Édes súlya testemnek csapódik, és azonnal orromba kúszik finom almaillata. Forrón ölelem magamhoz, és a könnyû teherrel együtt sétálok beljebb, lábammal lököm be az ajtót. Nem felejtem egy egyik kezemmel bereteszelni az ajtót, biztos ami biztos. Szájára tapad az enyém, nyelvemmel mohón kutatom édes forróságát.

Felkapom az ölembe, combjai derekam köré fonódnak, így sétálok beljebb vele.

- Malcolm, Malcolm… - pihegi õrjítõen. – Azt hittem már soha nem jössz.

Remeg a karjaimban, követelõzve puszilgatja nyakamat. Egymás szájára mosolygunk, mielõtt újabb csókot követelek tõle.

- Meg kellett várnom, míg nyugovóra térnek a szolgálók.

- Szeretlek… szeretlek…

- Julian… én is… annyira szeretlek – nyögöm rekedten. Finoman eltol magától, és én engedelmesen teszem le õt, s amikor már tudom hogy képes állva maradni, elengedem. Elbizonytalanodva süti le könnyes szemeit, pontosan tudom miért teszi. Nem is értem, hogy lehettem ennyire vak?! Miért nem vettem észre, mennyire édes és naiv, és szinte semmi önbizalma, ha az érzelmekrõl van szó. Persze másfajta önbizalom bõven kijutott neki, de nem bánom, hiszen gyönyörû, és tudja is magáról. De azt nem hiszi el, hogy valaki képes lenne õt szívbõl szeretni? Édes kis butus.

- Julian, szeretlek. Elmondom annyiszor, ahányszor csak szükséges, hogy elhidd – dörmögöm, lesimogatom arcáról a könnycseppeket. Jaj de nem bírom a könnyeket! Azonnal ellágyulok, a fenébe is...

A karjaimba omlik, és már semmi sem számít. Lerángatja rólam könnyû vászoningemet, nadrágomat. Lerúgom a csizmámat, és megszabadulok minden ruhától. Zihálva nézem õt, sápadt ujjait barna bõrömön, és megremegek amikor hímtagomra kulcsolja kezét. Óvatosan lehúzom róla a hálóinget, a látványtól mindenjózan gondolat köddé válik. Olyan hihetetlenül szép! Hogy létezhet a földön bármi, ami ennyire angyali?

- Julian... angyalka... – zihálom bódultan, de elsétál tõlem. Minden mozdulata kecses és finom, lépteitõl megfeszülnek formás combjain és fenekén az izmok. Összefut a számban a nyál, úgy követem, mintha pórázon húzna. Válla felett pillant rám.

- Mosakodtál már, drága egyetlenem?

- Nem. Semmire nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor jöhetek végre.

Magamhoz rántanám, hogy véget vessek a játszmának, de visszafogom a nyers késztetést.

- Remek – súgja, de már csak a csókba vesznek a szavak. Elhúzódik, és benedvesíti a fürdõrongyot, s amikor a nedves meleg bõrömhöz ér, ezer apró bizsergés szalad végig a gerincem mentén.

- Én már mosakodtam. Ugye nem akarsz összepiszkolni, szerelmem? – mosolyog rám, és ettõl eláll a lélegzetem is. Hogy lehet valaki ennyire édesen szép, és mégis a mosolyával olyan érzéki mocskos gyönyöröket ígér?! Megõrjít!

Kipirulva mossa le mellkasomat, karjaimat, majd tenyerével simítja végig ismét a nedves bõrömet.

- Nem kéne egy szolgáló feladatát végezned – dörmögöm mosolyogva. Nem válaszol, csak belemártja kezét egy kancsóba, s hímtagomra kulcsolja ujjait. Meglepett nyögés szakad fel belõlem. Majdnem... ó egek, majdnem...!

- Egy szeretõ feladatát… - súgja a számba, élveteg kis mosolya mindent visz. A józanságom utolsó morzsáit is. Hörögve dobom fel az asztalra, hozzásimulok, és síkos bõrünk egymáson csúszkálva szítja a még forróbb lángokat. Fenekébe markolva rántom közelebb magamhoz, hímtagom az övéhez dörgölõzik.

Elhúzza a fejét, és már tudom mi ez a finom illat. Olaj... illatos olaj! Megszédülök, ahogy tudatosul bennem a megnyíló lehetõség, és bambán figyelem ahogy bekeni vele az ujjaimat.

- Csináld! – utasít reszketeg hangon. Némán simítom fenekére ujjaimat, de megtorpanok. – Csináld!

Behunyt szemekkel, fújtatva rajzolom körbe ujjammal hátsó nyílását, s érzem ahogy remeg karjaimban. Az õrület... Belécsúsztatom egy ujjamat, és összerándul, ahogy én is. Majdnem elélveztem ennyitõl... jaj nekem... olyan forró és szûk... Teljesen más, mint egy nõé. Erõsen szorítja ujjamat.

- Lazíts – suttogom rekedten, és õ lassan szót fogad. Nem kevés ideig kell türelmesen várnom, amíg végre ellazul teljesen, és ahogy óvatosan újabb majd újabb ujjamat is belévezetem, elcsodálkozom. Mennyire kicsinek tûnt, és most mennyire kitágult!

Mohón csókolom közben, és remegve fogom vissza magam. Ujjaim cuppogva járnak benne, az olaj jelentõsen megkönnyíti, bódító illata elkábít még jobban.

- M… Malcolm… - nyögi, végigkarmolja karomat. Zihálva nézek le rá. - Fektess le… az ágy… vigyél az ágyba, nem tudok állni…

Óvatosan kihúzom belõle ujjaimat, és karjaimba veszem.

- Hihetetlen… már három ujjam benned volt – fújtatom halkan, és az ágyhoz viszem. Lefektetem, fölé mászom, õ pedig hasra fordul. Úristen! Nyögve vetem hátra a fejemet, és eltépem a látványtól tekintetem, hiszen ahogy csillog bõre a félhomályban, és formás fenekét követelõzve tolja felém, ezt nem bírom ki...

Hátára borulok, remegõ karjaimmal megtámaszkodom mellette, hímtagom kemény fenekéhez ér.

- Nem bírom tovább… Malcolm… hatolj belém… kérlek…

Morogva, hörögve engedelmeskedem. Lassan nyomulok belé, de megtorpanok amikor megfeszül. Muszáj várnom, muszáj... pedig legszívesebben ordítva vetném rá magam... hogy beledöngöljem az ágyba... amíg nem sikít és nyög alattam...

Felnyomja fenekét, és mélyen belécsusszanok, egészen tövig, majd ránehezedve megdermedek. Fáj neki, mert nem élvezettõl nyöszörög, hiszen ismerem már minden hangrezdülését. Tétován mozdulnak kezeim, simogatom bõrét, csókolom reszketõ száját, amelyen az én nevemet nyöszörgi. Nincs visszaút, pedig tudom hogy fáj neki. Nem tudom itt abbahagyni, és ha nem lazul el ennél jobban, fájni fog neki... Julian...

- Szeretlek kincsem... – suttogom füleibe. – Csak bírd ki még egy kicsit, tudom hogy fáj édes...

Belezokog a csókba, de kezd végre ellazulni hímtagom körül a szorítás. Istenem mennyire forró és szûk! Ez õrület!

- Megmozdulok… - suttogom, mert már a józan ész határait feszegetem. Kihúzódom félig belõle, majd visszalököm magam, sikolyától megborzongva nyúlok hasa alá, és megmarkolom merevedését.

Forrón és jegesen borzong az egész testem, zsibbadás cikázik végig a lábaimon és karjaimon... ez hihetetlen... ez fantasztikus!

- Ahh… Julian… angyalka… - nyögöm bocsánatkérõen, miközben egyre hevesebben pumpálom, és nem bírok lassítani, leállni meg végképp nem.

Sikítva feszül meg alattam, feneke összerándul hímvesszõm körül, és azonnal magával ránt... Hörögve, nyögve feszül ívbe a testem, szemeimet szorosan összezárva, vicsorogva öl meg az élvezet. Szinte.

Mellé rogyva ölelem magamhoz, zihálva és fújtatva az imént átéltektõl.

Puha kis szája felkutatja az enyémet, csókkal kábít el- Ráhengeredek, lábai oldalamat cirógatják csábítóan.

- Nem elég… újra…

Felnevetek, imádattal nézek le rá.

- Milyen telhetetlen vagy, angyalkám.

Lehajolok hozzá, mohón megcsókolom, kezeim végigsimítják pompás testét, combjait, karcsú derekát és mellkasának sima bõrét. Lábait derekam köré fonja, felemeli csípõjét és hozzám dörgölõzik. Belemorgok a csókba. Már félig merev vagyok. Rámarkolok saját magamra, síkosan olajos. Keményre masszírozom magam, és ezúttal szembõl hatolok belé. Ahogy ránehezedem és mélyen elmerülök benne, karjai és lábai remegve fonódnak körém, enyém a szája, nyakának édes puha bõre. Imádom ezt. Imádom õt.

- Imádlak – meg is mondom neki. – Nem fáj?

- Gyorsabban... keményebben... – zihálja a fülembe. Felnyögök és vadabb lökésekkel merülök el testében. Ahogy az ágy nyikorog alattunk, és lihegésünket visszaverik a falak... nincs ennél jobb. Most sem bírom sokáig, és néhány perc után hangosan felhördülve ernyedek rá, hosszan remegve csókolgatom szép arcát, pihegõ kis száját, nyakáról lecsókolom az izzadtságcseppeket. Halkan nyüszítve mozog alattam, kielégítetlenül vergõdik. - - Milyen kis telhetetlen és kéjsóvár vagy... – suttogom, ujjaim hímtagjára fonódnak. Elég neki néhány mozdulat, és számba sikoltja újabb orgazmusát. Mosolyogva figyelem a gyönyörtõl elmosódott arcvonásait.

- Malcolm... – nyöszörgi kipirultan.

- Mondjad, kedves.

Óvatosan kihúzódom belõle és mellé dõlök.

- Még akarom... csináljuk még... – zihálja. Mosolyogva csókolom meg újra, kisimítom hajába tapadt tincseit.

- Elõbb pihenjünk egy kicsit, utána a tiéd vagyok teljesen. Jó?

Édes mosollyal néz fel rám, kiscicaként nyújtózik és hasra fordul, majd fenekét izgatóan feltolva kel fel az ágyról.

- Hová mész? – kérdezem vágyakozva bámulva õt. Ahogy megáll és válla fölött rám néz, tudom hogy mosolyog, de képtelen vagyok elszakítani tekintetem a testérõl. Combján lassan folyik le a spermám, és a látvány annyira izgató, hogy megborzongok a vágytól. Ó egek, legszívesebben újra rávetném magam!

- Megmosakszom... segítesz?

Mintha madzaggal rángatnának, már mögötte is állok, és hátához simulva ölelem magamhoz. Egyik kezem mellkasára csúszik, kemény kis mellbimbóit cirógatom, másikkal ernyedt kis péniszét rejtem nagy markomba. Érzem hogy már ennyitõl ismét éledezni kezd, s ahogy válla felett elõre hajtom fejemet, felém fordítja arcát hogy megcsókolhassam.

Osztozunk a kis mosdótálon, engedi nekem hogy letörölgessem gyönyörû testét, miután õ is engem. Amikor combjairól is letisztogatom a nedveimet, felpillantok rá. Egy széken ül, s shogy elõtte térdelek, egyik karcsú bokájára fonódnak ujjaim, lábát a combomon pihenteti... Olyan végtelenül különleges ez a pillanat.

- Mire gondolsz, most? – kérdezi halkan. - Valahogy olyan komoly a tekinteted.

- Egy nappal ezelõtt még ettõl a pillanattól féltem a legjobban.

- Hogy érted? – kérdezi, karcsú ujjai hajamba bújnak. Behunyt szemekkel élvezem az érintését, melegség áramlik szét bennem. Lassan nyitom fel szemhéjaimat, csodálattal nézem angyali szépségét.

- Amióta az ellenségemnek tekintettelek... – megtorpannak ujjai. - ...azóta féltem attól, hogy rabul ejted a szívem. Nap mint nap harcoltam önmagammal, hogy képes legyek gyûlölni téged, hogy kevés idõt töltsek melletted, mert tudtam jól, hogy elég egy csettintés, és én térden csúszom elõtted. A szépséged tett a legveszélyesebb ellenféllé a szememben, mert sokszor olyan nagyon közel álltam ahhoz, hogy behódoljak neked, Julian...

Felemelem bokáját, és hófehér lábfejének puha bõrére szorítom ajkamat.

- A szépségem rabja lettél? – suttogja. – Ezért szeretsz?

Megrázom a fejem.

- Ha csak ez számítana, már rég a lábaid elõtt hevertem volna, szerelmem. Azért szerettem beléd, mert különleges vagy és kedves, jószívû. Amikor megismertem ezt az oldaladat, végre beleláthattam a szívedbe és felfogtam amit látok, megértettem a jeleket... akkor jöttem rá, mennyire felbecsülhetetlen kincs vagy nekem.

Végigsimítom meztelen combjait, térdeltemben kiegyenesedem, és így pont egy magasságba kerül arcunk. Lábait körém fonva csókol meg, édes mosolyát még a számon is érzem.

- Szeretlek Malcolm.

- Én is téged, kicsi angyalka. Ígérj meg valamit...

- Bármit...

Kék szemei édesen csillognak, ahogy várakozóan figyel.

- Amikor felépülsz, és vissza kell mennünk a palotába... nem hagyod hogy bármi is közénk álljon, jó? Nagyon fájna, ha... – összeszorul a torkom, nem tudom fojtatni, és õ azonnal szorosan magához ölel, karjaival erõsen belém kapaszkodik.

- Nem, nem! Senki és semmi nem választhat el minket, esküszöm!

- Most jön a „de”, igaz?

- Bármit teszek vagy mondok, tudnod kell, hogy a mi érdekünkben teszem, Malcolm. Nem tehetek másként, meg kell védenem magunkat, mert ha bárki megsejtené mennyire szeretjük egymást, akkor végünk!

- Tudom, tudom... kincsem. De akkor is nehéz lesz látni téged úgy.

- Malcolm, nézz rám! – kér halkan. Lazítok szorításán és engedelmeskedem. – Bízz bennem! Ugye bízol bennem?

- Igen...

- Kérlek...

- Bízom benned – mondom határozottabban.

- Bármilyennek is látsz majd engem a királyi udvarban, tudnod kell hogy szeretlek, és minden este, amikor otthagyom õket és együtt leszünk, akit a karjaidban tartasz majd, ugyanaz a Julian lesz, akit szeretsz és ismersz.

Elkínzottan hunyom le szemeimet, nyakába fúrom arcomat és beszívom édes almaillatát.

- Tudom, tudom... csak olyan meggyõzõen tudsz színészkedni, hisz engem is milyen sokáig megvezettél, s csak nehezen tanultam meg keresztüllátni a maszkodon.

- De keresztüllátsz, nem igaz? Tudod, érzed és látod, mennyire fontos vagy nekem!

Felemelem a fejem, és a megkönnyebbülés mosolyába átáramlik az édes szerelem is.

- Igen, igen! – suttogom, és már nem számít semmi, csak a csók és az édes mámor.

*

A felkelõ napfény elsõ sugarai ébresztenek, s ahogy mellettem nyújtózkodik, azonnal éberré válok. Összegabalyodott lábainkat felszabadítom, fölé hengeredve dörgölõzöm hozzá, mosolygó szájára adok egy édes csókot.

- Jó reggelt, angyalka – suttogom, de nem válaszát már elnyeli a szám. Merevedésünk összeér, és felmorranva simítom végig combjait. Megremeg a hangomtól, körmei felkarom izmaiba mélyednek izgatóan.

Kopp-kopp.

Levetõdöm róla, egy ugrással a szoba közepén termek. Felmérem a terepet, felkapom ruháimat a földrõl. A kilincset megrángatja a szolgáló, és áldom az eszemet, hogy bereteszeltem az ajtót. Ó a fenébe!

- Hol tudok kimenni? – kérdezem suttogva tõle. Õ a hálóingét rángatja magára, segít elõkeríteni a csizmám párját.

- Ott egy másik ajtó, az egy kis oldalfolyosóra vezet – mutat egy keskeny ajtóra. Még az ingemet gombolva sietek az ajtóhoz, visszafordulok egy futó csókra.

- Bocsáss meg kincsem, elaludtunk... Máskor nem fordul elõ – suttogom. Szomorkás mosollyal simogatja meg arcomat.

- Mikor látjuk egymást?

- Ebéd után mit szólsz egy lovagláshoz?

- Mylord! Mylord jól van? – halljuk a sürgetõ kopogást a másik ajtón, és egyszerre kapjuk oda a tekintetünket.

- Igen, egy pillanat! – kiáltja ki Julian és visszafordul felém. Újabb kapkodó csók. – Délelõtt jön hozzám az orvos, ha engedi hogy lovagoljak, üzenek érted. Most menj!

Kinyitja az ajtót, körülpillantva lopakodom ki rajta, és mielõtt becsukja még az ajtót, visszahajolok egy búcsúcsókért.

- Szia édes... Pihend ki magad.

- Szia – mosolyog vissza rám szerelmesen. Imádom. Kattan a zár, és hallom is már az ajtó túloldalán, ahogy beengedi az ideges szolgálót és leteremti amiért türelmetlen volt.

Sóhajtva, szerelmesen zsongó szívvel lopódzom vissza a szobámba.

Délután...

Bárcsak elengedné az orvos.

Izgatottan lépek be lakosztályának ajtaján. Végre... végre... Egész nap csak rá tudtam gondolni, ezt a percet vártam.

Mint egy festmény, úgy néz ki a díszes és elegáns sötétkék köntösében, amelyen kis ezüsthímzések csillognak minden mozdulatára. Meghajtom a felsõtestem, ahogy dukál, és köszöntöm. Az asztalhoz invitál egy elegáns mozdulattal. Türelmesen megvárom, hogy a szolgálók elénk hordozzák a sült húst és a grillezett zöldségeket, megtöltsék a kupáinkat borral.

Az asztal fölött, õt bámulom. Szépsége még az asztalon izzó gyertyák fényét is túlragyogja, ajkai megremegnek, ahogy az utolsó szolgáló mögött becsukódik az ajtó, s a kifejezéstelenség maszkja lemállik róla. Feláll, s én elébe sietek, a következõ csodálatos pillanatban már õt ölelem, hajának édes almaillatát szívom magamba. Istenem, milyen jó érzés! Köszönöm, hogy nekem adtad õt, köszönöm hogy felnyitottad a szemeimet, melyen a harag sötét köde ült, elhomályosítva mindent, ami fontos az életben.

Szaggatott légvételeimet hallom csupán, forró homlokához szorítom számat.

- Lázad van... – suttogom, vágytól rázkódó kezeimmel végigsimítom hátát a köntösén keresztül. Forró ujjai hajamba bújnak, felkínálja nekem magát, és én boldogan veszem el az ajándékot. Édes gyümölcsbor ízû a csókja, de apró köhintéssel szakad el tõlem.

- Már jól vagyok. Együnk...

Engedelmesen követem az asztalhoz, alá tolom a széket és mellé telepszem. Finom az étel, jól átsült a hús, és friss a kenyér. Õ persze hozzá sem ér az ételhez. Felnézek rá, és rájövök hogy végig engem figyelt, ezzel a kedves kis szerelmes mosollyal és pillantással. Milyen hihetetlenül jó érzés a tudat, hogy szeret engem... Milyen szépséges így. De sápadt, és ha nem eszik, akkor le fog gyengülni.

- Julian, enned kell, hogy felépülj.

- De nem vagyok éhes… - suttogja, feláll az asztaltól. Eltolom magam elõl az immáron üres tányért és magamhoz ölelem amikor combjaimra ül. – Legalábbis nem ételre…

Érzéki mosollyal simítja meg arcomat egy ujjával, és a vágy forró ostorként csap végig gerincemen, nyögésre késztetve engem. Hajába túrva csókolom meg, felszabaduló pucér combjára simítom érdes tenyeremet. Milyen puha a bõre, és olyan fehér, mint a frissen fejt tej. Végigsimítom egészen a fenekéig, és belemarkolva rántom közelebb könnyû testét, hogy izzó ágyékom kínját csillapítsam.

- Julian… Julian… - fújtatom halkan a nyakába, miközben kis csókokkal hintem tele a bõrét. Annyira kívánom õt, elmondhatatlan ez az érzés. Mintha a világon semmi és senki más nem létezne rajtunk kívül. Én akarom õt, õ engem és nincs semmi más, ami számítana. Hajamba tép, lenézek szépséges kék szemeibe.

- Malcolm… szeretlek…

- Julian… én is… én is sze… - zihálom, de nem engedi hogy végignyögjem a mondatot.

- Várj… várj… - pihegi, szemei könnybe lábadnak. Azonnal kijózanodom, mert fogalmam sincs miért csillog ilyen szomorúság a szemeiben. - Mielõtt kimondod, tudnod kell valamit rólam…

Felkel az ölembõl, mintha menekülne, de utána sietek és magam felé fordítom. Felemelem a fejét, hogy lássam a szemeit. Könnyezik, és bennem nagyon rossz elõérzet kel életre, égetõen, forrón marja a torkomat.

- Akármi is legyen az, ugyanúgy szeretni foglak.

Figyelem ahogy erõt gyûjt, és végre megszólal.

- Én öltem meg Juliát.

Döbbenten tántorodom hátra.

- Mi… micsoda?

- Én… én nem akartam… de mikor megtudtam, hogy halálra ítéltek téged… megfenyegettem õt… Megfenyegettem, hogy mindent elmondok… ezért lett öngyilkos… miattam… és mikor megtudtam, hogy mit tett… haragon kívül semmit nem éreztem… megöltem õt, és egy árva könnycseppet sem ejtettem a halálakor. Gyûlöltem. Gyûlöltem azért, amit veled tett és még jobban azért, amit én tettem veled miatta! – zokogja, karcsú kezébe temeti arcát, könnyei a szõnyegen koppannak hangtalanul.

Némán nézem õt néhány másodpercig, és végre teljesen tisztán látom õt. Soha nem létezett az álnok kígyó, akit láttam. Miért nem vettem észre a jeleket? Mindig is ott voltak... Akkor este, amikor elárult engem, azok a könnyek és a fájdalom a tekintetében, valódi volt és mély.

Szeretem õt, szívem minden dobbanásával, és ebben a másodpercben jöttem rá, hogy ez tényleg így van.

Azt hiszem soha nem fogom õt olyan mélyen és erõsen szeretni, amennyire õ engem. Bármennyire is próbálkozom, érzem hogy mennyire erõs és tiszta a lelke. Igazi angyal... az én angyalom.

Magamhoz ölelem.

- Malcolm… ne… ne érj hozzám… szörnyû ember vagyok.

- Szeretlek. Szeretlek, Julian.

Lecsillapodik lassan, elernyed karjaimban, és én felemelem õt. A kandallóhoz viszem, a puha medveszõrre ülök és figyelem szép arcát. Elaludt a kimerültségtõl, de most olyan békés az álma...

*

- Malcolm – leheli, s én elszakítom tekintetem az ugráló lángnyelvekrõl.

- Felébredtél? – kérdezem mosolyogva, és õ végigsimítja mellkasomat. – Julian...

Halk nyögéssel teperem magam alá, engedelmesen hajolok le hozzá, amikor fejemet húzza egy csókra. Nyelve édesen ficánkol, de levadászom és úgy érzem elveszek szájának édes melegségében.

- Enned kell – nyögöm rekedten. Csodálkozva néz fel rám, majd kéjes kis csábító mosoly kúszik ajkaira. Megfeszülök, ugrásra készen remeg az egész testem, s erõvel kell visszafognom magam, hogy ne szaggassam szét erõsen birtokló vágyammal.

Karcsú ujjaival megfogja köntösének övét, és halk szisszenéssel oldódik ki a selyemöv. Kezére teszem vágytól remegõ ujjaimat, hogy megakadályozzam.

- Ne.. ne, Julian… lázas vagy.

Elhúzódom tõle, feltérdelek és lenézek rá. Hiba volt. Aranyként csillogó haja szétterül a barna prémen, s ahogy szétnyílik a köntös és feltárul hibátlan és bódító szépsége teljes meztelenségében, ökölbe szorítom remegõ kezeimet. Istenem, milyen gyönyörû! Nincs ember az egész világon, aki hozzá mérhetõ! Mintha valóban egy igazi égbõl lezuhanó angyal lenne, csak a bûnre csábító édes mosolya nem angyali. Az nagyon nem. Rekedten suttogom ismét, hogy lázas, hogy nincs jól, de csak félrehajtja a fejét a már ismerõs, végtelenül csábító mozdulattal.

- És? Eddig ez soha nem zavart…

Rekedt kiáltással vetem rá magam, és a vágy minden józan gondolatot félresöpör immáron a fejembõl. Semmi és senki nem számít, csak õ. Csak Õ.

Mohón eszem ajkait, puha fehér húsát, fogaink összekoccannak és elveszek illatának sûrû mézédességében. Keményen lüktetõ ágyékomon át érzem merevedését, s valahogy eszembe jut, mennyire gyenge és beteg... Nem eshetek neki akár egy vadállat! Nem tehetem a fenébe is!

- Pihenned kell… pihenned kell… - gyõzködöm saját magamat, de ujjai lassan végigkúsznak mellkasán, rózsaszín mellbimbóin. Nagyot nyelve nézem, elkínzottan figyelem. Ez elviselhetetlen!

- Malcolm… - sóhajtja, és megfeszül hangjától az egész testem. - Mit tegyek, ha a szeretõm visszautasít?

Ez a mosoly... ez õrjítõ...

Kábultan nézem, ahogy ujjai megérintik kemény pénisze körül a pihe aranyszõrt.

- Talán… talán keresnem kéne valaki mást, aki kielégít?

- SOHA! – hördülök felindultan, és ez volt az utolsó csepp! Soha, senki nem érintheti meg rajtam kívül, nem csókolhatja ezeket a puha ajkakat, nem nyalhatja nyakáak selymes bõrét, nem haraphatja kemény és mégis puha húsát, nem hagyhatja rajta fogainak nyomát senki csak ÉN! CSAK ÉN! AZ ENYÉM!

- Malcolm… - nyögi, hajamba tépve emeli fel fejemet, hogy szemembe nézhessen. Vágytól zavarodottan nézek le rá, meztelen testem belepréseli az övét a prémbe. Nem tudom mikor vetkõztem le, de kit érdekel?

- Szeretkezni akarok veled.

Elkínzott nyögés szakad fel belõlem. Remegve hajolok fölé.

- Van tapasztalatod? Tudod hogyan mûködik két férfi között?

Megremegnek ajkai, elfordítja arcát, úgy suttogja:

- Igen... már csináltam ilyet…

Néhány másodpercig figyelem õt, és próbálom megérteni, miért hazudott most nekem. Nagyon csavaros, bonyolult észjárása van, ezt már megtapasztaltam. Lehet hogy attól fél, ha most rájövök mennyire tapasztalatlan, talán nem akarom magamévá tenni? Fájdalmasan dobban ágyékom a gondolatra, és fújtatva ejtem fejemet mellkasára. Behunyt szemekkel simítom arcomat a bõréhez.

- Hazudsz.

Megrándul alattam.

- Honnan... honnan...?

- Nem tudsz már hazudni nekem, minden rezdülésedet ismerem, Julian. Sejtem mi jár a fejedben, félsz hogy nem leszek hajlandó szeretkezni veled. Ne félj, kérlek... Bízz bennem.

Magához ölel, hallom milyen hevesen verdes kicsi szíve.

- Biztos vagy benne? Ezt akarod?

- Igen... igen... szerelmem...

Csókkal fojtom belé a szavakat, kezem végigsiklik combján, majd belemarkolok fenekébe és ágyékomat az övéhez szorítom.

- Hogyan csináljam, hogy örömet szerezzek neked? – kérdezem rekedten.

- Amit eddig...

Finoman eltol magától, felemelkedem egy kissé, és figyelem ahogy megfordul. Hátára nehezedve simulok hozzá, és felnyögök amikor hímtagom fenekének partjai közé szorul. Nedveimtõl síkosan csúszkálok a bõrén, nyakát és vállát csókolgatom, zihálva dörmögök fülébe.

- Annyira vágyom rád, angyalka... megõrülök lassan...

Borzongva nyög fel, fenekét feljebb tolja, kezem hasára siklik és megmarkolom kemény vesszõjét.

- Hatolj belém... Malcolm...

Felemelkedem róla, térdelve nézek le rá, ahogy felkínálja nekem kerek hátsóját. Morogva a vágytól, belemarkolok a két kemény félgömbbe, és széthúzom. Rózsaszín kis nyílását látva szaggatottan felnyögök.

- Oda nem férek be! Ez képtelenség! Túl nagy vagyok...

Megérintem ujjaimmal, és õ halkan nyögve veti hátra fejét, haja felragyog a fényben. Hátranéz a válla felett rám, szemei homályosak a vágytól, testén verejték szikrázik a félhomályban.

- Talán... ha...

Lehajolok és beleharapok a fenekébe. Halk nyögése teljesen beindít. Végigharapdálom, rózsaszín fognyomokkal cifrázom tejfehér bõrét, és lenyomom a szõrmére. Hason fekve néz fel rám.

- Malcolm... kérlek... kérlek... kívánlak, akarlak...

- Én is téged – válaszolom halkan. – De oda akkor sem férek be, ezt meg kell értened. Cseppet sem élveznéd, és...

Elakad a lélegzetem, mert eszembe jut egy emlék. Egy csata után vacsoráztunk fáradtan a tábortûz mellett, ahol egy távolból jött lovag mesélt a szaracénokról, meg a háremeikrõl. Arról is mesélt, hogy némely háremekben fiatal fiúkat is tartanak, és hátsó nyílásukkal szolgálták urukat, amelyet olajokkal ápoltak... Talán ez a megoldás?

- Olaj...

- Tessék?

Szemeibe nézek.

- Talán olajjal menne... de itt nincs egy csepp sem.

Kezeire támaszkodva fordul felém, felnyögök a látványtól. Olyan hihetetlenül kívánom, hogy már alig bírok magammal.

- Malcolm...

- Julian...

Megcsókolom, ránehezedem és közöttünk csúszkálnak, össze-össze érnek hímtagjaink.

- Õrülten kívánlak, Malcolm... Veled akarok hálni itt és most...

- Ma éjjel megkapod, de nem most – morgom, és ahogy marokra fogom magunkat, egyszerre nyögünk fel. Spermája az enyémmel vegyül, s zihálásunkkal egymás szájából nyerjük a levegõt.

Mellé dõlök és magamhoz húzom. Kissé lehiggadva zihálok, de õ mellkasomat csókolgatva, kábán simogat. Még mindig kíván engem, és ezzel engem is felizgat újra, vagy inkább... még jobban.

Felkelek mellõle, és ruháimért nyúlok.

- Ne... ne menj el... – kéri elvékonyult hangon, felül és felém nyújtja vékony karját. Ellágyulva hajolok le hozzá, futó csókot hintek ajkára.

- Túl sok idõt töltöttem itt, ez gyanús lehet.

- Malcolm...

- Semmi baj, szerelmem – nyugtatom meg, és miután nadrágomat és csizmámat felrántottam magamra, felsegítem a földrõl és feladom rá köntösét. – Feküdj le, és én éjjel belopózom majd hozzád. Jó?

- Megígéred?

Ahogy felveszem ingemet, belekapaszkodva néz szemeimbe. Édes szerelmem... Arcát kezeim közé véve csókolom meg, szerelmes mosollyal szívom magamba látványát.

- Megígérem.

Rendezem ruháimat, megvárom amíg a tükör elõtt megigazítja õ is a külsejét, majd az ajtóhoz lépek. Kinyitom az ajtót, és azonnal belép egy szolgáló. Ki tudja mit hallot vagy látott a kulcslyukon keresztül. A gondolat aggasztó. Julian tekintete találkozik az enyémmel, tudom hogy ugyanazt gondolja.

- Jó éjt, mylord – hajolok meg felé.

- Jó éjt, Sir Vitrol.

Távozom, s a szobámban az ablakban ülve figyelem a telõdõ hold selymes fényét hosszú idõn keresztül. A szolgák neszezése megszûnik lassan, s végre álomba szenderül az épület.

A folyosón egy árva lélek sincs, s ha minden rendben, akkor Julian az õröket is aludni küldte. Igen.

Benyitok lakosztályába, és a hold halvány fényében sietek keresztül a szalon puha szõnyegén. Két halk koppintás hálószobájának ajtaján...

- Malcolm... – leheli édesen, akár az angyalka álmaimban. Puha érintés a vállamon, és behunyom szemeimet. Nem lehet, nem lehet. Ez a szüleim háza, nem mocskolhatom be az otthonom tisztaságát. Az érintése... istenem! - Tisztelem az otthonodat…

Megremegek simogatásától, talán még nem is ért hozzám így eddig... Nem.

- Ne érj hozzám! – Ráförmedek, de csak csitítgat akár egy gyermeket, fülemet éri egy lágy csók. - Csss…

Minden porcikám belesajdul a vágyba, remegek az érintéseitõl, minden józanságomat képes elvenni tõlem. Istenem! Eltompult fejjel hagyom hogy a hasamra fordítson. Combjainak forró selyme szorul oldalamhoz, formás kis fenekének kemény halmai derekamra nehezednek. Belemarkolok a lepedõbe, arcomat a párnába fúrva szorítom össze fogaimat, mert ágyékom szinte lüktet már. Fújtatva élvezem ahogy vállaimat simogatja, masszírozza. Pedig õ egy finnyás herceg. Miért nem undorodik a sebeimtõl?

Fokozatosan felenged a belsõ görcs, a mély feszültség, s egyfajta tompa vággyá, félálommá enyhül. Finom illata van, mint a friss nyári alma...

- Túlságosan feszült vagy... – súgja, kezei hátamra csúsznak, s ahogy a hegekhez ér, felmordulva lendülök a levegõbe, magam alá perdítem egy villámgyors mozdulattal. Félkézzel fogom össze vékony csuklóit, s ahogy kifeszül alattam, sápadt bõre szinte világít. Mosolya maga a kísértés.

Fújtatva bámulom. Már sehol a bágyadt álmosság, már csak nyers vágy rágja húsomat. Akarom. Meg akarom hágni, mint egy asszonyt, pedig õ egy férfi, a fenébe is! Férfiakkal hogyan kell egyáltalán csinálni? Bizonyára szétszakadna ha nekiesnék itt és most... Bántani akarom, de nem ennyire. Nem így. Tudja, hogy milyen kínokat kell kiállnom, és mégis mosolyog. Most is csak mosolyog. Ahhrr... Kínoz engem! Kínoz!

- Élvezed? Élvezed, hogy nem tudok ellenállni? Élvezed, hogy gyötörhetsz? – Hangom rekedt a vágytól. Szívesen ordítanék vele, de nem akarom megzavarni családom békés álmát.

Eltûnik a mosolya, fájdalommal néz fel rám, könnyei azonnal kicsordulnak. A fenébe is...

Felemeli a fejét a párnáról, lehelete izgatóan csiklandozza számat.

- Nem gyötörlek. Hiszen annyira vágysz rám…

Behunyt szemekkel élvezem ahogy apró kis puszikat hint arcomra, végig a sebhelyem mentén. Remegek, maradék ellenállásom is kezd darabokra hullani, ahogy én magam is.

- Elég volt! Elegem van abból, hogy úgy táncolok, ahogy te fütyülsz!

Legördülök róla, megsajdul a fejem is a sóvárgástól. Homlokomra szorítom kezemet, zihálva próbálom uralni testemet. Hosszú perceken át küzdök a levegõért, de nem sikerül megnyugodnom. Rám mászik, kemény pénisze az enyémhez ér, majd feljebb csúszik és hasamra ül. Elveszem kezemet a homlokomról, édes és puha szája nedvesen tapad máris az enyémre. Apró kis nyelve becsúszik, felkutatja az enyémet, s én nyögve engedem, válaszol rá minden porcikám.

Lassan húzódik el, kék szemei csillognak a kandalló fényében, haja elõreomlik arcába.

- Ne… kérlek… ne utasíts vissza – suttogja remegõ ajkakkal, majd újabb futó csók. - Nem baj, ha gyûlölsz… csak a testemet… csak a testemet szeresd… legalább ennyit.

Felnyögök amikor végigkarmolja mellkasomat, s ledermedve figyelem hogyan csúszik lejjebb. Mit... mit mondott? Miket beszél? Megõrült? Részeg? Lázas lenne? Nem... nem hiszem. Mit...

- Julian, mit csiná… - nyögöm, de elfullad a hangom, és kiszolgáltatottan fekszem csupán, zihálva és nyögve adom át egész valómat. Istenem...! Még soha... soha nem éreztem ilyet. Mit mûvel? Nyalogatja és a szájába... – Julian... Julian...

Ez az érzés, ez a látvány! Julian... megõrülök! Puha, selymes hajába markolva nyomom rá jobban, csípõm ösztönösen lendül, s ahogy erõteljesebben megszívja hímtagomat, rekedt kiáltással zuhanok életem legerõsebb gyönyörébe. Szinte eszméletem vesztem, vulkánként tör ki belõlem a feszültség. Elégek... Lángolok...

Zihálva markolom meg karját, felrántom mellkasomra, ráfordulok és magam alá szorítva fújtatok ajkai közé. Megcsókolom õt. Hihetetlen... Még soha nem éreztem ilyet... soha... soha...

Julian.

Angyalka...

Miért ölelsz ilyen erõsen? Miért csókolsz, miért...

...miért...

Mohón esünk egymásnak, nincs már õ és én, csak mi vagyunk. Keze hímtagomon, az enyém az övén. Újabb és újabb kéjt, gyönyört ajándékozunk egymásnak, amíg ájultan egymás karjaiba nem omlunk, s dühödt vágyunk elcsendesül.

Figyelem ahogy álomba zuhan. Szõke haja nedvesen és kócosan tapad arcába. Felkaromon pihenteti a fejét, s ahogy oldalunkon fekszünk, a másik karom derekán pihen. Felemelem kezemet, félresimítom szép arcából a haját. Álmában mocorog egy keveset, s ahogy megsimogatom, elmosolyodik. Elhûlve nézem.

„Nem õt szeretem! Nem õt szeretem! Nem õt! Nem õt! Nem! Nem!”

„Malcolm... Tisztelem az otthonodat…”

 „Ne… kérlek… ne utasíts vissza. Nem baj, ha gyûlölsz… csak a testemet… csak a testemet szeresd… legalább ennyit.”

- Mi a pokol ez az egész? – mormolom halkan. Visszaejtem fejemet a párnára, s addig bámulom õt, amíg a kandalló lángjai elcsendesülnek, s már nincs semmi ami megvilágítaná õt. Kezd hûlni a levegõ, így a takarót magunkra terítem, és hajába fúrom orromat. Édes alma és virágok illata, mint az álombeli mezõ, az édes kis angyalkával. De õ itt a karjaimban nem olyan kedves és szeretnivaló, nem õszinte. Ugye?

Összezavarodtam.

Mi oka lenne rá, hogy megjátssza magát és színészkedjen? Mi oka lenne rá, hogy olyan módon elégítsen ki egy alsórendû sorból származó nincstelen nemest, ahogy... szóval ahogy tette? A gyûlölet, a bosszú, sem a félelem nem olyan indok, amely rávehetne egy ilyen magasrangú és rendkívül büszke nemest, hogy ilyeneket tegyen. Nem a húgomat szereti, és elhiszem neki. Nem, ha õt szeretné, nem... nem elégítene ki a szájával egy olyan embert, aki semmit sem jelent neki, sõt... az ellensége.

Julian. Mi ez az egész?

Mi vagyok én neked? Mit érzel ha rám nézel? Mi jár a fejedben olyankor, amikor veszekedünk, és te könnyekre fakadsz?

Sokat változott azóta az éjszaka óta, amikor elárult engem. Az életemet is megmentette, tudom.

A rengeteg kérdéstõl zsongó fejjel zuhanok felületes, rövid álomba.

A hajnal elsõ sugaraival ébredek. Figyelem ahogy beáramlik a keskeny ablakon, végigmászik az ódon, komor falakon, majd felragyog a fény az Õ aranyló hajtincsein. Megérintem arcát.

Az éjjel vele álmodtam. Ismét az angyalkával... simogatott és énekelt nekem. Julian...

Sápadt bõrén az én barna ujjaim, puhaságához képest kérges tenyerem annyira nem odaillõ, hogy azonnal kijózanít. Mégis mit képzelek én? Hogy bármit is jelent a jelentéktelen lényem egy ilyen angyali teremtménynek? Egy olyan magasrangú nemesnek, akiért életét áldozná több ezer nálam különb lovag? A királynõ unokaöccse, egyszer talán király is lehet majd belõle, hiszen az örökösödéi sorrendben valahol a harmadik vagy negyedik helyen áll, ha jól tudom. És én hol vagyok? Ki vagyok? Egy senki. Egy semmi. Arra sem vagyok méltó, hogy ránézzek, mégis olyan dolgokat merészeltem tenni vele - a bosszú álarcát felöltve -, amelyek mind külön-külön halálos bûnnek számítanak.

Férfiak vagyunk. Szodómia bûnébe estünk. Ha bárki megtudná, engem élve elégetnének, vele pedig ki tudja mi történne... A vallás a legkeményebb erõvel csap le azokra, akik ezt teszik, a királynõ õt sem kímélné. Ó egek, engem már csak azért is felakasztanának, ha megtudnák hogy megfenyegettem, vagy kezet emeltem rá!

Felülök az ágyon, hajamba túrok és keserûen nézek végig rajta. Olyan szép... Miért hagyta hogy megérintsem? Miért mutatja nekem azt az arcát, amelyet senki másnak? Miért könnyezik ha veszekszünk? Miért...

„Ne… kérlek… ne utasíts vissza. Nem baj, ha gyûlölsz… csak a testemet… csak a testemet szeresd… legalább ennyit.”

Megrándulok, ahogy szavai visszhangoznak elmémben.

Miért mondta ezt? Miért? Miért esett velem bûnbe? Miért nem lök el magától és rúg belém, miért nem tesz tönkre? Megtehetné, igazán megtehetné, hiszen képes lenne elérni hogy nyüszítve kússzak utána a földön, mégsem tette meg eddig. Lecsillapította a bennem tomboló haragot, a bosszúvágyat. Most hogy egy ilyen szenvedélyes éjszakát együtt töltöttünk, és a közös bûn édes mérge beszivárgott a bõrünk alá, már nincs visszaút. De honnan? Bele fogok szeretni? És akkor... akkor mi lesz?

Két férfi testi szerelme bûn. Halálra ítél engem is, és önmagát is.

Halkan felnyögve temetem kezeimbe arcomat. Fáj a fejem a sok miérttõl.

*

Felébredt. Halk sóhajjal nyílnak ki szemei, de nem merek ránézni. Félek, elgyengülnék. Érzem ahogy besüllyed mögöttem az ágy, megérinti csupasz vállamat.

- Mi bánt?

Megrándulok, olyan kedves és finom a hangja. Angyalka... Olyan kedves, mint álmaimban, pedig nem álmodom. Hogy mi bánt?

Teljesen összezavart. Nem értem õt. És már önmagamat sem értem. Egyáltalán mi a fenét keresek én itt? A rohadt életbe!

Felállok, és egy ládából tiszta ruhákat veszek elõ, magamra rángatom.

- Öltözz herceg, visszaviszlek a várba – utasítom halkan. Nem válaszol, így ránézek. Az ágyon térdel, meztelen testét glóriaként öleli körbe az ablakon beáramló napfény. Tündérszép.

- Ez nem a te birtokod, nem parancsolsz nekem. – Gõgös hangsúly, lebiggyesztett ajkak. Mintha a múlt éjjel nem õ könyörgött volna, hogy...

Megrázom a fejem, és dühösen felmordulva csapok ököllel a falra. A szentségit!

Megragadom ruháit és felé hajítom.

- Öltözz!

Remegõ ujjaival lassan, bátortalanul öltözni kezd. Összeszorul a torkom ahogy figyelem.

- Nem lehetne, hogy… - kérdezi esendõen, halkan.

- Nem!

Megrezzen, könnyek folynak végig az arcán. Dühösen túrok a hajamba, legszívesebben csomókban tépném ki. Mi az ördög folyik itt? Mi a pokol?

***

Amíg öltözik, magára hagyom és felkeresem a húgomat.

Nanette könnyes szemekkel fogad, duzzog és egy szót sem hajlandó szólni hozzám.

- Búcsúzni jöttem – mondom neki. – Egy ideig nem jövök.

Megperdül, hozzám siet és zekémbe kapaszkodik kicsi kezeivel.

- Miattam? Mert megbántottalak, ugye? Jaj bátyó, kérlek ne! És a herceg?

Elkomorulok és megsimogatom a feje búbját.

- A herceg nincs jól. Visszaviszem a várba, és soha többé nem jön ide. Megbocsáthatatlan amit veled tett.

- De nem tett semmit! Én kértem, hogy csókoljon meg! Elutasított engem, mert mást szeret, én kértem, hogy csókoljon meg! Hidd el, Malcolm! Higgy nekem, kérlek! Ne rá haragudj ezért, õ semmirõl sem tehet.

Csodálkozva nézek le rá, dühösen csillognak szemeim. Elhiszem minden szavát, az éjjel történtek után pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy Julian nem nyúlt volna hozzá. Azt mondta, tiszteli a családomat, és elhiszem neki.

- Miket beszélsz? Te megkérsz valakit, hogy megcsókoljon? Miféle viselkedés ez?

- Sajnálom – suttogja lehajtott fejjel, mélyen elszégyellve magát. – De érts meg, bátyus. Õ olyan hihetetlenül szép és kedves... mint egy...

- ...angyal.

- Igen! Beleszerettem elsõ pillantásra, de õ mást szeret... Úgy érzem belehalok a szomorúságba! – mellkasomba fúrja az arcát, és én elgyengülve simogatom meg kis fejecskéjét.

- Gyermek vagy még, Nanette. Ne beszélj csacsiságokat. Majd elfelejted õt, néhány év múlva pedig udvarlók százai fogják ostromolni apánkat érted. Akkor már eszedbe sem fog jutni a herceg.

Elbúcsúzom tõle, és megnyugodva térek vissza Julianért a szobámba.

*

Odalent már vár a család. Reggelit sem várjuk meg, azonnal indulni akarok. Minél távolabb a családomtól, annál jobb.

Elbúcsúzunk, bejelentem hogy néhány napig ne is számítsanak rám. Muszáj egy kicsit... gondolkodnom.

- Akkor ne feledd, amirõl beszéltünk. Gondold át, te is tudod, hogy ideje megházasodnod, ráadásul hidd el, igazán szemrevaló teremtés és a családnak is elõnyös lenne a házasság… - dörmögi apám. Bosszúsan meredek rá, de mielõtt megszólalhatnék hogy elküldjem a pokolba...

- NEM!

Meglepetten csukom be a számat, és mindenkivel egyszerre meredünk döbbenten a sápadt, feldúlt hercegre, aki mellém siet, és mint valami fúria, úgy szúrja vasvilla tekintetének hegyére apámat.

- Nem kényszerítheti ilyenre! Malcolm szerelmet és gyengédséget érdemel, nem holmi érdekházasságot!

Súlyos, nehéz csend követi a szavait. Halkabban, reszketeg hangon habog még valamit.

- Tudják… Malcolm jelenléte nagyon fontos az udvarban… Erzsébetnek szüksége van rá…

Mosolyogva nézem õt. Angyalka... Szóval szerelmet és gyengédséget érdemlek...

Végre eszembe jut, hogy levegõt is vennem kell, és elsõ ötletként megfogom a felkarját és magam mögé lököm, hogy eltakarjam zavarát a többiek elõl. Ösztönös védelmezõ ösztön ez.

- Most indulnunk kell, majd jelentkezem.

Kituszkolom az ajtón magam elõtt a lefagyott Juliant, és odakint már várnak minket a lovak. Derekánál fogva felkapom és felültetem a lovára, majd fellendülök a sajátomra.

- Induljunk!

Hosszú ideig, talán egy órán át lovagolunk, de nem szólal meg egyikünk sem. A szavait próbálom feldolgozni. Mi volt ez a jelenet az imént? Miért tette ezt? Így kikelni magából, csupán a házasságom említésére is...

És ami múlt éjjel történt kettõnk között? Amiket mondott...

Fáj a fejem, az ördögbe is!

Hátranézek a fejem fölött. Meglep a látvány. Összetörten kucorog a nyeregben, fejét szomorúan lehajtja. Mennyire fiatalnak, törékenynek, szinte gyermeknek tûnik. Mi a fene ez az egész? Mi az ördög...

Körülpillantok. Itt az erdõben, a fák között csak mi ketten vagyunk, ha visszatérünk a várba, már nem tudunk nyugodtan beszélni, a cselédek miatt problémás lenne. Megállítom a lovamat, leugrom róla. Õ is megáll, és ahogy mellé lépek, felemeli a fejét. Szemei sötétkéken csillognak. Letörli arcát, hiába rejti el elõlem, tudom hogy azok könnyek.

- Miért álltunk meg?

- Szállj le a lóról – utasítom komoran.

Megrázza a fejét.

- Nem akarok. Menjünk tovább!

- Szállj le róla, vagy isten a tanúm, levágom a kardommal és gyalog mész vissza! – mordulok rá. Lemászik végre a nyeregbõl, és mérgesen csillogó szemekkel néz fel rám.

- Mégis mit kép... – elhallgat, ajkai megremegnek, szemei könnybe lábadnak. – Ne... ne mosolyogj rám így...

Kezeim közé veszem az arcát, mélyen a könnyes szemekbe nézek.

- Mondd ki! – követelem tõle, szívem a torkomban dübörög. – Mondd ki, hogy engem szeretsz!

Lesüti szemeit, arcára forró pír kúszik, szinte égeti bõre a tenyeremet.

- Miért? Hogy az arcomba nevethess és megalázz? Hogy a sárba tiporj? – suttogja, ajkai reszketnek.

Összeszorítom fogaimat, elengedem õt és hátralépek. Amikor meghallja kardom halk szisszenését, ahogy kihúzom hüvelyébõl, tágra nyílt szemekkel hátrál egy lépést. Elõtte szúrom a földbe, féltérdre ereszkedem elõtte, ujjaim a markolatot szorítják.

- Esküszöm lovagi becsületemre, hogy nem bántalak soha többé – mondom komolyan, miközben egyenesen a szemeibe nézek. Remegve kapaszkodik égszínkék bársony zekéjébe, látom hogy arca még vörösebb árnyalatot ölt. – És most halljam. Tudni akarom, hogy kiért dobog a szíved.

Megrázza a fejét, haja lágyan hullámzik arca körül.

- Miért? Miért csinálod ezt, Malcolm? Fogalmad sincs... hogy ez milyen...

- ...nehéz? Igen, nehéz. A szerelem fáj és éget. Édes méreg, keserû öröm. Mégis, minden másodperce maga az élet, és amíg élünk, addig van remény, hogy egyszer szerethetünk, és viszontszerethetnek majd. Mondd, hogy szeretsz engem, s én neked adom a szívemet, lelkemet és az életemet.

Remegõ kezét szája elé kapva felzokog.

- Miket... miket beszélsz? Te... megõrültél? – suttogja, könnyei nagy cseppekben csordulnak ki szemeibõl.

- Hallani akarom, Julian! Tudnom kell, értsd meg! – zihálva nézek fel rá, úgy érzem a szívem ki akar szakadni mellkasomból, légvételeim nehezek.

- Nem! Nem!

Megfordul és tétován menekülni próbál, de néhány lépéssel utolérem és magamhoz szorítom.

- Bántottalak... – zokogja, nyakam köré fonja karjait és kapaszkodik belém. – Olyan sokat szenvedtél miattam... bármit teszek, csak bántalak téged, és te mégis képes lennél nekem adni a szívedet? Miért? Te teljesen õrült vagy?

- Igen. Õrült vagyok. Akkor éjjel a palota kertjében beléd szerettem, és a frissen bimbózó szerelmet a sárba tiportad. Mégis... mégis életben maradt, és most, hogy tudom mennyire szeretsz engem, soha többé nem engedem hogy elfordulj tõlem. Megértetted?

- Igen...

Lenézek rá, gyengéden megfogom az arcát és a szemeibe nézek. Letörlöm könnyeit ujjaimmal.

- És most mondd ki. Hallanom kell, éreznem kell a melegét az arcomon.

- Szeretlek, Malcolm... Meg tudsz nekem valaha bocsátani?

Elakad a lélegzetem, hosszú másodpercekig csak nézem õt. Szeret... tényleg szeret engem. Forróság kúszik fel a torkomig, s onnan szétárad egész testemben, felforrósodik az arcom, zihálva nézek le rá. Életemben elõször érzem, milyen az, amikor túláradnak bennem az érzelmek és elvörösödöm. Kis keze remegve érinti meg arcomat. Behunyom egy pillanatra szemeimet, majd újra az imádott, kedves kis arcra nézek.

- Angyalka... – súgom. – Ugye ez nem egy álom? Nem fogok felébredni, hogy lássam ahogy hidegen nézel rám és kikacagsz?

- Nem, soha! Soha! – nyögi remegõ ajkakkal.

- Miért szeretsz engem? Egy alantas, nincstelen nemes vagyok, egy egyszerû lovag. Egy senki... Nem érdemlem meg azt sem, hogy rám nézz!

Arcomat simogatva rázza meg fejecskéjét.

- Nem! Te egy csodálatos ember vagy! Abban a pillanatban beléd szerettem, amikor elõször megláttalak!

Homlokomat ráncolva engedem el az arcát, és magamhoz húzom. Remegve simul hozzám, borzongatóan jó érzés. Amikor elõször meglátott?

- Akkor éjjel, amikor megmentettelek?

- Igen.

- Emlékszem... – Igen emlékszem, mennyire szép volt az elsõ pillanatban, hogy megláttam õt. Azonnal megdobogtatta szépsége a szívemet, de amikor rájöttem hogy férfi, az ugyanazt a szépséget birtokló nõ felé fordult minden figyelmem. Mert mi mást tehettem volna? Még csak meg sem fordulhatott fejemben a szodómia bûnének a szikrája sem.

- Malcolm... ó Malcolm... – suttogja, de hangját elnyeli az erdõ végtelen csendje.

- Julian. Szeretnélek megcsókolni úgy, ahogy egyszer te kérted tõlem. Megengeded?

Apró bólintás. Torkomban dobogó szívvel, zihálva simogatom meg arcát egyik kezemmel, majd nyakára csúsznak ujjaim, s hátul, a hajának tövét simítom végig, ahol a legselymesebb a bõre. Gyengéden, lassan vonom közelebb magamhoz.

- Malcolm... – leheli. Számmal lassan végigsimítom ajkait, majd lágyan tapadok rá. Milyen hihetetlenül puha és édes! Minden cseppje akár a méz. Csodálatos ez a csók, szívom magamba finom illatát, ízét. Úgy ölelem õt, mint egy drága, törékeny kincset. Elnehezül a karjaimban, de könnyedén megtartom. Édes teher.

Néhány órával késõbb, egy madár énekét hallgatva üldögélünk a puha mohás földön egy fa tövében. Julian az ölemben ül, vállamon pihenteti fejét, s behunyt szemekkel, mosolyogva hagyja hogy ujjaim hajával játszadozzanak.

- Ugye tudod, hogy halálos bûn a mi szerelmünk? – kérdezi halkan, felemeli a fejét hogy a szemembe nézzen. Már nem mosolyog, végtelenül komoly.

- Tudom. Azonnal kivégeznének, ha kiderülne.

Megborzong a karjaimban, ezért szorosabban ölelem magamhoz.

- Vajon Isten tudja mit érzünk? Vajon ennek ellenére is a vesztünkre vágyik? Hiszen olyan szép érzelem ez, és különleges... – suttogja, orrával az arcomat cirógatja.

- Nem tudom, angyalka. Talán elnézi nekünk, ha látja hogy boldogok vagyunk együtt.

Végigsimítja mellkasomat, zekémen keresztül is beleborzongok az érzésbe.

- Az lesz a sorsunk, hogy örökké titokban kell tartanunk a szerelmünket, Malcolm?

- Sajnos igen. De addig, amíg szeretsz és én is szeretlek téged, ne számítson neked semmi más, Julian. Bízz bennem, majd én vigyázok rád. Rendben?

Édes, álomszép mosollyal néz fel rám, teljesen elbûvöl.

- Te leszel a lovagom?

- Az egyetlen – mosolygok le rá. Lágy, lassú csók, de hirtelen elhúzódik és köhögni kezd. Még nincs jó idõ, és õ még nem épült fel. Felállok vele a karjaimban és felültetem a lóra. – Ideje indulnunk, bizonyára éhes is vagy már, és kimerültél. Vedd ezt fel.

Sápadtan bólint, és elveszi tõlem a vállaimról lecsatolt köpenyt, hogy magára terítse.

*

A várban már én viszem fel a lépcsõn, s õ zihálva kapaszkodik a nyakamba.

- Malcolm... Malcolm... – suttogja, újabb köhögések között. Az ágyra fektetem, a szolgák pedig már hozzák a gyógyteát és sündörögnek körülötte.

- Semmi baj, pihenjen, bizonyára teljesen kimerült, herceg.

Bágyadtan mosolyog fel rám, tudja miért viselkedek így. Mostantól sokkal óvatosabbnak kell lennünk.

- Szeretném ha velem vacsorázna, Lord Vitrol.

Bólintok. Összeszorult mellkassal távozom, és hagyom hogy az intézõ felesége, egy orvos és a szolgák gondoskodjanak róla.

Anyámat teljesen elbûvölte ez a kis ficsúr. Nõk.

Végre felmegy, rám persze egy pillantást sem vet, csak fellibben fenséges hátsójával a lépcsõn. Most nincs okom haragudni rá, nagyon kedves volt a szüleimmel, és megnyugszom a tudattól, hogy többé úgysem fog velük találkozni.

Visszafordulok feléjük.

- A herceg egyedül akar felépülni, nem kíván lábadozása során kapcsolatba lépni senkivel – hazudom, de képtelen vagyok a szemükbe nézni. Nem tudok a saját szüleim szemébe füllenteni. Sosem bírtam, engem nem így neveltek, azonban a helyzet és az õ érdekük ezt megkívánja.

- Jól van, fiam. Akkor visszatérünk az otthonunkba. Nálunk fogsz lakni?

- Sajnos nem tehetem, de majd minden este nálatok vacsorázom, és ha a herceg állapota javul, egy kis idõre hazamegyek. Néhány napra.

Elbúcsúzom tõlük, majd sóhajtva fordítom tekintetem a lépcsõ felé. Még hátra van ma este egy kellemetlen beszélgetés...

Felvonszolom magam, és benyitok a herceghez. Amikor meglátom meztelenül a szoba közepén, ugrik egyet a szívem és belém reked a levegõ. Maga elé ránt valamit, szemi meglepetten nyílnak tágra. Ujjaim erõsen szorítják a kilincset, és becsukom magam mögött az ajtót.

- Ja, csak te vagy az… - mormolja, hanyag eleganciával hajítja félre a ruhát és hátat fordít nekem. Háta finoman ívelt, bõre fehér és hibátlan. Csípõje keskeny, combjai hosszúak, feneke formás és telt. Annyira szép... Feltûzte a haját. Mennyire erotikus látvány hátulról, ahogy hosszú nyaka fedetlenül kínálkozik, s néhány kis hajtincs csiklandozza bõrét. Lábaim maguktól visznek közelebb hozzá, testén csillog a verejték, mellkasán gyöngyöznek a vízcseppek, ahogy válla felett lenézek rá. Már szorosan mögötte állok, magam sem értem hogyan kerültem ide.

- Mit akarsz?! – vakkantja bosszúsan. – Azon kívül, hogy megégessem a kezemet…

A gõzölgõ víz felé nyújtja vékony, finom ujjait, finoman fodrozza. Szemmel láthatóan forró neki, kellemes langyos vízhez szokott. Én meg a hideghez, a magamfajta igénytelen parasztok – ahogy õ szokta mondani – már csak ilyenek. Levetem zekémet, majd felhajtom ingem ujját.

- Mi a fenét akarsz?! – kérdezi jól hallható idegességgel. Élvezem, mert legalább valami érzelmet kicsalhattam belõle. Szánalmas, hogy csak félelmet tudtam.

Kiveszem a vízbõl a rongyot, kicsavarom és vállához érintem. Megrándul tõle, de hagyja hogy folytassam, így vállától a nyakáig, majd onnan elõre siklik a kezem, és mellkasán simítok végig. Megbûvölve figyelem ahogy a gyertyák fényei tükrözõdnek az apró vízcseppeken. Mellbimbói kis rózsaszín gyöngyök. Lehajtja fejét, nem tiltakozik, nem is számít neki, hiszen ezt bármelyik koszos szolga megtehetné, nem? A szemében én is csak az vagyok. Bosszantó tudni, hogy most valaki más mosdatná õt, hozzáérne puha bõréhez és látná amit én. Azt hiszem meg kéne vakíttatnom az összes cselédjét, mint ahogyan a régi várurak tették feleségeik szolgáival. Milyen sületlenségek járnak a fejemben?!

Visszamártom a vízbe a ruhát, majd a hátát simítom végig. Mennyire más mint az enyém. Olyan finom, illatos és puha a bõre, sehol egy karcolás. Az enyém sötétebb, vastagabb és durvább, valamint a testem teljesen tele hegekkel és forradásokkal. Mint egy fehér pillangó és egy fekete szarvasbogár.

Lassan végigtörlöm karjait, majd hasára térek rá, de nem merem folytatni. Megtorpanok, õ pedig felemeli szép metszésû arcát, kék szemei mint egy feneketlen tó mély tükrei, teljesen elbûvölnek. Könnyek rezegnek bennük, s olyan érzelmek, amelyekrõl nem akarok tudomást venni. Csak újabb próbálkozás, hogy az ujjai köré csavarjon és a lábai elé boruljak. Erõs a késztetés, könnyen el tudom most képzelni, hogy térdre hulljak és behódolva nyújtsam neki a szívem. Milyen okos és ügyes taktikus!

Mielõtt megcsókolnám, fellángol a düh bennem, és ez segít emlékeznem rá, ki is áll elõttem. Ez nem egy angyal, akármilyen szépséges. Egy farkas, báránybõrben. Távol kell tartanom õt a családomtól.

- Azt akarom, hogy ne menj a családom közelébe. Holnap visszautaznak a saját birtokukra, csak azért jöttek, hogy üdvözöljenek téged. Azt akarom, hogy soha többé ne találkozz velük.

A dühtõl kipirulva fordul el tõlem, és elveszi a nedves ruhát. Elhúzódik. Néhány másodperc múlva visszanéz rám, arcán az ismerõs kétszínû mosoly ismét.

- És miért is kéne engedelmeskednem? Tudtommal azt csinálok, amit akarok.

Dühösen csapok az asztalra.

- Julian! – mordulok rá, de csak hátrébb lép tõlem, és félrehajtja a fejét. Akár aranyos is lehetne ez a mozdulat, ha nem tudnám jól, hogy most eszébe jutott valami kis kegyetlenség.

- Legyen… nem megyek a közelükbe, de természetesen nem ingyen adom a nagylelkû szívességet.

Pénzt akar? Hiszen mérhetetlenül gazdag. Akkor meg?

- Mit akarsz cserébe?

Mellkasomra simítja tenyerét, s hiába próbálom kizárni tudatomból a meztelenségét, képtelen vagyok. Vágyom rá. Kívánom, pedig tudom hogy nem helyes.

- Azt szeretném, hogy csókolj meg.

Döbbenten meredek rá. Micsoda?

- Csókolj meg gyengéden… úgy mintha éreznél valamit irántam… úgy… úgy mint ahogy Juliát csókoltad volna.

Zavartan figyelem arcát. Mi ez az egész? Egy újabb kegyetlen kis játék? Várom hogy gúnyosan kacagni kezdjen, de nem teszi. Tényleg ezt akarja. A gondolattól, hogy megcsókoljam, olyan erõs vágy fog el, amelyet nehéz leküzdenem.

- Ennyi? – recseg a hangom vágytól rekedtesen. Bólint, ismerõs mosolya újra eszembe juttatja, milyen aljas is õ. Ez megint valami kis játék, de nem tudom mi lehet a célja vele. Már nem is számít, mert zöld szemeim ajkaira kúsznak, a mosdóvízbe kevert olajok fûszeres, csábító illata orromba kúszik. Szívem erõteljesen dobog, elnehezül a levegõ...

Ujjaim lassan csúsznak végig nyakának hajlatán, tarkója alá csúszik, ahol a legpuhább a bõre. Lassan húzom magamhoz közelebb, lehajolok hozzá. Megcsókolni õt... gyengéden, mintha... éreznék... mintha szeretnék. Egy csók... egy szerelmes csók...

Nem.

Eltolom magamtól.

- Nekem ez nem megy. Zsarolással nem lehet érzelmeket kierõltetni. – morgom. Látom hogy könnyezik, s mielõtt elgyengítene, az ajtóhoz menekülök, közben felkapom zekémet a székrõl. Zúg a fejem, olyan erõs vágy zsong testemben, amit nehéz uralnom.

- Ha a családom közelébe mész, megbánod.

Bevágom az ajtót. Durr.

Odakint a folyosón, zihálva támaszkodom a falnak. Minden testrészem, bõröm, még a hajszálaim is forrón izzanak a vágytól. Egy pillanatra... egy pillanatra úgy éreztem, képes lennék õt szeretni. Hát nem nevetséges?

Elindulok a szobámba.

Egy herceg és egy nincstelen kis nemes. Két férfi. Egy szépség és egy csúfság.

A reménytelenség fájdalma.

Mindig tudja mit tegyen, hogy fájdalmat okozzon...

Mekkora barom vagyok! Végül csak elérte, hogy újra megalázzon!

Harsogva kinevetem önmagam, miközben véresre verem öklömet a kõfalon.

***

A herceg heteken át lábadozik, a hó pedig olvadni kezd. Idefent északon a tél lassabban múlik, valószínûleg a királyi palota kertje már színesen pompázik a tavaszi virágoktól. Itt még csak a nap bátortalan sápadt színe az egyetlen, amely melegséggel tölti fel a kérges szíveket.

Julian állapota javult, a szolgák és az orvos jelentése szerint már nem köhög, és egyre több idõt tölt a szobáján kívül. Megírom ezt a jó hírt a királynõnek. Végre megnyugodhatok, így firkantok néhány sort Juliannak, hogy néhány napot a családommal töltök.

A lovam szinte magától visz elõre, hiszen az elmúlt idõszakban minden nap megtette ezt az utat. A távolból már látom az ismerõs ablakokat, és a barátságos fényeket. Alig várom már, szinte a számban érzem édesanyám fõztjét, és hallom ahogy Nanette csacsog. Amikor elõször meglátott a hosszú távollétem után, azonnal felismert, és a csúf arcommal mit sem törõdve vetõdött a nyakamba. Édes kis Nanette... Egy kis tündér. Már el is felejtettem, hogy ilyen lányok is léteznek, nem csak azok a képmutató lotyók, akikkel tele az udvar.

Otthon... Édes otthon.

***

A napok elrepülnek. Bátyámmal, apámmal vadászni járunk, naphosszat az ismerõs erdõket, dombokat és völgyeket barangoljuk be. A jobbágyok jól élnek, látni lehet asszonyaikon, gyermekeiken, házaikon és jószágaikon. Látszik hogy ez a birtok is Montgomery fennhatóság alatt él, erõs és igazságos, jómódú uruk van. Apám sokat dicséri, és áradozik ifjú feleségérõl is, pedig csak egyszer találkozott vele. Én jobban ismerem, és tudom hogy minden szó színigaz, valóban csodálatos asszony. Mosolyogva hallgatom.

- Na és fiam, mikor fogsz végre bemutatni nekünk egy helyre kis leányzót?

Lefagy a mosolyom.

- Attól tartok, erre még sokáig kell várnod, apám.

- Tele a királyi udvar gazdag és szép hölgyekkel. Egyik sem...?

- Nem! – mordulok, és lovam véknyába vágom sarkam. Elõre ügetek. Néhány hosszú percnyi hallgatás után apám mellém kaptat lovával. Érzem magamon fürkész tekintetét.

- Malcolm. Tudom, hogy mi történt veled.

Tágra nyílt szemekkel fordulok felé, szinte leborulok a nyeregbõl.

- Miket beszélsz?

- Lord Montgomery mindenrõl beszámolt nekem egy levélben.

- És anyám...?

Megnyugtatóan rázza meg a fejét.

- Ne aggódj, nem mondtam neki semmit, belehalt volna az aggodalomba.

Sóhajtva fordítom figyelmem az útra. Hála istennek.

- Megértem hogy kiábrándultál a nemes hölgyekbõl, de akkor is ideje házasságra lépned, hogy utódot nemz.

- Nem én vagyok az elsõszülött, nem kötelességem a család nevének fenntartása – dörmögöm komoran. – Úgyhogy fejezzük be ezt a beszélgetést.

- Malcolm.

Ezt a hangsúlyt ismerem. Bosszúsan nézek rá, felhúzom egyik szemöldököm is. Na mit akar rám erõszakolni?

- Igeen? – kérdezem elnyújtva, gúnyosan. Bátyám a másik oldalamra kocog a lovával, kétfelõl figyelnek rám. – Közrefogtok? Ajaj, valami nagyon nagy és keserû pirulát akartok lenyomni a torkomon.

- Ne gúnyolódj, fiam. Volna egy megfelelõ hölgy számodra. Anyád, bátyád és én már megbeszéltük, és úgy látjuk helyesnek, ha...

- Ha? Ha elvenném, mert ti ezt akarjátok? És ugyan miért tenném?

- Mert egy gazdag özvegy, és a birtoka határos a miénkkel. A bátyád már nõs, így csak te maradtál, hogy...

- A válaszom nem.

Bátyám csodálkozva hördül fel.

- Miért? Nemesi vér, gazdag és még szép is...

- Nem kell senki. Vita lezárva, ne is próbálkozzatok többet.

- De miért? – apám se képes feladni. Olyan makacs mint én.

- Mert egy életre elegem lett a nõkbõl. Majdnem meghaltam, amikor legutóbb komolyan vettem egyet.

*

A vadászat során elejtettünk egy szarvast, s amíg apám és bátyám bevonszolják az állatot, én besietek a házba. Vastag bõrkesztyûmet levetem, kettesével szedem a lépcsõket. Fent a nagy szalonban anyám egyedül hímezget a kandalló mellett, amelyben békésen lobognak a lángok. Megcsókolom homlokát.

- Nanette hol van?

- A könyvtárszobában beszélget a herceggel – mosolyog fel rám kedvesen. Elõször fel sem fogom, csak biccentek, aztán felmordulok.

- Hogy kivel?

- A dadus mesélte, hogy összebarátkozott a her... Malcolm? – kiált utánam, de már a lépcsõn rohanok felfelé. Végigrohanok a folyosón. Feltépem a duplaszárnyas ajtót, és hatalmas pofonként ér a látvány! Az én édes kishúgom a kanapén üldögél, és épp csókolózik Juliannel! Csókolózik?! Csókolózik!!! CSÓKÓLÓZIK!

- Mi az ördögöt mûvelsz? – ordítom, és dühömben félrehajítom utamból az egyik fotelt. Döndülve törik szét a falon. Vicsorogva nézek a hercegre, Nanette sikítva menekül a dadusához. Julian feláll, mond valamit de nem fogom fel. A dadus kiabálni kezd.

- De úrfi! Ne csinálja, nem tettek semmi rosszat!

- Miket beszélsz? – kiáltok rá. – Ha neked nem rossz, hogy hagyod hogy ez a mocskos alak beszennyezze a tisztaságát, akkor semmi keresnivalód ebben a tisztességes házban! Kifelé! Takarodj! Elbocsátalak, még ma hagyd el ezt a házat!

- Ne Malcolm! – sírja Nanette, kétségbeesetten kapaszkodva az idõs asszonyba. Felé fordítom dühösen izzó tekintetem. – Te pedig indulj a szobádba! Most azonnal!

A dadus elmegy, könnyes az arca, de nem érdekel. Ostoba némber! Elkapom Nanette vállait és megrázom.

- Mire vársz? Indulj!

Becsukódik mögötte az ajtó, s õrjöngve fordulok Julian felé.

- Te mocskos kígyó – morgom. – Mit keresel itt? Ki hívott ide?

- Nanette.

- Ne merészeld õt így hívni! Õ neked Natalie Vitrol grófkisasszony!

Kuncogva sétál az ablakhoz, elegánsan legyint egyet a levegõben.

- Natalie Vitrol grófkisasszony – mondja a jól ismert lekezelõ gúnnyal. – Milyen pórias. Mit szólnál egy másik becenévhez? Például...

Ajkához emeli ujjait, mintha mélyen elmélkedne valamin, majd vidáman csillannak szép szemei. Egész testemben remegve, robbanásra készen várom a fejleményeket, ujjaim ropognak ahogy ökölbe szorítom kezeimet.

- Julian – morgom figyelmeztetõen, de elengedi a füle mellett.

- Áh megvan! Egy igazán aranyos kis név jutott eszembe! Mit szólsz hozzá? Ezt a szüleid is imádni fogják... Lady Natalie Boleyn hercegné!

Elégedetten tapsol, majd félrehajtott fejjel, mosolyogva figyeli csillogó szemeivel, ahogy szétárad bennem a harag forró lángja. Perzsel a tekintetem, két lépéssel átszelem a szobát, és zekéjénél fogva rántom magamhoz. Arcába vicsorgok, s csak most látom mennyire sápadt és reszket egész testében.

- Gyûlöllek! – sziszegem. – Soha, soha nem engedem hogy akárcsak ránézz, nemhogy hozzáérj a húgomhoz! Elõbb megy feleségül az ördöghöz, mint hozzád, te kígyó! Még talán jobban is járna, mert te a te aljasságod egy démont is képes alulmúlni!

Nem mond semmit, csak mosolyog. Megint úgy mosolyog... Ahhrrr....!

De...

Miért könnyezik?

Megzavarodva engedem el a zekéjét, és figyelem ahogy lerogy a kanapéra. Letörli könnyeit, remeg a keze.

- Olyan nevetségesen ostoba vagy – kacagja keserûen, könnyei nem szûnnek meg hullani.

- Mi a francért sírsz? – morgok rá. – Épp megfojtani akarlak életed egyik leggonoszabb tette miatt, erre te sírsz? Ezt direkt csinálod, ugye?

A hajamba túrok, idegesen fel s alá kezdek lépkedni. Nem hiszem el! Most meg sír! Hát hogyan lennék képes így megölni, megfojtani, kiszorítani gonosz és sötét lelkébõl a szuszt?

- Mégis hogy vehetném feleségül a húgodat? Túl alacsony a származása, Erzsébet soha nem egyezne bele! – veti oda nekem megvetõen.

Elé lépek, fölé tornyosulok, könnyezõ arcát kezeim közé véve kényszerítem hogy felnézzen. Belevésem tekintetem azúrkék mélységeibe. Megremegnek ajkai, szemeiben érzelmek felhõje fut át, sápadt orcáján halvány pír. Olyan szép... Vágyakozva nézem, majd lassan elengedem.

- Hát utolért méltó büntetésed? – suttogom, arcát finoman végigcirógatom mutatóujjam hátoldalával. Megrebbennek szempillái, behunyja szemeit. – Reménytelen szerelem gyötri sötét szívedet?

Felnéz rám, tömény fájdalom csillog szép szemeiben. Kisimítom homlokából az egyik ezüstszõke hajtincsét.

- Honnan tudod? – leheli, könnyei forrón folynak alá arcáról. Lesimogatom róla.

- Ne feledd, hogy valamikor én is tudtam, milyen érzés valakit szeretni. Felismerem a szerelmet. Ki gondolta volna, hogy pont az én kishúgom fogja megtanítani neked, milyen érzés a pokolban égni?

Felegyenesedve nézek le rá, kezeimet leejtem magam mellé. Még érzem selymes bõrének finom melegét ujjaimban. Kegyetlen mosollyal nézem õt. Bûnhõdj te kígyó.

- Remélem szenvedsz, Julian. Remélem fáj.

Düh torzítja el csinos arcát, feláll a kanapéról mintha valaki felrántotta volna, s mielõtt felfognám, éktelen pofon csattan arcomon.

- Te ostoba barom! – kiáltja, öklei keményen kezdik püfölni mellkasomat. – Hülye szamár! Tudatlan paraszt! Szánalmas kretén!

Döbbenten nézek le rá, megragadom csuklóját és haragtól elsötétült tekintettel figyelem.

- Elég legyen! – dörrenek rá. Azonnal elhallgat, zihálva néz fel rám, mellkasa hullámzik, érzem hogy remeg. Olyan hihetetlenül csábító illata van... Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek. A fenébe is, egy pillantás is elég, hogy elcsábítson! Hideg fejjel kell gondolkoznom. – Hiába szereted ennyire, nem veheted feleségül. A királynõ sem engedné, és én is elõbb adom be egy kolostorba õt, minthogy elviseljem hogy beszennyezd a lelkét.

- Ó hallgass már! – kiáltja, ellép tõlem és füleire szorítja kezeit. – Fogd be a szád!

Újra elkapom egyik csuklóját, hogy a szemeibe nézhessek.

- Miért? Miért pont õ? Hiszen gyermek még... – morgom.

- Nem õt szeretem! – kiáltja hirtelen, kitépi magát a markomból, újra a mellkasomat üti. – Nem õt szeretem! Nem õt! Nem õt! Nem! Nem!

Elkeseredetten dühöng, s ahogy egyre jobban elfárad, arca elsápad, légvételei akadozottá válnak. Elhalkul, s zekémbe kapaszkodva lassan összecsuklik. Mielõtt lezuhanna a földre, elkapom és a kanapéra fektetem.

- Julian – szólítom õt, s aggódva figyelem lehunyt szemeit. Könnyes az arca. Letörlöm ingem ujjával, haját félresöpröm hogy jól lássam. Felnéz rám.

- Malcolm... olyan gyenge vagyok. Miért vagyok ilyen szánalmasan erõtlen? – suttogja. Gyengéden felnyalábolom.

- Beteg voltál, még nem épültél fel rendesen.

- Nem, nem erre gondoltam.

- Ne beszélj. Pihenj, Julian. Elviszlek a szobámba, ma éjjel már itt kell maradnod és pihenned kell. Holnap reggel visszaviszlek a várba.

- Olyan gyáva vagyok... – suttogja a nyakamba fúrva arcát. – Gyáva, gyáva...

- Ó hallgass már – sóhajtom. – Mindig ennyit beszélsz? Inkább maradj csöndben most, jó? Még nagyon haragszom rád, ne akard hogy még dühösebb legyek és kihajítsalak az elsõ ablakon amit találok.

- Az fájna, nem igaz? – kérdezi, és érzem a nyakamon hogy mosolyog. Megborzongok, vágy járja át a testem amikor lehelete csiklandozza bõrömet.

- Valószínûleg – hagyom rá.

- Malcolm! – hallom apám hangját, és a felém futó felé fordulok. – Az ég szerelmére mi történt? Miért zavartad el a dadát, és miért sír Natalie a szobájában? Anyád sem bírja megvigasztalni!

- Mert nem lehet belõle hercegné – válaszolom hûvösen. – A dadus pedig igencsak laza erkölcsû, ezért mennie kellett.

- Lord Boleyn! – néz döbbenten a karjaimban lévõ ruhakupacra. – Mi az ördög folyik itt?

- A herceg utánam jött, de a betegsége miatt legyengítette a hosszú... út.

Apám felvonja szemöldökét. Tudom hogy tudja hogy hazudok. Még Julian is belemosolyog a nyakamba.

- Hová viszed? Nincs több vendégszobánk... Várj, majd megkérem a...

- Nem kell, majd az én szobámban alszik ma éjjel. Holnap visszaviszem a várba.

- Rendben fiam. Megyek, megkeresem anyádat és húgodat. A vacsorát a szádba küldetem. Jó éjszakát!

Elsiet, én pedig végre megkönnyebbülök.

- Rémesen hazudsz – dünnyögi Julian a nyakamba.

- Igen, ez a te szemszögedbõl nézve súlyos fogyatékosság, nem igaz?

Belépek a szobámba, és leteszem az ágyamra.

- Ez nem igaz! Õszinte vagy és becsületes! Ez csodálatos! – vitatkozik velem, miközben lehúzom lábairól a cipõket. Elhúzom a számat.

- Na persze. Ne hízelegj, inkább vetkõzz le, addig kerítek neked valami hálóruhát.

Mire visszatérek, az ágyban kucorog a takarók alatt, a cseléd pedig a mosdótálat viszi ki éppen. Már meg is mosakodott. Remek. Hozzá hajítom a fehér ruhadarabot, majd a kandalló mellé telepedek.

A táncoló lángokat figyelem, emésztem a vacsorát amit az imént fogyasztottunk el csendben.

- Malcolm.

Puha, édes hang, borzongás áramlik szét gerincem mentén. Felpillantok rá. Az ágyam közepén ül, a takarót szorongatja, ezüstszõke haja szinte fehérnek tûnik a lángok narancsos fényében. Már nem ég egy gyertya sem, eloltotta a cseléd. Észre sem vettem, olyan mélyen elgondolkoztam az imént. Megmasszírozom az orrgyökömet. Büdös vagyok, és a ruhám is megviselt.

- Tessék.

- Te ott alszol a széken?

- Miért, hol kéne? – vetem oda.

- Nagy ez az ágy, elférsz itt te is.

- Koszos vagyok és büdös. Nem akarod te, hogy odamenjek. Mellesleg megfojtanálak ha a közeledbe kerülnék, az biztos. A mai alakításod után még kijár neked egy alapos elfenekelés.

Megvillannak kék szemei, és megrándul a szája széle. Hegyes kis ujját a szoba sarkára szegezi.

- Mosakodj meg! Büdösen és koszosan nem fekhetsz mellém! Mozogj!

Fáradtan tápászkodom fel a székbõl.

- És tisztán, illatosan már elfenekelhetlek? – kérdezem, nem titkolom mosolyomat.

- Ezt még megbeszéljük – jön a fennhéjázó válasz. Bah.

Leszórom ruháimat a földre, és alaposan lesikálom magam, majd meztelenül az ágyamhoz sétálok.

- Húzza arrébb a hercegi hátsóját – morgom halkan. Fellebbentem a takarót, a látványtól pedig elfojtok egy nyögést. Karcsú, hosszú lábai teljesen kilátszanak a felgyûrõdött hálóing alatt, s õ a hátán fekszik. Haja szétomlik a párnán, ajkain halvány mosollyal húzza fel egyik lábát. Milyen elképesztõen izgató látvány! Istenem!

Tudja... Látja rajtam, milyen hatással van rám a látvány, s ettõl felbõszülök.

- Ne játszadozz velem, nem vagyok jó hangulatban.

- Én nem így gondolom – válaszolja, és egy finom mozdulattal átfordul a hasára, a hálóing felcsúszik formás fenekét félig felfedve. Nagyot nyelve meresztem szemeimet. Válláról is lecsúszik a ruha, pucér bõre fölött néz vissza rám. Ágyékom felforrósodik, oda sem kell néznem hogy tudjam, keményen mered fölfelé a hímtagom. – El akartál fenekelni... Nem igaz?

Rekedt nyögéssel rogyok le mellé az ágyra, és elgyengülve szívom magamba a látványt. Ujjaim bizseregnek, szívem vadul zakatol, sûrû a levegõ, alig kapok levegõt. Muszáj. Csak egy kicsit.

Combjára simítom tenyerem, végigsimítom felfelé. Megmarkolom formás fenekét, amely szinte beleugrik a tenyerembe. Sóhaját hallva újabb és újabb borzongás szalad végig rajtam. Hallom ahogy halkan nevet, és felfogom.

- Már megint belesétáltam a csapdádba – suttogom rekedten. – Hogy lehetsz ennyire számító és kegyetlen? Épp csak megúsztad, hogy kirázzam belõled a lelkedet, és már megint engem gyötörsz!

A hátára fordul, felkönyököl és buján mosolyogva hajtja félre a fejét. Mielõtt megszólalna, szájára tapasztom nagy tenyeremet.

- Nem érdekelnek a kisded játékaid. Ha nem tudsz viselkedni, kihajítalak a folyosóra és ott alszol a hidegben. Ez a szüleim háza! Tiszteld az otthonomat és aludj!

Elengedem, elfordulok tõle és eldõlök az ágyon.

A nap melegíti arcomat, közelben egy kis patak csörgedez. A szél belekap, eljátszadozik a hajladozó fûszálakkal, s a köztük színesen nevetgélõ apró, fehér virágokkal.

Oldalra fordulok, felkönyökölök és fejemet tenyeremre támasztva figyelem a mellettem üldögélõ kis angyalt. Hosszú fehér ruhában van, sápadt bõrét csiklandozza szõke hajzuhataga, s fehér szárnyai megrebbennek amikor fel-felkacag. Egy kék kis pillangóval játszik. Milyen különös álom.

- Tetszik ez a pillangó? – kérdezi édes hangján. – Malcolm.

- Te jobban tetszel.

Félrehajtja a fejét, elmosolyodik de ködösen látom csak, mintha valami elhomályosítaná a látásom. Nem láthatom az angyal mosolyát, hiába erõlködöm.

A pillangó lassú verdeséssel felemelkedik, s leereszkedik az orromra. Kitárja szárnyait, s nem látok mást, csak mélykék színét és ezüstfehér mintázatát. Nagyon szép.

- Ne mozdulj Malcolm, nehogy elriaszd.

- De így nem látlak téged.

- Nem kell hogy láss, elég ha érzel.

Számon apró, leheletnyi érintés csupán, s átjár a boldogság.

- Julian...

- Mit szeretnél? – kérdezi, a pillangó pedig felrepül. Nagyon közel az arca, ajkain halvány mosoly, nem az a kegyetlen aljas kis arckifejezés, hanem türelmes és kedves.

Mit szeretnék, azt kérdezte. Mit is... Töröm a fejem, olyan erõsen, hogy a környezet is elsötétedik, s már nem érzem a meleget sem. Fagyos hideg járja át testemet.

- Mit szeretnék... mit is... – motyogom, szemeim lassan nyílnak fel. A kihûlt kandalló az elsõ, amit meglátok, és elcsodálkozom. Ez már nem álom, de nagyon hideg van.

Felülök, kezeim az üres medveszõrt érik, Julian sehol. Álmosan hunyorgok a fénybe, s látom hogy az erkély ajtaja nyitva, a jeges szél áramlik befelé.

Felállok és elgémberedett lábaimmal odasietek. Odakint áll a hidegben a kis hálóruhájában!

- Julian? – megint láza lenne? - Mégis mit mûvelsz odakint a…

Megfordul és belém szorulnak a szavak. Sápadt arcán hideg mosoly, szemei tisztán ragyognak, haját a szél lágyan lebegteti karcsú alakja körül. A napsugarakban úgy ragyognak a hajszálai, mintha finom aranyszálak lennének. Szépséges, álomszép és elérhetetlen. Julian...

Mielõtt megérinteném, leejtem kezemet. Nincs láza, világosan látszik hogy jobban van.

- Még jobban meg fogsz fázni.

- Egész jól játszod, hogy érdekel – csattan a hangja élesen, a tökéletesen lekezelõ viselkedését egy kis köhintés rontja csak. – És én még azt hittem, én vagyok a jó színész.

Felmordulva magasodom fölé, megragadom csuklóját és bependerítem a szobába. A fene essen minden fennhéjázó kékvérûbe!

- Eressz el! Ne érj hozzám!

Az ágyra lököm, ám mielõtt megszólalhatnék, egy nõi sikkantás térít magamhoz. A grófnõ az. Fenébe.

Visszafordulok Julian felé. Mi az ördög ütött belé? Tegnap este teljesen máshogyan viselkedett, mintha nem is õ lett volna. Most meg megint elõhúzza a tarsolyából ezt az ellenszenves kis ficsúr modort, akit legszívesebben megfojtanék!

- Melegítse fel magát, hogy utána indulhassunk, mylord.

Mielõtt elmehetnék, a grófné avatkozik közbe.

- Sir Vitrol, nem lenne tanácsosabb maradniuk még néhány napot? Szívesen látjuk Önöket és végre kicsit jobb színben van a herceg.

- Köszönjük, de tovább kell mennünk – rázom le egy udvarias de rövid mondattal.

- Elfogadnánk a nagylelkû ajánlatot. Végre kicsit jobban érzem magam, nem szeretnék visszaesni. Néhány nap pihenés jól esne.

A szentségit!

- Lord Julian, ön is tudja, hogy tovább kell mennünk. Az egészségének az a legjobb, ha hamar elérjük a hegyvidéki tájakat.

- Tudom, mi a jó az egészségemnek. Ne felejtse el hol a helye, Sir Vitrol! Attól még, hogy beteg vagyok, nem parancsol nekem!

Szóval így állunk? Tudod mit? Ezentúl, mondj vagy tégy bármit, már egy szavad, mosolyod sem fogom elhinni!

Gyûlölöm. Ezt a szépséges kis szívtelen dögöt! Olyan forrón és szenvedélyesen, ahogy még soha senkit ezelõtt.

Meghajtom a fejem a hercegi akarat elõtt.

- Elnézést, ezentúl jobban figyelek.

Most meg miért néz rám ilyen nagy szemekkel, mintha rosszul esne neki amit mondok? Mintha érdekelné õt bárki is, saját magán kívül...

- Rendben…

A grófné felém fordul.

- Az étkezõben terítettek a szolgák a reggelihez, kérem érezze otthon magát, nemsokára csatlakozom én is.

- Rendben. Engedelmükkel – meghajolok és távozom. Elegem van ebbõl az egészbõl.

A nap további része nyugodtan telik. A kastély hátsó udvarán néhány lovaggal gyakoroljuk egy keveset a kardforgatást, majd együtt töltöm velük az egész napot. Nem örülnek a hírnek amikor megtudják hogy napokig itt kell vesztegelniük. Õk is vágynak már a nagy és kényelmes várba, ahogy én is. Ezen felül a családomat is szeretném már látni, ahogy néhány lovagtársam is. A herceget persze csak saját maga érdekli, egyszer sem jutna eszébe, mennyire kényelmetlen ez a kicsi kastély a sok katonának, akik apró cselédszobákban húzzák meg magukat ittlétünk alatt.

Néha ránézek a hercegre, hiszen kötelességem felügyelni, hogy jól gondozzák-e. Természetesen kinyalják királyi hátsóját, habos-babos selyemben és finom melegben tartják, amíg a többi lovag a fûtetlen kis cellákban töltik az éjszakát. Ismét.

Dohogva vonulok vacsora után én is vissza, és felizzítom a szobámban a tüzet. Nekem nincs olyan nagy kandallóm, az ablakot sem takarja vastag kelme.

Megmosakszom, és az ágyba dõlök. Karjaim még érzik a délelõtti kardvívást, néhol megsajdul.

És ez így megy napokig.

*

A lovagok már morgolódnak, de nem tehetek semmit.

- Hercegi parancs volt, sajnálom – ismétlem ma már ötvenedszer.

Újabb magányos éjszaka a hideg szobámban. Mielõtt elalszom, átfut a fejemen egy gondolat. Nem reteszeltem el az ajtómat...

Álmomból az ajtó nyikorgása kelt fel, ujjaim a párna alatt heverõ tõröm markolatára fonódnak, aztán felengedek, amikor meglátom ki a látogatóm. Éteri szépségét csak hangsúlyozza a holdfény, arca könnyes, szemei nagyok és szomorúak. Nem dõlök én már be ennek.

- Mit akarsz? – kérdezem tõle hidegen. Nem sétálhat be ide csak úgy, ezt még õ sem teheti meg.

Térdre esik az ágyam mellett, vállai megrázkódnak. Döbbenten könyökölök fel. Mi a...?

- Azt akarom, hogy nézz rám! – hüppögi, könnyei nagy cseppekben záporoznak arcán. – Azt akarom, hogy engem láss, ne Juliát! Ha bántasz, azért bánts, amiket én tettem veled és ne azért, amiket Julia…

Tanácstalanul nézem ahogy kezeibe temeti az arcát. Most mi van? Megint lázas és hallucinál?

Tõrömet leteszem az éjjeli szekrényre, megérintem de ellöki kezemet. Dühösen néz fel rám.

- Ne érj hozzám! Ne érj hozzám így! Én nem Õ vagyok!! – kiáltja, én pedig dermedten nézek rá.

- Mi az ördög ütött beléd?

- Nem bírom tovább... – megragadja a tõrömet. Atyaúristen!

- Julian! Azonnal tedd le! – kiáltok rá, de felemeli, meglendíti és...

Már ülök az ágyon, nem sikerült megakadályoznom, gyönyörû aranyszínû fürtjei a földre hullnak.

- Én… nem õ vagyok… nem Julia vagyok… - suttogja sírva. Lehajtja fejét, s alig válláig érõ haja arcába hullik, elrejti elõlem õt.

Ugranék az ágyról, hogy karjaimba zárjam, lecsókoljam könnyeit szépséges arcáról. Hogy megnyugtassam, dédelgessem, de mielõtt megtenném, lehûtöm magam.

Mély levegõket veszek, fújtatok szinte, de sikerül észhez térnem. Mesterien játszik mások érzéseivel, nem lep meg hogy engem is átejtett nem is egyszer. Nem vagyok egy csavaros eszû, számító kígyó, ezért néhány alkalommal már beleestem a csapdájába. Tanultam belõle.

Sajnálkozva nézem a földön tekergõ szépséges hajkoronát.

- Örülök, hogy rájöttél – szólalok meg hidegen. Még a szipogást is abbahagyja, döbbenten néz rám. Kifejezéstelen arccal viszonzom tekintetét. – Megnyugodhatsz, Julia már jó ideje eszembe sem jutott, csak te vagy aki folyton emlegeti. Azért gyûlöllek, mert akkor a kertben odadobtál áldozatnak, önzõ módon, nem törõdtél vele, hogy ki is végezhetnek, vagy megcsonkíthatnak.

- De... de te Juliát látod bennem... hiszen vonzódsz hozzám, pedig... – dadogja, ajkai meghatóan remegnek. Eh, mindjárt könnyekre fakadok én is. Boa.

- Nem, Julian. Julia meghalt, a teste a földben rohad egy koporsóban. Már nem szép, nem vonzó és nem gonosz.

Mintha megütöttem volna, összerándul. A kés koppan a földön.

- Ne beszélj így – suttogja. Minõ sajnálatra méltó. Nagyot sóhajtva állok fel, lehajolok a tõrömért és visszateszem az asztalomra. A földön heverõ hajtincsekre vetek egy pillantást.

- Menj vissza a szobádba, a végén még visszaesel és még tovább kell itt maradnunk. Te a finom meleg és kényelmes lakosztályodban, a katonáim pedig a szûkös és hideg kis cselédszobákban. Ha bármelyik lebetegszik miattad, kettéhasítalak.

- Hogy merészelsz így beszélni velem?

Durr.

Nem kevés erõt vitt bele a pofonba, lángol a bõröm tõle. Megdörzsölöm ujjaimmal.

- Úgy beszélek veled, ahogy megérdemled, herceg – vetem oda megvetõen, könnyei még mindig folynak. – Látom nagyon sírós kedvedben vagy. Ha már ennyire bûnhõdni vágysz, megadhatom neked.

Durván lököm az ágyra, halk sikkantással terül szét a fehér vászonlepedõn, s amikor letépem róla a lenge kis fehér ruhát, felszisszen.

- Hideg a lepedõ, igaz? – kérdezem gonosz mosollyal.

- Azonnal engedj el!

Karmolni kezd, és ahogy mellkasomon szánt végig tíz kicsi körmével, kéjesen felmordulok. Lenézek rá, rövid szõke hajába markolva emelem fel fejét egy durva csókra. Megremegnek puha ajkai, és azonnal magába fogadja erõszakosan a szájába törõ nyelvemet. Hajamba tépnek karcsú ujjai, ágyékom övéhez szorul. Zihálva lököm felé csípõmet, nadrágomban egyre nehezebben férek el. Mégsem teszek mást, mint belemarkolok formás combjaiba, és derekam köré rántom. Engedelmesen fonódnak körém, és belemorgok a csókba. Reszket alattam... hát képes lenne bárki is ellenállni neki?

Hátraejti fejét a párnára, és nyakán végigszántom borostás arcommal, megízlelem puha bõrét. Édesen felnyög, hangjától forró zsibongás kúszik végig gerincem mentén, majd ágyékomban összpontosul.

- Angyalka... – suttogom. – Komolyan azt hiszed, hogy az emberek benned a testvéredet látják? Tévedsz... Egy álomszép, édes angyalt látnak, de csak kevesen tudják, hogy a szíved fekete mint a pokol, de még õk akik ismernek milyen is vagy valójában... õk sem tehetnek semmit a szépséged hatása ellen.

Felemelem a fejem, azúrkék szemeibe nézek, nyers vággyal. Gonosz mosolyra húzódik a szám.

- De van egy olyan oldalad is, amit csak én ismerek. Egy mocskos kis alacsonyrangú senki. Igazam van te álnok kis kígyó?

Merevedésére fonom ujjaimat, és õ megfeszül, nyakát felkínálva nekem. Mohón tapadok rá.

- Mindig elbízod magad – pihegi. Felemelem a fejem, elkomorul arcom amikor látom csábító, kéjes mosolyát. Igen, ez az igazi arca, nem is kétséges. – Vagy inkább alábecsülsz engem.

Felemeli karcsú ujjait, izgatóan nyalja végig rózsaszín nyelvecskéjével. Merevedésén megszorulnak az ujjaim, és õ borzongva hunyja le szemeit. Nedves ujjai mellkasomon csúsznak végig, le egészen a hasamig. Felnyögök, és ahogy combjait feljebb húzva simítja végig oldalamat csábítóan, tágra nyílnak szemeim. Mint egy tapasztalt csábító, úgy fekszik alattam, szemei arcomat figyelik. Istenem, ettõl a pillantástól el tudnék most azonnal élvezni!

Elengedem merevedését, és fújtatva támaszkodom meg feje mellett az ágyon. Halkan kuncogva simítja végig mellkasát, s ahogy aprócska rózsaszín mellbimbóit cirógatja ujjainak hegyével, dermedten figyelem. Lángol az egész testem, talán a bõröm is füstölög, nem tudom... de az tény, hogy életemben ennél igézõbb látványban nem volt még részem.

Megfogja saját erekcióját.

- Mire vársz? – suttogja. – Talán parancsba adjam neked, hogy elégítsd ki az uradat? Koszos paraszt... – leheli csábítóan az utolsó két szót. Dühösen felmordulok.

- Én is nemes lovag vagyok – vicsorgok rá. – Ezért vagy még életben, és nem tekertem még ki a nyakad! És nem vagy te az én uram, nem is esküdnék fel neked soha.

Kuncogva nyalja meg a száját.

- Királyi herceg vagyok, Malcolm – válaszolja édesen, miközben ujjai fel le simogatják hímtagját. Megbûvölve figyelem, majd eltépem arcomat a látványról, hogy arcára és álmok mosolyára koncentráljak. – Azt teszed amit mondok, ha nem akarod hogy Lord Montgomery kegyvesztetté váljon.

Durván markolok combjába, õ pedig behunyja szemeit és felnyög. Uramisten, micsoda látvány! Õrület!

- Mocskos kígyó – szûröm fogaim között. – Itt és most darabokra téplek!

- Csak fenyegetõzöl, de tudom jól, hogy képtelen vagy rá... mert... – arcomra simítja meleg és puha tenyerét - ...imádsz engem. Nem igaz? Imádsz és gyûlölsz...

Imádod a szépségemet, és gyûlölsz mert majdnem meghaltál miattam. A markomban tartalak, igazam van?

Kioldja nadrágom kötõit, s néhány másodperc múlva tenyerébe simul kõkemény vágyam. Megborzongva hunyom be szemeimet. Csípõm ütemesen mozdul, ahogy dolgozik rajtam, s mielõtt eljutok a csúcsra, az orgazmus forró elõszelét megérzem arcomon, s lenézek rá.

- Gyûlöllek, Julian Boleyn...

- Helyes, gyûlölj csak. – Felmosolyog rám, és abban a pillanatban egy hangos, rekedt nyögéssel ontom magam lapos, fehér hasára. Beterítem vele a kezét, merevedését simogató ujjait is. Mire hörögve befejezem, már õ is felnyög és megfeszül alattam.

Nézem ahogy arca eltorzul a gyönyörtõl, és ámulatba esve csodálom.

Pihegve elernyed. Nincs õszintébb pillanat a gyönyörnél, és õ álomszép még ilyenkor is.

- Kicsi angyal... – suttogom, mielõtt félájultan rárogyok. Nyakába fúrom arcomat, ujjaim hajába bújnak. Olyan rövid... Miért kellett levágnia? Annyira szép volt...

- Malcolm...

Megdermedek.

Legördülök róla, és szakadt hálóingét felveszem. Rádobom.

- Takarodj a szobámból.

*

A hintóig ezúttal egyedül megy, én csataménemen ülve figyelem ahogy elbúcsúzik a gróftól és nejétõl. Ideje volt már, hiszen javult az állapota. Persze még mindig gyenge és sokat köhög, de már láza napok óta nem volt.

Beszáll a hintóba, kedvesen mosolyogva integet a vendéglátóinknak.

- Indulás! – dörren mély hangom.

A hintó mellett lovagolok, hogy bármikor meghalljam ha szól nekem. Persze egész úton hallgat.

Beesteledik, amikor végre megpillanthatjuk az ismerõs vártornyokat. Halljuk az üdvözlésünkre megfújt kürtöket, lovagjaim boldog kiáltásokkal gyorsítják a menetet, és nekem sincs ellenemre.

Beszáguldunk a várudvarba.

Végre! Végre!

A fõépületbe vezetõ nagy kapu lépcsõjén sokan állnak, a birtok intézõje, néhány lovag és a személyzet. Mellettük pedig...

- Anyám! Apám!

Leugrom lovamról, néhány lépéssel elõttük termek, és magamhoz nyalábolom õket egyszerre. Anyám kacagása és apám elégedett dörmögése üdvözöl. Elengedem õket, megrázom apámkezét, anyám arcára adok két cuppanós csókot. Édes sütemény illata van.

- Jaj fiam, olyan rég láttalak... – simogatja arcomat. Szemeinek zöldje az enyém pontos mása. – Mi történt az arcoddal? Mi ez a sebhely?

- Egy csatában szereztem, de errõl majd késõbb. A vacsoránál mindent elmesélek. Elõbb...

Kelletlenül fordulok a hintó felé, és a kiszálló herceg szépséges arcára szegezem tekintetem.

- Õ Julian Boleyn herceg, Erzsébet királynõ unokafivére.

Közelebb lép, bájosan rámosolyog szüleimre és biccent. Anyám felsóhajt, jól látom hogy teljesen elbûvölte ez a kígyó.

Apám komoran biccent neki, formális üdvözlõ szavakkal köszönti.

Talán egy órás udvariaskodás után végre felvezetik õt a neki szánt fényûzõ lakosztályba, s miután újra megölelgettem anyámat és megveregettem apám hátát, követem a herceget. Mielõtt elfogyasztja vacsoráját és lefekszik, beszédem van vele.