kék bársonyszalaggal megkötött hajfonatomból. A rajtam lévő bársonyfrakk a nővérem ruhájának az árnyalatában tündököl, a fehér vászonnadrág szépen harmonizál világos tincseimmel, s ezt a rám szegeződő tekintetek is bizonyítják. Öntelten, elégedetten elmosolyodom, a mellettem álló lány arcára apró pír költözik, s én udvariasan biccentve megyek tovább.
Milyen unalmas…
Megértem a nővéremet, hogy egyfolytában unaloműző szórakozásokat keres magának. Talán nekem is be kellett volna szállnom…
Szemeim megakadnak egy nagy termetű férfin a tömegben, testét fekete zakó és éjfekete vászonnadrág borítja, arcának jobb oldalát egy szépen ívelt maszk fedi. Szívem kihagy egy ütemet, mikor rádöbbenek, hogy ki rejtőzhet a maszk alatt, szemeim rögtön a nővérem alakját kutatják, aki épp két jólöltözött, csinos férfival flörtöl, szinte ragyog a szépsége, világoskék maszkját gyönyörű pávatollak díszítik. A szépsége szinte kápráztató.
A fekete alak pont odaér, mire én is elérem nővérem alakját, s mielőtt megszólalhatna Vitrol, Julia csuklójára kúsznak ujjaim, egészen a füléhez hajolva suttogok bele elfojtott hangon, a mozdulat olyan intim, hogy egyértelművé teszi, hogy nem lehetek más, mint az öccse. Senki másnak nem engedne hasonlót, hiszen nagyon fontos számára a feddhetetlenség. Ha már ő az udvar egyik legnagyobb pletykafészke, muszáj figyelnie rá, hogy támadhatatlan maradjon.
- Gyere velem. – Magam után húzom, egészen az erkélyre vezető ajtókig, s mikor kiérünk a szabad levegőre, végre elengedem kezét.
- Mégis mit művelsz? Nem láttad, hogy épp fel akart kérni egy titokzatos férfi? – Dühösen szikráznak a szemei, ahogy kitépi a csuklóját ujjaim közül, s én gúnyosan felröhögök szavai hallatán, s ahogy folytatja legszívesebben a padlóra vágnám magamat a nevetéstől. – Láttad milyen kisugárzása volt? Magával ragadó. Még soha nem láttam az udvarban, te meg csak úgy elrángatsz előle! – A végére szinte már üvölt, én pedig nevetve tépem le a maszkomat, hogy megtörölhessem szemeimet.
Komolyan azt hittem, hogy azok a férfiak idióták, akik bedőlnek Juliának?
Vajon mit szólna a nővérem, ha tudná?
Gúnyosan, kegyetlenül nevetek fel ismét, s hosszú csend ereszkedik ránk, Julia édesen pihegve próbál megnyugodni.
- Hogy te mennyire sekélyes idióta vagy, nővérem. Szánalmas. – Már-már kínomban nevetve vetem oda felé a szavakat, s ekkor hirtelen egy árny mozdul a sötétben, s mindketten a magas, feketébe öltözött férfi felé kapjuk a tekintetünket, aki most elém lép, és mire felocsúdok a ledöbbenésből, erős ütést érzek arcomon.
Felnyögve tántorodom meg, halkan köhintve simítom arcomra a kezemet, az ujjaim remegnek a meglepettségtől és a félelemtől.
A nővérem is felsikkant, de az irántam érzett aggodalmát gyorsan felülírja az idegen iránt érzett csodálat és a hála, hogy valaki megtorolta a gúnyos szavaimat, szemei szinte csillognak, ahogy megköszöni a lovagias cselekedetet az ismeretlen férfinak.
Egymásra néznek, de mielőtt Vitrol megszólalhatna, én töröm meg a csendet.
- Az ég szerelmére, Julia! Ez nem egy ismeretlen férfi, hanem Vitrol. – Dühösen sziszegem a szavakat, miközben arcomat masszírozom, mely még mindig zsibbad a fájdalomtól, pedig tudom, hogy ennél sokkal nagyobbat is tudott volna ütni.
Mind tekintetem, mind hangom lenéző, s már magam sem tudom, hogy melyiküket szánom jobban az önnön hülyeségük miatt. Talán én is idióta vagyok, hogy törődöm az egésszel.
- Ne beszélj ilyen sületlenségeket, Julian! Vitrol visszataszító és unalmas! – Julia hangja kemény és rideg, s én képtelen vagyok megszólalni, így csak hangosan felnevetve lépek hátrébb egyet.
Ez az este…
… egyre érdekesebb.
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 05. 22. 16:57:18
|
| Levi-sama | 2011. 05. 22. 13:43:56 | #13771 |
Karakter: Lord Malcolm Vitrol
Vértezetem fényesen csillog. A lovagi tornán összegyűlt nézők és lovagok a tribünön és környékén várnak. Ujjperceim megszorulnak kardom markolatán, amikor szemeimmel kutatom Lady Julia hollétét. A királynőtől nem messze ül. Szívem hevesen dobban szépsége láttán. A reggeli napfény felragyog szőke haján, s a belefont gyöngyökön. Sápadt arcán ajkai mint a feslő rózsa, szemei pedig tündöklő csillagként ragyognak. Halványkék ruhája kiemeli áttetsző, sápadt bőrét és légiesen karcsú alakját. A legszebb nő az udvarban, úgy érzem. Számomra senki más nem létezik csak ő. Abban a pillanatban szerettem belé, amikor azon az éjjelen...
- Jöjjön, Lord Vitrol! – beront a szobám ajtaján egy katonám, és zihálva folytatja. – A Boleyn család hintója még nem ért ide, s az imént érkezett egy sebesült hírnök, azt mondta megtámadták őket. Ő előre lovagolt segítségért!
Felállok az asztalomtól, és fegyverhordozómra mordulok.
- Egy percet sem késlekedhetünk! A kardomat!
Néhány perc múlva egy ötven fős hadosztállyal kirontunk a palota kapuján, s vad vágtával közelítünk az erdő felé.
- Már hallom a csata zaját! – kiáltja egyik elöl hajtó emberem.
- Gyorsabban! Gyorsabban! – ordítom. A hold erős fényénél tisztán látunk, s az elénk táruló látványtól mély harag ébred bennem. A hintót körülvették, a lovászt és a kíséretet lemészárolták. A két nemest aki benne ült kirángatták és röhögve tépkedik épp a ruhájukat. Ostoba, koszos és undorító haramiák, mocskos útonállók!
Előrántom kardom, s lovam hátán támadok, hangos csataordítással. Embereim vadul kiáltva követnek. Könyörtelenül sújt le kardom, célpontom az a kettő, aki a két nemesembert fogja, és ruhájukat tépkedik. Idejük sincs felocsúdni, holtan rogynak rá áldozatukra. A többi katona leöli a szétfutó haramiákat. Leszállok lovamról, lerántom a tetemeket a Boleyn család tagjairól. Egyikük, egy nemes hölgy ájultan hever a földön, mellette egy másik... nem, ő nem hölgy, hanem az ifjú herceg. Hallottam már róluk, de most először találkoztam velük.
http://www.youtube.com/watch?v=dawqiAGnq70
Kardomat a földbe szúrom, letérdelek. A felülő ifjú sápadtan, könnyes szemekkel néz rám, tisztelettel hajtom meg fejemet.
- Mylord, siettünk ahogy bírtunk. Sir Malcolm Vitrol vagyok, Erendol lordja. Nem sérült meg?
Nem válaszol, csak néz rám. Gyönyörű ifjú, szépsége túltesz sok nőén is, valószínűleg ezért erőszakoskodtak vele is a haramiák. Talán ennek is köszönheti hogy még életben van. Felébresztette bennük a nemi vágyat, és így nem ölték meg ahogy a többi férfi kísérőt. Remegő ujjai a ruhájának cafataira kúsznak, próbálja összehúzni magán. Hátamon pihenő köpenyemet leveszem és betakarom vele. Összerezzen.
- Nyugodjon meg, mylord. Már nincs itt senki, aki bántani akarná. Hedvig! – szólok hátra a vállam felett. Máris mellettem terem. – Gondoskodj a hercegről, azonnal induljunk vissza a palotába.
A többiek felé fordulok.
- Ti vigyétek a csomagokat, amelyek még megmaradtak!
A földön heverő hercegnő fölé hajolok, óvatosan a karjaimba veszem. Egyik emberem odaadja a köpenyét, hiszen az enyém a hercegen van. Elakad a lélegzetem.
Hosszú, dús, selymes szőke hajzuhatag hullik alá, sápadt bőrén a puha ajkak még a holdfényben is kívánatosan piroslanak. Kamillás édes illata csábítón kúszik orromba. Hosszú másodpercekig csak állok vele a karjaimban, s bár tudom hogy mindenki engem figyel és a parancsaimat várja, képtelen vagyok elszakítani tekintetem erről a földöntúli szépségről.
- Ő lenne hát Lady Julia? – kérdezem halkan. Mellénk léptet a lovával Hedvig, akinek nyergében előtte a herceg ül. Megnézi ő is a hölgyet.
- Valóban igazak a szépségéről szóló legendák – dörmögi.
- Soha szebb nőt nem láttam még.
- Mylord indulnunk kell.
Bólintok.
A lovainkkal a visszafelé tartó út lassabb, de így is rövid időn belül már a palota kövezetén kopognak a lovaink patái. Amikor karjaimban felviszem a fogadóterembe Lady Juliát, már Lord Montgomery vár minket. Zöld szemei komoran mérik végig a károkat.
- Kísérjétek a herceget a lakosztályába, a hercegnőt pedig te vidd fel. Odafent már várja a személyzet és az udvari orvos.
Bólintok. Figyelem ahogy a szőke, szépséges herceget elkísérik, majd követem Davidet a lépcsőkön felfelé. Halkan beszámolok neki az eseményekről, hogy holnap reggel mindenről tájékoztathassa a királynőt.
- Sérülések?
- Amennyire láttam, a hercegnő és a herceg sem sérült meg, még időben odaértünk.
- Ez jó hír.
Odafent leteszem a hercegnőt a fényűző baldachinos ágyra, s figyelem ahogy az udvarhölgyek, szolgálók és az orvos körülötte serénykednek.
- Önző dolog lenne azt kívánnom, hogy bár térne magához hogy láthassam teljes szépségében? – mormolom. David fújtat egyet.
- Láthatod még eleget az udvarban. Amennyire a hölgy komisz természetét ismerem, még meg is fogod unni, barátom. Menjünk.
Mielőtt kilépek az ajtón, vetek még egy utolsó, reménykedő, epekedő pillantást a szépséges hercegnőre. Szívem forrón szorul össze mellkasomban, s ébredő szerelmem nyíló rózsája fájdalmasan feszíti testemet.
http://www.youtube.com/watch?v=CsPKKPUh-UI&feature=related
Kürtök harsannak, s emlékeimből felocsúdva fordítom tekintetem a kifutóra, amelyet a lovagok összecsapásának helyszínéül építettek. Az első páros elősétál, meghajol a királynő előtt, majd a hölgy előtt, akinek kegyeiért harcolnak majd.
Néhány nappal ezelőtt, én hívtam ki a lovagot, aki Lady Julia kegyeiért jelentkezett a lovagi tornára. Nemsokára sorra kerülök én is, és ha győzök... végre figyelembe vesz engem is, mint lehetséges udvarlót. Az ajándékaimra és a leveleimre semmilyen választ nem kaptam még tőle. Bizonyára elhalmozzák a férfiak az ajándékaikkal, de én balga abban reménykedtem, hogy hátha velem kivételt tesz, hiszen én mentettem meg őt és a testvérét. Azóta sem mondott köszönetet egyikőjük sem... Még Davidnek sem szóltak semmit, ami őt felháborította, de engem nem zavar. Semmi sem számít, csak végre egyszer elismerően nézzen rám az a gyönyörű smaragdzöld szempár, és kapjak egy mosolyt...
Homokkal befedik a kifutót csúfító vértócsákat, s hetedikként a sorban én következem és ellenfelem. Felszállok sötétszürke csataménemre, átveszem fegyverhordozómtól a kardomat, s a nyereghez kötöm, majd sisakomat hónom alá téve léptetek lovammal a tribün elé, s ellenfelemmel együtt hajolunk meg a királynő felé, majd Lady Julia felé, s végül egymás előtt. A kifutó végére vágtatunk, felhelyezzük sisakjainkat, átvesszük segédeinktől a lándzsákat.
Kezdődjön.
Vad vágta, felgyorsulunk és hangos csattanás.
Ellenfelem ledől a lováról, s vérző oldalára szorítja kezét. A páncél oldalán az összeillesztések mentén törtem át a fémet, nem okozva ezzel halálos sérülést, de legyőztem őt. Ez volt a cél. Leszállok lovamról, várom hogy felálljon. Általában lent maradnak, hiszen senki nem kockáztat egy még komolyabb sérülést, de ez az elvakult ostoba fajankó, felkel és kardjáért nyúl, így hát kénytelen vagyok jómagam is előhúzni kétkezes kardomat. Sisakomat ledobom, mert csak akadályozza a látást. Zord, sötét arckifejezéssel nézek ellenfelemre.
- Adja fel, mylord. Semmi esélye ellenem.
- Fajankó – sziszegi, és imbolyogva elindul felém, felgyorsít, egy kiáltással lendíti meg kardját. Egy villámgyors lépéssorozattal eltáncolok útjából, és hátára sújtok a kardom lapjával. Sikolyok és kiáltások, de amikor látják hogy nem valódi halálos csapást mértem rá, boldog taps tör ki. Ellenfelem puffan a homokban, nyögve próbál felállni de hátára lépek hogy megakadályozzam.
- Maradjon veszteg, ha élni kíván. A következő csapását már egyenlő félként fogom kezelni, s az ön életének fonala akkor végleg elszakad.
Átgondolja szavaim, s ellazul végre. Diadalmasan lendítem magasba karomat, kardom fémjén csillog a napfény.
Győztem!
Taps és éljenzés a jutalmam, de ennél többre vágyom. Az igazi jutalomra. A földbe szúrom kardomat, ellenfelem karjáról leveszem a zöld kendőt, melyet hölgyétől kapott, s magamhoz veszem. Lábaim maguktól visznek a tribünhöz, ahol már állva vár engem szívem hölgye. Féltérdre ereszkedem előtte. A gyönyörű szempár engem figyel, tekintete hideg, arcán halvány mosoly. Álomszép jelenség, nem látok senki mást rajta kívül, szemem vak minden másra. Mellette áll testvére is, de rá egy pillantást sem vetek, parázsló tekintetem csak Lady Juliáé.
- Mylady, jöttem a jutalmamért – mondom neki lágyan, s büszkén nézek fel rá. Nagy termetű, erős harcos vagyok, s térden állva, mohón várom ennek a törékeny szépségnek a mosolyát és köszönetét, s talán ha úgy gondolja, a csókját is. Persze a tornákon nincs már csók nagyon régóta, a legtöbb amit kaphatnak az urak, a kézcsók, de nekem már az is elég lenne, ha megérinthetném... ha csak egy pillanatra is.
|
|
