|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Airia | 2012. 07. 01. 21:31:56 | #21854 |
 Karakter: Shane North
Megjegyzés: Nagyinak
Már megint ő, miért nem tud végre békén hagyni?
Undorító arcán egy gusztustalan vigyor fut végig, ahogy rám emeli tekintetét. Ereimben meghűl a vér, szinte minden porcikám beleremeg. Menekülök, de semmit sem használ. Minden lépéssel közelebb ér, és én nem tudok elszaladni. Minden egyes pillanat egy örökkévalóságnak tűnik, ahogy már csak pár lépés választja el tőlem, míg végül elém ér. Kinyújtja felém a kezét, és…
Ijedten ülök fel, majd az ágy támlájához húzódok, pont úgy, mint egy ijedt kislány az éjszaka közepén. Szaporán szedem a levegőt, miközben a szívemre szorítom a kezem, mintha attól nem verne oly’ eszeveszettül. Patakokban folyik rólam a víz.
Már megint ugyan az a rémálom. Mostanában egyre többet jön elő…
..oOo..
A nyári nap első sugarai beszűrődnek a redőnyöm apró résein, halvány derengésbe vonva ezzel a szobám. A szemem sarkából látom, hogy az ajtó egy kicsit tágabbra nyílik, majd a következő, amit észreveszek az, egy vörös szőrcsomó, ahogy hirtelen a mellkasomon landol. Pár pillanat erejéig rám mereszti hatalmas, fekete szemeit, majd valami furcsa hangot kiadva aprócska orrát hozzám kezdi dörgölni. Egy halvány mosoly kúszik fel arcomra, miközben megsimogatom imádott kedvencem fejecskéjét.
Délután, mivel nincs jobb dolgom, úgy döntök, hogy kiviszem picit Mogyit levegőzni. Úgy is szeret az utcán ungárlni.
- Mogyi! Gyere, megyünk - szólok a mókusomnak, amikor szem elől tévesztem, és úgy vélem, hogy elég volt idekint, de ő sehol sem bukkan fel.
- Mogyi? – szólok kicsit hangosabban, hátha az előzőt nem hallotta meg, de megint nem jön elő. Egyre jobban kezdek megijedni, hisz ilyet még sosem csinált. Sosem tűnt még el. Mindig vissza jött..
Megfordulok, majd tekintetemmel kezdem el keresni, bár az utcán uralkodó hatalmas tömeg nem könnyíti meg a dolgom, de szerencsére hamar meglátok egy ugráló szőrcsomót a járókelők között. Amint megbizonyosodok róla, hogy tényleg ő az, rögtön utánaeredek.
- Figyelj hova lépsz, kölyök! – szól utánam egy férfi, amikor véletlen fellököm, de nem érdekel. Aggódok, hogy valami baja esik.
- Mogyi! Mogyi, állj meg! - kiáltok utána, amikor meglátom az emberek lábai közt ugrálva. Egy kicsit megnyugszok, hogy nem esett komoly baja, de amikor az út felé kezd el szaladni, újra elfog a félelem. Túlságosan megijedek attól a gondolattól, hogy őt is elveszítem, ezért bele sem gondolva a következményekbe, utána vetem magam.
- Vigyázz! – kiáltja el magát valaki. A következő, amit felfogok, hogy egy autó vészesen közeledik felém, majd fülembe éles fékcsikorgás hangja mászik.
- Jól vagy? – kérdezi aggódva egy idegen. Felfogva, nagyokat pislogok rá. Sokk.
- Hogy hívnak? - faggat tovább, amikor nem válaszolok neki, pedig akartam.
- Sha-Shane – nyögöm, mikor megtalálom a hangom, majd észbe kapva engedem el az addig görcsösen szorongatott ingjét. – Bocsánat, nem akartam. Én észre sem vettem a… Mogyi? Hol van Mogyi? – kapom fel a fejem, amikor eszembe jut, hogy miért is kerültem ilyen helyzetbe. Eltolom magamtól az idegen férfit, majd felkelek, és újra Mogyit kezdem el keresni, de nem látom.
- Mogyi? Merre vagy? – kiáltom el ismét magam, miközben kapkodom a tekintetem, de ismételten nem találom. Hol lehet?
- Normális vagy, kölyök? Meg is hallhattál volna! – ordít rám - valószínűleg - az, aki az autót vezette, mire ijedten rezzenek össze, de nem foglalkozok vele. Mogyi fontosabb.
- Nézd, ott van azon a fán! – mutatja egy kis idő elteltével megmentőm. A megkönnyebbüléstől egy kisebb mosoly kúszik fel az arcomra, majd okulva az imént történtekből, szétnézek az úton, majt átkelek azon, hogy ismét a kezemben tarthassam házikedvencemet. Mogyi rögtön lemászik a fáról, majd a kezembe ugrik, mire én boldogan simogatom meg a fejecskéjét.
- Jól vagytok?
- Igen. Köszönöm, hogy megmentett – mondom halkan a szégyen miatt. Tényleg elég hülyén viselkedtem. Bele sem gondoltam, hogy mit teszek...
- Legközelebb figyelj jobban, most pedig gyere velem, had nézzem meg a karodat.
- De nincs semmi baja. – Bizonyításképp kinyújtom a karomat, ami nem a legjobb ötlet, ugyanis fájdalom nyilall belé. Csak most veszem észre, hogy egy picit fel van picit horzsolódva.
- Gyere, kitisztítom neked, majd bekötjük.
- Maga csak nem orvos? – kérdezem, amikor az imént felvett táskájára pillantok.
- De, az vagyok – mondja, miközben elmosolyodik, majd tekintetét Mogyira irányítja. – Ő meg csak nem a híres Mogyi?
- Igen, ő az. Neki is kutya baja, még időben átért –mondom megkönnyebbülten.
- Fontos lehet neked, ha így kiveted magad a forgalmas utcára – állapítja meg, majd egy pad felé indul.
- Így is mondhatjuk – mondom, de jobban nem szeretném kifejteni a dolgot. Ahogy odaérünk a padhoz, leülünk, majd a karomat a kezébe fogja. Nem igazán tetszik a dolog, hisz nem vagyok hozzászokva, hogy másokkal beszélek, vagy érintkezek velük, de szóvá nem teszem a dolgot.
- Szerencsés vagy, nem mindenki ússza meg csak ennyivel, ugye tudod? – Nem válaszolok, hagyom, hogy lefertőtlenítse, és hogy bekötözze a sebem.
- Készen is volnánk.
- Köszönöm. Elnézést, hogy így feltartottam.
- Nem tesz semmit, mára már úgy is végeztem – nem tudom, hogy erre mit mondhatnék, ezért ismételten csak hallgatom. A haja világosbarna, és kék szemei vannak. Elég barátságosan néz ki, de…
- Hány éves vagy? – szólal meg ismét.
- Tizenkilenc.
- Értem. Este kérd meg anyukádat, hogy cserélje át neked a kötést, akkor minden rendben lesz, nem fog begyulladni – mondja, miközben az elővett dolgokat kezdi visszapakolni a táskájába.
- Nincsenek szüleim – sütöm le a tekintetem, és a földet kezdem el bámulni.
- Bocsánat, nem tudtam. Akkor viszont gyere be holnap a rendelőmbe, megnézem neked és kötést is cserélünk, rendben?
- Oké, ott leszek – mondom egy halvány mosollyal az arcomon, miközben elveszem a névjegykártyáját.
- Addig is vigyázz magadra! Viszlát Shane! Viszlát Mogyi! – köszön el, majd még utoljára megsimogatja Mogyi fejét. Még egy ideig nézem a hátát, majd teljesen beleolvad az embertömegbe. Rápillantok a kezemben lévő névjegykártyára, amin csak pár fontosabb dolog van feltüntetve. Damien Ansel, háziorvos, és a cím, ahol a rendelője van. Egy darabig még állok az utcán, majd észbe kapva indulok haza. A nap hátralévő része unalmasan telik. Kiülök az ablakba, majd rajzolgatni kezdek, de azok túlságosan nyomasztóra sikerednek...
..oOo…
Éjszaka szerencsére nem kínoz ismét a szokásos rémálmom, így kicsit kipihentebben ébredek. Mogyi természetesen ismét azzal kezdi, hogy rámugrik, majd mire sikeresen kikászálódok az ágyból, követeli magának a jól megszokott mogyoróját. Megreggelizek, majd még megcsinálom a szokásos teendőimet, majd utam a szomszéd irányába veszem.
- Jó reggelt, Marg néni! – köszönök, miközben levéve a cipőimet megyek be az apró lakásba. Meglátszik, hogy egyedül él. Bár nem értem, hogy az unokái miért nem jönnek át hozzá néha napján meglátogatni, de mivel nincs közöm hozzá, nem kérdezek rá.
- Jó reggelt, fiacskám! – köszön vissza az öreglány, egy barátságos mosollyal az arcán, ahogy nagy nehezen feláll az ágyról. Sosem engedi, hogy felsegítsem...
- Szüksége van ma valamire, Marg néni? –
- Hálás lennék, ha elhoznád a gyógyszereimet – mondja, mire bólintuk, és a fiókjában kezd el kutakodni, majd megtalálva a recepteket a kezembe adja őket.
- Rendben, akkor indulok is értük. Viszlát, Marg néni!
Az utcákon természetesen megint a hatalmas tömeg uralkodik Nem értem, hogy egy ilyen kisvárosban, hogy élhet ennyi ember. Szerencsére a gyógyszertár nincs messze, így nem is kell sokat gyalogolnom. Belépek, majd sorbaállok. Talán fél óra telik el, mire én is sorra kerülök. Átadom a nálam lévő papírokat, mire megkapom a gyógyszereket, és már indulok is vissza.
Megtorpanok, amikor eszembe jut a tegnapi nap. A zsebemből előveszem az akkor kapott névjegykártyát, majd egy ideig gondolkozok, hogy merre felé van a feltűntetett utcam, végül rendelő felé veszem az irányt, ha már megígértem. Az említett rendelő csak pár saroknyira van onnan, ahol én lakok, meg is lepődök, hogy olyan gyorsan oda is érek. Furcsa, nem is tudtam, hogy van errefelé ilyesmi. Bár, amilyen sokat kimozdulok otthonról…
Belépek a rendelőbe, ahol kicsit kényelmetlenül érzem magam, ugyanis jó pár szempár szegeződik rám. Biztos, hogy nincsenek az idegenekhez szokva. Kényelmetlenül érzem magam, de végül csendben ülök le az egyik székre, majd várom, hogy sorra kerüljek.
- Következő! – szól ki kis idő után egy női hang. Mivel nem igazán mozgolódik senki, ezért veszem a bátorságot, hogy bemenjek.
- Jó…reggelt – akad el egy picit a hangom, amint belépek. A rendelő nem igazán nagy, ahogy nézem csak a legfontosabb dolgok vannak benne, de egyébként elég barátságosnak hat. Csak az a tipikus szag ne lenne...
- Ó, szia Shane – köszön Damien, majd egy barátságos mosollyal odalép hozzám. - Jobban van már a karod?
- Igen.
- No, had nézzem meg – fogja meg a karom, majd lecsavarja róla a kötést. – Szerencsére nem fertőződött el – mondja, majd megismétli a tegnapi cselekedetét.
- Köszönöm.
- Semmiség – mosolyodik el újra, én meg már menni készülök. – Hát azok? – bök fejével a kezemben lévő gyógyszerekre. Ah..
- Marg nénié - mondom egy kisebb sóhaj kíséretében. - Idős már, na meg mostanában betegeskedik szegény, ezért én szerzem be neki a szükséges holmikat.
Szerkesztve Airia által @ 2012. 07. 02. 18:01:12
|
| Matrjoska | 2012. 06. 13. 16:13:22 | #21489 |
Karakter: Damien Ansel
Megjegyzés: Airiának
Damien Ansel:
Lágyan csörren az aprócska csésze, ahogy a kanalamat forgatom benne. A gőzölgő manna apróhullámokat vet a fehér porcelán falán, ami egészen szemet gyönyörködtető látvány egy ilyen korai órán.
Lassan szürcsölöm. Kesernyés és édes, mégis simogatóan jóérzésként hat, de megzavarja könnyed merengésemet a vibráló rezgés az asztalon.
Sms-em érkezett. Pulzálóan világít a kék fény a képernyő tetején. Olyan követelődzően hat, hogy egyenesen idegesítővé válik hosszútávon.
Nem nagy kedvvel, de megnyitom az üzenetet, ami már várható volt az elkövetkezendő napokban.
Feladó: Christoph
Üzenet: Beszélnünk kell!
Rövid, tömör, mégis mindent elmond. Az utolsó beszélgetésünkből sejthető volt, hogy ez lesz, ugyanis a közös hétvégénk közepén kellett otthagynom a lakásomban, amikor egy betegem hozzátartozója telefonált, hogy nagy baj van.
Természetesen ő nem nézte jó szemmel, itt is a következménye.
Visszapötyögök neki, hogy este találkozzunk nálam, igyekszem nem elkésni, majd a farzsebembe csúsztatva a készüléket, megiszom a maradék kávémat is.
A rendelőm nincs messze a lakásomtól, akár egy reggeli sétának is betudható lenne a táv. Mégis a lustaságnak engedve, a metró megállóhoz vezet az utam. A rengeteg ember, már majdnem egymás nyakában állva próbálnak felférni.
Szeretem ezt a tömeget. Szerintem ez a legjobb alkalom, hogy megfigyelhessem városunk sokszínűségét. A rengeteg idegent, akik többsége lehajtott fejjel várja csak, hogy végre megérkezzen, ki tudja hová.
Hamar megállunk és kitárul az ajtó. Furakodva próbálok kijutni, ami nem sokon múlik, de sikerül.
Szép időnk van. Az elvétve magasodó fák lombjai között madarak csivitelése próbál kihallatszani a város alapzajából, üdvözölve az újabb nyári reggelünket.
Nyolc óra előtt pár perccel jár már az órám, amikor beesek a zsúfolásig tömött váróterembe.
- Szép jó reggelt, mindenkinek! – köszönök kedvesen, amire kánonban felelnek vissza hasonlóképpen.
Az asszisztensem már javában csinálja az adminisztrációt, amikor belépek hozzá, ezért csak arra eszmél fel, amikor ráköszönök.
- Jó reggelt, Mr. Ansel!
- Van valami érdekes? – kérdezem, miközben a köpenyemet húzom magamra.
- Megírtam önnek a műszakutáni körmenetet. Ne felejtse el magával vinni az injekciókat sem, Mrs. Porternek újra kezdenek nagy fájdalmai lenni a fronttól. A többiek csak felülvizsgálatok.
- Rendben, köszönöm! – mosolygok, majd már nyomom is a gombot, ami behívja az első beteget. – Lilien, mire is mennék én maga nélkül?
..oOo..
Az idő úgy elrepült ma felettem, mint egy egyszerű fuvallat. Mégis most jön szerintem a legrosszabb része az egésznek. Próbálok megfeledkezni a reggeli üzenetről, de sajnos attól még nem válik semmissé. De legalább még pont időben vagyok. Talán most először, amióta ismerem. Vicces.
- Mogyi! Mogyi, állj meg! – hallok meg egy kiabálást az út túloldaláról, amire azonnal odakapom a fejem.
Egy fiú szalad egyenesen az út felé, valami szőrgombócot kergetve, innen nézve olyan, mint egy mókus. De nem igazán a legjobb pillanat a kielemzésére, ugyanis egyenesen egy kiskamion elé készül kiszaladni.
- Vigyázz! – kiáltom el magam, hiszen még a vér is meghűl bennem a látványtól, majd eldobva a táskámat kirohanok érte, majd ellököm az útból.
Hangos fékcsikorgás, majd a kis teherautó megáll. Én egy parkoló autó előtt fekszem a fiúval a karomban, aki erősen kapaszkodik az ingembe.
- Jó vagy? – kérdezem aggódva, miközben az arcát nézem.
Még a szája is tátva maradt a hírtelen eseményektől és csak nagyokat pislogva néz rám.
- Hogy hívnak? – kérdezgetem tovább.
- Sha…Shane – nyögi ki végül, miközben elengedi az ingemet. – Bocsánat, nem akartam. Én észre se vettem a… Mogyi? Hol van Mogyi? – kapja fel a fejét, mire eltol magától és feltápászkodik a földről.
Szemlátomást kutya baja, egy apró horzsolást leszámítva a könyökén.
- Mogyi?! Merre vagy? – kiabál tovább, össze-vissza kapkodva a tekintetét az utcán.
- Normális vagy, kölyök? Meg is halhattál volna! – kiált rá a sofőr, már a járművön kívülről. – Uram, maga jól van? – fordul felém, miközben én is felkecmergek a földről.
- Semmi bajom, köszönöm.
Leporolom magam, majd szétnézve megpillantom az egyik fán az egész esemény kiindítóját, Mogyit.
- Nézd, ott van azon a fán! – mutatom a fiúnak, aki azonnal odasiet, de most már legalább oda néz a másik sávba, hogy el ne üssék.
- Sajnálom, hogy feltartottuk – mondom a férfinak, majd ráveszem, hogy nyugodtan menjen tovább, innentől majd én gondoskodok a fiúról, elvégre orvos lennék.
Hamar vissza is száll az autóba, majd elhajt.
Visszatérek az út másikfelére, ahol már Shane ácsorog a mókussal a kezében.
- Jól vagytok? – kérdezem közelebb érve hozzájuk.
- Igen. Köszönöm, hogy megmentett! – mondja halkan, látszólag szégyelli magát a dolgokért.
- Legközelebb figyelj jobban, most pedig gyere velem, had nézzem meg a karodat.
- De nincs semmi baja – mondja határozottan, miközben kinyújtva karját akarja bebizonyítani, de a fájdalomtól felszisszen. Eddig annyira aggódott a kisállatért, hogy a fájdalmat se vette észre.
Felveszem a táskámat, mi eldőlve hever a ház tövében.
- Gyere, kitisztítom neked, majd bekötjük.
- Maga csak nem orvos? – kérdezi a táskára pillantva.
- De, az vagyok – elmosolyodok, majd a kis szőrmókra pillantok. - Ő meg csak nem a híres Mogyi?
- Igen, ő az. Neki is kutya baja, még időben átért.
- Fontos lehet neked, ha így kiveted magad a forgalmas utcára – állapítom meg a közeli pad felé indulva.
- Így is mondhatjuk.
Leülünk, majd magam felé fordítom a karját.
- Szerencsés vagy, nem mindenki ússza meg csak ennyivel, ugye tudod? – próbálom azért egy kicsit éreztetni vele, hogy nagy hülyeséget csinált, még ha nem is ordítom le a fejét, ahogy a sofőr tervezte.
Lefertőtlenítem, majd bekötöm neki. Hamar megvagyunk vele.
- Készen is volnánk.
- Köszönöm! Elnézést, hogy így feltartottam.
- Nem tesz semmit, mára már úgy is végeztem.
Aranyos kölyök, még ha meggondolatlan is. Még csak most tűnik fel igazán, hogy milyen alacsony és vékony. Ráadásul az arca… ha nem tudnám a nevéből, hogy fiú, lehet, hogy még lánynak is nézném hirtelen.
- Hány éves vagy? – merül fel bennem a kérdés.
- Tizenkilenc.
- Értem. – Fiatalabbnak néztem. – Este kérd meg anyukádat, hogy cserélje át neked a kötést, akkor minden rendben lesz, nem fog begyulladni – mondom, miközben összerakom a cuccomat a táskába.
- Nincsenek szüleim. – Lesüti tekintetét a földre.
- Bocsánat, nem tudtam. – Kissé kellemetlen a helyzet. – Akkor viszont gyere be holnap a rendelőmbe, megnézem neked és kötést is cserélünk, rendben?
Elmosolyodik, majd a felé nyújtott névjegykártyámat elveszi.
- Oké, ott leszek.
- Akkor addig is vigyázz magadra! Viszlát, Shane! Viszlát, Mogyi! – köszönök el, még megsimogatva kicsit az apró rágcsálót, majd megyek tovább, egyenesen hazafelé.
|
|
