|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Calael | 2014. 08. 31. 19:05:11 | #31191 |
Karakter: Daniel Hill
Megjegyzés: ~ Andronak
Legalább öt perc telik el, mire valami változik a környezetemben. A légzésem végre normalizálódott, meg is lepődök azon, hogy észreveszem, általában nem szokott ilyen feltűnő lenni. Úgy néz ki, a vérnyomásom kicsit fentebb ment a megszokottnál. Nem baj, vagyis dehogynem, pokolian nagy baj, hogy nem tudok uralni egy helyzetet. Egyáltalán nem szoktam meg.
Kinyílik mögöttem az ajtó, amire önkéntelenül is felnézek. Vajon Susan vagy Maggie az?
A fiatalabbik családtag jön ki, és az arcáról szinte azonnal máshová kúszik a pillantásom.
- Muszáj azt az állatot mindenhová magaddal hurcolnod? – teszem fel a kérdésemet, ami önkéntelenül is megfogalmazódott bennem. Egyszerűen nem tartom normális dolognak, ha valaki patkányt tart háziállatként. Szemeim előtt egy öreg hajléktalan jelenik meg, aki szotyival etette a patkányát. A kép szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy el is úszik gondolataim sodrásában.
- Ő az egyetlen igazi barátom – feleli, majd letelepszik a lépcsőre ő is, indokolatlanul távol tőlem. Na mindegy, ő ilyen. – Ő legalább nem vág át, nem hagy cserben és nem terjeszt rólam hazugságokat. Az állatok őszinték, nem úgy, mint az emberek.
Igen, ez valamelyest igaz, azonban a macskákra valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy őszinték lennének. Inkább kedveskednek az ételért, még akkor is, ha ki nem állhatja a gazdáját, majd evés után megpattan a következő etetésig.
- Lenyugodtál? – Terelem el a témát az állatok viselt szokásairól. Miután bólint, előjönnek azok a kérdések, amik az elmúlt öt percemben foglalkoztattak. – Mégis mi a fene volt veled? Úgy kiborultál, mintha itt lenne a világvége.
- Tudod, még nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy erre a kérdésedre válaszoljak. De nem állt szándékomban megijeszteni téged, habár a szavaidból úgy vettem ki, hogy téged nem igazán érdekel, mi is van velem. Egyszer talán, ha majd megbízom benned, elmondom, de addig nem. Nem bízom meg könnyen az emberekben.
Azt észrevettem, hogy nem bízol meg senkiben könnyedén. Azt viszont nehezebben tudom elfogadni, hogy ennyire szar tanárnak néz, ha azt hiszi, hogy nem érdekel, mi van vele.
- Akkor miért választottál engem? – teszem fel újabb kérdésemet mindenféle hátsó szándék nélkül.
- Mert ellent mondtál apámnak. Szeretem a kissé pofátlan és flegma alakokat. Azt hiszem, mazochista vagyok.
Hogy szeretheted ezeket a figurákat, ha mégis kiborulsz a legapróbb fizikai kontaktusra is? Ez olyan, mintha keringőre hívnád a sorsot. A mosolyomban nem sok vidámság van, de annyi baj legyen.
A patkány, aki eddig nyugton maradt a beszélgetés alatt, most akcióba lendül. Ahogy előbújik a lány kezeiből, ösztönösen húzódom arrébb az állat útjából. Szerencsére nem engem nézett ki célpontnak, hanem a füvet, és abban terül el.
- Nem félsz, hogy elszökik? – kérdem, miközben a kerítést fürkészem. Simán ki tudna slisszolni rajta.
- A patkányok sokkal okosabbak, mint a kutyák - feleli jól értesülten. – Mazsola hallgat a nevére, ki tudja nyitni a ketrece ajtaját, és tudja, hogy nem mehet messzire tőlem. Ha felállok, vagy szólok neki, idejön. Egyébként egy csomó trükköt is tud, imádja produkálni magát, de ma úgy tűnik, lusta a kislány.
- Sokat tudsz a patkányokról - ismerem be. Nálam biztosan többet, de hát mindenkinek van egy területe, amiben otthon van, vagy nem?
- Muszáj, ha patkányod van. – Egy pillanatnyi csönd után újra felhozza az eredeti témát. – Haragszol rám? Hisztisnek tartasz, igaz, valld be! Nem fogok megsértődni, mert nem te lennél az első. De a dolog ennél bonyolultabb, tudod? A pszichomókusom is ezt mondta.
A felkiáltásánál újra valami roham jellegűtől kezdek el félni, de a végén elhangzó "pszichomókus" hallatán azonnal elvész az éle az egésznek.
- Dilidokihoz jársz?! – kérdem meghökkenve, erre így pontosan nem számítottam. Utána el is szégyellem magam. – Bocsi, nem úgy gondoltam.
- Semmi baj – rázza meg a fejét. – Igen, agykurkászhoz, de csak online, ezért nem érek rá hétfő, szerda és péntek délután öttől. Most biztos dilisnek tartasz, ugye?
Valamennyire igen, azonban okosabb vagyok annál, hogy ezt ki is mondjam.
- Dilisek mindenhol vannak, néz csak rám. – Teljes komolysággal beszélek, és nagyon ügyelek arra, hogy ne vigyorodjak el. Eddigi megfigyeléseim alapján nem érzi biztonságban magát akkor, ha valaki barátságos gesztusokkal fordul hozzá. Ez így eléggé nyomasztó.
- Talán igazad van – feleli, majd feláll, és Mazsolához sétál, hogy leguggoljon mellé és simogassa. Önkéntes távolságtartás? Vagy csak nagyobb biztonságban érzi magát egy kisállat mellett? Egy kutyával ilyen szempontból többre menne, még akkor is, ha egy patkány okosabb. Nem tud túl nagyot sebezni az ellenfeleken.
- Akkor folytathatjuk a mai napot?
Bólint, majd Mazsolát a vállára emelve kissé gyorsított tempóban bevonul a házba.
- Minden rendben van? – hallom meg a házból Susan hangját. Választ nem hallok, szóval vagy bólintott vagy rázta a fejét. Itt az ideje, hogy én is bevonuljak, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Öt előtt tíz perccel távozom, annak a tudatában, hogy a mai napra betervezett anyagot még azzal a kis közjátékkal is sikerült egészében leadnom. Igaz, így húsz perccel később jöttem el, mint ahogy terveztem, és feszesebb volt az ütem, de azért sikerült. A hasam könyörtelenül hangosan kordul meg a buszra felszállva, de az evéssel még várni kell. Első nap valahogy nem sikerült kimondanom azt, hogy köszönöm szépen a meghívást ebédre, elfogadom. Pedig ez még rövidebb nap, ugye? Nem emlékszem.
A busz kivételesen nem hazafelé visz, hanem be a városba, hogy megvegyem a bérletemet. Idejét se tudom, mikor vettem pontosan, mennyibe került, és meddig vannak nyitva. Imádkozom, hogy hatig, de ha csak ötig, akkor se dől össze a világ, majd holnap reggel korábban kelek, és megveszem akkor.
Mikor megérkezek, szerencsére nyitva vannak, úgyhogy sorszámot kérek és várakozok, hogy hívjanak. Öt perc alatt végzek is, és egy közeli hamburgeres felé veszem az irányt.
A vacsorámmal a kezemben buszozok hazáig. Nem fogok főzni, az egyszer biztos, talán majd holnapra igen, valami kis egyszerűt, de abból ma már biztosan nem eszek. El kéne gondolkodnom egy egészségesebb táplálkozási koncepción. A házhoz közeli boltot útba ejtem, majd furcsa gondolattal a fejemben veszem az irányt végül az otthonom felé. Bunkóságnak veszik, ha viszek magammal ebédet? Ott kellene ennem? Nincs névlegesen ebédszünet. Velük kellene ennem?
Nem szeretek ilyen dolgokat szóba hozni, a végén még azt hiszik, hogy el akarom tartatni magam.
Beveszem a konyhát a frissen vásárolt túróval, és egy adag túrógombócot készítek. Három ember jól lakhat vele, azonban annyit nem tudok magammal vinni. Végül kis dobozba rakom azt az adagot, amit elviszek, végül összepakolok mindent, és a hamburgerem mellett a holnapi anyagot kezdem összeállítani.
Az ébresztőórára eszmélek, majd lenyomva kikúszok a hideg világba. A laptop az ágy melletti széken, alvó állapotban mered felém, az elkészült jegyzeteim egy része lecsúszva az ágyról, másik fele lementve a gépen. Spórolva az idővel a vízforralót bekapcsolva egyből a zuhanyzó felé veszem az irányt, hogy összerakjam magamban a teljes napi tervet. Egyelőre olyan, mintha átmentek volna rajtam egy úthengerrel.
Fél kilenckor kezdek lényegében. Utána negyvenöt-ötven perc tanóra, ebédszünet, négy után pedig vége a napnak. Optimalizálni kéne ezt a felkészülés dolgot, és akkor minden rendben lesz, és én sem horrorisztikus állapotban esek be a második napra. Olyan ez, mintha újra kellene tanulnom mindent.
Kávé után felpörögve rohanok a buszhoz teljes felszerelésben. Megfordul a fejemben, hogy tegnap este lehet, rá kellett volna néznem az üzeneteimre, de teljesen lefoglalt, hogy készüljek. A buszon bekapcsolom a laptopot, és gyorsan átnézem még a legfontosabb dolgokat, leginkább a matematikát. Egy pillanatnyi megingás és oda a tekintélyem. Nem, olyanom nincs ebben a helyzetben.
Időben érkezek, egy napos szokásomhoz híven megvárom a fél kilencet a csöngetéssel. A telefonomon figyelem az időpontot, majd mikor már csak egy perc van hátra, felveszem.
- Tessék mondani, mit szeretne, tanárnő.
- Áh, Daniel! Ugye nem ébresztettem fel?
- Véletlenül sem, de mindjárt becsengetnek a munkába.
Ezzel a lendülettel meg is nyomom a csengő gombját, inkább hamarabb pár másodperccel, mint később.
- Akkor sietek. Az egyik korai cikkét plágiummal vádolják, amely az én olvasatomban teljességgel megalapozatlan, de jó lenne, ha minél hamarabb bejönne a tanszékre.
Meghűl a vér az ereimben, és nem hiszem, hogy túl jól festek, mikor Maggie nyit ajtót nekem. A számmal tátogok neki egy "Helló!"-t, majd kissé szédülve betámolygok a házba. Figyelmetlen lettem volna, és rosszul hivatkoztam le valamit, vagy mit rontottam el?
- Daniel, ott van?
- Per-persze! A csütörtök délelőtt jó, vagy hamarabb kellene? Akkor csak késő délután érek rá.
Érzem, hogy remeg a hangom, nem akarom, hogy elkaszáljanak.
- A legjobb az lenne, ha ma jönne be, de ha nem, akkor holnap délután. Hánykor?
- Fél ötre ott leszek.
- Addig tartom a frontot maga helyett.
- Nagyon szépen köszönöm!
- Szívesen. Viszont hallásra.
Hamarosan a túl oldalon le is teszik a telefont, én pedig kukán rakom el a sajátomat. Azt hiszem, ez most nem tett túl jót.
- Maggie, használhatom a hűtőtöket? – kérdezem a lány felé fordulva, nem nagyon látva őt. - Hoztam magammal ebédet.
- Persze, a konyha arra van – hallom meg a hangját távolról, de hogy térben is messze áll tőlem vagy sem, arról nem tudok.
- Köszönöm.
Kóválygó fejjel megyek a konyhába, és veszem elő a nagy műanyag dobozt, és rakom be egy félig üres polcra.
- Azt mind egyedül fogod megenni? – kérdezi, mire elmosolyodok, és úgy csukom be a hűtőajtót.
- Nem igazán, gondoltam úgy hozok, hogy meg tudjalak titeket kínálni belőle. A nagyon egyszerű ételeket általában élvezhetően tudom elkészíteni.
Kezd kitisztulni a fejem, és, ha nagyon lassan is, de visszatérek a valóságba.
- Jó lesz, ha matekkal kezdünk?
- Persze – feleli óvatosan, és mintha valamiért furcsán nézne rám. Ahogy a nappaliba megyek, valamilyen felületen tükröződök. Egy pillanatra odanézek, majd látom, hogy a megszokott bőrszínem helyett erősen fehérrel vagyok jelenleg megáldva. Sóhajtva telepedek le a kanapéra. Ez ám a magabiztos külső, jó lesz így a koordináta geometriába belefogni, nem igaz?
|
| Andro | 2014. 08. 05. 15:32:36 | #30904 |
Karakter: Margareth "Maggie" Hunter
Megjegyzés: (Danielnek)
- Maggie? – hallom meg Daniel hangját, mire rémülten mászni kezdek a fal felé.
Nem látja, hogy halálra vagyok rémülve? Nem látja, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen? Csak tűnjön el! Nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom, hogy hozzám érjen! Rossz ötlet volt, nagyon rossz ötlet, hogy engedtem, hogy itt legyen. Sírva fakadok, rémképek jelennek meg előttem, a fejemben újra hallom az ő nevetését, látom, hogy vigyorog, érzem a kezeit a testemen, és hiába akarok szabadulni, nem megy. Összehúzom magam, remegve a sírástól, a félelemtől, az emlékektől.
Hallom, hogy visszajön, és érzem, hogy közel van, de nem túl közel. Ki vagyok borulva, de őt úgy tűnik, nem érdekli. Miért érdekelné, hiszen férfi, a férfiak csak önmagukra gondolnak, nem törődnek a nőkkel. Ő sem törődött velem, amikor megerőszakolt és összevert, majd mindenféle hazugságot terjesztett rólam. Ő nem élte át azt, amit én, nem alázták meg, nem bántották, nem üldözték ki az iskolából, mert azt hitték, csak egy haszonleső kis kurva.
- Felőlem megvárhatjuk anyukádat ebben a helyzetben – hallom meg Daniel hangját. Száraz és érzelemmentes, tipikus pasihang. Mit is vártam tőle. Talán megértést és segítséget? Nem, nem vártam tőle semmit. – Vagy megpróbálhatod elmondani azt, hogy miért vagy ennyire elutasító az emberekkel szemben. Egy érintésbe még senki nem halt bele, legalábbis az utolsó pestis óta. Legalábbis ebben az országban. Te mégis így éled meg. Miért? Nem értem, hogy mi miatt reagálsz így a legapróbb és legbarátságosabb dolgokra ilyen módon. Hogy várhatod el tőlem azt, hogy ne tegyek olyat, amivel megbántalak, ha nem is tudom, mit nem szabad csinálnom?
Nem válaszolok egy jó ideig. Úgysem értené meg, anya sem érti meg, ahogy apa sem. Ők nem voltak ilyen helyzetben. Végül mégis válaszolok neki.
- Semmit... semmit se csinálj velem!
A hangom rekedt, és egy pillanat alatt pattanok fel, majd sietek a szobámba. Bezárkózom, nem akarom, hogy bejöjjön, de nem követ. Azt hiszem, megértette, hogy egyedül akarok lenni. Csak jönne már meg anya. Mi lesz, ha ez az alak rám töri az ajtót? De nem hallok mozgást, és inkább Mazsolával foglalkozom. A könyvek is lenn maradtak, és most tanulni sem tudok, nem mintha akarnék. Egyébként is, ki a francot érdekel az a rohadt érettségi?! Senkit! Az csak egy papír, és úgysem megyek egyetemre, úgysem fogok dolgozni sehol, akkor meg minek küszködjek?
~*~
Jó fél óra telik el, aztán hallom, hogy valaki jön a folyosón. Ledermedek, és még Mazsola selymes bundájának simogatását is abbahagyom. Valaki kopog, majd anya hangját hallom. Megkönnyebbülök.
- - Maggie! Maggie, nyisd ki az ajtót, beszélnünk kell! – mondja határozottan, de a hangjában nincs harag.
- - Ha Danielről van szó, felejtsd el! – kiáltom ki. – Nem akarom látni!
- - Tudom, hogy mi történt, és ő legalább annyira megijedt, mint te – mondja anya, de nem akarok hinni neki. – Nem érti, mi van veled, és szerintem bocsánatot kéne kérned tőle.
- - Miért? – kérdem, és a patkányommal a kezemben felállok, majd az ajtóhoz megyek. – Miért kéne?
- - Mert jó tanárnak tűnik, és te választottad, kislányom – mondja anya. Sóhajtok, mert tudom, hogy igaza van. – Legalább adj neki valami magyarázatot a viselkedésedre. Nem kell megmondanod neki az igazat, de ha már te akartad őt, akkor tartozol neki ennyivel. Kinn van a bejárati ajtó előtt.
A fejem vakarom, de végül kinyitom az ajtót. Anya aggódó tekintetével találom szemben magam. Most őt is megbántottam, pedig nem akartam. Biccentek egyet, majd Mazsolával a karjaimban lassan lesétálok a lépcsőn. Totál mérges lesz rám, de az én hibám, és igazából nem szoktam bocsánatot kérni senkitől. Az utóbbi években leszoktam róla, miután mindenfélével meggyanúsítottak, és nem tudtam védekezni. És talán anyának igaza van, elvégre én akartam, hogy Daniel tanítson, akkor pedig meg kell tartanom őt. Nem akarok még egy olyan tanárt, mint az előző. Ráadásul Dr. Evelyn is azt mondta, hogy próbáljam meg moderálni magam, és ha rosszat tettem, ismerjem be. És a dokinak eddig mindig igaza volt.
Daniel valóban kinn ül a lépcsőn, és mikor meghallja az ajtó nyitódását, felnéz. Úgy tűnik, kissé bosszús, de nem is csoda. Jól feldühíthettem a kis ”műsorommal”, szóval most valamit mondani kéne. Tétován állok, mint egy rakás szerencsétlenség, mire Daniel megszólal.
- - Muszáj azt az állatot mindenhová magaddal hurcolnod? – kérdi, és a hangjában van valami fura.
- - Ő az egyetlen igazi barátom – vonok vállat, majd letelepszem mellé, de nem túl közel. – Ő legalább nem vág át, nem hagy cserben és nem terjeszt rólam hazugságokat. Az állatok őszinték, nem úgy, mint az emberek – mondom, megvakargatva Mazsola füle tövét, aki behunyja a szemét. Ezt imádja.
- - Lenyugodtál? – jön az újabb kérdés, mire bólintok. – Mégis mi a fene volt veled? Úgy kiborultál, mintha itt lenne a világvége.
- - Tudod, még nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy erre a kérdésedre válaszoljak. De nem állt szándékomban megijeszteni téged, habár a szavaidból úgy vettem ki, hogy téged nem igazán érdekel, mi is van velem – válaszolom egykedvűen. – Egyszer talán, ha majd megbízom benned, elmondom, de addig nem. Nem bízom meg könnyen az emberekben.
- - Akkor miért választottál engem? – A hangjában kíváncsiság bújkál, ami meglep. Az emberek a kirohanásaim után általában hamar el szoktak húzni.
- - Mert – nézek rá óvatosan – ellent mondtál apámnak. Szeretem a kissé pofátlan és flegma alakokat. Azt hiszem, mazochista vagyok.
Látom, hogy Daniel elmosolyodik, pedig semmi vicceset nem mondtam. Mazsola megunja, hogy fogom, és kitornázza magát a kezeim közül. Daniel kissé arrébb húzódik, mint aki fél a patkányoktól, de az én kis drágám csak a füves részig megy, és elnyúlik rajta. A fiú döbbenten nézi.
- - Nem félsz, hogy elszökik? – kérdi érdeklődve. A fejem rázom.
- - A patkányok sokkal okosabbak, mint a kutyák – mondom halkan. – Mazsola hallgat a nevére, ki tudja nyitni a ketrece ajtaját, és tudja, hogy nem mehet messzire tőlem. Ha felállok, vagy szólok neki, idejön. Egyébként egy csomó trükköt is tud, imádja produkálni magát, de ma úgy tűnik, lusta a kislány.
- - Sokat tudsz a patkányokról – mondja elismerően Daniel.
- - Muszáj, ha patkányod van – vonok vállat. – Haragszol rám? Hisztisnek tartasz, igaz, valld be! Nem fogok megsértődni, mert nem te lennél az első. De a dolog ennél bonyolultabb, tudod? A pszichomókusom is ezt mondta.
- - Dilidokihoz jársz?! – kérdi meghökkenve Daniel, majd a szája elé kapja a kezét. – Bocsi, nem úgy gondoltam.
- - Semmi baj – rázom a fejem. – Igen, agykurkászhoz, de csak online, ezért nem érek rá hétfő, szerda és péntek délután öttől. Most biztos dilisnek tartasz, ugye?
Nem is kell ránéznem, hogy tudjam a választ. Csak azt várom, mikor adja fel, és húz el innen. Gondolom már azt fontolgatja, hogy hogyan is mondja meg szépen, hogy ő most lelép és keressek magamnak más idiótát, aki hajlandó velem nyűglődni. Nem ő lenne az első, és nem is az utolsó.
|
| Calael | 2014. 07. 16. 19:04:09 | #30664 |
Karakter: Daniel Hill
Megjegyzés: ~ Maggienek
A kapuval bíbelődök, nem figyeltem oda, hogyan nyitották ki pontosan, mikor megérkeztem. Fémeket mozdíthattak el, és nem egy helyen, ugyanis az első zárat már sikeresen kinyitottam. Mire megpillantom a másikat, és elmozdítom a helyéről, nyíló hangot hallok meg, én pedig még nem moccintottam meg a kaput.
Hátrafordulva Maggie-t látom meg, ahogy ott áll a bejáratban, és engem néz. Nem igazán értem, mit akar, de azért várakozóan pillantok feléje.
- Hétfő reggel, fél kilenc. Elvárom a pontosságot.
Nem néz a szemembe, hanem inkább a mellkasomat bámulja, vagy legalábbis a ruhadarabot, ami fedi. Semmilyen választ nem vár, legalábbis ezt szűröm le a tetteiből, ahogy sarkon fordul, és visszalép a házba, majd becsukja az ajtót. Halványan elmosolyodom, talán ez felért egy fél sikerrel, ami a munkát illeti. Aztán majd kiderül.
A hétvége felkészüléssel telik. Szerencsére megkapom a listát, úgyhogy már neki is ülhetek a régi tananyagok felidézésének, illetve a tantervnek, hogy mi alapján mentek az eddigi órák, és tanári szemszögből mit is kell a nyers tényeken kívül leadni a diákoknak. Vagyis itt egynek, aki nem csak egy-két dologban tér el az átlagos tanulóktól. Viszont időt kell szánnom arra, hogy megismerjem a viselkedését, mielőtt ezekre is rátérnék.
Szombat este; rápillantok a telefonomra, és hirtelen fel is megy a vérnyomásom. A nővérem hívott legalább ötször, én pedig tökéletesen lenémított telefonnal egyértelműen nem vettem észre. Az órára pillantok, negyed tíz... Írok neki inkább egy üzenetet, hogy ne haragudjon rám, és majd holnap találkozhatunk, de nem túl sok időre, mert dolgom van. Nem is érkezik válasz, viszont az ébresztőt beállítom kilencre, hogy ne a legszebb álmaimból keltsen fel az immáron hangos üzemmódban működő telefonom.
Fél tíz után pár perccel csördül meg a telefonom. Egy pillanat alatt elnémítom, majd elolvasva a hívó fél nevét felveszem. Persze, hogy Madelyn az.
- Szia, és jó reggelt – szólalok meg elsőként, mire nevetés csendül a túloldalon.
- Reggel, persze, pimasz egyetemista – tör ki belőle mindenféle megvetés nélkül. – Délután találkozunk?
- Oké, menjek át hozzád?
- Igen, az jó lenne.
- Nem maradok sokáig – figyelmeztetem kedvesen.
- Persze, minek is azt – válaszolja, és befejezi a hívást.
Unott arccal rakom le a telefonom az ágyamra, és újra előveszem a könyveket, a tanterveket, meg az utolsó erőtartalékaimat, ami a hétre még maradt.
Eléggé könnyen kelek fel az ébresztő előtt két perccel. Egyből ki is kapcsolom, nehogy elrontsa a napom a megszólalása. Kitámolygok a kis "konyhába", amely egy kéthelyes főzőlapból áll, egy mikróból és egy hűtőből. A mosogatás nemes művészetét a fürdőszobában végezhetem, hiszen csak ott volt hely a beszerelésére. A vízforraló hamarosan megsegíti a reggeli teendőimet, és egy instant kávé után máris boldogabb képet vágok a mai naphoz.
Tegnap este már megterveztem a menetrendet, hogy mi alapján jutok el Maggiehez és a házukhoz. Az, hogy bérletet kell vennem, elszomorít, de amíg nem szokok hozzá a távolsághoz, én el nem indulok biciklivel. A péntekihez nagyon hasonló ruha-összeállításban indulok el, ugyanazokkal a felszerelésekkel. Egy tollat még behajítok mellé, biztos, ami biztos alapon.
A kora reggeli csúcs már lement, úgyhogy a busz zavartalanul halad át a városon. Igaz, a séta és végül a futás, hogy elérjem, kissé kimelegített, de amíg jó negyver percet utazok, a teljes szervezetem lenyugszik, és így jutok el Maggie-ékhez is.
Ellenőrzöm, mennyi az idő, és szerencsére egy picivel hamarabb sikerült odaérni. Megvárom a fél kilencet és csak akkor nyomom be a csengő gombját. Susan nyit ajtót és beinvitál a lakásba, miután lefutottuk a kellő, tisztelettel teli köröket, amelyeket sosem szerettem, de elfogadom, hogy egyes emberek ezt megkövetelik. Odabent a szokásos cipő kontra papucs cserét hajtom végre, egy pillanatra bevillan, hogy egy időben mennyire sok autósportos kifejezést használtam, majd már rövid csevegésbe is bocsátkozom a háziasszonnyal. Épp mondani akarna valami fontosabbat a nappal kapcsolatban, mikor megérkezik Maggie.
- Szia! – Sikeresen megelőztem a köszönésben, bár ez nem túl nagy dicsőség.
- Szia! – viszonozza. – Pontos vagy – jegyzi meg szinte színtelen hangon.
- Azt mondtad, elvárod a pontosságot, nem? – felöltöm a legmegnyerőbb mosolyom, de pont az ellenkezőjét érem el vele. Nem értem. – Valami rosszat mondtam?
- Nem, semmit sem – szólal meg Susan. – Nos, akkor kezdjék is el, nekem még sok dolgom van. El kell intéznem pár dolgot, de majd jövök. Szia, kincsem! Viszontlátásra! – búcsúzik el, majd magunkra hagy. Egy kicsit több ideig nézek utána, meglehetősen merev testtel. Képes vagyok felfogni, hogy egy magánóra miatt nem állhat meg a világ, de én új vagyok itt. Nem tudom, kettőnk közül melyikünknek van nagyobb szüksége arra, hogy egy harmadik fél is jelen legyen. Talán nekem, de ezt a világért se vallanám be senkinek.
A nappaliban helyezkedünk el, ami pont elég tágas mind a kettőnk számára. Egyikünk sincs a másik közvetlen aurájában, és eddigi tapasztalataim szerint könnyebb egy új kapcsolatot kialakítani, ha a fizikai térben is vannak menekülő-útvonalak. Előhúzom a laptopom, felcsapom, és amint lefut a hibernáció feloldása, már az asztalra is helyezem. Nem túl menő a tantervet számítógépről vagy papírlapról nézni, de még mindig jobb, mint megakadni és hülyeségeket mondani. Kár, hogy ezt pár tanárom az egyetemen nem látta be. A következő, ami az asztalra kerül, az a gimnáziumi jegyzetem, amelyeket kiegészítettem még pár aprósággal, amit a hétvégén találtam.
Az első óra irodalom, ha nem annyira érdekli a dolog, maradunk a negyvenöt percnél, ha igen, akkor felőlem beszélhetünk tovább is róla. Nem akarom gúzsba kötni az oktatással, nem feltétlenül tesz jót az iskolákban ülőknek sem.
- Szóval érted? Az egész egy szimbólumrendszerre épül, az emberben rejtőző két énről van szó. A jó és a rossz örökös harca.
- Mindenkiben két én lakozik. És egyik sem lehet meg a másik nélkül. Bár én ezt kétlem – teszi hozzá szkeptikusan. – Bizonyos emberek eleve gonosznak születnek és egy csepp jóság sincs bennük.
– Ezt honnan veszed? – kérdezem, mire nemlegesen rázni kezdi a fejét. – A szüleid említették, hogy... történtek veled... hogy is mondjam csak... bizonyos dolgok. Erről van szó?
Nem válaszol, és szinte látom rajta, hogyan falazza el magát előlem. De én csak rá akarok világítani valamire, amit meg kell értenie, hogy a teljesen fekete és fehér ebben a világban soha nem létezett...
– Maggie, jól vagy? – kérdem halkan, kicsit megemelkedem, és a vállára helyezem a kezem. – Maggie?
– Eressz el! – sikít fel, és mielőtt felpattanna, már hátra is húzom a kezem. – Ne nyúlj hozzám! NE MERÉSZELJ HOZZÁM NYÚLNI! HAGYJ BÉKÉN!
Az üvöltése megdermeszt, majd mikor a fal tövébe roskad, és sírni kezd, én érzem teljesen elveszettnek magam. Lehajtom a monitort, csak hogy kezdjek valamit magammal, utána pedig elindulok felé. Két méterre állok meg tőle, majd lehajolok.
- Maggie? – szólítom meg csendesen, mire mászni kezd a földön a másik irányba. Látom az arcán, hogy sikítana, de nem jön ki hang a torkán. A tökéletes hisztériával még nem találkoztam, de hallottam meséket arról, hogy a hideg zuhany alá állítás és állandó rázásra általában reagálnak a delikvensek – ezt azonban én nem akarom megtenni. A konyha felé veszem az irányt egy pohár vízért meg egy halom tiszta zsebkendőért, és amennyire közel csak tudom, odaviszem hozzá. Aztán elvonulok, visszaülök a helyemre és kivárok.
A sírás sokáig nem szűnik, a gurgulázó hang és rekedtes köhögés pedig teljesen ismerős a számomra. Nem egyszer láttam már lányt kiborulni, bár eddig ez viszi az első helyet. Negatív oldalról. Elgondolkodom azon, hogy mi történhetett akkor, ha már a legapróbb érintésre is így reagál.
- Felőlem megvárhatjuk anyukádat ebben a helyzetben – jegyzem meg szárazon. – Vagy megpróbálhatod elmondani azt, hogy miért vagy ennyire elutasító az emberekkel szemben. Egy érintésbe még senki nem halt bele, legalábbis az utolsó pestis óta. Legalábbis ebben az országban. Te mégis így éled meg. Miért? Nem értem, hogy mi miatt reagálsz így a legapróbb és legbarátságosabb dolgokra ilyen módon. Hogy várhatod el tőlem azt, hogy ne tegyek olyat, amivel megbántalak, ha nem is tudom, mit nem szabad csinálnom?
Nem várok válaszra, és persze nem is kapok. Igazából azt se értem, miért merültem el egy ilyen monológban. Végül egy idő után mégis válaszra méltat.
- Semmit... semmit se csinálj velem!
A hangja rekedt, majd egy szempillantás alatt megindul az emelet felé, és nemsokára becsapja maga mögött az ajtót. A pohár víz, amit letettem a földre, körkörösen mozog, majd végül felborul. A legjobb lesz, ha feltakarítom és megvárom az édesanyját.
- A lányom? – kérdezi Susan, miután a nappaliban egyedül talál rám.
- Bevette magát a szobájába – felelem teljes nyugalommal, miután fél órában volt időm végigrágni magamat az összes gondolatomon az esettel kapcsolatban. – Volt egy pillanat, amikor ledermedt, én pedig megérintettem a vállát, hogy kizökkentsem ebből. Tökéletes sikerrel jártam – fejezem be ironikusan.
Az anyukáján sem látom azt a tipikus meglepődött kifejezést, inkább a szorongáshoz tudnám hasonlítani, amit látok rajta.
- Magára zárta az ajtót?
- Fogalmam sincs – felelem őszintén. – Nem kísérleteztem azzal, hogy rátöröm az ajtót. Lehet, nem értette volna meg, hogy nem akarom bántani.
Az asszony bólint, majd az emelet felé veszi az irányt. Én pedig a ház elé telepszem le, az elhangzó, esetleg kínos beszélgetést nem kívánom kihallgatni. Az összes holmimat, beleértve a cipőmet is a házban hagytam, én pedig ösztönösen nyúlok a zsebem felé. Miután üresen találom, újfent ráeszmélek, hogy egy éve nem vásároltam magamnak cigit, egyfelől mert drága, másfelől mert a tüdőm nem mindig értett egyet velem a fogyasztásában. Így hát marad a kinti levegő, amely nem túlságosan fülledt ahhoz, hogy valamelyest kitisztítsa a fejem.
|
| Andro | 2014. 07. 03. 09:32:56 | #30509 |
Karakter: Margareth "Maggie" Hunter
Megjegyzés: (magántanáromnak)
A kanapén ülünk, és a csend még nem kezd kínos lenni, mikor Daniel megszólal. Örülök, hogy megteszi, és nem nekem, vagy anyáéknak kell faggatnunk mindenről. Én nem szeretek beszélgetni, anyáék meg esetleg olyan kérdéseket is feltehetnek, amik mindenkinek kellemetlenek. Nem mintha szándékosan tennék, de néha akaratlanul is…
– Akkor nézzük, mikor lesznek alkalmasak ezek az órák.
– Minden hétköznap, ahogy egy rendes iskolában – szólal meg anya. Az ilyesmiben mindig az övé a döntő szó, ezt még apa is elismeri. Elvégre egy háziasszony, egy anya többet tud az ilyesmiről. – Az eddigi oktatóknál is így volt, és ez mindenki számára megfelelő volt. Napi hat-nyolc óra, hétfőn, szerdán és pénteken csak ötig megfelelő Maggie számára.
Bólintok, hiszen nekem sincs ellenvetésem a dolog ellen. A fő, hogy az óráim ne ütközzenek a pszichológussal. De ahogy látom, Danielnek is van ellenvetése.
– Mint azt tudják, még folytatom a tanulmányaimat. A csütörtök a konzultációs napom, és azzal elmegy az egész délelőtt. Így is megfelel számukra, hogy én tanítsam a lányukat?
– Ezt kicsit hamarabb is megemlíthette volna – vágja rá rögtön apa. A figyelmem azonban nem kerüli el, hogy Daniel csak megvonja a vállát. Ő az első, akit úgy tűnik, nem érdekel a szüleim véleménye. Hm… érdekes srác, ezzel a hozzáállással máris kapott tőlem egy jó pontot. – Maggie, neked mennyire lenne gond a szabad csütörtök délelőtt?
– Egyáltalán nem – válaszolom egyszerűen. Legalább annál kevesebbet látom, nem kell egy egész csütörtök délelőttöt vele töltenem. – Azt egyáltalán nem bánom, ha kevesebb órában kell több mindent megtanulnom.
– Csak annyit szeretnék mondani, hogyha a család számára nem jó, hogy a csütörtöki napon nem tudok teljes időben itt lenni, akkor szóljanak most, vagy amikor akarnak. Maggie, tőled egy listát szeretnék kérni, hogy az oktatásodat hol fejezte be a volt tanárod, illetve nagy vonalakban miket adott le neked, ez alapján tudok majd én is készülni. Az e-mail címemet kérd el apukádtól, megadtam neki.
Távozni készül, anyáék nem is marasztalják sokáig, látszik, hogy nem tetszik nekik, de nálam ezzel a flegma viselkedéssel egyre szimpatikusabbá válik. Végre valaki, aki nem hajbókol a szüleimnek, csak hogy megkapja az állást, és nem dől be a gazdagság látszatának. Az ajtó nyílik, én pedig még pár pillanatig csak ülök, majd felpattanok a helyemről és az ajtó felé igyekszem. Talán még nincs messze.
– Hová mész, Maggie? – kérdi anya szigorúan.
– Utána – vonok vállat. – Eddig még őt tartom a legelviselhetőbbnek.
– De flegma és igencsak bunkó volt – mondja apa, mire bólintok.
– Pont ezért – válaszolok, majd választ sem várva cipőt veszek és kisietek a házból.
Igazam van, hála égnek, Daniel még csak a kapunál jár, mikor utolérem. Mazsola erősen kapaszkodik a vállamba, és úgy látom, újdonsült tanárom is meglepődik, amikor meglát. Pár pillanatig némán fürkészem, miközben egyik kezemmel Mazsola selymes, fekete bundáját simogatom. Végül sikerül kiböknöm azt a pár szót, ami az eszembe jut. Hogy én hogy utálok beszélni az emberekkel.
– Hétfő reggel, fél kilenc – mondom egyszerűen, miközben kerülöm a tekintetét. – Elvárom a pontosságot.
Azzal sarkon fordulok, és mielőtt bármit is mondhatna, magára hagyom. Remélem, nem fog utánam jönni, vagy utánam szólni valamit, de hála égnek, nem teszi. Anyáék meg úgyis megteszik, amit akarok, ha nem akarják, hogy kiboruljak. Túlságosan elnézőek velem szemben. Bár ezt ritkán használom ki, de Daniel valóban szimpatikusnak tűnik, ám ettől még nem bízok meg benne, csak nem akarom, hogy anyáék egy esetleg nála rosszabbat találjanak.
~*~
Anyáék persze belementek, de szerintem csak miattam. Bár láttam, hogy egyikük sem repdes az örömtől, amiért egy olyan embert kell alkalmazniuk, aki nem tud heti öt napot itt lenni. Nekem nem baj, addig is tudok mást csinálni. Beszéltem is erről Dr. Evelynnel, és ő egyetértett abban, hogy a változás talán jó is lesz. Elvégre, ahogy ő is mondta, nem menekülhetek folyton minden hímnemű elől. Nem is fogok, amíg nem akar bántani, vagy nem mászik bele a személyes szférámba. Hétfőig mindent szépen át is néztem, készítettem egy listát is, hogy mit vettünk eddig azzal a nőszeméllyel, és mi az, amit még gyakorolni kell. Nem mondhatni, hogy örülök egy újabb idegennek, de nincs mit tenni, mivel az iskolába nem akarok visszamenni. Nem akarom megint kitenni magam valami olyasminek, mint négy éve. Még mindig rémálmaim vannak, amiről természetesen be szoktam számolni Dr. Evelynnek. Ő mindig tudja, mit kell mondani, amiért igen hálás vagyok neki. Bár nem szoktam sokat beszélni, sokszor fél órán át csak bámuljuk egymást a videokamerán keresztül, de ez van. Ő ezt is megérti, és sosem akar kényszeríteni semmire.
A hétfő reggel nehezen indul, amikor reggel hétkor kimászok az ágyból, megetetem Mazsolát – anya hozott patkányeleséget -, majd rábírom magam, hogy felöltözzek. Sima, sötétszürke póló és fekete hosszúnadrág. Fenének sem fogom magam mutogatni. A póló is a bő féle, ne legeltesse rajtam a szemét. Mire leérek, apa már természetesen nincs otthon, korán be kellett mennie valami értekezletre, nem mintha zavarna.
– Szia, anya! – mondom halkan, majd az asztalhoz ülök.
– Szia, kincsem! Jól aludtál? – kérdi anya, miközben elém rakja a reggelit. Csak bólintok. – Nem kell idegeskedned, ha nem válik be a tanár, majd elküldjük. Szóval, nyugodj meg szépen, jó?
– Nem vagyok ideges – vonok vállat, miközben beleharapok a pirítósomba. Anya ellenben olyan, mintha felhúzták volna. Persze, én sem vagyok tök nyugodt, de már minek idegeljem magam? Elintéztem, hogy felvegyék Danielt, és kész. – Majd meglátjuk, beválik-e.
Anya egy szót sem szól, de látom rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Még mindig nem tetszik neki, hogy úgymond helyettük döntöttem, de hát elvégre engem fog tanítani. Inkább fásult vagyok. Az utóbbi egy évben ő lesz a negyedik magántanárom, és már eszemben sincs igazán megjegyezni a nevüket. Tudom, hogy pár hét, vagy hónap után úgyis lelép, lehetőleg még az érettségi előtt, és már október vége van. Májusban érettségizem, addig még fel is kéne készülnöm rá.
Fél kilencig még egy kis időm, beszélgetek kicsit Alannel és Beckyvel, utóbbi nagyon örült a novellának, amit sikeresen befejeztem neki. Szinte észre sem veszem, de már fél kilenc van, és meghallom a csengőt. Ezek szerint pontos. Gyorsan elköszönök a barátaimtól, kinyomom a gépet, majd Mazsolát kivételesen bezárom a ketrecébe és lemegyek, magammal víve a mappámat is a könyveimmel együtt. Nem tudom, mit akar tanítani, így azt hoztam, amit legutóbb abbahagytunk. Irodalom, töri és biológia. Éppen az örökléstant vettük, de nem jutottunk a végére, mikor sikerült kipenderíteni azt a nőt.
~*~
Mire leérek, Daniel már a nappaliban vár rám. Nem tűnik feszültnek, éppen anyával beszélget, de mindketten elhallgatnak, amikor megjelenek. Már megszoktam.
– Szia! – köszön mosolyogva.
– Szia! – viszonzom. Szinte természetes, hogy tegezem, alig pár évvel idősebb nálam. – Pontos vagy – jegyzem meg egyszerűen.
– Azt mondtad, elvárod a pontosságot, nem? – mosolyog rám, mire akaratlanul is hátrálok egy lépést. Ő is pont így mosolygott rám, mielőtt ”azt” tette velem. Daniel azt hiszem, kapcsol, mert az arcáról lehervad a széles mosoly. – Valami rosszat mondtam?
– Nem, semmit sem – mondja anya. – Nos, akkor kezdjék is el, nekem még sok dolgom van. El kell intéznem pár dolgot, de majd jövök. Szia, kincsem! Viszontlátásra! – köszön el, majd magunkra hagy.
Én csak vállat vonok. Anyának is sok dolga van. Bevásárolni, megszervezni dolgokat, és a többi. Látom, hogy Daniel kissé meghökken, amiért az anyám csak így kettesben hagy minket, de hát mi mást tehetne? Majd egy-két óra múlva úgyis itthon lesz, addig meg csak nem esek pánikba.
Letelepszünk a nappaliban, ő az asztal egyik felén, én a másikon. Nem akarok túl közel lenni hozzá, de az asztal nem is akkora, hogy túl messze lennék tőle. Pont kényelmes a távolság, és ő sem erőlteti az ”üljünk egymás mellé” dolgot, mint az előző tanárom. Elsőnek irodalommal kezdünk, és meg kell mondjam, Daniel egészen élvezetesen magyaráz. Ez egyike azon tantárgynak, amit mind a ketten élvezünk és szeretünk. Éppen Robert Louis Stevenson könyvét, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét taglaljuk. Szeretem ezt a könyvet, mert jól bemutatja, milyen kétszínűek is az emberek.
– Szóval érted? – kérdi Daniel, miközben elém tolja a jegyzeteit. – Az egész egy szimbólumrendszerre épül, az emberben rejtőző két énről van szó. A jó és a rossz örökös harca.
– Mindenkiben két én lakozik – válaszolom. – És egyik sem lehet meg a másik nélkül. Bár én ezt kétlem – vetem ellene, mire Daniel érdeklődve néz rám. – Bizonyos emberek eleve gonosznak születnek és egy csepp jóság sincs bennük.
– Ezt honnan veszed? – kérdi Daniel, mire megrázom a fejem. – A szüleid említették, hogy… történtek veled… hogy is mondjam csak… bizonyos dolgok. Erről van szó?
Nem válaszolok, csak elfordulok és beharapom az alsó ajkam. Miért kellett ezt felhoznia? Miért pont most? Persze, miért is ne hozta volna, hiszen ő is csak egy fiú. A fiúk mind ilyenek!
– Maggie, jól vagy? – kérdi halkan Daniel, majd megérzem a kezét a vállamon. Összerezzennek. – Maggie?
– Eressz el! – sikítok fel, és felpattanok, a falig hátrálva. – Ne nyúlj hozzám! NE MERÉSZELJ HOZZÁM NYÚLNI! HAGYJ BÉKÉN! – már üvöltök, és a karjaimmal átölelem magam. Most tutira elijesztettem magamtól, de nem is baj. Érzem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon, miközben leroskadok a fal tövébe. Elegem van!
|
| Calael | 2014. 06. 30. 17:48:15 | #30472 |
Karakter: Daniel Hill
Megjegyzés: ~ Maggienek
Az ösztöndíjak időszaka, azaz a kényelmes pénzszerzés ideje lejárt. Sajnos nincs többé köztársasági ösztöndíj, vagy bevétel-kiegészítés egyetemi órák tartásával, mert a tanszék vezetőségénél pár "kolléga" kicsapta a biztosítékot azzal, hogy a gyakorlati tanár nem tartja normálisan az órát, és ők ugyan semmit nem értenek.
Én pedig azt hittem, hogy ezt az emberek a fejlődési szakaszban kinövik gimnázium alatt, és egyetemre nem viszik tovább. Persze, egy biológia, kémia, vagy informatika szakon ez létező probléma; de az, hogy egy vaktérképen nem találnak meg országokat, vagy egy városábrán nem tudják eldönteni, hogy hol lenne az ideális helye az infrastrukturális központnak, az már nevetséges. Én különben is csak azt mutatom be, amit az elméletis tanár előadott nekem, hogy ezt és ezt kell leadni. Sebaj, használjanak csak egyetemi tanársegédeket erre, egyszer úgyis eljutok oda én is.
Több internetes álláskeresési lehetőséget is végigpörgetek, magántanári állást keresve. Nem egy ilyen oldalra regisztráltam fel az elmúlt évben, készülve a doktoris évek nehézségeire. Persze ott vannak a közösségi oldalas álláskereső csoportok is, ahova nem egyszer töltöttem fel a képzettségemet igazoló papírokat, és írtam majdnem tökéletes önéletrajzokat. Majd hülye leszek feltölteni minden adatomat a netre.
Azonban találtam egy hirdetést, miszerint magántanárt keresnek egy tizennyolc éves lányhoz. Az érdeklődéséhez kellene igazodni a tananyagban, ami inkább a humán tárgyakat takarja, de az se árt, ha a reál tárgyakban is jártas a tanárjelölt. Ez így rendben is van, ezt nagyjából meg tudom csinálni.
Nem rajongok a telefonos beszélgetésért idegenekkel, de mivel nincs más választásom, beadom a derekam, és felkészülök a meglehetősen nagy telefonszámlára, amivel egy ilyen egyeztetés járni szokott - nem feltétlenül sikerrel. Azonban felveszik, és a bemutatkozást követően azonnal a tárgyra tér a másik fél, amin meg is lepődök. Az első kérdés az, hogy hogyan állok hozzá a problémás tanulókhoz, illetve hogyan kezelem a visszahúzódó embereket. Röviden leírom, hogy egész jól, tanultunk pszichológiát a tanári képzésen, és noha egyikünk sem kapott pszichológiai képzettséget, elég sok mindennel meg tudunk így is birkózni. Utána megkapom a lány, Margareth leírását, hogy nagyjából hogyan viszonyul a világhoz, és ennek mik a látható okai. A történeten kicsit felszisszenek, de nem kérdezősködök ezzel kapcsolatban. Ez egy olyan dolog, amit jó tudni, valamint nem kell törekedni arra, hogy fizikai kontaktusba lépjek vele, vagy kicsit közelebb kerüljek hozzá a tanítás során. Egy asztal tökéletesen megfelel kettőnk közé. Végül megbeszélünk egy időpontot, amikor felkereshetem őket, hogy megnézzük, minden rendben lesz-e.
Előkeresem a korosztály számára szóló tanrendet, és azt kezdem böngészni, illetve tanrendet próbálok készíteni, ami megfelelő lenne a számára. A két világháború, a hidegháború, napjaink politikája. Ezzel nem lesz gond, hiszen ez a végzettségem. Földrajzból elvileg csak az érettségire való felkészítések vannak, szóval az összes tananyag egybe, mégis leszűkítve a főbb témakörökre. Nzzünk valami nehezebbet: biológia. Öröklődés? Előveszem a biológia tankönyvet, majd végigpörgetem. Ebből írtam kettest, a gimnáziumi pályafutásom legszégyenteljesebb dolgozata volt. Azt hiszem, nem akarok belenézni a fizika tananyagba. Vagy más reálos tárgyba. Muszáj.
Lehet, nem fogom bírni. Még a matematika elmagyarázható, de egy fizika, kémia, vagy egy ének tananyaggal mit tudok kezdeni? Idegesen borzolom jobb kezemmel a hajamat, és közben azon gondolkodom, hogy tudnék szerezni még egy szakos tanárt, illetve a szülőket meggyőzni arról, hogy higgyék el, jobb lenne, ha két tanárt is fizetnének. Így is ugyanannyiba kerülne, csak humán és reál napok lennének, ami nekem is jó lenne, a gyereknek is jó lenne, meg a szülőknek is. Azonban ha ezt előadom a kezdés napján, akkor lehet, kivágnak jókedvűen, hogy nem értek semmihez, én pedig vígan nevetgélve tűzre dobhatnám a diplomámat. Viszont a lányról azt mondták, hogy visszahúzódó természetű, akkor nem feltétlenül tenne jót neki még egy vadidegen ilyen rövid időn belül.
Amennyire tőlem telik, igyekezem normálisabban felöltözni a megszokottnál. Az öltöny túl hivatalos lenne, a teljesen sportos felszerelés meg egyenesen lerombolná a tanári képet, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Így a legszűkebb ruharétegemből vagyok kénytelen válogatni, fekete farmer, egy világos színű ing. Zokni, cipő, válltáska, benne a laptopommal, és a legfontosabb dolgaimmal. Ha stabilizálódni fog ez az állás, kénytelen leszek bérletet venni, mert az út biciklivel majdnem egy órás lenne, ami csúcsforgalomban még életveszélyes is. Így is minden az átszálláson múlik, ha azt elérem, akkor durván negyven perc alatt odaérek.
A buszon előveszem a telefonom, és gyorsan bepötyögöm rajta a címet. Tökéletesen működik, a GPS be is töltötte, hol vagyok, és egyre-másre írkál nekem útvonalterveket. Odáig nem fejlődött még a technika, hogy egyszerű érzékelőkkel megállapítsa, hogy jelenleg buszon vagyok, és nem sétálok.
Délután fél hétre érkezem meg a címhez. Nem nagyon törődök a ház és a környék külsőségeivel, a belső mindig sokkal többet mond el az ott lakókról. Becsengetek, és várok illedelmesen. Nemsokára ajtót nyit egy férfi, James, ezt a hangjából azonnal megállapítom. Kicsit eltúlzottan mosolyog, mintha próbálna szívélyesnek látszani, amire egyből bekapcsol a "Vigyázz!" üzemmódom. Bentebb tessékel az előkerten át, kapok egy papucsot az előszobában, amit igénybe is veszek, miután levetem a cipőmet. Hamarosan az anyuka is megjelenik, túlesünk a formaságokon, majd felmegy a lányáért.
Általános dolgokról beszélünk, hogy telt az utam, a város melyik feléből érkeztem, és nem túl nagy teher számomra az, hogy hozzánk képest a város másik felére kell kijárnom. Ha gond lenne, nem jelentkeztem volna. Hamarosan visszatér Susan is.
- Mindjárt lejön.
Várakozunk, és nemsokára le is fárad. Ami az arcára van írva, sok mindent sejtet. Az első megállapításom az, hogy tényleg máshogy viselkedhet, mint a korosztálybeli társai, valószínűleg kicsit komolyabb náluk. Aztán lentebb csúszik a pillantásom a vállára. Patkány? Mint háziállat? Ez egy kicsit extrém, nekem legalábbis mindenképpen. Bár nem lehet sokkal másabb, mint egy degu. Csak nagyobb, és kevésbé tetszetős. Ízlés dolga.
-Szia! – köszönök neki kevésbé hivatalos formában. – Daniel Hill vagyok, az új tanárod. Te pedig biztos Margareth vagy, igaz?
Kinyújtom felé a kezemet, amit vagy elfogad, vagy nem.
- Maggie – javít ki azonnal. – Utálom a Margareth-et. Ő pedig Mazsola – mutat rá a patkányra. – Ne félj, nem harap, ha nem akarod a farkánál fogva felemelni. – Kezet fog velem, ami jó pont. Legalább ennyi testi kontaktusra képes. – Örvendek.
Mielőtt letelepedne a híres-nevezetes csend, igyekszem lényeges dolgokat előhúzni a témás zsákból.
- Akkor nézzük, mikor lesznek alkalmasak ezek az órák.
- Minden hétköznap, ahogy egy rendes iskolában – szólal meg Susan. – Az eddigi oktatóknál is így volt, és ez mindenki számára megfelelő volt. Napi hat-nyolc óra, hétfőn, szerdán és pénteken csak ötig megfelelő Maggie számára.
A megnevezett helyeslően bólint, azonban nekem is van egyetlen egy felvetésem.
- Mint azt tudják, még folytatom a tanulmányaimat. A csütörtök a konzultációs napom, és azzal elmegy az egész délelőtt. Így is megfelel számukra, hogy én tanítsam a lányukat?
- Ezt kicsit hamarabb is megemlíthette volna – feleli az apa. Megvonom a vállamat, ami lehet, nem törődöm magatartásra utal a szemükben. Viszont ha a munkámat ennyi alapján ítélik meg, akkor... – Maggie, neked mennyire lenne gond a szabad csütörtök délelőtt?
- Egyáltalán nem – adja meg a választ. – Azt egyáltalán nem bánom, ha kevesebb órában kell több mindent megtanulnom.
Mintha azzal akarná befejezni, hogy így hamarabb szabadul meg tőlem, de nem tesz ilyet. Nem tudok eligazodni ezen a lányon.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogyha a család számára nem jó, hogy a csütörtöki napon nem tudok teljes időben itt lenni, akkor szóljanak most vagy amikor akarnak. Maggie, tőled egy listát szeretnék kérni, hogy az oktatásodat hol fejezte be a volt tanárod, illetve nagy vonalakban miket adott le neked, ez alapján tudok majd én is készülni. Az e-mail címemet kérd el apukádtól, megadtam neki.
Távozásra készülődöm, és ebben a két szülő is tökéletesen a segítségemre válik. Az ajtó nyílik is, én pedig annak tudatában hagyom el a házat, hogy meglehetősen pofátlan módon viselkedtem. De ha tényleg azt a négy órát sajnálják, akkor kénytelen leszek új hely után kutatni.
|
| Andro | 2014. 06. 23. 09:31:46 | #30329 |
Karakter: Margareth "Maggie" Hunter
Megjegyzés: (magántanáromnak)
Egy újabb unalmas nap, mióta a legutóbbi magántanárom is lelépett, mert nem bírta már tovább. Komolyan, mit hisznek ezek? Hogy majd kedvesen csevegni fogok, meg bájolgok, vagy mi? Pedig nem is voltam bunkó, csak egyszerűen nem akartam vele barátkozni. Most kivételesen egy nő volt, valami harminc körüli, kezdő kis tanárnő, akinek kellett a kiegészítés a fizujához. Persze, első pillantásra látszott rajta, hogy utál, hogy egyszerűen semmibe vesz, mert szerinte én csak egy hasznavehetetlen kislány vagyok, aki folyton gondot okoz a szüleinek azzal, hogy nem jár iskolába. Megkaptam tőle, hogy csak szégyent hozok a családomra, mert nem vagyok hajlandó olyan lenni, mint a többiek. Anyámék előtt persze játszotta a jószívű tanárnőt, de én rövid úton a tudtára adtam, hogy engem nem tud átvágni. Aztán két hete lelépett, mert azt mondta, nem tud mit tenni, és van jobb dolga is, minthogy egy ilyen mihaszna kölyök mellett üljön heti háromszor. Nem mintha bántam volna. Anyáméknak persze azt hazudta, hogy sajnos az idejéből nem futja tovább, de így is tovább húzta, mint a legtöbbjük. Pontosan öt és fél hónapig, ami haladás. A legrosszabb, hogy folyton leráncigált a nappaliba, ahol anyáék is láthatták, hogy tanít engem. De végre elhúzott, én pedig kaphatok egy kis levegőt. Egészen addig, míg a szüleim nem találnak még egy olyan kóklert, akinek az áldozata lehetek. Nem mondom, a magántanáraim sokszor tényleg jó szándékúak, mint pl. Miss Sulken, egy nyugdíjas, volt tanárnő, aki még az elején foglalkozott velem. Őt azt hiszem, kedveltem is, de sajnos alig egy év után kénytelen volt felmondani, mert a szíve rosszalkodott. Nem miattam, hanem egy betegség miatt. Azóta sajnos meg is halt szegény. Ő volt az egyetlen, aki tényleg türelmes volt, és azt hiszem, bizonyos fokig meg is értette, miért vagyok olyan, amilyen.
Sóhajtok egyet, és a laptop elé ülök. Anyáék még alszanak, ez a legjobb időszak, amikor alkotni tudok, ráadásul talán már Alan is felébredt. Alan az egyik online-ismerősöm, rengeteget chatelünk facebookon meg skype-on. Ő is hasonló hozzám, amolyan visszahúzódó emberke, akivel sok rossz történt. Valahogy mindig megtalálom az olyanokat, mint én. Hirtelen hangot hallok, és úgy tűnik, Mazsola is felébredt, mert hangosan követelőzik, hogy vegyem ki a ketrecéből és etessem meg.
– Jól van, megyek már – állok fel, és ajkaimra halvány mosoly kúszik. Ez a kis fekete patkány, akit két éve kaptam az egyetlen személy, aki iránt igazi érzéseket vagyok képes mutatni. Ő sosem bánt, sosem hazudik nekem, sosem akar elhagyni és vág durva dolgokat a fejemhez. – Felébredtél, Mazsola? Hát jó reggelt, kislány – mondom, és kinyitom a ketrec ajtaját, amely az asztalomon áll.
Mazsola egyből a vállamra ugrik, és orrát a nyakamhoz dörgöli. Megsimogatom fényes, selymes, éjfekete bundáját, majd némi diót és mogyorót keresek neki, hogy elropogtathassa. Majd megkérem anyát, hogy vegyen patkányeleséget, mert kezd kifogyni. Mazsola boldogan rágcsálja az ételt, én pedig a laptop elé ülve nyomom be a facebookot. De még sehol senki. Skype-on sem, úgy tűnik, még mindenki alszik. Igaz, reggel hat óra múlt, de már nem tudtam tovább aludni. Így nekilátok írni, be akarom fejezni a novellát, amit Beckynek, egy másik netes ismerősömnek ígértem a születésnapjára. Vagyis, csak azt ígértem, hogy kap tőlem valami személyre szólót, ami nálam vagy egy képet, egy verset, vagy egy novellát jelent. Most az utóbbit írom.
~*~
Hangokat hallok, majd kopogtatást. Ez biztos anya lesz, hozza a reggelit, vagy mi. Az órámra nézek, reggel fél nyolc, szóval jó másfél órája dolgozhatok már, és apa is nemsokára indul munkába. Felállok, és az ajtóhoz megyek. Mikor kinyitom, anya arcával találom szemben magam.
– Jó reggelt, kincsem – mondja anya, és mosolyog. Mindig mosolyog, pedig tudom, hogy milyen rosszul érzi magát amiatt, ami történt. Pedig nem is ő tehet róla.
– Szia, anya – mondom, és próbálok mosolyogni, de nem megy. – Figyelj, hoznál nekem patkánycsemegét? Kezdek kifogyni.
– Persze, édesem – válaszolja. – Mit kérsz reggelire, és hová kéred?
– Kivételesen veletek eszem – mondom komolyan. Néha velük étkezem, néha nem, most igen. Éppen olyanom van, hogy kibírom a családomat. – Pirítóst kérnék, ha van, és dzsemet. Ó, és narancslét.
Anya bólogat, aztán elsiet. Én pedig visszamegyek a szobámba és felöltözöm. Fekete rövidnadrág sötétszürke póló, ennyi. A hajamat kifésülöm és lógni hagyom. Utálom összekötni, idegesít. Dr. Evelyn szerint, aki a pszichológusom, hagynom kell, hogy a dolgok csak úgy legyenek néha. Türelmes nő, négy éve járok hozzá, mióta ”az” a dolog történt. Heti háromszor rendel online, hétfőn, szerdán és pénteken délután öttől hatig. Neki bármit elmondhatok, nem adja tovább, és jobban érzem magam így, online, mintha egy rendelőben kéne ülnöm. Nem szeretek kimenni az utcára, főleg nem azóta, hogy bizonyos dolgok történtek.
A reggeli csendben zajlik, apa újságot olvas, de néha rám pillant, én pedig tudom, hogy mondani akar valamit. Valamit, amitől úgy tűnik, azt hiszi, mérges leszek. Pedig nem vagyok egy fúria, nem szokásom összetörni a berendezést, vagy nagyjelenetet rendezni. Végül nem bírom tovább, és muszáj rákérdeznem.
– Mi a baj, apa? – kérdem komolyan. – Ha gond van, bökd ki, fel tudom dolgozni.
– Szóval… - tétován anyára néz, és ez nem jelent jót. – Nos… tudom, hogy csak egy hét telt el a legutóbbi magántanárod távozása óta, de anyáddal úgy gondoljuk, hogy jó lenne, ha egy új tanárral tanulnál. És történetesen jelentkezett is valaki az állásra.
– Értem – biccentek türelmesen. – Ki az a szegény szerencsétlen, aki pár hét múlva sikítva fog elrohanni, mert nem tud mit kezdeni egy hasznavehetetlen tinivel, aki a szülei nyakán élősködik ahelyett, hogy rendesen iskolába járna, és csak szégyent hoz a családjára? – A hangom már inkább unott, hiszen eddig szinte az összes tanáromtól megkaptam ezt a sablonszöveget. Apa közbe akar szólni, de leintem. – Hagyd, nem lényeges, csak tudod, szinte mindenki ezt a szöveget fújja, és már kívülről tudom.
– A mostani más lesz – mondja anya, de nem is figyelek nagyon oda. Mindig ezt mondják, hogy a következő más lesz. – Nagyon rendes, még egyetemre jár, a doktoriján dolgozik. Huszonnégy éves, a neve pedig Daniel Hill. – Erre felkapom a fejem. Egy fiú?!
– Egy fiú?! – morranok fel mérgesen. – Egy fiút akartok rám szabadítani?! Azt már nem! Semmi esetre sem! – állok fel, majd felrohanok a szobámba. – Soha! – kiáltom még, és becsukom magam mögött az ajtót.
Anyáék pontosan tudják, hogy reagálok egy hímnemű egyedre – kivéve az apámat, és Alant de az más -, erre egy fiút akarnak idehozni nekem. Dr. Evelynnel már beszéltem erről, és szerinte egyszer meg kell tanulnom leküzdeni a bennem élő félelmet a másik nemmel kapcsolatban. De ez nagyon nehéz, viszont tudom, hogy igaza van. Nem bújhatok el örökké, de félek. Ennek ellenére tudom, hogy muszáj találkoznom ezzel az új tanárral. Sóhajtok egyet, majd nekiülök, hogy megnézzem, vajon Alan felébredt-e már.
~*~
Nagyban chatelek Alannel, amikor hallom, hogy csengetnek. A fejem rázom, főleg, amikor anya bekopog és megkér, menjek le. Elköszönök Alantől, kikapcsolom a gépet, Mazsola – akit csak éjjelre zárok be – a vállamra ugrik, én pedig elindulok lefelé. A nappaliból beszélgetés zaja szűrődik ki, én pedig óvatosan belépek. Mindenki egyből felém fordul, én pedig megpillantom a szüleimmel beszélgető alakot. Egészen jóképű, rövid, barna haja, zöld szeme és szemmel láthatóan kicsípte magát. Egészen megnyerő külseje van, de ennek ellenére nem bízom benne. Az idegen – bizonyára ő Daniel – feláll, majd kezet nyújt nekem.
– Szia! – mondja. – Daniel Hill vagyok, az új tanárod. Te pedig biztos Margareth vagy, igaz?
– Maggie – mondom. – Utálom a Margareth-et. Ő pedig Mazsola – mutatok a patkányra. – Ne félj, nem harap, ha nem akarod a farkánál fogva felemelni. – Kezet fogok vele, miközben lazán letegezem a ”tanáromat.” Úgy látom, ez őt egyáltalán nem zavarja, mert rám mosolyog. Tudom, hogy anyáék figyelnek, ezért próbálok minél udvariasabb lenni. – Örvendek! - teszem hozzá szenvtelenül, miközben le sem veszem a szemem a srácról. Nem bízom benne.
Szerkesztve Andro által @ 2014. 06. 23. 11:14:07
|
| oosakinana | 2011. 07. 01. 18:05:46 | #14678 |
Karakter: Hana Lamur
Megjegyzés: (Fiacskámnak)
- Anya – szólal meg félve fiacskám. - én nagyon szeretnék már egy barátnőt. Jenny nagyon okos és kedves lány. Nem beképzelt, nem olyan, mint a többi lány... Az iskolában megkaptuk a megfelelő felvilágosítást, ezen kívül sok ilyen könyvet kiolvastam már. Elméletben minden tiszta és világos.
Kicsit elcsodálkozok fiam szavain. Eddig ilyenekről soha nem beszéltünk, de nem szólok közbe, had tudja végig mondani, amit szeretne.
- Tisztában vagyok a szexuális érintkezés veszélyeivel és kockázataival. Tudom, hogy minden esetben kell óvszert használni és csak olyan partnert szabad választani, akiben megbízom. Tisztában vagyok a szervi működéssel...- mondja teljesen elvörösödve. Olyan aranyos ilyenkor. -...elméletben minden nagyon tiszta... de gyakorlatban semmi. Még csak nem is csókolóztam! Azt sem tudom, hogyan kell, de szeretném kipróbálni.
- Ez természetes kíváncsiság a te korodban.
- Szeretném, ha lenne egy barátnőm. – lesüti a szemét. – Nem a testiségekre van szükségem, mármint a szexre. Hanem arra, hogy legyen egy ember, akit szerethetek és udvarolhatok neki, ahogy minden korom beli fiú teszi. És szeretném érezni, hogy viszont szeretnek...
- Én szeretlek! – lépek oda hozzá az asztalt megkerülve.
- De az nem ugyanolyan. Te az édesanyám vagy! – néz rám.
- Igen... én az édesanyád vagyok. – egyre közelebb hajolok hozzá, már az orrunk is lassan összeér. Annyira kívánatos ajkai vannak.
Némán nézzük egymást. Nagyon megutálna, ha most olyat tennék vele. Nem tudok uralkodni magamon egyre nehezebb, csak azt látom a szemem előtt, hogy akarom és mindennél jobban vágyok rá a csókjaira az ölelésére az érintésére, mindenre.
- Muszáj egy forró fürdőt vennem. – kapom el a fejemet és már megyek is be a fürdőbe.
Nem tehetem meg a saját fiammal. Szegénykém olyan törékeny. Nem tehetem teljesen tönkre, de más lányokkal meg nem kezdhet, mert abba meg bele őrülök. Bár már ebbe a hezitálásba is kezdek beleőrülni komolyan. A víz alatt annyira elgondolkozok, hogy csak a telefon csörgése térít magamhoz. Ki lehet az?
- Nathen Lamur. – hallom fiamat, kis szünet és semmi. - Kivel beszélek? – de amikor rákérdez, eszeveszetten szaladok ki. Éppen csak magamra kapok egy törölközőt és már szaladok is ki. Kiveszem fiam kezéből a telefont. Nem érdekel, hogy mi van, de nem beszélhet vele. Semmi eshetőségre sem. A szobája felé kezdem el lökdösni, mikor végre bemegy, a fülemhez rakom a telefont.
- Ki az? – szólok bele ingerülten.
Az apja az. Sejthettem volna. Elhagyott nem is tudott a fia létezésérül. Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem, vagy akár egy pillanatra is a közelébe kerüljön. Semmi köze nincs hozzá és soha nem is lehet.
- Ne merészelj többet telefonálni különben! – üvöltöm ingerülten. - Hagyj minket békén! – lecsapom a telefont. Nem akarom, hogy bármikor felhívjon és felvegye Nath. Számot kell cserélnünk, de nagyon sürgősen.
- Ki volt az anya? – kérdezi, mikor kirohan elém.
- Többet nem beszélünk erről a telefonról ebben a házban! Megtiltom! – mondom komolyan, majd választ se várva kihúzom a telefont és visszamegyek a fürdőbe.
Nagyon dühögök. Még is mit képzel magáról az a tuskó? Csak így ide telefonál? Szinte szétrámolok idegességemben. Nem lehet igaz. Miért most kellett megjelennie. Egyáltalán. Minek jelent meg? Semmi szükség nincs rá. Tökéletesen el tudom tartani a fiamat. Gyerektartást sem kérek tőle. Ezekhez hasonló gondolatok járnak fejem.
A hideg víz kicsit lejjebb csillapítja háborgó lelkemet. Felveszem a pizsamámat, amibe aludni szoktam, majd amikor kilépek az ajtón, a szobámba meglátom fiacskámat, amint egy szál vörös rózsa van kezeiben. Közelebb lép hozzám és felém nyújtja.
- Ezt azért kapod, hogy ne legyen rossz kedved. – mondja mosolygósan.
- Ó, kisfiam... – annyira imádom a fiamat. Megfogom a kezét, amivel a rózsát fogja és közelebb lépek hozzá.
Ennyi nem bírok neki tovább ellenállni. Ajkaihoz hajolva adok rá egy lágy csókot. Érzem ledöbben, és azt se tudja mit csináljon. Én csak behunyt szemekkel tapadok tovább ajkaira, majd szépen az ágyhoz vezetem és végig döntöm rajta. Felé mászok négy kézláb. Annyira kívánom. Rettenetesen és azt szeretném, ha ő is ugyan ezt érezné irántam.
Kezeit megérzem vállamon, amikor kezd észhez térni, végül elszakadok ajkaitól és rémült tekintetével találom szembe magam.
- M-most me-mennem kell. – mondja dadogva, majd szinte ki iszkol a szobámból. Hallom, ahogy kattan a zár az övén.
Nagyot sóhajtok és elfekszek az ágyon. Végig simítok testemen, majd melleimet kezdem el egyik kezemmel markolászni, míg a másikkal ágyékomat kezdem el izgatni. Felnyögök az érzésre. Nagyon régen éreztem már valakit magamban és már olyan szükségem lenne valakire.
Tovább simogatom és kényeztetem magamat, majd ujjaimmal magamba hatolok, amire meggörnyedek kicsit és elkezdem mozgatni ujjamat, amire nyögések szakadnak fel bennem. Másik kezemet számba veszem és elkezdem nyalogatni. Annyira jó érzés. Annyira kell valaki, hogy azt elmondani nem tudom.
Fokozom a kezemmel a munkát, majd nem is kell sok és hangosan felnyögve élvezek el. Elterülök az ágyon és csak lihegek, miközben próbálom összeszedni magamat, de miközben ezt csináltam legyek akármilyen zaklató, de fiamat képzeltem el, hogy egyszer ezt ő fogja csinálni velem és juttat el a csúcsra, miközben én is tovább hajszolom őt a boldogság kapujába. Bár ez csak egy álom marad örökre számomra, de remélem egyszer valóban esetleg teljesülni fog.
~*~
Másnap reggel mikor felébredek már nincs itthon. Hát persze iskolába kell mennie nem, tarthatom vissza, de remélem, nem fogja megint hazahozni azt a kis csitrit, mert nagyon nem szeretném a közelében látni. Féltékeny vagyok, hogy a fiam őt jobban szereti, mint engem. Mivel ma nem kell mennem dolgozni sem, ezért úgy döntöttem fiacskám kedvencét fogom készíteni.
Mikor elkészül az ebéd megterítek szépen és a kaját is az asztalra teszem. Ahogy megpillantom az órát, látom, még van híja, hogy fiacskám hazajöjjön. Elmegyek érte, hogy ne kelljen annyit sétálnia meg aztán az időmből is kitelik.
Beszállok a kocsiba és szépen elhajtok az iskola felé. Megállok és amikor kiszállok a kocsiból, akkor látom meg, hogy kijönnek az épületből és ráadásul azzal a tegnapi lánnyal van. A féltékenység hatalmas erővel tör rám. Ezt a féltékenységet, tovább fokozza az, amikor a csaj odahajol fiacskámhoz és megcsókolja. Csalódott és sértett vagyok.
Mikor elszakad a lánytól, akkor vesz észre, hogy ott vagyok és őket figyelem. Könnyek gyűlnek a szemembe, miközben megfordulok és bevágódok a kocsiba. Beindítom és egyből elhajtok. A visszapillantóból még látom, hogy kijön a suliba és utánam néz, de képtelen vagyok kedves lenni vele, amikor a szívem darabokban hever.
Elmegyek, de hova megyek? Fogalmam nincs. Megállok az egyik parkolóba, majd zokogni kezdek. Mindenki elárul, és egyedül maradok. Hogy lehet ilyen a világ. Kezemet az arcomra temetem, és csak gondolkozok.
Egész végig ott ülök a kocsiba, nem tudok haza menni, képtelen vagyok. Ideges vagyok és aggódok. Egyszer csak kopognak az üvegemen. Ijedten kapom oda a fejemet és Kevint látom meg, Nath apját.
- Szállj ki. – mondja mérgesen, de nem fogok.
- Hagyj békén megmondtam. – válaszolom, és kicsit remegve indítanám be a kocsit, de betöri az ablak üvegét, amire felsikítok, majd a hajamnál fogva húzza ki a fejemet. Felkiáltok a fájdalomtól.
- Azt mondtam szállj ki. – mondja mérgesen, nem foglalkozva azzal, hogy bánt.
- Kevin. Engedj el. – mondom sírva, de nem hatja meg. Kinyitja az ajtót és úgy ráncigál ki a kocsiból.
- Mit képzelsz, hogy csak eltilthatsz a fiamtól, hmm? – kapok pár pofont is. Ennek meg fog maradni a helye.
Nem enged tovább, addig, nem amíg ki nem éli magát rajtam. Megerőszakol majd még az arcomba kiabálja, hogy vigyázzak magamra, mert elfogja szedni tőlem Nath-et.
Félek, reszketek és sírok. Megtette megint megtette. Nagy nehezen tudok csak bemászni a kocsimba. Gyorsan hazamegyek nem érdekelve semmi. Beállok a garázsba, de nem tudok ki szállni. Görcsösen szorítom a kormányt, mintha az lenne a kapaszkodóm. Nem akarok a senkivel sem találkozni. Egyedül akarok lenni.
Csak sírok. Egyszer csak megjelenik a fiam.
- Anya. – hallom aggódó hangját és megpróbálna hozzám érni.
- Hagyj békén. – mondom neki egyből kiakadva,a mitől hátra ugrik.
- Anya sajnálom a dolgokat. Kérlek, ne haragudj. – kezdi el mondani, mire kiszállok, és akkor látja, hogy mi történt vele. Elkerekednek a szemei. – Mi történt veled? Menjünk orvoshoz. – mondja és megpróbálna közelebb jönni, de képtelen vagyok.
- Nem megyek sehova. – mondom egyszerűen. – Hagyj magamra és… lágy inkább a barátnőddel. – mondom, mire megint könnyek lepik el a szememet. Felszaladok a szobámba és magamra zárom az ajtót. Teljesen összekucorodok, és csak ölelem a lábamat, miközben az érzéseim teljesen ellepik az agyamat.
Nem bírom tovább. Bemászok az ágyba és zokogva fekszek az ágyba, ahol szinte a vég kimerültségig zokogok, végül ájultan alszom el.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 07. 02. 14:25:25
|
| oosakinana | 2011. 05. 17. 17:41:58 | #13653 |
Karakter: Hana Lamur
Megjegyzés: (Fiacskámnak)
Egy újabb nap csak fényképészek kötözz. Nagyon hazavágyok, hogy végre fiacskámmal legyek. Szeretnék vele lenni, hogy végre megölelhessem és megpuszilgathassam. Hiányzik nagyon. Nem szeretek távol lenni tőle, de hogy meg tudjunk rendesen élni így dolgoznom kell és mivel még én vagyok a legjobb a szakmába és nagyon jól fel tudjuk szedni magunkat, hogy ha valami gond lenne, akkor tudjunk miből gazdálkodni.
Mikor végzünk, beülök a kis kocsimba és már megyek is haza. Nem lépem túl a sebesség határt, de eléggé sietek, mivel nincs kedvem itt lenni kint. Inkább otthon a kellemes kis házunkba.
Beállok a garázsba és már megyek is be.
- Kicsikém! Megjöttem. – kiáltom el magam, majd amikor leveszem a cipőmet egy ismeretlen topánkát vélek felfedezni. Belépek, és a nappaliban meglátok egy számomra ismeretlen lányt.
- Jó napot. Miss Lamur. – köszön illedelmesen a lány.
- Szia. – köszönök neki és fiam pont akkor jön le.
- Szia anya. – köszön mosolyogva fiacskám. – Jenny az osztálytársam átjött tanulni. – mondja, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Mióta tanultok, ha szabad kérdeznem? – kérdezem gyanúsan. Kicsikém az órára néz.
- Hát olyan fél három óta. De sok tanulni valónk van. – magyarázza, majd leül a könyvekkel a kezében és folytatják a tanulást. Ez nekem valahogy nem tetszik. Ahogy a csaj szinte rámászik Nath-re. Felháborító egyenesen kiakaszt ez a dolog. Akkor majd utána beszélek fiacskámmal, ha ez a kis lányka elmegy innen. Elkezdem a dolgomat és neki látok főzni.
Egy kis egyszerű tejbegrizdet csinálok két személyre. Ahogy kinézek, az ajtón látom, a csaj már majdnem megcsókolná a fiacskámat, meg a keze is rossz helyen van. Megköszörülök a torkomat, amire szinte szétugranak.
- Jenny azt hiszem, hogy most már neked haza kéne menned. – mondom, amire látom, nem nagyon akar mozdulni. – Úgy értettem most. – hangsúlyozom ki. Nagyot sóhajt, majd feláll, összeszedi a cuccait és végre elmegy innen. Fiam feláll és odajön hozzám.
- Ez most mire volt jó anya? Végre egy lánynak tetszettem és lehet összejöttünk volna. – mondja, amire ránézek.
- Nathan fejezd be. – mondom neki.
- Ő legalább segített megérteni a matekot. – mondja tovább, amire nem bírom és az egész napos feszültség meg még emiatt is egy pofont keverek le neki.
- Azt mondtam fejezd be. – szólok rá. Könnybe lábad a szeme és inkább felszalad a szobájába. Nagyot sóhajtok. – És már megint én vagyok a rossz anya, aki csak bántja a gyereket, aki meg legjobban el akarna menni innen. – mondom halkan már magamnak.
Nem elég hogy az apja előzőhéten feltűnt a munkahelyemen még ez is itt van. Egyszerűen képtelen vagyok bárkit is a közelében látni. Nem bírom elviselni, hogy hozzá érjenek vagy megcsókolják. Nath az enyém az én kisfiacskám. Hozzám tartozik senki máshoz.
Visszamegyek és befejezem a kaját, majd kiöntöm két tányérra, bár nem hiszem, hogy szeretne velem enni ezek után. Hagyom, hogy kicsit had hűljön. Leülök kicsit pihenni a kanapéra és csak gondolkozok, hogy mit csináljak. Nath-nek soha nem beszéltem az apjáról és nem is akarom, hogy megtudja ki ő, de el akarja venni tőlem. Miért pont most?
Felállok, és kicsim szobájához megyek. Bekopogok, de be van zárva.
- Kicsikém kérlek, nyisd ki. – kérlelem, amire kinyitja, de egyből visszafekszik az ágyra és a párnáját öleli magához, amit még szüleimtől kapott. – Szeretnél átmenni a nagyiékhoz? – kérdezem tőle. Leülök mellé és őt figyelem.
- Anya te szeretsz engem? – teszi fel az ostoba kérdést, amire ránézek és megsimogatom az arcát.
- Persze, hogy szeretlek kicsikém. Mindig is szerettelek és szeretni is foglak. – mondom őszintén. – Ne haragudj a pofon miatt. Sajnálom. – nézek rá és egy puszit adok az arcára. – Csak nem akarom, hogy olyan légy, mint amilyen én voltam ennyi idősen. Igaz semmit nem csinálnék másképpen, mert örülök, hogy vagy nekem, de nem akarom, hogy ilyen légy, mint én. – mondom kedvesen és a haját a füle mögé seprem.
- És ha én nem lennék az életedbe? – néz a szemembe.
- Nincs olyan, hogy ha nem lennél, mert vagy és én ennek örülök. – mosolyodok el. – Jössz enni? – érdeklődök, amire bólint. Megtörli szemeit, majd feláll és kimegyünk a konyhába, ahol csendben fogyasztjuk el a vacsorát. Nath nem mond semmit. Most gondolom haragszik rám és ezért nem akar velem beszélgetni.
Remélem, majd rájön, hogy érte csinálok mindent.
|
|
