|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Silvery | 2013. 12. 24. 00:56:18 | #28638 |
 Karakter: Julian Boleyn
Megjegyzés: Levusnak
Köszi a sok várakozást, és BOLDOG KARIT <3 Remélem tetszeni fog :))
- Bármit. – A lehelete égeti ajkaimat, minden szava édes mámor. - El kell menekülnünk innen, már semmi más nem számít, csak te és én. Boldoggá akarlak tenni, de nem tudom, hogy képes lennék-e rá.
A megkönnyebbülés fájdalmasan mélyeszti bele karmait a szívembe.
A szavak, amelyek után hetek óta önmagam hamis árnyképeként sóvárogtam... A vágyakozás elmúlt, de remélni még nem mer a szívem. Még nem vagyok képes felfogni a szavai súlyát, a mellkasomban lévő, kongó üresség megszédít.
- Csak te vagy rá képes. – Senki más. Az életem üres képmutatás volt azelőtt, hogy megismertem őt.
Azon az éjszakán… azon a sorsdöntő éjszakán nem csak a haramiák karmai közül szabadított ki. Nem.
A saját magam köré húzott börtön rácsait is porrá zúzta.
Malcolm… vajon van fogalmad róla, hogy azóta birtoklod minden lélegzetvételemet, szavamat és mozdulatomat? Nem hiszem…
- El kell innen mennünk. – Rekedtes a hangja, zihál. Az arcát a nyakamba temeti, a teste remeg.
Lehunyom a szemeimet, mélyen magamba szívom az illatát.
A megismételt szavak hosszan reszketnek a szoba dermedt némaságában.
A szívemre nehezedő súly túlságosan valóságossá tesz minden pillanatot. Ha ez is csak egy álom lenne, nem érezném ezt a rettegést. Ha ez is csak egy álom lenne, most csak boldogság bizseregne a testemben.
- Igen… - Halk sóhaj. Megismétlem. Újra és újra. Nem tudom hányszor. Őt győzködöm vagy magamat?
Elmenni. Kettesben… vele… milyen csodálatos. Milyen rémisztően szép gondolat… kockázat tudatának görcsös fájdalma megbénít.
A csókja váratlanul ér, az elmémbe férkőzött, alávaló gondolatok mint millió riadt pillangó rebbenek szét, utat adva a remény fényes sugarainak.
Érintések.
Elvesztettnek hitt forróság. A gyomrom bukfenceket hány az emlékek lüktetésétől.
A nevét sóhajtom.
A földre csúszó ruhák halk susogása az éjszakai szellő suttogását idézi, lágyan cirógat, simogat, gyógyítgatja a szívem fájdalmát.
Mennyi átszeretkezett éjszaka…
- Álruhában, éjjel utazunk. Kereskedőnek álcázom magam, téged pedig... – Újabb csók, türelmetlen játéka az elnémult ajkaknak. Kapkodunk, mint kiéhezett vadállatok követeljük egymás érintését, csókját, ízét, forróságát, a fájdalmunk hevét csak ez csitítja. A finom gyengédség már a múlté, a gyönyör vad követelőzése ural minden rezzenést. Elsietett mozdulatok, végtelenül gyengéd erőszak, átgondolatlan szavak és betarthatatlan, bolond ígéretek milliónyi… éget, mar, simogat.
Eggyé olvad a testünk. Már nem létezik se ő, se én… csak mi vagyunk. Együtt, elválaszthatatlanul.
A gondolat keserű képtelenségét elűzi a megnyugvást hozó sötét kábulat.
*~*
Az égbolt sötét bársonylepedőként ölel körül minket. A szél simogatja az arcomat.
Malcolm átkarol hátulról, az erős ujjak végigfutnak a hasamon. Mosolygok. Makacsul, kitartóan meredek a halványodni látszó csillagokra.
Az ajkai puhán érintik a nyakamat.
- Ne, Malcolm, nem ezért jöttünk. – A hangomból képtelen vagyok kiűzni a mosoly reszketését.
- Dehogyisnem. – Az ujjai bekalandoznak az ingem alá, a fák ágai halkan hullámoznak az apró madártalpak puha érintésétől.
Ébredezik az erdő.
- Csss… te is hallod a madárcsicsergést? – Végigcirógatja a mellkasomat. Halk, szívből jövő nevetés szökik ki az ajkaim közül. – Hé, ne csináld!
- De a nevetésed szebben cseng, mint a madarak éneke. – A fülembe suttog, megborzongva hajtom hátra a fejemet a vállára. Apró puszit kapok az arcomra.
Elakad a lélegzetem.
A pirkadat meleg színkavalkádja festékként ömlik végig az ég szürke vásznán.
Egy szempillantás.
Ennyi idő kell, hogy az első napsugarak pompázó színek millióit varázsolják az éjszaka unalmas kopottsága helyére, a távolban feltűnik a narancssárgásan lüktető napkorong festői alakja.
- Nézd! Malcolm, ugye te is láttad? – Előre mutatok, őszinte ámulattal nézem a természet egy újabb csodáját.
A föld mintha hullámozna a távolban, fáradt mosollyal roskadozik a napsugarak súlya alatt.
- Gyönyörű. – Malcolm sóhaja végigborzolja az arcomat.
A szívemben túlcsorduló szerelmen kívül semmit nem érzek. Már nem félek a pillanattól, amikor felkel a nap. A hajnal már nem az elválást jelenti.
Az arcomat cirógatja a tekintete. A bőröm bizsereg az érzéstől. Elmosolyodom.
Még… olyan kellemes.
- Jó reggelt, kicsi angyal. – Álombeli érintés az ajkaimon. Puha, selymes és meleg.
Kinyitom a szemeimet. Az álmom nyugodt, meghitt boldogsága még átjárja a szívemet.
Még ott vagyok lélekben.
A szerelem lángjai táncot járnak a varázslatosan zöld szemekben. Elveszek bennük.
- Malcolm. Olyan szépet álmodtam... – a hangom rekedtes.
- Elmeséled? – Apró mozdulat, megcsóválom a fejemet.
- Nem, mert azt akarom, hogy valóra váljon. – Hiszem, hogy megtörténhet. Most nem akarok és a karjaiban nem is tudok másra gondolni.
Finoman nyomja meg az orromat, a bőre meleg és puha, érintésre csábítja az ujjaimat.
- Akkor így is lesz. A nap már felkelt, vissza kell menned a szobádba. – A szavai fájnak, de nem keserítenek el. Még bírom. Még velem van. Még ráérek összetörni, mikor a lakosztályom üres magánya pofon vágva ránt vissza a valóságba.
Felöltözünk, kacér játszadozással győzöm meg őt és magamat arról, hogy jól vagyok. Mindketten tudjuk, hogy hazugság.
Az ajtóhoz lépek, futva pillantok hátra, de nem nézek a szemeibe. Félek, hogy elsírnám magam.
A mosoly még ott játszik az ajkaimon, de a szívem már vérzik.
- Ma este is megpróbálok eljönni. – A hangom nem remeg, a hosszú évek erőltetett színjátékai segítenek tartani magam. Melyikünket akarom becsapni?
Minden jóra fog fordulni. Érzem…
Az ajtó némán csukódik mögöttem. A mellkasom reszket, a lépteim bizonytalanok.
A szobám tágas, kongó üressége hűvösen magasodik fölém az apró cselédszoba után. A pár perce kellemes melegséggel simogató hajnali napsugarak most véresre festik a jégkék tapétát.
Megborzongok.
Az erkélyajtóhoz sétálok. A horizont képe mit sem változott azóta…
Gyűlölöm a pirkadatot…
Gyűlölöm a türelmetlen, sietős napsugarak álnokul meleg cirógatását.
~*~
Percek, órák, napok sokasága száguld el mellettem, tehetetlenül teljesítem a rám szabott kötelességeket.
Az életem irányítása kicsúszott a kezeim közül, s én vakon, bábként cipelem a terheket.
Újabb későbe nyúló bál, újabb bájolgással töltött unalmas percek, mosolyok, melyek képmutatást követelnek válaszul, kérdések, melyek hazugságokat szülnek, metsző, firtató pillantások.
A középpontban vagyok.
Mindaz, amiért régen oly eltökélten küzdöttem, most undorral tölt el.
Mégis mit gondoltam? Nem, inkább nem is akarok visszaemlékezni…
Malcolm…
Egy hete nem láttalak. Egy hete nem éreztem a belőled áradó őszinte melegséget. Hol vagy?
Lassan a szívemből is elvesznek a szavaid… a feledés homálya kegyetlenül ostromol.
Talán álom volt az egész éjszaka? Talán nem is léteztek azok az ígéretek? Beleőrülök az egyedüllétbe.
Egy érintés.
Ennyi kéne, hogy újra érezzek minden veled töltött pillanatot.
- Mylord, jól érzi magát? – újabb firtató tekintet. Újabb bájmosoly. Újabb édesded, erőltetetten kedves szavak. Vajon tényleg érdekli? Fogalmam sincs. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg érző lény lenne.
Halovány mosollyal nyugtatom meg a menyasszonyomat.
~*~
A surranó léptek nesze nem töri meg az éjszaka halott csendjét. A falra erősített fáklyák lobbanó lángjai fenyegető árnyakat festenek a padlóra.
Már mindjárt ott vagyok.
A szívem a torkomban dübörög… napok, hetek óta először érzem ezt az ismerős, hiányolt izgatottságot. Csupán a gondolat, hogy újra láthatom… csupán ennyi elég, hogy újra életet leheljen belém.
A torkom elszorul, a mellkasom nehéznek tűnik.
Az ujjaim a hideg kilincsre csúsznak, egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercig tétovázom, a szívembe éles fájdalomként hasít egy aggasztó gondolat… mi van, ha nem lesz itt?
Miért lenne? Hiszen két hete volt már, hogy legutóbb találkoztunk.
Két őrjítően hosszú, kínszenvedéssel töltött hét…
Minden nap itt várna rám?
Lehetetlen.
A folyosó végén néma árny rebben, a szél belekap az izgatott tűzcsóvákba. Nem láthat meg senki.
Megrettenve győzöm le az aggodalom méreggel átitatott gondolatait, az ujjaim lenyomják a nehéz fémkilincset. Az öreg ajtó halk nyikorgása beleüvölt az éjszaka csendjébe.
Kibuggyannak a fájdalom mardosó könnycseppjei, a megkönnyebbültség vaskarmai ismét a szívembe tépnek.
Ő az.
Itt van…
Malcolm…
Az ölelése enyhíti a lüktető sebek lángolását. Az érintése simogató gyógyír.
A szerelem kegyetlen önzéssel tombol a szívemben. Még mindig. Örökké.
Hogy létezhetnek ilyen erős… ilyen legyőzhetetlen, elfelejthetetlen érzelmek?
- Julian, kicsi angyal… történt valami? Miért sírsz? – Édes drága Malcolmom…
Nem jutok szóhoz, levegőért kapva markolom az ingét.
Honnan tudod… honnan tudod, hogy mivel ránthatsz ki a gyötrelem vermeiből?
Te vagy az egyetlen, aki figyelmességből kérdez és őszinte választ vár. Te vagy az egyetlen… senki más.
- Annyira hiányoztál, kis híján beleőrültem már... de nem tudtam eljönni hozzád. – suttogok. A torkom összeszorul, minden szót hosszú kínszenvedés árán tudok csak kipréselni a reszkető ajkak közül. Remeg a hangom, de a sírás már csitul.
Bűntudat, gyötrődés, önkínzás szorongat belülről. Minden nap itt vár rám? Minden áldott éjszaka?
- De most itt vagy, és csak ez számít.
Hogyan? Hogyan mondhatnám el puszta szavakkal, hogy mennyire szeretlek?
Néha úgy érzem, hogy meg sem érdemellek…
Elveszünk a csókok forróságában, telhetetlenül, mohó érintésekkel próbáljuk bepótolni az elveszített időt, elfeledni az elfeledhetetlen távolságot.
Hosszú órákkal később csillapszik csak le mohó vágyunk, a testem ernyedten, erőtlenül simul bele Malcolm gyengéd ölelésébe. Furcsa, őrült remény rezeg a levegőben. Mintha létezne a jövő, amiről meggondolatlanul fecsegünk.
Talán létezik is. Talán van remény.
A szökés gondolata is elég, hogy gyorsabban dobogjon a szívem. Az új világba menni Malcolmmal… milyen csodálatos lenne. Vehetnénk egy kisebb birtokot a tengerpart mellett és élhetnénk nyugalomban, távol az udvar képmutatásától.
Olyan lenne minden napunk, mint egykor a hegyekben. Gondtalanul élvezhetnénk a szabadságot.
Gyorsan repül az idő, a gondolataink az álmok mezején barangolnak, s egy végtelen távolinak tűnő életről mesélnek.
Merhetek remélni?
~*~
Az elválás most nem volt olyan nehéz, mint eddig, a tudat, hogy az örök együttlét pillanata egyre közeledik, erőt ad a mindennapokhoz. A szívem már felszabadult a teher alól, amit a családom rangja szabott rám. Mintha minden hazugság az utolsó lenne.
A félelem és az aggodalom felgyorsítja a vánszorgó perceket, már nem tűnik minden nap egy örökkévalóságnak. Az elintéznivalók felemésztik a szabad perceimet.
Most nem hibázhatok.
~*~
Csend.
A néma csend átjárja minden porcikámat, a halk zihálásom üvöltésnek tűnik. A sötétség most az egyszer nem megrémít, nyugtatóan fogad magába, elrejt. Mintha még a csillagok fénye is kihunyt volna ma éjszakára, csupán néhány baljósan szürke felhő tűnik ki a koromfekete égboltból.
Az éjszaka harmatos fűszálain megnyikordulnak lépteim.
A szívem a torkomban dübörög.
Ha nem ismerném úgy a palota kertjét, mint a tenyeremet, valószínűleg kétségbe lennék esve. Malcolm… érted bátor leszek. Érted legyőzöm minden félelmemet.
Hatalmas a kockázat. Ha a királynő értesül az eltűnésemről minden bizonnyal őrjöngeni fog. Erzsébet nem viseli jól ha valaki nem hajt fejet az akarata előtt, és én egyenesen megszégyeníteni készülök parancsát.
Bizonytalanul torpanok meg, a tekintetem türelmetlenül rohan végig a környék árnyain. A fekete utazóköpenyem beleolvad az utamat kísérő sövények sötétségébe.
Megérkeztem. Nem látom sehol Malcolmot. Lehet, hogy valami baja esett? Lehet, hogy közbejött neki valami?
A félelem egy pillanat alatt árad szét az ereimben.
Eláll a lélegzetem, a testem mozdulatlanná merevedik, mikor erős kezek fogják be a számat hátulról.
- Csss. Csak én vagyok az, szerelmem. – Elernyednek a végtagjaim, halk sóhajjal simulok bele az oltalmazó ölelésbe. Itt van. Most már minden rendben lesz.
Az ujjai szükségtelenül lassan csúsznak le a számról, észrevétlenül, puhán végigcirógatva az ajkaimat. Megreszketek.
- A frászt hoztad rám. – suttogok, a hangomban felháborodottság bujkál, de a reményteljes mosolyt már nem tudom elfojtani.
- Ne haragudj. Annyira rémültnek tűntél, hogy féltem, hogy megijednél és magunkra vonnád az őrök figyelmét. – Jogos. Lehet, hogy nem tudtam volna magamban tartani egy apró sikolyt, ha a hátam mögül köszön valaki.
Összeszorítom az ajkaimat. Ne higgye, hogy ennyivel megússza, ezért majd még engesztelést várok. Majd… mikor már biztonságban, örökké az egymáséi leszünk.
Újra ő töri meg a csendet.
- Gyere. – Az ujjaink puhán kulcsolódnak össze, maga után vezet a lépcső felé.
Halott az éjszaka, rajtunk kívül minden dermedt, rémisztően mozdulatlan. A nyár éjszakai tücsökszó, a bagoly távoli huhogása most nem létezik.
- Egy föld alatti alagúton fogunk keresztül menni, nagyon halknak kell lennünk. A szűk folyosók visszhangja még a léptek zaját is túlságosan felerősíti. – Halkan hümmögve bólintok, megszorítom a kezét.
Az én egyetlenem. Az én erős, bátor hősöm.
Megkérdezném, hogy honnan tud erről a titkos kiútról, megkérdezném, hogy mik a további tervei, de a szívem dübörgése így is túl nagy zajnak tűnik.
Beérünk a szűk, föld alatti alagútba. A penész és a porszag egy fintort csal az arcomra. Az egyik kezemmel Malcolm kezét szorongatom, a másikkal az utazótáskát ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta… igazából az életem múlik rajta.
Hosszú és monoton az út, a sötétben szinte az orromig sem látok, a bűz már szinte megszédít. Mintha egy börtön és egy dohos padlásszoba levegőjét keverték volna össze.
A régi Julian most hisztizne és már rég bejelentette volna, hogy elfáradt és pihenőre van szüksége. De én nem szólok. Erősebbé tettél, Malcolm.
Az éjszaka nehéz, párás, de mégis felüdítően friss levegője arcon csap, mikor kiérünk a titkos alagútból. Egy szellős, lepukkant viskóban kötünk ki. A viskó egyik fala szinte teljesen hiányzik, ami miatt a nehéz, 3 retesszel ellátott tölgyfa ajtó szükségtelenül nyújt védelmet az esetleges behatolók ellen.
Kérdőn nézek Malcolmra, nem kell megszólalnom, hogy választ kapjak a néma kérdésre.
- Ezt az utat még Henrik idejében építették. A kastélyhoz. Azt hiszem a te családi háttereddel nem nagyon kell mesélnem Henrik természetéről… legyen elég annyi, hogy sok olyan ügye volt, amit véka alá akart rejteni.
A számat húzva bólintok.
- És te honnan tudsz erről? – Kivezet a házikóból, égig nyúló fák vesznek körbe minket. Minden bizonnyal a kastély melletti kicsi erdőcskében lehetünk. Néhányszor gyerek koromban kiszöktünk ide Juliával, de nappal annyival másabb minden.
- Lord Montgomery jobb kezeként én is felelős vagyok a kastély védelméért. Minden rejtett zugját ismerem a palotának. – Megtorpanok, és Ő is megáll a vékony, mikor megérzi, ahogy finoman húzom a kezét.
- Nem fog hiányozni? A munkád, az életed, a barátaid. Biztos vagy benne, hogy mindent itt akarsz hagyni, értem? Érek egyáltalán ennyit?
A Hold előbújik a sötét felhők közül, sápadt fénye áthatok a sűrű lombkoronákon is. Felnézek Malcolmra. Bárcsak jobban látnám a szemeiben csillogó fényt.
Hűvös esőcsepp koppan az arcomon.
Malcolm ajkai mohón csókolják le bőrömről. A táskája puffan a földön, magához húz. Erősen, mégis annyira… annyira gyengéden, hogy legszívesebben elsírnám magamat a boldogságtól.
- Hogy kérdezhetsz ilyet, szerelmem? Tudod, hogy mindent, mindent feladnék érted. Te vagy az életem értelme.
Újabb puffanás, az én táskám is a földön landol, és az ujjaim már türelmetlenül markolnak a durva anyagú utazóköpenybe. Közel akarok lenni hozzá. Még közelebb.
Újabb és újabb esőcseppek hullnak az égből, keverednek a megkönnyebbültség könnycseppjeivel.
Kijutottunk. Már nem lehet baj, ugye? Ugye most már minden rendben lesz?
Elszakítani tőle az ajkaimat nehezebb feladat, mint a hónapokig tartó vágyódás, amin túl vagyunk. A testem minden porcikája itt és most akarja Őt.
- El fogunk ázni. – Halkan, könnyűszívvel felkuncogva suttogok. Úgy érzem, hogy miénk a világ, hogy végtelen lehetőség áll előttünk.
- Igen, mennünk kell. Később ráérünk minden pillanatot bepótolni. – Pajkos mosollyal emelem fel a táskámat a földről, és mikor Ő is így tesz, finoman csapok a fenekére.
- Szavadon foglak. – Ő is elmosolyodik. Az ujjaink összefonódnak, és folytatjuk utunkat.
Nem kérdezem meg, hogy mi a terve, hogy merre megyünk. Nincs szívem megtörni azt a meghitt csendet, ami csak a lelki társaknak adatik meg. Az udvar zajos mindennapjai után élvezek minden hasonló pillanatot.
~*~
Malcolm mindenről gondoskodott. Az erdő melletti falu istállójában két ló várta, hogy megérkezzünk, és velük folytassuk az utunkat a zuhogó esőben.
Valószínűleg Erzsébet kora délelőtt értesül róla, hogy eltűntem… nem tudom mennyi idő után jut el odáig, hogy embereket küldjön a megkeresésemre, de nem szabad kockáztatnunk.
Halk ásítással szállok le a lóról, kinyújtóztatom a sok ideig ugyanúgy tartott végtagjaimat. Az utazóköpeny szerencsére viszonylag erős szövet anyagból készült, így a ruháim nem áztak ronggyá, de reszketek a hidegtől.
A kastélytól egy elég távoli faluban álltunk meg, így remélhetőleg nem lesz feltűnő a jelenlétünk.
Még sötét van, de a Hold állása már a hajnal közeledtéről árulkodik.
- Nem pihenhetünk túl sokat, de muszáj megszárítkóznunk, és aludnod is kéne egy keveset.
- Nekem más ötleteim lennének… – csábítóan az ajkamra harapok, hogy biztos ugyanarra gondoljunk.
- Julian, pihenned kell, még nem teljesen vagyunk túl a veszélyen. – A vágyáról árulkodnak a kezem körül megszoruló ujjai, a szavai hiába tettetnek józanságot, logikát. Nem feszegetem tovább a témát… lesz még rá időm mikor már a fogadó szobájában leszünk.
~*~
A földre dobom a víztől nehézzé vált köpenyt, majd hangos sóhajjal dőlök el a szűk ágyon. Tényleg elfáradtam.
Malcolm felveszi a földre dobott köpenyemet és a sajátjával együtt kiteríti száradni.
- Szóval azt mondod, hogy aludni kéne? – Halkan suttogok, csupán a hosszú évek színészi tapasztalatának köszönhető, hogy el tudom rejteni a mosolyomat.
- Igen, pihenj le. – Épp abban a pillanatban fordul felém, mikor az ingem utolsó gombját gombolom ki, pajkos, már-már pimasz mosollyal nézek fel rá, majd szándékosan öltöm magamra a legártatlanabb pillantásomat.
- Akkor nem segítesz megmosakodni? Ha jól látom abban a lavórban forró víz és szappan van. – Látom megfeszülni az arcizmait, a levegő feszültté és szenvedély illatúvá válik attól, ahogy próbálja elfojtani a letagadhatatlan vágyat, amit érez, hogy megérintsen.
Kiráz a hideg, az ingem végigcirógatja a vállamat, ahogy a földre csúszik.
Szerkesztve Silvery által @ 2013. 12. 24. 00:58:17
|
| Levi-sama | 2012. 03. 01. 21:01:14 | #19537 |
 Karakter: Lord Malcolm Vitrol
Sápadtan táncol. Ajkai vékonyak, akár kardom pengéje, olyan erővel szorítja össze. A fal mellé húzódom, képtelen vagyok elviselni ezt, egyszerűen nem bírom. Nekem nem megy olyan jól a színlelés... dühös vagyok és szomorú.
Lakrészembe, szobámba menekülök keserű könnyeimmel.
*
Talán már egy hónap is eltelt azóta, hogy találkoztunk. Néha látjuk egymást messziről, de ő szándékosan keresztül néz rajtam, semmibe vesz, ahogy eddig is tette, csak eddig kényszerből tette, most viszont... Most viszont úgy érzem, dühös rám.
A gyakorlásban, a vívásban lelem már csak örömöm, harcostársaimmal, bajtársaimmal. Minden nap keményen gyakorlunk. A bajvívás véget ért ugyan, de mintha meg sem történt volna. Néhány hete. Emlékszem, amikor legutóbb részt vettem rajta, Lady Julia kegyeiért törtem magam. Ő már halott, és akit igazából szeretek, elérhetetlen.
Reménytelen szélmalomharc volna csupán... bármit is tennem kettőnkért.
Ömlik rólam a víz, könnyű páncélzatom alatt patakokban csordogál le a hátamon a sós izzadtság. Kardom megsuhintom, és földre esett ellenfelem feje mellett fúródik a földbe.
- Kelj fel, Adam. Nemesi hátsód sáros lett – mosolygok le rá hamisan. Kacagva kapja el felé nyújtott kezemet, és könnyedén felrántom őt, megveregetem a vállát. – Ne keseregj, a legjobbal szemben veszíteni dicsőség.
- Ó Lord Vitrol, minő szavak! Elgondolkoztat, hogy talán egy háromszor nagyobb sisakot csináltassak kegyednek?
A tréfán jót derülünk, de ráfagy arcomra a mosoly, amikor a küzdőtér szélén meglátom az angyali Juliant. Gyönyörű kék szemei engem figyelnek.
- Mit keres itt ez a kígyó? – szisszen Adam mellettem. Ki nem állhatja, ahogy a többi bajtársam és harcos sem, mert nem ismerik. Nem tudják, milyen jó és tiszta, milyen kedves és szerethető valójában. Csak én ismerem igazán, és én szeretem. Tovább sétál újdonsült menyasszonyával a karján, de miközben újra megküzdök partneremmel, végig magamon érzem tekintetének súlyát. Égeti a bőrömet, mintha keresztülhatolna rajtam.
*
Ma éjjel is a kis cselédszobában várom őt. Bizonyára ma sem jön el, mint ahogy az elmúlt hosszú időszakban sem tette. Én hűséges kutyaként várok rá, de nem neheztelek rá ezért. Nehéz most neki, borzasztóan emészti magát belülről, ma is láttam rajta. Amikor jegyesével a karján engem nézett, a hidegen csillogó szemek csak nekem meséltek arról, milyen borzalmas az egyszemélyes pokla, amelyben élve felemészti magát.
Nyikordul a régi vaskilincs, és amikor belép rajta Ő, elakadó lélegzettel állok fel az ágyról. A rozoga asztalon pislákoló gyertya fényében szikráznak kék szemei. Egy hosszú pillanatig csak néz engem, majd lassú mozdulattal bereteszeli az ajtót. Eddig volt képes tartani magán a rideg maszkot, az idegeneknek szóló álcát... Könnyei végigcsordulnak porcelánfehér bőrén.
- Malcolm...
Nevét sóhajtom én is, és amikor elindul felém, elébe sietvén zárom Őt karjaimba. Ó Julian... Annyira hiányoztál! Édes almaillatod, puha bőröd, hajad cirógatása... mindened... Te magad.
Szomjazom csókját, s nem várok tovább, oltom ezt az erős sóvárgást, puha szájának édes nektárjával. Mohón, türelmetlenül vesszük el és adjuk vissza egymásnak, kezei hajamba tépnek, sós könnyeinek íze elmossa a bizonytalanságot. Itt van velem, és csak ez számít. Az esküvővel kapcsolatban pedig majd kitalálunk valami tervet, és...
Amikor lecsillapodik bennünk a felindulás, egymást ölelve állunk sokáig. Lassan elcsitul hangtalan zokogása, amely testét rázza.
Amikor újra felpillant, gyermeki daccal szegi fel fejét.
- Feleségül veszem a spanyol hercegnőt, és spanyol honba utazunk a tél végén – mondja hidegen, tárgyilagosan.
Jéghideg érzés árad szét mellkasomban. Elernyednek ujjait szorongató kezeim, s ernyedten hullnak alá.
Tehát választott. És nem engem. Azért jött el ma éjjel, hogy lezárja a kettőnk dolgát.
Érzetem. Mindig is éreztem, hogy egyszer ez megtörténik. Nekünk kettőnknek nem lehet jövőnk, ahogy múltunk sem. Együtt semmiképpen sem.
Valahonnan a távolból, tompán hallom saját hangomat:
- Értem…
Malcolm, mondj még valamit! Mondanod kell valamit, éppen eléggé meggyötörte már Julian saját magát a nehéz döntéssel, nem nehezítheted még tovább számára ezt a súlyos terhet!
- Tiszta szívből remélem, hogy megtalálod mellette a boldogságot.
CSATT!
Égő arcomra újabb és újabb pofon érkezik, majd mellkasomra apró öklének kis kemény ütései záporoznak. Könnyes arccal kiabál velem, idiótának nevez újra és újra... Ó édes Julian! Hát mégsem gondoltad komolyan? Ugye nem?
- Idióta! Idióta, idióta, idióta! Idióta! Mégis hogyan… hogyan lehetnék boldog nélküled? Ostoba…
Magamhoz ölelem, akaratlanul is az öröm szelíd mosolya játszik arcomon. Hát mégis engem választ! Édes szerelmem... Csókjaimmal csitítom sírását, remegését, könnyeit.
- Mégis, hogy tudnék élni nélküled? – suttogja a nyakamba, miközben az ágyhoz viszem és óvatosan lefektetem rá. Besüpped az ágy alattam, amikor leülök mellé. Ujjaim végigszántanak selymes fürtjein, vállán és mellkasán. Behunyt szemekkel, némán könnyezve szuszog. Kimerítette teljesen a sírás, egyre gyengébb és gyengébb.
- Megint fogytál… - suttogom.
Felül, a köntöse lecsúszik válláról, vékony testét látva újra feléled bennem a szerelemmel fűtött vágy.
- Sajnálom…
Valami a hangjában arra késztet, hogy felemeljem tekintetem, és szemeibe nézzek. Ez a pillantás... a szívembe mar. Szorongása, félelme, sebezhetősége kétségbeesésbe taszít engem is. Magamhoz húzom, csókokkal és simogatásokkal, becézéssel mondom el teste minden centijének, mennyire szeretem.
- Julian… Julian… kicsi szerelmem… - zihálom sóvárgón, ujjaim vékony, törékeny testén kalandoznak. – Rettegek, hogy összetörlek. Azt hittem, megvédelek azzal, ha itt maradunk… azt hittem, hogy így jobb lesz, de nem bírom. Nem bírom, hogy így kell, hogy lássalak téged… Julian, bármit megtennék, hogy boldog legyél. Bármit!
Hajamba kapaszkodnak vékony kezei, felhúzza fejemet mellkasáról, és kérdőn, esdekelve néz rám.
- ...Bármit? – leheli.
- Bármit – válaszolom ajkaiba. – El kell menekülnünk innen, már semmi más nem számít, csak te és én. Boldoggá akarlak tenni, de nem tudom, hogy képes lennék-e rá.
- Csak te vagy rá képes – válaszolja reszkető hangon, s amikor megcsókolom, karjai nyakam köré fonódnak. Kapaszkodik belém, lehúz magára, de nem merek ránehezedni. Olyan karcsú és törékeny most, félek hogy baja esne csupán ennyitől is.
Nyakának bőrére szorítom a számat, puha hajának édes Julian illatát szagolom. Amikor felemelem a fejem, már nem vagyok képes tisztán gondolkozni.
- El kell innen mennünk.
- Igen, igen, igen...!
Újabb mohó csók, karcsú lábai derekamra fonódnak, végigsimítom egyik combját kezemmel, és felnyögök.
- Álruhában, éjjel utazunk. Kereskedőnek álcázom magam, téged pedig...
- Ó igen...! Szerelmem...!
Szavaink értelmüket vesztik, butaságokat sugdosunk egymásnak, miközben testünk összefonódik. Becéző mozdulatokkal, gyengéden cirógatom le köntösét, türelmetlenül tépem le saját gönceim. Amikor egy mohó lökéssel elmerülök puha forróságában.
Feljajdul a kéjtől, fogai nyakamba mélyednek, és elveszünk....
*
Mellette fekszem, könyökömre támaszkodom, fejemet kezemen pihentetve.
A hajnal sugarai arany lepelként borítják be porcelánfehér, karcsú testét. Csillogó hajával játszanak ujjaim. Álmodik és mosolyog. Szeretném mindig ezt látni az arcán. Nem aludtam egy percet sem, egész éjjel őt cirógattam, és terveket kovácsoltam. Nagyon nehéz lesz, és kockázatos... De megcsináljuk.
- Mmhh... – sóhajtja mosolyogva. Felnyílnak szikrázóan kék szemei, és álmosan pislogva néz fel rám.
- Jó reggelt, kicsi angyal – súgom. Puha puszi az álomillatú ajkakra.
- Malcolm. Olyan szépet álmodtam...
- Elmeséled?
- Nem, mert azt akarom, hogy valóra váljon.
Megnyomom pisze orrát a mutatóujjammal.
- Akkor így is lesz. A nap már felkelt, vissza kell menned a szobádba.
Engedelmesen bólint, s amikor magunkra kapjuk ruháinkat, játékosan csókot lop tőlem.
- Ma este is megpróbálok eljönni – súgja két csók között, majd édes mosollyal szökik ki az ajtón.
- Várni foglak.
*
Két hétig nem látom. Amikor már szinte megőrjít a várakozás, egy este végre nyílik a cselédszoba ajtaja ismét. Sápadtan repül a karjaimba, remeg egész testében.
- Julian, kicsi angyal – csitítom sírását. – Történt valami? Miért sírsz?
- Annyira hiányoztál, kis híján beleőrültem már... de nem tudtam eljönni hozzád.
- De most itt vagy, és csak ez számít.
Jobb színben van, talán fel is szedett egy keveset, már nem annyira beesett az arca.
Szerelmünk mohó és követelőző, nem engedi hogy beszélgessünk. Amikor végre csillapul a csókok és simogatások utáni éhségünk, az ölemben kuporog és mesélni kezd.
- A királynő kitűzte az esküvői szertartás dátumát, már a meghívókat is szétküldte.
- Mikor lesz?
- Szeptember végén.
- De hiszen az már csak egy hónap!
- Igen. Cselekednünk kell Malcolm! Kitaláltál már valamit? Én sokat gondolkoztam...
- Nekem van egy tervem.
- És mi lenne az?
Megpuszilom a száját, hogy enyhítsem a szemeiben csillogó szorongást.
- Egy kereskedőhajón megszökhetnénk az új világba. Hamis menlevél kellene, de talán Lord Montgomery segíthetne... Nem, őt nem keverhetem bele.
- Az én hercegi pecsétem is elég lenne, hogy átengedjenek bennünket! – vág közbe lelkesen. Meglepetten nézek le rá.
- Ez eszembe sem jutott. Remek ötlet, de nem kockázatos?
Kuncogva rázza meg a fejét, szőke haja felhőként követi mozdulatát. Átragad rám lelkes jókedve, és mosolyogva csókolom meg, majd folytatom.
- Kereskedőnek öltözöm, te pedig lehetnél a...
- Feleséged!
Halkan morogva megrágcsálom egyik fülcimpáját, és ő játékosan megcibálja hajamat.
- Remélem tudsz főzni, szeretek ám jókat enni!
Jókedvünk töretlen.
- Sajnálom, de az új világban kénytelen leszel felfogadni egy szakácsnőt, mert én még csirkét csak tányéromon láttam, megsütve és fűszerezve.
- Akkor nincs mit tenni – sóhajtom. – Kenyéren és vízen is megélek én, ha érted kell tennem.
- Buta! - Újabb csók. – Magunkkal visszük az összes ékszeremet és annyi aranyat, amennyit csak össze tudok szedni. Elég lesz, hidd el.
Bólintok.
- Veszünk egy kis birtokot, földművelő parasztokat bérelünk majd.
- Igen, én pedig megtanulok főzni.
- Na persze – vigyorgok le rá.
Reggelig szőjük terveinket, s amikor a nap felkel, ő édesen mosolyogva távozik. Az indulás időpontját még nem beszéltük meg, mert a kereskedőhajó kapitányával kell beszélnem.
*
Telnek a napok.
Nem találkozunk éjjelenként, megbeszéltük hogy nem vállalunk felesleges kockázatot. Lesz még bőven időnk együtt lenni, amikor végre elszökünk innen.
Fáradtan pislogva sietek végig a folyosón Lord Montgomery lakosztálya felé, és amikor meglátom a folyosó végén a felém közeledő Juliant, szívem heves dörömbölésbe kezd. Egyedül van, s én azonnal hátam mögé pillantok. Sehol senki...
Megállok egy ablak előtt, s ő megtorpan mellettem. Karja enyémhez ér, ujjaink összefonódnak, de nem merünk egymás felé fordulni, nem nézünk egymásra, ujjaink is idő előtt szétrebbennek.
- Négy nap múlva, az éjjeli őrségváltás után várlak a nagy kert keleti oldalán a pincébe vezető lépcsőnél. Van ott egy titkos átjáró, amelyen át kijuthatunk a palotából. Fekete utazóköpenyt vegyél fel, szerezz egyet valamelyik szolgálódtól. Ne feledd a menleveleket megírni és lepecsételni.
Válasz nélkül sétál tovább, a folyosó végén már felbukkan egy őr.
Feszülten bámulom az ablakon túli világot, de nem látok semmit. Nagy és hideg görcs húzza össze a bensőmet.
Hatalmas a kockázat.
|
| Silvery | 2011. 11. 12. 20:15:44 | #17701 |
Karakter: Julian Boleyn
Kinyújtom a kezem, az ujjaim gyengéden simítják végig a fába vésett jelecskét.
Az ajkaim mosolyra húzódnak, pedig a szemeimben nem csillan boldogság.
Várok.
A levegő nehéz, párás és fülledt hideggel borzongatja végig a testemet.
Várok.
… hiába várom, hogy megszólaljon, hogy hallhassam a hangját.
A fátyolos, fülsüketítő csendbe szinte belehasít a dallamos madárszó, a tapintható, sűrű ködöt darabokra szaggatják a betörő napsugarak.
Az árnyak, a sötét homály eloszlanak, a szemeim előtt feldereng az oly jól ismert tisztás és a tavacska kristályozó hullámainak képe.
Forró érintés az arcomon, megborzongva fordulok oldalra.
A mosolyom őszintévé, meghitté mélyül, a szemeim ragyogását visszatükrözi boldog, fakózöld szempár. Szerelmem…
Mond valamit, de képtelen vagyok kivenni a szavait.
Az érintése újra és újra végigcirógatja a testemet. Még a kislábujjam is beleremeg a kellemes borzongásba.
Mondd megint, kedvesem… mondd megint, nem értettem…
Újabb érintés, gyengéd, szerelmes, kedveskedő.
- Ébredj, angyalka. – Megrezzennek a szempilláim.
Ne. Nem, ezt még nem akarom hallani. Inkább ne ismételd meg. Ne rángass ki, még ne.
Selymes csók az ajkaimon.
Túl valóságos, túl finom ahhoz, hogy álom legyen.
Felemelem a kezeimet, pedig az elmémet még rabságban tartja a tisztás csábító képe… a testemet már egy úgy kísértés emészti.
Nem elég, hogy az álmaimban látom.
Nem elégszem meg az álombeli képpel, ha itt van mellettem.
Megérintem. Érzem az ujjaim alatt a bőre melegségét, az arca puhaságát, a sebek érdes bársonyosságát. Végigsimítok, végigcirógatok minden apró forradást, mintha csak ezzel győződnék meg, hogy tényleg ő van mellettem.
Mosolyog, s mosolya megfertőz engem is.
Résnyire nyitom a szemeimet, látnom kell. Telhetetlen szívemnek már nem elég az érintés. Látni, érezni, hallani akarom őt.
A felkelő Nap éledező, halovány sugarai fenyegetően simogatják az arcát, versenyre kélve féltékeny ujjaimmal. Telnek a percek, vészjóslóan, megállíthatatlanul közeledik a hajnal.
- Mit álmodtál? Olyan szépen mosolyogtál közben.
Elszorul a torkom, a szavai ismét elém varázsolják a mező csillogását, a napfény barátságos suttogását, a boldogság tömény illatát. Akkor még nem voltak ellenségeink a napsugarak. Akkor még nem jelentették az együtt létünk végét.
A csillagok borzongató kéjt, forró, átszeretkezett éjszakákat ígértek, míg a napfény felhőtlen, boldog együttléttel kecsegtetett.
Most minden más.
A napsugarak széttépnek, elválasztanak minket, a csillagok veszélyt és aggodalmat hoznak.
Könnybe lábadnak a szemeim. Nem akarok emlékezni. Nem akarom érezni a veszteség keserűségét.
- A fűzfánknál voltunk... táncoltunk és nevettünk. Ó Malcolm, úgy szeretnék visszamenni oda! – Halk, reszketeg suttogás.
Bárcsak érezné, amit érzek.
Bárcsak tudná…
Miért nem érti meg?
- Ne csináld ezt, Julian. Amikor sírni látlak, olyan érzés mintha tőrt forgatnának a szívemben.
Akkor miért?
Az aggodalom, az elszakadás tudata dühöt csal a szívembe, s rajta vezetem le keserű kétségbeesésemet. Rajta… hisz ki másnak mondhatnám el? Ki más könnyíthetne a lelkemen? Ő az utolsó ember a világon, akit bántani szeretnék, de nem tudom más vállára pakolni a terhet, amit én már képtelen vagyok tovább vonszolni.
- Akkor ne engedd hogy sírjak! Szeretsz engem, nem?
Összekapcsolódik a tekintetünk.
Fájdalom szaggatja a szívemet, pedig a válasz egy habozás nélküli, határozott igen.
Remegek.
Elfordulok, mintha menekülnék a szerelmes, őszinte pillantás elől. Dühös vagyok rá. Magam sem tudom igazán megmagyarázni, az érzelmeim, a gondolataim feldúltan és zavarodottan hullámoznak. Nem tudok rendet tenni a fejemben, a szívemben.
Nem akarom elveszíteni, de mellette lennem még fájdalmasabb.
Örökre a titkok és a színjátékok világában… meddig bírnám? Meddig bírnám leplezni?
Felülök, eltávolodom tőle. A pirkadat gyengéd napsugarai hiába melengetik bőrömet, a jeges borzongás belülről marja a testemet.
- Akkor tegyél boldoggá, Malcolm... Vagy talán élvezed, hogy szenvedni látsz?
Érezni akarom. Érezni akarom megint azt a boldogságot, amit elvettek tőlünk. Vissza akarom kapni az ellopott perceket.
Be akarok pótolni mindent.
Maga felé fordít, kemény, határozott pillantását könnyes szemeimbe szúrja. Megremegek, a torkomat szorongató gombóc egyre hevesebben lüktet.
Nem kapok levegőt.
Miért kell minden jónak véget érnie?
- Bármit megtennék érted, ezt te is tudod.
Annyiszor elmondta már. Annyiszor hallottam…
- Akkor tedd meg! – Elegem van a szavakból. Tetteket akarok. El akarok tűnni innen. Elmenni messzire, ahol nem ismernek minket.
Akárhova, csak minél távolabb legyünk a figyelő tekintetektől. A múltamtól, az emlékeimtől, a saját hazugságaimtól, amelyek szépen lassan bekebelezik az igazi valóm utolsó foszlányait.
Félek…
Félek önmagamtól és az önnön gyengeségemtől.
Ha nem lenne Malcolm… ha ő nem lenne, már rég halott lenne a lelkem…
Egy lendületes, erőteljes mozdulattal tépem ki magamat a karjai kellemes öleléséből. Fáj a belőle áradó melegség hiánya, mégis büszkén kihúzom magamat előtte. Elrejtem a kiszolgáltatottságomat, elrejtem a szánalmas vágyakozást, hogy visszabújjak mellé.
Most nem láthatja a gyengeségemet.
Most a büszke, megérinthetetlen és gyönyörű herceget kell látnia, akibe beleszeretett.
Tudom, milyen hatással vagyok rá, a szemei sóvár pillantással égetik a bőrömet. Szinte hallom a szíve vágyakozó dübörgését. Szinte érzem a felforrósodó test közelségének fülledtségét. Megborzonganék, de elfojtom a gyomrom reszketését.
- Vagy talán csak a szavak hőse vagy? Csupán ez kell neked? Csupán a testem szereted, Malcolm?
Végigsimítom a testemet, az ujjaim megakadnak a kemény mellbimbókban, Malcolm tekintete hosszan követi az érintésem nyomát.
Ne nézz így rám.
Ne akarod, hogy tényleg komolyan vegyem a szívszaggató kérdést… kérlek…
Talán még ő maga sem tudja… talán még önmagával is elhitette, hogy szerelmet érez…
Szúró fájdalom hasít a mellkasomba, megfeszülnek az ujjaim.
Ne…
Malcolm… kérlek… mondd, hogy szeretsz… kérlek, bizonyítsd be. Engedd meg a szívemnek, hogy vakon bízhasson benned. Kérlek… legalább te… legalább te ne bánts.
Végtelen hosszúnak tűnik az a néhány feszült másodperc, míg sikerül elszakítania a szemeit a testem csábító látványától. A megkínzott tekintet elkapja a pillantásomat. Képtelen vagyok bármit is kiolvasni a szemeiből. A szívem aggodalmas könyörgése visszhangzik a füleimben.
Miért érzem azt, hogy nem osztozol a szenvedésemben?
Miért akarsz erősnek tűnni?
Belehalok, ha elhagysz. Belehalok, ha nem szeretsz, Malcolm.
Ne ölj meg…
- Minden szavad komolyan gondoltad tegnap éjjel, igaz?
Megtört sóhaj.
Mintha a saját fájdalmamat hallanám a halk szavakban.
Leereszkednek a vállaim, meleg nyugalom simogatja végig a testemet.
Megtörik a jég. A könnycseppjeim nesztelenül koppannak a hűvös padlón, mintha a darabokra tört, összeroppantott, kemény és hideg maszk apró szilánkjai peregnének le az arcomról.
Sírok.
Zokogok.
- Igen! Kérlek, kérlek... Szökjünk el innen. Bárhová elmennék veled... Csak el innen, el ebből a képmutató hamis világból, ahol bűn rád mosolyognom, megérintenem téged...
Átölelem, könyörgő pillantással bújok hozzá.
Újra és újra… mindig… miért kell könyörögnöm? Hát ő nem szeretné?
Ő nem szeretne örökre velem lenni? Csak mi ketten… hazugságok és színlelés nélkül…
Élhetnénk egymásért. Minden nap lehetne olyan, mint amilyen az elmúlt hónapokban volt…
- Mégis hová mehetnénk? Nincs hely, ahol elbújhatnánk a királynő haragja elől.
Elegem van a kifogásokból…
Nem számít.
Semmi nem számít.
- Messzire. Nagyon messzire... Elhagyhatnánk az országot egy hajón, álruhában.
Soha nem találnának meg… soha nem jönnének rá, hogy hova tűntünk… főleg, ha megrendeznénk a halálunkat. Olyan egyszerű lenne.
- Az egész királyság téged fog keresni!
- Nem, ha megrendezzük a halálunkat, és... – Az ujja puhán érinti az ajkaimat.
Belém fojtja a szavakat.
Könnybe lábadnak a szemeim, a mellkasomban tátongó űr lüktetve próbálja magába szívni a maradék józanságomat… a makacs kitartást, amivel eddig elfojtottam a kitörni vágyó könnycseppeket.
- Ahhoz halott testek kellenének. Mégis kit áldoznál fel értünk? Kinek a halálával váltanád meg a boldogságunkat?
Nehezen fogom fel a szavait, a fejemben halk morajlással cikáznak az aggodalmas gondolatok, tervek.
Kifogások… kifogások, kifogások, kifogások.
Egy szerelmes szív nem józan. Egy szerelmes szív kockáztat. Egy szerelmes szív önző…
… nem gondolkozik.
Nem bizonygat.
Cselekszik.
Összeszorítom az ajkaimat, a mellkasom hullámzik, némán zihálok.
Nem bírom tovább.
- Bárkiével! – Kitör belőlem a zokogás. – Istenem... Malcolm... Én csak... én csak boldog szeretnék lenni. Hát olyan nagy kérés ez?!
Menekülök az érintése elől. Idegennek, hidegnek érzem az ujjait.
Tudtam, hogy nehéz lesz. Tudtam, hogy fájni fog. De fogalmam sem volt róla, hogy ennyire.
Én erre nem vagyok képes. Nem fog menni. Nem… túlságosan fáj.
Miért nem ért meg?
Azt mondta, meghalna értem. Én is meghalnék érte.
Akkor mitől félünk? Miért élünk rettegésben, mikor boldogok is lehetnénk? Valahol máshol. Messze innen. Tudom.
Miért nem jutnak el hozzá a szavaim? Miért nem enged a könyörgésnek?
Puhán hullámzik a matrac, ahogy felkel mellőlem, az ujjaim megreszketnek az arcomon.
Itt fog hagyni?
Nem merek felnézni. Rettegek, hogy azt kell látnom, ahogy szó nélkül kisétál.
Gyengéden érint, borzongva hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Gyengén, erőtlenül engedem, hogy elhúzza a kezeimet az arcom előtt. Meggyötörten, a fájdalomtól kimerülten pislogok rá.
Hogy is gondolhattam idegennek ezt az érintést?
Az én Malcolmom érintését… az én Malcolmom pillantását… az én Malcolmom szerelmét…
Még ha rosszul is teszem… nem tudok nem megbízni benne.
Minden porcikám, minden gondolatom, érzésem és lélegzetvételem hozzá tartozik. Az övé vagyok.
Talán ez a büntetésem? Talán meg fogom bánni a meggondolatlanságomat?
- Kincsem. Tudtuk hogy nehéz lesz, de ígéretet tettünk egymásnak. Emlékszel?
Hogy felejthettem volna el?
- Megőrjít a tudat, hogy látlak minden nap, de nem érinthetlek... – Halk suttogás.
Reszketek.
Átölel. Forró kétségbeesés, reményvesztett boldogság. Néma könnycseppek.
- Engem is. Engem is… engem is…. – Csókok. Érintések. Sóhajok.
Miért…
Miért nem tudok tiszta szívből hinni neked?
~*~
Fények, pompás színek tarka kavalkádja.
Megszédülök, már undorodom a látványtól. Ruhák, ékszerek, csillogás, kacajok, zene, mosolyok.
Gyűlölöm látni.
Emelt fővel, rezzenéstelen arccal sétálok végig a tömegen.
A lábaimat nehéznek, ólomsúlyúnak érzem. A fáradtság sötét ködfelhői homályba borítják a gondolataimat, a szemeimben komor báj csillog. Megállok, nem kell sok idő, hogy az udvarhölgyek körém gyűljenek.
A hangjuk, akár a vércsék vijjogása. Sérti a fülemet.
A mozgolódó embertömeg szédítő gyorsasággal kering, hullámzik, kavarog körülöttünk. Megszédülök tőle.
Az ujjaim zavart türelmetlenséggel birizgálják az ingem hófehér fodrait, miközben nyugodt, érdeklődést mutató mosollyal fordulok Lady Jane felé.
Hallgatom a szavait, a spanyol nemesi gárdáról beszél, akik csupán néhány hete érkeztek az udvarba. Nem értem tisztán a szavait, csak a rosszindulatot tudom kiszűrni a hanglejtésből.
- Igen, igen. Már volt szerencsém megismerni a spanyolok vendégszeretetét. Azt hiszem 3-4 éve lehetett, hogy édesapánkkal együtt ellátogattunk az udvarba… még drága nővéremmel. Isten nyugosztalja. – Nincs a szívemben sajnálat. Isszák a szavaimat, tetszik nekik a hangomban csilingelő gúny. – …Mit ne mondjak, a mi hőn szeretett Erzsébetünk udvarához képest igencsak pórias közösség. – A kristályos kacajoktól végigfut a hátamon a hideg, keserű elégedettséggel mosolyodom el.
Lenéző pillantásomat végighordozom a termen, míg elcsendesülnek a kacajok.
- Bár, Fülöp húga elég szemrevaló teremtés. – Erőltetett kuncogások, élesen villanó, irigy pillantások tömkelege keresi a tömegben az említett személyt.
Remek…
Mókás lesz nézni a háborújukat.
Alig várom…
Szeretem az olyan dolgokat… amik elvonják a figyelmemet…
Nem táncolok, túlságosan fáradtnak érzem magamat, a talaj mintha bizonytalanul remegne a talpam alatt.
Trombitaszó, hirtelen csitul el a tömeg, egy pillanatra fellélegzem, ahogy a körülöttünk forgó világ lecsillapodva torpan meg.
Mélyen meghajolunk, ahogy Erzsébet a trónszékhez sétál, hangja megtölti a tágas termet.
- Hivatalosan bejelentjük, hogy egy hét múlva lovagi tornát rendezünk. Az este folyamán kiválasztjuk a hölgyeket és az értük küzdő lovagokat is, de előbb egy még fontosabb esemény. A mai bál fő ünnepeltje kedves unokaöcsénk. – Rám mutat, s én elmosolyodva biccentek felé.
Nem értem.
Miben sántikál? Vagy csak egy újabb szeszélyes nyavalya? Kezdem nagyon… de nagyon unni a hóbortjait.
Nincs más választásom, belemegyek a játékba.
- Felség, mély hódolatom, de engedje meg hogy ellenkezzem! A bál fő ünnepeltje imádva szeretett királynőnk páratlan szépsége, és minden csak ezután következik!
Tekintetek villanó kereszttüzében sétálok felé, mikor magához int.
Egyre rosszabb előérzetem van, de nem lankad, nem rezzen a mosolyom, csupán a tekintetem jókedvűnek tetetett ragyogása fakul.
- Gyere ide, Julian kuzin.
Feláll, gyengén fogja meg a kezemet. Ne.
Hátranéz, elég egy intés, és már mindent értek. Ne.
A hercegnő előre lép a spanyol nemesek soraiból, érzem, ahogy az arcomat elhagyja a vér.
Ne… szédülök…
Hányingerem van.
- Lady Carlotta hercegnő, a Fülöp, a spanyol király húga. – Egymásra teszi a kezünket, összeszorított fogakkal erőltetek mosolyt az arcomra. A teremben összesúgnak az emberek, a lelkes pletykák, sutyorgások búgása elbódít. Szédülök.
Eljegyzés?
Hogyan? Miért? Miért nem szólt? Hogy merészel csak így, szó nélkül dönteni mások jövőjéről?
Még a huszadik életévemet sem töltöttem be.
Azt hittem, még van időm, mielőtt ilyesmivel kéne vesződni.
Azt hittem, hogy…
Hogy…
Nem tudom… nem tudom, mit hittem.
A szívem dobogásával egy ütemben rándulnak össze újra és újra az izmaim, a tekintetemet kétségbeesetten, kiutat keresve vezetem végig a termen. Malcolm…
Malcolm, hol vagy?
Miért nem látlak? Miért nem találom a tekintetedet? Miért nem tudok megnyugodni?
Rosszul vagyok.
Elszakítom a szemeimet az örvénylő embersokaságról, hunyorognom kell, ahogy az élénk színű ruhákra nézek.
Nyugalom. Szedd össze magadat. Szedd össze magadat!
Nem rendezhetek jelenetet itt és most… mindenki előtt. Nem tehetem meg.
Mély levegőt veszek, apró, rendezett mosollyal hajlok meg a menyasszonyom előtt, a szemeimet elmélyesztem a mélybarna tekintetben. Miért érzek rá kényszert, hogy fájdalmat okozzak neki? Nem az ő hibája. Nem szabadna ezt éreznem.
Bántani akarom.
Hogy érezze azt a szívfájdalmat, mint én.
Elég…
Elég!
- Megtisztelne, ha táncolna velem, kedvesem. – Hallom Erzsébet lelkes tapsikolását, a tömeg megnyílik, ahogy levezetem őt a tánctérre. Minden tekintet rajtunk pihen.
Te is látsz, Malcolm?
Erős leszek… érted… érted erős leszek, szerelmem.
Elindul a zene, lassan követnek minket a párok, egyre többen, míg ismét mindenki táncba nem kezd.
Egy teremnyi nyüzsgő, izgatott báb.
Bábok vagyunk. Mindannyian csak Erzsébet élettelen, üres bábjai vagyunk. Amíg játszani akar velünk, amíg tudjuk szórakoztatni, addig gondtalan, kellemes életünk lehet. Amíg jól alakítjuk a ránk szabott szerepet…
Összeszorítom a fogaimat.
Letáncolok néhány kűrt a látszat kedvéért, illetlenség lenne az eljegyzés bejelentése után rögtön faképnél hagyni a jegyesemet. Még csak véletlenül sem akarok okot adni felesleges pletykálódásokra.
Nem beszélek egy szót sem Lady Charlottával.
Hozzám hasonlóan neki is felettébb kellemetlen lehet a helyzet, egyikünk sem akarja megtörni a jótékony, áldásos csendet. A feszültség apró szikrái mégis ott búgnak a levegőben.
Meghajlok, majd kivezetem a tánctér szélére.
Néhány bájolgó szó, de mielőtt bejelenthetném a távozásomat, Erzsébet megtalál. Ismét magához int minket, fülig érő, gyermeki mosollyal ismerkedik a legújabb játékszereivel. Mint egy gyermek, aki most döbbent rá, hogyha egyszerre játszik a rongybabával és a labdával, az sokkal érdekesebb, mintha külön-külön tenné.
Ökölbe szorítom a kezeimet, az ingujjam fodrai elrejtik a mozdulatot.
Elég már… nem bírom…
Nem hallom a szavait, Charlotta hárít, én megtörten figyelem a tömeget. Miért? Miért nem talállak?
A percek végtelen hosszúnak tűnnek. Szavak, mosolyok, nevetések, gratulációk, kézfogások, vállveregetések, féltékeny pillantások, irigy érintések, hazug jókívánságok, viccelődések, érdeklődést színlelő kérdések.
Csak órákkal később tudok elszakadni.
A későnyári szellő meleg fuvallata jegesen csípi a könnyes arcomat. Sötét van, a csillagok halovány fényét elnyomják a telt Hold vakítóan sápadt sugarai.
Szédelegve viharzok végig a kerten, néma zihálásom vetekszik a lépteim hangtalan neszével. Egyedül akarok lenni. Távol a mosolyoktól, a kíváncsi pillantásoktól.
Tudom, láttam, ahogy a reakcióimat lesik. Minden szó, minden mondat mögött rejtett elégedetlenséget keresett a tekintetük. Még mindig érzem. Éget.
Nem tudom merre megyek, már elhagytam a hatalmas sövénylabirintust, a bálterem zajongását felváltja a természet éjszakai morajlása.
Megnyugtat.
A tücskök ciripelése, a szellő simogatása, a falevelek susogása, a baglyok halk huhogása…
Térdre rogyok, minden erő elhagyja a testemet.
Eddig bírta a szívem, hangos, keserves zokogással adom ki magamból a felgyülemlett fájdalmakat, mintha ezzel enyhíthetnék a kínomon. A sötétség körbeölel, de nem próbál vigasztalni.
Rideg némasággal simogat.
Mintha azt suttogná: ez a természet rendje… törődj bele… úgy kevésbé fog fájni… hiszen a napsugarak is beletörődnek az éjszakai száműzetésbe, a csillagok is beletörődnek, hogy fényüket elnyomja a Hold, pont mint ahogy a Hold is elfogadja, hogy havonta csak egyszer pompázhat teljes tökéletességében…
Beletörődni… talán azt kéne tennem?
Vajon az lenne a jó megoldás? Hunyjam le a szemeimet, és táncoljam végig az életemet úgy, ahogy Erzsébet fütyül? Bízzam magam a szeszélyek változó hullámzásaira?
Soha… soha nem lennék boldog…
Malcolm… te mit tennél? Te mit mondanál, mit javasolnál, hogy mit tegyek?
És hol vagy most? Hol vagy most, mikor olyannyira szükségem lenne rád? Miért nem találtalak?
Lehet, hogy el sem jött a bálba? Lehet, hogy még nem is tudja…
Lehet, hogy nem is érdekli.
Ledermedek, egy pillanatra még a heves zokogás is elcsitul, ahogy utat engedek a rettegés kegyetlen, gyanakvó gondolatainak. Nem…
Fáj… fáj… a bizonytalanság féregként eszi magát a szívem mélyére, és a szerelmem forró lángolásából táplálkozva növi magát hatalmas mérgeskígyóvá.
Reszketve támaszkodom a fűre, a gyomrom görcsös rángatózása nem csitul.
Rosszul vagyok.
Emészt belülről. Hányingerem van…
~*~
Hetek telnek el, a napok mintha egyre hosszabbnak tűnnének. Lelassul az idő, lomhán vánszorog.
Kerülöm Őt, már idejét sem tudom, hogy mikor töltöttünk együtt egy éjszakát legutóbb…
A hiánya szinte megőrjít, de képtelen vagyok szembenézni vele.
Nem tudom, mit mondana. Nem tudom, hogy nézne rám.
Rettegek… rettegek, hogy üres mosollyal nyújtja felém a kezét, és az ő jellegzetes, meleg őszinteségével gratulál az eljegyzésemhez.
Rettegek.
Belehalnék, ha megtenné.
- Mylord? – Megrezzenve emelem fel a tekintetemet, Lady Selena leteszi a könyvét, és kicsit előrébb hajolva mosolyodik el barátságosan. – Jól érzi magát?
Némán bólintok.
A koradélutáni, erőtlen napsugarak megvilágítják a fekete tincsek játékos rugózását.
- Biztos benne? Annyira sápadt… - Elhalkul a hangja.
Az eljegyzés óta mindenki máshogy viselkedik velem rajta kívül. Természetes reakció a számító, férjhajhász udvarhölgyek részéről.
- Persze, valószínűleg csak egy kis megfázás. Idén nagyon hirtelen köszöntött be az ősz, nem gondolja? – Bólint, majd ismét elmerül a könyvben, amit olvasott.
Lassú léptekkel sétálunk az udvaron, Charlotta gyengéden karol belém, miközben visszafogott társalgást folytatunk.
Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy ismerjük meg egymást jobban…
… és amihez Erzsébet ragaszkodik, az törvény.
Hűvös, gyengéd szellő fújdogál, magam sem tudom, hogy miért, a katonák gyakorlótere felé visznek a lábaim. Elmerengve hallgatom a szavait, ahogy a családjáról mesél.
Meglepően kellemes, elviselhető társaság.
Megtorpanok, a szemeim tágra nyílnak.
Malcolm…
Tudtam… mikor vidéken voltunk, minden délelőtt gyakorolt a katonáival…
Felgyorsul a szívverésem, nehézkesen döbbenek rá, hogy megtorpantam, Charlotta megszeppenve, érdeklődő pillantással néz rám.
Szó nélkül sétálok tovább, de Őt figyelem.
A mozdulatai erőteljesek, az izmok hullámoznak a vékony vászoning alatt, a barna, puha hajtincsek gyengéden lebbennek a levegőben. Elakad a lélegzetem, az ellenfele a földre kerül.
Lehajol, a kezét nyújtja a földön fekvő társának, a vállát veregetve húzza föl.
Találkozik a tekintetünk.
Ledermed, a keze megáll a mozdulatban, a pillantásunk egy végtelen hosszú másodpercig összefonódik, halk női hang tép ki a pillanat rémisztő varázsából.
- Nem fognak megfázni? Hűvös van már ahhoz, hogy ingben idekint legyenek… - Elmosolyodom, a szívem összeszorul, ahogy eltépem róla a tekintetemet.
- Ne aggódjon miattuk, mylady. Elnézést, hogy erre vezettem, egy ilyen finom hölgynek, mint maga, nem illendő barbár párviadalokat mutogatni.
~*~
Hangtalanul suhanok el a zárt ajtók előtt, a fáklyák táncoló fénye árnyas sötétségbe burkolja a palota üresen kongó folyosóit.
Apró, rozoga faajtó, a szívem a torkomban dübörög.
Rezzen a kilincs, nyílik az ajtó, a lélegzetem elakad.
Nem.
Nem tudom elhinni.
Itt van.
Azok után, hogy láttam ma, muszáj volt eljönnöm. A szívem nem hagyott aludni. És tényleg… tényleg itt van.
Feláll az ágyról, némán lépek be és bereteszelem magam mögött a bejáratot.
Nem szólalunk meg, nem mozdulunk. Remegek.
- Malcolm… - Halkan suttogok, néma könnycseppek csordulnak végig az arcomon. Legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól.
Reszket a hangom, pont mint ahogy az érzéseim reszketnek. Mint ahogy a milliónyi elfakult, őszi falevél reszket a száraz, haldokló ágakon. Az idő egyre közelebb és közelebb hozza az elkerülhetetlent, a szél hamis kacajjal rángatja az ágak nyomorúságos öltözékét, míg azok csupaszon, kiszolgáltatottan és üresen állnak halott magányukban.
Igen… így szaggatja az idő a szívemről a szerelem makacsul kapaszkodó, sárguló foszlányait.
A nevemet suttogja válaszul. Meggyötört, rekedtes sóhaj.
Istenem…
Istenem, mit tettem…
Miért kerültem? Miért nyújtottam meg a szenvedésünket az önző, alaptalan félelmeim miatt?
Felé lépek, a mozdulat mintha megtörné a távolságtartás feszültségét, a karjaiba kap, ajkaink összeforrnak.
Hosszú, éhes, mohó, türelmetlen, forró csók. Az ujjaim a haját tépik, az ajkaink háborúznak.
Zihálva bújok hozzá, s miután elszakadnak ajkaink, a mellkasára hajtom a fejemet. Reszketek a néma zokogástól.
Mindig… mindig bántalak, és mégis én vagyok az, aki megerősítésre vágyik.
Hosszú másodpercek múltán gyűjtök csak elég erőt, hogy eltoljam magamtól, könnyes bizonytalan szemekkel nézek fel rá. Egyikünk sem szólal meg, mélyen elmerülünk egymás tekintetében, mintha ennyivel bepótolhatnánk az elvesztegetett időt.
A szívemben lakozó mérgeskígyó elégedetten tépi, marcangolja a pillanatnyi, boldog érzéseket, hogy kétségeket és félelmet ültessen a helyükre. A hangom halk, de tisztán hallható.
- Feleségül veszem a spanyol hercegnőt, és spanyol honba utazunk a tél végén.
Megfagy a levegő.
Elereszti a kezemet, az eddig összefűzött ujjaink elszakadnak egymástól, ahogy a teste mellé zuhannak karjai.
Döbbenet, fájdalom suhan át a zöld szemeken. Belém mar.
Ne…
Gyerünk… gyerünk Malcolm… mondd, hogy nem engedsz el. Mondd, hogy nem akarsz elveszíteni. Mondd, hogy csak te érhetsz hozzám, hogy csak a tiéd lehetek. Gyerünk…
MONDD MÁR!
- Értem… - Végtelenül hosszú csend. – Tiszta szívből remélem, hogy megtalálod mellette a boldogságot.
Mi… micsoda?
Rajtam a sor, hogy megdöbbenjek. Tágra nyílt szemekkel, szívet tépő fájdalommal meredek rá, a könnyek záporoznak az arcomon.
Nem gondolkozom, a tenyerem hangosan csattan az arcán.
Minden erőmet beleadom, de még így is szánalmasan gyengének tűnik a kezem.
Megütöm őt. Újra és újra, hangtalanul zokogva püfölöm a mellkasát, a testem rázkódik.
- Idióta! Idióta, idióta, idióta! – A kelleténél hangosabb szavak, hiába csitítgat.
Nem akarom hallani.
- Idióta! Mégis hogyan… hogyan lehetnék boldog nélküled? Ostoba…
Hamar kifáradok, a rázkódás, a mozdulatok lenyugszanak, elgyengülök, elnehezedek a karjaiban, de a könnycseppek még mindig csordogálnak az arcomon.
Megtartja a testemet, szinte teljesen ránehezedve ölelem át, a belőle áradó ismerős illat, a melegsége megnyugtat.
Annyira hiányzott.
A karjaiba vesz, szorosan ölel magához, az ajkaim a száját keresik.
Kétségbeesett, ragaszkodó, kapkodó csók.
Még épphogy csak beköszöntött az éjszaka, de mintha már most fenyegetnének a pirkadat rózsaszín napsugarai.
- Mégis, hogy tudnék élni nélküled? – Halkan, meggyötörten suttogva ismétlem meg a halk kérdést, lassan az ágyhoz sétál, és lefektet. Mellém ül, végigsimítja az arcomat, a hajamat, a vállaimat. Mintha ismét meg akarna ismerkedni a testtel, aminek minden porcikáját ismeri már.
Megborzongva hunyom le a szemeimet, némán sírdogálva hallgatom a lélegzetvételeit.
- Megint fogytál… - Rekedtes sóhaj.
Felülök, a testemről leomlik a vékony hálóköntös, a tekintetemet lesütve simítom végig a kezét, mely a mellkasomon kalandozik. Halk, óvatos közeledés.
A fájdalom nem csak a testemet, a lelkem őrjöngését is legyengíti.
Ilyen könnyen elengedne? Ilyen könnyedén… ilyen könnyedén eldobna magától?
És miért… miért van az, hogy mindezek után… mégsem vagyok képes ellökni? Miért nem vagyok képes igazán haragudni rá?
Malcolm… kihasználhatsz, eldobhatsz, rám taposhatsz, jogosan megbüntethetsz minden miatt, amit veled tettem.
Én akkor is… örökké szeretni foglak…
Felhúzom a lábamat, a köntös alól kivillanó combom rémisztően vékonynak tűnik a Hold sápadt fényében. Megremegek.
- Sajnálom… - Így már nem tetszem neki?
Összeszorul a torkom a rettegéstől, az ujjaim megszorulnak a kezén.
Elfojtottan, fájdalmasan felnyög, amikor meglátja a szorongást, a rettegést a tekintetemben.
Az ujjai a hajamba túrnak, magához ránt egy heves, szenvedélyes csókra. Megáll az idő, ledermednek a gondolatok.
Érintések, halk, kapkodó lélegzetvételek zihálása.
Finoman dönt hátra, az arcára simulnak az ujjaim, ahogy fölém mászik, a tekintetünk egybeolvad.
Végigsimítja a testemet, apró csókokkal kényeztet, felnyögök, mikor megszívja a mellbimbómat. Könnybe lábadnak a szemeim, remegve kapaszkodom a lepedőbe. A testem emlékszik a kéjre, az élvezetre, amit megszámlálhatatlanszor kaptam tőle.
- Julian… Julian… kicsi szerelmem… - Halkan, sóvárogva zihál az ajkaimra, az egyik keze gyengéden csúszik végig az oldalamon. – Rettegek, hogy összetörlek. – Remeg.
Összeszorul a mellkasom.
Nem kapok levegőt.
A szívem hevesen, életerősen dübörög. Hetek óta nem éreztem magamat ennyire egészségesnek.
Malcolm…
A homlokát a mellkasomra dönti, finoman, vigasztalón cirógatom a tincseit, gyengéden simítom végig a tarkóján a selymes, rövid pihéket. Mielőtt megszólalhatnék, folytatja.
- Azt hittem, megvédelek azzal, ha itt maradunk… azt hittem, hogy így jobb lesz, de nem bírom. Nem bírom, hogy így kell, hogy lássalak téged… Julian, bármit megtennék, hogy boldog legyél. Bármit!
Miről… miről beszél?
Ugye nem csak képzelődtem?
Finom mozdulattal húzom fel a fejét, magamra irányítom megkínzott tekintetét.
Feltámaszkodom, az ajkaink majdnem érintik egymást, elmerülök a gyönyörű szempár könyörgő, fájdalmas pillantásában.
Istenem… lehetséges ez?
Lehetséges, hogy ez a valóság? Tényleg… tényleg ennyire szeret?
- …Bármit? – Halk, alig hallható sóhaj, megborzong, ahogy összeérnek az ajkaink.
A remény apró, haldokló bimbói virágzásnak indulnak a szívem sivár, halott, kifáradt pusztaságában.
|
| Levi-sama | 2011. 11. 10. 21:46:50 | #17680 |
Karakter: Lord Malcolm Vitrol
http://www.youtube.com/watch?v=dHyR4ZzA2R0&feature=related
Felém lép. Az ablakon bekúszó holdfény végigsimítja hajának sápadt tincseit... Óh uram, hogy teremthettél ilyen szépséget a földre? A mennyekben az angyalok sem vetekedhetnek vele.
Karjaimban meleg teste, számon puha ajkai, hajamban törékeny ujjai... orromban édes almaillata... Julian... Julian... Julian...
Napok óta csak erre vágytam, csak ezt akartam... ez kellett és most végre újra érezhetem a vágyat és az izzó forró szerelmet, amely úgy éget, mint a friss parázs.
Összegabalyodunk, s már nem tudom hogy amit esztelenül cibálok, az kinek a ruhája, az övé vagy enyém, nem számít már semmi.
Elgyengül, megszédülve támasztja mellkasomnak a fejét, s én leülök az ágyhoz és magam felé húzom. Visszafojtom vad, nyers éhségemet, ösztönösen érzem mire van most szüksége. Mindig bizonytalankodik, mindig fél hogy mégsem szeretem, és örökké megerősítésre vágyik. Jól tudom én ezt, és örömmel megteszem, akár a nap minden percében is, ha szükséges. Ha erre vágyik.
Engedelmesen ül az ölembe, kék szemei reménykedve néznek fel rám.
- Édes kicsi szerelmem… úgy hiányoztál… - súgom, és hangtalanul, könnyezve ugrik a nyakamba. Sós ízű könnyes csók, sóvárgó érintések, bizonytalan lelkének minden apró rezdülését érzem, és megadom neki amire szüksége van.
Olyan puhán és engedékenyen fogad magába, hogy sírni tudnék a boldogságtól és a fájdalomtól, mert egy idegen cselédszobában tesszük mindezt, és rettegünk attól, hogy az általunk alkotott kis buborék egy könnyed sóhajtól szétpukkan.
Abban a pillanatban, amikor ajkaimba jajdul fel a kéjtől, számmal fogom be száját.
- Csitt kedves... sss... – zihálom a mámor ködében fürdőző Julian fülébe.
*
- Malcolm…
Alig hallható puha sóhaj csupán. Aranyszőke haját cirógató ujjaim megtorpannak, lepillantok a félhomályban sápadtan derengő arcára, amelyet mellkasomon pihentet.
- Tessék, kicsim.
- Szeretlek.
Megpuszilom őt, nehezemre esik megszólalni, amikor ilyet mond nekem. A boldogságtól megkukulok. Nem tűri sokáig a csókot, karjaira támaszkodva felül, hajtincsei vállai elé hullnak. Már túlér a vállán is... milyen gyorsan visszanőtt, de még mindig nem olyan hosszú és elragadó mint régen volt, de... nekem így is tetszik. Megbűvölve emelem fel kezem, hogy megérintsem, de megtorpannak ujjaim az arckifejezése láttán. Kérdeznék, de megelőz engem.
- Malcolm… tényleg szeretsz engem?
Elfordítja arcát, elrejtőzik arany hajzuhatag mögé. Megrendülve fordítom magam felé a fejét.
- Julian… - Ez a sebezhető arckifejezés, ezt csak én ismerem. – Komolyan ezt kérdezed mindazok után, amik köztünk történtek?
A hold felé fordulnak a kristálykék szemek, elmerengenek a távolban. Sokáig csendben van.
- Malcolm… meghalnál értem?
Miért kérdezi ezt? Miért szenved? Mit tettem, amivel fájdalmat okoztam neki?
- Én minden nap meghaltam egy kicsit az utolsó éjszakánk óta… te meghalnál értem?
Hát ennyire szenvedtél?
- Julian... – magamhoz szorítom őt, kétségbeesetten vájja bőrömbe körmeit, ahogy belém kapaszkodik.
- Válaszolj… Malcolm válaszolj… - Szinte könyörög, karcsú testét hangtalan zokogás rázza.
- Igen. Meghalnék érted.
- Akkor haljunk meg! Rendezzük meg a halálunkat és szökjünk meg… kérlek, Malcolm… szökjünk el az udvar figyelő tekintete elől, még mielőtt gyanút fognak. Ha az hiszik, hogy meghaltunk, nem hozunk szégyent a családunkra. Nem fognak minket sokáig keresni. Senki nem fogja megtudni…
Csodálkozva merednek szemeim a sötétségbe. Miket beszél? De hiszen ez... egyenlő a halálos ítéletünkkel!
- Miért… miért nem születhettem én is nőnek, mint Julia? Minden annyival… annyival könnyebb lehetne… akkor csak a családom haragját kéne elviselnem a szerelmünk miatt… akkor lenne jogom ilyen érzéseket táplálni irántad. Akkor én is állhatnék melletted, én is szabadon beléd karolhatnék, én is táncolhatnék veled a bálokon. Malcolm… Malcolm… kérlek… kérlek mondj valamit…
Meleg könnyei nyakamba csordulnak, ahogy karjaimban álomba sírja magát. Édes kis szerelmem. Hátammal a durva falnak támaszkodva ülök, őrzöm álmát.
Tekintetem az ablakon túli csillagos égre szegezem, az éjszaka neszeit hallgatom és az ő puha légvételeit. Felrémlik előttem a pillanat, amikor először találkoztam vele. Szép szemei, reszkető ajkai, koszos ruhája, amelyet az általam megölt haramia vére mocskolt be. Olyan volt, mint egy angyal. Később pedig... démonként gondoltam rá.
És aztán... úgy gyűlöltem őt, amennyire most szeretem. Teljes szívemmel, lelkemmel.
A hajnal közelségét jelző növekvő szürkületben gyengéden felébresztem őt.
- Ébredj, angyalka. – Ujjaim arcát cirógatják, hajába bújnak. Mosolyog álmában, s amikor megcsókolom, nevemet sóhajtja. Megrebbennek a hosszú mézszőke szempillák. Mosolyogva ébred, vékony ujjai az én mosolyomat cirógatják, arcomon a forradásokat becézgetik.
Hosszú perceken át tart ez a harmónia, a szürkület bekúszik szobánkba, a kis búvóhelyünkre. Aranyló tincseit becézgetem.
- Mit álmodtál? Olyan szépen mosolyogtál közben.
- A fűzfánknál voltunk... táncoltunk és nevettünk. Ó Malcolm, úgy szeretnék visszamenni oda! – suttogja könnyektől csillogó szemekkel.
- Ne csináld ezt, Julian. Amikor sírni látlak, olyan érzés mintha tőrt forgatnának a szívemben.
Körmei mellkasomba marnak, dühösen emeli fel a fejét.
- Akkor ne engedd hogy sírjak! Szeretsz engem, nem?
- Igen.
Felül és elfordul.
- Akkor tegyél boldoggá, Malcolm... Vagy talán élvezed, hogy szenvedni látsz?
Vállait megfogom, és erőteljesen magam felé fordítom, hogy keményen a szemeibe nézhessek.
- Bármit megtennék érted, ezt te is tudod.
- Akkor tedd meg! - Kitépi magát a kezeimből, feláll és meztelenül kihúzza magát előttem. Elakad a lélegzetem angyali szépségétől. – Vagy talán csak a szavak hőse vagy? Csupán ez kell neked? – Végigsimítja meztelen mellkasát és hasát, a szám pedig kiszárad a látványtól. – Csupán a testem szereted, Malcolm?
Elszakítom sóvár tekintetem a bársonyos bőréről, és szikrázó szemeibe nézek.
- Minden szavad komolyan gondoltad tegnap éjjel, igaz?
Eltűnik arcáról a dacos maszk, ismét az édes és sebezhető Julian néz vissza rám.
- Igen! Kérlek, kérlek... – visszamászik ölelésembe, nyakamat és államat csókolgatja suttogva. – Szökjünk el innen. Bárhová elmennék veled... Csak el innen, el ettől a képmutató hamis világból, ahol bűn rád mosolyognom, megérintenem téged...
- Mégis hová mehetnénk? Nincs hely, ahol elbújhatnánk a királynő haragja elől.
Felemeli a fejét, elgondolkodva, idegesen rágcsálja ajkát.
- Messzire. Nagyon messzire... Elhagyhatnánk az országot egy hajón, álruhában.
Megrázom a fejem.
- Az egész királyság téged fog keresni!
- Nem, ha megrendezzük a halálunkat, és...
Szájára teszem a mutatóujjam.
- Ahhoz halott testek kellenének. Mégis kit áldoznál fel értünk? Kinek a halálával váltanád meg a boldogságunkat?
Összeszorítja ajkait, szemeiből dühös könnyek csurrannak ki.
- Bárkiével! – csattan fel, kezeibe temeti arcát. Vállai rázkódnak a csendes sírástól. – Istenem... Malcolm... Én csak... én csak boldog szeretnék lenni. Hát olyan nagy kérés ez?!
Megérintem, de elhúzódik tőlem. Felkelek az ágyból, letérdelek elé és csuklóit megfogva, finoman elhúzom kezeit az arca elől.
- Kincsem. Tudtuk hogy nehéz lesz, de ígéretet tettünk egymásnak. Emlékszel?
Szipogva bólint.
- Megőrjít a tudat, hogy látlak minden nap, de nem érinthetlek...
- Engem is. Engem is... - Magamhoz húzom, szorosan átölelem, csókolom őt ahol érem, a szemeit, ajkait, fülét, állát nyakát. – Engem is...
Valahol a távolban kutya ugat, s ettől kijózanodva emelem fel fejem.
- Ideje indulnunk, már későre jár.
*
Újra nyár van. Hónapok teltek el a lopott percek és óvatos pillantások jegyében.
Julian fogyni kezdett.
A bálokon komiszabb és kegyetlenebb volt mindenkinél, néha engem sem kímélt.
Önmarcangolását csak én látom, s éjjelenként, amikor a karjaimban hangtalanul sírdogál, úgy érzem belehalok a fájdalomba. Komor és szótlan lettem, sokan félnek már tőlem, pedig nincs rá okuk.
Havonta egy vagy két alkalom adódik, hogy találkozhatunk a kis cselédszobában, és azok az éjszakák a legcsodálatosabbak a világon. Szeretjük egymást, szavakkal és csókokkal, simogatásokkal. Ilyenkor új életre kelünk, s végül az elválás során ismét belehalunk egy kicsit.
Egy újabb bál. Nemsoká kezdődik a lovagi tornák szezonja is...
Figyelem ahogy Julian a nőforgatag közepén áll, és nevetve mesél valamit. Szépsége lenyűgöző, haja lágyan aranyló hullámokban öleli körbe arcát és vállait, sötétkék bársony és selyem öltözéke elegánsan feszül rajta. Nem látszik, hogy mennyit fogyott, valahogy elrejti a ruha rafinált szabása. Elkapom róla tekintetem, és a mellettem álló grófkisasszony felé fordulok. Táncolni viszem.
Néhány kűr után trombiták harsannak. Szélesre tárul az ajtó, és a királynő a kíséretével együtt besétál. Káprázatosan néz ki a széles hófehér szoknyájában, melyekre apró drágaköveket varrtak, s ezeket túlragyogja a nyakában viselt nyaklánc, és vörös haján a korona.
Végigsétál a termen, ahol folyóként válik ketté az udvarsereglet. Mindenki mélyen meghajol, s addig fel sem egyenesedünk, amíg el nem éri a trónt. Leül, int egyet és türelmesen várjuk szavait.
- Hivatalosan bejelentjük, hogy egy hét múlva lovagi tornát rendezünk. Az este folyamán kiválasztjuk a hölgyeket és az értük küzdő lovagokat is, de előbb egy még fontosabb esemény. A mai bál fő ünnepeltje kedves unokaöcsénk – mosolyog az érintettre. Összehúzom a szemöldököm. Hogyan lehetséges ez? Még nincs születésnapja, az majd egy hónap múlva lesz...
Julian széles mosollyal meghajol, majd felegyenesedik, és kecses mozdulattal hátraveti válla felett szép haját. Sok nemes hölgy mellkasából sóhaj száll fel ennek hatására.
- Felség, mély hódolatom, de engedje meg hogy ellenkezzem! A bál fő ünnepeltje imádva szeretett királynőnk páratlan szépsége, és minden csak ezután következik!
Elégedetten ragyogó mosoly költözik Erzsébet arcára, és nevetve legyint Julian felé.
- Gyere ide, Julian kuzin.
Figyelem ahogy felsétál a lépcsőn, és rosszat sejtve szorul össze a torkom.
A királynő feláll, megfogja Julian kezét, majd int a trón mellett állók felé. Kilép egy szép, sötéthajú egzotikus külsejű nő, nagy mandulavágású sötét szemekkel. A spanyol nemesség egy tagja, akik néhány hete érkeztek a palotába!
Ne! Ó ne!
- Lady Carlotta hercegnő, a Fülöp, a spanyol király húga – zengi ünnepélyesen Erzsébet. Lefagyva meredek a jelenetre, ahogy egymásra helyezi a két kezet, ezzel megpecsételve a királynő által elrendezett eljegyzést. Éljenzésben tör ki a tömeg, csak Julian és én állunk dermedten. A királynő további szavai, a hosszas dicső beszéd egy hangja sem jut el tudatomig. Mintha megállna az idő, mintha megsüketültem volna, csak saját szívverésemet hallom, csak Julian arcát látom. Milyen sápadt... Julian.
- Eljegyzés? – suttogom kábultan. – Nem, ez lehetetlen...
|
| Silvery | 2011. 10. 31. 11:41:55 | #17492 |
Karakter: Julian Boleyn
Hosszú az út. A percek, az órák lassan vánszorognak, mintha szándékosan nyújtanák a szenvedésünk kínzó pillanatait.
Nem nézek rá. Egyetlen egyszer sem. Félek, hogy ha egyszer elgyengülök, s felé kalandozik a tekintetem, képtelen leszek ismét elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy megszakítsam a túlságosan is kellemes kapcsot.
Ahogy egyre közeledünk a palotához, úgy válnak a hölgyek egyre izgatottabbá, s szerencsére ez az izgatottság elűzi az utazás nyűgjeit. Legalább nem kell a nyavalygásukat is hallgatnom.
Én nem érzek izgatottságot. A régen olyannyira szeretett udvar most semmi mást nem ígér csak félelmet és veszélyt. Nem mutatom ki, de minden porcikám retteg a jövő kifürkészhetetlen sötétségétől.
Nem akarom elveszíteni.
Mereven figyelem a mellettünk rohanó fákat, erdőket, a lovak patájának monoton dübörgése kába, nyugtalan félálomba nyom. A mellettem csicsergő vékony, női hangokat teljesen figyelmen kívül hagyva merülök el a saját világomban.
Most már örökre ezt fogom érezni?
Örökre félelem és aggodalom fogja fűszerezni a szerelem mézédességét?
Erre vágytam… nem? Szerelemre. Arra vágytam, hogy átöleljen. Hogy úgy csókoljon, ahogyan tette. Hogy azokat a szavakat suttogja a fülembe, amiket mondott. Minden vágyam, minden lehetetlennek tűnő álmom valóra vált.
Miért nem vagyok hát elégedett? Miért ilyen önző és kielégíthetetlen az emberi szív? Ha belekóstol a boldogságba, telítettség helyett csak még vadabb, még marcangolóbb és kétségbeesettebb sóvárgást érez.
Ki akarom sajátítani.
Azt akarom, hogy senki más ne menjen a közelébe. Hogy senki másra ne mosolyogjon, hogy senki mást ne lásson az a gyönyörűséges, fakózöld szempár.
Minden porcikáját, minden percét, minden szavát, minden lélegzetvételét, minden gondolatát a magaménak akarom tudni.
Gyengéd érintést érzek a vállamon, megrezzenve kapom oldalra a tekintetemet, de csak akkor térek igazán magamhoz, mikor halkan, aggodalmas gyengédséggel hallom a nevemet Lady Selena ajkai közül. Megrökönyödve figyelem az ökölbe szorított kezeimet, minden akaraterőmre szükségem van, hogy ellazítsam a feszült, finoman remegő izmaimat.
Nyugodt szavakkal, bájos mosollyal mentem ki magamat a szorult helyzetből, de a lábaim még mindig feszülten remegnek.
Nem bírom. Nem szabad rá gondolnom, mert elveszítem a fejemet. El kell felejtenem.
El kell felejtenem ezt a néhány hónapot. Száműznöm kell az emlékeim közül az éber álmom minden lehetetlenül valóságos, gyönyörű pillanatát.
Lehunyom a szemeimet, a kétségbeesés jegesen tépő futótűzként terjed szét a testemben, borsó nagyságúra rántja össze a gyomromat. Egy belső hang, egy kísértő, vissza-visszatérő gondolat szikraként rohan végig a gerincemen.
„Nem fog menni.”
Újra és újra hallom a fejemben a lüktető jóslatot.
„Nem fog menni. Nem fog sikerülni.”
Összeszorítom a fogaimat, elfojtom a halk pihegést, és áldom az eget, hogy Lady Jane és Lady Selena épp belefeledkeztek egy felettébb unalmas és felületes témába.
Össze kell szednem magamat. A véremben van a képmutatás és a színjátszás. Ebben nőttem fel… ez az életem. Hazugság és kétszínűség.
Egy ember nem változik meg fél év alatt. Hiába reménykedek, hiába próbálom bemesélni magamnak, hogy Julia tehetett mindenről.
Meddig akarok még önmagamnak is hazudni?
Még Malcolm szerelme sem tud ennyire megváltoztatni.
Képtelenség, hogy ne tudjak újra beilleszkedni az udvar hazug világába. Ott nőttem fel. Muszáj… muszáj… muszáj…
Üres tekintettel meredek ki az ablakon. Üres tekintet… igen, a mellkasomban kongó ürességet érzek, s ezt az űrt tükrözik a szemeim is.
Bűntudat, félelem, harag.
Gyűlölöm a gondolatot. Gyűlölöm a gondolatot, hogy a szívem mélyén nem attól félek, hogy nem leszek képes újra beilleszkedni.
Attól félek, hogy túlságosan könnyen fog sikerülni. Attól félek, hogy ellököm Őt magamtól.
Annyival könnyebb volt minden, amíg nem éreztem ezeket a különös, beteljesíthetetlen érzéseket. Annyival könnyebb volt minden, mielőtt beleszerettem Malcolmba.
Talán most… ha a távolság és az udvar etikettje szétszakít minket… talán képes leszek elengedni, eltaszítani, elfelejteni őt.
Nem! Nem! Nem!
Nem gondolhatok erre! Nem… soha… soha nem bírnám ki nélküle. Soha nem tudnám elviselni az őszintesége, a szerelme, a belőle áradó forróság hiányát.
Ugye? Ugye soha nem tudnám elviselni?
~*~
Napok telnek el, de ahelyett, hogy az idő és a nyugodt körülmények segítenének lecsillapítani a zavaros gondolataimat, csak még kétségbeesettebbé, még elviselhetetlenebbé teszik a rágódást.
Ellentétes gondolatok, érzések százai, ezrei lüktetnek a fejemben, s mintha a szívem kitartásából, a szerelem kellemesen melengető érzéséből táplálkoznának. Minél közelebb vagyok hozzá, annál erősebben, annál fájdalmasabban hasítanak belém. Elég megéreznem az illatát, vagy meghallani a hatalmas harci mén patáinak erőteljesebb, jellegzetes koppanásait, hogy felgyorsuljon a szívverésem.
Míg az érzelmeim egy része makacs forrósággal áhítozik a közelsége után, a másik rész sértett gőggel marcangolja a szerelmes szívemet.
Miért teszed ezt velem, Malcolm? Én mondtam… mondtam, hogy szökjünk meg.
Csak te és én. Örökre egymáséi lehettünk volna. Örökre egymásért élhettünk volna.
Ezüst tálcán, könyörögve nyújtottam feléd a szívemet, az életemet, a lelkemet. És te elutasítottad.
A szívem naivan, kitartóan győzköd a szerelme őszinteségéről, de a gondolataim, a józanság egyre erősebb hullámokban törnek rám.
Talán még magával is elhitette, hogy őszintén szeret engem. Igen… különben nem lett volna olyan gyengéd.
De ha szeretne, akkor lenne olyan meggondolatlan, mint én.
Ha tényleg, igazán szeretne, akkor lenne olyan elvakult, olyan önző…
Néha azt kívánom… néha azt kívánom, bár ne lenne ilyen végtelenül gyengéd. Bárcsak kegyetlenebb lenne, és jobban, határozottabban, makacsabbul és erőszakosabban követelne magának. Talán akkor nem lennék ilyen bizonytalan. Talán akkor nem gyötörnének kétségek.
A kocsi kereke halkan ugrik meg, ahogy a leeresztett fahídról a palota udvarának macskaköveire érünk, mély levegőt véve szorítom ökölbe a kezeimet.
A lányok boldog csicsergéssel fészkelődnek, Lady Jane a haját igazgatva lelkendezik. Milyen kicsinyes.
Megállunk, a szívem a torkomban dübörög.
Nem fog menni.
Először Lady Jane száll ki, Lady Selena aggodalmas pillantással fordul felém, halkan suttogva kérdezi meg, hogy jól vagyok e. Elmosolyodom.
Lehunyom a szemeimet, miközben bólintok, hogy elrejtsem előle a hazugság hamis csillanását a tekintetemben. Kiszáll ő is, s egy rövid pillanatnyi tétovázás után követem.
A hosszú napok kínzó gyötrődése most egy szemvillanásnyi idő alatt zajlik le bennem.
A kétkedés, a félelem, a bűntudat, a harag, a keserűség. Minden.
Megszédülök, de tartom magam.
Hányingerem van, de nem rezzen a mosolyom.
Mire a talpaim a szürke követ érintik, a tekintetemben már nincs más, csak üres, fakón őszintének tűnő hamis öröm.
Legszívesebben sírnék, de az ajkaimon nyájas mosoly játszik.
Valami… valami darabokra tört bennem.
Úgy érzem, mintha erővel szakítottam volna ki magamból a szívem legértékesebb részét.
Mintha durván téptem volna ki magamból azt a gyengédséget és őszinteséget, amit Malcolmtól kaptam. Amit már sikerült a magamévá tenni.
Fáj.
Fáj a veszteség visszafordíthatatlanságának tudata.
Mintha örökre elveszítettem volna valamit. Valamit, ami talán soha nem volt igazán az enyém.
Annyira nagyon fáj.
~*~
Unott tekintettel hallgatom Lady Jane beszámolóját az elmúlt hetekről, a többi udvarhölgy megértően bólogatva osztja a véleményét, miszerint szörnyű lehetett hosszú hetekig, hónapokig távol lenni az udvar megragadó környezetétől.
Röhej.
Néha, mikor hozzám is intéznek egy-egy kérdést, kedves mosollyal bólintok, esetleg hozzá fűzök néhány szót Lady Jane beszámolójához. Most épp az ételt kritizálja, hiszen a vidéki emberek pórias öltözködését és modorát már kivesézték az elmúlt három órában.
Lady Selena nincs jelen, a fáradtságra hivatkozva inkább visszavonult a délelőtti társalgás után. Pedig neki biztos lennének kedves szavai is az elmúlt hetekről…
Talán nekem is vissza kéne mennem pihenni.
Nem. Nem futamodhatok meg. Előbb vagy utóbb szembe kell néznem a ténnyel:
Idetartozom. Meg kell szoknom. Vissza kell szoknom. Nem menekülhetek örökké…
Semmi érdekes nem történt, míg távol voltam. Érkezett néhány új udvarhölgy, úgy tűnik, Erzsébet egy-két újabb, egzotikus szépséggel próbálta pótolni a hiányomat.
Nem tartom valószínűnek, hogy ez lehetséges.
Természetesen még mindig rajongnak értem, futó, lopott pillantások tucatját érzem az arcomon. Tényleg semmi nem változott.
Az égvilágon semmi.
Csak én.
A tekintetük, a csodálatuk már nem növeli az önbecsülésemet.
Ugyanúgy eltaposnának, ha megtehetnék, mint bárki mást. Ugyanúgy porig aláznának, ha tudnák… ha bármit is tudnának…
Ne. Nem gondolhatok erre… nem gondolhatok Malcolmra…
Eddig olyan jól ment. Eddig olyan jól sikerült száműznöm őt a gondolataimból. Most nem omolhatok össze.
Éjszaka róla álmodtam. Rólunk… forró, szenvedélyes álom volt, a hideg ágy csak még jobban tépte, marta a bőrömet utána.
Minden reggel sírva fogok ébredni?
Minden reggel újra át kell majd élnem az elszakadás fájdalmát? Mostantól minden reggel össze fog törni a szívem?
A nevem hallatán könnyedén zökkenek ki a gondolataim közül, erőszakkal tépem ki a szívemből a hiányérzet marcangoló fájdalmát.
Miért érzem úgy, hogy a keserűség, a szenvedés szépen lassan haraggá, tartózkodássá fog változni a szívemben?
Pedig még csak néhány nap telt el az utolsó éjszakánk óta. Mi lesz, ha hetekig nem láthatom? Vajon képes leszek minden egyes alkalommal újra és újra megnyílni előtte?
~*~
Lady Jazmine élénk kacajjal jutalmazza egy apró, csipkelődő megjegyzésemet, a felületes mosoly kivillantja a hófehér gyöngyfogsort. Meseszép, hibátlan. Hamvas, fehér bőr, éjfekete, bájosan göndörödő loknik, vörös ajkak… bármelyik férfi elcsábulna, de nekem a szemem sem rezzen.
A tekintetemmel lopva simítom végig a színes tömeg kavalkádját, de nem látom a keresett arcot. Még most is, akaratlanul is Őt keresik a szemeim.
- Kivel táncol Lord Montgomery? Még soha nem láttam az udvarban. – Halkan szólal meg Lady Jane, az udvarhölgyek és udvaroncok apró körgyűrűje egy emberként fordul az említett páros irányába.
Lord Montgomery egy kicsi, fiatal lányt vezet a táncoló tömegben, groteszk látványt nyújt az apró, kecses teremtés a torz férfi mellett.
Elhúzom a számat, és úgy döntök, hogy nem érdemel sok figyelmet a dolog.
- Lady Melissának hívják, Lord Montgomery feleségének a rokona. – Lady Selena bájos, kedves hangja szinte simogatja a fülemet Lady Jane és Lady Jazmine megszólalásai után, s elfojtok egy mosolyt, mikor folytatja. – Már találkoztam vele kora délután a szalonban. Nagyon kedves lánynak tűnik.
A szavait kínos csend követi, a szemem sarkából látom, ahogy az udvarhölgyek összenéznek.
Lady Selena… még mindig nem sikerült teljesen megtanulnia, hogy a pozitív véleménynyilvánítás errefelé nem divat.
Halkan, jókedvűen felnevetve szakítom meg a csend elnyúló, zavart másodperceit, minden tekintet felém fordul, ismét kedélyes gúny költözik a megvetéstől elfakult szemekbe.
- Sajnos a kedvesség mindössze nem elég ahhoz, hogy beilljen az udvarba, és első ránézésre igencsak fiatalnak tűnik. – Az ég szerelmére, még mellei sincsenek. – Nem hiszem, hogy sok figyelmet érdemel. – A hangomban talán túlságosan is sok lenézést sikerül csempésznem, csilingelő kacajok jutalmazzák a rosszmájú megjegyzést.
Mint minden más rosszindulatú megnyilvánulást…
Mi a fenét művelek? Úgy viselkedek, mint ahogy Julia tenné. Annyira rettegek tőle, hogy megismerik az igazi valómat, hogy szépen lassan azzá válok, akit el akarok játszani.
Azzá, aki régen voltam…
Ebből az örök körből szakított ki Malcolm…
Kiszakítottál, hogy utána újra visszadobj a mélyvízbe… kegyetlen vagy…
Lady Jazmine hozzám hajol, az ajkai szinte a fülemet súrolják, de semmilyen hatást nem ér el.
- Nézze. A kislányt Lord Vitrolra bízták. Azt hiszem megérdemlik egymást. – A halk nevetésének hangját elnyomja a szívem vad dübörgése, az izmaim megfeszülnek a név hallatán.
A tekintetemet felemelve fordulok arrafelé, az ereimben megfagy a vér, hogy utána forró lüktetésbe kezdhessen, a szívem ujjong, őrjöng csupán annyitól, hogy ilyen messziről láthatom őt.
Nem gondolkozom, a lábaim maguktól mozdulnak. Szó nélkül hagyom magam mögött a meglepetten sipítozó nőt, de a szemem sarkából látom, hogy ő és Lady Jane pár lépéssel lemaradva követnek Malcolmék felé.
Minden lépés után, ami közelebb visz hozzá, egyre hevesebb ritmusban dübörög a szívem.
Nem. Nem mosolyoghatsz.
Nem ugorhatsz a nyakába. Nem ölelheted át, nem követelhetsz csókot, nem nevethetsz őszintén, boldogan, tiszta szívből.
Soha többé.
Végtelen hosszúnak tűnik a távolság, mire odaérek, sikerül elég erőt gyűjtenem, hogy a hangom ne remegjen, lenyelem a torkomat szorongató gombócot.
A harag, amit eddig éreztem, könnyedén illan el a közelségétől, és ismét vak, szédítően forró érzelmek lángolnak fel a mellkasomban.
Rezzenéstelen arccal, apró mosollyal állok meg előttük. Szemtelenül kicsi biccentéssel üdvözlöm a furcsa párt. Lehet, hogy még csak kislány… lehet, hogy jelentéktelen és láthatatlan személy lesz az udvarban… de akkor is mellette van. Akkor is megadatik neki az, ami nekem soha nem fog.
A keserűség gonosz vágyakat csal a szívembe. Tudom, hogy nem helyes… de azt is tudom, hogy ha nem vezetem le valahogy a bennem felgyülemlett feszültséget, akkor beleőrülök.
- Lord Vitrol… - Halkan, nyájasan ejtem ki a hőn szeretett nevet, hideg pillantással nézek fel rá, miközben minden porcikám bizsereg a vágytól, hogy érezzem a testéből áradó melegséget.
Már az sem érdekel, hogy meg kell játszanom, hogy gyűlölöm…
Csak hadd maradjak még mellette… még egy kicsit… hadd élvezzem a zöld szempár pillantását.
- Mylord… Kipihente az út fáradalmait? – Hűvös hangszín, büszkén tartom magam, de a vállaim alig észrevehetően megremegnek.
Erősnek kell maradnom. Igen. Ennél jobban is fájhatna. Igaz?
- Fogalmazhatunk így is. És ön? – Üres szavak. Mindenki tudja körülöttünk, hogy a beszélgetésünk üres udvariaskodás csupán, az erők, a hatalom fitogtatása.
Régen az volt…
Verseny, hogy ki tud több lenézést és gúnyt zsúfolni egy udvariasnak, előzékenynek tűnő kérdésbe.
Nem várom meg a válaszát, elfordulok. Úgy érzem, ha még egy szót kell váltanom vele, akkor lehullik rólam a gyűlölet maszkja. Túlságosan hiányzik az a gyengédség, amivel rám nézett. Túlságosan vágyom rá…
Összeszorulnak az ujjaim, az apró papírdarab, amit pár másodperce, lopva húztam ki a zsebemből, most már a markomban gyűrődik.
Hevesen ver a szívem.
Hogy lenne rá mód, hogy feltűnés nélkül odaadjam neki?
- Ki ez a csinos kis hölgy önnel? Talán elrabolta tündérföldről? – Kedves mosollyal pislogok a fiatal lányra, az arca nyitott könyvként árulja el minden gondolatát, minden érzését.
Gyermeki csodálat, őszinte, vak és naiv, szerelemnek hitt érzés lángol a szemeiben.
Milyen szánalmas…
Most mégis… mégis elégedettséget érzek. Soha nem engedem, hogy valaki Malcolm közelébe férkőzzön. Soha nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzá érjenek. Soha!
Lágy csókot hintek a kezére, rabul ejtem félénk tekintetét.
- Ő Lady Melissa Lockwood, Lord Montgomery hitvesének unokahúga. - Igen, ezt már tudtam. Tehát tényleg Lady Annabelle rokona. Valószínűleg nem is önszántából választotta Malcolmot partneréül, és azt sem tartom esélyesnek, hogy Malcolm felkérte volna. Egyszerűen ő volt az egyetlen, akire rá merték bízni.
Az egyetlen megbízható, az egyetlen őszinte, felelősségteljes ember az udvarban.
Az én Malcolmom.
Hallom a hátam mögül Lady Jazmine gúnyos megjegyzését, de teljességgel figyelmen kívül hagyom. Ahhoz képest, hogy ő maga is új az udvarban, felettébb gyorsan beilleszkedett a viperák közé.
Csupán egy röpke pillanatra ébred a szívemben együttérzés, ahogy meglátom a karcsú kis kezet Malcolm kezébe karolni, rögvest elszáll minden törődő gondolat.
Bájos mosollyal bűvölöm el még jobban, a tekintete szinte elhomályosul a gyönyörűségtől.
Szenvedni fog.
Tudni fogja, hogy milyen a szerelem fájdalma.
Kegyetlenül rabul ejtem a szívét, mielőtt Malcolm őszinte kedvessége ejtené rabul.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem mylady. Julian Boleyn herceg vagyok, szolgálatára. - Már beszélni sem tud rendesen, mikor megköszöni, elfojtok egy halk sóhajt.
Könnyű… túl könnyű…
Malcolm szívéért mennyit kellett küzdenem. A bizalmáért, a meleg mosolyáért… és milyen gyönyörteli volt a pillanat, mikor megkaptam…
Az elkalandozásból a kürtök harsonája ébreszt fel, megrezzenve kapom a fejemet a nyíló kapu felé, s egyből tudom, hogy ez a tökéletes alkalom. Minden szempár a királynőre szegeződik, az összesúgó emberek figyelmetlenségét kihasználva engedem el a kislány remegő kezeit, s gyengéd, fürge mozdulatokkal simítom a piciny papírdarabot Malcolm ujjai közé.
Csupán egy röpke, szinte észrevehetetlen érintés az egész, a testemen mégis forróság hullámzik végig, a bőröm bizseregni kezd, ahogy minden porcikám visszaemlékszik a csókjaira. Azok az ajkak… azok az ajkak megszámlálhatatlanul sokszor csókolták végig a testem minden centiméterét.
Az arcom mintha égne, hiába próbálok megnyugodni.
Ne gondolj rá. Ne gondolj rá.
Gyors léptekkel vágok át a tömegen, hogy köszöntsem Erzsébetet.
Végülis mégiscsak meg kéne köszönnöm, hogy a tiszteletemre bált rendezett… még akkor is, ha az érkezésem csupán egy ürügy a bál rendezésére, ami inkább az ő szeszélyeit szolgálja, minthogy valóban engem ünnepelne.
Felsóhajtok, most hogy az egyetlen célt, amiért megjelentem itt ma este, lerendeztem, üresnek és értelmetlennek érzem minden szavamat, minden mozdulatomat. Legyen már vége… hadd legyek már a karjaiban… hadd érezzem újra az ölelését.
Miután a protokoll szerint üdvözöltem Erzsébetet, és megköszöntem a kedvességét, visszamegyek a bájos udvarhölgyek társaságába. Egy-két kűr után fáradtságra hivatkozva visszavonulok, s miután végighallgatom az udvarhölgyek őszintén sajnálkozó sipítozását, végre magam mögött hagyhatom a színek, a hangok, a fények, a hazugságok és a kétszínű megjegyzések cifra kavalkádját.
Fellélegzem a folyosó hűvös szellőjétől, szinte arcon csap az éjszaka kellemetlenül hideg fuvallata. Pedig még vége sincs a nyárnak…
Lassú léptekkel sétálok az egyik ajtóhoz, a palota tágas teraszán keresztül sietek a szobám felé, a szívemben furcsa csalódottságot érzek. Nem várom a tél közeledtét. A hideg, hosszú éjszakák most csupán még hosszabb magányt nyújthatnak a kihűlt ágyban. Már nem lesz ott Ő, hogy felmelegítsen. Már nem lesz ott soha többé.
Nem sokat várok a szobámban, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy még nem lesz ott.
Nem számít. Képtelen vagyok tovább egy helyben maradni.
Néma, nesztelen léptekkel, árnyékként suhanok az üres, kihalt folyosón. Az emberek többsége még a bálon mulat, s azok, akik visszavonultak, már álomra hajtották a fejüket.
A szívem a torkomban dübörög, ahogy megpillantom a kicsiny ajtót, az ujjaim lágyan fonódnak a hűvös kilincsre. Remeg a kezem, a gyomrom reszket az izgatottságtól.
Mit csináljak, ha már itt van? Öleljem, csókoljam úgy, ahogy vágyom rá? Tegyek úgy mintha mi sem történt volna? Mintha minden rendben lenne?
Halkan nyikorogva nyílik az ajtó, s szemeim elé tárul az apró szoba, a Hold sápadt fénye ezüst csillámot szór Malcolm túlságosan is ismerős alakjára.
Megtorpanok a mozdulatban, s már tudom… tudom, hogy felesleges volt minden töprengés, minden elfecsérelt gondolat, hogy miként viselkedjek vele.
Hiszen nem is létezik több féle lehetőség.
Lassú, reszketeg mozdulattal csukom be magam mögött az ajtót, az ajkaim hangtalanul formálják a nevét. Néhány lépés, már az sem tudom, hogy én repültem szó nélkül a karjaiba, vagy ő sietett hozzám, a forróság simogató bizsergése végigömlik a testemen.
Kiéhezetten, sóvárogva, mohón faljuk, harapjuk egymás ajkait, türelmetlen gyengédséggel túrok a barna tincsekbe, csakhogy még közelebb és közelebb húzzam magamhoz. A kezei a hátamat, a fenekemet simítják, masszírozzák, olyan erővel, olyan követelőzőn szorít magához, mintha eggyé akarná olvasztani a testünket.
A halk zihálásunk, a soha véget nem érő csók hangjai megtöltik a kicsiny szobát, a ruháink halk susogással hullnak a földre mellettünk. Az ajkai a nyakamat simítják, a fogai puhán karcolják, harapják a bőrömet, s én felsóhajtva, levegőért kapva suttogom a nevét.
Egy pillanatra elhajol tőlem, ahogy az első vad, heves hullám lecsitul a testemben, egy sokkal mélyebb, sokkal gyötrőbb hiányérzet veszi át a helyét. Simogatni akarom… becézgetni, cirógatni, a fülébe suttogni, hogy mennyire szeretem… megadni neki mindazt a gyengédséget, amit az előző napokban nem tudtam.
Vágyak, gondolatok, érzések ezrei kavarognak bennem, megszédülve simítom a homlokomat a mellkasára. Annyi mindenre vágyom… annyi mindent mondanék neki, de olyan kevés az időnk…
Hátralép, finoman húz maga után. Leül az ágy szélére, gyengéd szeretettel ültet az ölébe.
Összeszorul a torkom, megborzongok, ahogy az ujjai végigcirógatják a gerincem vonalát. Mintha ösztönösen tudná… mintha a gondolataimban olvasva találta volna ki, hogy mire van szükségem.
- Édes kicsi szerelmem… úgy hiányoztál… - Halkan suttog, megreszketve, némán zokogok fel, ahogy átkarolom a nyakát, ajkaim az övéit keresik, s ő készségesen viszonozza a kétségbeesett, könnyektől kesernyés csókot.
A szavai, a halk sóhajok meleg simogatással gyógyítgatják a szívem sebeit, de az elmém legmélyén egy makacs, kétkedő gondolat ékeli be magát az örömteli, reménytől túlfűtött lelkendezések közé.
Szeretsz?
Bizonyítsd.
Nem mondok semmit. Lenyelem a néma, kimondhatatlan kételyeket, s a csókjaiba, az érintéseibe feledkezve temetek mélyre minden gonosz, kísértő gondolatot.
Szavaknak már nincs helye közöttünk, egyre éhesebbé, egyre mohóbbá válik a csók, a testeink vallomása mindennél őszintébb, a heves, szenvedélyes szeretkezésünk, a halálos bűntett egyetlen szemtanúja az égbolton pihenő fáradt, karcsú Hold.
Órák telnek el, kimerülten, szótlanul pihenünk egymás karjaiban. A testem zsibbadt elégedettséggel bizsereg, a szívem telhetetlen ürességgel kong.
Egyikünk sem töri meg a nyomott csendet, minden porcikámban érzem a belőle áradó feszültséget, a tekintetében csillogó aggodalom tükre az én kétkedésemnek.
- Malcolm… - A hangom vékony és erőtlen, a meleg, zöld szempár édes meghittséggel fordul felém. A szívem fáradtan, mégis élénk ritmusban dübörög.
- Tessék, kicsim? – Végigsimítja a vállamat, a szemeimet lehunyva élvezem, ahogy az ujjai puhán, szerető finomsággal csúsznak a hajamba, hogy végigcirógassák, játsszanak a hosszú, szőke tincsekkel.
Megborzongok, reszketve simítom végig a mellkasát.
Mikor így becézget… mikor úgy érint, mintha a világ legértékesebb kincsét tartaná a karjaiban… úgy érzem, mintha tiszta, ártatlan lennék.
Mintha nem mocskoltam volna be magamat hazugságokkal, kegyetlenséggel, kétszínűséggel. Mintha tényleg lehetne esélyem, hogy megváltozzak.
Ilyenkor… ilyenkor úgy érzem, mintha értékes lennék. Mintha lenne jogom rá, hogy kisajátítsam egy ilyen férfi figyelmét. Életemben először képes vagyok szeretni magamat… azt az önmagamat, aki melletted lettem, Malcolm…
Tényleg el akarod venni tőlem mindazt, amit adtál?
- Szeretlek. – Végtelenül halkan suttogom a rövid szót, a bűntudat marcangoló érzése összeszorítja a mellkasomat.
Pedig nincs esélyem. Soha nem fogok igazán megváltozni, és soha nem érdemlem ki igazán az ő szívét. Soha.
Nem mond semmit, lassú, szerelmesen gyengéd csókot kapok jutalmul, az ajkai szinte csak cirógatják, becézgetik az elnyíló ajkaimat, s én forró mámorban fürödve hunyom le a szemeimet.
Bár soha ne érne véget ez a pillanat.
Felülök, marcangoló gondolatoktól gyötörve nézek vissza Malcolmra, a szemeimben megcsillanó fájdalom láttán ő is feltámaszkodik, az ujjai lágyan érintik arcomat.
Látom, ahogy az ajkai megrezzennek, de megelőzöm a kérdését.
- Malcolm… tényleg szeretsz engem? – Tudom, hogy a testemet szereti… tudom, hogy vágyik rám és kíván engem… de vajon tényleg… tényleg szeret?
Nem nézek rá, előre fordítom a fejemet, hogy elrejtsem előle az arcomat.
Döbbent csend követi a szavaimat, nem merek ránézni. Nem akarom látni a szemeiben, hogy fájdalmat okoztam neki a kérdéssel…
- Julian… - Puhán csúsznak az ujjai az arcomra, maga felé fordítja a fejemet, s én hiába próbálom lesütni a tekintetemet, képtelen vagyok nem rá nézni. Látni akarom… csodálni a szemeiben csillogó érzelmek őszinteségét… megnyugtatni magamat újra és újra, mígnem a szívem elég erős lesz ahhoz, hogy felülkerekedjen az elme józan kétkedésén. – Komolyan ezt kérdezed mindazok után, amik köztünk történtek? – Még mindig gyengéd a tekintete, de most nincs benne a játszadozó érzelmek örömteli kavalkádja. Most komoly, hűvösen forró odaadással ejti rabul a pillantásomat.
Megreszket a mellkasom, összeszorított ajkakkal fordítom el a fejemet, a tekintetem az apró ablakocskán beszűrődő sápadt holdsugarakra siklik. Megbűvölten, némán figyelem néhány feszült, végtelen hosszúnak tűnő másodpercig.
Igaza van… nem lenne jogom ezt kérdezni…
Miért érzek mégis kétkedést?
- Malcolm… meghalnál értem? – Ismét hátranézek a vállaim fölött, az ajkaimon élettelen, szomorkás mosoly játszadozik, az ujjaim finoman markolják a takaró durva anyagát. Nem válaszol, megrökönyödött arccal, kérdő pillantással mered rám, s én halk, dallamosan lágy, vékony hangon folytatom. – Én minden nap meghaltam egy kicsit az utolsó éjszakánk óta… te meghalnál értem? – Forró könnycseppek csurrannak végig az arcomon, megreszketek, ahogy a fedetlen ablakon beszökő hűvös fuvallat végigborzongatja a nedves bőrömet.
- Julian… - Feltérdel, magához húz, s én görcsösen ölelem át a vállait, a körmeim vöröses csíkokat húznak a bőrén. Mintha ezzel is meg akarnám jelölni. Mintha még utolsó, kétségbeesett próbálkozásként ezzel is magamhoz akarnám láncolni, hogy soha… soha ne válhassunk el. Hogy soha ne lökhessen el magától. Hogy soha ne kelljen attól félnem, hogy én magam taszítom el őt.
- Válaszolj… Malcolm válaszolj… - Zokogva kapaszkodok belé, szorosan ölelve tartja meg elgyengülő testemet.
Annyira fáj… nem akarok kimenni azon az ajtón. Nem akarom ismét elhagyni, nem akarok egyedül maradni. Nem akarom érezni az ágyam hideg magányát, a szobám tágas ürességét.
- Igen. Meghalnék érted. – Halkan suttog, de a hangjában nincs hazugság. Ugye hihetek neked? Ugye elhihetem, hogy ennyire fontos vagyok?
Ugye nem utasítasz el megint?
Ugye nem engeded, hogy az udvar mocska ismét maga alá temessen? Ugye nem engeded, hogy újra az legyek, aki voltam… aki azelőtt voltam, hogy te megmentettél…
Ugye nem engeded?
- Akkor haljunk meg. Rendezzük meg a halálunkat és szökjünk meg… kérlek, Malcolm… szökjünk el az udvar figyelő tekintete elől, még mielőtt gyanút fognak. Ha az hiszik, hogy meghaltunk, nem hozunk szégyent a családunkra. Nem fognak minket sokáig keresni. Senki nem fogja megtudni… - Halkan, hadarva ejtem ki a szavakat. Mintha minél gyorsabban, minél türelmetlenebbül akarnám kiadni magamból az önző gondolatokat.
Nem érdekel a családom. Nem érdekelnek a kötelességeim vagy a nem létező barátok…
Csak Malcolmra van szükségem…
Malcolm… Malcolm… miért nem válaszolsz?
- Miért… miért nem születhettem én is nőnek, mint Julia? Minden annyival… annyival könnyebb lehetne… akkor csak a családom haragját kéne elviselnem a szerelmünk miatt… akkor lenne jogom ilyen érzéseket táplálni irántad. Akkor én is állhatnék melletted, én is szabadon beléd karolhatnék, én is táncolhatnék veled a bálokon. Malcolm… Malcolm… kérlek… kérlek mondj valamit… - Halkan, zokogva temetem a nyakába az arcomat, s ő mozdulatlanul, türelmes szeretettel várja, hogy elcsituljon a testem heves rázkódása.
|
| Levi-sama | 2011. 10. 15. 22:28:32 | #17286 |
Karakter: Lord Malcolm Vitrol
Az utolsó nyugodt éjszakánk. Minden pillanatát ki kéne használnom, de nem tudok másra gondolni, csak az előttünk álló időszakra. A lopott pillanatok és röpke csókok sanyarú korszakára. Nem tarthatom többé a karjaimban egész éjjel, nem hallhatom lágy sóhajait és nyögéseit, mert a palotában még a falnak is füle van. Istenem... bele fogok pusztulni a sóvárgásba.
A keskeny ablakon keresztül a sötét égboltot figyelem. Vékony ingemen át is érzem a hűs levegőt. Csupasz talpam alatt a puha szőnyeg, szálaiba belefúrom lábujjaimat.
- Malcolm, szerelmem... Az egész éjszakát ezzel akarod tölteni? …az utolsó éjszakánkat itt?
Felszakad belőlem a feszült levegő, és megfordulok. Julian is emészti magát, talán még nálam is jobban, amennyire őt ismerem. Felé fordulok, és ahogy feltérdel az ágyon, meztelen testéről lecsúszik a takaró. A kandallóban vörösen izzó parázs megvilágítja hibátlan tejfehér bőrét, és újra bizsereg az ágyékom. Mindig, minden körülmények között képes akár egy pillantásával felizgatni, így pedig még inkább.
Leülök mellé az ágyra, és azonnal mögém térdel, vállaimra teszi meleg kezeit. Ingemen keresztül az érintése szinte égető.
- Ne haragudj – dörmögöm. Hagyom, hogy levetkőztessen, és amikor megérinti csupasz bőröm, légvételeim felgyorsulnak. Hozzám simul, átöleli széles vállaimat, amennyire bírja.
- Az én szerelmemben nem bízol vagy a sajátodban?
Nem, nem a bizalomról van szó. Az elválás ténye gyötör, de nem tudom most elmondani neki. Már megint fájdalmat okoztam neki, tudom hogy szenved és én csak nehezítem neki. Érzem forró könnyeit a vállamra hullni.
- Julian…
Rekedt suttogásom elhal a visszafojtott sírás halk neszei mellett. Azonnal megfordulok és szorosan magamhoz ölelem, ő pedig úgy kapaszkodik belém, mint egy elveszett gyermek.
- Sajnálom… Sajnálom… - súgom a nyakába újra és újra. Nem akartam hogy szomorkodjon az utolsó éjszakánkon, boldoggá akartam tenni, de már megint önző voltam.
Kisírja magát, és elernyed karjaimban. Leültetem az ágy szélére, elé térdelek hogy jobban lássam kedves kis arcát. Olyan bizonytalan mindig, folyton újra és újra éreztetnem kell vele, mennyire szeretem, és én boldogan teszek eleget ennek, ahányszor csak szeretné. Ha ez boldoggá teszi, minden nap minden percében megteszem.
- Malcolm… ?
- Julian Boleyn. A szerelmünk olyan, akár a Hold az égen. Csak az éj leple alatt ragyoghat teljes, tiszta szépségében, s még ha néha szemünk nem is találja a sápadt fényét, tudjuk, hogy örök és elpusztíthatatlan.
Leveszem ezüst nyakláncomat, és felteszem rá. Különb és értékesebb ékszerek százait birtokolja, az én kis szerény ajándékom meg sem közelíti azokat, de talán nem bántom meg vele. Ugyan miket gondolok? Hiszen ő Julian, a kedves és törékeny szerelmem, aki viszontszeret engem.
- Gyűrűt nem adhatok neked kötődésem, szerelmem jeléül, de szeretném, ha ezt a láncot mindig a szíved felett hordanád.
Könnyezve bólint, puha szőke fürtjei meglebbennek mozdulatától, a parázs bíbor fénye csillog ezüstös fürtjein.
- Malcolm… Szerelmem… soha… soha nem fogom levenni ezt a nyakláncot. Köszönöm…
Ölébe ejtem fejemet, derekát ölelik vastag karjaim. Néhány hosszú pillanat, majd egy finom simogatással jelzi hogy csókot szeretne. Megkapja, és ezzel az erővel magammal sodrom a puha ágyra, elmerülünk az ágynemű puha szöveteiben. Szorosan öleljük egymást, az utolsó nyugodt éjszakánkon. Talán soha többé nem kerül rá sor, hogy reggelig egymás karjaiban pihenjünk, talán majd csak évek múlva lesz ismét alkalmunk együtt elutazni valahová. Senki sem tudja, mit tartogat számára a jövő.
Elalszik, és én szép kis arcát figyelem, légvételeit hallgatom. Aludj kincsem.
Órák múlva, ahogy közeleg a hajnal, a kandalló parazsát figyelem az ágy szélén üldögélve.
Nem tudom mikor és hogyan, de amikor végre tudatom elszakítom a jövőtől, már vállaimat masszírozó puha kezeit érzem. Felsóhajtok és ellazulnak feszült izmaim. Apró kis puszikat is kapok, a maga gyermekien bájos módján fejezi ki nekem, milyen fontos vagyok számára.
- Jobb? – súgja a fülembe, forró lehelete végigbizsergeti egész testemet, ágyékom azonnal feléled.
- Sokkal - morgom mosolyogva. Édesen felkacag, kis ezüstcsengettyűként csilingel. Megcsókolnám, de incselkedve elhúzódik, ismét a kedvenc kis játékát játsszuk.
- Nézzük csak… úgy látom, mire ellazítottam az izmaidat, a merevség átkúszott máshova…
Izgató hangján túltesznek puha ujjai, amikor a vágyam félreérthetetlen jelére kulcsolódnak. – Ej-ej… mit csináljak veled?
Ezúttal is, mint eddig mindig... rávetem magam, de mielőtt megtehetném, amikor mér fölötte térdelek, meztelen talpát mellkasomnak támasztva tart vissza. Megdermedek, szépsége és izgató mosolya, halk nevetése bíbor vágyköddel borítja elmémet. Remegve, pattanásig feszült izmokkal, zihálva figyelem őt, miközben lángol a bőröm ahol megérint. Lábujjaim hasamra, ágyékomra csúsznak. Ujjai saját tejfehér bőrén kúsznak, rózsaszín kis mellbimbóit cirógatja, a látványtól már levegőt is alig bírok venni.
- Kend be magad – utasít halkan, karcsú ujjával az olajos üvegcsére mutat. Felnyögök, és azonnal engedelmeskedem neki, s amikor lábait széttárva felmosolyog rám, számra harapva bámulom. Formás combjai között ágaskodik kis hímtagja, alatta az apró kis labdacs csábítóan gömbölyödik, s a kis nyílás fel-felvillan, ahogy csípőjét felemeli izgatóan. Szinte félőrülten vetem rá magam, számmal az övét kutatom, nyelvem mohón veszi bortokba puha meleg barlangját. Végigharapdálom puha nyakát, mellkasán a kicsi rózsaszín bimbók felett éhes sirályként köröz nyelvem. Julian... Julian...
Hajamba marnak ujjai, engedelmesen nézek kéken ragyogó szemeibe.
- Malcolm… azt akarom, hogy semmire ne tudjak gondolni. Azt akarom, hogy elfelejtess velem minden mást a szerelmünkön és a testünk gyönyörein kívül.
Úgy teszek.
*
A hajnal első sugarai belopóznak, én pedig távozom. Korán reggelizem, majd a lovagok és katonák után nézek. Mire a herceg és az udvarhölgyek felsétálnak és beülnek a hintóba, már mindenki a lován ül, és felsorakozik.
Nagy csataménem hátán a hintó mellé léptetek, és előre hajolva nézek be az ablakon. A kéken ragyogó szempár azonnal felpillant rám.
- Indulhatunk, felség? – kérdezem tőle kifejezéstelen hangon. A mellette ülő udvarhölgy válaszol helyette.
- Mégis mire vár? Hát persze!
Meg sem rezzen az arcom, megvárom Julian válaszát.
- Igen.
Bólintok és a menet élére vágtatok.
- Egyik szemetek a hercegen, a másik a környéken! Az erdőben néhány útonálló előfordulhat, ezért kezetek ügyében legyen a kard, az íjászok pedig legyenek készenlétben! Ti hárman előre lovagoltok, felderítitek a terepet. Ha bármit láttok, azonnal értesítsetek. Indulás!
*
Egész úton visszafelé, Julian az udvarhölgyekkel foglalkozott. Velük vacsorázott minden egyes szállóhelyen, mosolyogva tréfálkozott velük, és ez csupán ízelítője annak, ami majd az udvarban vár rám. Három nap és éjszaka telik el úgy, hogy még csak meg sem érinthettem, amikor pedig hónapokon át minden nappalt és éjszakát együtt tölthettünk. Itt van az orrom előtt, centikre előttem sétál el nap mint nap... én még csak rám sem mosolyog. Nem ér hozzám. Csupán néha pillant rám szép szemeivel, és olyankor látom hogy ő is szenved, s ettől pedig még rosszabb az egész.
A menet betrappol a királyi vár leeresztett hídján, a kitárt kapukon beszáguldunk, és a hintó bekanyarog a széles lépcsősor elé. Odafent az udvarhölgyek és lovagok gyűrűjében a királynő áll. Kijött, hogy fogadja kedvenc unokaöccsét. Leszállunk lovainkról, és sisakjainkat hónunk alá véve hajolunk meg őfelsége előtt. Elhangzanak a szokásos protokoll üdvözlőmondatok, majd Erzsébet kinyújtja fehérre festett kezét, Julian pedig kötelességtudóan szorítja puha száját a gyűrűs ujjakra.
- Boldogsággal telik meg szívünk, hogy ismét láthatjuk – mosolyog le rá a királynő. – Mi holnap estére bált rendezünk a tiszteletedre, kuzin.
- Megtisztelsz felség. Addigra hercegi hátsómról is eltűnnek a rögös út fájdalmas emlékei.
Vidám nevetés jutalmazza pimasz kis mosollyal elsütött tréfáját, majd hirtelen eltánik az udvarhölgyek gyűrűjében. Rám egy pillantást sem pazarolva áramlik be a színes selyem és szatén kavalkád, az embertömeg a palotába.
- Szervusz, Malcolm – hallom a mély hangot. Amikor megfordulok, lord Montgomery komor arcával találom szemben magam.
- Mylord – hajtom meg a fejem udvariasan. – Hogy van lady Annabelle?
- A lakosztályunkban pihen. Arra kért, tolmácsoljam neked a meghívását a holnapi ebédre.
- Elfogadom, köszönöm.
Biccent, hogy tudomásul vette, majd mellém lép és amikor a lovam kantárját egy istállófiúnak adom, mellettem sétálva jön velem a palotába. Halkan beszámolok neki mindenről, amiről tudnia kell. Az odaútról, a herceg lábadozásáról, majd a visszaútról.
*
Egy teljes napig nem látom.
Lord Montgomery az első napon még nem tart igényt a szolgálataimra, így kipihenhetem az utamat, és ellenőrizhetem a palotaőrséget, beszélek a lovagokkal és híreket gyűjtök. Amíg távol voltam az udvartól, nem sok dolog történt. Néhány házasság, semmi több. Bál is csupán kettő volt, a királynő új törvényeket és rendeleteket bocsátott ki. Nem sok.
Este a katonáimmal vacsorázom, majd éjjeli őrjáratukra mennek, és én felballagok szobámba. Szinte fáj az üresség és a hideg, ami az egyszerű, dísztelen helyiségben fogad, és a keskeny ágy, durva vászon ágyneművel. A szolgáló forró fürdőt készített elő nekem egy nagy réz ülőkádban, aminek igazán örülök. Lemoshatom magamról az út porát. Amikor már a vízben ülök, és a szolgám a hátamat dörzsöli a szappannal, mosolyogva behunyom a szemem, és felidézem magam előtt Julian arcát.
- Már megint izzadt vagy – mondta fintorogva egyszer réges rég.
- A katonáimmal gyakoroltam. Ilyen egy lovag illata – vigyorogtam le rá pimaszul, és megpróbáltam elkapni, hogy a karjaimba szorítsam, de kisiklott a karjaim közül, és felszökkent az asztalra, meztelen talpát pedig a mellkasomnak feszítette, hogy távol tartson. Felmordulva ragadtam meg a bokáját, és bekaptam, finoman megharapdáltam apró kis fehér lábujjait. Finom édes volt, és virágillatú.
- Fürödj meg, koszosan nem engedlek az ágyamba – mosolygott gonoszkásan, szemeit félig lehunyva izgatóan nézett rám. Bármire rá tud venni ezzel a tekintettel, ezt tudta jól.
- Nem akarod az én szagomat magadon viselni? Bemocskollak teljesen – dörmögtem vágytól rekedt hangon, és ő felkacagott, édesen és izgatóan.
Amikor a szolgáló hirtelen a nyakamba zúdítotja a kancsó vizet, felpattan a szemem és felszisszenek.
Magányosan töltöm az éjszakát, testem sóvárog Julian után.
***
A bál estéje hamar elérkezik. Felveszem egy elegánsabb zekémet, fekete bársony, mellkasán a Montgomery ezüsttel hímzett címere. Oldalamon kardom lóg, karomon pedig egy ismeretlen, új udvarhölgy, egy kis címertelen grófkisasszony, akit lord Montgomery bízott rám. Lady Annabelle egyik távoli rokona, csupán tizennégy éves még, talán még ki sem virágzott, teste még fejletlen. Senki másra nem merték bízni, hisz az udvar tele van viperákkal és férgekkel. Természetesen a kislányt halálra rémítette marcona külsőm, az arcomon húzódó heg és a nyers modorom. Mégsem menekül előlem, engedelmesen hagyja, hogy kezénél fogva bevezessem a bálterembe. Vékony gyermeki testén sötétkék bársonyruha, nyakában velencei csipke. Gesztenyebarna haja csinosan feltűzve, nagy barna szemeivel mohón szívja magába a látványt, a színes emberforgatagot és a zenét.
Lord Montgomery sétál hozzánk, felesége ma este nem csatlakozott a bálhoz. Amikor náluk ebédeltem, megcsodálhattam dundi kis csecsemőjüket, aki nemrégen született. Lady Annabelle minden percét pihenéssel és a kicsinyével tölti, férje pedig amikor csak teheti, kettejükkel van. Sok terhet fogok emiatt levenni a válláról, hisz egyebet úgysem tehetek. Elviszi táncolni a kis Melissát, addig én körbesétálok. Szemeim önkéntelenül is Őt keresik, és amikor meghallom csilingelő kacagását, meleg borzongás és boldogság árad szét bennem. Istenem, mennyire hiányzott ez a hang!
Mivel magasabb vagyok az átlagnál, ezért könnyen körbe tudok nézni, és hamar meg is találom az olvadt aranyszínű szőke hajat a tömegben. Udvarhölgyek és udvaroncok gyűrűjében találom. Sugdolózik egy csinos sötéthajú szépséggel, keze a derekán pihen. Féltékenység mar belém, de arcom mozdulatlan maszk csupán. Egy röpke pillanatra találkozik tekintete az enyémmel, de ebben a pillanatban szólal meg mellettem Lord Montgomery hangja.
- Visszahoztam hölgyedet, barátom.
Átveszem a remegő kis kezecskét, és az izgatottan pihegő, tánctól kipirult kislányra nézek.
- Tetszik önnek a bál, mylady? – kérdezem tőle udvariasan.
- Igen, csodálatos! Itt mindenki szép, és a zene is elbűvölő, és...
Elakad a szóban, szemei tágra nyílnak, arca még vörösebbé válik, egészen nyakáig lekúszik. Követem tekintetét, és a felénk közeledő Julian mosolygó arcát látom meg. Haja aranyló fürtökben hullik vállaira, még nem olyan hosszú mint régen, de így is szépséges. Szemei kristályként csillognak, visszatükrözik a terem összes lámpájában táncoló lángok fényét. Tejfehér bőre szinte ragyog, testének karcsú és elegáns vonalait, elegáns testtartását kiemeli sötétkék bársony zekéje és nadrágja, csukóinál fehér csipke hullámzik, amely finoman libben minden mozdulatára.
- Lord Vitrol – búgja lágyan, mögötte két udvarhölgy áll, érdeklődve néznek végig a kislányon. Lekicsinylő pillantásaik súrolják az udvariasság határát, és ösztönösen feléled bennem a védelmező ösztön, de még erősebb az öröm, hogy végre ismét közelről láthatom Juliant.
- Mylord – biccentek hűvösen a herceg felé. – Kipihente az út fáradalmait?
- Fogalmazhatunk így is – mosolyog fel rám lenézően. – És ön? – Nem várja meg válaszomat, pontosan azzal a lekezelő módszerrel fordul el érdektelenül tőlem, ahogy régen. Mintha soha nem utaztunk volna el, mintha soha nem suttogta volna a fülembe a becéző szavakat. Mintha soha nem bújtunk volna össze a kis tavacska partján, nem szeretkeztünk volna át hosszú téli éjjeket.
- Ki ez a csinos kis hölgy önnel? Talán elrabolta tündérföldről? – búgja lágyan, és a pipacsvörös leány kezét felemeli, hogy megcsókolhassa kis kezét. Csábítóan néz a barna szemecskékbe, amelyek immáron csak őt látják, bimbózó szerelem aprócska mosolya sejlik fel a kicsiny ajkakon. Bosszúsan ráncolom a homlokom, miközben hevesen dübörgő szívemet próbálom csillapítani.
- Ő Lady Melissa Lockwood, Lord Montgomery hitvesének unokahúga.
- Lockwood? – kuncog egy udvarhölgy. – Milyen pórias név...
Julian nem esik ki a szerepéből, úgy tesz mint aki nem hallja a sértő megjegyzéseket, csak rendületlenül mosolyog a kislányra.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem mylady. Julian Boleyn herceg vagyok, szolgálatára.
- Na-nagyon ö-örülök – dadogja a kislányka, és már az ájulás közelében jár a boldogságtól.
Kürtök harsannak, feltárul a duplaszárnyas, díszesen faragott és lakkozott ajtó, és besétál a királynő. Hófehér ruháján ragyognak a rávarrt drágakövek, akárcsak nyakában, és lángvörös, feltornyozott hajában is. Fehérre festett arca kifejezéstelen, és amikor mindenki meghajol és a trón felé sétál, Julian elengedi Melissa kezét és elsiet mellettem. Egy aprócska papírdarab csúszik a tenyerembe, ujjai futólag érnek enyémekhez. Forró, édes borzongás áramlik végig rajtam, s az este további részében már nem is tudom mi zajlik körülöttem. A kislányt néhány tánckör után visszakísérem a szállására, hiszen későre jár már, s amikor végre egyedül maradok, szétnyitom a kis levélkét.
Emlékszel a kis cselédszobára?
Csak ennyi, és én már magam sem tudom mit teszek, csak a lábaim visznek előre.
A kis szoba üres, a keskeny ablakon a hold halvány fénye süt be. Minden ugyanolyan mint régen, csak a bútorok porosabbak. Az ágyon még ugyanúgy hever rég rajtafelejtett köpönyegem, amit akkor éjjel hagytam itt, hogy betakarjam alvó, meztelen testét. Megtorpanok az aprócska szoba közepén, és dermedten figyelem az ágyat, amelyen nyilvánvalóan azóta senki sem hajtotta álomra a fejét.
Mintha ezer éve történt volna. Akkor még gyűlöltem őt. Bántottam és megaláztam, újra és újra. Saját keserűségemmel és vágyammal kínoztam magamat és őt is.
Három rövid kopogás, és szívem hatalmasat dobban. Kinyílik az ajtó, belép rajta a sötétben egy alak, édes almaillata és a holdfényben felragyogó kristályszín szempár... Julian...
Szerkesztve Levi-sama által @ 2011. 10. 15. 22:30:54
|
| Silvery | 2011. 07. 10. 14:25:24 | #14944 |
Karakter: Julian Boleyn
Lecsukódnak a sötétzöld szemek, elveszi tőlem a lehetőséget, hogy a reményeimet kielégítő, megnyugtató csillogást olvassak ki sötét íriszeiből. Ugye nem csak az én fejemben kavarognak ilyen vad, őrült tervek, gondolatok? Ugye nem csak az én szívemet szorítja mardosó késztetéssel az önzés, a vágyak, hogy kettesben lehessünk? Hogy kisajátítsuk a másikat. Teljesen, véglegesen, örökké.
Szorosabban ölel magához, a karjai birtokló tartása eloszlatja minden kételyemet. Hogy csinálod, szerelmem? Hogy vagy képes ilyen könnyedén, ilyen egyértelműen eloszlatni az aggodalmaimat anélkül, hogy akár egy szót is szólnál?
Arcvonásai borús árnyakat rejtenek, a lenyugváshoz készülődő nap fénye megnyújtja a zavart, kellemetlen gondolatokat elfedő ráncok vékony, sötét árnyékait.
Szemeim könnybe lábadnak, szívem sóvárog a pillantása után. A szavai után… miért nem mond semmit? Hát Ő nem szeretne megszökni? Nem szeretné, hogy csak egymáshoz tartozzunk ezentúl mindörökre?
Bár viszont hallhatnám tőle a szavaimat…
Nem… Malcolm nem csinálna ilyet… Malcolm túl becsületes. Csak én vagyok ennyire önző. Csak én nem gondolok senki magamon kívül. Pedig milyen csodálatos lehetne…
Vajon valaha belefáradunk a tettetésbe? Gondolni sem szeretnék erre. Most nem… most túl kellemes, túl tökéletes ez a pillanat.
Kinyílnak a szemei, s én rögtön elveszek a gyengéd tekintetben. Felmelegíti szívemet, forró borzongást lehel minden porcikámba. Látom a szemeiben a szerelem mellett csillogó szomorú, komorabb gondolatokat, de szívem nem engedi, hogy tudomást vegyek róluk.
Miért nem lehetünk keserűség nélkül boldogok? Mit követtünk el, hogy ilyen árat kell fizetnünk a szerelemünkért cserébe?
Örökös hazugság. Én tudom a legjobban, hogy milyen fájdalmas, milyen nyomorúságos az ilyen élet. Én még kibírnám valahogy, de Malcolm… Malcolm túl őszinte, túl nyílt ahhoz, hogy elrejtse az érzéseit. Imádom érte, de a vesztünket fogja okozni.
Vajon mikor jön rá, hogy nem éri meg? Hogy a szerelem, amit nyújtani tudok neki, nem elég kárpótlásul az elveszített, üres évekért cserébe? A hazug szavakért, a veszélyes, kockázatos találkozásokért… nem elég ár, és én nem tudok többet adni neki. Semmi mást nem tudok adni, csak a szívemet és a szavamat, hogy soha nem árulom el.
Elhúzza ujjait arcomról, bágyadtan figyelem a mozdulatát, ahogy leszakít egy apró levelecskét.
- Julian... tudod milyen fa alatt ülünk? – Felemelem tekintetemet, apró hunyorgással veszem szemügyre a magasból lehulló ágakat. Hosszan, lekonyulva ölelik a fa vastag, erőteljes törzsét. Elhagyatottságot, fájdalmat sugároz minden vékony, könnyed ágacska, a gyenge szellő erőfeszítés nélkül kényszeríti őket heves táncba.
- Egy fűzfa. Egy... szomorú fűz. – Halk, rekedtes sóhaj, ajkaim szomorkás mosolyra húzódnak. - Milyen ironikus...
Mennyire illik hozzánk… a szerelmünkhöz… erős és határozott, mégis szomorú… szomorú és végtelenül törékeny, instabil… mintha bármelyik pillanatban kidönthetné a leggyengébb, legerőtlenebb szélvihar.
A gyenge, elhagyatott ágacskák halk nyöszörgéssel, susogással engednek a szellők akaratának…
- Akkor is itt lesz, amikor mi már porrá válunk.
Megremegek, szemeim egy pillanatra elkerekednek. Miért beszél a halálunkról? Miért érzek fojtogató idegességet a torkomban?
Nem értem.
- Mit akarsz ezzel mondani? – Megremeg a hangom, riadtságomat, megrökönyödésemet még csak leplezni sem próbálom. Felesleges, előle már képtelen vagyok bármit is elrejteni, ezt tudom. A tiszta szerelem összeköti a szívünket, és a szívek nem hazudnak.
Elmosolyodik, arca barátságosan, meleg szeretettel rezzen. Elsöpri jogtalan aggodalmamat, félelmemet, szemei lágyan cirógatnak.
Malcolm… szerelmem… ha tudnád, hogy a világot jelented számomra…
- Van egy régi hagyomány, vidéki parasztok körében. A párok kiválasztanak egy fát, amely haláluk után is emlékezik rájuk és a szerelmükre. Az erdei favágók az ilyen jeleket viselőket békén hagyják, babonásan tartva tőle, hogy az erdő szelleme bosszút áll, amiért kárt tesz a mély szerelem emlékében.
Néma áhítattal iszom szavait, szívverésem felgyorsul az édes gondolattól. Mély szerelem… olyan jó érzés hallani Malcolm ajkai közül ezt a kifejezést…
Olyan csodálatos érzés, hogy ő is úgy gondol rám, ahogy én gondolok őrá. Még mindig… még mindig olyan nehéz elhinni ezt az egészet, de már érzem… igen, minden pillanat egyre mélyebbre és mélyebbre lök a szerelmünk édes szakadékjában. Soha többé nem leszek képes kijutni az égbe nyúló falak közül. Soha többé…
- Legyen ő a mi fánk? Ezt szeretnéd, Malcolm?
Milyen csodálatosan gyönyörű gondolat. Mint egy eljegyzés, egy örökké szóló, megtörhetetlen pecsét… és megszeghetetlen, szent eskü…
Egy eskü, amely életünk végéig összeköt minket. Nem… nem életünk végéig. Még tovább. Akarom… akarom…
- Mit gondolsz erről? – Elmosolyodom, puhán, álmoskásan ejtem a vállára a fejemet, képtelen vagyok megszólalni. Csak egy pillanat… egy röpke pillanatra van szükségem, hogy leküzdjem az elérzékenyült örömkönnyeket, ajkaim reszketése lassan csitul.
Igen… most már menni fog…
- A gondolat, hogy ez a fa emlékezni fog ránk még sokáig, jó érzés... A szomorú fűz pedig tökéletesen választás kettőnknek... Jelképezi a boldogtalanságunkat, és az egymás iránti sóvárgást. – Megremeg a hangom, rövid, lélegzetvételnyi szünet után bágyadtan, összeszorult torokkal folytatom. - Mondd, Malcolm... szerinted a fűzfa ágai mindig lefelé hajoltak? – Vajon mindig ilyen szomorú volt? És ha nem… akkor vajon miért… miért ítéltetett soha véget nem érő gyászra? Mivel érdemelte ki az örökös könnyeket, az magány fájdalmát, a gyengeséget? - Talán... egyszer régen az ég felé nyújtóztak, arra vágyva, hogy megérinthessék a csillagokat és a napot, de aztán rájöttek hogy képtelenek rá, és ezért szomorúvá váltak. Elfordultak az égtől... – Vajon nekem van esélyem elérni a csillagokat?
Malcolm… segítesz nekem, hogy megérintsem az eget? Hogy érezzem arcomon, ujjaimon a nap fényének forróságát?
Ugye soha nem veszed el az életem forró napsugarait? Ugye soha nem fosztasz meg a szerelmedtől?
- Talán így történt.
Hosszút pislogva dörzsölöm a homlokomat a vállához, az illata, a belőle áradó melegség megnyugtat, mégis félelemmel, aggodalommal tölti el a szerelemtől bizonytalan szívemet.
Mégis mit teszek, ha egyszer elhagysz engem, Malcolm? Mi lesz velem nélküled? Hogy fogom tovább cipelni a mindennapok komor, elviselhetetlen terheit? Hogy leszek képes egyedül lélegezni, egyedül létezni? Nélküled már soha… soha nem tudnék élni…
Ugye tudod? Ugye tudod milyen fontos vagy?
Megreszketek, ujjaim gyengéden markolják meg ingét. Képtelen vagyok magamban tartani a szavakat. Ígéretre, szerelmes esküre vagy szükségem ahhoz, hogy megbizonyodhassak arról, hogy felesleges az aggodalmam… hogy nincs okom rettegésben élni… hogy ne kelljen minden csóknál attól félnem, hogy ez lesz az utolsó…
- Malcolm, ugye te soha nem fogsz elfordulni tőlem? Ugye? – A hangom vékony és halk, nehezemre esik elfojtani a könnyeket. Szerelmem…
Közelebb húz magához, a hajamban érzem lehelete forró, bizsergető csiklandozását. Ha nem lenne tele a szívem aggodalommal, most elmosolyodnék.
- Nem, kicsi szerelmem. Mindig szeretni foglak. – Halkan suttog a fülembe, már olyan szorosan öleljük egymást, hogy szinte eggyé olvad testünk.
Forró boldogság árad szét mellkasomban, arcomat elgyengülve temetem nyakába. Malcolm… hogy éred el, hogy ilyen vakon és kétség nélkül bízzak benned? Hogyan csinálod?
Megreszketek, ajkaimra aprócska, halovány mosoly kúszik. Amíg ő szeret… addig semmi rossz nem történhet. Az életem árán is megvédem ezt a kapcsolatot… hiszen mi másért érné meg feláldozni az életünket, mint a szerelemért? Vajon van ehhez hasonlóan értékes dolog a világon? Nem hinném.
- Én is téged. – Halkan sóhajtok mellkasába, érzem ujjait finoman, végtelen gyengédséggel a hajamba csúszni. Mintha egy törékeny, kényeztetésre és napfényre éhes rózsát simogatna… pedig igazából… igazából semmire nincs szükségem rajta kívül.
A karjaiban a szél csillogó homokszemekként repíti a másodperceket, újabb és újabb boldog pillanatok illannak tova.
Mindketten tudjuk, hogy lassan lejár az időnk, a nap narancsos pírja vöröslő port hint a ragyogó, lágyan hullámzó habokra, a Hold sápadt alakja lassan kezd felderengeni a víz homályos tükrében. Mintha megannyi tündér kelne életre, hogy boldog kacajaikkal a mi nyomorúságunkon mulassanak.
Felállunk, halk sóhajom elveszik a levelek puha susogásában.
Vajon mit lehetne a fába vésni? Nem tudom… igazából teljesen mindegy. Akármi is lesz az, különleges lesz a szívemnek.
~*~
Mély levegőt véve emelem fel a kezemet, figyelem a tenyerem fölött elterülő mesekék végtelenséget. A langyos napsugarak édes, meleg illata keveredik a tavaszi szellő által felénk lehelt virágillattal. Ezernyi fényes sugaracska táncol körülöttünk, csilingelő kacajukat elnyomja a víz halk, altató morajlása.
A tiszta, felhőtlenül kék égbolt alatt csak a fánk kizöldült, reszkető ágacskái nyújtanak hűs menedéket, a levelek nekünk énekelnek kedves altatódalt, ahogy a puha fuvallatok bele-belekapnak vékony ágacskáikba.
Egy hófehér pillangó repül el mellettem, szemeim boldog gyönyörködéssel figyelik lelkes táncát, úgy érzem, ha felé nyújtanám a kezemet, megérinthetném.
Mintha már mi is a táj, a természet részeivé váltunk volna, nekünk csobog a víz, nekünk csiripelnek a madarak, a napsugarak értünk simogatják a zöld fűszálakat.
Egy erősebb fuvallat tép hajamba, finom lökésétől végigcirógatja meztelen testemet néhány lenyúló ág, néma nevetéssel húzom fel térdeimet. Csodálatos.
Mintha egy álom, egy látomás lenne. Csak a miénk, és senki másé.
Már hónapok óta… hónapok óta tart ez a mese, ez a varázslat. Gondolni sem szeretnék arra, hogy nemsokára véget ér.
Elhessegetem a sötét aggodalmakat, tekintetemet lassan fordítom szerelmem felé. Hason fekszik, arcát összefűzött kezein pihentetve alszik békésen. Hallom a légzését, lassú és nyugodt, ajkain puha, meleg mosoly honol még álmában is. Lehet, hogy nem álmodik? Lehet, hogy nem is alszik?
Igazából majdnem mindegy. Pont ugyanolyan csodálatos érzés mindkettő.
Elmosolyodom. Képtelen vagyok rá, hogy ne boldog, elérzékenyült mosollyal nézzem őt, alakja fogva tartja a tekintetemet. Nem rég kaptam meg, és máris ismét feléledt testemben a vágy, hogy újra és újra érezzem a csókjait, az érintéseit… lehetetlen igazán betelni vele…
Ha mégis bekövetkezne… azt hiszem az lenne az a pillanat, amikor belehalnék a gyönyörbe.
Az oldalamra fordulok, a mozdulat néma, nem zavarja meg a természet halk neszeit. Megtámasztom a fejemet, szabad kezeim puha, pille érintéssekkel cirógatják végig a hátát, mosolyom nem rezzen, ahogy a sebeihez érek.
Már elfogadtam a tudatot, hogy én tettem vele ezt. Már elfogadtam, Malcolm elérte a szeretetével, a törődésével, hogy képes legyek megbocsájtani önmagamnak. Nem hittem volna, hogy valaha sikerülni fog.
Csakis neki köszönhetem…
Annyi mindennel tartozom neki… valaha képes leszek visszaadni mindazt, amivel ő nap mint nap megajándékoz? Mintha minden nap adna valamit… mintha minden vele töltött pillanat többé, értékesebbé tenne. Nem tudom megmagyarázni… talán a tiszta, mély szerelme elhiteti velem, hogy érek valamit… ha kiérdemeltem ezt a csodát, akkor talán tényleg…
Megrezzen érintésemtől, látom ahogy megrándulnak békés arcizmai. Meghitt mosolyomba akaratom ellenére is csintalan elégedettség vegyül. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Egyikünk sem mond semmit, gyengéd szeretettel cirógatom végig a sebeket a hátán, élvezzük a pillanat intim nyugalmát. Ezt senki nem veheti el tőlünk.
Hosszú, meghitt percekig játszanak ujjaim bőrén, néha megreszket, de a zöld szemek mindvégig csukva maradnak, a rózsaszín ajkakról nem illan el a mosoly.
Finoman csapok a fenekére, a kemény izmok gyengéden hullámzanak, ahogy kicsit összerándul, a halk csattanás megtöri a környezetünk néma nyugalmát.
- Megmártózom a kis tavacskában… Gyere velem te is. – Résnyire kinyílnak a gyönyörű szemek, látszik rajta, hogy félig még a hívogató álomvilág fogságában van. Könnyedén ki tudom csábítani az álmok közül… egy még sokkal gyönyörűbb ábrándvilágba.
- Most nincs kedvem. – Olyan nincs, hogy nincs kedved, szerelmem.
Mosolyom apró, boldog vigyorrá nő, már mellette térdelek, ujjaim csalogatóan, kéjesen simítgatják oldalát.
Ha nincs kedve… akkor csak csinálni kell.
Látom, ahogy lassan eloszlik tekintetéből a fáradtság, a nyomott lustaság érzése, pillantásában megcsillannak a vágy égető lángnyelvei. Nyertem.
Most már csak egy végső kegyelemdöfés kell, és máris az enyém minden figyelme…
- Naa... gyere, ne kéresd már magad. Finom a víz, majd meglátod! – Mosolyogva hívogatom tovább, szavaimból kihallatszik elégedett büszkeségem. Annyira csodálatos érzés, hogy képtelen nekem ellenállni. Még soha nem fordult elő, hogy valamire nem-et mondott volna…
Édes kis szerelmem…
Puha lépést teszek a tavacska irányába, szemem sarkából látom, ahogy felkel, sóhaja kellemesen lágy szellő.
Mielőtt még egyet léphetnék, gyengéd rántást érzek hátulról, ösztönösen sikkantok fel, ahogy a karjaiba kap, az ijedt sikoly jókedvű, boldog nevetésbe fúl, mikor magához ölel. Gyengén kapálózok a karjai között, csupasz bőrük puhán simul össze, elég néhány hosszú lépés, már a tó kövein állva ölel.
- Ne! Jaj ne! Segítség! – Hangosan kacagva próbálok kiszabadulni a kezei közül, mielőtt a vízbe dobhatna, a tekintetében a jókedvű játszadozás hirtelen alakul gyengéd szerelemmé. Törődő, óvatos mozdulatokkal tesz le, arcomon elmélyül a forró pír. Az én kedves, figyelmes szeretőm… miből van a szíved, Malcolm? Aranyból?
Birtokolni akarom. Az egészet… minden apró, tiszta, kedves milliméterét.
A törődése, a figyelme, a féltése minden cseppjét magaménak akarom tudni.
Puhán cirógatom meg nyakát, miközben köré fonom kezeimet, testem az övéhez simul, ahogy lábujjhegyre állva emelkedem ajkaihoz, hogy megcsókoljam. Éreznem kell… minden pillanatban éreznem kell.
Lágyan, kínzó játszadozással simítom meg száját ajkammal, finoman megnyalintom, miközben ő birtokló gyengédséggel simítja végig oldalamat. Megborzongok, szemeimben huncutság csillan, ahogy kicsit hátrébb hajolva keresem meg a jókedvű tekintet meleg pillantását. Olyan csodálatos érzés… akarom őt… de előbb…
- Megkeserülöd ezt még. – Ujjaim mellkasára csúsznak, édes vigyorral lököm meg testét, s a következő pillanatban már a víz hangos csobbanásának hangját fújja felém a puha, cirógató szellő.
Felnevetek, mellkasom csordultig van szenvedélyes, felhőtlen boldogsággal. Most bármin tudnék nevetni, könnyűnek, súlytalannak érzem magamat, szemeim szinte könnybe lábadnak a heves kacajtól.
A mellkasom rázkódik, elcsituló nevetéssel figyelem, ahogy kibukik a víz felszíne alól, a róla lereppenő vízcseppek ezernyi apró kristálygömbként csillannak a nap éles fényében. A nevetésből egy röpke pillanat erejéig néma áhítat, forró, csodálattal vegyült vágyakozás válik, de ahogy ő is felnevet, a jókedv és a heves szerelem édes boldogsága elmossa a vágy csípős követelőzését.
- Na megállj csak! – Felsikítok, ahogy a vízben gázolva lép hozzám, nincs időm hátrálni, a bokámnál fogva ránt be magához. Kacagva, kapálózva élvezem a hűvös víz frissítő, gyengéd cirógatását, képtelen vagyok abbahagyni a nevetést.
Szinte megfojt a boldogság, az öröm.
Nem tudom, hogy a játszadozás, az édes dulakodás mikor ment át lassú, mély csókolózásba, ujjaim finom szeretettel túrnak a nedves tincsek közé, lábaim dereka köré fonódnak. Újabb és újabb apró, szeretetteljes harapások, kicsiny, boldog sóhajok. Élvezzük a pici, finom érzéki örömöket, az összetartozás és a szerelem gyönyörét. Gyengéd, szinte nem létező simítások, halk, szinte néma nyögések, heves, szinte égető tekintet.
Már a takarón fekteti el nedves testemet, az ajkaimon honoló szerelmes mosolyban mohó vágyakozás bujkál. Lassú mozdulatok, elnyújtott, kínzó simítások. Forróság, lángok nyaldosása, a Nap mintha az Ő tekintetéből árasztaná a forró sugarait.
A csók egyre mélyebb, egyre hosszabb ideig nyúlik ajkaink finom tusája, kezeink a másik testét barangolják be. Minden izmát, minden apró hajlatot és kicsiny bőrfelületet ismerni akarok, ujjaim felfedezőútja lassú és aprólékos, borzongó testünk finoman egyesül a legérzékenyebb ponton.
Halk nyögés, boldog mosoly, érzéki reszketés.
Óvatos lökések, ütemesen megfeszülő majd elernyedő izmok, meghitt, intim lomhaság hadakozik a sóvárgás türelmetlen lüktetésével.
Elsuttogott szavak, talán csak a fejemben léteznek, talán tényleg újra és újra örök szerelmet vallanak összeforrt ajkaink.
Hosszúra nyúlik az aktus, az idő fogalma megszűnik létezni. Csakis mi létezünk, nincs semmi és senki más. A vágy könyörög, a nyögések hangosabbá válnak. Nem lehet tovább húzni, testünkben zihál a szenvedély, tekintetünk elhomályosul. Gyorsabb, követelőző mozdulatok, apró, finom karmolás, érzéki harapások édes sorozata.
A gyönyör elsöprő hulláma egyszerre borít el minket, ajkaim tátva maradnak, nyögésem hangtalan, mégis természetfeletti élvezetet rejt, fenekem felemelkedik a puha takaróról, ahogy ívbe feszül testem.
Hihetetlen érzés… a pillanatnyi kielégültség… nem csak testi… lelki is.
Zihálásunk elhal, a természet hangjai uralják figyelmünket, ahogy kipihenjük a gyönyör remegtető, felkorbácsoló érzését.
Hosszú percek szállnak el, Malcolm háton fekszik, s én az oldalához bújva pihentetem fejemet a vállán. Ujjaim kábán, öntudatlanul cirógatják hasának bőrét, az utóbbi időben olyannyira szokásommá vált, hogy néha attól rettegek, egy rossz pillanatban elfelejtkezem majd magamról mások társaságában is.
De amíg kettesben vagyunk… muszáj érintenem… muszáj éreznem a melegét.
Felpillantok rá, szemei elmélyült gondolatokkal figyelik a lehulló ágacskák körkörös táncait, ajkaimra kellemes, szerelmes mosoly kúszik.
- Szerelmem… - Lágy sóhaj, szinte alig tűnik ki a szél susogásából, Ő mégis meghallja.
Mindig meghallja. Mindig tudja, érzi, mikor van szükségem a figyelmére… teljesen függővé váltam. Örökké…
Felém pillantanak a forrón örvénylő szemek, érzem, hogy elég a pillantása ahhoz, hogy kicsit elpiruljak.
- Mondd kicsim. – Halkan unszol, mikor látja, hogy tekintete belém fojtotta a szavakat, s ez mosolygásra késztet.
Édes, kedveskedő becézgetések… mindig ezt csinálja. Olyan drága a szívemnek minden becézés, minden halkan sóhajtott, gyönyörű, szeretetből kiejtett megnevezés.
- Mire gondolsz most? – Tudni akarom. A testét, a lelkét, a szellemét… mindenét ismerni akarom… az érzéseit, a gondolatait.
- Arra, hogy olyan boldog vagyok, mint eddig soha.
Megrezzen mosolyom, úgy érzem képtelen lennék egy ilyen felszínes gesztussal kifejezni, amit a szavai jelentenek számomra.
Mit tegyek, hogy tudja?
Hiszen mosolygunk, ha valaki kedvesen szól hozzánk… mosolygunk annyitól, ha egy figyelmes szívességet tesznek nekünk, vagy ha egyszerűen csak szépen süt a nap egy borús éjszaka után.
Mivel fejezhetném hát ki azt a boldogságot, amit érzek? Lehetséges egyáltalán? Nem tudom…
Kicsit felkönyökölök, hogy közelebb hajolhassak hozzá, ajkaink puhán érnek össze, ahogy gyengéd csókkal jutalmazom.
Malcolm… talán még túlságosan fiatal és tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy kifejezzem mindazt, amit érzek… talán… amíg rájövök, hogy mit tehetnék viszonzásképp, ugye megelégszel a mosolyommal és a hálás, szerelmes csókokkal?
Csak amíg kiderítem létezik e mód, hogy valaha mindezt a boldogságot megháláljam neked…
Elveszünk egymás tekintetében, mosolya maga a mennyország. Megborzongok, ahogy ujjai lágyan érintik arcomat, majd hajamban találnak békés nyugalomra. Egy röpke pillanatig lehunyom szemeimet, így élvezem a gyengéd érintést.
- Meddig maradhatunk itt? Az a két boszorka mikor utazik vissza?
Lassan nyitom ki szemeimet, szinte érzem, ahogy az aggodalom felhői borút hoznak szerelmünk végtelenül kék égboltjára, tekintetemben egy csöppnyi komorság csillan.
Tudom, hogy észreveszi, túlságosan jól ismer már hozzá, hogy ne vegye…
Felesleges lenne tovább húzni az időt… egyszer úgyis el kell mondanom neki…
- Lady Jane és Lady Selena velünk együtt térnek vissza az udvarba, csupán rám várnak. Nyáron a királynő nagy bálszezont kíván tartani, és nem maradhatok távol.
Halkan ejtek ki minden szót, a közös, intim kis világunkat elfújja a hűvössé váló szellő.
Valamikor tényleg mindez a múlté lesz? Valamikor tényleg magunk mögött kell hagynunk ezt a varázslatos látomást? Miért? Miért kell, hogy vége legyen?
Az udvarban… istenem, az udvarban mi lesz velünk? Hiszen alig láthatom majd, s mikor végre találkozhatok is vele, a közömbösség kegyetlen maszkját kell magamra húznom.
- Mikor indulunk? – Halk, komor szavak. Összeszorítom megreszkető ajkaimat. Malcolm…
Lehunyja a szemét, hogy elrejtse előlem fájdalmát.
Még most is védeni akar.
- Sajnálom szerelmem, ne légy ilyen csalódott. Élvezzük ezt a szép napot... – Nem akarom… nem akarom elrontani az utolsó napok varázsát. Nem akarom, hogy minden pillanatot előre megmérgezzen a félelem, a kételyek…
Elég lesz az udvarban elviselni… elég lesz akkor cipelni ezt a terhet.
- Mikor indulunk? – A hangja komoly, tudom, hogy nem nyugszik, amíg nem árulom el neki… azt is tudom, hogy most már felesleges a próbálkozás, hogy elrejtsem előle az utazás közeledtének fájdalmas tudatát.
- Nemsokára. Talán még néhány napig maradhatunk, de nem húzhatom tovább az időt örökké, a két udvarhölgy folyamatosan nyaggat. – Már így is… már így is túl sokat maradtunk.
Erzsébet már egy hónapja írt levelet, hogy menjek haza… akkor még használhattam a betegségemet ürügy gyanánt, de már hetek óta nem érzem az utóhatásait sem, és annak köszönhetően, ha Malcolmmal minden nap kilovaglunk, az erőnléti állapotom is hamar helyrejött.
Egyszerűen… elfogytak az indokok… már nem maradhatunk anélkül, hogy gyanúba keverném magunkat. Erzsébet szereti a pletykákat és az érdekes híreket, minden bizonnyal élvezettel csámcsogna azon, hogy melyik itteni nemeslány ejtette rabul a szívemet és már azon sem lepődnék meg, ha Malcolmmal párosítana össze…
Finom érintést érzek a hajamban, Malcolm szeretgető gyengédsége elmossa a fájó, sötét gondolatokat, és nyugalmat ültet a helyükre.
Lehunyom szemeimet, mély levegőt véve szívom magamba édeskés, kellemes illatát. Szinte elbódít… annyira imádom.
- Rendben, angyalka. Akkor néhány nap múlva elindulunk. – Bárcsak ne kéne… bár örökre így maradhatna minden. Annyira csodálatos lenne…
~*~
Néma, fáradt sóhaj szalad ki ajkaim közül, ujjaimat lágyan vezetem végig a szaténágynemű puha ráncain. Hideg az anyag, egyedül fekszem a hatalmas matracon, tekintetemmel végigsimítom az ablak előtt álló kedvesem merev, feszült alakját.
Hosszan, szó nélkül figyelem, a máskor felhőtlen, boldog arcvonásait most az aggodalom, a komorság sötét, mély ráncai árnyékolják be. Komoly tekintete a csillagos eget, a kastély körül elterülő erdők éjszakai homályát kémleli mozdulatlanul, rezzenéstelenül.
Lassan ülök fel az ágyon, áttetsző selyemköntösöm leomlik vállaimon.
- Malcolm, szerelmem… - Hangom halk, olyannyira csendes, hogy szinte eggyé olvad a lángok néma énekével, a falakon édes táncot járnak a sötét árnyak, csak minket bénít le szívünk gyásza.
Vajon mire gondolsz most, Malcolm? Mi jár a fejedben, miközben komor fájdalommal figyeled a holdtalan égboltot?
Nem fordul felém a megbabonázó szempár, ajkaim megreszketnek, lassú, bizonytalan mozdulatokkal térdelek fel az ágyon. Rossz így látni őt… rossz így látni magunkat… tényleg így kell lennie? Tényleg el kell mennünk?
- Az egész éjszakát ezzel akarod tölteni? – Rövid szünetet tartok, elszorult torokkal folytatom. - …az utolsó éjszakánkat itt? – A csalódottság, a határozatlan, vágyakozó bú kitűnik hangomból, sóhaja végre megtöri a fagyott mozdulatlanságot. Felém lép, és én várakozón, hívogatón nyújtom ki a kezemet. Muszáj éreznem, hogy velem van. A szívem bizonyítékot követel.
Az ágy mellé ér, egy finom mozdulattal ül le a szélére, s én mögé térdelve simítom a vállaira a kezeimet. Megborzong a cirógatástól, halk, meggyötört hangja éles tőrként mar szívembe.
- Ne haragudj. – Nem válaszolok, félek, hogy hallaná hangomban a fájdalmamat. Lágyan érintem a rajta lévő fehér vászoninget, s ő ösztönösen, engedelmesen emeli fel a kezeit, hogy levehessem róla. Remegnek ujjaim, ahogy megcirógatom tarkóján a puha, lágy hajtincseket.
Hallom felgyorsulni a légzését, szinte érzem, ahogy fokozatosan eloszlanak az aggodalmai. Bár nekem is ilyen könnyen menne…
Malcolm őszinte… ő bátor… eléggé bátor ahhoz, hogy beismerje, felvállalja a félelmét, az aggodalmait. De én mit teszek? Megpróbálom elrejteni előle, pedig a szívem mélyén megöl a rettegés.
Mi lesz velünk? Mi lesz a kapcsolatunkból? Veszélyes, gyilkos viszony… minden apró lopott, tiltott érintéssel az életünkkel fogunk játszani.
Képtelen vagyok rá, hogy ne tegyem fel magamnak újra és újra a kérdéseket.
Vajon megéri?
Vajon képesek leszünk örökre fenntartani az álcát? És ha nem… akkor…
…vajon meddig bírjuk? Meddig tudjuk cipelni a terhet, amit az udvari képmutatás szab ránk?
Átölelem hátulról, ajkaimat a füléhez simítom, lágyan lehelek bele.
- Az én szerelmemben nem bízol vagy a sajátodban? – Hiába fáj, kínoz a kérdés, úgy érzem muszáj feltennem.
Én tudom. Én tudom, hogy soha, semmiért nem hagynám el őt. Tudom… de vajon ő is így érez? Vajon ő is kitart mellettem? Annyira rettegek… soha többé nem tudnék nélküle élni.
Félek a válaszától, de nem vagyok képes tovább magamban tartani a kikívánkozó szavakat. Muszáj hallanom.
Apró, égető könnycseppek csurrannak végig arcomon, a félelmem fojtogató fájdalma végre utat tört magának, innentől már nincs visszaút.
- Julian… - Hangosabban, szinte bocsánatkérően ejti ki nevemet, ujjaim ajkaimra simulnak, hogy elrejtsem halk zokogásom árulkodó hangjait. Felém fordul, erős, határozott karokkal emeli az ölébe remegő testemet, s én gyenge, védelemre és vigaszra éhes kisgyermekkén bújok mellkasához. Erősen tart, arcát a hajamba temetve görnyed előre, kétségbeesetten, görcsösen öleljük egymást, akár az örök búcsút vevő szerelmesek.
- Sajnálom… Sajnálom… - Halkan zihál a hajamba, reszkető testem szinte eggyé olvad az övével, sírásom csak felerősödik mély bűntudata hallatán. Nem ezt akartam… én csak hallani akarom… csak hallani akarom, hogy szeret.
Újra és újra hallanom kell.
Hosszú percek telnek el, s mikor lecsillapodott testem heves rángatózása, óvatosan emel ki az öléből és az ágy szélére ültet. Szemeim elkerekednek, mikor fél térdre ereszkedik előttem, az érzékeny reszketés visszatér ujjaimba, ahogy ajkaim elé kapom őket.
- Malcolm… ? – Halk, félénk sóhaj, kérdő, értetlen pillantás. A szívem a torkomban zihál, lábujjaim gyengén, reszketegen érintik a hűvös márványpadlót.
Miért? Miért… miért térdelt le?
A tekintete komoly, őszinte, mély érzelmek és eltökéltség izzik benne. Ujjai gyengéden érintenek, szabad kezemet a tenyerei közé veszi, forró csókot lehel kézfejemre, miközben meghajol előttem.
- Julian Boleyn. – Beleborzongok, ahogy a teljesen nevemen szólít, szemeim lassan elhomályosulnak a vastag könnyfátyoltól. – A szerelmünk olyan, akár a Hold az égen. Csak az éj leple alatt ragyoghat teljes, tiszta szépségében, s még ha néha szemünk nem is találja a sápadt fényét, tudjuk, hogy örök és elpusztíthatatlan. – Elfojtok egy nyögést, ahogy kitörnek belőlem a boldogság mardosó könnycseppjei, de ő rendületlenül folytatja.
Istenem… Istenem, Malcom… hogyan… hogyan tudod mindig, hogy mit kell mondanod? Honnan jönnek ezek a gyönyörű, minden kételyt és fájdalmat eloszlató szavak?
Megremegek, ahogy elengedi kezemet, gyengéden nyúl a nyakához, és kikattintja a rajta lévő vékony ezüstlánc kapcsát.
Mozdulatai lassúak, ahogy kicsit felnyújtózva akasztja az én nyakamba, dermedt döbbenettel merülök el a meleg, bizalomtól ragyogó pillantásban.
- Gyűrűt nem adhatok neked kötődésem, szerelmem jeléül, de szeretném, ha ezt a láncot mindig a szíved felett hordanád. – Megborzongok, reszkető ujjaim az apró, keresztet formáló medálra csúsznak ajkaimról, némán könnyezve bólintok.
Nekem is… nekem is mondanom kell valamit. Én is el akarom neki mondani, hogy mit érzek. Azt akarom, hogy ő is tudja… hogy ő is boldog legyen…
- Malcolm… - Reszketeg sóhaj. – Szerelmem… soha… soha nem fogom levenni ezt a nyakláncot. Köszönöm…
Kicsit felemelkedik, de még mindig a földön térdel, hozzám bújva temeti arcát a hasamba, mellkasomba, hosszú kezei könnyedén ölelik körbe vékony derekamat.
Ujjaimat a hajába fúrom, lassú, bizonytalan mozdulatokkal kényszerítem magamra tekintetét, s kicsit előre görnyedve pecsételem meg mély, megszeghetetlen eskünket egy forró, könnyektől kesernyés csókkal.
Pár perccel később már az ágyon fekszünk összebújva, néma, rezzenéstelen meghittséggel élvezzük a másik közelségét. Néha puhán végigcirógatja oldalamat, s én orrommal megcsiklandozom mellkasát válaszul.
Varázslatos, békés pillanat… talán az utolsó…
Nem baj… annyira kellemes és forró… Malcolm… bíznom kell magunkban… bíznom kell benned és abban, hogy soha nem fogsz elhagyni… hogy nem törik meg a szerelmed…
Órák telnek el, lassan, bágyadtan nyitom ki szememet, amikor Malcolm kellemes melegsége eltávolodik testemtől.
Az ágy szélére ülve mered a haldokló lángnyelvekre, a szoba lassacskán teljes sötétségbe burkolózik. Hát még mindig nem tudja álomra hajtani a fejét?
Feltérdelek, az éjjeli szekrényen egy porcelánkancsóban finom illatú fürdőolaj tükrözi vissza a csillagok halovány fényét. Belemártom ujjaimat, majd gyengéden kenem Malcolm vállaira a selymes folyadékot.
Érzem megremegni, majd fokozatosan ellazulni izmait a gyengéd masszírozástól, szemeit lehunyva élvezi ujjaim gyakorlott mozdulatait. Szeretem masszírozni őt, szeretem érezni a kezem alatt az erős, remegő izmokat. Imádom, amilyen hatással vagyok rá…
Szinte teljesen ellazul, ajkain feldereng a jól ismert meleg, meghitt mosoly, ahogy apró puszik követik ujjaim nyomát nedves bőrén.
Olajos ujjaim előre csúsznak, hátulról hozzásimulva simítom végig reszkető mellkasát, kezem kínzó, csábítgató simítgatásai meg-megakadnak mellbimbóin, teste elnehezedik.
- Jobb? – Halkan suttogok közvetlenül a fülébe, megborzong, ahogy sóhajom cirógatja bőrét, most már igazi, forró mosoly honol arcán.
- Sokkal. – Felkuncogva puszilom meg, s ő oldalra fordítja a fejét, hogy csókot lopjon ajkaimról, de vigyorogva húzódom el a támadás elől.
Játékosan az alsó ajkamra harapok, érzem megfeszülni ujjaim alatt mellizmait az ismert arckifejezés láttán, a zöld szemekben lángra gyúl a szenvedély tüze.
Elillan a feszültség, a kételyek és a sötét gondolatok. Nem marad más csak mi ketten és a soha véget nem érő, örök éjszaka.
Édes vigyorral simítom lejjebb ujjaimat, még mindig fülét cirógatják mosolygó ajkaim.
- Nézzük csak… úgy látom, mire ellazítottam az izmaidat, a merevség átkúszott máshova… - Kőkemény hímvesszőjére kulcsolom síkos ujjaimat, de nem kezdem el masszírozni, csupán kínzóan lágy érintésekkel ingerlem. Remeg a teste. – Ej-ej… mit csináljak veled? – Hangosan felmorranva ugrik fel az ágyról, tekintete elsötétül a vágytól, ahogy felém fordul, s én is hasonló sóvárgással nézek végig csillogó, felizgatott testén.
Hátrébb csúszva fekszem el a puha matracon, kezeim hívogatón felé nyúlnak. Feltérdel az ágyra, de mielőtt rám vethetné magát, finoman simítom lábujjaimat csúszós mellkasára.
Apró, huncut mosollyal simítom végig testemet, miközben lábujjam lassan a hasára, majd ágyékára siklik, a szemeiből végleg eloszlik minden józan fény, izmai türelmetlenül remegnek, de én tovább kínzom.
Addig akarom gyötörni magunkat, amíg nem tudunk gondolni a holnapra. El akarom tüntetni a jövőnk árnyait, hogy csakis a jelen gyönyörűsége uralja az utolsó éjszakánkat.
Vékony ujjammal mellbimbómon körözök, tekintete követi lomha mozdulataimat, lábammal még mindig távol tartom magamtól, puhán masszírozom ágyékát.
Lassan emelem fel ujjamat, az olajos kancsó felé bökök vele, majd halkan duruzsolva adom ki az utasítást.
- Kend be magad. – Megborzong, s már az én izmaim is reszketnek a visszafogott vágytól, mohón figyelem, ahogy a kancsó felé hajol, majd vastagon bekeni olajjal merevedését, a kandallóban izzó parázs fénye narancsos árnyalattal fest be minket.
Buja mosollyal eresztem le lábamat, finoman, csalogatón tárom szét combjaimat, s ő nem tétovázik. Fölém mászik, ajkaink eggyé forrnak, testem már reszket, ahogy lejjebb csúszva harapja meg ágaskodó mellbimbómat.
Puhán csúsznak ujjaim a hajába, kicsit felhúzom fejét, hogy tekintetünk összeolvadhasson.
- Malcolm… azt akarom, hogy semmire ne tudjak gondolni. Azt akarom, hogy elfelejtess velem minden mást a szerelmünkön és a testünk gyönyörein kívül.
Nyögésem elveszik morranásában, ahogy belém hatol, a mozdulat durva szenvedélye elkábítja józan gondolataimat. Semmi nem marad… semmi csak forróság…
~*~
A reggel nyomasztó fényessége hamar eljön. Túlságosan is hamar, fáradt szemeim szomorú kétségekkel figyelik a felkelő nap első sugarainak boldog, életvidám játszadozását.
Bennem mintha megölnének valamit.
Mintha kitépnék a testem egyik részét, mintha elvennék tőlem a legboldogabb pillanataim emlékét.
Megremegek, érzem hátulról körém fonódni Malcolm kezét, finoman húz magához.
Ő sem tudott aludni, néma fájdalmunk eggyé olvad.
Itt az idő, ha sokáig marad, veszélybe sodorjuk titkunkat. A szolgák ma valószínűleg korábban kelnek az utazás miatt, a ruháim már a szoba szélén sorakozó utazóládákban pihennek. Hosszút pislogva sóhajtok.
Még soha nem volt ilyen nehéz a reggeli búcsúzás. Mindig tudtuk, hogy ebéd után újra együtt lehetünk…
Most… nem tudom… nem tudom, mi lesz…
Ujjaim a nyakamban pihenő apró keresztre csúsznak, egyikünk sem bőbeszédű, csupán rövid, szerelmes szavakkal és érintésekkel búcsúzunk el egymástól.
… búcsú… ki tudja meddig…
Miért érzem úgy, mintha örök búcsút mondanánk? Hiszen együtt leszünk… igen, a testünk együtt lesz… a lelkünk, a szívünk viszont talán soha nem fogja viszontérezni azt a békés, közös harmóniát.
~*~
A hölgyek nagyon izgatottak egész úton, unottan könyökölök keresztbe vetett lábaimra, miközben tekintetemmel a hintó ablakából kipillantva figyelem a hófehér bárányfelhőkkel borította égboltot.
Szép időnk van… csodálatos lett volna kettesben tölteni ezt a napot vele a titkos kis helyünkön…
Igen… csodálatos lett volna…
Vajon látom még valaha azt a helyet? Nem hiszem…
Összeszorul a torkom, megremegve hajtom le a fejemet, a fülemben csak irritáló háttérzajnak hangzik Lady Jane lelkes csicsergése.
Holnap koradélután megérkezünk… és minden… minden olyan lesz, mint amilyen volt?
Vajon hogy fogjuk megoldani? Vajon hogy fogjuk kibírni egymás nélkül?
|
| Levi-sama | 2011. 07. 07. 21:58:33 | #14882 |
Karakter: Lord Malcolm Vitrol
A kis levélkét elégetem a szobám kandallójában, amit nekem küldött. Nem szerepel rajta semmi különleges, csak annyi hogy vár a könyvtárban ebéd után, mégis jobbnak látom nagyon óvatosnak lenni. A szolgák elmondták, hogy két nemeshölgy érkezett a kastélyba, Lady Selena és Lady Jane. Ilyenkor örülök, hogy egy kisnemes vagyok, aki nem számít, agy nem veszik zokon azt sem, hogy nem rohanok üdvözölni őket. Úgyis csak Julian érdekli őket, az én kis angyalom.
Megebédelek a lovagjaimmal a számukra fenntartott kisebb és minden eleganciát nélkülöző étkezőben, majd a könyvtárba sietek. A délelőtti edzés után jól esett egy kis fürdés és egy finom ebéd, és most láthatom az én kis kedvesemet is, délután pedig lovagolni megyünk. Nincs nálam szerencsésebb, hiszen az egész délutánja az enyém, és ha minden jól megy, az éjszakát is vele tölthetem majd.
Benyitok a könyvtár ajtaján, és ledermedek. Julian és Lady Jane egyszerre pillant rám, a hölgy feje hátrahajtva, nyakát felkínálva egy csókra. Számtalan ehhez hasonló flörtölésnek voltam már szemtanúja az udvarban, nem érdekelt különösebben, de ez most fájt. Megfeszülnek ujjaim a kilincsen, de elengedem és kifejezéstelen arccal meghajolok.
- Üdvözlöm válunk, mylady.
- Sir Vitrol, rég láttam.
- Mylord, a lovak készen állnak… ha önnek is megfelel, indulhatunk – fordulok Julian felé. Mielőtt megszólalhatna, Lady Jane kuncogva lép közelebb hozzá, és vállára teszi ujjait, de engem figyel. Különös viselkedés, mintha tudná hogy mivel bosszanthat fel engem, még élvezi is. Ami még fontosabb: veszélyes ez a játék, észnél kell lennem. Mégsem bírom kifejezéstelen tekintettel nézni, hogy megérinti őt, én pedig nem.
- Sir Vitrol, rosszkedvűnek tűnik. Talán ennyire zavarja, hogy a volt szerelme hasonmását csókolózni látja?
Kísérteties csend borít be minket, és csak egy pillantást engedélyezek magamnak, hogy lássam Julian reakcióját. Nem uralkodik arcvonásain, látom rajta milyen fájdalmat érez. Ez a kígyó sem különb a többinél, legszívesebben kidobnám ebből a várból, de mivel ez nem az én otthonom, így nem tehetem meg. Az bizonyos, hogy a saját házamban nem tűrném meg. Nyilvánvalóan mélyen felháborodna ha most megragadnám és kipenderíteném innen. Közelebb lépek egy gúnyos mosollyal. Mylady, lehet hogy drága ruhában és ékszerekkel csillog itt előttem, de ön értéktelenebb mint a csizma a lábamon.
- Köszönöm, mylady.
- Micsodát?
- Köszönöm, hogy a méregtől izzó szavaival eszembe juttatta, hogy amit Lady Julia iránt éreztem, közel sem volt a szerelemhez. Most már tudom.
A hölgy engem figyel, nem láthatja hogy Julian a szája elé kapja remegő kezecskéjét és elpirul. Édes kis hercegem, ezt az álcázást még gyakorolnod kell. Néhány másodperc alatt összeszedi magát, így megnyugodva hajtom meg fejem.
- Az istállóban leszek mylord, kivezetem a lovakat. Ha befejezte az enyelgést, akár mehetünk is.
Magukra hagyom őket.
Az istálló, a széna és a lovak ismerős illata megnyugtat. A lovászfiútól átveszem a lovak kantárját, és már meg is érkezik Julian. Selymes fürtjeit copfba fogta, világoskék vastag zekét és kényelmes nadrágot, lovaglócsizmát visel. Mindig, mindenben szép, és arcán az egészséges és üde pír még különlegesebbé teszi. Tekintetünk összefonódik néhány hosszú pillanatra, szívem hevesen dübörögni kezd. Kivezetem a lovakat, csendben jön mellettem.
- Malcolm… - súgja, és mosolyától lángra kel ágyékom. – Még soha nem kívántalak ennyire.
Vad bizsergés árad szét testemben, minden izmom pattanásig feszül néhány pillanatra. Incselkedő kuncogással ugrik fel a lovára, elgaloppozik a közelemből. Nagy csataménem könnyedén utoléri a karcsú kis kancát, majd együtt folytatjuk, egyre gyorsabb tempóban. Az állatok is élvezik, könnyedén szelik a levegőt.
Egy szép helyre viszem, amely nyáron és ősszel a legszebb, de ilyenkor kora tavasz idején is elbűvölő. Egy kellemes kis tavacska, kis vízeséssel. Körülöttünk örökzöld fenyők. Leugrom lovamról, és Julianhoz lépek, kezemet nyújtom. Kipirult arcát figyelem.
- Gyere, szerelmem – súgom, és leemelem könnyű kis testét, majd magamhoz szorítom, és ő már nyújtja is puha száját egy csókra. Annyira vágytam már rá... szomjazóként szívom magamba, miközben egy fűzfa ölelő ágai közé sétálok vele. Csupán néhány száradt levél lóg a hosszú indákon, most még szomorkás a látvány, de tavasszal ez a hely a legszebb. A nap sápadt sugarai melegítenek minket, egy kidőlt fatörzsre telepedem, és nem eresztem az én kis kincsemet. Egy kendőt húzok elő zsebemből, amiben illatoznak a finom kis sütemények. Nagy szemeivel úgy néz rám, mint egy kisgyerek, aki ajándékot kapott, de nem érti miért.
- Lady Selenától van. Mármint… Lady Annebelle sütötte, ő kérte meg, hogy hozza el nekünk.
- Mármint, hogy hozza el neked. Engem utálnak – suttogja szomorkásan.
- Nem utálnak, ne legyél buta.
Megetetem a süteménnyel, és minden édes és romantikus lenne, ha nem izgatna fel egy apró kis nyalintással. Tudja hogy milyen hatással van rám, szemtelen kis mosolya csak olaj a tűzre. Lecsitítom a bennem vonyító éhes farkast.
- Julian, most enned kell. Fogadok egy falatot sem ettél ebéd közben.
- Meg sem érdemellek – sóhajtja édesen. Rendben, lovagi erényeim eddig bírták, de az önuralmam nekem is véges. Hajába túrnak ujjaim, sóhaja enyémmel összemosódik, s puha száját magamhoz ragadva mosom el a józan eszem maradék foszlányait is.
Megrészegülve figyelem ahogy kigombolja zekémet és ujjai bizsergő bőröm égető kínját enyhítik. Záporként borít be a vágy, magamhoz szorítom erősen, de észbe kapok amikor vetkőzni kezd.
- Ne! Julian, meg fogsz fázni! – fújtatom, és ő félrehajtott fejjel, édesen néz fel rám. Ezek az ártatlan pillantások... kínomban a fogaimat csikorgatom.
- Pedig csak azért vettem fel, hogy te levehesd rólam.
Hangosan nyögve nézek le rá, már nem akaro mást, csak elveszni puha testének melegében... Szinte állat módjára tépem le ruháját, hátradöntöm ölemben, és mellkasának fehér bőrére szorítom számat. Milyen forró...
Nadrágjába csúsztatom kezemet, és fenekének partjai között óvatosan tapogatva haladok előre, s amikor érzem hogy szinte ellenállás nélkül, könnyen befogadja ujjamat, már nem tudom gondolataimat összeszedni. Elsodor magával a hév, csak csókoljuk, simogatjuk, marjuk és faljuk egymást. Magamon érzem kicsi, meleg kezeit, s én is mindenhol simogatom és csókolom őt, néha fogaimmal is karcolom tökéletességét.
Lerántom egy erőteljes mozdulattal a nadrágját egészen a térdéig gyűrve a puha anyagot.
- Ülj bele… - morgom szájába, s ahogy megteszi... ó édes istenem! Szorosan behunyt szemekkel fogom csípőjét, erőteljes mozdulatokkal kényszerítem a mozgásra, hörgésem nyögéseivel szeretkeznek, s az idő csak repül és repül...
Repül...
*
Felöltöztetem, magamhoz ölelem, betakarom még a saját zekémmel is. Óvom, védem a hidegtől, de örökké nem maradhatunk itt, még ha erre is vágyom a legjobban.
Arcocskáját nyakamba fúrva szuszog, meg-megremegő testemen érzem finom kis cirógatását. Légvételei reszelősek, néha még el is fojt egy kis köhögést is.
- Malcolm…
- Tessék, angyalka.
Nem kéne itt lennünk, hiszen még nincs jól, és én elrángattam ide. Szegény kis kedvesem.
Szorosabban hozzám bújik.
- Szökjünk meg… csak te és én… csak mi ketten…
Behunyt szemekkel ölelem át derekát erősebben. Őrült tervek, gondolatok és a szerelem egészséges önzése tombol mindkettőnkben. Megértem őt, és szeretem érte. Nagyon. Tudom, hogy nehéz elfogadnia a tiltott viszonyunkat, talán egyszer véget is ér majd. Belegondolni is rettentő, minő fájdalom lesz látni ahogy elfordul majd tőlem. A kapcsolatunkban rejlő veszély megmételyezi, megmérgezi a szerelmet. Vajon mikor jő el a pillanat, amikor többé nem bújik hozzám, nem sugdos csacskaságokat a fülembe? Vajon belehalok majd? Minden bizonnyal.
Felemelem a fejem, lenézek rá. Szemeiben a könnycseppek, mint a fűszálakon remegő hajnali harmat. Annyira szeret engem, érzem milyen erős a szerelme. Talán... én fogok elfordulni tőle, amikor az udvarban eltávolodunk? Képes lennék elszakadni angyali szépségétől, és szerelmének édes forróságától? Ha megtörténne, mit érezne?
Elég csupán a szemeiben elvesznem néhány hosszú másodpercre, és tudom a választ.
Elhúzom arcától cirógató ujjaimat, és egy mellettünk lelógó fűzfaágról letépek egy kis fonnyadt levelet, amely kihullott volna már rég, ha nem kapaszkodna olyan kétségbeesetten az ágba.
- Julian... tudod milyen fa alatt ülünk?
Felnéz, halkan köhög egyet.
- Egy fűzfa. Egy... szomorú fűz. Milyen ironikus... – suttogja keserű mosollyal.
- Akkor is itt lesz, amikor mi már porrá válunk.
Megremeg.
- Mit akarsz ezzel mondani?
Szemeiben tükröződik a sebezhetőség, ezért mosolyogva puszilom meg száját.
- Van egy régi hagyomány, vidéki parasztok körében. A párok kiválasztanak egy fát, amely haláluk után is emlékezik rájuk és a szerelmükre. Az erdei favágók az ilyen jeleket viselőket békén hagyják, babonásan tartva tőle, hogy az erdő szelleme bosszút áll, amiért kárt tesz a mély szerelem emlékében.
- Legyen ő a mi fánk? Ezt szeretnéd, Malcolm?
Homlokára szorítom számat, kezd felmenni a láza.
- Mit gondolsz erről?
Halkan köhög, fejét vállamra ejti. Türelmesen várom hogy pihenjen egy kicsit, köpenyemet szorosabban köré borítom.
- A gondolat, hogy ez a fa emlékezni fog ránk még sokáig, jó érzés... A szomorú fűz pedig tökéletesen választás kettőnknek... Jelképezi a boldogtalanságunkat, és az egymás iránti sóvárgást. Mondd, Malcolm... szerinted a fűzfa ágai mindig lefelé hajoltak? Talán... egyszer régen az ég felé nyújtóztak, arra vágyva, hogy megérinthessék a csillagokat és a napot, de aztán rájöttek hogy képtelenek rá, és ezért szomorúvá váltak. Elfordultak az égtől...
- Talán így történt.
- Malcolm, ugye te soha nem fogsz elfordulni tőlem? Ugye? – kérdezi gyermekien elvékonyult hangon.
- Nem, kicsi szerelmem. Mindig szeretni foglak.
- Én is téged – motyogja, mellkasomba fúrja arcát.
Hosszú percek múlva felállok és gyengéden talpra állítom. Karomban kapaszkodik meg.
- Hogyan jelöljük meg ezt a fát?
Előhúzom tőrömet és felé nyújtom.
- Véssünk bele valamit együtt. Jó mélyen kell, hogy a fa haláláig megmaradjon.
- És mi legyen az? Mit szoktak a parasztok ráírni?
- Nem tudom, találjunk ki valamit együtt – mosolygok le rá gyengéden. – Utána hazaviszlek, pihenésre van szükséged.
***
Langyos szellő cirógatja bőröm, Julian ujjait szinte alig érzem. Minden egyes mély heget finoman becézget. Hosszú ideig tartott idáig eljutnunk. Kezdetben nem akartam hogy lássa a hátamat, mert minden alkalommal elsírta magát, és én is szégyelltem csúfságomat előtte. De a mély szerelemben kivirágzott a bizalom, és már semmi sem számít, csak ő és én. Az öröm, hogy együtt lehetünk.
A tavasz meleg napfényt hozott magával, beharangozva a nyarat.
Ma is - mint a jó idő beállta óta minden nap -, itt vagyunk a titkos kis helyünkön. A fűzfa jótékony, zöld lombtakarója borul fölénk, akár egy baldachin, és mi egy vastag és puha takarón lustálkodva élvezzük a jó időt.
Julian kis keze rácsap pucér hátsómra.
- Megmártózom a kis tavacskában – mosolyog le rám. – Gyere velem te is...
- Most nincs kedvem – dörmögöm.
- Naa... gyere, ne kéresd már magad. Finom a víz, majd meglátod!
Beadom a derekam, hisz neki nem lehet ellenállni. Sóhajtva kászálódom fel, elmarom a kis kuncogó, önelégült hercegecskét, és sikoltozását fülem mellett eleresztve széles vigyorral trappolok a vízhez.
- Ne! Jaj ne! Segítség! – kiabálja boldog nevetéssel. Ellágyulva teszem le, minden mozdulatom gyengéd és figyelmes, már nagyon régóta. Rég elfelejtettem mindazt a gyűlöletet, melyet éreztem iránta. Hálás kuncogással fonja karjait nyakam köré, felpipiskedik egy kis csókra hozzám. Sápadt testének bársonyos bőrén csúsznak végig ujjaim ahogy magamhoz húzom.
- Megkeserülöd ezt még – suttogja, és egy kis lökést érzek.
Csobb.
Prüszkölve emelkedem fel a derékig érő vízben, kirázom vizes hajamat a szememből.
- Na megállj csak! – prüszkölöm, és egy gyors mozdulattal elkapom karcsú bokáját. Nevetve sikongat, de behúzom a kellemesen hűs vízbe magamhoz, és némi küzdelem árán magamhoz ölelem. Combjait derekam köré fonja, vállaimba kapaszkodva engedi hogy faljam mosolygó kis száját.
Egy órával később ismét a puha takarón heverünk, hosszú csókolózással és forró simogatásokkal itatjuk fel egymásról a kis vízcseppeket. Finom lökés, és teste már ellenállás nélkül fogad magába.
Sóhajainkat elviszi a tavaszi szél, s a gyönyör pillanatában a fába vésett kis jelre téved tekintetem...
Olyan boldog vagyok, mint még eddig soha.
- Szerelmem – sóhajtja édesen a kis angyal a karjaimban, hosszú percekkel később. Karomat használja kispárnának, ujjai hasamra rajzolnak kis köröket, élvezi hogy libabőrössé válok ennyitől is. Ilyen volt mindig is, élvezte és most is élvezi, hogy a legkisebb gesztusa, mosolya, érintése is erősen hat rám. Szereti ha imádom, ahogy én is szeretem hogy ő is imád engem.
- Mondd kicsim.
- Mire gondolsz most?
- Arra, hogy olyan boldog vagyok, mint eddig soha – vallom be őszintén. Felkönyököl, hogy adjon egy kis csókot. Mosolygó szemei szebben csillognak a tó vízfelszínén tükröződő napsugaraknál is. Haja is már hosszabb, az elmúlt két hónapban volt ideje nőni. Nedvesen kunkorodik arca körül, beletúrok ujjaimmal. – Meddig maradhatunk itt? Az a két boszorka mikor utazik vissza?
Árnyék szalad keresztül arcán, halványul a mosolya.
- Lady Jane és Lady Selena velünk együtt térnek vissza az udvarba, csupán rám várnak. Nyáron a királynő nagy bálszezont kíván tartani, és nem maradhatok távol.
Behunyom a szemem.
- Mikor indulunk?
- Sajnálom szerelmem, ne légy ilyen csalódott. Élvezzük ezt a szép napot...
- Mikor indulunk? – kérdezem újra, szép arcát figyelem komolyan.
- Nemsokára. Talán még néhány napig maradhatunk, de nem húzhatom tovább az időt örökké, a két udvarhölgy folyamatosan nyaggat.
Mellkasomra vonom fejét egy sóhajjal.
- Rendben, angyalka. Akkor néhány nap múlva elindulunk.
|
| Silvery | 2011. 07. 01. 21:07:29 | #14685 |
Karakter: Julian Boleyn
Mély, meleg nevetéssel ajándékozza követelőző szavaimat, a kellemes kacaj simogatja reszkető mellkasomat. Annyira más, mint az udvarban elhangzó éles, csilingelő, hamis kacajok. Annyira más… ez őszinte és igaz. És csak a mienk. Csak az enyém. Senki másé.
A szemeiben forró, csodálattal és szerelemmel teli érzelmek csillognak, szinte elolvadok a pillantásától, a szívem olyan hevesen dübörög mellkasomban, hogy alig hallom tőle kedves, jókedvű szavait.
- Milyen telhetetlen vagy, angyalkám. – Huncut mosolyt csalnak ajkamra szavai, tekintetünk összefonódik, s ahogy lehajol hozzám, egyre közelebbről láthatom az érzelmek forró lángnyelveit a zöld szemekben. Perzselik arcomat. Mintha örvényként kavarogna íriszeiben a vágy, a mohó sóvárgás. Vajon az én szemeimből is ilyen könnyű kiolvasni az érzelmeimet? Vajon az én tekintetem is ilyen homályos, ilyen sóvár?
Eloszlanak a kavaros gondolatfoszlányok, ahogy ajkaink összeolvadnak, testem olyan hévvel reagál a mohó, vágyakozó csókra, hogy szinte megszédülök tőle. Ujjai szenvedélyes gyengédséggel simítják végig remegő testemet, gerincemen apró, csiklandozó szikrák rohannak végig, összerándulok a kellemes bizsergéstől. Lábaim ösztönösen emelkednek fel, átölelem, közelebb húzom testét, néma nyögés szökik ki ajkaimon, ahogy megérzem hozzám simulni éledező vágyát. Helyes…
Finoman dörgölőzöm hozzá, mély, elégedett morranással fejezi ki tetszését, tekintetemmel iszom a látványt, ahogy néhány könnyű mozdulattal masszírozza keményre magát, a szívem megsüketít.
Teljesen elkábulva, homályos elmével figyelem Őt, szinte csak abban a pillanatban fogom fel, hogy mi történik, mikor a síkos, forró spermától könnyedén, mélyen merül el bennem lüktető hímtagja. Hangos nyögés tör fel belőlem, remegve ölelem át a kezeimmel is, szinte görcsösen, durván szorítom az izmos, zömök vállakat. Annyira csodálatos… ah…
A belém tóduló forróság most nem kínoz fájó, feszítő érzéssel, simogat, kényeztet, éget. A mennybe repít. Ajkaim tátva maradnak, zihálva, lihegve engedem ki a tüdőmben rekedt levegőt, ujjaim szorítása alatt érzem hullámozni, reszketni az erős izmokat.
Rám nehezedik, kellemes súllyal nyomja a matracba testemet, mintha ezzel még elválaszthatatlanabbakká válnánk. Összefonódik, összekapcsolódik a testünk, a lelkünk. A csókjaink nem érnek véget, az ölelések nem gyengülnek. Csodálatos.
Ajkai a nyakamat tépik, borzongva sóhajtok fel. Remegése maga a mámor. Hihetetlen, hogy így láthatom. Erős, határozott és tiszteletre méltó lovag. Félelmetes harcos…
Elgyengülve, zihálva omlik a karjaimba, könyörög, sóvárog a csókjaimért. A gondolat, hogy csakis én ismerem ezt a sebezhető, kiszolgáltatott oldalát, őrült boldogsággal tölt el.
Lassú, simogató mozdulatok, minden rezzenése óvatos, gyengéd. Drága szerelmem… nem akar fájdalmat okozni. Ha tudná… ha tudná, hogy a testem mire vágyik…
Felnyögök, egyre jobban feszít a késztetés, hogy durvább mozdulatokra kényszerítsem, testemben izzik, zsong a vágyakozás. Malcolm… megőrjítesz…
- Imádlak. – Halkan suttog, ajkai nyakamat simítják. Megreszketve hunyom le szemeimet, szívem nem hagy lélegezni. Kapkodom, harapom, lopom a levegőt. Nem elég. Nem bírom… nem bírom… az őrületbe kerget a testemben lüktető kéj. Ah, egek, megőrülök! – Nem fáj?
Kétségbeesetten rázom meg a fejemet, ujjaim a válláról a hajába csúsznak tétován. Finom erőszakkal tépem meg a tincseket, kicsit közelebb rántom fejét, arcunk egymáshoz simul.
Ajkaim fülére csúsznak, pille könnyedséggel cirógatom meg, reszketve, zihálva próbálok hangokat kierőltetni.
- Gyorsabban... keményebben...
Felmorran, izmai megfeszülnek. Hangosan nyögdécselve, lihegve fogadom a durvább, erősebb lökéseket, remegve, türelmetlen mohósággal tépjük egymás ajkait. Még… Még… Még…
Lihegésünk, a nyögések és a sóhajok összefolynak izzadt bőrünk hangosan csattan minden mozdulatnál. Mintha minden lökésnél egyre mélyebbre merülne bennem, olyan pontokon érint, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek… eddig nem érzett élvezetet, borzongást csal testembe. Ah… fogalmam sem volt, hogy ez ennyire… ennyire jó lesz… istenem… ahhh én mindjárt…
Hangosan felmorranva élvez el, teste megrándul karjaiban, ahogy belém csurran forró magja, levegőért kapja sóhajtok fel az érzéki fájdalomtól, a testem folytatást követel, merevedésem keményen, forrón lüktet.
Rám nehezedik elgyengülő teste, apró, leheletnyi csókjai még tovább szítják a testemet kínzó kielégítetlen vágyat. Neh…
Halkan, tétova nyöszörgéssel karmolom végig hátát, megreszketek, ahogy a nyakam legérzékenyebb pontját megtalálva kábít tovább forró csókokkal. A nevét sóhajtom, hangomban tükröződik testem elégedetlensége.
- Milyen kis telhetetlen és kéjsóvár vagy... – Halk suttogás, nehezemre esik kivenni szavait, zihálásom szinte elnyom minden más hangot.
Felnyögök, szemeim tágra nyílnak, ahogy a merevedésemre markol, testem megfeszül a hirtelen ért, váratlan gyönyörtől, s elég pár apró mozdulat, hangos, kitörő sikollyal élvezek el én is. Ajkaim reszketnek, gerincem ívbe feszül, minden apró porcikám zsong, tombol, sikít.
Lebegek, remegő ujjaim a lepedő puha anyagába marnak, mintha ezzel akarnám a földhöz láncolni magamat. Könnyűnek, súlytalannak érzem végtagjaimat, a kielégítetlen, felhalmozódott vágyakozást és sóvárgást enyhítették szenvedélyes, forró aktusaink.
Végre nem érzem a kitartó, kínzó zsongást, búgást, sóvárgást a testemben. Jóleső kimerültség, fáradtság, kielégültség… nem csak a testemet elégítette ki… a szívemben is túlcsordulnak a viszonzott, boldog érzelmek. Istenem… nem tudtam, hogy létezhet ilyen tökéletes pillanat.
Lassan tisztul ki homályos, kába tekintetem, arcom felforrósodik, ahogy meglátom meleg, szerelmesen vágyódó mosolyát. Ismét feléled testemben a kielégíthetetlennek tűnő vágyakozás. Soha nem lesz elég, ebben biztos vagyok… soha nem lesz olyan, hogy ne akarjak többet.
Halkan suttogom a nevét, ajkaimra harapva figyelem, ahogy mellém gördül.
- Mondjad, kedves…
Felpislogok rá, finoman simítom mellkasára ujjaimat, tekintetem egyszerre követelőző és kérlelő. Nem elég. Még nem volt elég… annyira jó. Most hogy végre megtapasztaltuk, milyen az igazi szeretkezés, nem hagyhatjuk abba ilyen korán… fiatal még az éjszaka…
- Még akarom... csináljuk még... – Halkan, pihegve suttogok. Azt akarom, hogy addig öleljen, csókoljon, szeressen, amíg el nem ájulok a gyönyör kimerítő forróságától.
Elmosolyodik, arca kellemes melegséget, higgadt, mély szerelmet sugároz. Nyugodt, mégis érzelmektől csillogó pillantása megnyugtatja tomboló testemet. Finoman simítja végig arcomat, hosszút pislogva élvezem a pillanat gyengéd varázsát. Ajkai puhán, lágyan érintik reszkető számat, az ismerős íz teljesen elbódít.
Malcolm… vajon valaha rájössz, hogy mennyire végtelenül mélyen és visszafordíthatatlanul szeretlek? Nem tudom…
Ha tudnád mennyire kiszolgáltatottá, függővé teszel…
… ha tudnád…
- Előbb pihenjünk egy kicsit, utána a tiéd vagyok teljesen. Jó?
Kelletlenül, mégis jókedvű, apró mosollyal bólintok, álmos nyöszörgéssel nyújtózom végig a puha, meggyötört matracon. Szegénynek sejtelme sincs, hogy még mi vár rá…
Ártatlanul kihívó pillantással pislogok Malcolm felé, kecses, édes mozdulatokkal kelek fel az ágyról, élvezem a tekintete forró simogatását. Imádom, hogy nem tud nekem ellenállni. Imádom, hogy ennyire odavan a testemért.
A térdeim bizonytalanul reszketnek meg, ahogy lábra állok, megborzongok, ahogy combom érzékeny, belső részeit forrón csiklandozzák aktusunk meleg nedvei.
- Hová mész? – A hangja rekedtes, enyhén megremeg a vágytól. Nem kerüli el a figyelmemet a reakciója, túlságosan is jól ismerem már. Bizsergető elégedettség tombol mellkasomban, ahogy mosolyogva hátranézek a vállam felett.
Nem néz a szemembe, tekintete mereven, mohón simogatja testem mocskos, izgató domborulatait. Látom, szinte hallom a gondolatait.
Gyerünk. Ha legszívesebben ismét rám ugranál, akkor tedd azt. A tiéd vagyok…
Egy hosszú, elnyújtott pillanatig figyelem remegő testét, de nem mozdul. Ajkaim lassan rezzennek, ahogy megszólalok. Bátorítás kell?
- Megmosakszom... segítesz?
A pillantásom csábos és hívogató, bár felesleges, hiszen még mindig képtelen levenni szemeit nedves combjaimról, fenekemről.
Mögém lép, megborzongok, ahogy hátamhoz simul, bőrömet simogatja a belőle áradó meleg. Annyira jó. Engedelmesen olvadok a karjaiba, megrezzenek, ahogy ujjai a mellbimbóimhoz érnek, s mikor gyengéden a markába veszi hímvesszőmet, némán felsóhajtok a tompa vágytól.
Oldalra fordítom fejemet, nincs szükségünk szavakra, hogy tudjuk, mit szeretne a másik. Hosszú, fullasztóan mély, gyengéd csók. Hiányzik belőle a sóvárgással teli szenvedély, testünkben még hagyjuk pihenni, nyugodni a vad vágyakozást.
Lassú, aprólékos mozdulatokkal tisztogatom meg testét, majd hagyom, hogy ő is ugyanezt tegye velem. Egy székre ültet, arcomon állandósul a meghatódott pír, ahogy elém térdel, a szívem mély dübörgése elnyomja halk sóhajomat.
A lángok melegen játszadozó fényeket vetítenek lassú, gyengéd mozdulataira, ajkaim megremegnek, ahogy a combomhoz, bokámhoz érnek a finom ujjak. Csodálatos, gyönyörű, meghitt pillanat, az intim csendet halk, suttogó szavaim törik meg.
- Mire gondolsz, most? – Képtelen vagyok rájönni. - Valahogy olyan komoly a tekinteted.
Azt szeretném, hogy mosolyogjon. Mosolyogjon rám. Nekem. Csak nekem.
- Egy nappal ezelőtt még ettől a pillanattól féltem a legjobban.
Egy kicsit előrébb hajolok, ujjaim puhán siklanak a selymes, ziháltan kócos tincsek közé, szerelmes pillantással iszom minden rezzenését.
Ettől félt a legjobban? Nem értem…
Egy nappal ezelőtt én… én álmodni sem mertem volna minderről. Soha.
- Hogy érted? – Halkan suttogok, felnyílnak a gyönyörű szemek, hogy az őszinte tekintet megajándékozhasson egy csodálattól és szerelemtől csillogó pillantással. Bennem reked a levegő, apró borzongásomtól megreszketnek ujjaim.
Nem értem, mitől félt.
- Amióta az ellenségemnek tekintettelek... – Megtorpanok a gyengéd simításokban, de még nem húzom el a kezemet. Érezni akarom. Érezni akarom, hogy tudjam ez a pillanat nem csak egy sóvár látomás. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy folytassa a mondatot. - ...azóta féltem attól, hogy rabul ejted a szívem. Nap mint nap harcoltam önmagammal, hogy képes legyek gyűlölni téged, hogy kevés időt töltsek melletted, mert tudtam jól, hogy elég egy csettintés, és én térden csúszom előtted. A szépséged tett a legveszélyesebb ellenféllé a szememben, mert sokszor olyan nagyon közel álltam ahhoz, hogy behódoljak neked, Julian...
Elszorul a torkom, az eddig érzett forró boldogság kihűl mellkasomban. Igen… tudom, hogy a szépségem mennyire lenyűgözi.
Kezdettől fogva tudtam, és mindvégig kihasználtam ellene…
De nem is lenne más? Ez lenne a mellkasomban izzó, égető szerelem viszonzása? Testi rajongás?
Gyengéden húzza fel lábamat, megborzongok, ahogy hangtalan csókot int hófehér bőrömre. Ajkaim megreszketnek, halk, megkínzott suttogásom vékony, erőtlen suttogásnak tűnik csupán.
- A szépségem rabja lettél? Ezért szeretsz?
Megrázza a fejét, mellkasomban ádáz harcot vív a remény és a hitetlenkedés.
Nem… tudom, hogy nem hazudna nekem. Igaz? Mindazok után amiket ma tettünk… amiket ma mondtunk. Túl különleges és gyönyörű a közöttünk kialakult kötelék ahhoz, hogy hamis legyen. Túlontúl különleges. Túlontúl tökéletes.
- Ha csak ez számítana, már rég a lábaid előtt hevertem volna, szerelmem. Azért szerettem beléd, mert különleges vagy és kedves, jószívű. Amikor megismertem ezt az oldaladat, végre beleláthattam a szívedbe és felfogtam amit látok, megértettem a jeleket... akkor jöttem rá, mennyire felbecsülhetetlen kincs vagy nekem.
Lassan ajkaimra harapok. Finom, meghitt mozdulat, szemeimben vágyakozó boldogság csillan. Nem tudom eldönteni, hogy felzokogjak vagy felnevessek az örömtől. Annyira gyönyörűséges, varázslatos érzés. Mintha súlytalan lenne a szívem. Malcolm…
Elmosolyodom, de az apró rezzenésben több van mint egy egyszerű mosoly.
Sokkal több. Minden csepp vágyakozás, szerelem, boldogság, meghatódottság, félelem, tétovázás, lelkesedés, álmodozás, odaadás, mohóság, követelőzés… minden…
Végigsimítja combjaimat, ajkaimon halk sóhaj szalad ki, szemeimet lehunyva élvezem érintését. Felegyenesedik, ujjaim még mindig hajában pihennek, így könnyen húzom magamhoz, lábaimat puhán kulcsolom a dereka köré.
Lassú, finom csók. A mosolyt képtelen vagyok eltüntetni arcomról, simítom, cirógatom puha tincseit. Érinteni akarom. Újra és újra és újra és újra.
- Szeretlek Malcolm. – Édes, kínzóan lágy sóhajjal lehelem fülébe a szavakat, érzem ahogy megborzong. Csodálatos érzés. Imádok hatással lenni rá. Nem csak a testemmel. A szavaimmal, a sóhajaimmal… mindenhogy…
- Én is téged, kicsi angyalka. Ígérj meg valamit...
Kicsit hátrébb hajolok, hogy elmerülhessek komoly, fájdalmas pillantásában.
- Bármit… - Nincs olyan, amit ne tennék meg neki. Már nincs. Akármit.
- Amikor felépülsz, és vissza kell mennünk a palotába... nem hagyod hogy bármi is közénk álljon, jó? Nagyon fájna, ha... – Elfúl a hangja, szemeim tágra nyílnak, a tekintetében csillogó, őszinte fájdalom láttán.
Ne! Nem… soha többé… soha többé nem akarom látni ezt a tekintetet.
Elég volt belőle egy életre. Azt akarom, hogy mindig mosolyogjon. Azt akarom, hogy boldogság, érzelmek csillogjanak a szemeiben.
- Nem, nem! Senki és semmi nem választhat el minket, esküszöm! – Most, hogy megéreztem a viszonzott szerelem édes mámorát, képtelen lennék enélkül élni. Soha többé… soha többé nem engedem el. Még akkor sem, ha az egész életem egy hazugság lesz.
Örökké bujkálni, örökké leplezni, mit érzünk… milyen nyomorúságos sors.
Hogy leszek képes hidegen, lenézően viselkedni vele mások előtt? Ó istenem, képtelen leszek rá!
- Most jön a „de”, igaz?
Bólintok, a torkom összeszorul. Nem tudom, hogy neki, vagy nekem fog e jobban fájni a ridegségem.
- Bármit teszek vagy mondok, tudnod kell, hogy a mi érdekünkben teszem, Malcolm. Nem tehetek másként, meg kell védenem magunkat, mert ha bárki megsejtené mennyire szeretjük egymást, akkor végünk!
Nem bírnám ki a tudatot, hogy bántom őt. Tudnia kell, hogy miért teszem! Ha megbántanám a szavaimmal, a tetteimmel akkor még jobban… még sokkal jobban fájni minden rideg pillantás. Ó, Istenem… bár ne kéne tettetni. Bárcsak felvállalhatnánk a szerelmünket úgy, ahogy egy nő és egy férfi teheti! Nem igazság… nem igazság…
- Tudom, tudom... kincsem. De akkor is nehéz lesz látni téged úgy.
Megfeszülnek izmaim, hosszút pislogva suttogok.
- Malcolm, nézz rám! – Nem hagyok kételyeket. Nem engedek több félreértést vagy viszályt. Nem… ha a szerelmünk nem is lehet nyilvános, azt akarom, hogy legalább kettőnk között tiszta, erős és teljes legyen.
Lazít a szoros, birtokló ölelésen, íriszei smaragdzölden csillognak a lángok narancs fényében.
- Bízz bennem! Ugye bízol bennem? – Tekintetemet mélyen, áthatóan szúrom szemeibe, merev, már-már szigorú, őszinte arcvonásokkal várom a választ.
Bíznia kell bennem. Tudnia kell, hogy milyen fontos nekem. Hogy mindenki másnál többet jelent. Hogy soha nem bántanám.
- Igen… - Halk, bizonytalan sóhaj.
Nem elég őszinte, nem elég határozott.
Hát ilyen nehéz lenne elnyernem a bizalmát? Ilyen nehéz elhinnie, hogy mennyire szeretem őt?
- Kérlek… - Halkan, fáradtan sóhajtom a mélyről jövő, meggyötört könyörgést. Szívem minden apró porcikája szomjazik a feltétlen, vak bizalmára. Nem árulnám el. Soha.
Előbb halok meg, mint hogy ismét bántsam őt.
- Bízom benned. – Már nincs kétely a hangjában, apró mosolyom átsuhan ajkaimon.
Köszönöm…
Köszönöm, hogy bízol bennem, pedig igazán nincs jogom ilyet kérni. Azok után, amiket tettem… mindazok után…
- Bármilyennek is látsz majd engem a királyi udvarban, tudnod kell hogy szeretlek, és minden este, amikor otthagyom őket és együtt leszünk, akit a karjaidban tartasz majd, ugyanaz a Julian lesz, akit szeretsz és ismersz.
Halkan ejtem ki a szavakat, mindketten tudjuk, hogy ennek így kell lennie. Mégis… annyira szörnyű belegondolni. Annyira borzasztóan szörnyű. Képes leszek rá? Vajon mikor őrülök bele a színjátékba? Az egész életem erről szólt, és még most is folytatnom kéne?
Lehunyja szemeimet, ismét hozzám hajol, arcát kimerülten, meggyötörten temeti nyakamba, s én akaratlanul is beleborzongok a hirtelen közelségébe.
Lehelete, sóhajai csiklandozzák, kényeztetik vágyakozó testemet, az elnyomott sóvárgás új erőre kap… nem… még nem szabad…
- Tudom, tudom... csak olyan meggyőzően tudsz színészkedni, hisz engem is milyen sokáig megvezettél, s csak nehezen tanultam meg keresztüllátni a maszkodon.
Megfeszülnek izmaim, lehunyom reszkető pilláimat. Igen… sokáig nem látta, hogy mindez egy maszk. Túlzottan sokáig… de most már tudja. Soha többé nem engedem, hogy elfelejtse ezt a tényt. Soha többé nem engedem, hogy a düh, a bizonytalanság átláthatatlan leple elhomályosítsa a valóságot a szemeiben. Soha többé.
- De keresztüllátsz, nem igaz? Tudod, érzed és látod, mennyire fontos vagy nekem!
- Igen, igen! – Magabiztosan zihálja a szavakat, erős kezei birtoklón fonódnak körém, s én engedelmesen simulok mellkasához. A lihegésünk csókokban, sóhajokban egyesül, nedves testünk csúszik, csattan egymáson.
Újra és újra elveszünk a gyönyör elsöprő hullámaiban. Mintha ez lenne az utolsó éjszakánk. Mintha ezután mindennek vége lenne. Kielégítetlenül, mohón, követelőzőn harapjuk, csókoljuk, öleljük egymást.
A tűz lassan kialszik a kandallóban, de a testünket perzselő lángok csitíthatatlanul égnek tovább. Az éjszaka sötét, átláthatatlan feketeségében csak a másik ölelő karjai nyújtanak kedves, biztonságos melegséget.
***
Az álom nehezen illan el szemeimről, arcom megrezzen, ahogy lustán felemelem szemhéjaimat. Mély levegőt veszek, a tömény, ismerős illat mosolygásra késztet.
Malcolm kezei forrón ölelik testemet, még álmunkban is összegabalyodnak, összefonódnak végtagjaink.
Kellemes, bizsergő fáradtságot érzek, a testemben és a lelkemben nyugodt, harmóniával teli elégedettség lüktet.
Gyönyörű, meghitt melegség, mozdulatlanság.
A függöny mellett beszivárgó napsugarak ragyognak, élénk, vidám táncot járnak a szoba falain, a porszemek csillámként keringőznek az éles fényárban. Mosolyogva figyelem.
A napfény meleg illata, a mozdulatlan levegő cirógatása és csend búgása szinte elkábít.
Nem tudom, hogy az ébrenlét vagy az álmaim valóságosabbak e.
Finoman, óvatosan nyújtózom. Nem akarom felébreszteni Malcolmot. Nem akarom megtörni a pillanat mágikus varázsát.
Megmozdul, de mire felé fordíthatnám mosolygó szemeimet, már fölöttem támaszkodik, elmémről lassan felszakad a nyomott, homályos bágyadtság.
- Jó reggelt, angyalka. – Édes mosollyal, forrón dörmög ajkaimra, a nyugodt harmónia elillan, hogy egy még csodálatosabb érzés vehesse át a helyét.
Mosolygok, ajkaim válaszra nyílnak. Kihasználja a rezzenést, nyelve finoman csúszik számba, és megremegve nyögök a csókba. Forróság.
Ujjai a combomat simítják, merevedésünk összedörzsölődik.
Halkan, elégedetten morran fel, ismerős, sóvárgással teli reszketés rázza testemet. Az álmosság, a békés, higgadt melegség már a múlté. Lángok, tomboló hurrikán hajszolják testünket, körmeim vállába vájnak. Még…
Kopogás.
Ledermedünk, a kettőnk külön kis világa úgy oszlik köddé, mintha soha nem létezett volna.
Kétségbeesett, kapkodó, türelmetlen mozdulatok.
Halk szisszenés, lenyelt káromkodások. A félelem, aggodalom keserű szaga zúzza porrá az idillt. Nincs idő gondolkodni.
Ruha, ágynemű, haj.
Segítek megkeresni Malcolm szétdobált cuccait, kezeim reszketnek a lebukás rémisztő gondolatától.
- Hol tudok kimenni? – Lenyelem aggodalmas, csalódott könnyeimet, ujjaim a szoba szélén álló kisebb ajtó felé mutatnak. Még szerencse, hogy van más kiút…
- Ott egy másik ajtó, az egy kis oldalfolyosóra vezet. – Már viharzik is az ajtó felé, összeszorítom bizsergő ajkaimat.
Ennyi?
Visszafordul, mintha megérezné csalódott vágyakozással teli gondolataimat, mély, hosszú búcsúcsókkal enyhíti ajkaim sóvár bizsergését. Kipirulok, bizonytalanul elmosolyodva simítom arcára kezemet.
- Bocsáss meg kincsem, elaludtunk... Máskor nem fordul elő. – Apró bólintás, nem leplezett csalódottság csillan szemeimben.
Bár ne kéne titkolnunk… bár csak mi ketten léteznénk a világon.
- Mikor látjuk egymást? – Már most őrülten várom a pillanatot.
A hajamba csúsznak ujjai, megremegek a gyors, könnyed érintéstől. Olyan természetes, olyan ismerős, olyan valódi minden cirógatás… imádom…
- Ebéd után mit szólsz egy lovagláshoz? – Bólintok, összerezzenek, mikor újabb kopogás töri meg együttlétünk utolsó pillanatait is, elűzve a pillanatnyi nyugalmat.
- Mylord! Mylord jól van? – A fenébe már!
- Igen, egy pillanat! – Visszakapom fejemet Malcolm felé, tudom hogy nincs több időnk. Mennie kell, vagy tényleg feltűnő lesz a jelenléte. Apró, kapkodó csók, halk, türelmetlen suttogás. - Délelőtt jön hozzám az orvos, ha engedi hogy lovagoljak, üzenek érted. Most menj!
Az ajtó felé tolom, reszkető kézzel nyitom ki a zárat. A szívem fájó dobbanása elnyomja a kulcs kattanását. Úgy érzem, mintha soha többé nem látnám, pedig csak pár órára válunk el.
Kilopakodik a folyosóra, szomorú pillantást váltunk, az utolsó búcsúcsók hosszú és gyengéd, mégis furcsán kesernyés íze van.
Nem jó ez így… nem jó…
Becsukom az ajtót, kezeim remegnek. Még soha nem volt ilyen nehéz elfordítani a kulcsot a zárban.
Újabb koppintás, idegesen szorítom ökölbe a kezeimet, lábaim a hálószoba főbejáratához visznek, miközben kicsit megdörzsölöm ajkaimat. Még mindig érzem rajtuk az ízét, az érintését…
Kinyitom az ajtót, tekintetem dühös és megvető.
- Megmondtam, hogy sokáig kívánok pihenni! Hogy merészelsz ilyen durván és otrombán felverni az álmomból? – Nem érdemli meg a bánásmódomat, ő csak az áldozat aki rosszkor volt rossz helyen. Rajta csattan az ostor, de nem zavar. Muszáj kiadnom magamból a dühös csalódottságot, különben felrobbanok tőle.
Irritáltan hallgatom bocsánatkérő makogását, könnyed léptekkel lebbenek vissza az ágyamhoz… még talán érezni rajta Malcolm illatát…
- Mit akarsz? – Fordulok felé, mikor befejezte a hebegést, nyilván nem ok nélkül zúzta porrá az idilli pillanatunkat. Legalábbis nagyon ajánlom, hogy jó oka legyen rá…
- Ve-vendégek érkeztek. Az egyik hölgy ragaszkodott hozzá, hogy azonnal találkozzon vele. – Szemöldökeim a homlokomra szaladnak, kérdőn nézek rá, de ő félve, makogva közli, hogy az érkezők ragaszkodtak hozzá, hogy meglepetés legyen a kilétük.
Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Nagyon rossz. Szinte már ennyiből van egy sejtésem, hogy ki lehet az…
Remélem tévedek.
Elmegy a szolgáló, s én kelletlenül mosom meg az arcomat, majd magamra öltök egy elegáns zekét. Miután rendbe tettem magamat, gyors léptekkel sietek a díszes társalgóterembe.
Megtorpanok, izmaim megfeszülnek, elfojtom irritált fintoromat.
Elmosolyodom. Idegennek, kellemetlennek tűnik a kényszeredett mozdulat, a szemeim egyáltalán nem mosolyognak.
- Lady Jane… - Mélyen meghajolok, lágy csókot lehelek a felém nyújtott kézre, tekintetem most a másik nőre siklik.
- Lady Selena… - Édes mosollyal jutalmaz, pukedlizik. Ha ránézek, kevésbé esik nehezemre a mosolygás. Vajon már őt is beszippantotta az udvar mérge?
Nem tudom… úgyis gyorsan kiderül.
- Lord Julian. – Lady Jane mézédes hangja… feláll tőle a hátamon a szőr. Olyan idegennek és ismeretlennek tűnik. – Örömmel látom, hogy jobban fest. Nagyon aggódtunk Önért, pedig Erzsébet mindig beszámolt róla, hogy mi állt Sir Vitrol leveleiben.
Udvarias bólintás, nyájas köszönet, hamis szavak.
Vajon most mit csinál Malcolm?
El kéne mondanom neki ezt a kellemetlen fordulatot, mielőtt lebukunk. Lady Jane jelenléte nagyobb veszélyt jelent, mint a birtokon tartozó szolgálóké együttvéve. Élesek a szemei… az ilyesmire túlságosan is élesek…
Feszélyezetten, zavartan hallgatom Lady Jane csicsergését, mikor egy lélegzetvételnyi szünetet tart, Lady Selena édes, kedvesebb hangja nyugtat meg.
- Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassuk Önt, Lord Julian. Őfelsége roppantul várja a hazatértét, szeretné ha a tavaszi bálszezon alatt már mellette lenne. – A tekintetében aggodalom csillan, ökölbe szorulnak ujjaim.
A tavaszi bálszezonon? De hiszen az alig 1 hónap múlva kezdődik… én azt hittem, hogy több időnk lesz…
Még nem… még nem akarok visszamenni.
Az udvarban még a falnak is szeme van. Szűkös folyosók, közeli szobák, nyüzsgő cselédek… mindenki együtt, egy helyen… annyira nehéz lenne…
Látszólag kellemes csevejjel töltjük a délelőttöt, csak arra a fél órára szabadulok el tőlük, amíg az orvos megvizsgál.
Nem javasolja, hogy az elkövetkezendő pár napban kimozduljak a kastélyból, a hideg levegő ilyenkor még igen nagy veszélyt jelent a tüdőmnek. Nem érdekel.
Nem érdekel, akkor is elmegyek.
Malcolm… muszáj éreznem a közelségét… szükségem van rá…
És amúgy is meg kell beszélnem vele pár dolgot. A kastélyban többé nem biztonságos találkoznunk.
Ahogy megígértem, egy szolgálóval üzenek Malcolmnak, hogy az ebéd utáni lovaglás remek lenne. Gondolom mostanra hozzá is eljutottak a hírek az újdonsült lakókról…
Vajon mit gondol? Tudni akarom. Látni akarom. Beszélni akarok vele.
Lady Jane-nel és Lady Selenával ebédelek, a finom hölgyek ragaszkodtak hozzá, hogy ne kelljen az otromba lovagokkal, katonákkal étkezniük. Helyesbítek… Lady Jane ragaszkodott hozzá, Selena pedig egy szót sem mert szólni… viszont nem kerüli el a figyelmemet, hogy Malcolm neve említésére forró pír árad szét arcán.
Nem csak Jane rendelkezik éles szemekkel…
Vajon mit érez iránta? És… Miért szűkült össze ennyire a mellkasom?
Irigység. Mert ő nő. NEKI joga van szeretni Malcolmot.
Zavartan, elmélyülten teszek úgy mintha ennék, de egy falat sem megy le a torkomon. Lady Jane csacsogása megőrjít… annál jobban csak Lady Selena aggodalma irritál. Nem az ő hibája, hiszen fogalma sincs semmiről… mégis… mégis gyűlölöm azért, hogy Malcolmra nézett az udvarban.
Végtelen hosszúnak tűnnek a percek, felsóhajtok, mire végre befejezzük az étkezést. Azt írtam Malcolmnak, hogy a könyvtárszobában várom, ebéd után a hölgyek úgyis visszavonulnak kicsit pihenni.
Elbúcsúzunk, s én fellélegezve száguldok végig a kastély hosszú folyosóján. Még soha nem tűnt ennyire távolinak az a szoba.
Benyitok, ajkaim összeszorulnak, mikor az üres szoba fogad.
Nyilván még nem végzett.
Leülök a székbe, a kezembe veszek egy könyvet, de képtelen vagyok olvasni. A gondolataim túlságosan is lefoglalják az elmémet. Mozdul a kilincs, szemeimben boldogság csillan.
Lady Jane lép be. Megrökönyödve, ledöbbenve szorítom meg a kezemben lévő könyvet, a vastag borítás kartonlapja roppan az ujjaim alatt.
Udvarias mosollyal állok fel, hogy meghajolhassak az érkező nő felé.
- Örülök, hogy végre kettesben lehetünk. – Hangja lágy, tekintete hívogató.
Régebben belementem volna a játszadozásba, Lady Jane sokszor volt partnerem a bálokon, sokszor suttogtam hamis bókokat a fülébe… az ajkaira… a nyakának selymes bőrébe…
A fenébe…
Milyen idegennek tűnik most minden ilyen hazug, élettelen érzelem…
Kelletlenül, de illemtudóan bólintok, izmaim megfeszülnek ahogy közelebb lép, de arcom nem rezzen.
- Hiányoztam? – Oldalra billenti a fejét, a pajkos játszadozás az udvari nők és férfiak specialitása. Nincs választásom. Bele kell mennem a játékba.
- Valószínűleg legalább annyira, mint Önnek én. – Felkacag, szemein átsuhan az őszinte közömbösség, de elég egy pillanat, hogy újra játékos vonzódás csillogjon tekintetében.
Ez a nő senkit nem szeret magán kívül.
Pedig még a romlott nők többsége sem képes közömbösen rám pillantani. A szépségem könnyedén elbűvöli őket.
- Akkor kapok egy csókot? – Közelebb lép, ujjaim arcára csúsznak. Undor és borzongás rohan végig a gerincemen.
Beszennyezni az ajkaimat? Nem…
Megfeszülnek ujjaim, gyorsan elűzöm a távolságtartás kényszeredett érzését. Régen képes voltam rá, akkor most is menni fog.
A tarkójára csúsznak ujjaim, már majdnem összesimulnak ajkaink, mikor kicsit hátrébb döntöm a fejét, és egy lágy csókot hintek nyakára. Képtelen vagyok rá. Nem tudom megcsókolni.
Csábosan, kihívón mosolyodik el, s ahogy hirtelen kinyílik a szoba ajtaja ledermedünk a félreérthetetlen pozícióban.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy Malcolmra pillantok, Jane ajkaira elégedett, öntelt mosoly költözik. A lenéző pillantás, amivel Malcolmot illeti, kísértetiesen hasonlít Julia rideg, gonosz tekintetére.
Megszédülök, alig észrevehetően csúsztatom a kezemet a mellettem lévő szék háttámlájára, hogy támaszt találjak. Ne… Malcolm…
Nyugalom… tudja… biztos tudja, hogy nem volt más választásom… ugye tudja?
Látom, ahogy Malcolm izmai megfeszülnek, arcvonásai keménnyé, durvává válnak, mégis udvariasan meghajol Lady Jane felé. Kicsit megnyugodva fújom ki a levegőt, szemeimet képtelen vagyok levenni róla, a szívem a torkomban dübörög.
- Sir Vitrol, rég láttam. – Malcolm egy gyors biccentéssel viszonozza az udvariasnak álcázott köszöntést, majd rideg, közömbös tekintettel fordul felém.
- Mylord, a lovak készen állnak… ha önnek is megfelel, indulhatunk. – Ajkaim válaszra nyílnak, de Lady Jane halk kacaja belém fojtja a szavakat. Mindkettőnk pillantása felé fordul, s ő lassú léptekkel sétál mellém, birtoklón simítja a vállamra kecses, vékony ujjait.
Elégedett mosolyt kényszerítek ajkamra, pedig legszívesebben lelökném magamról a kezét.
- Sir Vitrol, rosszkedvűnek tűnik. – Összeszűkülnek élénkbarna szemei, könnyed, csevegő stílusából fröcsög a gúny és a megvetés.
Gyűlölöm, ahogy Malcolmhoz beszél. Összeszorítom ajkaimat, elfojtom az ingerült remegésemet, ahogy folytatja.
- Talán ennyire zavarja, hogy a volt szerelme hasonmását csókolózni látja? – Szemeim tágra nyílnak, élesen csillan bennük a mély fájdalom.
Jane Malcolmnak akart fájdalmat okozni, de az én szívembe élesebb tőrt döfött ezzel a rövid, kegyetlen mondattal, mint az övébe. A torkomat könnycseppek mardossák végig, ökölbe szorulnak ujjaim, körmeim elmélyednek tenyerem bőrében, az éles kín megnyugtatja elhomályosuló elmémet. Még szerencse, hogy Lady Jane Malcolm reakcióját figyeli.
Hosszú csend követi szavait, minden csepp erőmet felemészti a próbálkozás, hogy kiűzzem a fájdalmat tekintetemből, és rideg gúnyt varázsoljak a helyére.
Mondj már valamit… Malcolm… törd meg a csendet…
Malcolm felénk lép, érzem megrezzenni Jane testét. Vajon fél tőle? Hiszen soha nem bántaná őt… Malcolm senkit nem bántana…
Elénk lép, ajkain őszinte, mégis enyhén gúnyos mosoly honol. Lady Jane szemeibe mélyeszti fakó tekintetét.
- Köszönöm, mylady. – Jane hátrál egy lépést, az értetlenkedése az enyémmel vetekszik.
- Micsodát? – Malcolm mosolya kiszélesedik, mintha csak ezt a kérdést várta volna, hosszút pislogva, nyugodt arcvonásokkal szólal meg ismét. Hangja egyszerre gúnyos és komoly.
- Köszönöm, hogy a méregtől izzó szavaival eszembe juttatta, hogy amit Lady Julia iránt éreztem, közel sem volt a szerelemhez. Most már tudom. – Még egyszer biccent, szemeim elkerekednek, ahogy arcomra égető pír költözik.
Ezt… ezt hogy értette? Úgy értette, hogy…
Istenem…
Malcolm…
Érzem, hogy arcom egészen kipirosodik, reszkető ujjaimat zavartan kapom ajkaim elé. Isteni szerencse, hogy Lady Jane-t leköti a felháborodás, így nem veszi észre árulkodó reakciómat.
Gyorsan nyugtatom meg reszkető mozdulataimat, ujjaimmal ismét a szék háttámláját markolom, Malcolm hangja töri meg ismét a csendet.
- Az istállóban leszek mylord, kivezetem a lovakat. Ha befejezte az enyelgést, akár mehetünk is. – Némán reszketeg mozdulattal bólintok, figyelem ahogy eltűnik az ajtóban.
A szívem még mindig a torkomban dübörög, Lady Jane hisztérikusan, felháborodottan szólal meg. Most még az éles, irritáló hangja sem tudja elűzni a szívemből a felhőtlen, tiszta boldogságot.
- Hallotta, amit nekem mondott?! És ahogy önhöz beszélt! Felháborító! Hogy merészeli? – Összeszorított fogakkal bólintok, lábaim az ajtóhoz visznek.
- Ne aggódjon mylady, megyek és leteremtem. Meg kell tanulnia, hogy hol a helye. Ön nyugodtan vonuljon vissza pihenni, remélem vacsoránál láthatom.
Elköszönünk, s szinte rohanva indulok meg az istálló felé, arcomról fokozatosan párolog el a rideg maszk.
Az istálló üres, az istállós fiú már felnyergelte a lovakat és visszatért a dolgára.
Malcolmra vándorol tekintetem, szemeimben boldog vágyakozás csillan.
Elmosolyodik, a pillanat gyönyörétől átható bizsergés rohan végig gerincemen, tekintetünk forrón, perzselve forr eggyé, szinte érzem ajkamon a csókjait, a forró pillantás felidézi az éjszaka fülledt pillanatait. Megborzongva sietek mellé, átveszem a lovam kantárját.
Legszívesebben a nyakába ugranék, de nem kockáztathatjuk meg a lebukást, így csak a tekintetünk intim egyesülése nyugtathatja vágyakozó testemet.
Kivezetjük a lovakat, halkan, suttogva szólalok meg, miközben felpillantok rá.
- Malcolm… - Rám néz, lángok táncolnak a szemeiben. Ajkaimra jókedvű, kihívó, élveteg mosoly költözik. – Még soha nem kívántalak ennyire. – Megrezzennek arcvonásai, izmai végighullámoznak testén, szinte látom, ahogy elfojt egy halk nyögést.
Ajkamra harapok, s ahogy felszállunk a lovakra, halk nevetéssel előzöm meg.
Lassan indulunk el, majd egyre hevesebb vágtára kényszerítjük a lovainkat, mígnem a kastély fenyegető falai eltávolodnak, egészen apróra zsugorodnak a hátunk mögött.
Malcolm megy elöl, az erdő ösvényei óvón takarnak minket, a szívem hevesen dübörög a torkomban. Senki nem lát minket…
Vajon hová visz?
Fél órányi kellemesen kimerítő ügetés után megáll, és leugrik a lóról. Szemeimet a mellettünk lévő tavacskára és gyönyörű, halk robajjal csordogáló vízesésre siklik, ajkaim tátva maradnak ahogy elámulva figyelem a természet eme csodáját.
Hallottam már róla, hogy a hegyvidéki tájakon mesébe illő, gyönyörű látványosságok vannak, de ez minden képzeletet felülmúl.
A habokon játszadoznak a kora délutáni napsugarak, meleg fényük simogatja arcomat is.
Malcolm a lovam mellé lép, elmosolyodva nyújtja a kezét, hogy leemeljen a magas állatról.
- Gyere, szerelmem. – Halk suttogás, érzem, hogy kipirulok, engedem neki, hogy óvatosan leemeljen és magához öleljen.
Megtart, a fenekem alatt szorítja magához testemet, így arcom magasabban van, mint az övé. Lehajtom fejemet, gyengéden simítom hátra az előre hullott tincseket homlokából, ajkaink forró, végtelen csókban tapadnak egymásra.
Úgy faljuk egymás ajkait, mintha csak ezzel bizonyosodhatnánk meg róla, hogy nem csak hamis ábrándképet hajszolunk, hogy nem csak egy álom a kapcsolatunk… annyira… annyira távol vagyunk egymástól.
Néha úgy érzem… rettegek, hogy nem fogja tudni elviselni a rideg maszkot, amit mások előtt viselnem kell. Úgy érzem, el fog lökni magától.
Csókolnom kell. Amíg még lehet… minden percet, minden rövid, boldog, gyorsan elillanó pillanatot ki kell használnom, mielőtt köddé válik a látomás.
Elszakadnak ajkaink, zihálva, levegőért küszködve tartunk rövid szünetet, finoman tesz le a földre, s én megszédülve kapaszkodom a kabátjába.
Nevét sóhajtom, arcomat mellkasába fúrva ölelem át, s Ő ismét felkapja karjaiba gyenge, émelygő testemet..
Egy fa tövébe sétál, szándékosan úgy ül le, hogy a Nap melengető fénye elérjen minket. Az ölébe húz, hálás, szerelmes pillantással nézek rá. Iszom magamba a gyengédségének gyönyörűséges látványát.
Hosszú percek telnek el, egyikünk sem töri meg a nyugodt, intim csendet… pedig annyi mindent szeretnék kérdezni tőle. Mégis… képtelen vagyok megszólalni.
Túl csodálatos ez a pillanat.
Megmoccan, figyelem, ahogy egy tarisznyából ismerős kinézetű süteményeket halász elő. Kérdő, értetlenkedő tekintetem láttán halkan felnevet.
- Lady Selenától van. Mármint… Lady Annebelle sütötte, ő kérte meg, hogy hozza el nekünk. – Lesütöm tekintetemet, apró, bizonytalan mosollyal bólintok, ujjaimat puhán csúsztatom mellkasára. A kabát vastag anyaga alatt alig érzem izmai remegését. Nem tetszik a távolság.
- Mármint, hogy hozza el neked. Engem utálnak. – Szinte csak suttogom a szavakat, bágyadtan dőlök vissza a mellkasára, figyelem ahogy letör egy darabot a süteményből és az ajkaimhoz emeli.
- Nem utálnak, ne legyél buta. – Dorgálóan édes hangja mosolygásra késztet, engedelmesen nyitom ki ajkaimat, hogy finoman a számba tehesse az apró darab süteményt, nyelvem incselegve érinti ujját.
Megborzong a puha nyalintástól, csintalan vigyorral pislogok fel rá.
Egyből kapcsol, tudja mi jár a fejemben. Valószínűleg az ő gondolatai is hasonló vizeken járnak.
- Julian, most enned kell. Fogadok egy falatot sem ettél ebéd közben. – Érzem visszafogott remegését, szinte nekem fáj, amilyen erővel visszaszorítja a vágyát, lemondó mosollyal hintek gyengéd puszit a mellkasára.
Drága szerelmem… hogy tudsz ennyire figyelmes és törődő lenni?
- Meg sem érdemellek. – Halkan suttogok, ujjai puhán bújnak a hajamba, hogy gyengéden maga felé terelje arcomat.
Forró, fullasztó csók, kipirulva, remegve kapaszkodom a kabátjába. Nem bírom… nem bírom tovább.
Feltérdelek, finoman, csábítón gombolom ki a kabátját, dermedt remegéssel hagyja, hogy szabadon garázdálkodjanak ujjaim. Végigsimítom mellkasát a vékony vászoningen keresztül, ajkaink ismét eggyé olvadnak. Magához ránt, kezei a fenekemre csúsznak, felnyögve rándulok össze a durva, követelőző érintéstől, ágyékom ennyitől forrón lüktetve várja a folytatást.
A nevét zihálom, elkezdem kigombolni a kabátomat, de ziháló ellenkezése megállít.
- Ne! Julian, meg fogsz fázni. – Ujjaim megtorpannak, ártatlan pillantásomat a vágytól ködös szemekbe mélyesztem, gyermeteg értetlenkedéssel billentem oldalra fejemet. Ajkaimon apró mosoly játszik, mikor megszólalok.
- Pedig csak azért vettem fel, hogy te levehesd rólam. – Felnyög, ujjai durván rántják szét mellkasomon a vastag kabátot, a vékony, hófehér vászoningen keresztül harap ágaskodó mellbimbómra.
Felnyögök, ujjaim reszketegen siklanak tincsei közé, testem megfeszül, ahogy keze nadrágomba csúszik. Rögtön megtalálja fenekem nyílását, tágra nyílt szemekkel tapasztom számra a tenyeremet, elfojtom hangos nyögéseimet.
Belém csúsztatja ujját, testem könnyedén fogadja.
Elveszítem a fejemet, a csókok, a harapások, a zihálás, a mozdulatok összefolynak, szinte észre sem veszem, már forrón, durván masszírozzuk egymás merevedését, türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal rántja fel csípőmet.
Nem tudom, mikor került le rólam a nadrág, ujjai meztelen combomat markolják, irányítja csípőmet. Zihálva morog ajkaimra.
- Ülj bele… - Szinte rögtön, tétovázás nélkül engedelmeskedem, elégedett, szenvedélyes nyögéseink összefolynak, ahogy mélyen, tövig elmerül bennem. Görcsösen szorítom a nyakát, az ő ujjai pedig a fenekembe marnak, erősen tartva mozgatja elgyengülő testemet.
Morranások, nyögések, sóhajok, zihálás, csókok. Türelmetlen, kielégíthetetlen vágy, őrjöngő, égető szenvedély. Esszük, harapjuk, faljuk egymás ajkait, isszuk egymás lélegzetét.
Nem elég. Soha nem elég.
Minden orgazmus után újabb és újabb következik, a testünk nem engedelmeskedik, nem csillapodik az őrült, tomboló vágy.
A Nap fenyegető gyorsasággal vándorol az égbolton, mi némán, kimerülten, összebújva pihenünk. Már rajtam van a nadrág, Malcolm mellkasán pihen fejem, ujjaimmal kábán simogatom testét az ingen keresztül. A bő, vastag kabátját óvón, gyengéden tárja ki, testemet szorosan átölelve burkol engem is az anyagba.
Melegség, szeretet, boldogság.
Mosolyogva szívom magamba illatát, élvezem a pillanat soha véget nem érőnek tűnő csodáját. Meghitt nyugodtság, kellemes kimerültség.
Annyira jó…
- Malcolm… - Halk, vékonyka sóhaj. Fáj a beszéd.
Nem számít. Amíg beteg vagyok, addig van indokom itt maradni. Vele.
- Tessék, angyalka. – A hangjában bűntudat csillan, érzem rajta. Hallotta volna, hogy milyen rekedt a hangom? Hallja, milyen nehezek a lélegzetvételek?
Szorosabban ölelem át, el akarom űzni minden fájdalmát, minden aggodalmát. Jól vagyok… amíg mellettem van, semmi sem számít. Amíg vele vagyok, bármit kibírok.
- Szökjünk meg… csak te és én… csak mi ketten…
|
| Silvery | 2011. 07. 01. 21:07:17 | #14684 |
Karakter: Julian Boleyn
Mély, meleg nevetéssel ajándékozza követelőző szavaimat, a kellemes kacaj simogatja reszkető mellkasomat. Annyira más, mint az udvarban elhangzó éles, csilingelő, hamis kacajok. Annyira más… ez őszinte és igaz. És csak a mienk. Csak az enyém. Senki másé.
A szemeiben forró, csodálattal és szerelemmel teli érzelmek csillognak, szinte elolvadok a pillantásától, a szívem olyan hevesen dübörög mellkasomban, hogy alig hallom tőle kedves, jókedvű szavait.
- Milyen telhetetlen vagy, angyalkám. – Huncut mosolyt csalnak ajkamra szavai, tekintetünk összefonódik, s ahogy lehajol hozzám, egyre közelebbről láthatom az érzelmek forró lángnyelveit a zöld szemekben. Perzselik arcomat. Mintha örvényként kavarogna íriszeiben a vágy, a mohó sóvárgás. Vajon az én szemeimből is ilyen könnyű kiolvasni az érzelmeimet? Vajon az én tekintetem is ilyen homályos, ilyen sóvár?
Eloszlanak a kavaros gondolatfoszlányok, ahogy ajkaink összeolvadnak, testem olyan hévvel reagál a mohó, vágyakozó csókra, hogy szinte megszédülök tőle. Ujjai szenvedélyes gyengédséggel simítják végig remegő testemet, gerincemen apró, csiklandozó szikrák rohannak végig, összerándulok a kellemes bizsergéstől. Lábaim ösztönösen emelkednek fel, átölelem, közelebb húzom testét, néma nyögés szökik ki ajkaimon, ahogy megérzem hozzám simulni éledező vágyát. Helyes…
Finoman dörgölőzöm hozzá, mély, elégedett morranással fejezi ki tetszését, tekintetemmel iszom a látványt, ahogy néhány könnyű mozdulattal masszírozza keményre magát, a szívem megsüketít.
Teljesen elkábulva, homályos elmével figyelem Őt, szinte csak abban a pillanatban fogom fel, hogy mi történik, mikor a síkos, forró spermától könnyedén, mélyen merül el bennem lüktető hímtagja. Hangos nyögés tör fel belőlem, remegve ölelem át a kezeimmel is, szinte görcsösen, durván szorítom az izmos, zömök vállakat. Annyira csodálatos… ah…
A belém tóduló forróság most nem kínoz fájó, feszítő érzéssel, simogat, kényeztet, éget. A mennybe repít. Ajkaim tátva maradnak, zihálva, lihegve engedem ki a tüdőmben rekedt levegőt, ujjaim szorítása alatt érzem hullámozni, reszketni az erős izmokat.
Rám nehezedik, kellemes súllyal nyomja a matracba testemet, mintha ezzel még elválaszthatatlanabbakká válnánk. Összefonódik, összekapcsolódik a testünk, a lelkünk. A csókjaink nem érnek véget, az ölelések nem gyengülnek. Csodálatos.
Ajkai a nyakamat tépik, borzongva sóhajtok fel. Remegése maga a mámor. Hihetetlen, hogy így láthatom. Erős, határozott és tiszteletre méltó lovag. Félelmetes harcos…
Elgyengülve, zihálva omlik a karjaimba, könyörög, sóvárog a csókjaimért. A gondolat, hogy csakis én ismerem ezt a sebezhető, kiszolgáltatott oldalát, őrült boldogsággal tölt el.
Lassú, simogató mozdulatok, minden rezzenése óvatos, gyengéd. Drága szerelmem… nem akar fájdalmat okozni. Ha tudná… ha tudná, hogy a testem mire vágyik…
Felnyögök, egyre jobban feszít a késztetés, hogy durvább mozdulatokra kényszerítsem, testemben izzik, zsong a vágyakozás. Malcolm… megőrjítesz…
- Imádlak. – Halkan suttog, ajkai nyakamat simítják. Megreszketve hunyom le szemeimet, szívem nem hagy lélegezni. Kapkodom, harapom, lopom a levegőt. Nem elég. Nem bírom… nem bírom… az őrületbe kerget a testemben lüktető kéj. Ah, egek, megőrülök! – Nem fáj?
Kétségbeesetten rázom meg a fejemet, ujjaim a válláról a hajába csúsznak tétován. Finom erőszakkal tépem meg a tincseket, kicsit közelebb rántom fejét, arcunk egymáshoz simul.
Ajkaim fülére csúsznak, pille könnyedséggel cirógatom meg, reszketve, zihálva próbálok hangokat kierőltetni.
- Gyorsabban... keményebben...
Felmorran, izmai megfeszülnek. Hangosan nyögdécselve, lihegve fogadom a durvább, erősebb lökéseket, remegve, türelmetlen mohósággal tépjük egymás ajkait. Még… Még… Még…
Lihegésünk, a nyögések és a sóhajok összefolynak izzadt bőrünk hangosan csattan minden mozdulatnál. Mintha minden lökésnél egyre mélyebbre merülne bennem, olyan pontokon érint, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek… eddig nem érzett élvezetet, borzongást csal testembe. Ah… fogalmam sem volt, hogy ez ennyire… ennyire jó lesz… istenem… ahhh én mindjárt…
Hangosan felmorranva élvez el, teste megrándul karjaiban, ahogy belém csurran forró magja, levegőért kapja sóhajtok fel az érzéki fájdalomtól, a testem folytatást követel, merevedésem keményen, forrón lüktet.
Rám nehezedik elgyengülő teste, apró, leheletnyi csókjai még tovább szítják a testemet kínzó kielégítetlen vágyat. Neh…
Halkan, tétova nyöszörgéssel karmolom végig hátát, megreszketek, ahogy a nyakam legérzékenyebb pontját megtalálva kábít tovább forró csókokkal. A nevét sóhajtom, hangomban tükröződik testem elégedetlensége.
- Milyen kis telhetetlen és kéjsóvár vagy... – Halk suttogás, nehezemre esik kivenni szavait, zihálásom szinte elnyom minden más hangot.
Felnyögök, szemeim tágra nyílnak, ahogy a merevedésemre markol, testem megfeszül a hirtelen ért, váratlan gyönyörtől, s elég pár apró mozdulat, hangos, kitörő sikollyal élvezek el én is. Ajkaim reszketnek, gerincem ívbe feszül, minden apró porcikám zsong, tombol, sikít.
Lebegek, remegő ujjaim a lepedő puha anyagába marnak, mintha ezzel akarnám a földhöz láncolni magamat. Könnyűnek, súlytalannak érzem végtagjaimat, a kielégítetlen, felhalmozódott vágyakozást és sóvárgást enyhítették szenvedélyes, forró aktusaink.
Végre nem érzem a kitartó, kínzó zsongást, búgást, sóvárgást a testemben. Jóleső kimerültség, fáradtság, kielégültség… nem csak a testemet elégítette ki… a szívemben is túlcsordulnak a viszonzott, boldog érzelmek. Istenem… nem tudtam, hogy létezhet ilyen tökéletes pillanat.
Lassan tisztul ki homályos, kába tekintetem, arcom felforrósodik, ahogy meglátom meleg, szerelmesen vágyódó mosolyát. Ismét feléled testemben a kielégíthetetlennek tűnő vágyakozás. Soha nem lesz elég, ebben biztos vagyok… soha nem lesz olyan, hogy ne akarjak többet.
Halkan suttogom a nevét, ajkaimra harapva figyelem, ahogy mellém gördül.
- Mondjad, kedves…
Felpislogok rá, finoman simítom mellkasára ujjaimat, tekintetem egyszerre követelőző és kérlelő. Nem elég. Még nem volt elég… annyira jó. Most hogy végre megtapasztaltuk, milyen az igazi szeretkezés, nem hagyhatjuk abba ilyen korán… fiatal még az éjszaka…
- Még akarom... csináljuk még... – Halkan, pihegve suttogok. Azt akarom, hogy addig öleljen, csókoljon, szeressen, amíg el nem ájulok a gyönyör kimerítő forróságától.
Elmosolyodik, arca kellemes melegséget, higgadt, mély szerelmet sugároz. Nyugodt, mégis érzelmektől csillogó pillantása megnyugtatja tomboló testemet. Finoman simítja végig arcomat, hosszút pislogva élvezem a pillanat gyengéd varázsát. Ajkai puhán, lágyan érintik reszkető számat, az ismerős íz teljesen elbódít.
Malcolm… vajon valaha rájössz, hogy mennyire végtelenül mélyen és visszafordíthatatlanul szeretlek? Nem tudom…
Ha tudnád mennyire kiszolgáltatottá, függővé teszel…
… ha tudnád…
- Előbb pihenjünk egy kicsit, utána a tiéd vagyok teljesen. Jó?
Kelletlenül, mégis jókedvű, apró mosollyal bólintok, álmos nyöszörgéssel nyújtózom végig a puha, meggyötört matracon. Szegénynek sejtelme sincs, hogy még mi vár rá…
Ártatlanul kihívó pillantással pislogok Malcolm felé, kecses, édes mozdulatokkal kelek fel az ágyról, élvezem a tekintete forró simogatását. Imádom, hogy nem tud nekem ellenállni. Imádom, hogy ennyire odavan a testemért.
A térdeim bizonytalanul reszketnek meg, ahogy lábra állok, megborzongok, ahogy combom érzékeny, belső részeit forrón csiklandozzák aktusunk meleg nedvei.
- Hová mész? – A hangja rekedtes, enyhén megremeg a vágytól. Nem kerüli el a figyelmemet a reakciója, túlságosan is jól ismerem már. Bizsergető elégedettség tombol mellkasomban, ahogy mosolyogva hátranézek a vállam felett.
Nem néz a szemembe, tekintete mereven, mohón simogatja testem mocskos, izgató domborulatait. Látom, szinte hallom a gondolatait.
Gyerünk. Ha legszívesebben ismét rám ugranál, akkor tedd azt. A tiéd vagyok…
Egy hosszú, elnyújtott pillanatig figyelem remegő testét, de nem mozdul. Ajkaim lassan rezzennek, ahogy megszólalok. Bátorítás kell?
- Megmosakszom... segítesz?
A pillantásom csábos és hívogató, bár felesleges, hiszen még mindig képtelen levenni szemeit nedves combjaimról, fenekemről.
Mögém lép, megborzongok, ahogy hátamhoz simul, bőrömet simogatja a belőle áradó meleg. Annyira jó. Engedelmesen olvadok a karjaiba, megrezzenek, ahogy ujjai a mellbimbóimhoz érnek, s mikor gyengéden a markába veszi hímvesszőmet, némán felsóhajtok a tompa vágytól.
Oldalra fordítom fejemet, nincs szükségünk szavakra, hogy tudjuk, mit szeretne a másik. Hosszú, fullasztóan mély, gyengéd csók. Hiányzik belőle a sóvárgással teli szenvedély, testünkben még hagyjuk pihenni, nyugodni a vad vágyakozást.
Lassú, aprólékos mozdulatokkal tisztogatom meg testét, majd hagyom, hogy ő is ugyanezt tegye velem. Egy székre ültet, arcomon állandósul a meghatódott pír, ahogy elém térdel, a szívem mély dübörgése elnyomja halk sóhajomat.
A lángok melegen játszadozó fényeket vetítenek lassú, gyengéd mozdulataira, ajkaim megremegnek, ahogy a combomhoz, bokámhoz érnek a finom ujjak. Csodálatos, gyönyörű, meghitt pillanat, az intim csendet halk, suttogó szavaim törik meg.
- Mire gondolsz, most? – Képtelen vagyok rájönni. - Valahogy olyan komoly a tekinteted.
Azt szeretném, hogy mosolyogjon. Mosolyogjon rám. Nekem. Csak nekem.
- Egy nappal ezelőtt még ettől a pillanattól féltem a legjobban.
Egy kicsit előrébb hajolok, ujjaim puhán siklanak a selymes, ziháltan kócos tincsek közé, szerelmes pillantással iszom minden rezzenését.
Ettől félt a legjobban? Nem értem…
Egy nappal ezelőtt én… én álmodni sem mertem volna minderről. Soha.
- Hogy érted? – Halkan suttogok, felnyílnak a gyönyörű szemek, hogy az őszinte tekintet megajándékozhasson egy csodálattól és szerelemtől csillogó pillantással. Bennem reked a levegő, apró borzongásomtól megreszketnek ujjaim.
Nem értem, mitől félt.
- Amióta az ellenségemnek tekintettelek... – Megtorpanok a gyengéd simításokban, de még nem húzom el a kezemet. Érezni akarom. Érezni akarom, hogy tudjam ez a pillanat nem csak egy sóvár látomás. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy folytassa a mondatot. - ...azóta féltem attól, hogy rabul ejted a szívem. Nap mint nap harcoltam önmagammal, hogy képes legyek gyűlölni téged, hogy kevés időt töltsek melletted, mert tudtam jól, hogy elég egy csettintés, és én térden csúszom előtted. A szépséged tett a legveszélyesebb ellenféllé a szememben, mert sokszor olyan nagyon közel álltam ahhoz, hogy behódoljak neked, Julian...
Elszorul a torkom, az eddig érzett forró boldogság kihűl mellkasomban. Igen… tudom, hogy a szépségem mennyire lenyűgözi.
Kezdettől fogva tudtam, és mindvégig kihasználtam ellene…
De nem is lenne más? Ez lenne a mellkasomban izzó, égető szerelem viszonzása? Testi rajongás?
Gyengéden húzza fel lábamat, megborzongok, ahogy hangtalan csókot int hófehér bőrömre. Ajkaim megreszketnek, halk, megkínzott suttogásom vékony, erőtlen suttogásnak tűnik csupán.
- A szépségem rabja lettél? Ezért szeretsz?
Megrázza a fejét, mellkasomban ádáz harcot vív a remény és a hitetlenkedés.
Nem… tudom, hogy nem hazudna nekem. Igaz? Mindazok után amiket ma tettünk… amiket ma mondtunk. Túl különleges és gyönyörű a közöttünk kialakult kötelék ahhoz, hogy hamis legyen. Túlontúl különleges. Túlontúl tökéletes.
- Ha csak ez számítana, már rég a lábaid előtt hevertem volna, szerelmem. Azért szerettem beléd, mert különleges vagy és kedves, jószívű. Amikor megismertem ezt az oldaladat, végre beleláthattam a szívedbe és felfogtam amit látok, megértettem a jeleket... akkor jöttem rá, mennyire felbecsülhetetlen kincs vagy nekem.
Lassan ajkaimra harapok. Finom, meghitt mozdulat, szemeimben vágyakozó boldogság csillan. Nem tudom eldönteni, hogy felzokogjak vagy felnevessek az örömtől. Annyira gyönyörűséges, varázslatos érzés. Mintha súlytalan lenne a szívem. Malcolm…
Elmosolyodom, de az apró rezzenésben több van mint egy egyszerű mosoly.
Sokkal több. Minden csepp vágyakozás, szerelem, boldogság, meghatódottság, félelem, tétovázás, lelkesedés, álmodozás, odaadás, mohóság, követelőzés… minden…
Végigsimítja combjaimat, ajkaimon halk sóhaj szalad ki, szemeimet lehunyva élvezem érintését. Felegyenesedik, ujjaim még mindig hajában pihennek, így könnyen húzom magamhoz, lábaimat puhán kulcsolom a dereka köré.
Lassú, finom csók. A mosolyt képtelen vagyok eltüntetni arcomról, simítom, cirógatom puha tincseit. Érinteni akarom. Újra és újra és újra és újra.
- Szeretlek Malcolm. – Édes, kínzóan lágy sóhajjal lehelem fülébe a szavakat, érzem ahogy megborzong. Csodálatos érzés. Imádok hatással lenni rá. Nem csak a testemmel. A szavaimmal, a sóhajaimmal… mindenhogy…
- Én is téged, kicsi angyalka. Ígérj meg valamit...
Kicsit hátrébb hajolok, hogy elmerülhessek komoly, fájdalmas pillantásában.
- Bármit… - Nincs olyan, amit ne tennék meg neki. Már nincs. Akármit.
- Amikor felépülsz, és vissza kell mennünk a palotába... nem hagyod hogy bármi is közénk álljon, jó? Nagyon fájna, ha... – Elfúl a hangja, szemeim tágra nyílnak, a tekintetében csillogó, őszinte fájdalom láttán.
Ne! Nem… soha többé… soha többé nem akarom látni ezt a tekintetet.
Elég volt belőle egy életre. Azt akarom, hogy mindig mosolyogjon. Azt akarom, hogy boldogság, érzelmek csillogjanak a szemeiben.
- Nem, nem! Senki és semmi nem választhat el minket, esküszöm! – Most, hogy megéreztem a viszonzott szerelem édes mámorát, képtelen lennék enélkül élni. Soha többé… soha többé nem engedem el. Még akkor sem, ha az egész életem egy hazugság lesz.
Örökké bujkálni, örökké leplezni, mit érzünk… milyen nyomorúságos sors.
Hogy leszek képes hidegen, lenézően viselkedni vele mások előtt? Ó istenem, képtelen leszek rá!
- Most jön a „de”, igaz?
Bólintok, a torkom összeszorul. Nem tudom, hogy neki, vagy nekem fog e jobban fájni a ridegségem.
- Bármit teszek vagy mondok, tudnod kell, hogy a mi érdekünkben teszem, Malcolm. Nem tehetek másként, meg kell védenem magunkat, mert ha bárki megsejtené mennyire szeretjük egymást, akkor végünk!
Nem bírnám ki a tudatot, hogy bántom őt. Tudnia kell, hogy miért teszem! Ha megbántanám a szavaimmal, a tetteimmel akkor még jobban… még sokkal jobban fájni minden rideg pillantás. Ó, Istenem… bár ne kéne tettetni. Bárcsak felvállalhatnánk a szerelmünket úgy, ahogy egy nő és egy férfi teheti! Nem igazság… nem igazság…
- Tudom, tudom... kincsem. De akkor is nehéz lesz látni téged úgy.
Megfeszülnek izmaim, hosszút pislogva suttogok.
- Malcolm, nézz rám! – Nem hagyok kételyeket. Nem engedek több félreértést vagy viszályt. Nem… ha a szerelmünk nem is lehet nyilvános, azt akarom, hogy legalább kettőnk között tiszta, erős és teljes legyen.
Lazít a szoros, birtokló ölelésen, íriszei smaragdzölden csillognak a lángok narancs fényében.
- Bízz bennem! Ugye bízol bennem? – Tekintetemet mélyen, áthatóan szúrom szemeibe, merev, már-már szigorú, őszinte arcvonásokkal várom a választ.
Bíznia kell bennem. Tudnia kell, hogy milyen fontos nekem. Hogy mindenki másnál többet jelent. Hogy soha nem bántanám.
- Igen… - Halk, bizonytalan sóhaj.
Nem elég őszinte, nem elég határozott.
Hát ilyen nehéz lenne elnyernem a bizalmát? Ilyen nehéz elhinnie, hogy mennyire szeretem őt?
- Kérlek… - Halkan, fáradtan sóhajtom a mélyről jövő, meggyötört könyörgést. Szívem minden apró porcikája szomjazik a feltétlen, vak bizalmára. Nem árulnám el. Soha.
Előbb halok meg, mint hogy ismét bántsam őt.
- Bízom benned. – Már nincs kétely a hangjában, apró mosolyom átsuhan ajkaimon.
Köszönöm…
Köszönöm, hogy bízol bennem, pedig igazán nincs jogom ilyet kérni. Azok után, amiket tettem… mindazok után…
- Bármilyennek is látsz majd engem a királyi udvarban, tudnod kell hogy szeretlek, és minden este, amikor otthagyom őket és együtt leszünk, akit a karjaidban tartasz majd, ugyanaz a Julian lesz, akit szeretsz és ismersz.
Halkan ejtem ki a szavakat, mindketten tudjuk, hogy ennek így kell lennie. Mégis… annyira szörnyű belegondolni. Annyira borzasztóan szörnyű. Képes leszek rá? Vajon mikor őrülök bele a színjátékba? Az egész életem erről szólt, és még most is folytatnom kéne?
Lehunyja szemeimet, ismét hozzám hajol, arcát kimerülten, meggyötörten temeti nyakamba, s én akaratlanul is beleborzongok a hirtelen közelségébe.
Lehelete, sóhajai csiklandozzák, kényeztetik vágyakozó testemet, az elnyomott sóvárgás új erőre kap… nem… még nem szabad…
- Tudom, tudom... csak olyan meggyőzően tudsz színészkedni, hisz engem is milyen sokáig megvezettél, s csak nehezen tanultam meg keresztüllátni a maszkodon.
Megfeszülnek izmaim, lehunyom reszkető pilláimat. Igen… sokáig nem látta, hogy mindez egy maszk. Túlzottan sokáig… de most már tudja. Soha többé nem engedem, hogy elfelejtse ezt a tényt. Soha többé nem engedem, hogy a düh, a bizonytalanság átláthatatlan leple elhomályosítsa a valóságot a szemeiben. Soha többé.
- De keresztüllátsz, nem igaz? Tudod, érzed és látod, mennyire fontos vagy nekem!
- Igen, igen! – Magabiztosan zihálja a szavakat, erős kezei birtoklón fonódnak körém, s én engedelmesen simulok mellkasához. A lihegésünk csókokban, sóhajokban egyesül, nedves testünk csúszik, csattan egymáson.
Újra és újra elveszünk a gyönyör elsöprő hullámaiban. Mintha ez lenne az utolsó éjszakánk. Mintha ezután mindennek vége lenne. Kielégítetlenül, mohón, követelőzőn harapjuk, csókoljuk, öleljük egymást.
A tűz lassan kialszik a kandallóban, de a testünket perzselő lángok csitíthatatlanul égnek tovább. Az éjszaka sötét, átláthatatlan feketeségében csak a másik ölelő karjai nyújtanak kedves, biztonságos melegséget.
***
Az álom nehezen illan el szemeimről, arcom megrezzen, ahogy lustán felemelem szemhéjaimat. Mély levegőt veszek, a tömény, ismerős illat mosolygásra késztet.
Malcolm kezei forrón ölelik testemet, még álmunkban is összegabalyodnak, összefonódnak végtagjaink.
Kellemes, bizsergő fáradtságot érzek, a testemben és a lelkemben nyugodt, harmóniával teli elégedettség lüktet.
Gyönyörű, meghitt melegség, mozdulatlanság.
A függöny mellett beszivárgó napsugarak ragyognak, élénk, vidám táncot járnak a szoba falain, a porszemek csillámként keringőznek az éles fényárban. Mosolyogva figyelem.
A napfény meleg illata, a mozdulatlan levegő cirógatása és csend búgása szinte elkábít.
Nem tudom, hogy az ébrenlét vagy az álmaim valóságosabbak e.
Finoman, óvatosan nyújtózom. Nem akarom felébreszteni Malcolmot. Nem akarom megtörni a pillanat mágikus varázsát.
Megmozdul, de mire felé fordíthatnám mosolygó szemeimet, már fölöttem támaszkodik, elmémről lassan felszakad a nyomott, homályos bágyadtság.
- Jó reggelt, angyalka. – Édes mosollyal, forrón dörmög ajkaimra, a nyugodt harmónia elillan, hogy egy még csodálatosabb érzés vehesse át a helyét.
Mosolygok, ajkaim válaszra nyílnak. Kihasználja a rezzenést, nyelve finoman csúszik számba, és megremegve nyögök a csókba. Forróság.
Ujjai a combomat simítják, merevedésünk összedörzsölődik.
Halkan, elégedetten morran fel, ismerős, sóvárgással teli reszketés rázza testemet. Az álmosság, a békés, higgadt melegség már a múlté. Lángok, tomboló hurrikán hajszolja testünket, körmeim vállába vájnak. Még…
Kopogás.
Ledermedünk, a kettőnk külön kis világa úgy oszlik köddé, mintha soha nem létezett volna.
Kétségbeesett, kapkodó, türelmetlen mozdulatok.
Halk szisszenés, lenyelt káromkodások. A félelem, aggodalom keserű szaga zúzza porrá az idillt. Nincs idő gondolkodni.
Ruha, ágynemű, haj.
Segítek megkeresni Malcolm szétdobált cuccait, kezeim reszketnek a lebukás rémisztő gondolatától.
- Hol tudok kimenni? – Lenyelem aggodalmas, csalódott könnyeimet, ujjaim a szoba szélén álló kisebb ajtó felé mutatnak. Még szerencse, hogy van más kiút…
- Ott egy másik ajtó, az egy kis oldalfolyosóra vezet. – Már viharzik is az ajtó felé, összeszorítom bizsergő ajkaimat.
Ennyi?
Visszafordul, mintha megérezné csalódott vágyakozással teli gondolataimat, mély, hosszú búcsúcsókkal enyhíti ajkaim sóvár bizsergését. Kipirulok, bizonytalanul elmosolyodva simítom arcára kezemet.
- Bocsáss meg kincsem, elaludtunk... Máskor nem fordul elő. – Apró bólintás, nem leplezett csalódottság csillan szemeimben.
Bár ne kéne titkolnunk… bár csak mi ketten léteznénk a világon.
- Mikor látjuk egymást? – Már most őrülten várom a pillanatot.
A hajamba csúsznak ujjai, megremegek a gyors, könnyed érintéstől. Olyan természetes, olyan ismerős, olyan valódi minden cirógatás… imádom…
- Ebéd után mit szólsz egy lovagláshoz? – Bólintok, összerezzenek, mikor újabb kopogás töri meg együttlétünk utolsó pillanatait is, elűzve a pillanatnyi nyugalmat.
- Mylord! Mylord jól van? – A fenébe már!
- Igen, egy pillanat! – Visszakapom fejemet Malcolm felé, tudom hogy nincs több időnk. Mennie kell, vagy tényleg feltűnő lesz a jelenléte. Apró, kapkodó csók, halk, türelmetlen suttogás. - Délelőtt jön hozzám az orvos, ha engedi hogy lovagoljak, üzenek érted. Most menj!
Az ajtó felé tolom, reszkető kézzel nyitom ki a zárat. A szívem fájó dobbanása elnyomja a kulcs kattanását. Úgy érzem, mintha soha többé nem látnám, pedig csak pár órára válunk el.
Kilopakodik a folyosóra, szomorú pillantást váltunk, az utolsó búcsúcsók hosszú és gyengéd, mégis furcsán kesernyés íze van.
Nem jó ez így… nem jó…
Becsukom az ajtót, kezeim remegnek. Még soha nem volt ilyen nehéz elfordítani a kulcsot a zárban.
Újabb koppintás, idegesen szorítom ökölbe a kezeimet, lábaim a hálószoba főbejáratához visznek, miközben kicsit megdörzsölöm ajkaimat. Még mindig érzem rajtuk az ízét, az érintését…
Kinyitom az ajtót, tekintetem dühös és megvető.
- Megmondtam, hogy sokáig kívánok pihenni! Hogy merészelsz ilyen durván és otrombán felverni az álmomból? – Nem érdemli meg a bánásmódomat, ő csak az áldozat aki rosszkor volt rossz helyen. Rajta csattan az ostor, de nem zavar. Muszáj kiadnom magamból a dühös csalódottságot, különben felrobbanok tőle.
Irritáltan hallgatom bocsánatkérő makogását, könnyed léptekkel lebbenek vissza az ágyamhoz… még talán érezni rajta Malcolm illatát…
- Mit akarsz? – Fordulok felé, mikor befejezte a hebegést, nyilván nem ok nélkül zúzta porrá az idilli pillanatunkat. Legalábbis nagyon ajánlom, hogy jó oka legyen rá…
- Ve-vendégek érkeztek. Az egyik hölgy ragaszkodott hozzá, hogy azonnal találkozzon vele. – Szemöldökeim a homlokomra szaladnak, kérdőn nézek rá, de ő félve, makogva közli, hogy az érkezők ragaszkodtak hozzá, hogy meglepetés legyen a kilétük.
Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Nagyon rossz. Szinte már ennyiből van egy sejtésem, hogy ki lehet az…
Remélem tévedek.
Elmegy a szolgáló, s én kelletlenül mosom meg az arcomat, majd magamra öltök egy elegáns zekét. Miután rendbe tettem magamat, gyors léptekkel sietek a díszes társalgóterembe.
Megtorpanok, izmaim megfeszülnek, elfojtom irritált fintoromat.
Elmosolyodom. Idegennek, kellemetlennek tűnik a kényszeredett mozdulat, a szemeim egyáltalán nem mosolyognak.
- Lady Jane… - Mélyen meghajolok, lágy csókot lehelek a felém nyújtott kézre, tekintetem most a másik nőre siklik.
- Lady Selena… - Édes mosollyal jutalmaz, pukedlizik. Ha ránézek, kevésbé esik nehezemre a mosolygás. Vajon már őt is beszippantotta az udvar mérge?
Nem tudom… úgyis gyorsan kiderül.
- Lord Julian. – Lady Jane mézédes hangja… feláll tőle a hátamon a szőr. Olyan idegennek és ismeretlennek tűnik. – Örömmel látom, hogy jobban fest. Nagyon aggódtunk Önért, pedig Erzsébet mindig beszámolt róla, hogy mi állt Sir Vitrol leveleiben.
Udvarias bólintás, nyájas köszönet, hamis szavak.
Vajon most mit csinál Malcolm?
El kéne mondanom neki ezt a kellemetlen fordulatot, mielőtt lebukunk. Lady Jane jelenléte nagyobb veszélyt jelent, mint a birtokon tartozó szolgálóké együttvéve. Élesek a szemei… az ilyesmire túlságosan is élesek…
Feszélyezetten, zavartan hallgatom Lady Jane csicsergését, mikor egy lélegzetvételnyi szünetet tart, Lady Selena édes, kedvesebb hangja nyugtat meg.
- Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassuk Önt, Lord Julian. Őfelsége roppantul várja a hazatértét, szeretné ha a tavaszi bálszezon alatt már mellette lenne. – A tekintetében aggodalom csillan, ökölbe szorulnak ujjaim.
A tavaszi bálszezonon? De hiszen az alig 1 hónap múlva kezdődik… én azt hittem, hogy több időnk lesz…
Még nem… még nem akarok visszamenni.
Az udvarban még a falnak is szeme van. Szűkös folyosók, közeli szobák, nyüzsgő cselédek… mindenki együtt, egy helyen… annyira nehéz lenne…
Látszólag kellemes csevejjel töltjük a délelőttöt, csak arra a fél órára szabadulok el tőlük, amíg az orvos megvizsgál.
Nem javasolja, hogy az elkövetkezendő pár napban kimozduljak a kastélyból, a hideg levegő ilyenkor még igen nagy veszélyt jelent a tüdőmnek. Nem érdekel.
Nem érdekel, akkor is elmegyek.
Malcolm… muszáj éreznem a közelségét… szükségem van rá…
És amúgy is meg kell beszélnem vele pár dolgot. A kastélyban többé nem biztonságos találkoznunk.
Ahogy megígértem, egy szolgálóval üzenek Malcolmnak, hogy az ebéd utáni lovaglás remek lenne. Gondolom mostanra hozzá is eljutottak a hírek az újdonsült lakókról…
Vajon mit gondol? Tudni akarom. Látni akarom. Beszélni akarok vele.
Lady Jane-nel és Lady Selenával ebédelek, a finom hölgyek ragaszkodtak hozzá, hogy ne kelljen az otromba lovagokkal, katonákkal étkezniük. Helyesbítek… Lady Jane ragaszkodott hozzá, Selena pedig egy szót sem mert szólni… viszont nem kerüli el a figyelmemet, hogy Malcolm neve említésére forró pír árad szét arcán.
Nem csak Jane rendelkezik éles szemekkel…
Vajon mit érez iránta? És… Miért szűkült össze ennyire a mellkasom?
Irigység. Mert ő nő. NEKI joga van szeretni Malcolmot.
Zavartan, elmélyülten teszek úgy mintha ennék, de egy falat sem megy le a torkomon. Lady Jane csacsogása megőrjít… annál jobban csak Lady Selena aggodalma irritál. Nem az ő hibája, hiszen fogalma sincs semmiről… mégis… mégis gyűlölöm azért, hogy Malcolmra nézett az udvarban.
Végtelen hosszúnak tűnnek a percek, felsóhajtok, mire végre befejezzük az étkezést. Azt írtam Malcolmnak, hogy a könyvtárszobában várom, ebéd után a hölgyek úgyis visszavonulnak kicsit pihenni.
Elbúcsúzunk, s én fellélegezve száguldok végig a kastély hosszú folyosóján. Még soha nem tűnt ennyire távolinak az a szoba.
Benyitok, ajkaim összeszorulnak, mikor az üres szoba fogad.
Nyilván még nem végzett.
Leülök a székbe, a kezembe veszek egy könyvet, de képtelen vagyok olvasni. A gondolataim túlságosan is lefoglalják az elmémet. Mozdul a kilincs, szemeimben boldogság csillan.
Lady Jane lép be. Megrökönyödve, ledöbbenve szorítom meg a kezemben lévő könyvet, a vastag borítás kartonlapja roppan az ujjaim alatt.
Udvarias mosollyal állok fel, hogy meghajolhassak az érkező nő felé.
- Örülök, hogy végre kettesben lehetünk. – Hangja lágy, tekintete hívogató.
Régebben belementem volna a játszadozásba, Lady Jane sokszor volt partnerem a bálokon, sokszor suttogtam hamis bókokat a fülébe… az ajkaira… a nyakának selymes bőrébe…
A fenébe…
Milyen idegennek tűnik most minden ilyen hazug, élettelen érzelem…
Kelletlenül, de illemtudóan bólintok, izmaim megfeszülnek ahogy közelebb lép, de arcom nem rezzen.
- Hiányoztam? – Oldalra billenti a fejét, a pajkos játszadozás az udvari nők és férfiak specialitása. Nincs választásom. Bele kell mennem a játékba.
- Valószínűleg legalább annyira, mint Önnek én. – Felkacag, szemein átsuhan az őszinte közömbösség, de elég egy pillanat, hogy újra játékos vonzódás csillogjon tekintetében.
Ez a nő senkit nem szeret magán kívül.
Pedig még a romlott nők többsége sem képes közömbösen rám pillantani. A szépségem könnyedén elbűvöli őket.
- Akkor kapok egy csókot? – Közelebb lép, ujjaim arcára csúsznak. Undor és borzongás rohan végig a gerincemen.
Beszennyezni az ajkaimat? Nem…
Megfeszülnek ujjaim, gyorsan elűzöm a távolságtartás kényszeredett érzését. Régen képes voltam rá, akkor most is menni fog.
A tarkójára csúsznak ujjaim, már majdnem összesimulnak ajkaink, mikor kicsit hátrébb döntöm a fejét, és egy lágy csókot hintek nyakára. Képtelen vagyok rá. Nem tudom megcsókolni.
Csábosan, kihívón mosolyodik el, s ahogy hirtelen kinyílik a szoba ajtaja ledermedünk a félreérthetetlen pozícióban.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy Malcolmra pillantok, Jane ajkaira elégedett, öntelt mosoly költözik. A lenéző pillantás, amivel Malcolmot illeti, kísértetiesen hasonlít Julia rideg, gonosz tekintetére.
Megszédülök, alig észrevehetően csúsztatom a kezemet a mellettem lévő szék háttámlájára, hogy támaszt találjak. Ne… Malcolm…
Nyugalom… tudja… biztos tudja, hogy nem volt más választásom… ugye tudja?
Látom, ahogy Malcolm izmai megfeszülnek, arcvonásai keménnyé, durvává válnak, mégis udvariasan meghajol Lady Jane felé. Kicsit megnyugodva fújom ki a levegőt, szemeimet képtelen vagyok levenni róla, a szívem a torkomban dübörög.
- Sir Vitrol, rég láttam. – Malcolm egy gyors biccentéssel viszonozza az udvariasnak álcázott köszöntést, majd rideg, közömbös tekintettel fordul felém.
- Mylord, a lovak készen állnak… ha önnek is megfelel, indulhatunk. – Ajkaim válaszra nyílnak, de Lady Jane halk kacaja belém fojtja a szavakat. Mindkettőnk pillantása felé fordul, s ő lassú léptekkel sétál mellém, birtoklón simítja a vállamra kecses, vékony ujjait.
Elégedett mosolyt kényszerítek ajkamra, pedig legszívesebben lelökném magamról a kezét.
- Sir Vitrol, rosszkedvűnek tűnik. – Összeszűkülnek élénkbarna szemei, könnyed, csevegő stílusából fröcsög a gúny és a megvetés.
Gyűlölöm, ahogy Malcolmhoz beszél. Összeszorítom ajkaimat, elfojtom az ingerült remegésemet, ahogy folytatja.
- Talán ennyire zavarja, hogy a volt szerelme hasonmását csókolózni látja? – Szemeim tágra nyílnak, élesen csillan bennük a mély fájdalom.
Jane Malcolmnak akart fájdalmat okozni, de az én szívembe élesebb tőrt döfött ezzel a rövid, kegyetlen mondattal, mint az övébe. A torkomat könnycseppek mardossák végig, ökölbe szorulnak ujjaim, körmeim elmélyednek tenyerem bőrében, az éles kín megnyugtatja elhomályosuló elmémet. Még szerencse, hogy Lady Jane Malcolm reakcióját figyeli.
Hosszú csend követi szavait, minden csepp erőmet felemészti a próbálkozás, hogy kiűzzem a fájdalmat tekintetemből, és rideg gúnyt varázsoljak a helyére.
Mondj már valamit… Malcolm… törd meg a csendet…
Malcolm felénk lép, érzem megrezzenni Jane testét. Vajon fél tőle? Hiszen soha nem bántaná őt… Malcolm senkit nem bántana…
Elénk lép, ajkain őszinte, mégis enyhén gúnyos mosoly honol. Lady Jane szemeibe mélyeszti fakó tekintetét.
- Köszönöm, mylady. – Jane hátrál egy lépést, az értetlenkedése az enyémmel vetekszik.
- Micsodát? – Malcolm mosolya kiszélesedik, mintha csak ezt a kérdést várta volna, hosszút pislogva, nyugodt arcvonásokkal szólal meg ismét. Hangja egyszerre gúnyos és komoly.
- Köszönöm, hogy a méregtől izzó szavaival eszembe juttatta, hogy amit Lady Julia iránt éreztem, közel sem volt a szerelemhez. Most már tudom. – Még egyszer biccent, szemeim elkerekednek, ahogy arcomra égető pír költözik.
Ezt… ezt hogy értette? Úgy értette, hogy…
Istenem…
Malcolm…
Érzem, hogy arcom egészen kipirosodik, reszkető ujjaimat zavartan kapom ajkaim elé. Isteni szerencse, hogy Lady Jane-t leköti a felháborodás, így nem veszi észre árulkodó reakciómat.
Gyorsan nyugtatom meg reszkető mozdulataimat, ujjaimmal ismét a szék háttámláját markolom, Malcolm hangja töri meg ismét a csendet.
- Az istállóban leszek mylord, kivezetem a lovakat. Ha befejezte az enyelgést, akár mehetünk is. – Némán reszketeg mozdulattal bólintok, figyelem ahogy eltűnik az ajtóban.
A szívem még mindig a torkomban dübörög, Lady Jane hisztérikusan, felháborodottan szólal meg. Most még az éles, irritáló hangja sem tudja elűzni a szívemből a felhőtlen, tiszta boldogságot.
- Hallotta, amit nekem mondott?! És ahogy önhöz beszélt! Felháborító! Hogy merészeli? – Összeszorított fogakkal bólintok, lábaim az ajtóhoz visznek.
- Ne aggódjon mylady, megyek és leteremtem. Meg kell tanulnia, hogy hol a helye. Ön nyugodtan vonuljon vissza pihenni, remélem vacsoránál láthatom.
Elköszönünk, s szinte rohanva indulok meg az istálló felé, arcomról fokozatosan párolog el a rideg maszk.
Az istálló üres, az istállós fiú már felnyergelte a lovakat és visszatért a dolgára.
Malcolmra vándorol tekintetem, szemeimben boldog vágyakozás csillan.
Elmosolyodik, a pillanat gyönyörétől átható bizsergés rohan végig gerincemen, tekintetünk forrón, perzselve forr eggyé, szinte érzem ajkamon a csókjait, a forró pillantás felidézi az éjszaka fülledt pillanatait. Megborzongva sietek mellé, átveszem a lovam kantárját.
Legszívesebben a nyakába ugranék, de nem kockáztathatjuk meg a lebukást, így csak a tekintetünk intim egyesülése nyugtathatja vágyakozó testemet.
Kivezetjük a lovakat, halkan, suttogva szólalok meg, miközben felpillantok rá.
- Malcolm… - Rám néz, lángok táncolnak a szemeiben. Ajkaimra jókedvű, kihívó, élveteg mosoly költözik. – Még soha nem kívántalak ennyire. – Megrezzennek arcvonásai, izmai végighullámoznak testén, szinte látom, ahogy elfojt egy halk nyögést.
Ajkamra harapok, s ahogy felszállunk a lovakra, halk nevetéssel előzöm meg.
Lassan indulunk el, majd egyre hevesebb vágtára kényszerítjük a lovainkat, mígnem a kastély fenyegető falai eltávolodnak, egészen apróra zsugorodnak a hátunk mögött.
Malcolm megy elöl, az erdő ösvényei óvón takarnak minket, a szívem hevesen dübörög a torkomban. Senki nem lát minket…
Vajon hová visz?
Fél órányi kellemesen kimerítő ügetés után megáll, és leugrik a lóról. Szemeimet a mellettünk lévő tavacskára és gyönyörű, halk robajjal csordogáló vízesésre siklik, ajkaim tátva maradnak ahogy elámulva figyelem a természet eme csodáját.
Hallottam már róla, hogy a hegyvidéki tájakon mesébe illő, gyönyörű látványosságok vannak, de ez minden képzeletet felülmúl.
A habokon játszadoznak a kora délutáni napsugarak, meleg fényük simogatja arcomat is.
Malcolm a lovam mellé lép, elmosolyodva nyújtja a kezét, hogy leemeljen a magas állatról.
- Gyere, szerelmem. – Halk suttogás, érzem, hogy kipirulok, engedem neki, hogy óvatosan leemeljen és magához öleljen.
Megtart, a fenekem alatt szorítja magához testemet, így arcom magasabban van, mint az övé. Lehajtom fejemet, gyengéden simítom hátra az előre hullott tincseket homlokából, ajkaink forró, végtelen csókban tapadnak egymásra.
Úgy faljuk egymás ajkait, mintha csak ezzel bizonyosodhatnánk meg róla, hogy nem csak hamis ábrándképet hajszolunk, hogy nem csak egy álom a kapcsolatunk… annyira… annyira távol vagyunk egymástól.
Néha úgy érzem… rettegek, hogy nem fogja tudni elviselni a rideg maszkot, amit mások előtt viselnem kell. Úgy érzem, el fog lökni magától.
Csókolnom kell. Amíg még lehet… minden percet, minden rövid, boldog, gyorsan elillanó pillanatot ki kell használnom, mielőtt köddé válik a látomás.
Elszakadnak ajkaink, zihálva, levegőért küszködve tartunk rövid szünetet, finoman tesz le a földre, s én megszédülve kapaszkodom a kabátjába.
Nevét sóhajtom, arcomat mellkasába fúrva ölelem át, s Ő ismét felkapja karjaiba gyenge, émelygő testemet..
Egy fa tövébe sétál, szándékosan úgy ül le, hogy a Nap melengető fénye elérjen minket. Az ölébe húz, hálás, szerelmes pillantással nézek rá. Iszom magamba a gyengédségének gyönyörűséges látványát.
Hosszú percek telnek el, egyikünk sem töri meg a nyugodt, intim csendet… pedig annyi mindent szeretnék kérdezni tőle. Mégis… képtelen vagyok megszólalni.
Túl csodálatos ez a pillanat.
Megmoccan, figyelem, ahogy egy tarisznyából ismerős kinézetű süteményeket halász elő. Kérdő, értetlenkedő tekintetem láttán halkan felnevet.
- Lady Selenától van. Mármint… Lady Annebelle sütötte, ő kérte meg, hogy hozza el nekünk. – Lesütöm tekintetemet, apró, bizonytalan mosollyal bólintok, ujjaimat puhán csúsztatom mellkasára. A kabát vastag anyaga alatt alig érzem izmai remegését. Nem tetszik a távolság.
- Mármint, hogy hozza el neked. Engem utálnak. – Szinte csak suttogom a szavakat, bágyadtan dőlök vissza a mellkasára, figyelem ahogy letör egy darabot a süteményből és az ajkaimhoz emeli.
- Nem utálnak, ne legyél buta. – Dorgálóan édes hangja mosolygásra késztet, engedelmesen nyitom ki ajkaimat, hogy finoman a számba tehesse az apró darab süteményt, nyelvem incselegve érinti ujját.
Megborzong a puha nyalintástól, csintalan vigyorral pislogok fel rá.
Egyből kapcsol, tudja mi jár a fejemben. Valószínűleg az ő gondolatai is hasonló vizeken járnak.
- Julian, most enned kell. Fogadok egy falatot sem ettél ebéd közben. – Érzem visszafogott remegését, szinte nekem fáj, amilyen erővel visszaszorítja a vágyát, lemondó mosollyal hintek gyengéd puszit a mellkasára.
Drága szerelmem… hogy tudsz ennyire figyelmes és törődő lenni?
- Meg sem érdemellek. – Halkan suttogok, ujjai puhán bújnak a hajamba, hogy gyengéden maga felé terelje arcomat.
Forró, fullasztó csók, kipirulva, remegve kapaszkodom a kabátjába. Nem bírom… nem bírom tovább.
Feltérdelek, finoman, csábítón gombolom ki a kabátját, dermedt remegéssel hagyja, hogy szabadon garázdálkodjanak ujjaim. Végigsimítom mellkasát a vékony vászoningen keresztül, ajkaink ismét eggyé olvadnak. Magához ránt, kezei a fenekemre csúsznak, felnyögve rándulok össze a durva, követelőző érintéstől, ágyékom ennyitől forrón lüktetve várja a folytatást.
A nevét zihálom, elkezdem kigombolni a kabátomat, de ziháló ellenkezése megállít.
- Ne! Julian, meg fogsz fázni. – Ujjaim megtorpannak, ártatlan pillantásomat a vágytól ködös szemekbe mélyesztem, gyermeteg értetlenkedéssel billentem oldalra fejemet. Ajkaimon apró mosoly játszik, mikor megszólalok.
- Pedig csak azért vettem fel, hogy te levehesd rólam. – Felnyög, ujjai durván rántják szét mellkasomon a vastag kabátot, a vékony, hófehér vászoningen keresztül harap ágaskodó mellbimbómra.
Felnyögök, ujjaim reszketegen siklanak tincsei közé, testem megfeszül, ahogy keze nadrágomba csúszik. Rögtön megtalálja fenekem nyílását, tágra nyílt szemekkel tapasztom számra a tenyeremet, elfojtom hangos nyögéseimet.
Belém csúsztatja ujját, testem könnyedén fogadja.
Elveszítem a fejemet, a csókok, a harapások, a zihálás, a mozdulatok összefolynak, szinte észre sem veszem, már forrón, durván masszírozzuk egymás merevedését, türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal rántja fel csípőmet.
Nem tudom, mikor került le rólam a nadrág, ujjai meztelen combomat markolják, irányítja csípőmet. Zihálva morog ajkaimra.
- Ülj bele… - Szinte rögtön, tétovázás nélkül engedelmeskedem, elégedett, szenvedélyes nyögéseink összefolynak, ahogy mélyen, tövig elmerül bennem. Görcsösen szorítom a nyakát, az ő ujjai pedig a fenekembe marnak, erősen tartva mozgatja elgyengülő testemet.
Morranások, nyögések, sóhajok, zihálás, csókok. Türelmetlen, kielégíthetetlen vágy, őrjöngő, égető szenvedély. Esszük, harapjuk, faljuk egymás ajkait, isszuk egymás lélegzetét.
Nem elég. Soha nem elég.
Minden orgazmus után újabb és újabb következik, a testünk nem engedelmeskedik, nem csillapodik az őrült, tomboló vágy.
A Nap fenyegető gyorsasággal vándorol az égbolton, mi némán, kimerülten, összebújva pihenünk. Már rajtam van a nadrág, Malcolm mellkasán pihen fejem, ujjaimmal kábán simogatom testét az ingen keresztül. A bő, vastag kabátját óvón, gyengéden tárja ki, testemet szorosan átölelve burkol engem is az anyagba.
Melegség, szeretet, boldogság.
Mosolyogva szívom magamba illatát, élvezem a pillanat soha véget nem érőnek tűnő csodáját. Meghitt nyugodtság, kellemes kimerültség.
Annyira jó…
- Malcolm… - Halk, vékonyka sóhaj. Fáj a beszéd.
Nem számít. Amíg beteg vagyok, addig van indokom itt maradni. Vele.
- Tessék, angyalka. – A hangjában bűntudat csillan, érzem rajta. Hallotta volna, hogy milyen rekedt a hangom? Hallja, milyen nehezek a lélegzetvételek?
Szorosabban ölelem át, el akarom űzni minden fájdalmát, minden aggodalmát. Jól vagyok… amíg mellettem van, semmi sem számít. Amíg vele vagyok, bármit kibírok.
- Szökjünk meg… csak te és én… csak mi ketten…
|
|
