Hirtelen a kezemben tartott könyvre, majd pár jegyzetre téved a tekintetem. Olvasgatni kezdem, és meglepõdve tapasztalom, hogy egész jók. Ennek a fiúnak van tehetsége, ami ritka a mai világban. A legtöbb, magát írónak nevezõ pojáca csak ír bele a vakvilágba, aztán egymás után adogatja ki a szarabbnál szarabb könyvnek nevezett moslékait. Szánalom. Ritka ilyen tehetségre bukkanni, mint Koichi-san.

- Nocsak, te írsz? – kérdem, miközben az egyik története vázlatát olvasgatom.

- Ü… ühüm – válaszolja a kezeit tördelve. Biztos ideges, hiszen én, Kuroi Hiroya ülök mellette.

- Hm, nem is rosszak – jelentem ki, mert valóban látok benne fantáziát.

Látom, hogy elvörösödik. Én is meglepõdöm magamon, mert ritkán szoktam jó kritikát mondani, már ha egyáltalán mondok valamit.

- Nem lenne kedved meginni valamit? Amint látom, tényleg érdekel az írás – pillantok rá, miközben a kezébe nyomom a noteszt.

Elkerekedett szemekkel bámul rám. Mintha minimum randira hívtam volna. Igaz, ami igaz, pont az esetem a fiú, de nem akarom rögtön megdönteni. Valami azt súgja, a végén behalna tõlem, ha hozzáérnék.

- P-persze – bólint, majd kapkodva szedi össze a jegyzeteit.

~*~

Hamarosan már egy közeli kávézóban ülünk. Én természetesen kávét iszom, neki meg rendelek egy kakaót. Gyerek még, ne igyon koffeinest, a végén bepörög tõle. Látom, mennyire sokkolja, hogy egy hírességgel ül egy asztalnál. Szeretem ezt a helyet, ide kevesen járnak, és a rajongók sem ismerik. Nem kell attól félnem, hogy bárki meglát és lerohan. Talán az egyetlen hely a városnak ezen a részén, ahol nyugodtan és békésen megihatok egy csésze kávét. Amíg kihozzák az italainkat az elkészült mûveirõl kérdezem. Aztán persze az iskolára terelõdik a szó, de nem mond sokat. Annyit kiveszek belõle, hogy sokat tanul. Lehet hogy strébernek gondolják mások, ezért titkolózik. Mert valamit elhallgat, abban biztos vagyok.

- És a szüleid? Büszkék rád, nem? – kérdem, miközben belekortyolok a kávémba.

Nem válaszol. Mintha nem tudná, mit mondjon, csak mered maga elé. Talán rosszat kérdeztem? Úgy tûnik, mintha ingoványos talajra tévedtünk volna. Aztán hirtelen megszólal a mobilja.

- Igen? – emeli a füléhez a telefont.

Nem hallok sokat. Az anyjával beszélhet, de látom, hogy mintha félne. Talán az anyja nem engedte el suli után sehová és most aggódik miatta. Vagy dühös. Pedig nem látszik rossz gyereknek és amúgy is, én hívtam el. Végül leteszi a telefont és szinte sírva néz rám. Gyanakodva méregetem. Vajon mi a fene folyik itt?

- Sajnálom, mennem kell – áll fel. – Szívesen maradnék még de… Õszintén sajnálom – motyogja könnyes szemekkel, majd a táskáját felkapva rohan kifelé.

Csak nézek utána, nem értem, mi van. Talán balhé van otthon, és sietnie kell? Remélem, nem lesz semmi baja abból, hogy velem volt. Bár kétlem, hogy egy ilyen találkozást megemlítene, vagy bárki hinne neki. Elvégre köztudott, hogy nem szoktam csak úgy szóba állni az emberekkel.
Nagyon fura fiú, mintha mindentõl félne. Viszont érdekes is, és jobban meg akarom ismerni, mielõtt fejjel rohannék a falnak.

~*~

Már este van. Egész délután a kávézóban ültem és a regényemen gondolkodtam, amelynek vázlatát már le is firkantottam. Mégiscsak jó dolog, hogy találkoztam Koichi-kunnal, hiszen ötletet adott az új regényemhez. Már csak az a kérdés, hogy mi legyen a címe, mert mindig ezt a legnehezebb eldönteni.
Hazafelé tartok, persze a parkon keresztül, mint mindig, amikor egy ismerõs alakot veszek észre az egyik padon feküdni. Felhúzom a szemöldököm és közelebb megyek. Igen, ez Koichi-kun, de vajon mit csinál itt ilyen késõn? Miért nincs otthon? Talán valóban jól sejtettem, hogy balhé volt otthon? Csak nem elszökött.
Megérezheti, hogy ott vagyok, mert megremeg. Sóhajtok egyet és gyengéden megrázom a vállát, mire akkorát ugrik, hogy még én is megijedek.

- Nyugi, csak én vagyok az – mondom, és mikor megismer, próbálja magát a lehetõ legkisebbre összehúzni. – Mit csinálsz itt ilyenkor?

- Én… én… csak… - hebegi, de a fejem rázom.

- Balhé van otthon? – kérdem. – A szüleid veszekednek és te nem akartál otthon maradni, igaz? – egészen aprót bólint. – Nem vagy éhes?

- Én… nem… én… - ám a gyomra hatalmasat kordul, az arca meg gyönyörû, mélyvörös színt vesz fel.

- Gyere, meghívlak. Én is éppen vacsorázni készültem, és van itt a közelben egy hangulatos kis étkezde – intek. – Ha pedig nincs hol aludnod, nálam megalhatsz.

- De… de én… én nem akarom önt…

- Zavarni? – nézek rá. – Nem zavarsz, egyedül élek. Na, gyere, Koichi-kun!

Meglepetten néz rám, talán mert emlékszem a nevére. Igaz, ami igaz, kevés ember nevére emlékszem, õ pedig biztos azt hitte, egy hírességnek õ semmit sem jelent. Elindulok, majd visszanézek, mire végre követni kezd. Egész úton nem szólunk semmit, én néha ránézek, õ meg lehajtja a fejét, vagy oldalra néz, mindenhová, csak nem rám. Talán feszélyezi, hogy velem van, és hogy ilyen állapotban látom. Nem firtatom, min kaptak össze a szülei, elvégre nem az én dolgom, de nem szabadna a gyereket is bevonni ebbe. Õ még gyerek, biztonságos környezet kéne neki. Nem szoktam éppen kedves lenni az emberekkel, de egy ilyen félénk, és ráadásul tehetséges gyereket nem lenne szívem bántani.

Hamarosan már az étkezdében ülünk, természetesen egy hátsó sarokasztalnál, ahol a legjobban érzem magam. Pont ablak mellett van, õ ül belül, én kívül. Látom, mennyire ideges, a kezeit tördeli és láthatóan nem tudja, miért is hívtam meg.

- Ne gondolj semmi extrára – mondom komolyan. – Mindössze nem volt kedvem egyedül enni, és te is éhes vagy.

- Értem – suttogja halkan.

A pincér már jön is felvenni a rendelést. Mindkettõnknek jól átsült steaket rendelek burgonyakrokettel, és vegyessalátával. Desszertnek csokitortát, innivalónak pedig kólát. Látom, hogy Koichi-kun egészen elképed, és a ruháit elnézve, nem lehet valami gazdag. Talán nem engedhetnek meg maguknak ilyesmiket. Elvégre a steak nem olcsó mulatság.
Nem sokat beszélünk, csak pár szót, és nem kérdezek semmi olyat, amire esetleg nem válaszolna. Mikor kihozzák a kaját, a fiú szemei elkerekednek, és megköszönve szinte nekiesik az ételnek. Tényleg éhes lehetett, talán nem mindig jut nekik elég étel, ezért van otthon mindig veszekedés. Ám ezt okosan nem kérdem meg tõle. Az ilyen gyerekek sosem mondják meg az igazat, mert félnek a büntetéstõl. A vacsorát természetesen én állom, bár ahogy látom, Koichi-kunnak bûntudata van, amiért én fizetek mindent.

- Semmi gond, meghívtalak – eresztek meg egy félmosolyt. – Majd egyszer meghálálod, jó?

- Igen – bólint. – És… most…

- Most hazamegyünk. Mondtam, nálam megalhatsz, le is fürödhetsz. Adok neked hálóruhát is – ajánlom fel. – Holnap meg hazamehetsz, talán addigra anyádék is kialusszák a mérgüket – mondom.

- Kö… köszönöm… Kuroi-sama…

- Ne samázz! – mondom komolyan. – Azt ki nem állhatom.

- Megértettem, Kuroi-san – bólint.

Fizetek, majd elindulunk a lakásom felé. Figyelmeztetem, ne számítson egy nagy hodályra, csak két szobám van. Bólint, hogy megértette. Nem szeretném, ha téves elképzelései lennének arról, hogy hogy is élek.

Jó fél órás séta után érünk haza. Mikor benyitok és villanyt kapcsolok, Nobu körbenéz, és a szemei elkerekednek. Úgy tûnik, tetszik neki a nappalim. Leveti a cipõjét, és olyan halkan surran be mögöttem, hogy alig hallom. Egybõl a fürdõbe irányozom, és adok neki egy nagy póló, meg egy alsógatyát, hogy abban elalhat. Még egy köntöst is a rendelkezésére bocsátok egy puha zöld törülközõvel együtt. Úgy fogja õket, mint aki még sosem látott ilyen dolgokat. Bekísérem a fürdõbe, majd magára hagyom azzal, hogy fürödjön, én addig elkészítem az ágyát. Õ csak bólogat, és pedig a hálóba megyek. Elõször is, a saját ágynemûmet kiviszem a nappaliba, aztán friss ágynemûvel ágyazok meg neki. Mégse feküdjön abban, amiben én szoktam. Bár ahogy sejtem, azt fogja hinni, hogy a nappaliban fog aludni.
Igazan is van, mert amint kijön a fürdõbõl, már indul is a nappali felé.

- A hálóban alszol – mondom, mire nagy szemekkel néz rám. – Az kényelmesebb, és úgyis csak egy éjszakáról van szó.

- De… - kezdene tiltakozni, ám a fejem rázom.

- Azt mondtam, nem gond. Most menj, és bújj ágyba, jó? – mondom.

Szerencsésen beér, én meg a fürdõbe megyek, hogy bekapcsoljam a mosógépet. Nobu ruháit is bedobom, reggelre meg is száradnak majd szépen, és felveheti õket. Mikor már megy a gép bemegyek Nobuhoz. Az ágyban ül, és mikor meglát, összerezzen.

- A ruháid a mosógépben vannak, reggelre meg is fognak száradni. És mivel holnap szombat, aludj, amíg fel nem ébredsz, jó? – lépek oda hozzá. – Jó éjt, Koichi-kun!

- Jó éjt… Kuroi…. san… - suttogja halkan, majd elfekszik. A köntös is rajta van még. Miért nem veti le?

Végül nem törõdöm vele, hanem eligazgatom rajta a takarót, majd kimegyek és leoltom a villanyt. A nappaliba megyek és leülök a kanapéra, bekapcsolva a tévét. Ez a gyerek nagyon fura, csak tudnám miért. Mintha mindentõl félne. Fél órával késõbb benézek, de õ már békésen szuszog. Elmosolyodom.

Felkel a Nap. Megbabonázva figyelem az aranyló sugarakat, amint karjaikat nyújtogatva egyre feljebb kapaszkodnak a puha égbolton. Megigézõ látvány, amint a csillogó gyémántsugarak körbenyalják a lakóházak falait, és aranyló nyáluk megcsillan az ablaküvegen.

Végre beindul a nap. Fásult hétköznapjaim ma egy pillanatra felélénkülnek. Hetekkel ezelõtt beharangozták, hogy a méltán híres Kuroi Hiroya az iskolába érkezik. Egy elõadással készül, ahol kitér az írás apró rejtelmeire, nehézségeire, s talán pár hasznos tanáccsal is szolgál. Nem csak azért örülök, mert így fejleszthetem magam valamicskét, hanem mert veszettül rajongtam az íróért. BL regényeit az ágyam alatt õriztem, akár a kalózok a kincseiket. Esténként mindig elõvettem õket, és izzadt tenyérrel olvastam. Fõleg a pikáns jelenetek voltak mindig is a kedvenceim, bár még magamnak sem igazán akartam bevallani, hogy mennyire lettem volna valamelyik hõs helyében. Sosem értettem igazán magamat. Volt már rá alkalmam, hogy férfi közelébe kerültem, ám mielõtt bármi is történhetett volna, valami erõs, visszataszító érzés uralkodott el rajtam.

A szokásos reggeli elõkészületek után útnak indulok. Pillangók repkednek a gyomromban, ha csak arra gondolok, hogy látni fogom õt. Semmiképp sem szeretnék a közelébe férkõzni, nehogy túlbuzgónak tartson. Talán az lenne a legjobb, ha úgy tennék, mintha észre sem venném. Igen, ezt fogom tenni!

Kicsivel korábban érkezek meg, mint szoktam, így az egyik padra telepedek, és elõveszem az egyik könyvemet. Sajnos este nemigen volt idõm átnézni a történelemleckéket, amibõl mostanra esedékes a felelés. Elmélyülten olvasom, miként hódította meg Napóleon híveit, mikor morajlani hallom a tömeget. Valaki közeledik. Rajongóktól övezett, fõleg lányoktól. Csak nem õ lenne?

Gyorsan leszegem a fejem, és úgy teszek, mint aki olvas. A szemem sarkából észreveszem, hogy engem néz. Biztos egy buzgómócsingnak tart, mint az iskolából mindenki.  A könyvembe süllyesztem a fejem, próbálom kirekeszteni az egész világot, de nem igazán sikerül. A szemem elõtt lebeg a tömegbõl elõlépõ férfi képe. Jó ég, tényleg itt van!

Nem is tudok tovább Napóleonra koncentrálni, a férfi megkaparintotta a figyelmemet, akárcsak Nagy Sándor Perzsiát. Szerencse, hogy a csengetéstõl felocsúdtam, különben még mindig az udvaron merengenék. Sietõs léptekkel haladok az elõadóterem felé, nem szeretnék elkésni. A végén még felfigyelnének rám. Szerencsére idõben érkezek, s bár feltartanak páran a csúfolódásukkal, épp idõben lépek be a hatalmas elõadóba.

Õ már a pulpitusnál áll, hideg szemeit körbehordozza a jelenlévõkön. Mintha egy pillanatra rám is felfigyelt volna, de lehet, hogy csak képzelõdök. Nem számít, utálom, ha észrevesznek.

Az elõadás egyszerûen mesés volt. Igaz, nem tudtam az elsõ sorban helyet foglalni, hiszen a fangirlök mind az emelvény felé tolakodtak, hátulról is kitûnõen hallottam mindent. Vadul jegyzeteltem, így az iskolából kiérvén büszkén pillantok a hasznos információkra. Mennyit fog ez nekem majd segíteni!

Mosolyogva lapozgatom a noteszemet, mikor két alak lép mellém. Ijedten kapom fel a fejem, akkor tudatosul bennem, hogy a két legelvetemültebb osztálytársam áll mellettem.

- Mi az, stréber?  Hová mész? – sóz rá az egyik a felkaromra.

Halkan nyüsszenve kapok a zsibbadó tagomhoz, majd a támadóimra nézek.

- Kérlek, ne bántsatok! – suttogom.

Mintha csak egy elsõ osztályú viccet meséltem volna, a hasukat fogva vihogni kezdenek.

- És miért nem? Elpáhol a fiúd? – röhögnek tovább, majd egy hatalmasat taszajtanak rajtam.

Az egyensúlyomból kibillenve hullok a földre a kezemben tartott könyvekkel és jegyzetekkel együtt. Az ijedtség miatt könnyek szöknek a szemeimbe, de igyekszem visszatartani õket. Így is lenéznek, amiért úgy viselkedek, mint egy kisfiú, nem akarok még több okkal szolgálni, hogy bántsanak.

Mikor a fiúk elmennek, érzem, hogy valaki mellém lép. Talán az egyik tanár lehet. Lassan felemelem a fejem, s ezzel egyidejûleg meg is fagy a vér az ereimben. Maga Kuroi Hiroya nyújtja felém segítõkészen a kezét. A könnycseppjeim vándorútra indulnak az arcomon, el is felejtettem õket. Teljesen elveszek azokban a kék szemekben. A férfi tekintete szinte éget, mintha forró vasat szorítanának a bõrömhöz. A kezem nyújtom neki, mire felsegít. Erõs fájdalom nyilall a fenekembe, talán megrepedt a farok csontom.

- Jól vagyok, köszönöm – motyogom halkan.

Leültet a padra, majd a könyvemért nyúl. Úgy tetszik, mintha meglepõdne azon, mit is olvasok. Nem sok tini kezében látni manapság könyveket, pláne ilyen mûveket. Õszinte meglepettséggel adja vissza nekem a könyvet.

- Kiváló olvasmányt választottál. Láttalak az elõadáson. Élvezted?

Hirtelen szóhoz sem jutok. Komolyan beszél? Ráadásul emlékszik rám? Tényleg észrevett?

- I... igen, Kuroi... san... – hebegem. - Nagyon élveztem.

- Hogy hívnak? – jön a következõ kérdés.

Õszintén elámulok. Valaki szórakozik velem? Vagy tán egy tévés beugratós mûsor áldozata vagyok?

- Nobu Koichi – felelem kurtán.

Remélem, nem tûnik fel neki, mennyire remeg a hangom. Kissé tartok tõle, de azt hiszem, ez érthetõ. Nem tudom, más mit tenne hasonló helyzetben, én igyekszem leküzdeni a zavaromat. Szeretném megtudni, hogy mit is akar tõlem, hisz nem minden nap találkozik az ember ilyen hírességgel. Pláne úgy, hogy odáig vagyok érte.

Az arcomról a könyvemre, majd a jegyzetemre vándorol a tekintete. Érdeklõdve lapoz bele a kis noteszbe. Hasonló helyzetben kikapnám más kezébõl a noteszt, de ez az opció sajnos most nem választható. Betekintést nyer a kis világomba.

- Nocsak, te írsz? – kérdi, miközben a történeteim vázlatát olvasgatja.

- Ü… ühüm – felelem a kezeimet tördelve.

- Hm, nem is rosszak – jelenti ki egy kis olvasgatás után.

Önkéntelenül is elvörösödök. Egy profi, befutott írótól kaptam az imént kritikát. Nem semmi!

- Nem lenne kedved meginni valamit? Amint látom, tényleg érdekel az írás – pillant rám, majd a kezembe nyomja a noteszemet.

Kikerekedett szemekkel bámulom, érzem, ahogy elzsibbad az arcom, mintha apró tûkkel böködnék. Legszívesebben elsírtam volna magam szégyenemben.

- P-persze – bólintok, majd felpattanok a helyemrõl.

Mire teljesen magamhoz térek, egy közeli kávézóban ülök vele. Fürkészõ szemei belém fojtják a szót, pedig annyi kérdésem lenne hozzá! Annyi mindent szeretnék mondani neki. Gratulálni, elhalmozni bókokkal, dicsérni a könyveit. Ha mindezt megtenném, nem volnék önmagam. Meredten nézek a távolba, miközben rendel. Szinte már lovagias, a saját kontójára rendel nekem kakaót. Biztos azt hiszi, nekem nem futja rá, kétlem, hogy ennyire gáláns lenne.

Az eddig elkészült mûveimrõl faggat, amíg meg nem jönnek az italok, azután a tanulmányaim felõl érdeklõdik. Próbálom tompítani a valóságot, nem akarom, hogy õ is strébernek tituláljon. Nem kell még egy kígyónyelvû haragos. Bár jobban belegondolva, miért érdekelném? Annyian léteznek még rajtam kívül a világon. Talán le se szarja, hogy mi van velem, csak unatkozik.

- És a szüleid? Büszkék rád, nem? – kérdezi, miközben a kávéjába kortyol.

Nem felelek, ingoványos talajra érkeztünk. Soha senkinek sem meséltem a családomról. Még ha lettek volna barátaim, nekik sem mondtam volna semmit az iszákos anyámról és a terrorról, amiben tart minket a testvéreimmel.

Varázsütésre ugyan nem, de megcsörren a telefonom. Remegõ kézzel halászom elõ a készüléket a zsebembõl, már a zenérõl felismertem, hogy ki keres.

- Igen? – emelem a fülemhez a mobilt.

- Hol a picsában vagy?! – rikoltja egy érces hangú nõ.

- Éppen indulok haza – felelem némi félelemmel a hangomban.

- Azt ajánlom, vonszold haza a segged, mert a testvéreid zabálnának! – üvölti.

- Megyek, anya… - sóhajtom, majd megnyomom a piros gombot.

Hiroya gyanakvóan néz rám, szinte elsüllyedek szégyenemben.

- Sajnálom, mennem kell – emelkedek fel a székbõl. – Szívesen maradnék még de…

Sírni tudtam volna. Végre sikerült volna tanulnom egy kicsit, megismerni a nagyok világát, de az anyám ezt is elcseszi.

- Õszintén sajnálom – motyogom a könnyeimmel küszködve, majd a táskámat felkapva kirohanok a kávézóból.

Annyira bánt a dolog. Ahhoz képest, hogy milyen befutott, olyan kedvesen viselkedett. Igazi lovagként vágtatott be a szürke hétköznapokba, erre tessék. Mindegy, megszoktam már, hogy a tündérmeséimnek nem happy end a vége.

Amilyen gyorsan csak tudok, hazavágtatok. A lakásban szörnyû látvány fogad. A nappalit mintha tornádó dúlta volna fel. Magazinok, papír fecnik, kifolyt innivaló tócsák borították a padlót. Testvéreim a sarokban kuporogva ölelik egymást, akár két ázott verebecske. Anyám hamarosan kivágtat a konyhából, és hatalmas pofonnal illet.

- Elcsámborgunk, he?! – ordítja, majd kapok tõle még egyet.

Minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlik. Az anyám üt, én sírok, és esdekelve csókolok neki lábat, miközben a bocsánatáért könyörgök. Szívszorító látvány, de valahogy már megszoktam.

- Elegem van, hogy sosem számíthatok rád! – üvölti az anyám, majd karon ragad.

A bejárat felé vonszol, feltárja azt, majd a folyosóra lök.

- Alszol, ahol akarsz! – rikoltja, majd hatalmas csattanással bezárul a bejárat.

Megrökönyödve bámulok az ajtóra.

- De mégis… hol? – suttogom fojtott hangon.

Három órát ültem összesen a folyosón, majd remény vesztve elindultam az utca felé. Nem alhattam a lépcsõházban, a házmester biztosan kihajított volna, így pedig elkerültem a további megaláztatást. Zsebre tett kezekkel lépek ki az utcára, magamba szívom a friss, esti levegõt. A nap már lenyugodott, a sötétség leple borult a városra. Nyugodt léptekkel haladok a kihalt utcákon, majd az egyik park bejáratánál egy üres padra vetem magam. Ha nem esik az esõ, talán itt kihúzom reggelig. Szörnyen éhesnek és szomjasnak éreztem magam. A sós könnyeimnek ízét éreztem a számban, undorító volt.

Nem sokat fekhettem ott, valaki megállt mellettem. Úgy tettem, mintha aludnék, reménykedtem, hogy a jövevény magamra hagy, nem bánt. Az árnyék azonban rendíthetetlenül magasodott fölém, cseppet sem tûnt úgy, hogy menni készül. Félelem öntötte el a szívemet. Kérlek, ne bánts!