- Persze, semmi baj nem lehet. Biztos vagyok benne – mosolygok rá hátra.
- De sosem engeded, hogy egy tetthelyre jöjjek veled. – Nos, ebben van igazság. Többségében nem. De a mai eset más.
- Ez így igaz. De a gyilkos tulajdonképpen meghalt. A felelõst kell megkeresnem, és az állatkertet te is szereted.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem-e az olyan állatkertet, ahol az állatok embereket ölnek.
- Ugyan Keith, majd nem megyünk arra – nevetek. Nem is értem, mi a gondja, de ekkor mellém lép és belém karol.
- Figyelj Crispin – kéri -, már beszéltünk arról, hogy mit is jelent az emberi élet, ugye? Egy új születése és egy másik elvesztése. Itt meghalt valaki, ez pedig, milyen? – Megállok és a szemébe bámulok. Érzem, hogy itt valahol van egy buktató. De én csak arról tudok nyilatkozni, amit én érzek, és az...
- Izgalmas.
- Nem.
- De.
- Csak ne nevess, jó? – kér sóhajtva.
- De ha izgatott vagyok, nevetek.
- Talán mégis jó, hogy itt vagyok - mosolyog rám, és elindulunk ismét.

×××

Nem meglepõ módon az egész állatkertet lezárták. Az igazgató a tetthely közelében járkál fel és alá. Az ötvenes évei végén járó, kövérkés pasas, akihez én magam is odalépek. Keith természetesen jön velem, nem engedi el a karomat most sem, pedig nem csinálnék rosszat.
- Történt már ilyen? – kérdezem.
- Maga meg ki a fene? – néz végig rajtam, rajtunk, a tekintete pedig megvetõen villan, amikor öccsekulcsolt karjainkra néz. Nem õ az elsõ, aki szerint szeretõk vagyunk.
- Prichard! – dörren mögöttem Erick Smith hangja. Gyakran dolgozunk együtt, õ a gyilkossági osztály vezetõ nyomozója, elég jól tudunk együttmûködni, ha nem kell vele sokat beszélnem. Elég buta pasas, nehezen tudok neki mindent elmagyarázni, így legtöbbször csak elmondom neki az észrevételeimet, õ meg vagy kezd velük valamit, vagy nem. Bár ma reggel szinte könyörgött a telefonban, hogy tegyem félre az új könyvemet, és jöjjek ide, mert végképp nem érti, mi történt.
- Smith nyomozó – lép elõre Keith, én viszont nem engedem el a karját. Nem kérdezi az okot, õ is sejti. Így, hogy itt vagyunk, annyira már nem tartom jó ötletnek, hogy magammal hoztam.
- Üdv, Keith. Öröm látni, hogy a bátyád magával hozott – jegyzi meg a nyomozó. Õ is észrevette talán ezt a homofób öreget?
- Hagyjuk a kövér idiótákat – intek az igazgató felé, és Erick elé lépek. – Mit tudtok?
- Na de kérem! – kap utánam az igazgató, de mielõtt elérne, a nyomozó közelebb lép és elkapja a kaját, hogy ne érjen hozzám.
- Kérem, igazgató úr, hagyjon minket dolgozni. Prichard, menjetek arra – mutat a kordon felé -, mindjárt megyek.
Nem tudom, mit beszélnek, de én haladok tovább arra, amerre mondta, csak akkor engedve el Keith karját, amikor már több a rendõr körülöttünk, mint a zöld növényzet. Amit látok, az viszont meglep. A földön egy hatalmas tigris teteme hever, több lõtt sebet látok az oldalán, mellette egy fekete nejlonnal letakarva egy test – nyilván az ok, amiért itt vagyok.  Miközben a test felé haladok, látom, hogy nem messze két rendõr egy civilt hallgat ki, gondolom szemtanú lehetett, ám ekkor megérzem, ahogy a talpam alatt roppan az üveg.
- Keith, maradj ott – szólok hátra, és bár õ nem is jönne közelebb, hiszen irtózik a vértõl, én jobban érzem magam és haladok elõre. Ahogy szeretem, mindent úgy hagytak, ahogy történt, csak a hullát takarták le, hiszen felettünk újságírók figyelnek helikopterrõl, bár a növényzet miatt sokat nyilván nem látnak.
- Nem fog beleállni a talpadba? – lép mellém ekkor Erick.
- Bakancs – mondom ki az egyszavas megoldást, és nem szólok hozzá, amíg fel nem mérem a helyzetet. Az üveg kifelé robbant, a nagy része az állat ketrecén kívül van. A nyomokból ítélve következtetni lehetne arra, hogy szimplán kitörte az üveget a tigris, ami alapvetõen baromság. Ezek az üvegek tonnás állatokat tartanak vissza. Nyilván oka volt a repedésnek, ami viszont nem lehetett egy bármivel történõ ütés. Szintén nem tört volna ki az üveg.
- Találtunk valamit, ami üvegpornak néz ki – mondja halkan a nyomozó.
- Szerintem gyémátpor lesz... Az a pasas a szentanú? – mutatok a civil felé kiegyenesedve.
- Igen. – Int, majd a civil mellénk lép. Meglepve tapasztalom, hogy sem a tigris teteme, sem a nejlon alól szivárgó vér nem döbbenti le, így gondolva egyet, mielõtt beszélni kezdenék lehajolok a hullához és lerántom róla a nejlont, majd felpillantok a férfira. Orvos? Nem hinném... Jó sok halált látott, az biztos.
- Mesélje el neki – kéri Erick.
- Nem messze voltam innen. Nem mindent láttam, csak az üveg csörömpölését hallottam és a tigris üvöltését. Mire ideértem, az állat már a srácot marcangolta.
- És kit látott még? – kérdezem tõle. Nem néz a hullára, tehát nem okoz neki örömet a halál. Egyszerûen csak nem érdekli.
- Senki nem volt itt akkorra, mire ideértem. – Meglepõen pontos megfogalmazás. 
- Tehát nem állítja, hogy eleve nem volt itt senki más? – kérdezem, majd jobban szemügyre veszem. Kifejezetten izgató férfi. Szép.
- Nem állítom. Ez egy állatkert, nyilván volt itt más is. Elszaladhatott, ahogy megrémült. – A nyomozó hirtelen a kezembe nyom egy jegyzetfüzetet, amire ennyit írtak:

Az embereim szerint benne van a keze.

Elolvasom, majd gondolkodás nélkül visszaadom Ericknek és a férfire pillantok.
- A rendõrség szerint maga is bûnészes lehet, mi errõl a véleménye? – kérdezem, mire Erk felnyög mögöttem, a férfi elõttem viszont szinte meg sem rezdül. – Szerintem is idióta barmok, akik tökéletesen tudatlanok ahhoz, hogy megoldják ezt, de maga is és én is tudjuk, hogy nem tehette maga, ugye? – döntöm félre a fejem. A pasas elmosolyodik és ökölbe szorul a keze. Ekkor rakom össze a képet teljesen, így a nyomozó felé fordulok.
- Nyilván nincs benne a férfi. Engedjék el, sok hasznát nem vesszük. – A kérdõ tekintetet látva felsóhajtok. – Egy leszerelt katona, valami testi vagy lelki sérüléssel. Akit mi keresünk, elég erõs és ügyes volt ahhoz, hogy mire észreveszik, hogy a rágóba, amit az üvegre ragaszt, van egy gyémánt, már rá is üssön egy kalapáccsal vagy bármivel, hogy betörje az üveget. Katonaként õ nem tenne ilyet, nem okoz neki örömet a halál és a vér, bár egy pillanatra sem zavarta meg, viszont kevés részvétet mutatott. Vagy orvos vagy katona, de egy orvost az idegesített volna, hogy a hatósággal beszél, õ pedig teljesen nyugodt.
- És honnan veszed, hogy sérült? – kérdezi a nyomozó.
- Amikor sértegettem, remegett a keze. Nem tudom, milyen sérülése van, de nem is érdekel. Csak egy nyomorék, engedjék csak el. 
- Crispin! – kiabál rám Keith onnan, ahol megállítottam.
- Oh. Öh... bocsánat – nézek a férfira, és a tekintetem visszafordítom a tetthely felé.

Nem sokkal késõbb elõkerül a rágó, és a gyémánt maga is, nagyobb darabokban. Igazolást nyer az elméletem. Azt mondjuk nem tudom, hogy a fiatal srác csak egy szimpla áldozat-e, vagy célpont volt. Ezt most lehetetlen megmondani, találgatni pedig nem fogok. Ha igazam van, és a srác csak egy áldozat, akkor úgyis lesz még hasonló bûncselekmény és akkor ez már egy sorozat. Majd’ egy órát szaglászok a tetthelyen, ám amikor végzek és indulnék, meglátom, hogy Keith a kordon szélénél áll, azon kívül pedig a szemtanú és beszélgetnek. Lemerevedek egy pillanatra, majd közelebb lépek.
- Mit akarsz még tõle? Mondom, hogy nem lesz hasznunkra – mondom Keith-nek.
- Crispin, kérlek.
- De tényleg nem értelek.
- Beszélgettem vele és kiderült, hogy majdnem a szomszédunk, akivel te nagyon bunkón viselkedtél és katona, a hazát szolgálta. Meghívtam vacsorázni. – Az idegenre pillantok. Talán tényleg úgy van, ahogy Keith mondta. Jó, biztosan úgy van. De akkor most...
- Peter Chasterfield vagyok – nyújtja felém a jobb kezét, én pedig elfogadom a gesztust, de ahogy megérintem, érzem, hogy az egész furcsa. Az ujjai egészen meglepõen merevek, és a csontozata is szokatlan. Mégis, egy pillantásával a torkomra fagyasztja a szót, majdnem teljes egy másodpercre.
- Bármenyire is kíván megfélemlíteni, errõl be kell számoljak a rendõrségnek.
- Mirõl van szó?
- A testi fogyatékosságról – felelem Keith-nek, majd visszalépek Erickhez és közlöm vele, hogy a férfi, akit Peter Chasterfieldnek hívnak, nem hasznos az ügy szempontjából, mert a jobb keze béna.

×××

Már otthon vagyunk. Én az ablak elõtt ülök, Keith a konyhában beszélget Peter Chasterfielddel. Nem figyelek arra, amit beszélnek, csak nézek ki a fejembõl és az ügyön jár az eszem. Annyi módszer van megölni valakit. Miért kell pont egy állatra bízni? Ez valami furcsa fétis lehet? De ilyenrõl sosem hallottam még. Bár be kell vallanom, ez meglehetõen izgalmas ölési forma. Igencsak sok a rizikó, de tényleg érdekes. Ha ezt egy sorozatgyilkos tette, akkor nagyon fogom élvezni. Ha egyszeri alkalom volt, akkor tulajdonképpen nem is olyan izgalmas. De nem hinném, hogy az áldozat volt az elsõdleges célpont. Õ csak egyszerû áldozat, ebben biztos vagyok, az után meg különösen, hogy Erick nemrég hívott és közölte, hogy a halott egy egyetemi hallgató, egy bolti lopáson kívül semmi olyasmi nincs a az aktájában, ami okot adna az ilyesmire.
- Kész a vacsora – hallom meg magam mögött az általam teljesen elfelejtett vendég hangját.
- Mi? – A válla felett kipillantok a konyha felé, ami üres. – És hol a testvérem? – egyenesedem ki azonnal.
- Valami nagyobb csoport jött az étterembe, és egy órára be kellett szaladnia kisegíteni, de kérte, hogy maradjak itt és szóljak neked, hogy vacsorázz. – Furcsa a tekintete, de valami igencsak meglepõ. Nincs illata. Meglepõ. És közelebbrõl figyelve az arca pont annyira asszimetrikus, ami számomra még vonzó. A teste izmos. Nekem meg nm pörög úgy az agyam, ahogy szeretném, és ennek oka lehet a szexuális frusztráltság. Õ meg épp itt van, férfi, nincs illata és tetszik is.
- Peter Chasterfield, nincs kedved szexelni velem? Elég lenne, ha te dugnál meg engem, és minden adott is a dologhoz. Ezzel segíthetnéd az ügy megoldását is, talán ha végre kiélem a vágyaimat valakin, ez esetben ugye rajtad, akkor az agyam ismét a régi teljesítményén fog tudni pörögni. 

Sóhajtva állok fel az asztaltól, hogy megcélozzam az üvegházakat, mikor kopogtatnak az ajtón. Kyoya lép be. Emlegetett szamár, he?
- Brian, a holnapi partival kapcsolatban, azt hiszem találtam egy elég jó mûsort – közli velem, és elém tol egy papírt.
- Cirkusz? – húzom fel a szemöldököm, a szórólapot nézve. Emberem biccent, és kíváncsian lesi a reakciómat. – Nekem nyolc – dobom vissza a papírt. – Magasról leszarom a holnapi partit, csak azért szervezem én, mert rajta akarom tartani a szemem pár tokiói ügyfelemen. Tehát rád bízom!
Biccent, és már veszi is elõ a mobilját, hogy tárcsázza a megadott számot. Hagyom, tegyen amit akar, és folytatom az utamat, imádott virágaim felé. Na õket, sose bántanám, és ha valaki miatt káruk származik, az illetõnek vége. Éppen ezért a kertészek eléggé lelkiismeretes munkát végeznek.

Másnap a partin, a tegnapihoz hasonló érdektelenséggel köszöntöm a vendégeim. Rég megszokták a velem kapcsolatban állók, hogy senki kedvéért nem fogok jópofizni, így nem háborodnak fel. Vagy legalábbis, ne mutatják ki.
A kötéltáncos produkciójáig, semmi érdemleges nem történik, arra is csak az elõadó miatt figyelek fel. Én még ilyen különös fiút nem láttam, még ha az arca takarva van, egyszerûen vonzza a tekintetem, miközben a vékony kötélen ügyködik.
Karcsú, törékeny alkat, szokatlan, mégis szemet gyönyörködtetõ hajjal, és kezdek egyre kíváncsibb lenni az arcára. Ráadásul ahogy mozog… eszméletlen, nekem kell ez a srác!
Végig figyelem az elõadása alatt, le se veszem róla a szemem. Ritka, mint a virágok a gyûjteményemben, igazán szívesen látnám közöttük.
-  Judas, pihenõ, gyere, addig leváltanak – kiáltanak fel neki, õ pedig ügyesen leugrál a kötélrõl, hogy némi itallal frissítse fel magát. Hangtalanul lépek mellé, mire rögtön felkapja a fejét. Az rühes maszk, még mindig takarja az arcát, francba!
-  Jó napot – köszönt japánul, kicsit meghajolva. Voilá, még mûvelt is, látszólagos külföldisége ellenére, beszéli a nyelvet. Nem felelek, csak végigmérem, de a következõ pillanatban, már szökik is. - Viszlát! – rebegi el, ismét meghajtva magát, és már a kötélen is van.

Élveteg, halovány mosollyal sétálok vissza a helyemre, de mielõtt leülhetnék, Kyoya szól, hogy néhányan tárgyalnának. Ingerülten indulok meg az irodám felé, sokkal szívesebben néztem volna még, a kis kötélen repdesõ madárkát. Judas…? Még jó, hogy nem vagyok vallásos.
Mire befejezzük a tárgyalást, már síkideg vagyok. Ezek mind balfaszok, és még õk nevezik magukat a tokiói alvilág fejeinek? Én az vagyok! Ez tény, de õk vajon hogyan kerültek a ranglétra tetejére, az kész rejtély.
- Kyoya, ha kirúgtad ezeket a hullajelölteket, keress meg nekem valakit! – morgok oda az ajtóban toporgó férfinak. Kérdõn pillant rám, én pedig éhes mosollyal bökök az asztalomon heverõ szórólapra. – Kell a kötéltáncos!
- Máris küldök érte valakit – érkezik a megszokott felelet, csakhogy most megingatom a fejem.
- Ezúttal másképp akarom megszerezni, túl érékes virág ahhoz, hogy erõszakkal szakítsam le. Csak keresd meg, merre van a társulata.
Meglepetten biccent, én pedig máris jobbkedvre derülve fordulok az ablakom felé, ami egyenesen a vége felé közeledõ partira néz. Már nincsenek itt a cirkuszosok, így nem tudom legeltetni a tekintetem madárkámon, de ha minden jól megy, hamarosan kedvemre tehetem.

Másnap egyszerû öltözetben, embereim kísérete nélkül ücsörgök a vándorcirkusz elõadásán, amit egy téren felállított sátorban tartanak. Éppen a bohócok produkciója zajlik, így nem igazán figyelek oda rá, én csak egyvalaki miatt jöttem. Hamarosan be is konferálják Judast, aki a tegnapihoz hasonlóan, tökéletesen, és gyönyörûen szerepel.
Amint végez, én is felállok, és elhagyva a sátra, a lakókocsik között indulok a megkeresésére. Éppen akkor tûnik el az egyik gurulóházban, mikor megpillantom.
Kopogtatok az ajtón, és a következõ pillanatban, mit sem sejtve kitárja elõttem, de mikor megpillant, szemecskéi elkerekednek, és mintha némi félelem villanna bennük. Ezúttal nincs rajta maszk, így megpillanthatom bájos, vonzó pofiját, és különleges, némi pirosas fénnyel ellátott, barna szemeit is.
- Jó napot – préseli ki magából ismét. Kíváncsi vagyok, tud –e mást is japánul, mint köszönni. – Miben segíthetek? – Tehát tud.
- Téged kereslek. Judas, ugye? – hajolok közelebb hozzá, mire ösztönösen kapja hátrébb a fejét. Hûvösen elmosolyodok, de nem lépek utána. – Lenne számodra egy ajánlatom. Tudom jól, hogy a cirkuszod pár nap múlva másik városba megy. Én viszont szeretném, ha itt maradnál, és minden partimon szórakoztatnád a közönséget. Sokkal jobb fizetéssel tudok szolgálni, mint amit itt kapsz.
- Legyek… udvari bolond? – bukik ki belõle, de mintha csak véletlen lett volna, egyik is kezét a szája elé kapja.
- Hívod aminek akarod – vonom meg a vállam, hideg mosollyal. Talán illõ lenne figyelmeztetni, hogy akkor is marad, ha nem egyezik bele, mégse teszem. Néha jobb a tudatlanság.
- Én szeretek itt dolgozni – motyogja halkan. Nem mer nyíltan elutasítani, még ha nem is tudja pontosan, ki vagyok. Nem mutatkoztam be neki tegnap, így az se biztos, tisztában van vele, kinek a partiján volt.
- Kapsz idõt a gondolkodásra – kölöm vele nagyvonalúan, és egy névjegykártyát nyújtok felé. Csak a japán nevem, és a számom van rajta. Tétovázva veszi el, láthatóan, már nagyon szívesen rám csukná az ajtót. – Egyébként gratulálok a mai elõadásodhoz! – teszem hozzá, majd megfordulok, és anélkül, hogy hátranéznék, elsietek.
Nos, mondhat nemet, de választása nincs, megszerzem, akár akarja, akár nem! Abban az esetben, ha nemet mond az ajánlatomra, érte küldök valakit, és így jár rosszabbul. Ha viszont elvállalja a munkát, esetleg türelmesebb leszek, és óvatosabban környékezem meg. Esetleg… Attól függ, meddig terjed a türelmem.

- Figyeljétek! Valaki mindig tudja, hol van, és mit csinál! – utasítom Kyoyát, mikor már az értem érkezõ kocsiban ülök. – Két nap múlva elmennek. Ha még velük van… tegyetek róla, hogy elszakadjon tõlük.
- Ha ellenkezik? – fordul felém, mellettem ücsörgõ emberem.
- Biztos, hogy fog, ha nem fogadja el a munkát – vonom meg a vállam közönyösen. – De ne bántsátok! Egy karcolást se akarok rajta, különben ti jártok rosszul!
Kyoya biccent, és nem faggat tovább, hagyja, hogy a gondolataimba merüljek. Ritka, hogy valakinek választási lehetõséget adok, még ha ennyire behatároltat is. De õ dönti el, mennyire legyek elnézõ vele, és ezért már szerencsésnek mondhatja magát.
Apropó, ha õt megszerzem, a mostani kis játékszeremre, nem is biztos, hogy szükség lesz. Viszont amíg nem járok sikerrel, megtartom, ne unatkozzak, utána pedig mehet amerre lát.