- Csak óvatosan – néz rám, mire mosolyogva bólintok, majd leülök a lábai elé.  - Mondd csak, sok ruhád van? – kérdezi, mire meglepve pislogok rá.
- Nem igazán – felelem.
- Remek, akkor Bernarddal elmész ruhát venni. Este te kísérsz majd el egy barátom partijára.
- É-én? – kérdezek vissza meglepve, picit illetlenül.
- Te. Valami probléma van vele?
- Dehogy! Csak meglepõdtem - vallom be. Nem akarok büntetést kapni!
- Hát ne lepõdj. Ne törõdj a ruhák áraival, olyat válassz, amiben gyönyörû leszel. Bernard majd elvisz a legjobb szalonokba, ahol kedvedre válogathatsz. Megfelel?
- Tökéletesen!
- Rendben, indulj – adja parancsba, mire már állok is fel, hogy megigazítsam a kimonómat, de ahogy elmennék mellette elkap, és magához húz.
- De nem most – jelenti be, és az ajtónak dõlve akadályoz meg abban, hogy kimehessek.  - Most játszani fogunk – vigyorog rám, mire felcsillannak a szemeim.
Végre!

Az arcomhoz hajolva lágyan csókol, amit persze, viszonzok is, és nem csak kötelességbõl, hiszen élvezem... nagyon élvezem! Ujjaim akaratlanul siklanak selymes, szõke tincsi közé, mire picit eltol és az ágyra lök. Nyüsszenve várom, hogy mi történik, és amikor szorosan rám fekszik, és teljesen összesimulunk, az ágyékom lüktetni kezd a kielégülésért! Istenem, de várom már, hogy bennem legyen... hogy érezhessem magamban, hogy forrón feszítse szét a testem és semmi mást ne tudjak, csak folytatásért nyöszörögni!
Amikor a combomra simít, a hátára marok, hiszen borzasztóan élvezem minden érintését, mert nagyon tetszik!
Pláne, amikor levetkõztet lés elkezdi a nyakam csókolgatni. Tudom, mi következik, hiszen nem az elsõ alkalmam, de azt hiszem, vele különösen élvezni fogom...
Amikor viszont megszívja a mellbimbómat és felnyögök, megcsörren a telefonja és morogva száll le rólam, majd beszélni kezd. Ahm... pedig olyan jü lett volna!

- Megyek, dolgom van - morogja. Talán nem jó ötlet, de...
- Gazdám - állítom meg halkan, mire rám pillant. - Tanultam, hogyan kell társaságban viselkedni. Nem kell aggódnia miattam, jó pet leszek - nézek rá. Nem volt okom rá, hogy elmondjam, csak szerettem volna ha tudja, hogy velem nem fog szégyent vallani!
Nem szól semmit, csak bólint és kisiet a szobából.
Percekkel késõbb a szolgáló jön be, aki idekísért.
- Öltözz, Yukio - mosolyog rám.
- Nyugati ruhába? - kérdezem.
- Az lenne a legcélszerûbb. Van valamid?
- Hát, van egy farmernadrágom és egy fehér ingem - mondom. - De nem túl gyakran hordom õket.
- Akkor most tedd meg - kér még mindig mosolyogva. - A hajad maradhat kiengedve, úgyis kifejezetten szép.
- Köszönöm - mosolygok rá picit elpirulva.
- Az úrfi említette, hogy tanultad, hogyan kell társaságban viselkedni - ül le az ágy szélére, miközben én öltözni kezdek. Nem néz rám, csak gondolom tisztázni akar mindent, nehogy a gazda szégyent valljon velem.
- Azt a részét remekül megtanultam, hogy nekünk, peteknek milyen helyzetekben mit kell tennünk - nézek rá a vállam felett, miközben felhúzok egy alsót. - Azt nem tudom, hogy a gazdag uraknak hogyan illik viselkedni, viszont azt nagyon jól tudom, hogy mi csak kísérõk vagyunk és ehhez mérten kell viselkedni. Szóval ne aggódjon Bernard úr, a gazdám nem fog szégyent vallani velem.

* * *

- Nem tudom, ez mennyire tetszene a gazdának - lépek ki a próbafülkébõl. Bernard úr egy olyan helyre hozott, ahol tradicionális, japán ruhákat lehet kapni, azt mondta, szerinte a gazda is azt szeretné, hogy szép legyek, de ne nyugati ruhákban. Abban nincs különlegesség.
- Szerintem meg lesz vele elégedve - mosolyog rám kedvesen Bernard úr.
A nadrág  furcsa szabású, és az egész pocakom kint van belõle, de végülis... nem áll rosszul, azt magamnak is be kell vallanom. Felsõnek egy rövidebb, fekete ing-félét választott Bernard úr. Szerinte ezzel, ha ki lesz fésülve szépen a hajam, akárkit el fogok tudni varázsolni. Remélem, hogy igaza lesz, ugyanis nem szeretnék rossz benyomást kelteni a gazdában, és a barátaiban.

 * * *

- Yukio, siess kicsit, ha még a hajad is ki kell fésülnöm - kiabál be a fürdõszobába Bernard úr.
- Igyekszem, csak tényleg nehézkes úgy zuhanyozni, hogy a hajam ne legyen vizes - ellenkezek finoman, de õ csak felnevet.
Percekkel késõbb szerencsére tényleg elkészülök, és felveszem a vett ruhákat. Egyelõre ennyit vettünk, ami ma estére megfelel, a többit majd a gazda eldönti, hogy szeretné-e ha több ruhám lenne. Neki nem mutattuk meg, eleve sok dolga volt és Bernard szerint jobb meglepetést okozni neki, így nem erõltettem a dolgot, bár nagyon izgulok, hogy mit fog szólni a nadrághoz. Picit még mindig merésznek érzem, de Bernard szerint a gazda ízlésének pont meg fog felelni.

Amikor végül már a hajam is kész, és a ruhák is rajtam vannak, csak egy pici illatszert teszek magamra, amit még régebben kaptam az egyik gazdámtól. Kellemes illata van, igazán bódítóan hat a férfiakra, ezért csak különleges alkalmakkor használom.
- Yukio, gyere, a gazdád lent vár - mondja Bernard, mire felkelek, megigazítom magamon a ruhát és elindulok lefelé. Picit feszengek ugyan a ruhákban, de nem jelent gondot, ha a gazdának tetszik, akkor mindent megért.
Ahogy leérek, õ már ott áll, elegáns, fekete, nyugati öltözékben. Ahogy lelépek az utolsó lépcsõfokra, még mindig engem néz és kezdek zavarba jönni.
- Nem tetszik a ruhám,gazdám? - kérdezem halkan. - Mert még... vehetek fel másikat, bár elegáns nincsen - hajtom le a fejem, de kicsit közelebb lépek. A nyakamhoz hajolva szippant egyet... - És... elnézést, ha nem kellett volna az illatszer, csak néha szeretem vele meglepni a gazdámat - suttogom. Kezdek félni picit...

- Mit szeretnél csinálni? – kérdem olyan közel hozzá, amennyire csak lehet.

- Szeretnélek kényeztetni – suttogja.

Azzal a lábaim elé is heveredik, gyakorlott mozdulatokkal szabadítja ki a férfiasságom a börtönébõl. Elámulok rajta, hogy mennyire gyakorlatias. Mintha már több évtizede ezt csinálná. Lefogadom, pontosan tudja, melyik gyengepontjaimat keresse. Egy pillanat alatt kiismerhetett.

Látom, egy pillanatra rácsodálkozik a micsodámra. Ch, nem láttál még ilyet, mi, szivi? Büszke is vagyok rá, eddig minden partnerem tökéletesen elégedett volt velem.

 - Csináld – vetem oda, hogy végre nekilásson a munkának.

Nem is tétlenkedik, hamarosan becézõ ajkai közé fogad. Méghozzá tövig, és ez nekem rohadtul tetszik. Mindenem bizsereg, ahogy megérzem a nyelvét a férfiasságom körül táncolni. A hajába markolok, és én kezdem el diktálni a tempót. Túl lassú, nem tetszik ez nekem. Gyorsan túl akarok lenni rajta, semmi kedvem most a dolog elnyújtásához. Szerencsére remekül végzi a dolgát, így hamarosan a szájába is élvezek. Örömmel tisztítja meg a férfiasságomat, mintha valami édes szirupot nyalogatna. Csodálva figyelem, ahogy lassan a lábaimhoz telepszik, ám nem bírom megállni, hogy ne képzeljek el vele egy gyors menetet.

- Ez jó volt – sóhajtom.

- Örülök, hogy gazdám élvezte – mosolyog fel rám.
- Ilyet gyakran fogunk játszani – vigyorgok rá, majd magamhoz intem.
- Alig várom – feleli.

Nem tudom, õszintén-e, bár a tekintetébõl látom, hogy tetszem neki.
- Tetszik? – hajolok hozzá, miközben a combját kezdem simogatni.
- Nagyon – nyüsszen, mikor a férfiasságára kúsznak az ujjaim.

Hoppá, valakinek itt merevedése van… és nincsen gatyája!
- Nincs rajtad alsó? – kérdem sunyin vigyorogva.

Ez tetszik!
- Ilyenkor nem szoktunk felvenni. Ha a gazda megkíván minket, alsó nélkül könnyebben hozzáférhetõek vagyunk – darálja el.

Vigyorogva az ujjaim közé veszem, és lassan kényeztetni kezdem. Ennyi kijár neki a jó munkáért.

- Ez valóban praktikus megoldás, át fogom gondolni - tûnõdök, miközben lassan levetkõztetem.

Az elém táruló látvány szinte sokkol, a fiú teste gyönyörû. Holt sicher, hogy vele fogok villogni mindenhol. Ilyen gyönyörû teremtést még életemben nem láttam, pedig volt dolgom már egynéhány emberrel!

A mellkasához hajolok, és megszívom a mellbimbóját, mire õ a markomba élvez. Hoppá, ennyire feltüzeltem volna pár érintésemmel? Vagy régen kényeztette volna bárki is? Áh, nem hiszem…

- Ejnye - korholom.
- Elnézést kérek – motyogja elpirulva. 
- Nem baj - sóhajtok fel. - Én megyek, van egy kis dolgom. Te zuhanyozz le, és öltözz át. Pakolj ki, aztán majd felkereslek. Bernard elvezet a vendégszobába.

Felöltözök, majd hagyom, hogy õ is rendbe tegye magát, aztán kilépek a folyosóra, ahol már egy szolgáló vár.

- Vezesd a szobájába, aztán gyere utánam –adom ki a parancsot, majd elindulok a dolgozóm felé.

Mikor már elváltunk, még hátrapillantok rá, aztán vigyorogva belépek a dolgozómba. Rám nézett, biztos vagyok benne, hogy érez valamit. Ha mást nem, legalább csodálatot.

Az esti parti részleteit bújom, mikor Bernard lép be hozzám.

- Elégedett a fiatalúr? – kérdi mosolyogva.

- Tökéletesen! Ez a fiú… kész fõnyeremény!

- Meghiszem azt, uram. Igen szép az arca.

- Ahogy mondod, Bernard. Épp ezért támadt egy fura ötletem.

- Micsoda, uram? – kérdi érdeklõdve.

- Vele fogok megjelenni a partin.

- Vele? – nyújtja elõre a nyakát.

- Így van, Bernard! Sugárzó, üde, szép! Pont ilyen kell mellém.

- De, uram, annyi szép modell verseng a kegyeiért.

- Ch, modellek, már unom õket! Valami új kell, amivel megbotránkoztatom a népet.

- Azzal a fiúval mindenképp meg fogja. Pláne, ha kiderül, honnan is szalajtotta.

- Ugyan, Bernard, kit érdekel?? Egy ilyen szépségre vágytam már mióta. Sokkal tetszetõsebb, mint egy gyémánt.

- Ahogy gondolja, úrfi, de emlékeztetnem kell rá, a fiú nem biztos, hogy hozzászokott az ilyen kifinomult társasághoz.

- Kit érdekel, majd csendben marad – vigyorodok el.

Bernard meghajol, majd elmegy a tisztítóba a szmokingomért, ahogy meghagytam neki. Pár óra munka után úgy döntök, ideje meglátogatni a madárkámat. Mikor a szobájához érek, épp az ablakot nyitja ki, amitõl huzat támad, a szél pedig erõszakosan kap a hajába.

- Csak óvatosan – nézek végig rajta.

Mosolyogva bólint, majd letérdel elõttem, és az ölébe ejti a kezeit.

- Mondd csak, sok ruhád van? – kérdem.

- Nem igazán – rázza meg a fejét.

Hm, sejthettem volna.

- Remek, akkor Bernarddal elmész ruhát venni. Este te kísérsz majd el egy barátom partijára.

- É-én? – dõl elõre.

- Te. Valami probléma van vele?

- Dehogy! – emeli fel a kezeit. – Csak meglepõdtem.

- Hát ne lepõdj. Ne törõdj a ruhák áraival, olyat válassz, amiben gyönyörû leszel. Bernard majd elvisz a legjobb szalonokba, ahol kedvedre válogathatsz. Megfelel?

- Tökéletesen – mosolyog rám.

Fura csillogást látok a szemeiben. Hirtelen kedvem támad, hogy ledöntsem õt.

- Rendben, indulj – bólintok.

Feláll, megigazítja a kimonóját, és kifelé veszi az irányt. Elkapom a karját, majd magam elé húzom.

- De nem most – döntöm el a fejem, miközben az ajtónak dõlök, az pedig becsukódik.

Értetlenül néz rám.

- Most játszani fogunk – vigyorgok rá, mire õ is mosolyogni kezd.

Az arcához hajolok, és lágy csókot hintek az ajkaira. Viszonozza a csókot, fürge ujjai már a hajamba is túrnak. Imádom, hogy ilyen gyakorlatias, egy pillanat alatt képes felizgatni. Az állánál fogva tolom el kicsit a fejét, amíg az ágyra döntöm. Ráfekszek, hogy szorosan összesimuljunk. Érzem, újból merevedése van, és ez engem is teljesen beindít. A szájába sóhajtok, mikor körkörös mozdulatokat tesz a csípõjével, ezzel pedig még tovább ingerel. A combjára marok, mire halkan nyüsszenve karmol végig a hátamon. Ebbõl megint gyors menet lesz. Megszabadítom a kimonótól, majd élvezettel harapdálok végig a nyakán. Olyan puha, selymes a bõre, hogy gyönyör hozzáérni. Lassan birtokba veszem a kecses vállát is, majd a mellkasához hajolok, és megszívom a mellbimbóit. Élvezettel nyögdécsel, azt hiszem, tetszik neki, amit csinálok. Õ sem rest, finom ujjaival a hasamat cirógatja, majd az övem után nyúl, és bontogatni kezdi a nadrágom. Ezt már szeretem!

Vadul marok az ajkára, mikor legnagyobb döbbenetemre megcsörren a telefonom. Morogva kapom a fejem a zsebem felé, majd kihalászom belõle a telefont. A barátom az, aki a partit rendezi, így kénytelen vagyok felvenni. Csalódottan mászok le a kis kedvencemrõl, majd a zöld gombot lenyomva emelem a fülemhez a ketyerét. Nem törõdik a hoppon maradt petemmel, majd alkalmazkodik a helyzethez. Remélem, a ruhavásárlást nem felejti el, mert számomra rohadt fontos ez a kurva parti… Ez abból is látszik, hogy képes voltam még a szeretkezést is feláldozni miatta.

Várok, várok és várok! Kezdek kicseszettül türelmetlen lenni. Hol lehet már?! És ha átbasztak?? Nem, biztosan nem. Hallottam egyet, s mást azokról a kereskedõkrõl. Értik a dolgukat. De mi van, ha… ?

- Uram, Uehara Yukio megérkezett – lép oda hozzám Bernard, a fõkomornyik.

- Pompás! – csapom össze a tenyereimet, majd elindulok kifelé.

Kisietek, majd az épp leparkoló kisautóra szegezem a tekintetem. Az az álomszép fiú ül benne, akit kinéztem magamnak. Hófehér, porcelán bõre csak úgy világít a vérvörös kimonója alól. Ajkai teltek, csókra éhezem tõlük. Szinte látom magam elõtt, ahogy karcsú teste meg-megvonaglik fölöttem, vékony ujjaival a hajába túr, és a nevemet sikoltja. Õrjítõ!

- Õ az? – lépek oda az érkezõktõl, és kérdem meg Robertet, az egyik komornyikot.

- Igen, uram – feleli.

Nagyszerû! Már alig várom, hogy tüzetesebben is megismerjük egymást. Mondjuk ruha nélkül. Látni akarom a testének minden pontját. Be akarom barangolni a bõrének minden centiméterét, és… ! Fel akarom õt falni. Igen.

A karja után nyúlok, majd hirtelen ötlettõl vezérelve a fenekébe marok. Felnyög, tökéletes reakció. Nem is vártam mást. Azt hiszem, tetszem neki. Bár valamiért nagyon nem akaródzik neki rám néznie. Megtilthatták neki? Ch, tudhatná, hogy az én házamban új szabályok uralkodnak.

- Yukio... – suttogom a nevét, majd eltaszítom magamtól, hogy szemrevételezzem. - Még mindig milyen jól nézel ki.
- Köszönöm – hajol meg.

Fura, ez is valami eszement tradíció része lehet, amit én nagyon nem csipázok. Az álla alá nyúlok, úgy emelem fel a fejét. Még mindig nem néz rám…

- Ha le kell bukni, észre fogod venni, ne izgulj – vigyorgok rá. - Nem nézel rám?
- Amíg nem kapok engedélyt, nem tehetem – feleli tárgyilagosan

- Akkor engedélyezem - vonom fel a szemöldököm.

Azt hiszem, hozzá kell szoknom, hogy mindenre engedélyt kell, hogy adjak. Õ nem az a pofátlan, önkiszolgáló ribanc, mint a többi ágyasom. Nem, õ teljesen más. Oda kell figyelnem rá, törõdni vele. Tényleg, mint egy háziállat. Csak õt meg is lehet kefélni, heh!

Fura, de még a hideg is kiráz a pillantásától. Látom a szemeiben a fájdalmat, dee… mintha némi hála is csillanna bennük. Ah, kit érdekel, van, aki jobb helyre születik, van, aki szar helyre, ez ellen nem tudok mit tenni. Vagyis de, mert elhoztam õt a nyomorból. Kíváncsi leszek, itt jobb helye lesz-e, mint ott.

- Tetszem neked, Yukio? – kérdem.

- Nagyon – leheli.

Helyes, ezt a választ vártam!

- Te is nekem – búgom a fülébe.

Látom, ahogy kirázza a hideg, ahogy az apró végtagjain megfeszülnek az izomrostok. Legszívesebben belé harapnék, de nem azért vettem, hogy összetörjem már az elsõ használatra. Vele finoman fogok bánni. Õ az én porcelánbabám, a gyûjteményem ékköve!

- Csókolj meg! – súgom a fülébe.

Kábán rám pillant, majd abban a pillanatban az ajkamra tapasztja az övéit. Meglepetten húzom fel a szemöldökeim. Oké, ez a dolga, de… azt hittem, ellenkezni fog. Mindegyik ilyen engedelmes, vagy csak kifogtam a legszófogadóbbat?

A derekára simítva viszonzom a csókját, majd az ajkába harapva húzom el a fejem. Sunyi vigyor ül ki a képemre, ahogy látom, kissé elpirult. Tehát nem hazudott, tényleg tetszem neki. A karjánál fogva rángatom fel az emeletre, majd a legutolsó lépcsõn megállok, és a hall felé fordulok.

- Bernard! – kiáltok az öreg után.

- Igen, uram? – lép elõ azonnal a hûséges komornyik.

- Kérem, vigye fel Yukio holmiját a vendégszobába!

- Máris, uram – hajol meg.

Lenézek a megilletõdött fiúra, majd tovább vonszolom végig az emeleten. Nem szól, nem kérdi, hová megyünk, talán azt hiszi, lebaszom érte.

- Hé!

- Igen? – pillant fel rám.

- Ez nem az a hely, ahol eddig voltál. Ha kérdésed van, kérdezz! – morgom, idegesít, hogy olyan, mint egy fa.

- Tényleg lesz szobám? – kérdi halkan.

- Valahol Neked is laknod kell. De ha nem tetszik, felõlem, kirakhatlak a kutya mellé is – nézek le rá.

- Ne, ne! Jó lesz. Köszönöm – hajol meg.

- Ezt az idétlen hajbókolást is mellõzd – vetem oda neki.

- Bocsánat – szegi le a fejét.

Mélyet sóhajtva ülök le az ágyam szélére, a nézelõdõ fiúra nézek. Egy pillanatra belegondolok, mi lett volna velem, ha nem ide születek. Nyomorban élnék, talán engem is megdugna minden jött-ment.

- Gyere ide!

Már ugrik is, apró lábaival az ágyamhoz araszol.

- Ülj az ölembe!

Engedelmeskedik, óvatosan a combjaimra helyezi magát. Mintha zavarban lenne, felhúzza az egyik vállát. Öreg hiba, lecsúszik róla a kimonó, így tökéletes rálátást kapok arra a hófehér, gömbölyû vállra. Vigyorogva hajolok oda, és csókolok rá, mire felsóhajt. Nem tudom, tényleg élvezi-e, vagy csak megjátssza magát, hogy engem felizgasson, de végtére is, eléri, amit akart.

- Mi tetszik bennem? – suttogom, miközben lassan birtokba veszem a nyakát.

- Az arcod, a szemeid, az ajkaid, a tested – túr a hajamba a tarkómnál.

Vigyorogva harapom meg kissé erõsebben a nyakát, hogy ott is maradjon a nyoma. Nem engedem el. Fura, beteges vonzalmat érzek a teste iránt. Sosem volt dolgom ilyen fiatal és ilyen törékeny fiúcskával. Meg akarom õt tartani. Rásütöm a bélyeget, õ az enyém. CSAK az enyém!

Magabiztos. Ez az a szó, ami elõször az eszembe jut. Bárhonnan is nézem, nehéz lehet õt megtörni. Olyan, mint a sziklaszirt, mely rendíthetetlenül tûri az ádáz habok ostromát. Hm, kihívás, harc, gyõzelem. Nem, ez nem lesz egyszerû menet. Talán vérben úszva kúszunk majd egymás felé a végén. Talán mindketten belehalunk. Nem érdekel, provokál a tekintetével. Mindene merõ gúny, lenéz engem, tisztán látom. Talán azt hiszi, éretlen vagyok, s mi több, zöldfülû. De felveszem a kesztyût, kiismerlek, s majd csak azután fogok lecsapni rád. Lássuk, ki is vagy valójában!

 - Magamtól is szívesen mesélek. Bár nem olyan szórakoztatóan, mint az a fiatal fiú az imént.

Hm, fura. Magabiztos, törhetetlen a hangja. Úgy hasítja a levegõt, mint az éles kés a vajat. Csodálatra méltó teremtés. A férfiasság igazi szobra.

- Mégis mirõl beszél? Gusztustalan ilyet feltételezni! – csattanok fel színlelt dühvel.

Hm, milyen eleven és mégis milyen nyugodt. A vesémbe lát azokkal a szemekkel. Mintha kiolvasná belõlem az igazságot. Még sosem találkoztam ilyen emberrel. Sosem éreztem, milyen egy igazi vetélytárs. Azt hiszem, ha vele kívánok megmérkõzni, durvább fegyvereket kell bevetnem, mint az átlagembereknél. Ha azt vesszük, õ olyan, akár egy démon. Ha nem lennék szkeptikus, azt hinném, nem evilági teremtés.

 - Mondjuk úgy, fiatal koromat idézi fel. Én is szerettem cserkészni. Mára már megváltozott a módszer, de a cél ugyan az maradt. Szívesen mesélek, nem kell ehhez informátort szereznie. Vagy talán tévedek, és csak menekül elõlem? Mindkettõ igazán mókás! Húsz perc múlva az erkélyen, ha gondolja, úgy sem érdekel az agyonrágott köszöntõ beszéd.

Tehát vadász vagy. A csudába is, meg kell válogatnom a szavaimat, ha Veled beszélek.

- Köcsög – morgom, majd faképnél hagyom.

Igen, a sértett kisfiú álcája tökéletes lesz számára. Nem hagyom, hogy kiismerjen. Nem hagyom, hogy belelásson a mindennapjaimba, nem hagyom, hogy felismerje a mozdulataimban rejlõ rutint. Nem!

Hajt a kíváncsiság, hajt az adrenalin utáni féktelen vágy, így 20 perc múlva megjelenek az erkélyen. Ott van, hibátlan alakja ijesztõen sötétlik az éjszakában. A pezsgõ oltalmazó buborékfala mögé rejtõzök, neki is viszek egyet. Talán értékeli a nemes gesztust, és nem kíván keresztben lenyelni. Bár inkább érzem azt, hogy játszik velem. Mint a macska az egérrel. A szürke rágcsáló álcája mögött azonban egy igen vérmes kandúr rejtõzik, aki csak arra vár, hogy elkaphassa ellenfelét.

 - Zsenge koromba örömmel hajlottam volna akaratába!

Mégis mit akarsz ezzel? Kizökkenteni? Elhitetni velem, hogy szemernyi esélyem is van? Nocsak, igazán nagy játékos lehetsz, ha így taktikázol.

- Ki vagy? – kérdem hirtelen.

 - Ó én? Csak egy termálláncolat vezetõje. Nem vagyok fontosabb ember, mint bárki más. Ha a munkámat nézzük. Egészségére.

Hazudsz, átlátok rajtad. Még nem akarod feltárni az igazi valódat, még nem. Lassan be akarsz kebelezni, hogy aztán pusztíts el, egy mindent eldöntõ csapást mérj rám. Ezt akarod?

 - Egészségére – koccintunk.

 - Hogy mától ön, az enyém.

Hogy… mi? Döbbenet ül ki az arcomra. Én? A tiéd? Ne nevettess! Utat engedek érzelmeimnek, és hozzávágom a pezsgõspoharat. Milyen jól esik! Pedig sosem voltam indulatos ember. Továbbra is ragaszkodnom kell a szerepemhez. Még ha úgy érzem is magam, mint egy kivénhedt színész, aki utolsó szerepébe kapaszkodva próbál kijutni a névtelenség mocsarából, muszáj!

Randevúra hív. Holnap estére. Micsoda pofátlan alak, mégsem hibáztatom. Érzem magam is a szenvedélyt, ami a játékunk miatt átjár mindkettõnket. Kíváncsi vagyok, túlságosan is kíváncsi. Nem szabad óvatlannak lennem.

Faképnél hagy, de nem érdekel. Az agyamban tekergõ fogaskerekek vadul dolgoznak. Talán sikerül fülön csípnem holnap ezt a férfit. Bárhogy is alakuljon.

Másnap elintézek mindent, hogy estére tökéletesen szabad legyek. Nem akarom, hogy bárki is zavarni merjen a játék közben. Az est leszálltával mássá változok, cseppet sem hiányzik, hogy zaklassanak a „normális” életem részleteivel. Megjelenek háromnegyed nyolckor az étteremben, majd helyet foglalok. A férfi jóval utánam érkezik. Íme, az elsõ döfést meg is kapja.

- Késtél – köszöntöm.

Alkalmasabb köszöntést nemigen tudtam volna kitalálni. Hiába, néha tehetetlen vagyok, ezt el kell fogadnom.

- Csak stílusosan – feleli.

Igen, a tökéletes belépõ. Úgy illik. Csendben bámul, talán azt várja, hogy megszólaljak. Hogy a szóhasználatommal és mozdulataimmal még többet eláruljak magamról. Legyen.

- Meg sem kérdezed, mit dolgozok? – kérdem.

Nem felel, mereven bámul.

- Bróker vagyok. Már elég régóta csinálom, nem állok senki alkalmazásában – folytatom.

Feszülten figyel. Bár nem látszik rajta, én mégis látom, ahogy ragadozó módjára fürkészi a tekintetem. Gondoljon átlagosnak, gondoljon gyengének, ez nekem csak kedvez. Muszáj alsóbbrendûnek mutatnom magam, hogy kimutassa a foga fehérjét.

A ránk ereszkedett csendet az asztalunkhoz lépõ pincér töri meg. Köszönt, majd szolgálatkészen kihúzza magát.

- Mit hozhatok az uraknak? – kérdi.

Szerencsétlen, a talpam kell nyalnod, hogy megfelelj. Bármit megtehetnék Veled, akár a földbe is tiporhatnálak, csak tehetetlenül vergõdnél alattam, s míg én bocsánatkérésekben fürdök, Neked egy cipõtalppal az arcodon kell távoznod.

Nem vagyok játékos kedvemben, minden erõmet leköti a velem szemben ülõ félisten. Steaket rendelek burgundival. Ha valakivel eszek, mindig biztosra megyek. Imádom ezt a kombinációt, ráadásul azt sugallja, hogy tehetõs ember vagyok. Bár tudom, ez már a körülöttem lévõknek mind feltûnt.

Miután megkaptuk az ételeket, „beszélgetésbe” elegyedünk. Az átlagembernek úgy tûnhet, rideg, távolságtartóan viselkedünk egymással, pedig ez nem igaz. Csupán ízlelgetjük egymást. Kóstolgatunk apró falatokat a másikból.  Feszült figyelemmel kísérjük végig a reakciókat, elfojtott szavakat, majd a vacsora végeztével egyszerre állunk fel az asztaltól.

- Egy pillanatra – intek neki, miután mindketten kiléptünk a vörös függönyökkel díszített bejáraton. Felém fordul, mire én a nyakkendõjébe marok, és a lehetõ legközelebb hajolok hozzá.

- Sosem leszek a tiéd – sziszegem, majd a szájára lehelek, és sarkon fordulok.

Mielõtt kilépnék az utcára, mély lélegzetet veszek, és a rideg ábrázatú férfihez fordulok.

- A nevem Kazuhiko… érd be ennyivel – vetem oda búcsúzóul, majd faképnél hagyom.

Pár napja küldtek egy meghívót. Szép, fehér borítékost, ahogy illik. Világ életemben oda voltam a partikért. Sok ember egy helyen. Szinte magam elõtt látom a csacsogó hölgyek hófehér vállát, érzem a parfümillatú párát, hallom az elhaló sóhajokat. Az érzékeim ilyenkor kifinomulnak, csakis a leendõ prédáimra tudok koncentrálni.

Nappal egy csendes, fánkzabáló ember vagyok, aki a számok birodalmában bolyongva keresni a kenyerét, éjjel azonban átváltozok. Levedlem magamról a bárány gúnyáját, eldobom az ártatlan ember maszkját, és felfedve farkas valómat, indulok az éjszakába.

A gardróbom elõtt állva igyekszem kihalászni a megfelelõ holmit. Egy vámpír eleganciájával akarok tündökölni. Azt akarom, hogy minden figyelem rám irányuljon, minden tekintet rám szegezõdjön. Én olyan vadász vagyok, aki nem rejtõzik bozótok sûrûjébe, nem veti magát falak oltalmába. Én az a vadász vagyok, aki az áldozat szemeibe néz, mielõtt meghúzza a ravaszt.

A telefonom csörgése riaszt fel gondolataimból.

- Basszus – mormogom, majd kikapcsolom a riasztást.

Tudtam jól, ha nem kezdek el idõben készülõdni, elkések. Persze a tökéletes belépõhöz elengedhetetlen, hogy kicsivel késõbb érkezzek, mint a többiek, de a jelentõs késés már pofátlanság.

Kiszámolással választom ki az egyik Armani öltönyömet, hozzá a megfelelõ inget és cipõt. Adnom kell a külsõségekre, ha tetszeni akarok bárkinek is. Ez a parti kicsit más, mint a többi. Általában céges bulikon vettem részt, ez azonban teljesen magánjellegû. A legjobb barátom bátyja rendezi. Ott lesz a város krémje, hm.

Magamra cibálom a kikészített ruhadarabokat, majd a telefonomat, pénztárcámat és slusszkulcsomat zsebre vágva útnak indulok. Csak pár utcányira van a rendezvény, én mégis kocsiba vágódok. Azt mondják, egy jó autóval lehet pozitív elsõ benyomást tenni. Hát tegyünk róla.

Behörrentem a vadiúj, éjfekete Maseratimat, és útnak indulok. Alig tíz méter után pirosat kapok. Nevetséges, gyalog elõbb odaérnék. Morogva kivárom, amíg zöldre vált az átkozott lámpa, majd eleresztem a kicsikém. A kocsi halkan morogva szalad az aszfalton, akár egy kecses nagymacska.

- Üdvözlöm! – hajol az ablakomhoz egy alkalmazott, miután megérkezek.

- Jó estét! – viszonzom a köszöntést, majd a kocsiból kiszállva a kezébe nyomom a slusszkulcsot.

Felesleges szócséplés helyett befelé veszem az irányt. Alighogy belépek, legjobb barátom rémült arckifejezéssel vágódik elém.

- Már egy órája itt kellene lenned! – sipítja.

Hm. Lehet, hogy nem is fél 10, hanem fél 9 volt a meghívón?

- Sajnálom, dolgom akadt – füllentem.

- A nyitóbeszédrõl sikeresen lekéstél!

- Az mindig unalmas – veregetem meg a hátát, majd továbblépek.

Árgus szemekkel figyelem a felhozatalt. Legelõször is a svédasztal vonja magára a figyelmemet. Bõségesen meg van pakolva. Szép! Amúgy is bekapnék valamit. Aztán lassan engem is bekaphatnak.

Az asztalhoz lépek, és elveszek egy miniatûr szendvicset. Valami krémes halpürével lehet töltve, az íze borzalmas. Épp a földig érõ terítõ alá rejteném az ételt, mikor odalép mellém a kõolajfúró vállalat vezérigazgatója.

- Végre találkozunk, Kazuhiko – sóz oda a hátamra.

Halkan köhécselve igyekszem legyûrni a torkomon akadt, pocsék ízû falatot, majd az idõs férfire emelem a tekintetem.

- Nagyon örvendek, uram – nyújtom a kezem.

Õ vigyorogva kezet ráz, majd karon ragadja a hozzá legközelebb álló fiút, és magához húzza.

- Õ az unokaöcsém, Marko. Közgazdaságtant tanul, igaz, kölyök? – vágja a fiút is hátba az öreg.

A fiúcska nyekkenve lép elõre, majd pironkodva bólint.

. Példát vehetnék Kazuhikoról, látod, hová jutott? – magyarázza az öreg.

Nos, igen. A sok tanulás, alkarra írt puska és baráti jó szándék valóban idáig juttatott.

- Lusta egy kölyök ez, ha muszáj, sem tanul.

- Ugyan, a fiatalok mind ilyenek, ezért felesleges bántani – búgom negédes hangon.

A fiú tovább vörösödik. Sejtem, miért viselkedik így, egy végsõ próbával azonban ténylegesen megbizonyosodhatok róla. Mivel nem ittam órák óta a szám már jócskán kiszáradt.

Lassan kidugom a nyelvemet, és végigvezetem az ajkaimon, majd kedves mosollyal fordulok az igazgató felé. A fiú nem tudja, a szemem sarkából õt figyelem. Amint megpillantja a nyáltól csillogó ajkaimat, eltátja a száját, majd oldalra kapja a fejét. Ez a jel, a vadászat elkezdõdik.

Az igazgató hamar tovaröppen, hogy másokat is szórakoztasson lapos humorával, én pedig jó fenevadhoz híven várok. Nem telik el 10 perc, a fiú magányosan letelepszik az egyik kanapéra. Vigyázz, kész, rajt!

Pillanatok alatt mellette termek. Nem ellenkezik, így leülök mellé. Hamar megtaláljuk a közös hangot. Én is voltam fiatal, tudom, mit érezhet a kölyök. Észrevétlenül adogatom a kezébe a pezsgõspoharakat, majd hirtelen ötlettõl vezérelve felállok, és otthagyom.

Egy robosztus, galériás lakás ad otthont a rendezvénynek, így szerencsére az emelet bõvelkedik a kényelmesebbnél kényelmesebb szobákkal. Észrevétlenül felosonok a sötét emeletre, mintha csak a mosdót keresném. Hamarosan halk léptek zaja üti meg a fülemet. A zaj forrása hamarosan a zakóm hátuljába mar, és követelõzõen magához von. Marko csillogó szemekkel bámul rám, úgy tûnik, egy teljesen más világban jár.

- Dugj meg! – nyöszörgi.

- Mit képzelsz magadról? Ez egy vendégekkel teli ház! – játszom a felháborodottat.

- Nem érdekel… akarom – sóhajtja.

Nem kell soká várnom, a prédám önként sétál bele a csapdámba. Egy sötét szobába húz, ami leginkább egy hálószobára emlékeztet. Hatalmas ágy, méretes szekrények és egy fésülködõasztal, melynek tükre pont az ággyal egyvonalban van. A legperverzebb álmaim váltak valóra egy pillanat alatt.

Sunyi mosolyra húzom az ajkaimat, mikor ráfordítom a kulcsot a zárra. A fiú ekkora már önként megszabadult ruháitól, és epekedve várja a csókomat. Pillanatok alatt ott termek mellette, és megadom neki, amire vágyik. Nem sokszor csókolózhatott életében, érezni rajta a tapasztalatlanságot. Az aktus hamar lezajlott, gyakorlatiassága híján is hihetetlenül élveztem.

- Ugye… felhívsz majd? – nyöszörgi a fiú.

- Persze – vágom rá azonnal.

Részeg, még az sem tûnik fel neki, hogy a számát sem tudom. Mint aki jól végezte dolgát, belebújok a ruhámba, és visszaosonok a társaságba. Nem szúrok szemet senkinek, így nyugodtan sétálok a pezsgõspoharakhoz. Felemelem a fejem, úgy érzem, figyelnek. A gyanúm beigazolódik, valakinek mégis feltûnök. Egy férfi áll a falnál, a tekintete szinte felnyársal. Ki ez? Még életemben nem láttam.

Meg kell hagyni, nem tudom szavakba önteni a csodálatot, ami úrrá lesz rajtam a látványtól. Egy szó ugrik csak be: Gyönyörû.

Bevallom, legelõször a féltékenység hulláma söpör végig a testemen, majd elönti a szívemet a kíváncsiság. Hirtelen mindent tudni akarok róla. A tõzsdén sem tûröm a versenytársakat, letarolom õket, mint egy kombájn. Õ azonban más. Magabiztosságot és tökéletességet sugároz. Õ nem az a fajta ember lehet, aki csak úgy hagyja magát lekaszálni. Lehetséges, hogy egy potenciális versenytársba botlottam?

Sunyi mosolyra húzom a számat, majd a poharamat megemelve köszöntöm. Megpróbálom kizökkenteni a szavak nélküli üdvözlettel, majd, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordítok neki, és a csacsogó tömeg felé veszem az irányt. Meg kell találnom Dant, a barátomat, hogy kikérdezzem az ipsérõl.