A tálcát leteszem az ágya melletti szekrényre, és csendesen szólítgatni kezdem. Nem használ, így végül közelebb lépve, óvatosan érintem meg. 
- Jó reggelt, herceg – suttogom finoman. - Ébredjen. 
- Te vagy az, ugye? – kérdez vissza, valószínûleg még féleálomban, és következõ tette is azt bizonyítja, nincs még magánál egészen. Ugyanis ujjainkat összefûzi, és közelebb húzva magához a tenyeremet, belecsókol. – De örülök, hogy te vagy az – nyitja ki a szemeit, én pedig minden erõmmel azon vagyok, hogy ne vegyek fel mélyvörös árnyalatot, de még így is elpirulok kicsit. - Baj van? – kérdezi aggódva. Baj? Azon kívül, hogy majd kiugrik a szívem, és fogalmam sincs, miért tette ezt? Nem…nincs… 
- Semmi, semmi hercegem – sóhajtom végül, és a tálcáért nyúlok. - Felhoztam a reggelijét is – mosolygok rá, és mikor felül, átadom neki a tálcát, hogy az ölébe húzhassa. 
- Ettél már? – fordul felém, de mielõtt válaszolhatnék, megkordul a hasam, õ pedig mosolyogva tolja felém az ételt. 
- Ugyan uram, én nem ehetek az önébõl – ellenkezek rögtön. Nem is tudom, miért ilyen kedves velem, nem is beszélve az elõzõ tettérõl. 
- Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy velem reggelizel. – Nem mondhatok nemet, mert bármennyire is kérésnek hangzik, ott a határozottság benne. Nem ellenkezhetek, így végül zavartan megyek bele. 

***

Nem sokkal reggeli után, a herceg éppen öltözik, mikor szólnak neki, hogy az apja hívatja, és ez még nem is lenne olyan fura, de… engem is. 
- Mi lehet a gond? – kérdezi elgondolkodva, miközben segítek neki megigazítani az ingjét. Nekem sajnos van ötletem, de ez nem tesz túl boldoggá. 
- Talán Wilhelm kapitány panaszkodott – sóhajtok fel.
- Ohh, igen, az lehet – feleli, a gondolataiba merülve. Elhúzódom tõle, és fortyogok kicsit magamban a testõrkapitány miatt. - De ne aggódj, megoldom – kacsint rám, és mielõtt felelhetnék, elindul.
sietõsen követem, és óvatosan figyelek minden beugrót, vagy egyéb lehetséges támadó helyet. De a trónterem elé érve, elkapom a csuklóját, ami eléggé merész tett, de csak így tudom felhívni magamra a figyelmét. 
- Herceg kérem, ha valami bajt csináltam, nem szeretném, ha baja lenne belõle – nézek a szemébe bocsánatkérõen, de õ csak elmosolyodik.
- Ezentúl ha kettesben vagyunk, tegezhetsz – suttogja, terelve a témát. hát… sikerül, mert meglepetten engedem el. - El ne felejtsd - kacsintok rám, és belép. 

Követem, és mikor üdvözli a királyt, én meghajolok. Nem sok embernek teszem ezt meg, annak ellenére, hogy elvileg csak szolga vagyok itt. Nem olyan testõr, mint Wilhelm, hanem egy birtoktárgy… 
- Stephen miatt hívattalak – szólal meg az apja, én pedig összerezzenek.
- Sejtettem. Figyelj. Már nagyon sokszor elmondtam, nincs szükségem Wilhelmre. Nekem Stephen kell, nem érdekel, hogy mit gondoltok – morogja a herceg, egy kis sóhaj után, én pedig meglepetten hallgatom. 
- Na, de fiam... te is tudod, hogy Wilhelm kapitány nagyon tapasztalt testõr.
- Számítsuk le azt, hogy a modora kibírhatatlan, nem tudok vele megjelenni a barátaim elõtt, és nem tudok vele beszélgetni sem, sõt rosszul érzem magam vele? – vág vissza Aimo. 
- Mert ez Stephennel nincs így? – Kezdem magam rosszul érezni, hogy itt állok, õk meg rólam diskurálnak… 
- Vele minden stimmel. A modora hibátlan, fiatal, szép fiú, akivel bárhol meg tudok jelenni, mert illemtudó, tiszta, és remekül érzem magam vele. Mivel korombeli, sok dologról tudok vele beszélni, és a barátaim is õt szokták meg Emellett te is tudod, hogy számtalan alkalommal megmentette az életem, és a rendezvényeken bizonyította rátermettségét a testõrparancsnoki posztra. És mire én elérem azt a szintet, hogy jó király legyek, addig õ is velem fejlõdik, és a birodalom legjobb parancsnoka lesz. –Lehajtott fejjel hallgatom, de az arcomra kúszó pírt, így i nehéz elrejteni. 
- Ezt biztosan így gondolod, Aimo? Tudod, hogy nekem az a legfontosabb, hogy neked mi a legjobb - sóhajt fel a király ,amjd ahllom ahogy leszáll a trónról, és a fiához lép. - Téged szeretlek a világon a legjobban, és a legjobbat akarom neked. És ha... – Hirtelen magam elõtt pillantom meg a lábát, és megremegve kényszerítem magamat, hogy ne emeljem fel a fejem. Csakhogy õ az állam alá nyúlva, felemeli a fejemet. - Nézz rám - suttogja, én pedig engedelmeskedem. - És ha neked ez a fiú az ideális testõr, akkor legyen, többé nem szólok bele –mosolyog rám. - Neked pedig köszönöm, hogy ilyen jó vagy a fiamhoz. 
- Semmiség, felség, számomra megtiszteltetés, hogy a herceget védhetem – jelentem ki tisztán és határozottan.
- Nos, akkor menjetek, gyermekeim – bocsát el minket, én pedig a herceg nyomába szegõdve, ki is lépek a terembõl. Még mindig teljesen zavart vagyok, és nem tudom hova tenni a dolgokat, amiket Aimo mondott. 
- Menjünk ki a kertbe – jelenti ki, és a nyomában velem, így is tesz. Minden erõmre szükségem van, hogy szétnézve, a helyet biztosítsam, ne pedig a történteken agyaljak.

- Herceg… miért mondott… vagyis mondtál ilyen kedves dolgokat? – bököm ki, emlékezve a tegezõs felhívásra, mikor egy eldugottabb helyre érünk. – Nem érdemlem meg, hogy mindig a védelmedbe vegyél! Sajnálom, hogy megint gondot okoztam…
- Hé, mondtam, hogy megoldom, nem? – lép közelebb hozzám, de én csak zavartan kerülöm a tekintetét. – amúgy meg csak csupa olyan dolgot mondtam, ami igaz, és megérdemled.
Felpillantok rá, és enyhén elpirulok, mikor gyengéd mosolyával találom szemben magam. Annyira másképp viselkedik velem, mint ahogy az elvárható lenne… De miért?
- Aimo herceg… - nyekkenem halkan. Semmivel sincs közelebb, mint általában szokott, most mégis egészen másképp hat rám, már ez a kis távolság is. – Én…
Magam se tudom, mivel fejeztem volna be, de ekkor fémes villanást pillantok meg a bokrok között, a fal mellett. Éppen csak annyi idõm van, hogy arrébb lökjem a herceget, mikor egy tõr süvít el mellettünk. Felsebzi a karomat, de semmi komolyabb gondot nem okoz.
Kirántva a kardomat, a bokrok közül felugró sötét alak után vetem magam.
- Herceg, bújjon el! – kiáltom hátra, mikor utolérem a fickót, és õ ellenem fordul, szintén karddal a kezében. Nagyobb nálam jóval, de én hagyatkozhatok a fürgeségemre, így nincs elõnyben.
Harcolunk egy darabig, mikor végre az õrök is megérkeznek, és a merénylõ más utat nem látván, felugrik a falra, és a várárokba veti magát. Valószínûleg túlél egy ilyen ugrást.
- Utána! – kiáltom az õröknek, õk pedig rögtön rohannak kifelé. Hiába nem vagyok parancsnok, vagy elismert nemes, az egyszerû katonák talán pont ezért tisztelnek.
Sóhajtva eresztem le a fegyverem, az én kötelességem az, hogy a herceg mellett maradjak.
- Stephen! Minden rendben? – rohan mellém az említett.
- Persze! – mosolygok rá. – De ön jól van, herceg…vagyis, jól vagy? – kérdezem aggódva. – Elnézést, hogy fellöktelek.
- Ne légy ostoba, megmentettél! – lép közelebb, és tekintete véres karomra siklik. – Viszont te megsérültél! Jól vagy?
- Ez csak egy karcolás, tényleg – mosolyodom el fáradtan, de nagyot nyekkenek, mikor hirtelen magához ölel. – Herceg… - nyögöm halkan, mélységes zavarban. – Összevérezi magát…
- Nem érdekel – suttogja a hajamba, engem pedig különös, bizsergetõ borzongás jár át. – A lényeg, hogy nem esett komoly bajod.
Elernyedek a karjaiban, és nem tudok mit mondani. Túl jól esik a közelsége, még ha minden létezõ, és iratlan szabályt is megszegek ezzel. Ép karomból kihullik a fegyver, és átkarolom vele, de mikor rájövök mit is teszek, kissé riadtan húzódok el az ölelésébõl.
- Sajnálom – motyogom halkan, és felvéve a fegyverem, a helyére teszem. Halvány mosollyal figyel, én pedig zavartan kerülöm a tekintetét. – Megyek rendbe szedem magam – jelentem ki, mikor Wilhelm és az emberei megérkeznek, váltásként.
Nem pillantok a testõr kapitányra, pedig ezúttal semmit se vethetne a szememre. Viszont még mindig ég az arcom, és jobb, ha ezt nem látja.

Miután megfürödtem, és bekötötték a sebemet, engedték, hogy aludjak amíg akarok. Csakhogy belém rögzült, hogy hat óránál tovább, sose vagyok távol a hercegtõl, és ehhez tartva magam most is felébredek.
Riadtan nyekkenek, mikor az ágyam melletti széken, a herceget pillantom meg. Szelíden elmosolyodik, én pedig zavartan húzom még jobban magamra a takarót ültemben.
- Aimo herceg? Mit keresel itt? Ráadásul õr nélkül?
- Joshua kint áll az ajtó elõtt – feleli mosolyogva. – De látnom kellett, hogy minden rendben van e veled.
- Jól vagyok – nézek a vállamat díszítõ kötésre. – Ez nem olyasmi, ami miatt aggódnod kellene, hercegem!
- Miért ne aggódnék érted? – áll fel, és lép az ágyam mellé. – Már mondtam, hogy szükségem van rád!
- Sajnálom, hogy aggódnod kellett, de tényleg semmi bajom. Pár nap, és heg se marad – mosolygok fel rá zavart pírral az arcomon. Nem értem… nem értem… És nem merek remélni, pedig nagyon jól esik a törõdése, és igen… vonzódom hozzá. De nekem ezt nem szabad!

Elfojtok egy ásítást, ahogy az ablakban álldogálva, a reggeli tájat fürkészem. Most nem annyira a gyanús elemeket keresem, sokkal inkább élvezem a frissességet mutató, harmatos kert látványát. Lovagolni akaroook!

Csakhogy…

- Herceg – szólítom meg parancsolómat, hátrafordulva, mert nagyon úgy tûnik, hogy nincs egészen jelen gondolatban. - Valami baj van, herceg? Nagyon elgondolkodtál – lépek közelebb, az arcát fürkészve. Már sokszor láttam, de még mindig az a véleményem, hogy hihetetlenül nemesek a vonásai. Mit is várok egy hercegtõl?
- Ohm, ne haragudj – köszörüli meg a torkát, én pedig még mindig csodálkozva fogadom a bocsánatkérését, pedig egy ideje már mellette vagyok. Egy trónörökös, aki elnézést kér, ha az egyik alárendeltje megzavarja… Nem terem minden fán. - Csak egy álom járt az eszemben – pillant ki az ablakon, majd feláll. Gyorsan vetek egy pillantást kifelé, nem látok e megvillanni valahol nyílhegyet, de semmi. Hál isten, mert így félmeztelenül, szép tiszta célpontot ad.

Pár percig némán várok, hátha érkezik valami utasítás, vagy megszólal, de nem teszi. Aggódva lépek mögé.

- Nyomaszt valami? – suttogom halkan, nem akarom még inkább zavarni.
- Nem, dehogy – feleli, talán túl gyorsan is, de nincs jogom faggatózni. Összehúzom a szemem, és a számba harapva fogom vissza az újabb kérdéseket. - Elmegyek, megejtem a beszélgetést apámmal – fordul felém, én pedig rendezve vonásaimat, már mozdulok is, hogy feladjam rá az ingjét. - Egyedül öltöznék, ha nem haragszol – mosolyog rám, és kiveszi a kezembõl a ruhát. Bólintok, majd tétován az ablakhoz fordulok ismét. Valami nem stimmel!

Amíg a királlyal beszélget, én türelmesen álldogálok a tróntermen kívül, a falat támasztva. Nyújtózok egyet, mikor éppen üres a folyosó, majd a szemközti falterületen elhelyezkedõ ablakon kezdek kifelé bámulni. Lassan el kéne majd kéredzkednem, hogy megfuttassam Avront. Majd késõbb felvetem a lovaglás ötletét a hercegnek.

Ahogy nyílik az ajtó, ellököm magam a faltól, és mire parancsolóm kilép, már egyenesen állva várom.
- Ha dolgod van, menj csak – mosolyog rám kedvesen, pedig tudhatná, hogy ha nem is nekem, egy testõrnek mindig mellette kell lennie. - Én a könyvtárba megyek.
- Elkísérem, herceg, talán én is olvasok kicsit – vágom rá gyorsan, majd követem õt végig a folyosókon.

Szeretem a könyvtárat, most is vígan elolvasgatok, nem messze a hercegtõl, hogyha bármi baj történne, rögtön ott teremhessek. Félszemmel így is az ajtót figyelem, hogyha nyílik. Reagálhassak. Ez az elõvigyázatosság, már szinte belém ívódott. De mégse csak kötelesség… Felemelem a fejem, és a terem másik végében tevékenykedõ férfira pillantok. Nem, ez már nem csak kötelesség, tényleg örömmel adnám az életem, hogy megvédhessem!
- Stephen. – Hallom meg hirtelen, mire felpattanva, pár pillanat múlva, már elõtte is állok.
- Hercegem – nézek fel rá kérdõn, miután gyorsan körbepillantottam, megbizonyosodva róla, hogy nincs veszély. - Mi a baj?
- Tudom, hogy nem a te posztod, de segítened kell. Elvesztettem egy... számomra fontos dolgot.
- Mi lenne az? – mosolyodok el, megnyugodva kissé. Akkor nincs baja!
- Egy bal kezes, hófehér kesztyû – nyögi ki, kissé kelletlenül.

- Egy kesztyû? – ismétlem meglepetten. Ennél kicsit értékesebb, nagyobb horderejû dologra számítottam, de ha neki fontos, meg kell találnom! – Herceg, ne vegye tolakodásnak, de… nincs elég másik kesztyûje? – kérdezek azért rá.

Hevesen megrázza a kezét, mire meglepetten hõkölök hátra. Ezek szerint, tényleg nagyon fontos lehet neki.

- Még egy ilyen nincs – vágja rá. – Kérlek Stephen, segíts megkeresni!

- I…igenis! – hajtom meg magam, enyhe dadogással. Izé… mióta kérlelnek az uralkodók? Bár akár már hozzá is szokhattam volna, hogy az én uram nem annyira szokványos. Aminek általában kifejezetten örülök, csak néha kicsit zavarba ejtõ ahhoz a szigorhoz képest, amire felkészítettek.

- Hol járt utoljára, ahol még megvolt? – pillantok rá, kissé már összeszedettebben.

- A trónteremnél – feleli halkan, majd megindul a mondott irányba, én pedig szorosan mögötte haladva követem, és a padlót figyelem, hátha erre esett le.

- Hál isten, megvan! – torpan meg hirtelen elõttem, de ez elég váratlanul ér, és nagyot nyekkenve, lendületesen nekisétálok, majd visszapattanva róla, kiterülök.

- Stephen! – Aggódva fordul felém, én pedig szégyenpírral az arcomon nézek magam mellé. Egy valamire való testõrnek, nem így kéne viselkednie! – Jól vagy? – nyújtja felém a kezét, mire nagy szemekkel pislogok fel rá, és gyorsan talpra állok magamtól.

- Szörnyen sajnálom, nem figyeltem – hajtom le a fejem bûnbánóan.

- Az én hibám volt, túl hirtelen álltam meg – mosolyog rám, én pedig haloványan viszonzom, szinte elveszve a hihetetlenül kék szemekben.

- Aimo herceg! – csattan hirtelen, a számomra irritálóan ellenszenves hang, a folyosóról nem messze. – Nem kéne ilyen elnézõnek lennie a fiúval, mikor hibát követett el, az ön kárára!

Dühösen összeszorított szájjal fordulok a testõrség kapitánya felé, akit két embere követ. Nem sokkal idõsebb nálam, és a Hercegnél, és ha én nem jelenek meg, õ lett volna a személyes testõre. Így a király testõrgárdájának kapitánya, de nincs megelégedve a helyzetével, ugyanis ha Aimo kerül a trónra, valószínûleg én kapnom meg ott is a fõtestõri rangot, ha meg van velem elégedve.

- Ugyan, Wilhelm kapitány, csak véletlen volt – fordul az elé lépõ, és fejet hajtó katonák felé a szólított is.

- Egy testõr szemében, ez nem véletlen, hanem hiba! – vágja rá a feketehajú, gunyoros pillantást vetve rám. Beharapom az alsóajkam, hogy nehogy visszavágjak, de még így is nehezemre esik csendben maradni. Tudom, hogy van igazság a szavaiban, és szörnyen szégyellem magam, de akkor se bírom, ha sértegetnek.

- Oh, Herceg, ez az öné? – hajol le hirtelen Wilhelm egyik kísérõje, és a keresett kesztyût emeli fel. Jé, az ismerõs! Hol is láttam ezelõtt? Nincs idõm jobban szemügyre venni, ugyanis Aimo gyors, mégis elegáns mozdulattal megkaparintja, és hálás mosollyal mond érte köszönetet. Hümm… talán az egyik bálon, valamelyik kisasszony kezén lett volna? Vagy kihívás miatt van nála?!

Annyira a gondolataimba merülök, hogy még a sértegetést is elfelejtem, arra is csak ösztönösen, tudatalattival figyelek, hogy három társam elmegy, és csak akkor eszmélek az elmélkedésbõl, mikor egy gyengéd kezet érzek meg a vállamon.

- Minden rendben, Stephen? Megütötted magad az elõbb, vagy még mindig a kapitány szavain agyalsz? – kérdezi a mellettem álldogáló Herceg, én pedig rajtakapottan rántom félre a fejem, megszakítva a túl közeli szemkontaktust.

- Az utóbbin – füllentem halkan. Mégse mondhatom azt, hogy a Herceg személyes dolgain gondolkodtam!

- Ne foglalkozz vele, tökéletesen végzed a munkádat! – jelenti ki õszintén, én pedig felvidulva, hálásan meghajolok. – Most pedig – kezd bele, kipillantva az ablakon. – Mit szólnál egy kis lovagláshoz?

Felcsillan a szemem, de próbálom megõrizni a hidegvérem. Kár, hogy a tekintetem úgyis mindig elárul, õ pedig tökéletesen olvas ilyenkor benne. Elégedett mosolyából én pedig arra következtetnék, hogy elégedett a rekciómmal.

Kora este érünk vissza, mikor még a nap is csak lemenõ félben van, de már a kezdetleges telihold is látszik.

Kerza a fejünk fölött köröz, és néha elereszt egy vijjogást, jelezvén itt-ott egy elejthetõ vadat. De szerencsére most nem vadászni mentünk. Ahogy beérünk az udvarra, elvezetik a lovainkat, én pedig rögtön a lakosztályába kísérem a herceget, ahol egy másik testõr veszi át a helyemet, míg én rendbe teszem magam, majd alszok pár órát. Õ csak váltás, nem lesz õ is személyi testõr, mint én, csak néha cserél le éjjelente.

- Jóéjszakát Herceg! – hajolok meg Aimo felé, mikor már a felsõjét veszi le, váltásom pedig segít neki. Félre kapom a pillantásom, egyszerûen nem szeretem, ha más végzi a munkámat! Csak…csak nem bízok meg bennük, ennyi az egész!

- Neked is, Stephen, pihend ki magad! Ha sikerül, szeretném, ha reggel te ébresztenél! – szólal meg, én pedig engedelmesen biccentek, és fáradtan indulok az én szobám felé.