- Lui….Lui…Lui… Mindig káprázatos mûsorba részesítesz engem – lépdelek egyre közelebb a szomorú tekintetû vérszívóhoz.

- Armand…- biccent kimérten. – Miért keresel ennyi év után, ha te magad hagytál sorsomra, akkor…

Elhallgat. Gyászos csend borul a nyirkos utcára. Vajh mi lelhette?

- Veled álmodtam, Lui – töröm meg a csendet sejtelmes hangon.

- Miért kellene érdekelnie, hogy te miket álmodsz? Miért érdekelne ezen a világon bármi is? – fakad ki.

A nyakánál ékeskedõ szövetre markolok, s húzom le a mélységekbe, hol én is helyemet lelem. Átok, hogy ilyen kis növésû vagyok, a szikár, magas vérivók mind átnéznek a fejem felett. Bár igen elhanyagolható tény a magasság, mikor a Mesterrel vagyok… olyan… kicsinek érzem magam. Akárcsak hajdanán.

- Ez nem játék, te ostoba! Hagyd már abba, ezt a végtelen szenvedést, és gyere velem! Ne akard, hogy magammal hurcoljalak, mert az mindkettõnk számára rendkívül megalázó lenne – sipítom dühödten.

Hideg, hosszúkás ujjait a kezeim köré fonja, látszólag nehezen tûri a közelségemet. Balga ifjú, nem tanultad még meg, hogy az én bûvkörömbõl nincs menekvés? Olyan vagyok, akár a kobra, mi táncolva mulattatja magát azon, miként próbál menekülni az áldozata, majd hirtelen lecsap. Igen, Lui, lecsaptam rád, mint egy tébolyult keselyû.

- Nincs jogod kényszeríteni semmire – tiltakozik.

Felkacagok. Nincs jogom? Lui, drága Luim, mit érnek a kiváltságok e szutykos, erkölcstelen világban? Azt teszek Veled, amit csak akarok. Játszhatok Veled, mint macska az egérrel, élvezhetlek, mint gazdag kéjenc az örömlányokat.

- Jogom ugyan nincs, de erõm annál több. De nem ellenségeskednék, egy régi baráttal – suttogom negédes hangon.

S bár az izmaim egyre csak feszülnek, higgadt, nyugodt képet vágok.

- Soha nem voltunk barátok, bár most már kezd érdekelni, végül is mit akarsz tõlem.

A jég megtörni látszik, s én egyre inkább úgy érzem, mámorog lesz a levegõ, mely vad szeretõ módjára körül ölel bennünket. Megvadít a tudat, hogy itt áll tõlem mindössze egy ujjnyira, s csiklandozó lehelete az ajkaimat súrolja.

- Már mondtam, hogy veled álmodtam.

- Ugyan, kérlek. Kitalálhattál volna valami jobb mesét is – csattan fel.

- Akkor, hogy tetszik: Hiányod elemésztett. Mindenhol kerestelek, mert megint veled akartam lenni – kezdenék neki gúnyos hangon, ám a kacagása belém fojtja a szót.

A hangja zeng, akár egy öreg vadászkürt, melyet a kétségbeesett harcosok fújkodnak szüntelen. Egy apró ránc jelenik meg a szája szélénél. Izgalmas s egyben lenyûgözõ látványt nyújt. Egyre inkább azt érzem, meg kell kapnom õt. Meg kell kapnom, különben megveszek.

Lágy hangjának érzéki terjengése nem tart soká, megcsókolom. Lágyan, hogy egy pillanatra se merüljön fel az elmenetel gondolata. Apró ujjaimat felcsúsztatom a mellkasán, majd a tarkójára simítok. Egyre közelebb s közelebb vonom magamhoz. Ez az, még, akarom, Lui!

Az elmélyült egyesülést õ szakítja meg. Zihálva tol el magától, értetlenül mered rám.

- Jöjj velem, Lui – suttogom, s a kezem nyújtom neki.

Tétovázik, akár a sebzett antilop a magas fûben. Lui is érezi, hogy egy oroszlán les rá, s bár érzékei mást súgnak, megragadja a kezem.

Repülünk. A mocskos, nyirkos utcák összemosódnak alattunk. Szürke csíkokként suhannak el a város fényei. Vagy épphogy mi száguldunk a kivilágított település felett? Pillanatok alatt a lakhelyemen termettünk. Szép, tóparti villa… gyönyörû kilátással. A szolgálók már alszanak, Luka is ott piheghet még az ágyamban.

A karjánál fogva húzom be Luit a hallba. Csodálkozva mered rám, nem érti, mit akarok. Negédesen mosolyogva nyomom le a kanapéra, s az ölébe ülök. A mai kor divatja szerint járok el, hisz párszáz éve ezt nemigen tehettem volna meg.

- Oh, drága Lui – sóhajtom a fülébe.

- Mit akarsz tõlem? – sziszegi.

- Megóvni a bajtól – cirógatom meg az arcát. – Biztonságban tudni téged.

- Mitõl? – kérdi türelmetlenül.

- Tüzet láttam, Lui. Tüzet és halált. Hallottam, ahogy sikítasz – halkulok el.

- Hazugság! – taszít el magától.

Megbillenek, s a földre zuhanok. Dühödten ugrok talpra, s markolom meg  ruhájának finom szövetét a nyakánál. Mégis…. mitévõ legyek?

Besötétedik. Az égetõ napsugarak lassan visszahúzódnak, végül a földkérget végignyalva, a horizont alá buknak. Érzem, ahogy valami hideg végigfut a testemen. Megborzongok, majd kinyitom a szemeimet. A koporsóm fedele sötéten ásít a fejem felett. Gyengének érzem magam, mégis összeszedem minden erõmet, és felnyitom fekhelyem tetejét. A pincében terjengõ dohszag megcsapja az orromat, önkéntelenül is elfintorodok.

Beletelik egy kis idõbe, mire erõre kapok. A tagjaimat mintha ólombilincsek tartanák fogva, nem engedelmeskednek az akaratomnak. Túl rég ettem utoljára. Túl rég nem hallottam ez új kor zajait.

- Mester? – hallom a vékony hangot a lejárat tetejérõl csengeni.

Mosolyra húzom a számat, felsejlik elõttem a tulajdonosának képe.

- Luka – suttogom.

A szó hallatán, mintha a testem életre kelt volna. Leereszkedek a poros, hideg padlóra, és felfelé veszem az irányt. Az apró, törékeny fiúcska csillogó szemekkel bámul rám.

- Mester – nyögi, majd a karjaimba veti magát.

Világ életemben oda voltam a gyermekekért. A szeretetért és ártatlanságért, amit sugároznak. Õk nem tudják, mit illik, vagy mit nem szabad. Teszik, amit tenniük kell, kimondják, ami a szívûket nyomja.

Rég fogant már ilyen gyönyörû gyermek, mint Luka. Tengerkék szemei úgy csillogtak, akár a gyémánt a napfényben. Hollófekete haja rendezetlenül mered a levegõbe. Sosem szeretett fésülködni, ám ez az „ágyból kikelt” frizura még vonzóbbá tette.

- Gyere, enned kell! – sipítja.

Halvány mosolyra húzom az ajkaimat, miközben végigsimítok a hibátlan arcon. Még csak 2 éve lakunk együtt, mégis elég rám néznie, és tudja, mire vágyok. 10 évesen ragadtam el egy árvaházból. Elsõ látásra belészerettem.

- Nyughass – simítok bele a hajába.

Felemelem, és a hálószobámba cipelem, majd az ágyra fektetem. A matracot fedõ, vörös selyem meggyûrõdik a teste körül. Micsoda látvány! Érzem, ahogy gyilkos ösztöneim a felszínre törnek. Nem, Armand! Õt nem!

Angyali mosoly terül el az arcomon, mikor magam is az ágyra mászok. Akár egy diadalt aratott oroszlán, magasodok fölé. Halvány pír fut végig hófehér arcán, majd apró ujjait a mellkasomhoz érinti.

- Mester – suttogja újból.

Ajkaimat az övéhez érintem. Finoman, nehogy megrémisszem. Mosolyogva tûri az apró gesztust, majd oldalra fordítja a fejét. Minden a megszokott kerékvágásban zajlik. Sosem bántottam, szívtam mohón a vérét. Õ amolyan elõételnek számított.

Hófehér nyaka hamarosan apró vércseppektõl lesz nedves, melyek, akár a szentjánosbogarak raja, hunyorognak a félhomályban. Egy csepp sem megy kárba.

A teste többi részét is apró sebekkel borítom el. Halkan nyöszörögve tûri, ahogy egyre lejjebb haladok, és sebzem fel a porcikáit. Elõször a nyakát, majd a vállát, mellkasát, oldalát s a kedvencemet, a combjait. Kéjtõl vonaglik, mikor a belsõcombjára harapok. Ujjait sarlóvá formálva mar a finom selyembe, mely a hátát csiklandozza. A nevemet nyögdösi, akar engem.

Lassan a lábai közé simítok, miközben hûséges kutya módjára nyalogatom le a vörös vércseppeket a bõrérõl. Fejét hátravetve domborítja ki az ölét, teljesen felkínálva ezzel magát nekem.

- Gyönyörû gyermekem – suttogom.

Megfeszülök, akár egy íj, mire felkiált, ahogy nyílvesszõm a húsába mar. Kéjtõl elvakulva kiáltozza a nevemet, gyorsabb tempóra ösztökél.

- Kedvesem – hanyatlok mellé.

 Õ gyönyörtõl aléltan fekszik mellettem. A mellkasa fel-le jár, serényen kapkodja a levegõt. Mily gyönyörû, mily emberi! Bõre most még fehérebb az enyhe vérveszteség miatt, redõin kövér izzadtságcseppek siklanak végig.

Nem sok idõt töltök ezután mellette, vár rám az ismeretlen, hív az éjszaka. Luka álomba szenderül, mezítelenül szuszog a vérvörös selyem alatt. Számára véget ért a nap, nekem viszont csak most kezdõdik.

Macskaléptekkel vonulok ki az udvarra, akár egy halandó. Hatalmas birtokom egy kietlen tájon fekszik, a madár sem jár erre. A városban kell préda után néznem. Egy gyönge szökelléssel a magasba emelkedek, majd a kikötõ felé veszem az irányt. Egy koszos bádogház elõtt állapodok meg. Érzem a bent lévõ, izzadt test szagát. Hallom az apró neszeket; a papírzacskó csörgését, az üdítõs flakon falához csapódó, szénsavas folyadék hangját. Egy férfi van odabent. Egyes egyedül.

Sötét árnyként kúszok be a házba. A falakat mocskos, szakadt tapéta fedi. Jól éreztem, egy férfi ül a nappaliban. Az elõtte bömbölõ, fénylõ zajládában emberek verekednek. Hivatásos bokszolók lehetnek a felszereléseik alapján. A székben ülõ, szakállas férfi meg sem moccan mindaddig, amíg belé nem mélyesztem a fogaimat. Vonaglása nem tart sokáig, percek múlva érezem, amint végigsöpör rajta a halál. A vérén át az én testemet is átjárja. Olyan, akár a kánikulában a hûs szellõ. Borzongatóan kellemes.

Miután végeztem, a földre hányom a vértelen testet. Jól megnézem magamnak, mielõtt távozok. Hatalmas, hodályszerû alkat, arca sûrû, fekete hajjal szegélyezett. Ha ápolta volna magát, kiemelhette volna markáns arcélét. Biztosan hódított volna a hölgyek körében, mert férfi szemmel sem volt csúnya.

Egy ideig gondolkodva figyelem a távolba meredõ, üveges szemeket, majd amilyen észrevétlenül érkeztem, úgy is távozom.  Az utcán hirtelen ismerõs illat csapja meg az orrom. Ezen finomság tulajdonosa nem tartozik a törékeny halandók közé. Erõs, fenséges, halálos… akárcsak én.

A sötét utca végébe pillantok. Egy árnyat látok elsuhanni a rozoga bódék közt. Sunyi mosolyra húzom az ajkaimat. Érzem, õ lesz az. Oly rég láttuk egymást. Oly rég hallottam hírét. Azt hittem, meghalt. Végtére is Lestatnak sosem sikerült erõs, életrevaló vérivót teremtenie. Louis életében is gyenge volt, a Sötétség Méhe azonban befogadta. És most itt van.