- Egyébként ez mire jó? – kérdezem halkan, mert kezd feszültté válni a csend.
- Hülye kérdésre hülye választ tudok csak adni.
- És mi a hülye válaszod? – pillantok fel rá oldalról, csak hogy ne legyen meg az az öröme, hogy könnyedén lerázott.
- Kicsi vagy te még ehhez az információhoz.
- Miért, hány éves vagy te, hogy taknyosnak nézel? – csattanok fel, sértetten szaporázva meg a lépteim.
- Huszonkilenc – feleli fojtottan, és oké, talán kevesebbre számítottam, de basszus, még így se vagyok taknyos mellette a huszonkettõmmel. Mégse mondok semmit, mert közben elértünk a megcélzott épülethez. Elõkotrom a kulcsom, és már dugnám be a zárba, mikor hirtelen a hátamhoz simul. - Biztos vagy te ebben? – kérdi suttogva, egészen rám hajolva. - Nem félsz tõlem?

Sebesen nyitom a zárat, és lököm be az ajtót, hogy belibbenhessek rajta. Nem azért, mert félek tõle, hanem mert segítõkészségbõl, és nem gyors numera reményében hívtam fel.
- Most akkor megmosakodsz vagy eltakarodsz? – vonom fel a szemöldököm, felé fordulva. Megkapta az opciókat, ezek közül választhat. Belép utánam, így úgy veszem, az elsõ lehetõséget választotta.

- Itt a mosdó – mutatom az utat, mikor már a lakásban vagyunk. Dongó ezt a pillanatot választja, hogy kis híján levigye a fejét.
- Ez mi a szar volt? – mered rám, mintha legalábbis én dobtam volna el a feje mellett a cipõmet.
- A papagájom – felelem nemes egyszerûséggel, és hátat fordítva neki, megcélzom a mûteremnek kialakított nappali részt. Gondosan elrakom a gépet, adok kaját Dongónak, majd átcaplatok a hálóba, hogy elkezdjek készülõdni a lefekvéshez.
Éppen az ablakot nyitom ki, hogy kicsit frissítsem a levegõt, és a függönyt igazgatom, mikor meleg test simul hozzám, és Moris karol át a karjaim alatt. Ösztönösen próbálok szabadulni, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyul. Erõsen szorít magához.
- Nagyon ostoba vagy, hogy ilyen könnyelmûen meghívtál magadhoz… Akár meg is ölhetnélek – leheli a fülembe.
- Eressz el, te állat! – próbálom megrúgni, de nem találom el. Õ pedig a következõ pillanatban könnyedén megemel, és az ágyra dob. Rögtön megfordulok, de nincs idõm felpattanni, már felettem tornyosul.
- Mit is mondtál, tigris? – kérdezi, nekem pedig kell pár pillanat, hogy rájöjjek, mirõl beszél. - Szét foglak tépni ma éjjel – nyal az ajkaimra. Hevesen dübörgõ szívvel tolnám el, de meg se moccan, könnyedén esik neki a számnak. Olyan csókkal, hogy akaratom ellenére, egyre inkább reagálok rá, és remegve markolok biztos ponttért a felsõjébe.
- Nehh! – nyöszörgöm, de képtelen vagyok nem visszacsókolni. A testem elárul, felizgultam. Õ pedig elégedetten halad szájával lejjebb, majd olyat harap a nyakamba, hogy felsikoltok, és görcsösen a hajába markolok.
Nagyjából itt vesztem el teljesen az uralmat a testem felett, és tud velem azt tenni, amit akar, kezdve a pólóm lekapásával.

***

Borzasztóan indul a reggelem, ami már nem is annyira reggel, a fényekbõl ítélve. Elég egy moccanás, hogy tudjam, piszkosul durva éjszakám volt, és a mellettem heverõ seggfej nem sokat bajlódott az elõkészítésemmel, mielõtt belém vágta magát. Sõt, semmit… Magam se tudom, milyen érzelmek kavalkádjával, de magamra húzom teljesen a takarót, és úgy hallgatom, ahogy lassan mocorogni kezd.
- Tûnj el a lakásomból! – mordulok rá, a világért se dugva ki a fejem a paplan alól.
- Máris, csak felöltözök… - feleli ásítós hangon. Némán várom, hogy mikor tûnik el a súlya az ágyról, és mikor ez megtörténik, már könnyebbülnék meg, de aztán visszatér.
- Még itt vagy? – jegyzem meg ingerülten.
- Fogd be! – tenyerel a fejemre takarón keresztül. - Ha már ennyiszer nyögtél fel alattam, megvárod, míg felveszem a kibaszott ruhámat! – lök egyet rajtam, amitõl kis híján a földön kötök ki. Idõben kapom el a karját, és húzom vissza magam, csak a takaró szökik meg rólam közben. Így legalább tudok rá vetni egy dühödt pillantást. Nem mintha meghatná, de neki álljon már feljebb, miután ezt mûvelte velem.
- És még segíteni akartam rajtad… - engedem el, és visszabújok a takaró alá. Õ azonban hirtelen lerántja rólam, és elhajítja a fenébe. Ösztönösen állok neki takargatni magam elõle, már amennyire tudok mozogni fájdalom nélkül.
- Már mindenedet láttam, kár takargatni – jegyzi meg közönyösen, miközben feláll. Szemét köcsög, hát ennyire futja neki, miután olyan durva volt? - Mellesleg, ha nagyon tiltakozni akartál volna, lett volna lehetõséget megakadályozni – mosolyodik el gunyorosan, megcélozva a haló ajtaját. Sértetten, dühödten, keserûn vágom hozzá az elsõ kezem ügyébe esõ dolgot, történetesen egy párnát… Remek, ez biztos fájt neki…

Amint hallom, hogy záródik mögötte a bejárati ajtó, pattannék is fel, hogy elvágtassak a fürdõbe, de túl hirtelen és meggondolatlan volt a mozdulat. Fájdalmas nyögéssel nyúlok ki az ágyon, minden porcikámban érezve az éjjel történteket.
- Rohadék… legalább elõkészíthetett volna – sziszegem magam elé. Szégyen, nem szégyen…inkább szégyen, háromszor úgyis elélveztem, hogy minden volt, csak éppen gyengéd nem. Nemes egyszerûséggel, egy állat!
Sóhajtva pillantok az órára, és miután megállapítottam, hogy jó pár órámról lekéstem, úgy döntök a többire sincs értelme bevánszorogni. Így jó darabig heverek még az ágyon, a feltúrt, és szexszagú ágynemû közt, bõszen szidva Morist.

***

- Hé, Pay, itthon vagy?
Legszívesebben figyelmen kívül hagynám Caleb hangját, és a dörömbölését az ajtómon, de azzal csak azt érném el, hogy nekiállna hívogatni, és ha arra se reagálok, riasztja a húgomat, akinek meg van kulcsa.
- Pillanat! – kiabálom vissza rekedten. Basszus, nem hittem volna, hogy az éjjel ennyire megviselõdött a hangom is. Nehézkesen feltápászkodom a kanapéról, ahová átköltöztem a nap során, egy jó alapos zuhany után.
- Nem voltál ma egy elõadáson se – indít barátom, amint kinyitom az ajtót. – Minden rendben?
- Semmi gáz, csak elaludtam – felelem. Rosszul érzem magam, a kamu miatt, de mégse mondhatom el a legjobb barátomnak, hogy felhívtam magamhoz az egyetem hírhedt gondnokát, aki utána szépen gerincre vágott.
- Annyira, hogy még csak most keltél fel? – vonja fel a szemöldökét, kritikus pillantással mérve fel megjelenésem. – Szarul festesz.
- Kösz, én is szeretlek – felelem morcosan, és visszacsattogok a nappaliba. Elfoglalom a helyem a kanapén, nagyon figyelve, hogy egy pillanatra se tegyem le a seggem. Caleb már kiismeri magát nálam, eleget lóg itt ahhoz a többiekkel együtt, hogy ne kelljen semmit elé raknom, ha szüksége van valamire.
- Ugye ez nem azért van, ami a napokban történt? Mert ha ezen aggódsz, felesleges. Nem mindenkinek esett le, hogy biszex vagy, csak mert Moris magától megcsókolt. Oké, aki vette a fáradtságot, hogy utána járjon, már biztosra tudja.
- Honnan? – pislogok fel rá.
- Öh… Joshtól. Azt mondogatja minden rákérdezõnek, hogy te csábítottad el, és csak poénból volt veled, de õ nem meleg…
- Álszent barom – morgom, fejemet a kanapé párnájába fúrva. Josh az elsõk között volt, akivel egyetem elsõ évében volt némi kapcsolatszerûségem, de én dobtam, és ezt azóta se bocsátotta meg. – De Caleb, ennek semmi köze a csókokhoz, sõt, nincs semmi gond. Szar éjszakám volt, sokáig voltam kint fotózni, ezért aludtam el.
Barátom már nyitná a száját, hogy válaszoljon, de Dongó ezt a pillanatot választja arra, hogy kinyissa a lepcses csõrét:
- Rohadék…rohadék….elõkészíthetett volna. Fáj a seggem…
Elkerekedett szemekkel kapom fel a fejem, és vöröslõ arccal pillantok a papagájomra, aki ártatlan fejjel ücsörög az egyik festõállványom szélén.
- Payton… - kezdi Caleb figyelmeztetõ hangsúllyal, de semmi, de semmi kedvem magyarázkodni neki, vagy egyáltalán megemlíteni a történteket.
- Kérlek Caleb, ne most! Mindjárt megyek anya kiállítás megnyitójára, majd beszélünk. Csak nem errõl!

Végül sikerül õt rávennem a távozásra, bár láttam rajta, hogy nem zárta le a témát. Sajnos minden barátom tudja, hogy Dongó ugyan tud beszélni bármikor, az ilyen spontán hallott dolgokat csak akkor ismételgeti, ha élõben hallotta, és csak pár napig, aztán új témát talál. Nem nehéz levonni a következtetést…
Sóhajtva veszem rá magam, hogy valóban elkészüljek anya megnyitójára, és mikor nem sokkal késõbb húgom betoppan értem, már viszonylag elfogadható képet nyújtok.

- Mert szerinted ezért jár valaki a mosdóba? – fordulok felé lesajnálóan, mire éledezõ dühvel húzza el a száját.
- Azt beszélik buzi vagy. Ezek szerint ha kiteszem neked a farkam, leszopsz, mi?
- Biszex vagyok – javítom ki sóhajtva. Ezt nem tagadom, sose tettem, de nem is reklámozom, tehát nem tudom kitõl hallotta. Majd gonoszkás mosoly kúszik az arcomra, ha már õ szekál, én se maradjak ki… - Egyébként is jobb ízlésem van annál, minthogy veled kezdjek…
- Te kis fasszopó pöcs! – sötétedik el a tekintete, és kapásból tudom, hogy megint túl nagy volt a szám. Az elsõ ütését még ki tudom kerülni, de a mosdót nem arra találták ki, hogy túl sok menekülési teret biztosítson. A második betalál, én pedig vérzõ szájjal tántorodok neki a falnak, és estemben elkapom az egyik piszoárt. Az nagy csörömpöléssel jön velem a föld felé, de legalább sikerül kirúgnom közben James alól a lábát.
- Mi a fasz folyik itt? – ront be ekkor valaki a WC-be, és ahogy kissé szédelegve felnézek rá, felismerem benne az egyetem hírhedt gondnokát. Még nem sokszor láttam, de egy idõben mindenki róla beszélt.
 - Ne avatkozz bele, szépfiú! – pattan elé James, akinek sikerült közben feltápászkodnia. Szépfiú? És még én vagyok buzi, mi? A másik srácnak se tetszhet annyira a dolog, mert elkapja a karját, és lendületesen a falnak csapja.
 - Ismételd el, amit az elõbb mondtál, te kis szaros! – mordul a fülébe.
- Mi történik itt?! – toppan be az igazgató is, és persze egybõl félreérti a helyzetet. - Moris maga már megint bajt kever? – esik neki, hogy leszedje Jamesrõl.

- Nem csináltam semmit. Ezek ketten építették le a mosdót – mutat felénk a Moris nevezetû. Hé, én se önszántamból szaggatom a piszoárokat!  
- Hát persze… - Nem hisz neki, azt hiszem rajtam a sor.
- Megmentett – préselem ki magamból, miközben talpra küzdöm magam, és letörlöm a vért a számról.
- Valóban?
- James kezdeményezett, megütött, én belekapaszkodtam abba, amit találtam hirtelen, és letéptem esés közben a piszoárt… - Nem szép dolog az árulkodás, de perpill nem csak a saját bõröm mentem, szóval mindegy.
- Fogd be a pofád, te kis köcsög! – köp felém, mintha nem õ akart volna szopatni. Moris viszont kapná is el a nyakát, ha az igazgató nem állna be közéjük.
- Maga, menjen a dolgára! – küldi el õt, majd felénk fordul. - Ti pedig most velem jöttök az irodámba!
Kedvtelenül követem, de még visszapillantok a gondnok felé. Nem volt rá oka, mégis kihúzott a slamasztikából, pedig hirtelenjében azt hinné az ember, õ húz majd be nekem elõször, ha megtudja, hogy meleg vagyok. Még ha nem is… mert biszex vagyok, az nem ugyan az!

- Ezt még nagyon megbánod, Payton! – sziszegi James az arcomba, mikor végre elenged minket a diri. Remek… mert hiányzott még egy rosszakaró… amúgy se tudom mit van úgy oda, csak a kárt kell kifizetnie, semmi más baja nem esett. Szidja magát a gyerekes viselkedése miatt, ez mégis csak egyetem!
Hátat fordít nekem, és elmasírozik a folyosón, míg én is ugyan ezt teszem a másik irányba. Hirtelen viszont húgom csapódik nekem oldalról, és barátaim is ott vannak.
- Jól vagy, bátyó? – simítja a kezét Jess az arcomra, mire sóhajtva lekaparom magamról.
- Nem halok bele… Honnan tudtad?
- Kevin bent ült az egyik budiban, tudod, az a csendes, stréber srác, és mindent hallott. Õ mesélte el nekünk – röhögi el magát legjobb barátom, Caleb, majd kissé elkomolyodva vizsgálja meg a szám. – Jegeld, ha hazaértél, különben feldagad. És szólj máskor, ha gondod van valakivel!
- Nem így terveztem, hidd el – húzom el a számat, mire megfájdul. – A WC-re meg csak nem kísérgethettek állandóan.

***
Az órák végeztével szépen elindulok hazafelé, de a lépcsõnél összefutok a délelõtti sráccal. Ha már itt van, illene megköszönnöm a segítséget, nélküle jóval rosszabbul néznék ki.
- Köszönöm a délelõttit! – állok meg elõtte, de õ egyszerûen csak kikerül.
- Kopj le, öcsi! – túr a zsebébe, keresve valamit. Hát persze, õ se a kedvessége miatt lett felvéve ide, hanem büntetésbõl… Seggfej, és én még hálás voltam…
- Azt hittem normális fazon vagy, de látom, te sem vagy különb annál a bunkónál, aki ma képen vágott… - mormogom magam elé, de meghallja, és hirtelen felém fordul. Összerezzenek kissé a hirtelen mozdulattól, de aztán visszaerõltetem a megszokott kifejezést az arcomra.
- Ha meg akarsz dögleni, csak mondd, teljesítem az utolsó kívánságod! – indul meg felém, mire ösztönösen hátrálok pár lépést. Van azért bennem életösztön, még ha ez nem is mindig látszik, mikor kinyitom a szám. Ráadásul most kezdenek szállingózni hazafelé a többiek is, nyilvánosan ne verjen már el…
- Te is meg akarsz ütni? – kérdezem gunyorosan, de tartom a szemkontaktust, hogy lássam merre mozdul, ha megteszi.
- Tudok annál rosszabbat is – jegyzi meg halkan, mire rossz elõérzetem támad. - Szerzek még neked pár ellenséget… - ragadja meg a felsõmet hirtelen, és közelebb ránt magához. Nem kicsit döbbenek meg, és blokkolok le, mikor durván megcsókol, még csak esélyt se adva az ellenkezésre, és úgy belelendül, hogy még a viszonzásra is rávesz kissé. Aztán amilyen hirtelen kezdte, úgy hagyja abba is, és miután elengedett, elhúzza a csíkot.
Én meg ott maradok totális döbbenettel, vagy 200 sutyorgó, mûsort élvezõ diákkal körülöttem, akik közül végül Caleb terelget ki.

***

Másnap cseppet se boldogan ácsorgom már korán reggel a bejáratnál. A tegnapi incidens óta – és itt most nem a verekedésre gondolok -, felbolydult körülöttem minden. Persze eddig se rejtegettem a beállítottságom, de mivel nem tudták sokan, ritkán volt belõle gondom. Tegnap viszont vagy 200 egyetemista látta, akik persze imádják jártatni a szájukat, a facen még képek is keringenek, és ennek cseppet se örülök. Nem félek, hogy most majd többen akarnak megverni, teszek rájuk… de ugyan olyan idegesítõ azok zaklatása is, akik így potenciális trófeát látnak bennem. Valahogy nem tudom elhinni, hogy azok akik bökdösnek, meg túlfûtött üzenetekkel bombáznak, komoly kapcsolatot akarnának.
Nem mintha nekem az hiányozna olyan veszettül, de szeretem magam megválasztani a partnereim, és nem folyton lerázogatni a kellemetlenkedõket. Na jó, azért a verések se kecsegtetnek azért semmi jóval…
- Végre itt vagy! – kapom el az egész okozóját ruhájánál fogva, mikor beér az épületbe. Reflexszerûen megragadja a csuklóm, és könnyedén maga elé emel.
- Már megint te? – enged el, és menne tovább, de én morgolódva követem, és megint ráakadnék a ruhájára, ha nem kenne fel elõtte a falra, és csapná a fejem mellé az öklét. Oké, azt hiszem tudom miért került bajba… Kinyitom a szemeim, amiket akkor hunytam le, mikor azt hittem az arcomat célozza, és nem a falat, majd vádlón rámeredek.
- Amióta megcsókoltál, nem tudok úgy sétálni, hogy ne bámuljanak meg. Még a Facebookon is van rólunk fotó. Úristen… Ekkora hírverést nem akartam, fõleg, hogy nem is vagyok meleg.
- Persze, én se – mosolyodik el kissé, ami még jól is állna neki, ha nem éreznék benne némi gúnyt.
- A magad nevében beszélj! – ragadom meg a trikóját dühösen. Mire volt ez az egész jó neki?
- A tûzzel játszol, kölyök – hajol egészen az arcomba. Komolyan mondom, ha nem lennék rá ilyen dühös, izgató lenne a közelsége.
A következõ pillanatban azon kapom magam, hogy megint vele csókolózom. Eddig fejem mellett pihenõ kezét a tarkómra csúsztatta, és úgy rántott magához, hamar leverve kezdeti ellenkezésem. Most pedig úgy csókolok vissza, hogy azt már szégyellnem kéne, és piszok jól esik… túl jól. Hát még mikor másik kezét az ágyékomra simítja… Még egy nyögés is kicsúszik, hiába szidom magam rendesen.
- Hát persze, hogy nem vagy meleg… - enged el gúnyosan.
- Nem azt… - kezdeném kijavítani, levegõért kapkodva, de nem várja meg, már el is húzza a csíkot. A diákok pedig kezdenek megjelenni, szóval jobb lesz, ha lenyugtatom kezdetleges problémám is, így a fal felé fordulva, nekidöntöm homlokomat a hûvös felületnek, és bõszen elhordom õt mindennek magamban. Mire végzek, már domborulati problémám is visszavonulót fújt.

***
A napom persze nem telik eseménymentesen, most egy darabig biztos mindenkinek én leszek a témája. Talán Moris is, bár azt hiszem az elsõ beszólót lecsapta, és azóta kuss van az irányába, és inkább engem cseszegetnek.
- Emily! – kapom el legjobb lánybarátom kezét a nap végén, mikor a legtöbben haladnak a kijárat felé. – Ha megengeded… - húzom magamhoz, és egy szépen elmélyített, hosszú csókkal fojtom belé a kérdéseket. Tudom, hogy jó a technikám, és egészen kipirul, mire elválunk, majd döbbenten, és kérdõn mered rám. – Csak hogy lássátok, nem vagyok meleg, oké?! – fordulok a körülöttünk állókhoz. – Biszex vagyok!
- Pay, az lényegében majdnem ugyan az, vagy pasikkal is – motyogja mellettem Emily, ahogy magához tért kissé.
- Van különbség – vonom meg a vállam, majd elindulok az utca felé. A kapuban ismerõs alak ácsorog, és gunyoros vigyorral pillant rám.
- Jobb volt, mint a reggeli? – érdeklõdik, ahogy mellé érek. A szemem sarkából pillantok fel rá, és legszívesebben a képébe vágnám, hogy százszor jobb volt, de… nem szeretek hazudni.
- Nem – morgom, hogy csak õ hallja, majd folytatom az utam hazafelé.

Le kell raknom a cuccaim, és felszedni a gépem, mert ma este el kell mennem fotózni a városba, kell az ihlet és egy halom fotó az új montázs munkámhoz.
Hamarosan már az utcákon kóválygom, nyakamban a fényképezõgépemmel, és szinte mindent lefotózok, ami érdekesnek tûnik. Jó darabig nem is figyelem merre járok, csak mikor zajongásra leszek figyelmes.
Kiabálás, verekedés jellegzetes hangjai, és miközben kíváncsian közelebb megyek, a fejemre húzom a kapucnim, a gépemet pedig a pulcsim alá rejtem. Azt hiszem ez egy olyan társaság, ahol jobb feltûnésmentesnek maradni.
Utcai bunyó, hallottam már róla, de nem sok ingerenciám volt megnézni akár egyet is. Most is kapásból fordítanék hátat, érdektelennek ítélve a dolgot, mikor ismerõst pillantok meg. Moris verekszik éppen, és meg kell hagyni, tudja mit csinál. Már vérzik itt-ott, de az ellenfele sokkal rosszabb állapotban van.
Leragadok, és eredeti szándékom ellenére, csak végignézek jó pár menetet, amiket drága gondnokunk sorra megnyer, bár egyszer-egyszer bekap egy csúnyább ütést, fõleg mikor összeszólalkozik valakivel, és többen is nekiesnek.
Egy idõ után azonban kizökkenek a bambulásból, és mivel még alig van képem, szépen kislisszolok a verekedéssel lefoglalt tömegbõl, és folytatom a fényképezõs körutam.

Nagyjából hajnali egy felé jár már az idõ, mikor elindulok haza, átvágva a parkon. Az egyik padnál viszont megtorpanok, és kezeimet zsebre dugva, kapucnival a fejemen, szórakozottan szemlélem az ülõalkalmatosságon elnyúlt srácot.
- Kényelmes? – szólalok meg, felhívva magamra a figyelmét. Rögtön felkapja a fejét, és ugrásra készen mered rám, de mikor nagy nehezen felismer a kapucnitól, szinte leereszt.
- Mi a faszt csinálsz itt?
- Perpillanat jól szórakoztam az állapotodon – jelentem ki õszintén, véres képét tanulmányozva. – Jól áll a piros.
- Még egy beszólás, és megtapasztalod a hozzá párosuló érzést is. Hidd el, kevésbé viselnéd jól, mint én… - morogja, és feltornázza magát normális ülõhelyzetbe.
- Nyugi tigris, tudom, hogy az ellenfeleid rosszabbul jártak – vonom meg a vállam, mire meglepõdik kissé. Gondolom én, hogy nem nézi ki belõlem az utcai bunyók szeretetét. Nem is téved.
- Láttál?
- Valahogy úgy – felelem, majd némán vizsgálgatom ismét az arcát. Nem tûnnek olyan súlyosnak a sérülései, de azért nem szépek. A fejsebek mindig jobban véreznek, jó maszatos. – Gyere, itt lakom a park mellett, mosakodj meg, mielõtt bevisznek a zsaruk! – intek a lakásom felé.
- Mi van? – horkan fel döbbenten.
- Melyik része volt érthetetlen? – ásítok nagyot a kezem mögött.
- Azt hiszem nagyjából az, hogy felhívsz magadhoz – vágja rá, és igazat adok neki. Azok után, hogy rám uszította így vagy úgy a fél egyetemet, még meg is kellett volna rugdosnom, míg aludt a padon. Mégse mondanám, hogy utálom vagy ilyesmi. Nem szoktak sokáig zavarni a szekálások, az övé meg kifejezetten egyedi, nem sokan szívatnak farokállító csókokkal…
- Nem kötelezõ elfogadni az ajánlatom, csak gondoltam kellemesebb, mint egy cella – vonom meg ismét a vállam, majd elindulok hazafelé. Vagy jön majd utánam, vagy nem, én mindenesetre álmos vagyok.