Nem tudom, meddig alhatok, de mikor felébredek, anya nincs ott. Nem tudom, itt volt-e, nem is számít. Megpillantom Danielt, aki viszont a szobában tartózkodik, és éppen pohár nélkül készül vizet inni. Egyenesen a flakonból.
- Derogál a pohár használata? – kérdem hirtelen, mire félrenyel, és hangos köhögni kezd, miközben próbálja visszazárni a flakont.
Hagyom, hadd nyerje vissza a lélegzetét, amit a sokk okozott neki, hogy megszólaltam. Valószínûleg nem vette észre, hogy felébredtem.
- Mikor jön anya?
- Szerintem nemsokára itt kell lennie – válaszolja.
Éppen kérdezném, hogy mennyi az idõ, amikor hatalmas sikoly rázza meg a folyosót. Összerezzenek, Daniel azonban rám mosolyog. Nem mosolygok vissza, az még nem megy, a hang rosszat sejtet velem. Valami történt, de Daniel úgysem fogja elmondani.
- Egy pillanat és jövök – közli, mire bólintok, õ pedig szinte futva távozik a szobából.

Magamra maradok, és sóhajtva nézek körbe. Már délután lehet, ezek szerint jó nagyot aludhattam. Kíváncsi vagyok, anya mikor jön. Remélem, nem bántottam meg túlságosan, amikor elküldtem, de nem voltam éppen jó hangulatban. Az a telefonhívás felzaklatott, nem akarom, hogy õ megint itt legyen. Nem értem, miért zaklat még ennyi idõ után is. Remegni kezdek, a kezeim ökölbe szorulnak, miközben felülök. Nem szabadna rá gondolnom, csak feleslegesen felizgatom magam, azzal pedig nemcsak magamnak, de anyáéknak és Danielnek is ártok. Nem lehetek ilyen önzõ. Hirtelen léptek zaját hallom, mire igyekszem megnyugodni. Senki nem láthatja rajtam, hogy fel vagyok dúlva. Az ajtó nyílik, és Daniel lép be rajta.

- Mirõl beszélgettetek kint? – kérdem kíváncsian, csak hogy eltereljem a gondolataimat.
- Elkértem a telefonszámát – feleli faarccal, de még én sem hiszem el.
- És megadta? – kérdem gúnyos hangon.
- Nem – válaszolja, és lehajtja a fejét, mint aki hatalmas megrázkódtatás ért.

A szemeimet forgatom, de nem mondom meg neki, hogy totál hülyét csinál magából és azt nem elõttem kéne megtennie. Tõlem ne várjon együttérzést, nem vagyok olyan állapotban. És amúgy is, a nõvérkék nem szoktak holmi látogatókkal összejönni. Szóval, Daniel igyekezete nem vált be, bár tudom, hogy csak engem akart jobb kedvre deríteni, amiért hálás is vagyok. Jobban érzem magam, de ezt nem mondanám meg neki. Nem tudok megbízni benne, pedig szeretnék, de valamiért nem megy. Él bennem a félsz, hogy esetleg az õ embere, hogy õ csak felbérelte, pedig tudom, hogy nem kéne ilyesmiken gondolkodnom. Annyira és annyiszor eljátszották már a bizalmam, hogy félek. Aztán újra nyílik az ajtó, és anyu jelenik meg a hátán egy hatalmas hátizsákkal. Mintha minimum egy hónapra csomagolt volna.
- Anya, nem egy hónapra kell itt maradnom – tiltakozom azonnal, mire anyu a fejét rázza, majd Danielre pillant.
- Egy csomó ember nézett komplett idiótának, amíg eljutottam idáig – közli, miközben lepakol.
- Én nem mondtam semmit – szólal meg Daniel, és a hangján hallani, hogy védekezik. Mint ahogy én tettem annak idején, csak nem akkora hévvel. – Mármint semmi kötelezõ érvényût.
- Elég jó emberismerõnek tartom magam – néz szúrós tekintettel Danielre, aki ha nem ülne, most biztos padlót fogna. Ismerem anyának ezt a nézését, és még én is csendben maradok. Ez egy vihar elõszele nála. – Mi miatt kérte...?
- Mirõl nem tudok? – kérdem kíváncsian. Most már jó lenne, ha engem is beavatna valaki, mert kezdek semmit sem érteni. Mondjuk, eddig sem értettem semmit, tehát ez nem új dolog.
Anyu nem felel, csak az ágyra helyezi a hátizsákot, majd egy kis állathordozót emel ki belõle. El sem hiszem, hogy elhozta! De… hogyan?!
- Mazsola! – mondom meglepett örömmel.
Elveszem a dobozt, majd az ölembe helyezem és megérintem a zárat. Anya felszisszen, amit rossz jelnek veszek, így ránézek.
- Tudom, hogy jól nevelt, de a kedves nõvérke lehet, hogy vele együtt hajítana ki engem is a kórházból – mondja anya, mielõtt még túlságosan lelkes lennék.
- Tehát csak látogatóban van itt? – kérdem komolyan.
- Felteszem. De anyukád biztos van olyan kedves, hogy behozza mindig magával, mikor bejön, hogy õ is meglátogathasson – jegyzi meg Daniel, majd anyára mosolyog.
Anya is mosolyog, de tudom, hogy legszívesebben megfojtaná Danielt, amiért ilyesmit kért tõle. Igen, tudom, hogy Daniel kérte ezt tõle, és azért õszintén hálás vagyok neki. Még akkor is, ha nem bízom benne túlságosan.
- Ha nagyon szeretnéd, persze, megteszem.
- Köszi, anyu!
Anya egy szót sem szól, csak fogja magát, és rendezkedni kezd. Azt hiszem, aggódik miattam, ami természetes, hiszen azt hitte, meg akarom ölni magam. Pedig csak le akartam nyugodni, és kettõnél többet nem vettem be a gyógyszerbõl. Legalábbis remélem. Kinyitom a ketrecet, mire Mazsola azonnal kisurran, és felfedezõútra indul az ágyon. Remélem, egy nõvér sem jön be, mert akkor magyarázkodhatok. Daniel a szemeit forgatja, szerintem még mindig nem érti, hogy is tarthat egy lány patkányt házikedvencnek. De nem is kell megértenie, elég, ha én értem. A patkányok okos állatok, sokkal okosabbak, mint egy kutya. És igen mulatságosan tudják produkálni magukat.

-       - Tudod, még mindig nem értem ezt a patkánymániádat – mondja Daniel, miközben hagyom, hogy Mazsola felmásszon a vállamra, és elfoglalja a megszokott helyét.

-       - A patkányok rendkívül intelligensek – magyarázom -, kis helyen elférnek és könnyû gondozni õket. És nagyon édesek – mosolyodom el, megvakargatva Mazsola fültövét. – Igazából olyanok, mint egy nagyobb egér.

-      -  A lányok többsége fél az egerektõl – hallom a választ.

-       - Én nem olyan vagyok, mint a lányok többsége – közlöm.

-       - Igen, azt látom – mondja Daniel. – És ki fogja gondozni, amíg itt vagy benn? Anyukád igencsak nehezen vette rá magát, hogy behozza a kis kedvencedet a kórházba.

Ezt tudom, mivel a szüleim nem nagyon bírják a rágcsálókat. Mikor egy éve kórházban voltam, mert túl sok nyugtatót vettem be, apa magára vállalta a dolgot, de Mazsola megharapta. Nem tudom, most kire bízhatnám.

-       - Az biztos, hogy apád nem fogja megint magára vállalni, abban biztos lehetsz – szólal meg anya, miközben éppen ételt vesz elõ. – Tudod, mi történt legutóbb.

-      -  Nem az én hibám, hogy Mazsola támadásnak vélte apu szándékát – védekezem. – De igazad van, egyikõtök sem fogja vállalni, mi?

-       - Nézd, semmi bajom azzal az állattal, de nem szívesen fognám meg újra – sóhajt anya. – Tudod, hogy állok a rágcsálókhoz.

-       - Majd én elvállalom – mondja Daniel, mire döbbenten nézek rá. – Nem lesz semmi baj, majdcsak megbirkózom vele, nem? – kacsint rám. – Csak a ketrecére van szükség, és hogy elmondd, hogy kell bánni vele.

-      -  Biztos, hogy nem lesz baj? – kérdem aggódva. – Mazsola nem nagyon szereti az idegeneket. Olyan, mint én, nehezen bízik meg bárkiben.

-      -  Azért én megpróbálnám, ha nem gond – mondja, és látom, hogy nagyon szeretne segíteni. A hangja olyan õszintén cseng, mégis aggódom. – Kérlek, adj egy esélyt, jó? Maggie?

Anyára nézek, aki tehetetlenül áll, majd Danielre. Tudom, hogy adnom kell neki egy esélyt, hiszen itt van mellettem, nem hagyott el, amikor megtudta, mi történt velem. Talán tényleg csak segíteni akar nekem. Végül egy aprót bólintok, Daniel pedig elmosolyodik. Olyan szép mosolya van, sokkal szebb, mint… De nem, nem szabad rágondolnom! Tilos! Nem merülhetek el a múltban, tovább kell lépnem, nem igaz? Csak éppen, képtelen vagyok rá, ha õ még mindig zaklat, és nem hagy békén.

Végül eljön a látogatási idõ vége, Mazsola visszakerül a hordozóba, majd a hátizsákba. Még utoljára elmondom Danielnek, hogy rendszeresen foglalkozzon az én kicsikémmel, ne adjon neki K-betûs zöldségeket – káposzta, karalábé, kelbimbó, stb. -, mert az felfújja és, hogy a deguknak és tengerimalacoknak készült száraz eleséggel etesse. A hagyományos patkánytáphoz ugyanis Mazsola hozzá sem szagol. Hiába, én kapattam el így, most megvan a következménye. Egyedül én tehetek róla. Daniel mindent megígér, majd anyával együtt távoznak.

Csend és magány köszönt rám, de anya volt olyan kedves, hogy hozott nekem pár mangát, pedig tudom, mennyire nincs oda a japán képregényekért. Szerinte mind buta gyerekmese, de én imádom õket. Fõleg Yuki Kaorit, õ a kedvenc mangakám. Éppen tõle olvasgatom az Earl Cain hatodik kötetét, amikor kopogtatnak. Furának találom, mert már vége a látogatási idõnek, a nõvérkék és az orvosok pedig kopogás után be szoktak jönni. Újabb kopogás hallatszik, ami arra enged következtetni, hogy az illetõ nem véletlenül kopogott, hanem be akar jönni. Rossz elõérzetem van, de mégsem lehetek bunkó.

-     -  Szabad! – szólalok meg, mire nyílik az ajtó, én pedig elsápadok, a kezeim remegni kezdenek, kiver a hideg veríték, amikor meglátom, ki áll az ajtóban.

-     -  Helló, cica! Hiányoztam? – kérdi, és élveteg mosollyal lép beljebb. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy el tudsz bújni?

-       -  Scott… - suttogom halálra váltan, miközben a nõvérhívó felé tapogatózom.

-      -  Azt már nem, kis ribanc! – közli, és egy szökkenéssel az ágynál terem, majd lefog. – Maradsz, és kussolsz, megértetted, te kis szuka?! – tolja elém az arcát, mire hátrahõkölök. – Mégis mit gondolsz, mit csinálsz, he?! Kit akartál volna hívni, kurva?

Nem tudok mozdulni, csak nézem õt. A haja még mindig olyan mézszõke, mint akkor, amikor beleszerettem. A szemei smaragdzöldek, de csak könyörtelenséget, perverz élvezetet és egoizmust látok benne. Az arca akár egy angyalé, most mégis remegve, könnyes szemekkel nézek rá. Szabad kezével lenyom az ágyra, majd egész súlyával rám ül. Megbénulok, nem tudok gondolkodni, nem tudok mozdulni. Halálra vagyok rémülve, lefagytam, mint az Internet Explorer.

-      -  Úgy, jó kislány vagy, kicsi kurva – simít végig az arcomon, mire elakad a lélegzetem. – Beletelt pár órába, mire megtaláltalak, aztán meg kellett várnom, mit a ribanc anyád, meg az új pasid elhúztak a fenébe. Mégis, hogy képzelted, hogy lecserélsz, mi?! Te hozzám tartozol, megértetted?! Te az én tulajdonom vagy!

-      -  Engedj… engedj el… kérlek… Scott… engedj… - nyöszörgöm halkan, mire pofon vág. Az arcom ég, õ pedig eszelõs, dühödt tekintettel emeli fel újra a kezét.

-     -   AZT MONDTAM, HOGY KUSSOLSZ, SZAJHA! – ordítja, majd újra meglendíti az kezét, ami már ökölben van. – Látom, nem értesz a szóból, de majd én megtanítalak rá, hogy kell viselkednie a tulajdonomnak! Nesze! – újra pofonvág, ezúttal ököllel, majd újra és újra.

A harmadik után már nem is számolom, majd nekilát, hogy letépje rólam a pizsamám. Nem merek ellenkezni, nem is tudnék, tudom, hogy akkor csak rosszabb lesz. Segítsen valaki… könyörgöm…

-       - Hé! Ereszted el, de azonnal?! – hallok egy dühös hangot, majd valaki lerángatja rólam Scottot. 

Belenevet, tudom, hogy õ az, én pedig csak állok bénultan, mint aki megkövült. Nem lehet! Honnan? Honnan tudta meg ezt a számot? Hiszen lecseréltettem, új telefont is kaptam. Vajon mióta figyelhet? Nem tudok válaszolni, nem tudok megszólalni sem, és hirtelen valaki hozzám ér. Mint akit tûz égetett meg, úgy ugrom félre és meglátom Daniel kezében a telefonomat. Könnyes szemekkel nézem, ahogy a füléhez emeli, és beleszól.

- Kivel beszélek? – A hangja annyira higgadt, hogy ilyet még sosem hallottam.

Nevetést hallok, nekem pedig ennyi elég is, már rohanok is felfelé. Nem akarom õt hallani, nem akarom, nem akarom, nem akarom! Nem bírom tovább! Berontok a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Alig kapok levegõt, zilálok, izzadok, a szívem a torkomban dobog, miközben remegve húzódom az ágyhoz. Miért?! Miért pont most, amikor már kezdett jól alakulni minden?! Biztosan figyelt, ez egész biztos, hiszen különben honnan tudott volna Danielrõl? Tudhattam volna, hogy sosem leszek biztonságban, hiszen csak arra várt, hogy végre újra lecsaphasson rám.

- Minden rendben van? – hallom meg hirtelen Daniel hangját.

- Persze, minden rendben van! – mondom rekedten, dühvel, fájdalommal a hangomban. Hogyne lenne rendben? Hiszen csak az folytatódik, ami pár éve abbamaradt.

- Visszaadjam a telefonod?

Hisztérikusan nevetek fel a kérdésre. Mégis, miért kéne neki nekem az a hülye telefon? Mi a francnak? Már régen ki kellett volna vágnom azt a vackot a jó kurva fenébe! Meg fogok õrülni, így az asztalomhoz mászok, és kutakodni kezdek a fiókban. Tudom, hogy kell még lennie itt néhány nyugtatónak. Hallom Mazsola ideges hangját, de nem törõdöm vele. A gyógyszer végre megvan, de a kezem annyira remeg, hogy alig tudom letekerni a doboz tetejét. A könnyek patakokban folynak az arcomon, a szívem hevesen kalapál a mellkasomban. A tenyerem izzad, ahogy végre sikerül leszednem a tetõt és négy szem gyógyszert a kezembe veszek. Ennyi elég lesz, ettõl nem ölöm meg magam, nem is akarom. De le fogok tõle nyugodni, talán el is ájulok, de leszarom. Beveszem a gyógyszert, és visszamászok az ágyhoz, majd jó tíz perccel késõbb fura bódulat jön rám, és aztán jön a sötétség.

~*~

Nem tudom, mikor térek magamhoz, de amint érzékelem a külvilágot, gyógyszer-és fertõtlenítõszag csapja meg az orromat. Ki sem kell nyitnom a szemem, hogy tudjam, kórházban vagyok. Ezek szerint tényleg kevés volt a gyógyszer, és jelenlegi állapotomban nem tudom, hogy ennek örüljek-e, vagy sem. Lassan nyitom ki a szemem, bántja a fény, a fejem pedig szét akar hasadni. Rettentõen fáj, de oldalra fordítom a fejem, és anya könnyes tekintetével találom szemben magam.

-     -  Maggie, hála az égnek, hogy végre magadhoz tértél – mondja anya, és megsimogatja az arcom. Elhúzom a fejem. – Maggie! Én vagyok az, kislányom, az anyád.

-       - Tudom, de ne érj hozzám – suttogom halk, kimerült hangon. – Tudod, hogy utálom.

-      - Mégis mi jutott eszedbe? – kezd el korholni. – Tudod, hogy a frászt hoztad rám és Danielre? Azt hittük…

-      -  Nem volt szándékomban megölni magam – mondom olyan nyugodtan, ahogy csak tõlem telik. Nem akarom még jobban felidegelni õt. – Különben az egész üveggel bevettem volna. Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogy mennyitõl nyugszom meg.

Anya nem válaszol, de látom, hogy sír. Miattam van kibukva, pedig tudhatná, hogy ezzel felzaklat. Nem szólok egy szót sem, csak elfordulok, és a háta mögött, az ajtónak támaszkodva megpillantom Danielt. Vajon mennyi ideje állhat ott? Ezek szerint nem voltam túl sokáig kiütve. A tekintetében inkább aggodalmat látok, nem vádol, nem tesz szemrehányást, nem látok a szemében undort sem. Inkább dühöt, de nem tudom, rám dühös-e, vagy sem.

-       - A rendõrség majd megoldja az ügyet, kicsim – mondja újra anya. – Majd… majd minden rendbe fog jönni, hidd el…

-      -  Persze – köpöm megvetõen a szavakat. – A legutóbb is milyen ”remekül” végezték a dolgukat.

-      -  Maggie… - kezdi anyám, de elfordulok.

-       - Menj ki! – mondom halk, de ellentmondást nem tûrõen. – Fáj a fejem.

Hallom, hogy anya kimegy, és az ajtóban mond valamit Danielnek, amit nem értek. De nem is érdekel. Lehunyom a szemem, de nem alszom. Hallom, hogy valaki más ül le a székre. Biztos Daniel az, de nem fordulok felé. Most nem akarok senkit sem látni, nem akarok beszélni, nem akarok kérdésekre válaszolni. Pár percig csend van, majd Daniel szólal meg. Már vártam a kérdést.

-      -  Tudod, hogy ki volt az, igaz? – kérdi egyszerûen, mindennemû indulat nélkül.

-      - Miért érdekel az téged? – suttogom halkan. – Kösz, hogy segítettél anyának, de ez nem a te dolgod.

-       - A rendõrség talán… - kezdi õ is, de leintem.

-    -   A rendõrség pontosan tudja, hogy ki telefonált – mondom keserû gúnyos hangon, és végre felé fordulok. – De úgysem csinálnak semmit. És tudod, miért nem? – kérdem, õ pedig a fejét rázza, de látom, hogy a szemöldökét ráncolja. – Ugyan Daniel, ne légy már ilyen vak. A zsernyákok akkor sem csináltak semmit, amikor elõször megtörtént. Sõt, sokkal rosszabb dolgok történtek, de nagy ívben szartak rá.

-      -  Nem értem – rázza a fejét. – Hiszen ezek szerint régen is zaklatott téged, nem?

-      -  Nem, Daniel – rázom a fejem. – Nem zaklatott. Annál sokkal rosszabbat tett velem – mondom, és érzem, hogy a takaró alatt a két kezem remegni kezd. – De nem nyúlhatnak hozzá, mert apuci mocskosul gazdag és megvannak a megfelelõ módszerei arra, hogy ne történjen semmi ártó az õ drága fiacskájával. Remélem, érted már?

Daniel szemei elkerekednek, mint aki végre érti. Én viszont nem akarok többet mondani. Majd jön a szokásos faggatózás, jegyzõkönyv, aztán az apja majd szépen lefizeti az ügyvédet, a rendõrséget, az egész bírói kamarát, nehogy vádat emeljenek ellene. Megint lesz egy nagy cirkusz, aminek a végén úgyis én leszek a bûnbak, mert ”csak egy mocskos ribanc” vagyok, akinek nem jár tisztességes eljárás. Újabb színjáték lesz, aminek megint én leszek a fõ attrakciója, hadd legyen mirõl beszélni.

-    -   Mégis… mit mûvelt veled? – kérdi Daniel, de olyan arckifejezéssel, mint aki kapizsgálja a választ, de nem meri kimondani.

-     -  Szerintem idõközben már rájöttél – mosolyodom el fáradtan. – De nem akarok errõl beszélni. Nagyon fáradt vagyok, Daniel, és elegem van ebbõl az egészbõl.

-       - Aludj csak, én itt maradok – mosolyog rám barátságosan, és óvatosan a vállamra teszi a kezét. Nem húzódom el, valahogy, valamilyen fura, kifacsart módon tõle nem félek. – Anyukád hazament, azt mondta, hoz be neked pár holmit, mert néhány napig benn tartanak megfigyelésre.

-       - Klassz – sóhajtok bosszúsan. – Megint jól elintéztem magamnak, mi?

Daniel nem válaszol, én pedig nem erõltetem. Csak aludni akarok, és fel sem ébredni. Mindig reménykedem, hogy az egész csak egy rossz álom, és mikor kinyitom a szemem, minden a régi lesz. De mindig csalódom. Lassan sikerül elaludnom, miközben végig érzem, hogy Daniel a vállamat simogatja.

Sokáig nem válaszol, és én sem szólalok meg. Mégis mit mondhatnék? Hogy megfordult a fejemben, hogy õ is lehetett? Mert így igaz, de nem merem megmondani.

-       - Tudod, hogy ki volt? – kérdi hirtelen, amivel kirángat a gondolataimból.

-    -   Vannak tippjeim – vallom be õszintén -, de nem tudom, hogy tehette, hiszen az egyetlen, aki hetek óta idejár, az te vagy.

-       - És szerinted én tettem? – kérdi komolyan, a hangján pedig mintha megbántottságot hallanék.

-      - Nem, azt nem hiszem – válaszolom halkan, de a hangom még mindig remeg. – Lett volna alkalmad, de… nem feltételezem, hogy kihasználnád a helyzetet. Másrészt… akkor már megtetted volna, hiszen sokszor egész nap senki sem volt itthon kettõnkön kívül. Ezt a rendõröknek is elmondtam, amikor apa kihívta õket. De szerintem úgyis leellenõriznek majd téged, erre készülj fel. Beletelik pár napba, mire lezárják az ügyet, de addig biztonságosabb lenne, ha így tartanánk az órákat. Fogalmam sincs, hogy készültek a képek.

-     -  Ezt teljes mértékben megértem – mondja bátorítóan. – És örülök, hogy engem nem gyanúsítasz, kissé megkönnyebbültem. Azért légy óvatos, az ilyen zaklatók nem szokták feladni egykönnyen.

-     -  Nekem nem kell magyaráznod – mormogom félhangosan, majd mielõtt ideje lenne reagálni, témát váltok. – De most kezdjük a tanulást, megy az idõ. És el akarom terelni a figyelmem errõl az egészrõl.

-      - Ahogy gondolod – jön a válasz. – Akkor kezdjük a történelemmel, rendben?

-       -  Rendben – mondom.

Belevágunk, Daniel egy rakás anyagot küld át, és hosszasan elbeszélgetünk az Észak-Dél közötti függetlenségi háborúról. Ez egy izgalmas idõszak volt az amerikai történelemben, és biztosan kérdezik majd a vizsgán. Azt hiszem, Danielt meglepem vele, hogy elég sokat tudok róla, de imádok olvasni. Ráadásul Skype-on keresztül sokkal közvetlenebbül tudok beszélgetni, mint szemtõl-szembe. Itt nem érzem azt, hogy valaki bámulna, sokkal jobban ki tudom fejezni magam. Ezt Daniel is észreveszi, mert mintha vidámabb lenne a hangja. Ami meglep, mert velem nem szoktak vidáman beszélni.

-     -  Tudod, hogy sokkal többet beszélsz így, hogy nem látjuk egymást? – kérdi, mikor végzünk a történelemmel, és áttérünk a földrajzra.

-       - Megszokás kérdése – válaszolom. – Megvan az oka, amiért így jobban tudok kommunikálni.

-     -  Nem fogok rákérdezni, ne aggódj, csak megfigyeltem, hogy amikor személyesen találkozunk, nem vagy annyira közvetlen. Ez minden. Na, folytassuk, mert sosem jutunk a végére az anyagnak. Egyébként jövõ héten el kell kezdenünk a gyakorlati órákat, szóval úgy készülj.

-       - Rendben – mondom, miközben a monitornál ülve vállat vonok. – Tudnál várni pár percet? Vissza kell tennem Mazsolát a ketrecébe, mert azt hiszem, kissé kezd elkanászodni.

Nem várok választ, leveszem a fülest, és megfogom a patkányt. Õ persze hevesen tiltakozik, amikor visszateszem a helyére és rázárom az ajtót. Új zárat kellett felszerelnem, mert a régit már ki tudta nyitni és folyton a ketrec tetején tornázott. A ketrec viszont ahhoz magasan van, hogy le tudjon ugrani, de akkor sem szeretem, hogy ennyire makacs. Mikor végzek, visszaülök, és újra a fülemre teszem a fülest.

-       - Ne haragudj, egy kis technikai gubanc volt – mondom. – Folytathatjuk. Hol is tartottunk?

-      -  Nos, mielõtt félbeszakítottál, ott tartottunk, hogy… - mondja Daniel, és folytatódik az óra.

A nap hosszú, és csak ebédidõben tartunk szünetet, pontban fél egykor, ahogy mindig. Persze innivaló mindig van nálam, de az ebédet anyu hozza fel nekem. Azt mondta, addig nem megy sehová, amíg ez a mizéria tart. Szerintem õ kissé nehezményezi, hogy nem szabadulok meg Danieltõl, de ez az én dolgom. És ebbe még õ sem szól bele. Bár azért látom rajta, hogy legszívesebben most megszabadulna a tanáromtól, és tudom, hogy gyanúsítja.

Az elkövetkezendõ napok sem hoznak változást, a rendõrség nem talál semmit, amin elindulhatna. Ugyan lenyomozzák, honnan jött a levél, de az zsákutca. Én pedig lassan kezdek megnyugodni, hogy talán nem jön több fenyegetés. Lehet, hogy feladta, vagy érzi, hogy el fogják kapni. Kezdek jobba megnyílni Daniel felé, bár annyira nem, hogy elmondjam neki a valódi okot, amiért bezárkóztam a szobámba, el a világ elõl. Azt hiszem, a képrõl, ha látta, akkor levághatja a szitut, de nem kérdezek rá. De még mindig nem merem elhagyni a házat. A rendõrség végül pénteken lezárja az ügyet, így szólok Danielnek, hogy hétfõn már személyesen is jöhet hozzám.

-      -  Szóval nem találtak semmit? – kérdi péntek délután, mielõtt elbúcsúznánk.

-       - Nem, semmit – válaszolom. – Lezárták az ügyet, szóval hétfõ reggel a szokott idõben várlak.

-      -  Rendben van – mondja. – Akkor, szia, és legyen jó hétvégéd!

-      -  Köszönöm! – mondom. – Neked is!

~*~

Hétfõ reggel Daniel a szokott idõben, pontosan jelenik meg. Nem tudom, hogy reagáljak. Skype-on közvetlen voltam vele, de most nem tudom, hogy kéne viselkednem. A szokott helyen, a nappaliban várom, kikészítve mindent, amire szükség lehet. Még a lapot is, amit két hete adott nekem azelõtt az incidens elõtt. Kissé ideges vagyok, de fura mód, nem akarok menekülni. Azt hiszem, már egyszerûen hozzászoktam a jelenlétéhez, ráadásul anya is itthon marad még a mai nap. Holnap viszont már dolga lesz, de megmondta, hogy nem szívesen hagy magamra. Még akkor is ott üldögél pár percig, amikor elkezdjük az órát, de aztán jó tíz perc után kettesben hagy minket.

-       - Csak aggódik – mondom, mikor hallom, hogy Daniel sóhajt egyet. – Ez a dolog õt is felzaklatta, hiszen elvégre valaki betört az otthonunkba.

-     -  Te nem aggódsz? – kérdi, miközben figyeli, hogy a feladatlapot töltögetem. A legtöbb kérdés egész könnyû.

-     -  Egy kicsit, de bárki is volt, kétlem, hogy újra próbálkozna. Szerintem a rendõrség miatt nem meri – válaszolom, bár én sem vagyok ebben olyan biztos, mint szeretnék. Igyekszem összeszedettnek látszani, de az idegeim pattanásig vannak feszülve. Nem mondom meg Danielnek, hogy a múlt héten és a hétvégén rengeteg nyugtatót és stresszoldót szedtem be. Sõt, már most reggel is dolgozik bennem a gyógyszer, csak így tudok ennyire nyugodt lenni. Dr. Evelyn biztos kiakadna, ha tudná. – Legalábbis remélem.

-      -  Bízzunk benne, hogy a nyomozás elijesztette az illetõt – bólint Daniel. – Jól megy a feladatlap?

-      -  Nem olyan nehéz, mint hittem – vonok vállat. – Tényleg nem tudtál egy nehezebbet hozni?

Látom, hogy elmosolyodik, és egy halk kuncogásra is futja tõle. Komolyan nem értem, hiszen nem mondtam semmi vicceset. A fejem csóválom, és folytatom az írást, amikor hirtelen megcsörren a mobilom. Elfelejtettem lehalkítani, és bocsánatkérõen nézek Danielre, majd megnézem, ki keres. Ismeretlen szám, fogalmam sincs, kié lehet. Lehet, hogy valami reklám, így felveszem.

-      - Tessék! – szólok bele.

-      -  Azt hitted, vége, ribanc? – szól bele egy nagyon ismerõs hang, mire a szemeim elkerekednek, és egész testemben megfeszülök. A kezeim remegni kezdenek, és érzem, hogy a szemeimben könnyek gyûlnek. – Ez még csak a kezdet volt, kicsi Maggie, ne hidd, hogy olyan könnyen lerázhatsz, te kis ringyó.

-      -  Hagyj… hagyj… békén… - nyöszörgöm halkan. – Mit… mit akarsz… tõlem?

-     -  Köszönöm, de inkább nem – rázom a fejem, de anyám azért elfogad egyet. – Talán legközelebb – teszem hozzá udvariasan, amikor meglátom Daniel szomorú arcát. – Én maradok a spagettinél.

-      -  Ahogy gondolod – hallom Daniel válaszát.

-     -  Kicsim! – szólal meg anya, aki hamar végez az étkezéssel. Egy bólintással jelzem, hogy figyelek, mialatt beteszem a tésztát a mikróba. – Még el kell mennem egy pár órára, tudod ma van a Nõklub ülése. De vacsorára itthon leszek.

-      - Tök mindegy – vonok vállat, miközben helyet foglalok az asztalnál, jó messze mindkettõjüktõl. – Ma apa is késõn jön haza.

Anya vagy tíz perccel késõbb elmegy, én pedig eszek. Megérzem magamon Daniel pillantását, de nem foglalkozom vele. Valószínûleg nem érti, miért viselkedem így a szüleimmel, pedig egyszerû. Nekik is megvan a maguk élete, és nekem is. Egyikünk sem szól bele, hogy a másik kettõ mit csinál, ez pedig tökéletesen jól van így. Nagyjából fél óra alatt befejezzük az evést, én pedig sietve felállok az asztaltól.

-    -   Mindig így viselkedsz a szüleiddel? – kérdi, miközben a mosogatóba teszem a tányért. – Nem volt valami szép, ahogy anyukáddal beszéltél, csoda, hogy nem szólt rád.

-      -  Már megszokták – vonok vállat. – Neked pedig semmi közöd hozzá. Téged valószínûleg otthon agyonbabusgatnak, és ha csúnyán beszélsz, az anyád rád szól. A mi családunk más, Daniel Hill, és jobb, ha nem avatkozol bele!

-      -  Nem fogok, csak egy megállapítást tettem – lép mellém, mire azonnal arrébb megyek. – Csak tudnám, miért félsz így az emberektõl. Mi történt, ami miatt nem jársz iskolába, mert biztos van rá okod.

-      -  Nem tartozik rád! – vágok vissza dühösen, villogó szemekkel, mire egybõl félrenéz.

-      -  Ne haragudj, nem akartalak faggatni, csak kíváncsi voltam – mondja bûnbánóan.

-       Nem haragszom, de én sem kérdezlek a magánéleted felõl – válaszolom, majd gyorsan elmosogatok.

Nem szeretek róla beszélni, nem is akarok, de minden tanárom rákérdezett erre. Egyszerûen, nem akarom elmondani, és kész! Azt hiszem, Daniel érzi, hogy fájó pontot érintett, mert nem szól semmit, csak hangtalanul a nappaliba megy. Kissé rosszul érzem magam, amiért úgy rárivalltam, de ösztönösen védeni akarom magam. Sóhajtok egyet, eltörölgetek, majd a helyére rakok mindent. Aztán kinézek az ablakon. Gyönyörû idõ van, õszhöz képest még jó meleg, és a kertbe ki szoktam menni. Csak a kapun túli világ riaszt, tele van gonosz emberekkel, akik bántani akarnak.

-    -   Tanuljunk kinn! – mondom, mikor visszatérek a nappaliba. Daniel meglepetten néz rám. – A kertbe ki szoktam járni.

-      -  Azt hittem, nem hagyod el a házat – mosolyog rám, mire a fejem csóválom.

-     -  Ha jó idõ van, akkor igen, nem vagyok azért annyira begubózva, mint hiszed – jelentem ki, miközben összeszedem a cuccaimat. – És sajnálom, amiért kiabáltam veled, de egyszerûen vannak olyan dolgok, amikrõl nem akarok beszélni veled. Vannak dolgok, amik csak rám és a családomra tartoznak, Daniel, ezt tiszteletben kell tartanod.

-      -  Megígérem – biccent, és õ is kezdi összeszedni a cuccait.

~*~

Már egy hónap eltelt, mióta Daniel engem tanít. És beváltotta az ígéretét, nem kérdez a múltamról, nem faggat és nem is közeledik hozzám. Ugyan még nem bízom benne, de már nem is tartok tõle annyira, mint az elején. A tornácon ülünk, mert még mindig egészen jó idõ van, bár a levegõ érezhetõen már hûvösebb, viszont még nem annyira hideg, hogy be kéne mennünk. Szeretem ezt az idõt, nincs meleg, de nincs is hideg, viszont egy melegebb pulcsi már van rajtam. Egy világosszürke, hogy ne legyen mindig fekete. Azt hiszem, Daniel kezd hozzászokni, hogy nem hordok vidám színeket, csak feketét, barnát, vagy esetleg szürkét. Éppen befejezzük a tanulást, de még van vagy egy húsz perc, míg Danielnek mennie kell.

-     -  Tudod – jegyzi meg a pulcsimra mutatva -, ez már majdnem világos szín. Miért nem hordasz vidám színeket? A citromsárga, vagy a piros nagyon jól állna rajtad.

-     -  Hordtam ilyen ruhákat – válaszolom halkan -, valamikor régen, egy nagyon régi, már elfeledett múltban. De aztán leszoktam róluk. Jobban szeretem a komor színeket. Ennél többet ne kérdezz!

-      -  Nem fogok – mondja komolyan. – Hiszen megígértem, hogy nem faggatlak, nem igaz? Viszont te akkor is fura vagy. Én rengeteget meséltem már magamról, téged egy hónapja ismerlek, de még alig tudok rólad valamit. Vagyis… igazából semmit.

Halványan elmosolyodom, ami szokatlan tõlem. Való igaz, Daniel sokat mesélt a családjáról, fõleg a nõvérérõl, az egyetemrõl, a gyerekkoráról. Sok mindenrõl tudok már, de én nem akarom vele megosztani az életemet. Nem bízom benne, nem akarok bízni, vagy talán csak nem merek. Dr. Evelyn szerint meg kéne bíznom valakiben, aki nem egy szülõ, vagy orvos, mert így csak elfecsérlem az életemet. Azt mondja, túl kéne lépnem a múlton. Talán igaza van. Beharapom az ajkam, és Danielre nézek. Talán… el kéne neki mondanom. De vajon megértené? Vajon nem nevetne rajtam, vagy használná ki a helyzetet? Hiszen azt megtehette volna akármikor, elvégre egész nap kettesben vagyunk, a szüleim dolgoznak, csak a takarítónõ jön hetente háromszor, a kertész pedig hetente kétszer. De egyébként egyedül vagyok vele.

-      -  Daniel… – kezdek bele, mire õ feszülten figyelni kezd. – Tudod, én…

Ám mielõtt belekezdhetnék, meghallom egy nõ hangját. Azonnal felismerem Elisát, a postáskisasszonyt, aki a leveleinket hozza. Felállok, és elindulok a kapu felé.

-    -   Ne haragudj, egy pillanat! – mondom, majd a postaládához sietek, ami a kapun belülre van akasztva, hogy ne kelljen kimennem.

Csak pár levél van benne, két számla és egy nekem címzett boríték feladó nélkül. Rossz elõérzet fog el, de azért elindulok visszafelé, a kezemben fogva a borítékokat. Visszaérve a borítékokat a kis asztalra teszem, majd leülök, és bontogatni kezdem az enyémet.

-      -  Levelet kaptál? – kérdi Daniel, mire bólintok. – Kitõl?

-     -   Nem tudom, nincs rajta feladó – válaszolom halkan, miközben a kezeim remegnek. Rettentõen rossz elõérzetem van, talán nem kéne felbontanom.

A levél rövid, lap az egész, ami gondosan össze van hajtogatva, hogy az írás ne látszódjon. A szívem hangosan dobog, ahogy kettéhajtom, és a szemem kerekre tágul, kezemet a szám elé kapom, ahogy érzem, hogy a könnyek folyni kezdenek a szemembõl. Egy kép van rajta, ami engem és… és ”azt” az eseményt ábrázolja. Alatta pedig a szöveg: ”Emlékszel még rám, ribanc?” Csak nézem a képet, és hirtelen úgy érzem, hogy engem bámul valaki. Mikor felnézek, rémülten konstatálom, hogy Daniel az. És… látta! Biztosan látta! 

- Dilisek mindenhol vannak, néz csak rám – mondja, mire ránézek. Nem mosolyog, biztosan azt hiszi, hogy azt teszi, akkor megijedek. De nem igazán érdekel.
- Talán igazad van – válaszolom, majd felállok, és lesétálok Mazsolához, aki a fûben fekszik. Megsimogatom fényes, selymes, fekete bundáját. Benne jobban bízom, mint bárki másban. Nem is figyelek Danielre, amíg meg nem szólal.
- Akkor folytathatjuk a mai napot?
Csak bólintok, majd Mazsolát a vállamra véve a ház felé indulok. Anya persze megkérdi, hogy minden rendben van-e, de csak vállat vonok. Úgysem érti, minek erõltessem a dolgot. Azt hiszem, õ is tudja, hogy értelmetlen dolog engem faggatnia, úgysem válaszolok. Ostoba kérdést tett fel, mert ha nem akarnám, hogy Daniel itt legyen, már nem lenne itt. Hamarosan a fiú is megjelenik, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk az anyagot. Végül öt elõtt tíz perccel távozik, így még van elég idõm, hogy felérjek, bekapcsoljam a laptopom és elérjem Dr. Evelynt. Benne sem bízom meg teljesen, de jobban, mint a szüleimben, vagy Danielben, ami már haladás. Õ legalább nem akar vádaskodni, csak meghallgat, és tanácsot ad. Ahogy most is.

Beszámolok neki a napomról, az új tanárról, valamint, hogy kiborultam, mert hozzám ért. Õ végighallgat, majd egyetlen kérdést tesz fel.

-      - Mit gondolsz, mi volt a valódi oka, hogy így reagáltál? – kérdi megnyugtató hangon, miközben kerüli a szemkontaktust. Én kértem meg rá, utálom, ha az emberek egyenesen a szemembe néznek.

-     -  Nem is tudom – mondom elgondolkodva. – Talán, hogy… váratlanul ért és… és nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Megijedtem, mert… mert…

-     -  Elõjöttek a régi emlékek – fejezi be helyettem Dr. Evelyn, mire bólintok. – Ez teljesen természetes, de az nagyon jó, hogy adtál neki még egy esélyt, Maggie. Tudod, néha adni kell az embereknek egy új esélyt, hogy megismerd õket. Nem mindenki akar téged bántani.

-      - Tudom, de… - mondom bizonytalanul, majd nagy levegõt veszek. – Nem bízom az emberekben, maga is tudja, miért. Már belefáradtam, hogy megpróbáljam megkedveltetni magam bárkivel is. És egyébként is, õ csak egy magántanár, nem családtag, nem a barátom. Õ egy idegen, semmi más.

Hat óráig beszélgetünk, majd búcsúzás elõtt megkér, hogy legközelebbre írjak egy verset az érzéseimrõl, vagy rajzoljak valamit, bármit, ami az eszembe jut. Aztán elköszön. Elgondolkodom a szavain, mialatt benyomom a Facebookot, hogy megkeressem az ”Összetört emberek” klubját, amelynek tagja vagyok. Ez a csoport olyanoknak készült, mint én, akiket zaklattak, bántalmaztak, kiközösítettek, és ezért elvonultak a világtól, hogy ne bánthassák õket. Egész este az emberekkel beszélgetek, megosztom velük, hogy új tanárom van, és hogy Mazsola megint a fûben feküdt. Közben persze Alannel is dumálok, neki sem jobb, a szülei éppen válnak, és õ úgy érzi, hogy miatta. Az apja le akar lépni, mert már nem bírja az otthoni légkört. Próbálom vigasztalni, de hiába, meg hát nem is vagyok jó ebben, így inkább egy képet küldök neki amolyan felvidítás gyanánt. Ez a mai nap sem jobb, mint a többi.

~*~

Daniel másnap reggel is pontos, mint mindig. Apa már rég elment, és anya is elment vásárolni. Azt mondta, délnél elõbb nem ér vissza, mert sokfelé kell mennie. Ahogy ajtót nyitok a csengetésre, Daniel éppen telefonál, és elég idegesnek tûnik. Elrebegek valami köszönést, majd elõremegyek. Hallom, amikor Daniel végez, majd elég szerencsétlen képpel teszi el a telefonját. Neki is baja lehet, de nem kérdem meg tõle, és õ sem mond semmit nekem. Nem is rám tartozik, de mintha egy tanárral beszélt volna. Biztos az egyik egyetemi oktatója az.
- Maggie, használhatom a hûtõtöket? – kérdi hirtelen. - Hoztam magammal ebédet.
- Persze, a konyha arra van – mondom egyszerûen, majd azért követem.
- Köszönöm.
Hatalmas dobozt hozott magával, nem is tudom, minek. Anya szokott fõzni, és az a kaja, amit õ hozott, rengeteg.
- Azt mind egyedül fogod megenni? – kérdem, mire becsukja a hûtõajtót és rám mosolyog. Minek vigyorog ez ennyire?
- Nem igazán, gondoltam úgy hozok, hogy meg tudjalak titeket kínálni belõle. A nagyon egyszerû ételeket általában élvezhetõen tudom elkészíteni – mondja, mire csak bólintok. - Jó lesz, ha matekkal kezdünk?
- Persze – felelem óvatosan, mert úgy látom, Daniel nem néz ki valami jól. Mint aki beteg, és nem tudom, most mi lesz. Ha itt ájul el nekem, nagy bajban leszünk mindketten.

Azért a nappaliba még bejön, és leül a kanapéra. Én a szokásos helyemre telepszem, vele szemben, és várom a magyarázatát, ami nem jön, pedig elõttem van a könyv, a füzet, a munkafüzet, minden, ami kellhet. Aztán csak várok, miközben kezdek aggódni miatta, mert Daniel úgy néz ki, mint aki vagy nem aludt, vagy rosszul van. Végül kénytelen vagyok megszólalni.

-     -  Beteg vagy? – kérdem óvatosan, miközben kerülöm a szemkontaktust. Azt azért észreveszem, hogy engem néz. – Mert ha igen, jobb, ha orvoshoz mész. Ilyen állapotban felesleges idejönnöd, mert úgysem tudunk haladni.

Felállok, hogy összeszedjem a tanszereimet, miközben eszembe jut, hogy írnom kéne anyának, hogy ma elmaradnak az óráim. Már éppen indulnék a szobám felé, amikor meghallom Daniel hangját.

-       - Nem vagyok beteg – mondja, mire megállok. – Csak hosszú volt a tegnapi napom és azt hiszem, meglátszik rajtam. Meg a reggelit is kihagytam.

-      -  A reggeli a nap legfontosabb étkezése – mondom csendesen. – Ehetsz valamit, ha akarsz, anya nem tiltotta meg.

-      -  Ó, értem – mondja, majd hallom, hogy feláll, miközben én visszateszem az asztalra a cuccaimat. – Tényleg nem zavar, vagy csak udvariasságból mondod?

-    -   Nem vagyok udvarias – rázom a fejem. – Mindössze a tényeket közöltem, mert látom, hogy rosszul vagy. És jobb, ha visszaülsz, majd hozok neked valamit enni. Ilyen állapotban ne nagyon mozgolódj!

Választ sem várva indulok a konyha felé, hogy összeüssek némi ennivalót. Valami könnyût, így végül teát fõzök, pirítóst készítek, hozzá felvágottat és zöldséget. Komolyan, hogyan hagyhatja ki valaki a reggelit? És én miért törõdöm vele? Csak meg ne kérjen, hogy fõzzek, mert azt nem nagyon tudok, abban anya a profi. Végül az egészet tálcára teszem, és a nappaliba szervírozom. Elvileg a nappaliban tilos lenne étkezni, de senki sincs itthon. És nem is kell senkinek megtudnia, hogy mi történt, mert anya elfoglalt, apa meg este hét elõtt nem ér haza.

Daniel meglepetten nézi az ételt, amikor elé teszem, aztán egy halk köszönöm után enni kezd. Én közben a jegyzeteimet nézem át. A matek nem erõsségem, és most amúgy is igyekeznünk kell majd, mert akkor túlórázni fog, azt meg apa nem igen szereti. Ráadásul holnap jön a takarítónõnk. Ki nem állhatom, muszáj lesz átköltözni valahová máshová. Talán ki a verandára, ha jó idõ lesz. Daniel végül végez az étkezéssel, a színe is visszatér.

-      - Köszönöm, Maggie, és sajnálom, amiért ilyesmivel telik az idõ – mondja bocsánatkérõ hangon.

-       - Semmi gond – vonok vállat, miközben kiviszem a tálcát, rajta az üres tányérokkal és csészével. – De legközelebb egyél, mielõtt idejössz, mert nem kéne, hogy minden nap rosszul légy. Vigyáznod kell az egészségedre – mondom szenvtelen hangon. – Ó, és anyámnak egy szót se errõl, mert a plafonon lesz, ha megtudja, hogy a nappaliban étkeztél. Az ugyanis tilos.

-      -  Majd észben tartom – mosolyog rám, mire azonnal elfordulok.

Egy rövid mosogatás, majd pakolás után a nappaliban vagyok ismét, és nekikezdünk a mateknak. Azt hiszem, ez nem Daniel kedvence, mert néha bizony még õ is belebonyolódik a magyarázatokba. De elnézem neki, hiszen a matekhoz én sem konyítok annyit. Nekem csak az kell, hogy átmenjek az érettségin, a többi nem érdekel, hiszen úgyis irodalmat akarok majd tanulni az egyetemen.

-       - Téged sem nagyon érdekelnek a másodfokú egyenletek, mi? – kérdi Daniel, mire a fejem rázom.

-     -  Nekem csak annyi kell, hogy az érettségin ne bukjak meg – mondom halkan. – A többi érdektelen.

-      - Gondolkodtál már rajta mi lesz veled az érettségi után? – jön az újabb kérdés.

-      - Igen – bólintok. – Van egy rakás egyetem, ahol online is lehet tanulni és a vizsgákat is online teheted le. Irodalmat akarok tanulni, és már több egyetemet is megjelöltem az országban, sõt, néhány külföldi egyetem is szóba jött. Sok foglalkozik olyan diákokkal, mint én, akik nem járnak középiskolába, hanem otthon tanulnak. Nem hiszem, hogy hátrányban lennék bárkihez képest.

-     -  De nem unalmas így? – kérdi elgondolkodva, miközben a matekról áttérünk az egyetemes történelemre. Értetlenül nézek rá. – Úgy értem… nincsenek barátaid, vagy legalábbis nem tudom, hogy vannak-e. Nem szoktál eljárni ide-oda, mondjuk moziba, vagy vásárolgatni? Úgy értem, hogy… ha nem jársz suliba, sok mindenbõl kimaradsz. A kirándulásokból, sportnapokból, meccsekbõl, bulikból, az örökre szóló barátságokból meg a közösségi életbõl. Nem hiányoznak ezek a dolgok?

Ahogy beszél, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Eszembe jutnak az osztálytársaim, akik folyton ugrattak, szekáltak, bántalmaztak. A fiú, aki megerõszakolt, aztán hazudott rólam. Miért hozza fel ezeket a dolgokat? Mit akar tõlem? Nem volt elég, hogy tegnap megérintett, most újabb sebet kell ejtenie rajtam?! Nem érti meg, hogy ez nekem kellemetlen, hogy ez fáj?! Vagy nem is érdekli? Érzem, hogy szédülni kezdek, majd kénytelen vagyok nagy levegõket venni, hogy lenyugtassam magam. Mikor már elég nyugodtan érzem magam, halkan szólalok meg, igyekszem érzelemmentes maradni.

-      - Amiket felsoroltál, ostoba hülyeségek – mondom halkan. – Kit érdekel az iskola, ahol egy rakás idióta, nagymellû hülyegyerek azon verseng, hogy melyikük népszerûbb, miközben eltapossák azt, aki szerintük másmilyen, aki gyengébb, vagy nem áll be a sorba! Ne nevettess már, hogy létezik örökre szóló barátság, mert mindjárt hányni fogok – köpöm megvetõen a szavakat. – Milyen barátság?! Milyen közösségi élet?! Nem tudsz te semmit, Daniel! – nézek rá megvetõen. – Szóval ne gyere nekem olyasmivel, amirõl halványlila gõzöd nincs!

-       - Maggie… én… én nem akartam, én csak… - hebegi, mire megrázom a fejem.

-       - Inkább folytassuk a tanulást – fordítom el a fejem. – Ha jól tudom, Napóleon következik.