Egy könnycsepp gördül ki szemébõl, megremeg a teste, mintha sírna. Mi... mi történt?

Elfordítja az arcát, s lecsúsznak ujjaim szájáról.

- Tudom – leheli, olyan fájdalommal és szomorúsággal, amelyet még soha nem láttam az arcán... Vagy inkább mégis. Amikor haldoklott... akkor volt ilyen. Mi ez az egész? Miért zavar össze folyton? Egyszerûen fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Azt sem tudom, hogy amikor mosolyog... akkor valójában miért teszi.

Kicsusszan alólam, s én dermedten hagyom. Lassan oszlik fel arcáról az érzelem, s újra merevvé válnak vonásai, kegyetlen és hideg szépsége fellángol.

Gúnyos mosolya olyan, mintha arcul ütne.

- Még szép, hogy tudom. Hiszen én kaptam a pofont, mikor durván szóltam Juliához, nem igaz? Úgy loholtál utána, mint egy kölyök pincsikutya.

Nevet.

Már megint úgy nevet! Olyan élesen és kegyetlenül, amellyel oly gyakran alázott porig.

Elborítja elmémet a harag vörös köde, rajta keresztül látom s hallom saját magam, ahogy bõszen rávetõdöm, s kiszorítom belõle a szuszt, miközben szidalmazom akár egy útszéli szajhát.

Könnyek. Könnyezik...

Dermedt fagy szakad rám. Remegve engedem el õt.

- Idióta – zihálja egy hosszú köhögõ roham után. – Meg akarsz ölni? Hülye barom.

Hajánál fogva fordítom magam felé. Mérgesen fújtatva nézek le rá. Még lángol bennem a harag, de enyhül.

- Megfordult a fejemben.

De inkább más módon töltöm ki rajta haragom.

Feltérdelek, komótos nyugalommal vetem le láncingemet és alatta a vászont, közben õt figyelem. Szépséges arcán a félelmet, szemeiben a vágyat, hajának arany felhõjét, amely az ágyon hullámzik minden mozdulatára. Gyönyörû. Hogyan lehetséges, hogy férfi létére valaki ilyen meseszép legyen? Ha belegondolok... nincs senki a királynõ udvarában, aki versenyre kelhetne vele. Mióta pedig úgy nézek rá, ahogy eddig senki másra sem, egyre jobban feltûnik, milyen sok férfi van hasonló véleményen. Az ördögbe is, ez a kis kígyó még egy szentet is képes lenne bûnre csábítani!

Mohón figyelem ahogy ajkai elnyílnak, tekintete ágyékomra tapad. Lassan kioldom a szalagokat, merevedésem szinte kirobban nadrágomból. Mosolygok. Érzem arcomon, hogy kiül az elégedettségem.

Mézédes hangja õrjítõ.

- Csak tessék. Ölj meg.

Széttárja ingét, s ahogy szépséges, karcsú teste, hibátlan hófehér bõre feltárulkozik nekem, hörögve vetem rá magam. Belepréselem az ágyba, száját falom és tépem fogaimmal.

- Csak egyszer tudnám beléd fojtani a gúnyos megjegyzéseidet – fújtatom a nyakába, de mielõtt puha bõrébe mélyeszthetném fogaimat, hajamba markolva rántja fel fejemet néhány centire.

- Ne… ne hagyj nyomokat.

Hehe...

- Szörnyû lenne, ha kiderülne, igaz? Hogy egész éjszaka egy mocskos, visszataszító, alacsony rangú nemes férfi karjaiban vergõdtél. Micsoda botrány.

Végigsimítom oldalát, körmeimmel vékony csíkokat szántok rá. Halkan felnyög, herezacskóm összehúzódik a hangjától.

- Lehet… lehet, hogy én nevetség tárgya lennék… de téged megölnének. Ráadásul… ismered Erzsébetet… lehet, hogy még Lord Montgomerynek is baja esne… elég szerencsétlen helyzet… ha jól tudom, újszülött gyermeke van.

Egy pillanatra megdermedek, és eszembe jut, mennyit árthat Julien azoknak, akik fontosak nekem. Nem igaz... nem igaz, hogy ennyire hatalma van felettem! A szépségével, a mosolyával, a könnyeivel és a kék vérével olyan, mintha bilincsre verve rángatna maga mögött, és én tehetetlenül vergõdve követném.

Hát jó, akkor nem hagyok nyomokat, a fenébe is!

Hajánál fogva penderítem hasra. Letépem róla a nadrágot, s a felbukkanó sápadt félgömböket látva elfojtok egy rekedt nyögést. Minden... minden porcikája tökéletes! Hogy lehetséges ez? Miért? Miért kell ilyen gyönyörûnek és kívánatosnak lennie? Miért?! Miért gyûlölöm õt ezért ennyire? Miért önti el keserû epe a számat, ha eszembe jut, hogyan árult el engem akkor éjjel? Soha nem fogom elfelejteni ahogy rám nézett, mielõtt az õrségért kiáltott. Soha.

Hátára nehezedem, s ellenkezését elengedve a fülem mellett fenekéhez préselem magam. Csípõjét erõsen megragadva rántom feljebb, s mintha meghágnám, úgy mozgok rajta. Már annyira felajzott állapotban vagyok, elég néhány csípõlökés, s ahogy puha és lágy bõre hímtagomhoz ér, elég is.

Morogva fogadom magamba az enyhülést adó kéjt.

Hosszú percek múlva csak térdelek az ágyon, és õt figyelem. Sír. Oldalra fordulva húzza fel karcsú lábait, bokája izgatóan megvillan. Haja szétterül körülötte, s a tavi tündérekre emlékeztet, de...

Ne. Ne sírj.

Kinyújtom felé a kezemet, de elhúzódik tétova érintésemtõl, s elrejti könnyeit.

- Julian – tátogom hangtalanul. Elhúzom kezeit arcától, s hirtelen csattan a pofon arcomon.

- Ne… ne érj hozzám!

Könnyezve, félõrültként kezd el dühödten rúgkapálni, s mielõtt baja esne gyengéden lefogom. Gyûlölet izzik szép szemeiben, ádázabb és erõsebb, mint amit eddig valaha is láttam. Mintha a nõvére megvetését és utálatát látnám, csak felerõsítve és ezúttal kék színben.

Egy pillanatra úgy tûnt, majdnem elfelejtettem ki is õ és miért bántom. Egy pillanatra megbántam hogy ilyen vagyok vele, s védeni, óvni akartam. Magamhoz ölelni, hogy megadjam neki azt a törõdést és kedvességet, amelyet férfi csak egyszer képes nyújtani az életben. Hát teljesen megõrültem? Bizonyára. Megzavart a szépsége, és a mivel a könnyekre mindig is érzékeny voltam, ezúttal is le tudott venni a lábamról néhány csepp.

Egy fenét. Nem fog elcsábítani ez a kis kígyó, hogy aztán kedvére játszhasson velem!

Durván csókolom meg, de õ fájdalmasan nyöszörög, s felemelem a fejem. Végighúzom ujjaimat mellkasán és hasán, belemarkolok combjába. Hozzásimulok, érzem hajamban ujjait, s engedek az erõszaknak, hogy újra megcsókolhassam.

Érzem hasamon, hogy merevedése van. Megfogom, s amikor megérzem karcsú ujjait az enyémen, amely ismét keményen meredezik, belemorgok a csókba.

Gyengédség nélkül, határozott mozdulatokkal juttatom el a csúcsra, élvezetének hangjai az enyémekkel együtt verõdnek vissza a falakról.

Újra és újra eljuttatjuk egymást a gyönyörig, s amikor már ájultan hanyatlik a párnákra, zihálva támaszkodom meg feje mellett. Kimerültem, de még mindig lázban ég az egész testem. Nem elég belõle... Mindig érinteni, csókolni, harapni akarom, széttépni õt. Darabokra, cafatokra szaggatni, és bekebelezni. Mindenhol magamon érezni bõrének édes illatát, hajának selymét. Ez lenne a megszállottság? Talán.

Elheverek mellette az ágyon, s mielõtt álomba zuhanok, még egy lassú és fáradt mozdulattal betakarom meggyötört kis testét a vastag pléddel.

*

Hideg és nyirkos. A priccsen a lószõr takaró durva anyaga mellkasomat karcolja, de eltörpül az égetõ, kínzó fájdalom mellett, amely hátamat marja. Testem ég a láztól, s ahogy egy szolgáló kenegeti valami büdös kenõccsel a hátamat, fogaimat összeszorítva fogom vissza a nyögéseket. Nem adok ki egy hangot sem, ahogy a korbácsolást is némán tûrtem. Férfi vagyok, erõs katona, nem mutathatok gyengeséget egy pillanatra sem.

Gyengéd, kedves cirógatás. Finom virágillat, melegség. A sötét álom eloszlik, s nem marad más, csak egy üres szoba. A falak fehérek, szinte világítanak. Egy ágyon pihenek, mellettem mosolyog egy angyal. Hófehér ruhában fekszik, aranyszõke haja hosszan kanyarog körülötte, szinte beborítja az ágyat. Sápadt bõre ragyog, s én felemelem a fejem, hogy láthassam szárnyait. Hason fekszem. Azúrkék szemek gyengéden néznek, mosolyog. Gyönyörû. Megérint, kedvesen cirógat, ujjai hátamra csúsznak. Eltûnik a mosolya. Megrémítettem az angyalt. Felemelkedik, hogy lásson.

- Ne, ne nézz... – suttogom. Meleg könnyek hullnak alá arcáról, mind igazgyöngyként pereg alá, halkan koppannak a selyemlepedõn.

- Annyira sajnálom… annyira… annyira nagyon sajnálom…

Julian...

Felpattannak szemeim, kezem reflexbõl nyúl a levegõbe, megragad egy vékony csuklót. Felnézek, s tudom hogy ez már nem álom.

- Mond újra! – reccsenek rá, még kábán az iménti álomtól.

- Nem tudom, mirõl beszélsz.

Álom volt... az lehetett, hiszen õ nem angyal, semmi angyali nincs benne a külsejét leszámítva. Soha nem lenne képes a hátamat, sebeimet cirógatva azt suttogni, hogy sajnálja. Ez itt egy herceg, akinek ha hozzá kellene érnie a hegeimhez, undor ülne ki az arcára, s gúnyosan megsebezne szavaival.

- Heh. Szépet álmodhattál.

Hátat fordít és betakarózik.

Felülök, megrázom a fejem és lüktetõ halántékomra szorítom kezem. Mi az ördögöt keresek én még itt?

Magamra öltöm ruháimat, páncélingemet, oldalamra csatolom kardom. Az ajtóhoz lépek.

- Várj… ne… ne menj el…

Megtorpan kezem a kilincsen, majd egy határozott mozdulattal kinyitom az ajtót és kilépek. Nem fogsz játszadozni velem, ne is próbálkozz. Kígyó.

Megpróbálok nem gondolni rá, hogy milyen erõs hatással volt rám ez a pár elsuttogott szó, melyet talán csak a képzeltem szült.

***

Reggel, amikor végre felkészítik a szolgák az útra, ismét a karjaimba veszem. Ismét lázas, de nem állhatunk meg. Sokáig nem tartózkodhatunk itt, nem biztonságos, ráadásul nem tenne jót az egészségének sem, csak romlana az állapota.

Olyan elesett és törékeny, ahogy a vállamra hajtja a fejét. Mintha a tegnap éjjel meg sem történt volna.

Leviszem a hintóhoz, beülök vele. Egyik szolgáló nedves ruhát készít mellém az ülésre. Elhelyezkedem, és elfektetem õt az ölemben, kényelmesen. Van bõven hely, hiszen nagy darab vagyok, õ pedig kicsi és törékeny.

Megrezzennek a hosszú szõke szempillák, felnéznek rám láztól csillogó szemei.

- Aludj, herceg.

Mellkasomra vonom a fejem, ezúttal nincs rajtam páncéling, csak vastag bélelt zeke. A nedves ruhával megtörlöm homlokát és arcát.

- Hideg….

- Tudom… de le kell vinni a lázadat.

- Miért? Miért nem engedsz elmenni? – suttogja. Lepillantok rá, és ebben a pillanatban egy zökkenéssel megindul alattunk a hintó. Alig látom édes kis arcát a prémek között, szemeinek égszínkékje úgy néz fel rám, mintha képes lennék õt megsebezni akár egy pillantással. Nem tudom, hogy ez az igazi arca-e, vagy ismét színjáték csupán. Ennyire még õ sem lehet jó színész, és már megint ott egy könnycsepp. Letörlöm ujjaim hátoldalával.

- Meg fogsz gyógyulni – válaszolom határozottan, mégis halkan. Nincs olyan állapotban, hogy durvaságaimat elviselje, valahogy ösztönösen érzem. És... nem akarom bántani. Egy beteg embert képtelen vagyok, s ha könnyezik, akkor pedig teljesen elgyengülök.

- Ez nem válasz, te ostoba – suttogja, majd köhögõ roham rázza meg kis testét. Egy kulacsban még meleg a forralt bor, ezért szájához illesztem. Belekortyol egy keveset.

- Most fékezd a nyelved és inkább pihenj, herceg.

Szót fogad. Minõ meglepetés.

*

Többször megállunk, olyankor kiveszem õt a hintóból, és sétálok egy keveset vele. Nekem is és neki is jót tesz egy kis mozgás. Hiába könnyû a teste, egy idõ után nehézzé válik ennyi is. Karomra támaszkodva poroszkál a bokáig érõ hóban. Nehéz neki, hiszen a rajta lévõ ruhák is súlyosak, s a láza sem ment még le teljesen. A szolgák egy szétnyitható széket tesznek le egy szélvédett helyen, s leültetem rá õt. Figyelem ahogy étellel kínálják de fintorogva tolja el a szolgáló kezét.

- Ennie kell, mylord – szólalok meg zordan, miközben egy fatörzsnek támaszkodva beleharapok a kenyerembe.

- Nem kell.

Lenézek a tányérra, amit egy fiatal cselédlány tart. Mi a szösz? Valami hús meg mártás. Hát nem valami gusztusos, talán melegen finom, de így...

Lenyelem az utolsó falatot, majd felnyalábolom a kókadozó herceget és visszaszállok vele a hintóba.

- Indulás!

Elõveszem zekém zsebébõl a kis fehér kendõcskét, és kibontom.

- Az mi? – kíváncsiskodik Julian.

- Lord Montgomery felesége sütötte.

Illatozó, édes süteményszeletek kerülnek elõ. Egyet felveszek, és a szájához emelem.

- Egy hercegné, aki tud süfffff...

Vigyorogva nézem dühösen villogó szemeit, ahogy a szájába nyomom.

- Sokat beszél, herceg. Egyen. Lady Annabelle boldog lesz ha megtudja, hogy a süteményének köszönheti egy herceg az életét.

- Na persze.

- Talán kételkedik a hölgy nemes lelkében? Túl sokat forog rossz társaságban. Ha a mylady nem a gyermekével lenne elfoglalva, személyesen velünk tartott volna, hogy gondoskodhasson önrõl.

- Miért tenné? Semmi közünk egymáshoz – kérdezi, a süteményt majszolgatva. Felé nyújtom a következõ szeletet, engedelmesen veszi el, és eszegeti.

- Ez igaz, de az õ otthonában fogunk lakni egy ideig, és õ nagyon jó házigazda. És elhiheti, életmentõ a húslevese. Amikor lábadoztam, mást nem tudtam enni... – elakadok a mesélésben és elkomorulok. Majdnem elfelejtettem, kivel is beszélgetek kedélyesen.

A következõ szeletet már elutasítja.

- Köszönöm, nem kérek többet.

Elteszem a maradékot, és ismét magamhoz ölelem, fejét gyengéden a mellkasomra vonom. Mintha mindig is ezt tettem volna. Halk sóhajjal lazul el karjaimban, és azonnal álomba merül. Érzem az arcán, hogy megint láza van, s amíg õ felületes lázálmát tölti, és remegve, halkan nyöszörög, én a nedves ruhával törölgetem arcát és homlokát.

Kora este érünk a következõ szálláshelyünkre. Amikor bekanyarodunk az épület elé, már ébren van. Csendben nézelõdik ahogy kiemelem a hintóból.

- Hol vagyunk?

- Lady Montgomery atyjának, Lord Claire grófnak az otthona.

A bejáratnál már vár minket a házaspár, és a hölgy szakasztott úgy néz ki, mint Lady Annabelle. Leteszem a földre a herceget, hogy meghajoljak.

Megtörténik a kölcsönös, udvarias és formális köszöntés, majd besétálunk. Az utolsó lépcsõfoknál már elkapom a megingó Juliant.

- Ó kedvesem, hát ennyire legyengült? A királynõ jelezte nekünk a levelében, hogy betegeskedik, de nem gondoltam, hogy ennyire... – sopánkodik a mylady. Teljesen olyan a hanglejtése és az aggodalom a szemeiben, mint a lányáé. – Jöjjön, Lord Vitrol, megmutatom a vendégszobát.

Egy otthonos, meleg szobát kapott. Leteszem az ágyra, a cselédek pedig vetkõztetni kezdik. Az ajtó mellett állva figyelem, ahogy a grófné beszél hozzá. Láthatóan Julian alig van magánál.

- Jaj kedves herceg, önnek most pihennie kell! A kislányom dadája majd felhozza a vacsoráját, de elõbb le kell vinnünk a lázát, ezért hûvös vízben megmosdatják a szolgák, utána eszik egy kevés levest. Biztos holnap folytatni akarják az utat? – fordul felém aggódva. – Néhány napig maradniuk kellene...

- Sajnálom mylady, de...

- Jó rendben, most úgysem alkalmas az idõ ennek a megbeszélésére, majd holnap reggel visszatérünk erre. Pihenjen, mylord – mosolyog le kedvesen Julianra. – A kislányom is írt nekem egy levelet, kérte hogy legyek nagyon kedves önnel, no nem mintha erre kérnie kéne bármikor is.

- Miért? – suttogja Julian. Megmerevedek, kezem megszorul a kardom markolatán. Ha sértegetni kezdi a hölgyet, kihajítom az ablakon!

- Kedvesem, olyan fáradt... Pihenjen és bízza rá magát a szolgákra és a dadusra. Holnap szebb színben látja majd a világot.

Elfordítom az arcom, nem nézem tovább ezt a nyálas jelenetet. Nem tudom miért törli meg Julian arcát a kendõjével, valószínûleg megint izzadt a láz miatt.

- Lord Vitrol! – csattan a mylady hangja. Feléjük fordulok, a mylady szigorúan néz rám.

- Igen, mylady?

- Gondoskodjon arról, hogy a herceg zavartalanul pihenhessen éjszaka. A szemközti szoba lesz az öné, de ha kívánja, egy heverõt is behozathatok ide.

Julian felkapja a fejét, miközben a szolgálók már az ingét is leveszik. Nagyot nyelve nézek meztelen hátára, majd megrázom a fejem.

- A szemközti szoba elég lesz, köszönöm a kedvességét.

*

Megfürdöm én is. Jólesik a forró víz, s utána a meleg étel. A hosszú út a hidegben, igencsak megterhelõ.

Az éjszaka hamar eljön, s én az ágyba ájulok a fáradtságtól.

Magam sem tudom mire ébredek, de azonnal kardom után nyúlok. Felülök a csendben, s feszülten figyelem a neszeket. Valaki odakint járkál...

Felkelek, nadrágomat magamra rántom és nesztelenül kinyitom az ajtót. A folyosón csak egy fáklya ég, középen pedig...

- Mi az ördögöt mûvelsz? – szisszenek dühösen, s kardomat letéve sietek a karcsú, reszketõ alakhoz. Válla felett néz hátra, fehér hálóingének csak alsó része látszik, hosszú aranyszõke haja takarja testét. Kék szemei homályosan csillognak.

- Szomjas vagyok... – suttogja, mielõtt a karjaimba omlik. Felveszem, néhány hosszú másodpercig magamhoz szorítom. Kihûlt teljesen a kis teste...! A fenébe! Beviszem a szobájába, és lábammal lököm be az ajtót, hogy a meleg ne szökjön ki. A kandalló lobogó lángjai elé viszem, és a vastag medveszõrre fektetem. Az ágyról lerántom a takarót és bebugyolálom.

- Miért nem szóltál a szolgáknak? – korholom. Nincs értelme, nincs teljesen tudatánál, és lehet hogy lement a láza, de annyira kihûlt a teste, hogy ezúttal komolyan aggódom. A díszesen faragott asztalhoz lépek, töltök neki egy kupa bort. Megitatom vele, mert annyira reszketnek a kezei is, hogy nem képes megfogni. Mohón kortyolja, s amikor eltelik vele, eltolja kezemet.

- Fázom... hideg van... annyira hideg...

Dobok még fát a tûzre és piszkavassal felizzítom a lángokat.

- Malcolm...

Megáll a kezem. Kiejtem a piszkavasat. Nem tudom... valaha is szólított-e így engem, és ilyen hangon. Ránézek, ahogy kuporog a tûz elõtt. Szõke hajkoronája szinte ragyog a lángok fényében, sápadt bõrében a kék szemei zafírként csillognak. Angyal.

- Mi a baj angyalka?

- Melegíts fel – nyafogja gyermekien. Egy könnycsepp. Letérdelek elé, letörlöm ujjammal. Lemondó sóhajjal nézek le rá. Melyik az igazi arcod? Ez? Vagy aki múlt éjjel az arcomba nevetett gúnyosan? Miért érdekel?

- Kérlek... – suttogja. Teljesen elgyengülök, nem bírok ellenállni neki. Ahogy rám néz, a könnyei. A fenébe is, nem vagyok egy szívtelen szörnyeteg, még ha az is akarok lenni néha!

Leülök mellé a szõrmére.

- Gyere ide – mormolom. Közelebb kúszik hozzám, és néhány mozdulat elég hogy az ölemben üljön ismét. Fejét mellkasomra támasztja, s ahogy karjaimat köré fonom, hosszú sóhaj fakad fel belõle. Azonnal álomba merül.

Sokáig ülök vele a lángok elõtt, szabad kezemmel lábujjait melengetem a takaró alatt. Amikor kishúgom fázott, néha így masszíroztam a lábacskáját. Milyen aprócska volt akkor... Vajon emlékszik majd rám? Nem fog halálra rémülni tõlem? Nem látott már tíz éve, és a heg az arcomon teljesen új lesz neki.

Lenézek a hercegre. Olyan szép amikor alszik. Illetve... akkor is szép amikor alszik. De most békés, és nincs az arcán semmilyen feszültség vagy gúny. Alvó kis angyalka.

Fáradtság nõ bennem, s hogy ne fázzon, a hátamra fekszem, õt mellkasomra fektetem. Én leszek az ágya ma éjjel...

Így zuhanunk álomba. Együtt.

Megrebbennek a szõke szempillák, ködösen néznek fel rám a szép szemei.

- Annyira fázom – nyafogja, akár egy igazán beteg kisgyermek. Szánandó és törékeny, most látni igazán, mennyire is az. Szájához tartom a csészét, de hiába noszogatom, fintorogva fordítja el a fejét. Ez így nem lesz jó, meg kell innia a gyógynövényeket, hogy lemenjen a láza.

- Lord Julian…

- Jól szórakozol? – suttogja elkínzottan, behunyt szemekkel. Nem, nem szórakozom jól. Megkeményedik az arcom. – Ne érj hozzám...

Szinte könyörög, de képtelen vagyok elengedni. Az én hibám... mert abban a hideg kis hálókamrában tartottam egész éjjel, és aztán magára hagytam. Akkor hûlhetett meg.

Mielõtt észrevehetném, felül és kiüti kezembõl a poharat. Láztól csillogó szemeiben keserû düh csillog, teste remeg. Hangos csattanással törik darabokra a pohár.

- Azt mondtam, hogy ne érj hozzám! – nyögi dühösen, és kezeimet is ellöki magától. Visszazuhan a párnákra, verejtékes bõrérõl lecsúsznak a vizes borogatások. Arcán könnyek csorognak, és én bénán ülök mellette. Fogalmam mit tehetnék, hogyan segíthetnék neki... Tétován kinyújtom felé a kezemet, hogy megérintsem.

- Soha többé nem akarlak látni.

Miattam jutott idáig, én tehetek mindenrõl. Hogy lehettem ennyire ostoba? Teljesen igaza van, semmi keresnivalóm sincs mellette, hiszen ezt akartam nem? Megtörve és kínzottan látni, hogy õ is érezze mindazt a szörnyûséget amit nekem is át kellett élnem. Akkor miért érzem ilyen szörnyen magam?

Nem akartam... múlt éjjel én már semmi másra nem vágytam, csak hogy vele lehessek és felejthessek, és õ ezt megadta nekem. Felejthettem. Belefelejtkezhettem az õ szépségébe és testének édes puhaságába temethettem mindent ami rossz. És most látni sem akar engem. Nem tudom, nem értem... fogalmam sincs mit érzek, mit gondoljak, mit tegyek.

Gyûlöl engem, és nekem is ezt kellene tennem, de nem megy. Nagyon erõs lelkiismeret furdalásom van.

Soha többé nem akar látni engem. Elfogadom a kívánságát, és most elõször a gyûlölet helyett üres sötétséget érzek a mellkasom közepén.

A szolgák engem figyelnek, arcrezdüléseim mindent elárulhattak rólam, ezért kifejezéstelenség álarcát magamra erõltetve felállok, és lassan kisétálok. Nem nézek vissza.

*

Halk kopogás az ajtómon. Egy szolgáló lép be, mélyen meghajol.

- Lady Selena de Vaugham óhajtja látni, mylord.

- Engedje be.

Felállok az asztalomtól, az érintetlen ebédem mellõl és a belépõ hölgy elõtt elegánsan meghajolok. Pirulva pukedlizik elõttem, egy másik hölgy kíséretében jött. Nem meglepõ, hiszen egy nõtlen férfi lakosztályában egyedül nem mutatkozhat.

- Lady Selena, megtisztelõ a látogatása – dörmögöm kifejezéstelen arccal. Rossz a kedvem, kimerült és morcos vagyok. Nem tudom mit akar itt, de nincs most türelmem egy hölgy kényes ízlésének megfelelõen udvaronckodni. A képmutatást meghagyom inkább...

Elakadok a gondolatban. Nem, nem akarok rá gondolni. Nem akarom.

- Bocsásson meg a zavarásért, mylord – mondja kissé kapkodó légvétellel, kipirulva. – Lord Julian küldött ide, arra kéri látogassa meg õt a betegágyán...

Belém reked a levegõ néhány hosszú másodpercre. Mintha néhány perce történt volna, olyan élénken magam elõtt látom még, ahogy láztól ködösen néz rám és a szavait... A fenébe is, rosszul estek.

- Ez esetben bocsássanak meg, hölgyeim.

Otthagyom õket ahol vannak, majd a szolgám megkínálja vagy kitessékeli õket. Azonnal a Boleyn lakosztály elé sietek. Öt nap... öt napja nem láttam, nem hallottam róla semmit, csak a szolgák pletykáit... Istenem, remélem nem igaz egyik sem! Rémségek terjednek róla, hogy halálán van... Nem, nem akarom hogy meghaljon! Nem, amíg nem teljes a bosszúm! Nem akarom így elveszíteni!

Kopogok, majd benyitok. Odabent a királynõ áll, mellette még néhány magas rangú nemes. Meghajolok és köszönök, majd a fal mellett helyezkedem el. Az ágyon pihenõ, sápadt, aprócska és törékeny alakra pillantok. Mintha aludna, de olyan sápadt. Haja szépen elrendezve terül el körülötte, csipkével díszített hálóruhában van, az ágynemûje is fényûzõ, mint minden körülötte. Olyan, mint egy nagyon értékes játékbaba, amelyekkel a hercegnõk játszanak kislányként. Annyi a különbség, hogy az õ arcán nincs festett arcpír. Az övé iszonyúan sápadt, máskor rózsás ajkai vértelenek, s idáig hallom reszelõs légvételeit. A pletykák igazak voltak... tényleg nagyon beteg.

Az ágy mellett áll két orvos, az egyikük töri meg a hirtelen beállt súlyos csendet.

- Õfelsége… engedje meg, hogy õszinte legyek. Az unokaöccse állapota nagyon súlyos.

- Pár napja azt állította, hogy egyszerû megfázás, és ha megfelelõen kezelik, a betegek többsége néhány nap alatt kifekszi a lázat!

- Igen. Ez így is van… de a betegségek legyõzéséhez akaraterõ is kell. Ebbõl a fiúból hiányzik az élni akarás! Nem tudunk megmenteni valakit, aki már elfogadta önmagában, hogy meg fog halni.

Elborzadva hunyom be szemeimet. Julian meg akar halni? Nem... nem lehet... ezt nem engedhetem!

Ökölbe szorult kezekkel állok, fújtatva figyelem a párnákon pihenõ kis testét.

- Úgy tûnik a betegség átterjedhetett a tüdejére. Nem hiszem, hogy megéri a következõ napfelkeltét. Ha mégis elég ereje lenne hozzá, akkor azt javasolnám, hogy küldjék el egy magasabb fekvésû birtokra. A hegységek ritkább, tisztább levegõje megkönnyíti a tüdõbetegségek gyógyulását. Persze az esély, hogy megéri elenyészõ…

Felhördülök, és megvillannak szemeim. Erzsébet figyelmeztetõ pillantást küld felém. Lehajtom a fejem, de remegek egész testemben. Hogy merészel ilyen kérlelhetetlenül beszélni Julian haláláról? Legszívesebben megfojtanám ezt az orvost, olyan erõs keserûség áramlik szét bennem.

A királynõ hangja felcsattan.

- Selena! – Meglepõdöm, észre sem vettem, hogy idõközben az udvarhölgy is megérkezett. - Küldjön hírnököt Lord Montgomery-ért. Holnap reggelre legyen itt, neki van egy magas fekvésû birtoka északon. Sir Vitrol… Maga pedig kérem, vigyázzon Julianre, mi már fáradtak és kimerültek vagyunk.

Engedelmesen meghajolok a királynõnek, majd figyelem ahogy fejedelmien kivonul, mögötte a slepp. Becsukódik a duplaszárnyas, díszes faragásoktól súlyos ajtó, s a helyiség hirtelen tágasság, óriássá válik. Két szolgáló téblábol az ágy körül de egy fejmozdulattal kiparancsolom õket.

Izgatottságomat leküzdve sétálok a betegágyhoz, és leülök Julian karcsú kis teste mellé. Az ágynemûn pihen keskeny keze, hosszú és finom ujjai sápadtak, csuklóján kötés, amelyen átüt a vér. Eret vágtak rajta? Mily borzalmas... Nem elég, hogy oly beteg, még le is gyengítik a véreztetéssel.

Könnyes az arca, s inkább hasonlít egy törött szárnyú angyalra, mint kígyónyelvû udvaroncra. Fáradtan sajdul meg a fejem, muszáj megmasszíroznom a halántékom. Ó a fenébe is, nem sokat aludtam az elmúlt napokban. Utoljára akkor aludtam jól, amikor vele a karjaimban pihenhettem...

- Köszönöm – hallom a halk, reszelõs suttogást. Felé kapom tekintetem, és gyönyörû azúrkék szemeibe ütközöm. Elfacsarodik a szívem, mert még így is... így is oly fájón szépséges. Nem értem mit köszön, hiszen miattam hever itt a... halálos ágyán. Ó egek, még belegondolni is rémes!

- Köszönöm, hogy megmentett a haramiáktól. Olyan régen volt, és én annyiszor meg akartam köszönni.

Levegõt is elfelejtek venni, döbbenten nézek rá. Mókás arckifejezésem lehet, mert elmosolyodik és nevet is, de köhögésbe fullad az ezüstcsengettyû csilingelése. Levegõért kapkod, s amikor lecsillapodik szapora légvétele, folytatja. – Remélem egyszer megbocsát nekem.

Kicsordulnak könnyei, lecsukódnak szép szemei, hosszú sóhaj hagyja el ajkait.

NEM!

- Julian! Julian! – kiáltom rekedten. – Nem! Nem! Julian! Ne merészelj meghalni! Julian!

Felemelem a fejét, hajába markolva kétségbeesetten szorítom számat az övére. Válaszul néhány hosszú másodperc után megérzem hajamba csimpaszkodó kezecskéjét. Ó istenem... köszönöm.

Kapaszkodik belém. Igen... ez az...

- Kapaszkodj belém, ha kell, kiabálj, karmolj és harapj, de... ne merészelj meghalni, hallod? – suttogom rekedten. Felemelem a fejem, és õ is zihál. Él... él!

- Julian! Nem engedlek el! – Erõsebben markolom selymes haját, és dühösen vicsorgok arcába. – Ne merészelj elmenni! Még nem végeztem a bosszúmmal.

Tágra nyílnak azúrkék szemei, amelyek mindig a tavaszi égboltra emlékeztetnek, s nem bírom tovább. Vértelen ajkaira szorítom a számat ismét, érzem ahogy lassan visszatér belé az élet. Nyöszörögve fészkelõdik, légvételei gyorsulnak, s ahogy nyakára szorítom számat, érzem erõteljes szívverésének lüktetését.

- Ez az... térj vissza hozzám, és bûnhõdj!

Körmével belém kapaszkodik, hozzám simul, még többre vágyik gyenge kis teste. Lerántom a takarót, feltûröm hálóruháját, s megérzem vágyának keménységét. Néhány gyengéd mozdulat, s õ gyönyörû nyögéssel jut el az élvezet csúcspontjára.

Erõsen magamhoz ölelem, behunyt szemekkel szívom magamba édes almaillatát.

- Még nem végeztem veled… szóval ne merészelj… ne merészelj elszökni elõlem…

Belém kapaszkodik, majd lassan lehullnak karjai. Visszafektetem a párnára, figyelem egyenletes légvételeit, hallgatom betegesen reszelõs hangját minden egyes sóhajnak. Megigazítom a ruháját, visszatakarom és letörlöm kezemrõl kevéske magját.

Az ágy mellett, egy asztalon lévõ tálban hidegvizet és ruhákat találok. Homlokára teszek egy borogatást, s kezére simítom az enyémet. Szinte groteszk látvány a vékonyka, fehér kéz az én nagy, érdes, barna tenyeremben.

Esteledik. A szolgák lassan visszatérnek, lecserélik Julian ruháját, megitatják. Nem tölthetem nála az éjszakát, így kénytelen vagyok magára hagyni, de reggel, ahogy a nap felkel, már vissza is térek hozzá.

Délelõtt a királynõ, Lord Montgomery, az orvosok és még néhány tanácsos ismét megjelenik. Az orvosok megvizsgálják és látom arcukon a döbbenetet.

- Ez lehetetlen – mondja egyikük csodálkozva. - Szinte teljesen lement a láza. Azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy túl van az életveszélyen… ez… hihetetlen…

David elégedetten bólint, én pedig végre... fellélegzem.

- Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy ma utazunk – mondja. Csalódottan hajtom le a fejem. Ne... ne...

- Igen, de nem maga fogja elkísérni, Lord Montgomery. Sir Vitrol fog vele menni.

Karba fonom mellkasom elõtt a kezeimet. Igen. Nekem még elszámolnivalóm van a herceggel. Tökéletes.

- Õfelsége… hiszen ismeri Sir Vitrol és Lord Julian múltját…

- Pont azért megy vele Sir Vitrol. Már Julia halála óta tudom, hogy Julian nem közömbös iránta. Hiszen mi másért hamisította volna meg Julia levelét, csak hogy megmentse a maga Sir Vitrol-a életét?

Hogy... hogy micsoda?

„...Julian nem közömbös iránta...”

„...mi másért hamisította volna meg Julia levelét...”

„...hogy megmentse a maga Sir Vitrol-a életét?”

Tágra nyílt szemekkel, döbbenten nézem Julient, egyenesen a kék szemeibe felejtkezhetem. Az ágyon ül, arcán félelem, csodálkozás, düh kavarog. A királynõ nevetése töri meg a döbbent csendet.

- Drága Julianom, csak hiszed, hogy nem lehet megkülönböztetni a kézírásotokat.

Még beszélgetnek egy keveset, de a szavak nem jutnak el tudatomig. Testem automatikusan mozdul amikor a királynõ távozik, és magától hajol meg, hogy amikor végre magunk maradunk, felemelkedjem és szemeimet Julianéba fúrjam.

- Hagyjatok magunka – nyögi rekedten a szolgák felé, de nem várom meg amíg eljutnak az ajtóig, nagy léptekkel szelem át a szobát, kezeim mellette csattannak az ágyon, s õ hátrahanyatlik a párnán. Pihegve, remegve néz fel rám, sápadt, betegségtõl lesoványodott arcában két nagy csillagként szikráznak szemei. Fújtatásom az õ zihálásának hangjaival vegyül. Hosszú másodpercekig nézzük egymást.

- Miért?

- Helyre kellett hoznom... Julia rossz döntésének következményeit – suttogja. Állja fürkész, kemény tekintetem. – Mindig is ezt tettem, gyermekkorunk óta.

Összeszûkülnek szemeim.

- Szóval csak a testvérét védte egész életében, s annak hibáit javítgatta? Hálátlan egy feladat. Azon már meg sem lepõdöm, hogy esetleg az én érdekemben képes lett volna akár a kisujját is mozdítani, mylord.

Leereszkedõ mosollyal néz rám, nem szólal meg.

- Lady Julia õrangyala – suttogom keserûen, ujjaim végigsimítják párnán tekergõzõ hajfürtjeit. Vágyakozva figyelem ahogy ujjaim körül tekeregnek, mintha önálló életet élnének.

- Ne nevezzen így! – sziszegi szikrázó szemekkel. Elégedetten figyelem, mert végre eltûnt az ijesztõ sápadtsága, s harag halvány pírja festi meg orcáit. – Nem vagyok senki angyala!

- Valóban? Talán így is van. Ne gondolja, hogy csupán azért, mert segített elkerülnöm a halált, megbocsátom amit tett, gazdátlan angyal. Alig várom, hogy felépüljön, s ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

Mondana valamit, de rájöttem, hogy ilyenkor jobb ha nem hagyom szóhoz jutni. Sajnos túlságosan ért a szavak forgatásához, s percek alatt képes a föld alá alázni kacifántos kis észjárásával. Számat puha ajkaira szorítom, és amikor belém harap, belevigyorgok a csókba. Egy haldokló ilyet nem tesz. Nagyszerû.

Hosszú perceken át viaskodik velem, karmoló csuklóit kénytelen vagyok gyengéden lefogni, hiszen még olyan elesett és erõtlen, akár egy újszülött kismacska. Felemelem a fejem egy hosszú, fullasztó csók után, s kipirult arcát nézegetem.

- Utasítom a szolgákat, hogy készítsék fel az útra és csomagolják össze a holmiját. Mihelyst készen áll, azonnal indulunk.

- Nem megyek sehová! – sziszegi. Csak felállok, s mintha nem is hallanám szitkozódását, kisétálok.

Odakint a folyosón a falnak támaszkodva hallgatom ahogy még mindig mérgelõdik, majd amikor a szolgák besietnek hozzá, mosolyra húzódik a szám.

Fogalmam sincs, miért tölt el ilyen vad örömmel a tudat, hogy mégsem annyira szívtelen kígyó Lord Julian. Ez persze nem számít, ugyanolyan hévvel gyûlölöm ahogy eddig, és nem vágyom másra, minthogy kínok között vergõdjön... alattam. Saját bõrén érezze azt a pusztító, elsöprõ haragot amelyet iránta táplálok. Fel fog épülni, mert én így akarom. Sok szenvedés vár még rád, herceg. Nagyon sok.

*

Késõ délutánba hajlik az idõ. Katonáim már várnak a palota kapuin kívül, hogy csatlakozzanak hozzánk, s körülvegyék a hintót. Komoly kíséretet biztosítok, hiszen királyi hercegrõl van szó.

Könnyû, utazásra alkalmas vértezetet öltök, kardom oldalamon lóg, s odalent a lovam mellett áll fegyverhordozóm is.

Elindulok a hercegért. Kopogás nélkül nyitok lakosztályába, s elégedetten mérem végig az ágy szélén ülõ Juliant. Szó nélkül lépek elé, egyszerûen a karjaimba veszem, s lesétálok vele az udvarra. Odalent már várja õt a királynõ és a fél udvar. Elbúcsúznak tõle, s én beteszem õt a hintójába, amelyen a Boleyn címer áll.

Mielõtt becsuknám az ajtót, felemeli a kezét. Megtorpanok a mozdulatban.

- Egyedül kell utaznom? – kérdezi, utolsó szava köhögésbe fullad. Szánalmasan aprócskának tûnik a rengeteg prémben amit ráadtak. Egy szóval sem említi hogy közeleg az éjjel, más panasza nincs is.

- Csak néhány óra, mylord. A kijelölt pihenõhely ahol megállunk éjszakára, nincs olyan messze.

Becsukom az ajtót, felugrom lovamra, majd a kantárat megragadva intek a katonáknak. Mély, öblös hangom zeng, ahogy az utasításokat osztogatom.

- Négyen elõre, négyen hátra! Az hintó mindkét oldalán ketten! Elõre lovagoljon két felderítõ, s a menet elõtt és után a többiek álljanak kettes formációba! Bármi is történik, nem töritek meg a sort, különben szíjat hasítok a hátatokból. Megértettétek!

- IGEN URAM! – kiáltja egyszerre száz torok.

- Indulás!

Feldübörögnek a lovak patái, s nem kímélem a lovakat. Bõven sötétedés után fogunk így is megállni annál a várnál, amely az úti cél éjszakára.

A felderítõk egész úton nem jeleztek semmit, zavartalanul haladtunk elõre. Mégis ki lenne oly ostoba, hogy nekirontson száz állig felfegyverzett kemény katonának? Senki. Szerencsére háborúskodás nincs az ország határain belül, és bár néhány hercegség és grófság között dúlnak viták, néha kisebb belharcok, ez a Boleyn családot nem érinti.

Végre megérkezünk a Winter kastélyhoz, amely hû a nevéhez. Tél vége van, közeleg a tavasz, de még most is hópihék szállnak alá a sötét égboltból. A kastély körül minden fehér, s ahogy leugrom lovamról és a hintóhoz sétálok, csizmám talpa alatt ropog a friss hó. Halk köhögés szûrõdik ki bentrõl. Kinyitom az ajtót, egy katonám mögöttem fáklyát tart hogy láthassunk.

- Megérkeztünk, mylord.

- Nagyszerû. Már szétrázta a hátsómat ez az ócska kocsi – morogja halkan. Felnyalábolom a takaróival együtt, s õ engedelmesen simul karjaimba, fejét vállamra ejti. Újabb halk köhögés. Homlokomat ráncolva nézem ahogy bekanyarodik a kastély udvarába a herceg kísérete is. Szolgái, cselédei kiugranak és hozzánk sietnek.

Besétálok a kastélyba, s a fogadóteremben már várnak minket. Egy idõs, özvegy grófnõ az. Mélyen meghajolva üdvözli Julant. Fejemet biccentem neki, hiszen meghajolni így nem lehetséges.

- Lord Julian Boleyn herceget hoztam. Jómagam Lord Malcolm Vitrol gróf vagyok, a herceg kísérõje. Köszönjük, hogy vendégül lát bennünket, grófnõ.

- Megtisztelõ a híres Boleyn család egy tagját vendégül látnom szerény hajlékomban – és egyéb blabla. Végre hosszú szövegelés után a szobalányokra bíz minket, s én öles léptekkel követem a személyzetet a kijelölt hálószobához. Egyre többet köhög a herceg, s ahogy leteszem az ágyra, egy hosszabb köhögõroham tör rá. A grófné aggódva figyeli.

- Ó szegény hercegem. Ne hívassak egy orvost? Jót tenne önnek egy érvágás...

- Szó sem lehet róla – mordulok fel. – Az csak még jobban legyengítené. Inkább forró fürdõre és forralt borra van szükség.

Elszalajtom a cselédeket, s megvárom amíg Julian saját szolgálói besietnek a szobába.

- Jó éjt, mylord – biccentek az ágyon ülõ szõrmekupac felé, megfogom a kilincset.

- Vitrol! Ne merészeljen itt hagyni, beszédem van önnel – mondja határozottan, de gyengécske hangon. Bosszúsan ráncolom homlokom, s amikor végre kihámozzák a szolgák a ruhák és takarók halmából, törékeny, álomszép szõke angyal kerül a felszínre. Köhögéstõl rázkódó testét már csak halványkék nadrág és ing takarja, kézelõi finom csipkék, cipõjén csillognak a féldrágakövek. Kiküldi a szolgákat, s én bosszúsan lépek hozzá. Vértezetem zörög, lépteim súlyosan dobbannak a márványpadlón.

Percekig csak nézzük egymást. A kandallóban ropog a tûz, a szoba meleg és meghitt a sok bordó színû kárpittól és bársonytól. A lángok narancsos fénye körülöleli szépségét, mint valami sugárzó glória. Szemei csillognak, nem bírom nem csodálni szépségét. Mély levegõt vesz, kinyitja ajkait de nem szólal meg. Némi tétovázás után becsukja. Bizalmatlanul figyelem, egyik szemöldököm felvonom várakozóan.

- Nos? Talán oly mértékben elfáradt, hogy beszélni sem képes? Bizonyára isteni csoda történt.

Gúnyos szavaim célba találnak, dühösen villannak szépséges szemei.

- Még az úti célt sem ismerem, a királynõ nem mondott semmit. Csak arra lennék kíváncsi, és az út idõtartamára.

Nagyot fújva, enyhe bosszúságot érezve csatolom le kardomat, s a falhoz támasztom. Láncingem súlyát meg sem érezve ereszkedem elé féltérdre, s mintha észre sem venném csodálkozástól elnyíló ajkait, kezembe veszem egyik lábát. Kicsi, szinte elvész nagy tenyereimben, a cipõn csillogó köveken táncot jár a fény. Miközben lassan lehúzom róla, mesélni kezdek.

- Odafent északon, három napos út végén, Lord Montgomery egy festõi szépségû birtok ura. Mellette, egy kis völgyben terül el Erendol.

- Az ön szülõföldje? – kérdezi hirtelen. Meglep, mennyire jól informált. Bólintok.

- Honnan tudja?

- Hiszen ön mondta el nekem, azon az éjjelen, amikor megmentett. De tudtommal nem az ön birtoka.

- Legidõsebb bátyámé, de ott él a családom. Rég nem láttam õket, boldogok lesznek, ha majd meglátogatom õket. Egyetlen kishúgom eladósorba lép idén nyáron.

Lehúzom lábáról a másik cipõt is, és harisnyáján keresztül is érzem, milyen hidegek lábujjai. Megmasszírozom õket és felnézek szép arcára. – Mikor utoljára láttam a kis Nanette olyan pici volt, mint egy vekni kenyér.

Mosolyog.

- Mi olyan mulatságos? – mordulok fel halkan, fenyegetõen. Elengedem lábait, s õ felemeli az egyiket hogy megérintse mellkasomat. Szívem felett pihenteti, s lassan lejjebb csúsztatja. A láncingemen keresztül nem is érzem érintését, de az ágyékomnál már igen. Megremegek és felmordulok, s õ leereszkedõ mosollyal figyeli arcomon a vad és nyers vágyat. – Kígyó – szisszenek halkan, s megragadom törékeny bokáját, hogy ágaskodó hímvesszõmhöz szorítsam. Engedelmesen masszírozza tovább.

Zihálva nézek rá, s õ közelebb hajol hozzám, arcunk egy vonalban van.

- Okos ötlet egy kígyót a fészkébe vinnie, Lord Vitrol? – kérdezi, szépséges arcán egy lágy mosoly. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ez a mosoly nála a „nyeregben vagyok és most erõsen beléd rúgok”-fajta. – Nem félti õket tõlem?

Mintha megbûvölt volna, úgy falom szépségét a szemeimmel, és halkan felmordulok ahogy folytatja ágyékom simogatását. Puha ajkai olyan közel vannak, fújtatásom és saját szívverésem vad dübörgésén kívül mást már nem hallok.

Vad, nyers mozdulattal ragadom meg a nyakát, magamhoz rántom és durván csókolom meg. Rekedt nyögéssel dugom belé a nyelvem. Istenem, mennyire édes és lágy! Zihálva lököm vissza az ágyra, fenyegetõen magasodom fölé.

- Elõbb kitöröm a méregfogaidat – morgom vadul. Felkacag, és kényelmesen elnyújtózik a puha ágyon. Mellkasán szétnyílik az inge, s óhatatlanul is oda kúszik tekintetem. Selymes, hófehér bõre megigéz. Fölé mászom, számat végighúzom mellkasán, fogaimmal megkarcolom az egyik kis rózsaszín mellbimbót. Édesen felnyög, teste megfeszül alattam. Felemelem a fejem, szépséges szemeibe nézek.

- Te a várban fogsz élni, a családomtól távol. Nem foglak közéjük vinni, nem vagyok ostoba. Különben is, egy herceg be sem teheti a lábát egy alacsonyrangú nemes otthonába, ha nem a hûbérese.

Hajamba markol kis kezével, látom hogy dühös.

- Azt hiszed nem tudom? – sziszegi. – De ettõl még nem hivatalos minõségben...

- Semmilyen minõségben – dörrenek rá. – A családom szent, õ a legdrágábbak a szívemben. Nem fogod látni õket lábadozásod alatt egyszer sem!

Elmosolyodik. Tudom, hogy most megbántottam, látom rajta.

- Te komolyan azt hitted, hogy engem érdekelnek azok a...

Szájára teszem a kezem, komoran nézek le rá.

- Vigyázz a szavaidra, most nem rólam vagy a királyi udvar nemeseirõl beszélünk, hanem a családomról. Soha nem engedném, hogy bárki bántsa azokat, akiket szeretek, még ha maga a királynõ tenné, akkor sem.  

Hetek teltek már el. Éjszaka képtelen vagyok aludni, a folyosókat járom és az õröket ellenõrzöm. Mióta Lord Montgomery megházasodott, már ez is rám hárul, de ezúttal hasznos. Ki kell szellõztetnem a fejemet, és mostanában ezt már oly gyakran teszem, hogy a fejem huzatot fog kapni a végén. Keserû fintor húzódik a számra, ahogy szarkazmusom eluralkodik rajtam.

Nem bírok aludni. Csak néhány órákat alszom éjjel, mert álmomban csak õt látom, és olyan égetõ kín áramlik szét ágyékomban olyankor... Arra ébredek minden egyes lucskos álom után, hogy kezeim sóváran markolják a levegõt.

Istenem...

Ez képtelenség! Egy férfiról ábrándozom! Egy férfit kívánok, felizgat már az is ha láthatom. Múlt éjjel a bálon, elég volt csak a szemébe néznem, és megszûnt létezni a világ. Tekintetében a gúnyos fölény, talán még inkább fokozta a bennem tomboló dühös vágyat, hiszen azt sugallta: „Tudom hogy mire gondolsz, a markomban tartalak. Vágysz rám, akarsz engem, kívánod a testem, és ez lesz a veszted.”

Dühödten gyorsítom fel lépteimet az emlékképtõl, s amikor befordulok az egyik folyosó sarkán, ledermedek. Velem szemben közelít egy éjszakai látomás. Bizonyosan csak errõl lehet szó, hiszen miért sétálna éjjel idekint egyedül Lord Julian? Megáll egy ajtó elõtt, szép arca kifejezéstelen ahogy a kilincsre pillant. Ez nem látomás, nem vágyálomkép, ez õ!

- Mit keresel itt? – morranok rá, és kilépek a fáklyák fényére hogy lásson. Riadtan hátrál egy lépést, és megtorpanok. Megijesztettem. El is felejtettem, hogy csúfságom milyen hatással van az ilyen szépségekre. Azonnal uralkodik arcvonásain, és dacosan szegi fel állát.

- Ez az otthonom. Akkor és oda megyek, amikor és ahová akarok – felesel velem pimaszul. Igaza van, királyi vér folyik az ereiben, meg sem lett volna szabad szólítanom, annyira felettem áll. A fenébe is. De mi a fenét mászkál idekint éjjel? Ráadásul cipõ sincs rajta, fel fog fázni! Milyen aprócska lábujjai vannak, lefogadom hogy jéghideg a kõ...

- Talán aggódsz értem? – kérdezi gúnyos mosollyal, szavai mint az éles kés. Megkeményedik az arcom, alábbhagy a fellobbanó vágy. Megragadom a csuklóját és a falhoz lököm.

- Aggódni? Érted? Ne röhögtess – vicsorgok rá dühösen. - Azt hiszed, elfelejtettem a bosszúmat?

Akaratom ellenére lehajolok hozzá, arcához simítom az enyémet, mélyen beszívom édes almaillatát és sóváran simulok hozzá. Gyûlölöm õt... és a testem mégis elárul. Lenézek rá, szépséges szemein átvillan valami megfejthetetlen árnyék, s a következõ pillanatban már gúnyosan mosolyog rám.

- Bosszú? Hiszen képtelen vagy bántani engem. Tudom, hogy elvarázsol a szépségem.

Kis dög!

Bal kezét felemeli, széthúzza hálóköntösét, s szabaddá válik áttetszõ, hófehér bõre és gömbölyû válla. Olyan ígéret rejlik buja mosolyában, amitõl megrándul az egész testem, és ágyékom felforrósodik. Ó Szûz Mária! Teljesen felforrt a vérem, képes lennék itt és most elfeledni mindent a világon, hogy rávethessem magam!

Saját vágyamtól megriadva lépek hátra, halk nyögés szakad fel torkomból.

Félre hajtott fejjel, csábítóan mosolyog rám, végigsimítja aranyszõke hajtincseit, amelyek mûvészien keretezik szépségét. Megbûvölve követem karcsú ujjainak útját, olyan erõs vágy rázza végtagjaimat, hogy úgy érzem elsorvadok.

- Remélem nem baj, de nekem mennem kéne. Tudod, nyilván nem ok nélkül bolyongok éjszaka a kastélyban…

Vad, õrült harag önti el elmémet, s már elõtte állok, szétrántom a köntösét. Teljesen meztelen, álomszép testének minden porcikája szinte világít a félhomályban. Gyönyörû... és teljesen meztelen. Látom arcán a félelmet, a döbbenetet, érzem ahogy ruhámba kapaszkodik de nem jut el agyamig már semmi. A kis céda! Ez az álnok kis dög!

- Hát persze. Már megint milyen naiv voltam! – hörgöm vicsorogva, selymes hajába markolva kényszerítem hogy felnézzen rám. - Amíg a saját bõrömön nem tapasztaltam, eszembe sem jutott, hogy a szépséged férfiakat is képes megbolondítani! Hánynak vergõdtél már sikoltozva az ágyában?!

- Már nem számolom.

Keserû kiáltással verem öklömet a falba, majd berúgom a cselédszoba ajtaját, és hajánál fogva rángatom be oda. Nem érdemel különlegesebb bánásmódot ez a szívtelen dög, ez a mocskos kis ringyó... Férfi létére így viselkedik! Semmibe vesz engem, és képes álnok kígyó módjára elcsábítani engem mindazok után, amit velem tett!

Az ágyra hajítom, néhány hajszál a kezemben is marad.

Belököm az ajtót, és néhány hosszú pillanatig csak állok az ajtóban. Szétnyílt köntössel hever elõttem az ágyon, aranyszõke haja szétterül körülötte. Bõre sápadtan ragyog az ablakon besütõ hold fényében. Eltökélt tekintetem találkozik az övével, amelyben fogalmam sincs mit látok. Ha nem ismerném õt, azt hinném izgatott és mintha vágyakozna rám, de kizártnak tartom hogy ez megtörténne valaha. Csak mesterkedik, hogy még jobban az ujjai köré csavarjon. Remegõ testének minden porcikáját végigsimogatom forró pillantásommal, s ahogy remegve fekszik elõttem, tudom hogy fél tõlem. Ez elégedettséggel tölt el.

Borzongok a vágytól, s immár nem is kell visszafognom magam egy kicsit sem. Kigombolom ingemet, a földre hajítom az övemmel s a rajta lógó kardommal együtt. Nadrágom kioldva lépek közelebb hozzá. Feltérdelek mellé.

- Ne… - pihegi izgatóan. Fölémászom, kezeimmel megtámaszkodom mellette.

- Nyisd szét a lábaidat – utasítom halkan. Megrázza fejét, arany hajzuhatag zúdul arcába a heves mozdulattól, édes almaillata felerõsödik. Egy határozott mozdulattal feszítem szét lábait, és õ kénytelen ezt elviselni. Nem kétséges ki az erõsebb. Felsikolt, hangjától hideg borzongás áramlik szét bennem. Helytelen amit teszek...

Vadul, mohón szántok végig mellkasának puha bõrén ujjaimmal, belemarkolok formás fenekébe és helyreigazítom hogy kényelmesen elérjem. Kegyetlenül meg fogom hágni, és nem érdekel semmi sem. Durván fúrom nyelvemet az ajkai közé.

Ernyedten lóg a pénisze, ezúttal nem izgult fel, sõt. Rettegõ szemekkel fekszik alattam, könnyek csillognak arcán. Olyan... olyan gyönyörû... mint egy angyal. Egy gonosz, de szépséges angyal. Dühös ordítással csapok öklömmel az ágyra, csalódott keserûség árad szét bennem. Végigsimítom szép testét, sóvár láz rázza egész testem. Elszakítom számat tõle, fújtatva nézek le rá, dühösen harapok nyakába hogy nyoma is maradjon. Sikolyát hallva nem érzek elégedettséget.

- Miért? Miért nem tudlak bántani? – nyögöm rekedten. Hajamba markol kis kezével, puha édes ajkai mézédesek.

Rekedt nyögéssel hajítom el magamtól minden józan érvelést és gondolatot. Semmi sem számít már, csak bõrének puha illata, bársonyos melegsége és a felejtést nyújtó vad gyönyör. Harapom, falom õt, s õ is engem. Adom és kapom a fájdalommal fûszerezett kéjt, hörgéseink összefolynak. Ujjaim kemény hímtagját masszírozzák, s ahogy õ is az enyémet, az maga a halálos gyönyör.

Alattam fekszik, gyönyörtõl megfeszül, angyali arcán az élvezet édes mosolya.

Majd felettem van, combomon ül, kezei fürgén juttatnak el az eszméletvesztés határáig, s ahogy hirtelen felülök és megcsókolom, egymás szájába kiáltjuk a kéjt.

Újra és újra, lankadatlan vággyal esünk egymásnak, marcangolom õt, s õ engem.

Julian... te gyönyörû és gonosz... álomszép... angyal.

*

Az ég piszkosszürkévé válik. Minden és mindenki alszik. Csönd van a házban, s odakint a kertben sem ébredeznek a madarak. A levegõ metszõen hideg, de nem zavar, ennél sokkal zordabb körülmények között is voltam már. Mellettem pihen az angyal. Szorosan hozzám simulva próbálja álmában is, öntudatlanul elûzni a hideget, s keresi a melegséget. Csendben figyelem õt, mellkasomhoz simuló arcát, bõrömön szõke hajzuhatagát. Megérintem. Selymes, ujjaim körül tekergõzik, majd folyékony aranyként csordul ki kezembõl.

Mi az ördögöt mûveltünk mi itt órákon keresztül? Teljesen megõrültem...

Mégis, elég egy pillantás szépséges arcára, és minden baljós, komor gondolatom félresöpri a dühös és vad vágy. Ujjaim arca felé indulnak, s tétován megtorpannak a levegõben, hogy néhány hosszú másodpercig imbolyogjanak majd ökölbe szorulva hátráljanak meg.

Nesztelenül kelek fel mellõle, felöltözöm és kardomat oldalamhoz erõsítve nézek le rá. Meg fog fázni így... Felveszem a földön, holt madárként heverõ hálóköntösét, ráterítem összegömbölyödõ testére.

Számat dühösen összeszorítva hagyom magára.

*

Morcosan várok a sarokban, karjaimat mellkasom elõtt összefûzve hallgatom, ahogy Lady Jane a hárfát pengeti, miközben Lady Selena egy szép verset szaval a királynõnek. A bál óta nem beszéltem vele, és a múlt éjjel történtek miatt, na meg a kialvatlanság elkedvetlenítõ következménye miatt sincs kedvem ma társasági életet élni sem vele, sem mással.

Julian nem jött el ma. Különös, pedig mindig itt van a királynõ délelõtti pihenõjén.

A vers utolsó szavánál nyílik az ajtó és besétál õ. Lassan kifújom a levegõt, mellkasom elõtt megfeszülnek karjaim. Kecsesen meghajol, arcán bájos mûmosollyal néz körül, végül azúrkék tekintete megpihen arcomon.

- Bocsánatukat kérem szépséges hölgyeim, az ágyam ma reggel nem akart utamra engedni.

Csilingelõ nevetés a jutalom pofátlan késének. Leül a hölgykoszorú közepére, és halkan beszélgetni kezd Lady Selenával, amíg Lady Jane a hárfát pengeti ismét. A királynõ unatkozva nézi a lányokat, majd tapsol egyet.

- Táncoljunk! – utasítja lelkesen a lányokat, akik boldogan ragyogó mosollyal kelnek fel, majd kacarászó madárkákként röppennek, hogy elpakolják az útban lévõ székeket és párnákat. – Lady Jane, valami vidámat játsszon!

Kacagó leánycsokor vidáman rebben fel, mindet megtáncoltatja Lord Dudley és Lord Julian. Hátrébb húzódom a falhoz, hogy a királynõ látóterén kívül maradjak, mielõtt eszébe jut hogy engem is belekényszerítsen a mókázásba. Inkább kívülrõl szemlélném ezt a jelenetet.

Történt valami.

- Lord Julian! Lord Julian!

Azonnal a rémülten sikoltozó hölgyek mellett termek, s a földön ájultan heverõ herceg fölé hajolok.

- Mi történt? – dörrenek rá egyikükre.

- Ne-nem tudom, táncoltunk és egyszer csak összeesett! – dadogja sápadtan.

- Lord Vitrol! – zendül a királynõ hangja, határozottsága ellenére megremeg a hangja, hiszen nagyon szereti unokaöccsét. – Vigye azonnal a lakosztályába, és küldessen a királyi orvosért! Hölgyek, most menjenek!

Felveszem karjaimba az ájult testet, meglepõen könnyû. Az ajtóhoz lépek vele, õrök nyitják az ajtót és kísérnek végig a folyosókon, majd egyikük leválik tõlünk és az orvosért siet.

A lakosztálya fényûzõ és látványos. Minden égszínkék színben játszik, az ágynemûtõl a falikárpitig. A hatalmas ágyhoz sietek, amelyen akár öt vagy hat ember is kényelmesen elalhatna és leteszem rá. Megérintem az arcát. Tûzforró a bõre.

- Láza van? – kérdezi egy nõi hang mellettem. Rajtakapottan rezzenek meg, és elrántom kezem a herceg arcáról.

- Igen, nagyon forró.

Lady Jane az, szemei aggodalmasan csillognak.

- Jaj szegény – sopánkodik halkan. A besietõ szolgálók felé fordul. – Vetkõztessék le most azonnal, és hozzanak hidegvizet és ruhákat a borogatáshoz!

A szolgálók szót fogadnak, de mielõtt a herceget teljesen levetkõztetik, megfogom a hölgy csuklóját ahogy felé nyúlna.

- Önnek nincs itt keresnivalója, mylady.

- De segíteni akarok!

Idegesen ráncolom a homlokom. Nem láthatja õt meztelenül, hiszen a teste tele van a múlt éjszaka nyomaival, vállán és nyakán az én harapásnyomaim is virítanak, ezt nem láthatja meg senki illetéktelen!

- Menjen ki, kérem, majd mi mindenrõl gondoskodunk.

Megkönnyebbülve nézek a csukott ajtóra, amelyen kiviharzott a hölgy és visszafordulok az ágy felé. Már meztelenül hever, a szolgák nedves ruhákba tekerik.

- Lord Julian, ébredjen!

Fölé hajolok, felültetem és kissé megütögetem arcát. Résnyire nyílnak a szemei, s máris szájához tartom a gyógyteás kupát.

- Igyon!

Amikor felegyenesedem, a hölgy félénken szólal meg.

- Felség… Én… nem szeretném ha Sir Vitrol olyanra kényszerítené magát, amit nem szeretne.

Faarccal nézek rá. Mintha bárkit is érdekelne ebben a palotában, mit szeretnék. Még ezt a lányt sem, hiszen csak annyi a célja, hogy elbûvölje álszent szemérmeskedésével a királynõt és Juliant, akihez nyilvánvalóan vonzódik. Nem lep meg, hiszen ki tudna ellenállni angyali arcának?

Erzsébet csak nevet.

- Higgye el kedvesem, Sir Vitrolnak semmi kifogása nincs ellene.

Mindenki rám néz, és már megint a figyelem középpontjában vagyok. Nem illendõ egy nemes hölgyet megbántanom, lovagként hát mást nem tehetek, mint bólintok.

- Ha most megbocsátanak.

Kimenekülök onnan, mielõtt dühbe gurulok. Nem is értem mire számítottam. Talán azt, hogy nem fogja többé élezni rajtam a karmait ez a kis kígyó? Tévedtem.

Dörgõ léptekkel csörtetek végig a folyosón, a sarkon befordulva látom hogy utánam siet Lord Julian. Dühösen fújtatva várom be. Amikor a kanyarhoz ér, elkapom a grabancát és a falhoz penderítem. Láthatóan meglepte a támadásom.

- Mit akarsz még? – szûröm a fogaim között a szavakat, hogy ne hallja senki. Felemelkednek rám azok a szép szemek, de hiába kakaskodik, sokkal erõsebb vagyok nála. Tudja õ is nagyon jól.

- Azt akarom, hogy ne bánjon így Lady Selenával. Nem érdemelte ki.

Felhorkantok, megvetõen emelem fel a kezem hogy megragadjam selymes haját, de megtorpanok amikor összerezzen. Fájdalmas emlékek törnek rám, a keserû kudarc és megalázottság savanyú íze áramlik szét a számban.

- Én kiérdemeltem a ti bánásmódotokat? – kérdezem halkan. Soha nem bántottam volna meg õt vagy a testvérét. Hogy tehettem volna, amikor elsõ látásra beleszerettem Lady Juliába?

- Nem – válaszolja halkan, tenyérbe mászó álszentességgel. Legszívesebben megütném, annyira gyûlölöm ilyenkor, mert egy ilyen álságos pillantásával is képes levenni a lábamról. Azt hiszi a szépség minden? Egykor én is azt hittem, hogy valaki aki ennyire szép, csak jó lehet. Mekkorát tévedtem!

- De ha ezt teszi, maga sem lesz jobb nálunk – teszi hozzá halkan.

Belém reked a levegõ. Hogy merészeli?!

Feje mellett csapódik a falra tenyerem, belehajolok arcába, másik kezem hajába markol. Nem bírok nem hozzáérni. Nem néz a szemembe, hát rákényszerítem.

- Soha ne merészelj magadhoz hasonlítani, álnok kígyó.

- Akkor ne adjon okot rá… - suttogja. Elengedem, nem bírom elviselni ahogy selymes haja lágyan simogatja bõrömet. Nem bírom elviselni a fájdalmas szépségét. Az álnokságát.

- Mégis mi jár a fejedben? Azt hiszed, ha egy kétszínû szajhát küldesz hozzám, elfelejtem a bosszúmat? Azt hiszed ilyen sekélyes és egyszerû vagyok?

Csatt!

Arcomba vág az égetõ fájdalom. Szinte át sem gondolom, az elemi, õsi, ösztönös düh veszi át józanságom helyét, s a következõ pillanatban õ a földön hever, remegõ ujjait fájó arcára szorítja. Sokkal erõsebb vagyok nála, s ezúttal nem kíméltem. Felkel a földrõl és elhátrál a közelembõl.

- Idióta – sziszegi vicsorogva. - Mégis mit akarsz még? Talán arra akarod pazarolni az életedet, hogy utánam koslass?

Gúnyos kacagása ugyanolyan akárha nõvére tenné. Elsötétül tekintetem, már nem õt látom. Julia... te ócska szajha...

- Felejtsd el és lépj tovább! Keress mást, a nõvérem meghalt és magával vitte a kegyetlenségét a sírba.

Megrándulok, sötét gondolataimból felszínre emelkedem, mély levegõt veszek. Ég a tüdõm, remegnek végtagjaim.

- De te még itt vagy. A te kegyetlenséged még nincs föld alá temetve.

Csak kinevet. Már megint nevet... Bár beléfojthatnám örökre ezeket a hangokat!

Lassan hátrál, s én követem õt.

- Akkor ölj meg. Gyerünk, mocskold be a kezeidet. Nincs itt senki, soha nem fog kiderülni, hogy ki tette.

Micsoda kísértés!

Nem, nem ölöm meg õt. Akkor bizonyosan kivégeznek, de elõtte kegyetlenül megkínoznának, amiért királyi vért ontottam. Nem csak a saját életem kerülne veszélybe, de ez érintené Davidet is, és a királynõ kiszámíthatatlan. Nem tehetem ezt meg senkivel. Nem ér annyit az egész, hogy kockára tegyem azok életét, akik a családomat jelentik nekem.

Ó, pedig de szívesen fonnám ujjaimat hosszú, karcsú nyakára, és addig szorítanám, amíg már képtelen mosolyogni és kacagni!

- Nem érsz annyit.

Látom arcán, hogy ez fájt neki. Nyilván azt hiszi hogy õ a világ közepe. Hát persze. Meg van gyõzõdve arról, hogy ez az egész is csak róla szól, pedig dehogy. A nõvére meghalt, rajta már nem tudom számon kérni az aljasságát, de itt van még nekem õ, aki készséges cinkosa volt. Mi több, a legtöbb sérelmet igazán tõle szenvedtem el. Hiszen még most is... minden szava, mosolya, megjegyzése, pillantása sebeket tép bõrömbe s lelkembe! Micsoda ördögi, démoni teremtmény vagy te, Julian? Most is... még most is mosolyog!

- Akkor mondj le a bosszúdról. A halálon kívül semmivel nem tudsz büntetni, Vitrol. – Ó ez a hangsúly, ez a maró gúny és megvetés... Mintha újra és újra friss fát dobna a bennem égõ tûzbe, hogy fellobbantsa és táplálja a lángokat. – Rájöhetnél végre. Magasabb a rangom és itt mindenki az én oldalamon áll. Ha félholttá versz, mindenki ellened fordul, lehet hogy még a drágalátos halálbüntetésedet is visszakapod. Erzsébet imád engem, és kiállna értem. Fogadd el. Az udvarban egy senki vagy hozzám képest.

Elmosolyodik, hidegen és kegyetlenül. Pontos mása Juliának... Istenem! Milyen gonosz kígyó!

- Keress valaki olyat, aki megérdemli a szerelmedet és legyél boldog.

Elhúzom a számat, gúnyos mosollyal nézek le rá.

- Szerelem? Te meg mirõl beszélsz? Csodálkozom, hogy ismered egyáltalán ezt a szót.

Felé lépek, s õ tovább hátrál elõlem.

- És te? – vág vissza dühösen szikrázó szemekkel. Ahogy felveti fejét, kibomlott haja hullámzik arca körül. – Miféle szerelem az, amely csak a külsõnek szól? A szerelem nem csak a szépség imádatáról szól, Julia pedig hiába volt szép, belül romlott volt és gonosz. Hogy állíthatod, hogy õszintén szeretted?

Dühös vicsorra torzul a szám, s ahogy hirtelen felé lépek, hátraszökken és folytatjuk a lassú fogócskát. Akár az áldozat s a farkasa.

- Nem érdemelte meg a gyengéd érzéseimet, s abban a pillanatban ott a kertben erre rájöttem magamtól is. Már nem vágytam másra, csak felejtésre, hogy kitéphessem szívembõl a méltatlan szerelmet, de te ott voltál, és ott is ártottál nekem, mint ismeretségünk óta minden alkalommal, amikor csak lehetõséged volt rá!

Büszkén felveti a fejét, kinyitja a száját hogy újra bántó sértéseket vágjon a fejemhez, de szájára tapasztom kezem, és a folyosó falához szorítom. Közel hajolok hozzá.

- Ne, ne beszélj. Minden szavad olyan akár a méreg... – suttogom, gyûlöletem és a sóvárgás rázza egész testem. Behunyja szemeit. – Tudom... egy hitvány korcs vagyok, egy senki. Álmomban... álmomban mennyire vágytam rá, hogy elfogadjon Julia. Oly szánalmas vagyok, és még így is egy szépségrõl mertem álmodni... aki viszont szeret és elhalmozhatom gyengédséggel. Szánalmas bolond voltam.

Leeresztem a kezem, lassan csúsztatom le róla. Szomorúan nézem szép arcát, tekintetem elmerül könnyektõl csillogó szemeiben. Ujjaim gyengéden cirógatják szép arcát, kapkodó légvételei és a falakon sercegõ lámpások zaját elnyomja a füleimben zúgó vér zúgása. Nyakára csúszik a kezem, ujjaim szorosabban fonódnak köré. Megremegnek ajkai. Kihûl tekintetem, szám összeszorítom.

- Jó színész vagy, már szinte hihetõ az arckifejezésed. Jól szórakozol rajtam, ugye?

- Pompásan – nyögi.

Elsötétül a tekintetem, fenyegetõen magasodom fölé, belököm az elsõ ajtót amit találok, s odabent egy egyszerû cselédszoba. Üresen. A keskeny kis ablakon kevés napfény szûrõdik be, egy ágy és szék, ennyibõl áll.
Taszítok egyet rajta, s õ nekizuhan az asztalnak, fájdalmasan felkiált.

- Mit merészelsz te barbár állat? – hörgi, még nem kap rendesen levegõt az iménti fojtogatás után. Becsukom az ajtót magam mögött. Gonosz, kegyetlen mosolyra húzódik a szám.

- Egy herceg... érinthetetlen és megközelíthetetlen, szoborszépségû égi tünemény – dorombolom halkan, miközben az ajtónak támaszkodom. Felegyenesedik, és fájó derekát tapogatja ahol megütötte magát.

- Azonnal engedj ki – parancsolja arrogánsan.

- És ha nem teszem? – kérdezem félrehajtott fejjel, alattomos mosollyal arcomon. Gyanakodva mér végig.

- Akkor nagyon megbánod. Egy herceggel beszélsz, Sir Vitrol! Ha a királynõ és az udvar megtudja hogy kezet emeltél rám...

- Tudom, tudom – legyintek ahogy az imént maga Erzsébet is tette. – Akkor megkínoznak, kivégeznek. Ó nagyon is tisztában vagyok vele.

Elkerekednek gyönyörû szemei.

- Te megõrültél? Meg akarsz halni?

- Miért? Mit mondanál nekik? Lord Vitrol bezárkózott veled egy szobába, és... – szélesen elmosolyodom, akár egy ragadozó.

Összerándul, riadtan néz körbe, de nincs innen kiút.

- Ne! – nyögi riadtan. – Ezt nem mondhatod komolyan!

Hozzá lépek, egy egyszerû mozdulattal szétrántom mellkasán a ruháját, a szövet pedig könnyen elszakad. Remegve áll elõttem, kék szemeivel olyan sebezhetõen néz fel rám, ahogy akkor... akkor éjjel az erdõben, amikor egy haramiát rángattam le róla. Megragadom a nyakát, közelebb rántom magamhoz. Hidegen nézek le rá.

Nem bírom megtenni. Képtelen vagyok rá.

Enyhül szorításom a nyakán. Ahogy meztelen mellkassal, csupasz vállaival áll elõttem, bõre szinte világít a félhomályban. Haja aranyló zuhatagként omlik alá.

Összeszorul a szívem, fájdalom marcangol.

- Olyan fájdalmasan szépséges vagy – suttogom elkínzottan. – Ez igazságtalanság... Nem tudlak eléggé gyûlölni, hogy bánthassalak és ezzel enyhíthessem a fájdalmamat, hiszen ha csak rád nézek, teljesen elvarázsolsz.

- Juliát látod bennem még mindig, igaz?

Megrázom a fejem és elengedem. Az ágyra hanyatlik, reszket egész testében, karcsú, hófehér ujjai az ágytakarót markolják.

- Én mindig téged láttalak. Õt gyûlölöm azért mert olyan kegyetlen volt és aljas, de már halott. Téged azért gyûlöllek, mert kegyetlenebb és aljasabb voltál nála is, és te még életben vagy. Téged bánthatnálak, de képtelen vagyok rá!

Dühösen verem öklömet a falba, fújtatva hajtom le fejem, s mozdulatomtól arcomba hullik barna hajam.

Miért? Miért visszakozom most, hogy eltökélten hajtottam magam a bosszú gondolatával?

- Szánalmasan gyenge vagy – mondja, hanga éles. – Egy szép arc teljesen elgyengít, rajongva imádod a felszínt, de nem látod azt, ami fontos. Azt hittem, tanultál valamit abból ami veled történt, de úgy látom nem csak felszínes vagy, de ostoba is.

Dühösen felordítok.

Nem tudom hogyan s miként, de már nyakát szorítom, rajta fekszem az ágyon. Szép arcán rémület, szemei könnyesek. Zihálva, morogva, vicsorogva hajolok le hozzá, érzem hogy gyenge kis kezei ruhámat, hajamat tépik.

Gyilkos harag, düh ordít, tombol bennem.

- Pusztulj te álnok kis vipera... aljas démon... – zihálom, de kezeim maguktól csúsznak le nyakáról, mellkasának puha bõrére. Nem bírok gondolkozni... nem bírok lélegezni... nem bírom tovább... Érzem ahogy hajamba tép, leránt magához. Döbbenten felnyögök, amikor puha édes almaízû ajkak préselõdnek a számhoz. Hangosan nyögök fel, nyelvemmel erõszakosan török be nedves melegébe, mohón falom, harapom, kortyolom. Olyan vad, erõs szenvedély ébred bennem, amelyet soha... soha nem éreztem még. Félõrülten tombolok, markolom és karmolom puha bõrét, kemény testemmel belepréselem az ágyba.

Nem csitulnak az érzések, egyre éhesebbé, mohóbbá válok. Elengedem véresre mart száját, nyakára hajolok és borzongva mélyesztem hibátlan bõrébe fogaimat. Elhaló sikollyal remeg meg alattam, s én vadul felhördülve taszítok egyet csípõmmel, kemény ágyékomat az övéhez préselem.

Megdermedek.

Lassan tisztul fejembõl a köd, zihálásom az övével vegyül. Felemelem a fejem, s döbbenten nézek le rá. Aranyszínû haja kócosan terül szét a szürke ágynemûn, ajkai duzzadtak és sebesek, akárcsak nyaka és mellkasa. Azúrkék szemei szinte feketék, tompán csillognak. Úgy ugrom le róla, mintha lerúgtak volna róla. A falig hátrálok, és szédülve támaszkodom neki. Testem lángol, szívem olyan hangosan dübörög mellkasomban, hogy nem hallok semmit sem. Õ az ágyon hever, ruhái cafatokban lógnak róla. Lassan felül, tétován néz rám. Remeg, mintha lázas betegség rázná. Fújtatva figyelem. Lelassul az idõ, s mintha egy örökkévalóságnak tûnne amíg az ajtóhoz botorkál.

Mozog a szája, mintha mondana valamit.

Bamm... bamm... bamm...

Dübörög a fülem.

Megfogja a kilincset, de kinyitni már nem tudja. Hangosan döndül az ajtón karcsú kis teste, ahogy hozzávágódom a hátához. Annyira kicsi... be kell hajlítanom a térdemet, hogy ágyékomat tomporához préselhessem, s amikor végre megteszem, rekedten felnyögve lököm elõre csípõmet.

Türelmetlen, csalódott kiáltással rántom le nadrágját, de a sajátommal már nem bírok. A kis szalagok elöl nem engedelmeskednek remegõ ujjaimnak, s õ kihasználva a pillanatnyi zavart, kicsusszan karjaimból. Az ajtón nem tud kimenekülni, s utána kapnék hogy visszarántsam, de ledermed a kezem a levegõben. Apró ujjai remegve tépik nadrágom kötõit, s amikor végre felszabadul kemény, lüktetõ hímtagom, kipirulva nézi, csodálattal.

Belemarkolok gyönyörû hajába, és arcába vicsorgom vad kínzó vágyamat. Az ágy felé taszítom.

- Hasra! – reccsenek rá. Megteszi. Engedelmeskedik, remegve néz fel rám a válla felett. Aranyló hajzuhataga vállain és hátán szétterül. Arca piros, szemei szikráznak. Gyönyörû...

Zihálva, morogva vetem rá magam, gömbölyû, finom vállába mélyesztem fogaimat, fenekének partjai közé préselem péniszemet. Nem hatolok belé, azt sem tudom hogyan kell egy férfival csinálni, így inkább kínomban hozzá dörgölõzöm. Szivárgó nedveimtõl síkosan csúszkál a hímtagom fel és alá a bõrén ahogy vad csípõlökésekkel mozgok, s õ nyöszörögve emeli fenekét magasabbra. Mellkasa alá csúsztatom kezemet, lejjebb a hasán, körmeimmel marom bõrét, s a végén... Kemény hímtagja siklik ujjaimba. Durván megmarkolom, megrándul és felsikolt, ujjamra csordul élvezetének krémje.

Hátraveti fejét, arany hajzuhatag csapódik arcomba, érzékeimet kitölti az édes almaillat...

Rekedt kiáltással rándulok össze, magommal beterítem tomporát és hátát.

Bál.

A kiöltözött, bodorított hajú és csillogó ékszerekbe csomagolt pávák billegése. Mint egy rakás tyúk és kakas a szemétdomb tetején.

Bárkire nézek, riadtan elfordítja rólam tekintetét. Én vagyok az egyik fõ pletyka téma még mindig. És a társaság közepén Lord Julian terpeszkedik, és tobzódik a pletyka élvezetében.

- Azok után, amiket Juliával tett – kapom el a beszélgetés fonalát. Fájdalom hasít belém. Hát persze, az udvarban szinte semmit sem tudnak az igazságról, hiszen nem akarják hogy az a ház, amelybõl királynõnk származik, beszennyezõdjön. Tudtommal azt hiszik, én is számûzetésben voltam, ami nem igaz, hiszen lábadoztam csupán, mert annyira legyengültem a fogságban. És fel kellett dolgoznom Julia halálát is.

- Sir Vitrol!

Megtorpanok a mézédes hangtól, és a felém mosolygó Lord Julian azúrkék szemeibe nézek. Szívfájdítóan szép. És gonosz. Látom rajta, hogy meg akarja torolni azt, amit a folyosón tettem vele. Nem számít, ennél sokkal több fájdalmat fog õ még érezni, gondoskodom róla.

- Lord Boleyn.

- Szomjas vagyok, hozzon nekem egy pohár frissítõt. – Félrehajtja a fejét, és bájosan mosolyog rám. – Kérem.

Beleremegek ebbe az édes mosolyba, s tudom hogy álnok színjáték az egész.

- Máris – köpöm megvetõen és faképnél hagyom. Körbe sétálok, nézelõdöm tovább, majd iszom egy kis puncsot.

Látom hogy egy hölgy társaságában elhagyja a báltermet. Kegyetlen mosollyal követem.

A fiatal udvarhölgy elkábulva pislog fel rá. Látom milyen erõs hatással van a szépsége másokra. Pont olyan gyönyörû, mint a nõvére volt, mégis van benne valami másféle kisugárzás is, amit nem tudok hová tenni.

Mielõtt megcsókolná, belerondítok.

Hangosan megköszörülöm a torkom, majd gúnyos mosollyal figyelem ahogy a hölgy elmenekül. Hölgy? Csak egy szajha, mint a többi.

Julian a poharamra pillant, nem mutatja hogy bosszús lenne.

- Legalább beleköpött? Netán méreg? - Halkan felkacag, gúnyosan és megvetõen. – Nagyon kedves öntõl, Sir Vitrol, de már nem vagyok szomjas. A hûs levegõ jót tett.

El akar sietni mellettem, de elállom az útját. Ó, nem szabadulsz tõlem olyan könnyen.

- Pedig direkt magának hoztam, illetlenség lenne visszautasítania – sziszegem. Felpillant rám, szépséges szemeiben félelem csillan, hátralép, elárulva ezzel magát. Megragadom a csuklóját, és magamhoz rántom. Hadakozása hiábavaló próbálkozás.

- Mit akar tõlem?! – szûri a fogai között, nehogy bárki meghallja. – Julia meghalt. Nincs többé. Itt lenne az ideje, hogy felfogja ezt, Sir Vitrol. Mostantól semmi közünk nincs egymáshoz.

Nyomorult. Még hogy nincs közünk egymáshoz? Szorosabb a kettõnk közötti kötelék, mint bármi más. Olyan mélyen gyûlölöm, amennyire már csak szeretni lehet.

- Nem szeretem ismételgetni magamat. Bár megmondtam, hogy bosszút akarok.

Az ablakpárkányhoz taszítom, leteszem a poharat, és finom, karcsú nyakát végigsimítom körmeimmel, pontosan úgy, ahogy õ tette az imént az udvarhölggyel. Érzem hogy megborzong, talán a félelemtõl vagy az undortól, hiszen mi mást válthatna ki egy magamfajta csúfság egy ilyen szépségbõl, ha nem undort?

Puha arcához simítom enyémet, ahogy füléhez hajolok. Édesen fanyar almaillata van. Mélyen magamba szívom.

- Megkeserítem az életedet, ahogy ti tettétek az enyémmel. Addig követlek, amíg azt nem kívánod, bár te lennél ott, ahol most Julia van.

- Engedjen… ne érjen hozzám, maga mocskos barbár! – mondja felháborodva, és arcomba löttyinti a pohár puncsot. A fenébe is! Pofon ütöm, reflex csupán... és mire észhez térhetnék, elmenekül karmaim közül.

*

Napokig nem látom, majd szinte minden nap elõttem van. Délelõttönként, amikor Erzsébet az udvarhölgyeivel szórakoztatja magát, õ is ott van. Játékosan flörtöl és udvarolgat, s mintha rólam tudomást sem venne. Nem szoktam sokáig elviselni a látványát, napközben különben sincs rém szükség, hiszen Lord Montgomery ott van a királynõ mellett.

- Sir Vitrol – szólal meg egy mézédes hang, és felemelem a fejem. Karjaimat összefonva álltam idáig a terem egyik távoli sarkában, és az ablakon bámultam kifelé, elmémbõl kiiktatva az udvarhölgyek és a királynõ csevegését. A hölgyek között üldögél a nagy és puha párnákon Lord Julian. Mint egy drágakõ, szépséges foglaltban, úgy néz ki a hölgyek koszorújának közepén. Zafírkék szemeibe nézek, majd végigpillantok a hölgyeken. Kerülik tekintetem, egyikük pedig elpirulva kapja el a fejét. Tekintetem az út végén a királynõ arcán állapodik meg, láthatóan nagyon jó a kedve.

- Igen? – kérdezem komoran. A királynõ felkacag.

- Jaj, kedves lovag – mondja, a int gyûrûkkel telerakott kezével. – Jöjjön közelebb.

Engedelmeskedem, és meghajolván királynõm elõtt, homlokomat ráncolva gondolkozom. Mirõl is beszélgettek az imént? Nem rémlik... talán a ma esti bálról.

Julian lágy hangja szólal meg ismét.

- Drága nagynénémmel éppen arról beszélgettünk, hogy Lady Selena, aki új a köreinkben, ma este elsõ bálozó lesz.

Az új udvarhölgy felé fordulok, komor tekintetem megpihen a hölgy kedves kis arcán. Csinos és ártatlan. Néhány nap, és ugyanolyan kétszínû kígyó lesz, akár a többi. Mintha tudná mire gondolok, Lord Julian mögé húzódik, arca sápadt.

Erzsébet rekedtes kacagása felcseng, s a falak visszaverik újra és újra.

- Kedves lovag, minõ komor arckifejezéssel néz a csinos hölgyre. Talán nem élvezi a bájos hölgyek társaságát?

- Nem ilyen minõségben tartózkodom itt, felség – válaszolom tiszteletteljes hangon.

- Tudom, tudom, csak a kötelességét végzi – legyint, felszikráznak mozdulatára a gyûrûinek kövei. – Az unokaöcsém sajnos már elígérkezett, és minden herceg és gróf foglalt már ma estére, ezért úgy döntöttem, ma este ön lesz a lady kísérõje. Remek ötlet volt, Julian!

Összeszûkült szemekkel nézek a hercegre, dühömet lenyelve hajolok meg a királynõ elõtt.

- Örömömre szolgál – csikorgatom fogaimat.