Joe meglepetten pislog egy párat, de aztán mosolyogva kezet nyújt Yukinak.

- Örülök, a találkozásnak! – mosolyog kedvesen. Édes arcát, és aprócska termetét látva én is elmosolyodok. Nem tudom, hogyan csinálta, hogy ilyen rövid idõ alatt beleszerettem, de… Szerelmes vagyok belé.

- Hasonlóképp. – rázza meg Yuki a kezét. Joe keze apró Yukiéhoz képest, pedig aztán barátomnak sem olyan nagy… A kézfogásuk egy kicsit tovább húzódik a kelleténél, de biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert Yuki kíváncsi Joera. Mint ahogy megmondta. De azért remélem, nem gondolta teljesen komolyan, hogy nem tetszik neki, hogy Joe ennyire megváltoztatott.

- Na hát akkor, ha már megjöttél, mennyünk enni! A végén még kihûl a... – csacsogja édesen Kicsim, egészen addig, amíg arcomra nem téved a tekintete. ’Oppá! - Hát te meg mit mûveltél magaddal? – mosolyodik el, majd lábujjhegyre állva, szemérmes puszit lehel a sebemre.

- Csak egy kis apróság. De hála neked már semmi bajom nem lesz tõle! – mosolygok rá, és megcsókolom. Mrr… Imádom az ízét! Olyan kis édes. Mint õ maga!

- Igen, igen, megérkezett, Chris. De ügye még ma elmegyünk kajálni, mert kurva éhes vagyok! – nyervogja a drága öcsikém a kanapéról. Õt is meg kéne nevelni… De azt hiszem, a nevelést meghagyom Sylvienek.

- Édes, ne zavard most õket! – érkezik is az utasítás a lakásban levõ egyetlen lánytól.

- Nem, tényleg igaza van. Biztosan éhesek lehettek. – mosolyogja Kicsim. - Gyertek, és mennyünk enni! Mindjárt veszek elõ még tányért. – szalad el. Biztos a konyhába ment, tányért hozni, mint ahogy mondta. - Ja, és most nagy adagot készítettem! – kiáltja ki nekünk. Oh, tehát okult a reggeli esetbõl! Édes… Közben mi is beszambázunk a konyhába. Jó, jó, nem szambázunk, de amit Adam és Yuki levágott… Valamiért nem bírják egymást. Mondjuk lehet, hogy ennek az az oka, hogy Yuki volt az elsõ pasim, de akkor is! Minek a dráma? Joet egy nap alatt elfogadta! Yukit miért nem tudja? Hiszen régen haverok is voltak. Nem értem én ezt…

- Nos, remélem szeretitek a taco salátát. – mosolyog Kicsim, és az asztal közepére helyezi az ételt – mint az imént mondta, a taco salátát. Igazán gusztusosan néz ki a dolog, be kell valljam. Kicsim jó vendéglátóként – még ha nem is õ a vendéglátó – szed mindenkinek. Hogy kiismert már minket…! Ugyanis elõször nekem szed, aztán az öcsikémnek, a kis éhenkórásznak, majd a vendégeinknek, és csak aztán magának. - Jó étvágyat mindenkinek! – mosolyog édesen, és elkezdünk enni. Bár, Adamet látva, inkább azt mondanám, hogy zabálni. No de nem mindenki ilyen kultúrálatlan, mint az egyetlen, drága öcsikém.

- Joe! Ez nagyon finom! – dicséri Sylvie az enyhén elpirult szakácskát.

- Köszönöm! – vigyorogja, mire nem bírom ki, hogy ne adjak egy puszit az ennivalóan aranyos, elpirult arcára. Talán tényleg puding lettem…? Valószínû. Izgat, hogy nem vagyok már kemény legény? Ha Joe az enyém, egyáltalán nem.

- Ez valami fenséges. Pedig elhiheted, hogy nem rajongunk a zöldségekért túlzottan, de ezt nagyon jól összekombináltad kicsim. – csókolom meg a dicséret után. Igazat mondtam, tényleg fenséges a kaja. Nem sûrûn eszünk zöldséget, mert az túl egészséges, ugye, tehát minek az? Meg olyan… zöld. Meg piros. Egészségesen színes. Pfujj…

- Egész jó, de mintha picit sok lenne az olaj a salátához. – mondja vontatottan Yuki, mire kicsim elszakad tõlem, és lehervad az édes kis pofikájáról a büszke vigyor. Nem is tudom… Szerintem jó lett…

- Hát… Pedig mindig ennyit adok hozzá, és eddig mindig ízlett mindenkinek. – mondja a szakácskám elhúzott szájjal. Nekem is ízlik. Mondjuk az ajkai jobban, de hát errõl nem tehet, hogy olyan édes, én meg édesszájú vagyok. Megõrülök az édes kis szájáért, a puha bõréért, a selymes hajáért, és a finom, csoki illatú bõréért.

- Biztos, csak nem akartak megbántani. És a hús mintha kicsit száraz lenne. Ja, és biztos hogy elég frissek voltak a hozzávalók? Valami furcsa utóíze van a salátának. – húzogatja a száját Yuki, mint aki tényleg valami szörnyût evett, sõt, még a villáját is letette. Mi a franc? Ugye most csak szórakozik?!

- Pedig szerintem jól sikerült. – motyogja Kicsim.

- Már megbocsáss! Szerintem orbitálisat tévedsz! Lehet hogy ízlésficamod támadt, vagy netán valami rosszat ettél Joe taco salátája elõtt, és az íze a szádban maradt, de ez valami rohadt finom kaja. Nem tudom mi bajod vele, de ha nem tetszik, nem kell megenni! Szívesen megeszem én helyetted. – mosolyogja Sylvie Yukira. Egyetértek, szerintem is baromi finom. De nem szólok közbe, intézzék csak el õk. Yuki próbálgatja, és ismerkedik kicsit Joeval, de aztán abbahagyja, és normális lesz. Legalábbis eddig így volt. Ugye továbbra is így lesz?!

- Egész nyugodtan megeheted! Köszönöm, de én nem kérem.  – tolja el maga elõl Yuki a tányért. Kezd túllépni a határon… De meg nem szólok, hátha észbekap. Különben ne tudja meg, mit kap!

- Mond, csak Yuki. Miért jöttél? Már olyan régóta nem voltál nálunk. Mióta is?... Jaj ne segíts, tudom! Amióta szakítottál Chrisel. – mondja gúnyosan Adam. Nem így akartam, hogy megtudja Joe, hogy õ az exem, de igazából mindegy is. Megegyeztünk, hogy nem vagyunk egymáshoz illõk. Én már semmit sem érzek iránta a barátságon kívül, és õ sem irántam. Legalábbis remélem. Túl jó barát ahhoz, hogy a hülye féltékenysége miatt összebalhézzunk. - Mond csak, miért jöttél ide? Tán abban reménykedtél, hogy Chrisel ismét össze jössz? – húzza gúnyos mosolyra a száját az öcsém. Most ennyire megkedvelte volna Joet, vagy igazából ennyire utálja Yukit? Vagy is-is?  - Ja, és a kaja. Hagyjad csak, majd én megeszem. Ha nem értékeled a finom falatokat, megérdemled, hogy éhen maradj. – veszi el Adam Yuki elõl a tányért.

- Jól van, nem érdekel! – pattan föl az asztaltól. - Nem fogok egy kis nyomi vézna töpszlix kajájából enni. Ha valaki van ilyen kis... – Most már elég! Túllépte a határvonalat.

- Elég legyen! – szólok rá határozottan. Én is fölállok az asztaltól, és Yuki szenvtelen arcába nézek. Egy szemernyi megbánást sem látok az arcán, még úgysem, hogy halljuk Joe szipogását. Direkt csinálta. Megbántotta a Kicsimet – már nem a barátom. Egy barát nem tesz ilyet. Kicsim felé fordulok, hogy megnézzem, rendben van-e, de már csak azt látom, hogy könnyes szemekkel fölpattan, és kirohan. Ki a konyhából, majd a lakásból és a házból is.

-Többé nem vagy a barátom – jelentem ki, mire elnyúlik az arca.

-Képes lennél „dobni” engem egy ilyen kis... – csattan föl, de nem várom meg, hogy befejezze a mondatát. Egy jó nagy pofonnal vágom el mondanivalóját, mire elképedten néz engem. Csak azért nem verek be neki egyet, mert Joe után kell rohannom. Ki tudja, mi történhet vele.

Szinte kivágtatok a lakásból, és Joe után vetem magam, persze csak képletesen. Túl messze van ahhoz, hogy rávessem magam. Már az utcasarkon fordulna be, de azért utána kiáltok, hátha megáll.

-Joeeee! Kicsim! Kérlek állj meg! – kiáltom, mire pillanatra megáll, és hátrafordul. Ennyi elõny elég is, és egy gyors sprinntel már majdnem beérem, amikor körülnéz, és átrohan az utca túloldalára. Én, balga módon, nem foglalkozom olyanokkal, hogy körülnézés, csak futok Joe után. Kár volt.

Egy fékcsikorgást és Joe kiáltását hallom meg, majd csak egy fájdalmas ütközést érzek, és elborít a sötétség.

---*---*---*---

Laposakat pislogva térek magamhoz, de meg is bánom. Mintha átment volna rajtam egy úthenger, aztán egy elefántcsorda, végül meg átpasszíroztak volna egy extra nagyméretû, extra kislyukú sajtreszelõn. Kellemes érzés, mit ne mondjak. Fõleg az, hogy nem magamtól ébredek, hanem egy halom kiabáló hangra.

-MIÉRT FUTOTTÁL ÁT A KOCSI ELÕTT?! TUDTAD, HOGY KÖVETNI FOG! NEM ÉRDEMLED MEG, HOGY A BARÁTJA LEGYÉL! ÉN SOKKAL JOBB BARÁTJA VOLTAM!!! – kiabálja egy ismerõs hang. Mintha ismerném… De inkább nem tornásztatnám az agyamat, így is épp eléggé fájok.

-Kérem, Uraim, hagyják pihenni a beteget! – mondja egy enyhén kiakadt hang.

-Miattad ütötte el egy autó! – üvölti az ismerõs hang, mire egy halk, hüppögõ hangot is meghallok. Látni nem látok semmit, csak egy párás fehér plafont. Gondolom nem a plafon párás, hanem a szemem, de akkor is azt látom. Próbálom fölemelni a fejem, hogy a kiabálókra nézhessek, de mikor egy apró mozdulatot teszek a fejemmel, iszonyatos fájdalom hasít belém. Nem is mondhatom, hogy a fejembe, mert mintha az csak a kiindulási pont lenne, és az összes porcikám fájdalma onnan sugározna ki. Egy apró nyögéssel adom a világ tudtára, hogy kibaszottul fáj mindenem. Mellettem egy csipogó hang is gyorsabban kezd el csipogni, amire minden jelenlevõ fölfigyelhet, mert elcsöndesednek. Legszívesebben agyoncsapnám a csipogó ketyerét, mert idegesít a hangja, fõleg, hogy most még jobban rákezdett, de annyira sincs erõm, hogy a kisujjamat megmozdítsam.

Hirtelen egy ismeretlen pasi arca úszik be a képbe. Nem tudom leírni, hogy hogy néz ki, mert tisztára kába vagyok, szinte csak egy pacát látok.

-Jól van, Uram? – kérdezi, mire legszívesebben azt mondanám, hogy „bazd már meg, maga szerint jól nézek ki?!”, de csak egy keserves nyögésre futja. Nem tudom, minek vette, de kislisszol a képbõl, majd egy fecskendõvel tér vissza. – Ezt most magába szúrom, hogy ne legyenek fájdalmai – mondja, aztán már nem hallok és nem érzékelek semmit, csak visszasüppedek az ismerõs sötétbe.

Picit elpirulva a földre mered, majd egy magabiztosnak, és boldognak tûnõ mosollyal így felel:

- Hát, ha még mindig szeretnétek, akkor szívesen fõzök rátok. A kedvenc elfoglaltságom, úgyhogy bele megyek, ha szeretnétek. – mosolyog még mindig. Kicsikém, nem lesz ez így jó! Én a kérdésemet nem csak erre értettem… - morgolódok magamban, de inkább nem szólalok meg. Helyettem megteszi Adam.

- Mirelit kaja és szendvics helyett fõtt ételek, és azok még finomak is?! Na ná, hogy akarjuk! – bíztatja a kicsike öcsikém Joet. Hát… Legalább itt marad velem, és senkinek sincsen semmi kifogása, hogy miért ne maradjon. Kicsim közben felém sétál, és az ölembe fészkeli magát. - Nagyon örülnék neki, ha... – pirul el. - ...lennél a barátom! – nyögi ki, mire elvigyorodok, és egy csókkal válaszolok.

- Imádlak kis szakácsom! - mondom azért mégis, két csók között. Hevesen ajkaimra mar, amit nem nagyon bánok, és nem zavartatva magunkat, õ a felsõmbe markol, én pedig a hátát simogatom.

- Khm. – köszörüli meg a torkát Sylvie. - Valamirõl megfeledkeztél Chris! – mosolyodik el perverzen a leendõ sógornõm. De jó is lenne, ha õ lenne majd!

- Igaz is. – vigyorodok el én is. - Joe, zavarna téged, ha nagyon, nagyon sokszor csókolnálak meg Sylvie elõtt? – kérdezem meg, mire kicsim ránéz a lányra, és ártatlanul pislog egy kicsit.

- Hááát... – mosolyodik el szendén, de nem hiszek a mosolyának, mivel látom azokat a huncut szikrákat a szemeiben. - Miért zavarna? – hajol közelebb hozzám, és egy érzéki csókban forrunk ismét össze.

- Na! Igazi csókot kérek! – nyavalyog a kis lökött yaoi mániás csajszi. Rápillantok, majd szenvedélyesen megcsókolom az elõttem levõ kócos gyönyörûséget. Nyelvemmel az egész száját bebarangolom, és az övét is „táncba” hívom.

- Na, ne már, hogy csak Chrisnek járjon ki a jóból! – háborodik föl öcsisajt, de nem nagyon foglalkozom vele, helyette van jobb dolgom is. Példának okáért az ajkaimon lógó szexis kissrácot rávenni arra, hogy inkább velem foglalkozzon az öcsikémék helyett.

- Hm… Csak nem erre gondoltál? – hallom meg Sylvie hangját is. Kicsim zihálva válik el tõlem. Pírban úszó arca elvarázsol, és kezdem „enyhén” szûkösnek érezni a gatyámat.

- Joe! – suttogom a nevét, majd nyakára hajolok, és azt kezdem kényeztetni csókjaimmal. Feje hátra hanyatlik, így még jobban föl kínálja a kecses nyakát nekem.

- Hol van a szobád? – kérdezi tõlem egy nagyot sóhajtva. Teljesen bezsongva, és fölizgulva vezetem a szobámba. Becsukva az ajtót egybõl átölelem, és miközben õ a mellkasomat simítja végig, én hátát kényeztetve akarnék eljutni a formás kis fenekéhez. Istenem, ezt még Yukival sem éreztem! Kell nekem! De…

Mit csinál?! – esek kétségbe magamban, mikor megszakítja csókunkat, és elfordítja tõlem a fejét. Érzem, hogy teste megfeszül, megdermed. Nem akarom megbántani, így a fusztrációmat, és az agresszivitásomat magamba fojtva inkább lágyan felemelem az állát, hogy a szemébe nézhessek.

- Ne haragudj! – szöknek könnyek a szemébe. Nem haragszom (annyira), csak…  - Én csak... Én... – próbál kinyögni valamit, de nem sikerül. Elnyomok magamban egy nagy sóhajt, és megnyugtatom.

- Hé, hé hé! Nincs semmi baj! – mosolygok rá. Tényleg megértem õt. Biztos még szûz, és nem akar egy egy napos ismeretség után lefeküdni velem. Uhh, így belegondolva… Még csak egy napja ismerjük egymást?! És már pár óra után járunk?!

- Nem tudom mi van velem. Rég nem volt igazi kapcsolatom. És egyszerûen félek. Nem akarom, hogy mikor felkellet, senki se legyen mellettem. – magyarázkodik szomorúan, mire magamhoz ölelem. Ünnepélyesen fogadom, hogy minimum egy hétig nem fogok lefeküdni vele. Nehéz lesz, de megéri. És nem akarom, hogy azt higgye, csak a szexre kell. Szóval egy hét.

- Nincs miért aggódnod. Én melletted leszek. – suttogom a fülébe. Hirtelen azt érzem, hogy szinte az egész súlyát én tartom. Elaludt volna? Szegénykémet eléggé megviselhette a mai nap. - Ébren vagy még? – kérdezem, mire felém fordítja álmos tekintetét.

- Igen, meg vagyok de olyan álmos lettem, hogy ha nem fognál kiterülnék a földön. – mondja, mire elvigyorodok. Felkapom, mint egy menyasszonyt, és karjaim közt az ágyhoz viszem, amire óvatosan lefektetem. Kényelmesre megigazgatom az ágyat, és betakarom, hogy ne fázzon az éjszaka. - Feküdj ide mellém! – kérlel, mint egy kisgyerek az anyját, én meg gyengéd mosollyal mellé fekszem. Édes kicsikém… Óvóan átkarolom, és magamhoz húzom Joet. Kezemet megfogja, és mint egy játékmackót, magához szorítja, úgy alszik el. Egy ideig még hallgatom egyenletes szuszogását, majd lassan én is követem álomországba.

---*---*---*---

Egyedül ébredek kora reggel az ágyamban. Mellõlem még érzõdik Joe finom illata, szóval gondolom nem lehet messze, így egy nagy ásítás és nyújtózkodás után kikászálódok a pihe-puha ágyikómból. Kicaplatok a szobámból, és a finom illatokat követve a konyhába érek. Álmosan körbenézek a konyhában, és látom, hogy Joen kívûl még Sylvie és egy halom süti is ott tartózkodik.

Hogy mi?! Süti? – pattannak ki a szemeim, amikor realizálom, hogy bizony a konyhában illatozó dolog nem ás, mint egy halom csokis süti. A csodálkozásomra Joe elneveti magát, mire rápillantok.

- Ezt... Te... Mikor? – dadogom. Joe még akkor is mosolyogva figyel, mikor Adam is megérkezik egy jó nagy hátbavágással.

- Mi a fene ez a ha... – kezdené a kérdést, de mikor meglátja õ is a sütit, csak csillogó tekintettel mered a finomságokra, és jó, hogy nem csöppen el a nyála.

- Na, drágám ez mind Joe érdeme. Elismered, hogy hiba lett volna elüldözni? - Kis félmosolyra húzom a számat, mikor meghallom Sylvie mondatát. Hát igen, van benne valami…

- Te jó, atyám fasza! – Jól szóltál, öcsi! - Azt se tudom mikor láttam utoljára házi sütit. Isten vagy Joe! – vigyorog kicsimre, aki rám pillant.

- Gondoltam, megleplek titeket. És ez egyben bocsánatkérõ ajándék is. – magyarázza. Bocsánatkérés? Azt meg minek? - Ez csokis süti, ott a tejszínhab hozzá és a csoki öntet! Tessék leülni és reggelizni! – mosolyog ránk, és mint jó házigazda int, hogy foglaljunk helyet. Hát ilyet! Máris kisajátította a konyhát magának! De nem baj. Örülök neki, hogy ennyire otthon érzi magát itt, nálunk.

Mindenki helyet foglal, és nekikezdünk a mennyei sütiknek.

- Hmm, ez isteni! – olvadozik Adam, mint a sütire csurgatott csokiöntet. Szívembõl szólt. Én csak egy mosollyl és egy szó szerint édes csókkal köszönöm meg kicsimnek a fenséges reggelit, mikor már mindenki megette azt a kevéske három darabot.

- Egyetértek! De… Kicsim – kezdem -, ha legközelebb is készítesz ilyen finomságot, akkor kérlek, ne csak ilyen keveset csinálj belõle! – fakadok ki, mire a többiek is bólogatnak, hogy egyetértenek velem. Joe csak elmosolyodik, és boldogan bólint.

Véletlenül az órára siklik a tekintetem, amikor is meglátom, hogy kilenc óra van. Még tök korán van, így rá kéne venni Joet, hogy feküdjön vissza velem az... BASSZUS! Ma nem vasárnap van, hanem hétfõ!

- Ó, hogy a jó…! – kezdek szép, cifra káromkodásba, és rohanásba. Kicsim értetlenkedve figyel, de most sajna nem érek rá, és magyarázkodás helyett inkább a hálóba rohanok, és fölöltözködök. Közben hallom, ahogy Adam kárörvendve nevet, majd elmagyarázza Joenak és Sylvienak, hogy mégis min buktam ki. Na mégis min? Hát azon, hogy hétfõ van, és ilyenkor már rég a munkahelyemen kellene lennem.

Gyorsan kiszaladok a szobából, immár felöltözködve, és egy gyors csókot adva Joenak, a munkahelyemhez száguldok. Szerencsére egész hamar odaérek, így, bár még így is elkéstem, de nem olyan sokat. Katy már a boltban vár, és a fejét csóválva hesseget átöltözni. Gyorsan meg is teszem, és a most érkezett dobozokat - amikben gitárok, és már hangszerek vannak – pakolni kezdem. Elintézek mindent, és pont jókor érek vissza a raktárból, ugyanis látom, ahogy két HMCs Katyt zaklatja. Feléjük indulok, és mikor nem értenek a szép szóból, szépen kirugdosom õket az ajtón. Szerencsétlenségemre nem úszom meg karcolás nélkül, mivel a szemöldököm kicsit felrepedt, de megnyugtató az a tudat, hogy õk rosszabbul jártak. Na meg az is megnyugtató, hogy a boltnak nem lett semmi baja. De a francba is, mit fog szólni Joe, amikor meglátja a sebet?! Még úgy is eléggé rosszul néz ki az a pár centis seb, amit az egyik szemét ökle okozott, hogy Katy lefertõtlenítette, és kicsit leragasztotta. Franc.

---*---*---*---

A nap további része unalmasan telik. Vagyis inkább telt eddig, mivel ha jól hallom, éppen most érkezett meg a legjobb barátom, és egyben exem, Yuki. Helyes, félvér srác, japán és amerikai felmenõkkel, akivel úgy egy évig jártam, de aztán kölcsönös megegyezés után szakítottunk. Mindig meglátogat itt a boltban, miután végzett a suliban. Õ még suliba jár, mert megteheti. Nem irigylem, én megvagyok itt a zene boltban. Jé! Õ még nem is tud Joeról! Huh, hát akkor lesz mit mesélnem neki, pluszban még el is jöhetne hozzánk megismerni õt.

Idõközben Yuki mellém ér, és a nyakamba ugrik. Egy hatalmas csuppanóst nyom az arcomra, majd sugárzó mosollyal közli:

- Képzeld, szakítottam a barátommal! – közlésére egy hatalmas csepp jelenik meg a halántékomon, hogy hogy újságolhatja el ezt a hírt ilyen nagy vigyorral, de aztán elgondolkozom. Végül is a pasi mindig csalta szegénykét. Jobb is neki, ha szakítottak. Õ is megkönnyebbült.

- Én meg, képzeld, összejöttem egy édes kissráccal – közlöm vele én is boldogan, de nem olyan kirohanással, mint õ. Mondandómra egy pillanatra lefagy, majd zavartan visszakérdez. – Én. Összejönni. Egy. Sráccal. – mondom neki tõmondatokban, mire egy pillanatra furcsa grimasz suhan át az arcán, de aztán el is tûnik. – Átjössz megismerni õt? – kérdezem, mire bizonytalanul bólint. Már mindjárt zárás, így miközben várunk, hogy vége legyen a mûszakomnak, Joeról kérdez. Amit tudok róla, elmesélem, csak kár, hogy olyan baromi kevés. Végül is mit vártam egy naptól?! Na jó, kettõtõl, de a nagy részét külön töltöttük. De van még idõm megismerni! Yuki már nem ilyen pozitív gondolkozású, de nem hagyom, hogy elrontsa a kedvemet.

- Kíváncsi vagyok a srácra – mondja, aminek örülök. A folytatásnak már annál kevésbé. – Kíváncsi vagyok arra a srácra, aki egy nap után ilyen puhánnyá tett. Nézz csak magadra! „Kicsim így, kicsim úgy”… Ráadásul még a sebedet is el akarod takarni. Régen mindig mutogattad az ilyen sebesüléseket. Akkor most miért nem?! Nagyon ajánlom, hogy az a srác tényleg megérje, hogy ennyire kivetkõztél önmagadból! – csesz le engem. Hát… Egy aprócska igazság van szavaiban, de ha egyszer így érzek? Kis idõre abbahagyjuk a beszédet, mert mind ketten a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, de zárás elõtt „kibékülünk”.

Zárás után hazafelé vesszük az irányt. Közben is beszélgetünk, így hamar eltelik az idõ. A lakás elé érve kinyitom az ajtót, és kicsim már röpül is felém, és forrón megcsókol. Nyelvünk szenvedélyes táncot jár, majd pihegve elszakadunk egymástól.

- Megjöttem – suttogom államat a feje búbjára helyezve, majd mikor meghallom Yuki krahácsolását, elengedem Joet. – Kicsim, hoztam egy vendéget is. Õ itt a legjobb barátom, Yuki, õ pedig az én imádott szakácskám és pasim, Joe – mutatom be õket egymásnak. Kérdés: Miért lett olyan hideg, és feszült a hangulat hirtelen?!

- Helló! Van egy kis meglepetésem! – mondom Adaméknek, miközben Joe itt toporog mellettem.

- Tényleg? Na, mi az? Nem robbantottad föl a kaját? – mondja drága öcsikém gúnyosan. Ó, bazd meg, ez szemét volt! – mondom magamban. Egy apró kacajt hallok meg Joe felõl. Hát ezt nem hiszem el! Mindenki engem csesztet?! - Ez meg mi volt? Ki van itt? - lép be a szobába Adam, aki meredten bámul Joera. Most meg mi a fasz baja van?! Mit hisztizik?

- Õ Joe, az új szakácsunk. Õ készítette el a vacsorát is. – mosolygok rá bíztatóan. Adam nem harap, csak ugat… Igaz, általában elég hangosan, de nem gáz…

- Joe vagyok, örvendek! – köszön Joe barátságosan Adamnak, aki neveletlenül kezd viselkedni. Közben a barátnõje is belép, aki, bár nem szabad külsõrõl ítélni, elég fura… Olyan… hogy is hívják? Mintha Yuki mutatta volna ezt a stílust… Goth… Goth mi? Valami… lo-lo-lo… Tök mindegy. A lényeg, hogy enyhén fura, és enyhén fekete az egész csaj. Mármint nem a bõre, de na.

- Heh... – fintorog az öcsém.

- Adam. - szólok figyelmeztetõen, és véletlenül megszorongatom Joe kezét, aki gyorsan kiszabadítja magát a markomból, és az ételek felé veszi az irány. Csendben bevezetem a lányt az étkezõbe, és leülünk. Közben a lány is bemutatkozik, és megtudom, hogy Sylvie a neve. Illik hozzá…

Joe-ra nézek, és bólintok, hogy hozhatja ez ételt, amit olyan ügyesen megfõzött. Megfogja a leveses tálat, és körbe viszi, hogy mindenki tudjon merni. Ez tök olyan, mintha még anyáékkal ennénk… Amikor Joe körbeér, akkor õ is szed magának, és leül enni.

 - Na és Joe! – szólal meg Sylvie. - Mond csak, neked van barátnõd? - kérdezi kedvesen. Kezdem egész megkedvelni ezt a csajt, hogy nem nekem kell föltennem ezt a kérdést…

- Khm... – köszörüli meg a torkát zavartan. - Nekem..., volt pár kapcsolatom, de nem sikerültek igazán jól. És hát. Rájöttem, hogy...

- Meleg vagy! – fejezi be Adam a mondatot. De szemét! Ki nevelte ezt a kölyköt ilyen szemtelenre?! De… Joe meleg. Ez jó hír! - Ez de gyönyörû! – mondja ironikusan, és felém fordul.  - Na, tessék Chris! Itt van a hõn áhított drágaság, akivel azt mûvelsz amit akarsz. Ha már föl vetted, akarsz is tõle valamit nem? De különben is. Mi más is lehetne? Talán melegnek született. – jegyzi meg gúnyosan. Ó, ezzel most nagyon kibasztál magaddal, édes öcsém! Fõleg azzal basztál ki magaddal, hogy sírva fakasztottad Joet, aki butus módon egy szál pólóban rohan ki a lakásból.

- Öcsike… - mondom fejcsóválva, majd behúzok neki egyet. Egy jó nagyot a bal szeme alá, meg egyet a gyomrába. Aztán bocsánatkérést kiáltva Joe után rohanok, de még hallok egy csattanást, és egy jó kis letolás kezdetét Sylvie-tõl. Mondom, hogy kezdem megkedvelni!

Kiérve az utcára ide-oda fordítom a fejem, hogy merre mehetett ez a kis bolond, és megpillantom egy lépcsõn ülve. Utána rohanok, és amikor utolérem, hallom dühös és megbántott motyogását. Kicsit hallgatom, és vigyorgok, fõleg azon, hogy nem vesz észre, amikor eltrüsszenti magát. Nem bírom ki, és erre az édes hangon elnevetem magam. Rámnéz, majd durcásan elfordítja a fejét. Melléülök, és megkérdezem, hogy jól van-e. Igaz, elég hülye kérdés, ráadásul megint elkezd pityeregni.

- Jah, persze, remekül! – törli meg a szemét édesen. - Miért jöttél ki hozzám? Én csak a szakácsotok vagyok, már ha még az vagyok egyáltalán. – szipogja ismét a föld felé fordulva. Pedig én úgy szeretném nézni azokat a gyönyörû szemeket, melyek szinte ragyognak, fõleg, ha rám néznek.

- Nem csak egy szakács vagy...! – jelentem ki.

- Igaz… egy szerencsétlen idióta vagyok. – motyogja. Egy szellõ összekócolja a haját, és megint eltrüsszenti magát. Olyan édes ez a kis magas hang, ahogyan trüsszent. - És még meg is fázok. – morgolódik magában. Hát, ha ilyen hülye, hogy pólóban jön ki a hidegbe… De azért leveszem a dzsekimet, és neki adom. - Mi... miért? – néz rám értetlenül. Átölelem, és így sokkal jobban érzem a finom, édes illatát. Olyan kis édes… Pedig én nem szoktam ám sokakra azt mondani, hogy édes. De õ tényleg az!

- Gyere ide te, kis szakács! Meg fogsz fagyni! – mosolygok rá, és még jobban átölelem. Jó érzés… Talán még Yukival sem volt ilyen jó érzés…

- Hé! Mit fog szólni a barátnõd? – kérdezi értetlenkedve. De kis butus… Hehe, ennyire butuska lenne, vagy csak össze van zavarodva?  - Tudod, milyen vagyok. A tesód még félre is értené! – sorolja az idiótája az indokokat, miért is nem akar bejönni a jó meleg lakásba ahelyett, hogy megfagyna. Hát, tulajdonképpen, ha hidegben akar lenni, akkor igazán betehetem a fagyasztóba, csak jöjjön már be, mert nem szeretem a hideget!

- Hé, hé hé! Egy: ki mondta, hogy van barátnõm? Kettõ: igen, tudom milyen vagy és az öcsém néha nagy idióta tud lenni. Úgyhogy ne vedd magadra jó? Csak nincs megbékélve velem és azzal, hogy a fiúkat szeretem – mondom. Hát igen… Adam, anyáék hatására sosem volt valami toleráns, de semmi gondja nem volt a melegekkel addig, amíg rám nem nyitott, amikor… khm… szóval, amikor Yukival szeretkeztem. Azóta a drága öcsém szerintem sokkolva van, és valószínûleg egy csomó álmatlan éjszakán át próbálta kiölni fejébõl ezt a képet. Ja, de elkanyarodtam! Joe éppen próbálja összekapni magát, és felfogni, hogy én is meleg vagyok. Olyan vicces arcot vág! – vigyorodok el rajta.

- Te… te… te is? – kérdezi értetlenkedve. Amikor jobban belegondol a dolgokba, teljesen, totálisan elvörösödik, és el akarna bújni. Szerény véleményem szerint csak a föld alá, de nem biztos… Lehet, hogy csak a haja mögé, de megakadályozom azzal, hogy egy puszit adok az arcára. Na jó, ezzel csak még jobban zavarba hozom, de nem tehetek ellene… Olyan kis édes, amikor elpirul!

- Zavarba jöttél, szakácskám? – kérdezem incselkedve, mire nem válaszol, csak ajkaimra tapad. Eleinte hagyom, had csinálja, amihez kedve van, aztán átveszem az irányítást. Mohón csókolom édes ajkait, közben szinte megfojtom, olyan erõsen szorítom magamhoz.

Oxigén hiány miatt válunk el egymástól. Kipirult arcát, és duzzadtra csókolt ajkait látva egy magabiztos vigyor kúszik arcomra. Tudom én, hogy jó ízlésem van…

- Na, gyere, te kis szakácska! – mondom neki, és fölpattanok. Elé állok, és fölhúzom, de olyan nagy lendülettel áll föl, hogy nekem csapódik, én meg nem bírom ki, és megcsókolom. Sokáig faljuk egymást, de amikor megérzem, hogy mennyire remeg, gyorsan betolom a házba, és fölhúzom a lakásba. Ott eléggé fagyos a hangulat, de ha jól veszem észre, Sylvie igazán jó hatással van Adamra, mivel amikor bemegyünk Joeval a nappaliba, elénk áll, és bocsánatot kér.

- Bocsánat az elõbbiért. Nem gondoltam komolyan, csak ez olyan rossz…! Mármint számomra – zavarodik bele a nagy hadarásba. – Mármint nem veled van a bajom! – teszi hozzá Joenak címezve, amikor látja, hogy megint elszomorodott. – Csak azzal, hogy… Nem tudom. Az egész helyzettel. Meg… - gondolkozik el, és egy nagy sóhaj után folytatja. – Chris nekem a példaképem. És elég nehéz feldolgoznom, hogy meleg – mondja, mire megölelem. Joe is elmosolyodik, de amikor megszólalna, megint eltrüsszenti magát.

- Nyomás egy jó meleg fürdõt venni! – utasítom, és miközben bevonul Joe a fürdõbe, keresek neki egy törölközõt. Kopogok, és amikor nem hallok választ, benyitok, és épp jó látványban lesz részem. Joe már levetette a ruháit, és az alsógatyájától épp most akar megszabadulni, ami azt jelenti, hogy az édes kis fenekébõl már elég nagy rész kilátszik, én meg már szinte nyáladzok a látványra. Csak sajnos nem sokáig, mivel ijedten megfordul, és közben szinte a derekáig fölrántja az alsógatyáját. Arcának a színét egy pipacs is megirigyelhetné, én meg alig bírom magamban tartani a nevetésemet. Olyan kis édes…

- Bocsi, csak egy törölközõt hoztam! – mutatom föl az anyagot. – Amúgy igazán jó az alakod! Kis formás a feneked! – teszem hozzá vigyorogva, és még mielõtt valahogyan megtorolná, kislisszolok az ajtórészen keresztül, és becsukom magam mögött.

Még akkor is vigyorgok, amikor a nappaliba érek, és leülök a kis gerlepár mellé.

- Na, az este kicsit zûrös volt, és nem volt idõnk megismerkedni, de erre még ráérünk, nem igaz? Inkább arra lennék kíváncsi, miért, és hogyan tudtad rávenni erre Adamet? – kérdezem Sylvietõl. A lány sejtelmesen elmosolyodik, és miután egy csókot nyomott a kicsi öcsikém szájára, megszólal.

- Tudod, mi az, hogy yaoi? – kérdezi. Yaoi… yaoi… yaoi… aaaz… hm, asszem tudom.

- Ha jól emlékszem, Yuki mutatott valamit, amire azt mondta, hogy yaoi. Fiú+fiú párosítás, nem igaz? – kérdezem, mire valami kegyetlenül perverz csillogás jelenik meg a szemében.

- Jaja! – vigyorogja. – Nos, én imádom a yaoit. És hát milyen rajongó lennék, ha nem tennék meg bármit egy kis élõ yaoiért…? – kérdezi. – Csak egy kicsit elbeszélgettünk Adammal. Igaz, drágám? – kérdezi az öcsikém arcát simogatva.

- Ja, persze. Ha a „beszélgetések” úgy szoktak kezdõdni, hogy egy nagyot lekevernek az egyik félnek, akkor ja, beszélgettünk – mondja durcásan, én meg elröhögöm magam. Szinte látom magam elõtt, ahogyan Sylvie lekever egy jó nagyot Adamnek.

- Ugyan, édesem! – gügyögi a lány. Én tényleg bírom ezt a csajt! Tökéletes az öcsémnek! – De… ezért az apró szívességért, hogy elbeszélgettem Adammel, tehetnél nekem egy dolgot… - kezdi, mire rossz elõérzetem lesz. – Mondjuk minél többet csókolhatnád Joet elõttem…? – mondja, mire ledöbbenek. Hát ez de perverz…! De…

- Ha õ is beleegyezik, oké – egyezek bele, mire a csaj vigyorogni kezd. Még elbeszélgetünk egy ideig, amikor végre Joe is kifárad a fürdõbõl. Nekem meg elkezd csorogni a nyálam, mivel, bár van rajta ruha, mégis, én tudom, hogy mit takarnak azok a göncök. És ahogy a hajából csöpög a víz, és a kulcscsontján keresztül lecsurognak a vízcseppek… Asszem, nekem most el kéne kezdenem valami másra gondolni, különben igazán kényelmetlen helyzetbe kerülnék… Mondjuk… Igen! A szüleim. Õk igazán lohasztóak tudnak lenni, még fölöltözve is. Na mindegy.

Adammal mindent megbeszéltem, most már csak Joeval kéne megdumálni a dolgot, hogy hogy akar nálunk fõzõcskézni, stb, stb…

- Joe? – kezdem. – Akkor… Akkor ezentúl hogy lesz? – kérdezem, és remélem, megérti, hogy nem csak a szakácskodására gondolok, hanem a kettõnk kapcsolatára is. Jó lenne vele együtt lenni…

- Joe! Mond csak… öm… – próbálom kinyögni, hogy mit akarok. Nem könnyû dolog megkérni valakit arra, hogy legyen a szakácsunk…

- Igen? – néz rám érdeklõdve, miközben valami zöld izét szeletel.

- Nincs kedved nálam dolgozni, mint szakács? – kérdezem végül, köntörfalazás nélkül. Viszont lehet, hogy nem pont most kellett volna megkérdeznem, ugyanis szegényke elvágta az ujját.

- Áucs! – kiált fel, és a szájába veszi az ujját. Ijedten odarohanok hozzá, hogy megvizsgáljam a vágást.

- Mutasd, nagyon elvágtad? - nyúlok a kezéhez, hogy megnézzem. Elég mély a seb, de nem kell balesetire menni, elég csak jódot és kötést tenni rá.

- Gyere, nem hagyhatjuk így! - mondom, és megragadom a csuklóját, hogy magammal ráncigálhassam a fürdõbe. Az egyik fiókból elõveszem a Betadint, és az ujjára cseppentek belõle.

- Ez csíp, csíp, csíííp! – hisztizik. Olyan kis aranyos, ahogy az óriási, csillogó szemeiben könnycseppek jelennek meg, és az egyik ujját a szájába veszi, hogy tompítsa a másikban levõ fájdalmat

- Nyugi, ez csak betadin. Fertõtlenítõ szer, kitisztítja a sebet. – mondom, mire bólint. A fölösleges folyadékot letörlöm egy kis vattával, majd leragasztom a sebét. - Tessék! – engedem el a kezét, egy a cuccokat összepakolom, és elteszem a helyére.

- Köszönöm! – hálálkodik, és próbálgatja, hogyan tudja mozgatni a kezét.

- Szívesen! Nos? Elvállalod? – kérdezem egy kicsit izgatottan. Persze, hogy izgatott vagyok! Ha igent mond, végre nem csak gyorskajákon fogunk élni Adammal!

- Persze! Legalább... – mondja, de nem fejezi be a mondatot. Vajon mit akart mondani?

- Hm? – kérdezek vissza.

- Semmi, semmi! Megyek vissza, hogy idõben elkészüljek. – mondja, és visszasiet a konyhába. Na jó, ha nem akarja elmondani…

- Segíthetek valamiben? – kérdezem mögé állva. Kicsit megrezzen, de szerencsére most nem vágja el magát. Kicsit hátra fordul, hogy rám nézhessen, és elpirul. Vajon… Vajon õ is meleg?

- Öhm… Igen. Azokat megtisztítanád, és fölcsíkoznád? – mutat a húsra. Válaszul bólintok egyet, és miután megmosom a kezem, megmosom a húst is. Asszem marhahús, de nem biztos… Az utóbbi években csak hamburgerben láttam, jól átsütve, szóval nem igazán tudom, de mindegy is. Elõszedek egy vágódeszkát az evõeszközök közül (egyáltalán honnan van nekem vágódeszkám?!), meg egy éles kést, és elkezdem fölcsíkozni a húst. Csendben dolgozunk, de ez nem az a kényelmetlen, kínos csend, hanem inkább a megnyugtató.

- Kész vagyok! – szólok, mire megnézi, mit alkottam. Hát, valószínûleg nem a legszebbek, de legalább nem rontottam el õket.

- Oké! – mosolyog. – Most kéne nekem egy palacsinta sütõ – mondja, én meg csak bámulok rá, mint borjú az újkapura. Mi kell neki?

- Lapos, kerek fém izé, aminek nyele van – próbál kisegíteni, amikor látja az arcomon a tanácstalanságot, de nem igazán sikerült. Bizonytalan mozdulattal a pult alatti szekrényekre mutatok, mire õ csak rezignáltan sóhajt.

- Mondtam, hogy nem tudom fõzni. Ez azt is jelenti, hogy nem tudom, hogy mi micsoda, és mi hol van – közlöm vele. Mosolyogva bólint egyet, és a szekrényekhez lép. A legelsõbe bekukkant, és egy diadalittas kiáltással veszi elõ a „lapos, kerek fém izét”. Tettére elpirul, amit diszkréten megmosolygok. Édes kisfiú…

- Megvan! – mutatja föl, aztán a tûzhelyre teszi. Egy tányért, egy poharat, amiben valami sárga folyadék van, egy nagy, seszínû löttyel teli tálat és egy fakanalat tesz a tûzhely mellé, a pultra. Hogy nekem honnét vannak ilyenjeim?! És hol találta meg õket…? Kész rejtély. Csendben figyelem, ahogyan sürgölõdik a konyhámban, és valami fura melegség, otthon-érzet tör rám. Egyedül a Yukival töltött idõszakban volt hasonló érzésem, máskor nem. Mi lehet ez?

---*---*---*---

Pár óra alatt minden fogással elkészül. a legtöbb dolgot azt sem tudom, hogy mi, pedig amikor még anyáék éltek, mindenféle kaja volt az asztalon…

- Köszönöm, hogy ennyit fáradtál! – mondom hálálkodva, mire édesen elmosolyodik.

- Szívesen, máskor is! – válaszolja. Olyan kis kedves… Ohh – jut eszembe valami.

- Maradsz vacsira, ugye? – kérdezem. Pár pillanatig gondolkozik, de kulcszörgés zavarja meg a válaszadásban.

- Megjöttünk! – kiáltja Adam. Remélem, Joe maradni fog vacsira, és Adam meg bírni fogja õt…

Wá, basszus! A mai napom is igazán jól kezdõdik! Nem elég, hogy zuhog az esõ, de még kaját is kell készítenem, mert Adam áthozza a barátnõjét. Francba már! Mi a fenét készítsek?! Benézek a hûtõbe, és amit látok… Hát, asszem, ezekbõl nem tudok semmit se készíteni… Össz-vissz három doboz sör, és egy üveg eperlekvár van a hûtõben. Magyarán mennem kell vásárolni. Franc. Fenének van kedve ilyen idõben kimozdulni otthonról, fõleg boltba.

Nagy nehezen azért rászánom magam az indulásra, mert végül is a drága öcsém barátnõje jön látogatóba… Szóval fölveszem a dzsekimet a rövid ujjú fekete pólómra, fölcibálom magamra a farosomat, és a lakás elõtt parkoló autóba bepattanok. A legközelebbi boltot veszem célba. Ja, egyáltalán mit is akarok én fõzni?!

A boltban nincsenek sokan, de nem is érdekel. Még mindig nem döntöttem el, mit készítsek, szóval azt se tudom, mit kéne vennem. Szívás, nem? De. Oké, ezt jól megbeszéltem magammal. Már csak azt kéne megbeszélnem a másik énemmel, hogy mit készítsek. Kár, hogy nincs másik énem, fõleg nem olyan, amelyik tud kaját készíteni…

A saláták felé veszem az irányt. Ha nem is tudom, mit készítsek, egy kis zöldség sosem árt, nem igaz? Csak tudnám, melyiket vegyem meg. A fonnyadtat, a kicsit, vagy a nagyot? Faszom tudja… - kezdek kiakadni, fõleg, amikor meghallok egy apró kuncogást. Megfordulok, és egy fiatal fiúval találom szemben magam. Ez engem röhögött ki?! Nénikédet! Szúrós tekintetem miatt elfordul, de még mindig nézem. Mit röhögött?! Nem lehet mindenki prófi…

- Bocsánat, nem akartalak kinevetni! – mondja bûnbánóan. - Csak ahogy néztél a salátákra, olyan...

- Hülyén nézett ki? – kérdezem mogorván. Ha olyan nagy ász, akkor segítsen valami jobbat találni. Vagy nem is kéne velem foglalkoznia! Törõdjön csak a maga dolgával!

- Nem ezt akartam mondani. – mondja, és a fonnyadt salátámat kikapja a kezembõl. Hé, az az enyém! – mondanám, de nem mondom, mivel hirtelen egy szebb, frissebb zöldség kerül a kezembe.  - Tessék! Ez jobb lesz. – mosolyog rám. Cuki a mosolya… - villan át az agyamon. Elkapja a tekintetét, és a zacskó sarkát kezdi el nyaggatni.

- Kösz! – nyögöm ki. A salátámat bámulom, és elgondolkozom, mit lehetne ebbõl készíteni.

- Mit készítesz? Talán tudok segíteni a hozzávalók megtalálásában. – ajánlja föl a segítségét kedvesen, de nem néz a szemembe. Ennyire ijesztõ lennék?

- Még nem tudom. De különben sem szorulok a segítségedre. Meg tudom találni õket én magam is. – mondom. Kicsit megviccelem, túlságosan adja magát a helyzet, és a félénksége…

- Most akkor jössz? – fordulok vissza, amikor nem hallom lépteit. Persze, miért is hallanám, hiszen azt hiszi, visszautasítottam. De hogy is utasíthatnék vissza egy ilyen cuki kisfiút, aki ráadásul tudja is, hogyan kell kajákat vásárolni…

- Tessék? – emeli rám szomorú, sötét szemeit értetlenül.

- Azt mondtam magam is megtalálom a hozzávalókat. De nem biztos, hogy jót választanék. – magyarázom. Édesen elmosolyodik, és mellém szalad.

- Oké. Akkor mit is keresünk? – kérdezi lelkesen. Basszus, a kajakereséshez hogy lehet lelkesen (LELKESEN!) hozzáállni?!

- Öm... Mi kell a salátába? – kérdezem, mert halvány lila fingom nincs róla. De tényleg!

- Van egy ötletem. – mosolyog ravaszul. Ajjaj…

- Nekem meg van egy rossz elõérzetem. - gúnyolódok.

- Tudod mit? Megveszem én neked és csak el kell készítened. – magyarázza ötletét, ami tökéletes lenne, ha tudnék kaját készíteni. De mivel nem tudok kaját készíteni… Így nem olyan jó ötlet. De annál még mindig jobb, mintha nekem kéne megkeresnem a hozzávalókat, miközben azt se tudom, hogy mit akarok készíteni, és abba mi kell. Szóval felõlem oké a dolog.

- Miért ajánlod ezt fel? Hisz nem is ismerjük egymást. – morgom. Igazából tényleg furcsa, hogy egy ismeretlen így fölajánlja szolgálatait…

- Sajnálom! – kér halkan bocsánatot. Normális ez?! Mi a fenéért kér bocsánatot? Úgy értem, tényleg fura, de csak az, hogy még vannak ilyen segítõkész emberek. De nem biztos. Lehet, hogy egy baltás gyilkos. Na jó, nem az. Csak rá kell nézni erre a Nyuszikára! Jé, tényleg! Olyan, mint egy nyuszi. Kicsi, édes, és uke.

- Mégis mit? Azt, hogy segítõkész vagy? – húzom föl kérdõn a szemöldökömet. Már megint a kezével kezd el babrálni. Ilyenkor fél vagy zavarban van? Vagy mindkettõ? Nem tudok dönteni… - Nem a te hibád, hogy segíteni akarsz másoknak. Csak lehet, egyszer ki fognak használni. – jegyzem meg, mire morog valamit, miközben megyünk tovább.

- Hm? – fordulok felé, mert nem hallottam, mit mondott.

- Semmi, semmi. – rázza meg a fejét. Na jó, akkor vissza a témához!

- Meg különben is már alapból hibás a terved. – jelentem ki szembe fordulva vele.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedik.

- Hát úgy, hogy nem tudok... – kezdem, de elakadok. Basszus, milyen már, hogy egy vadidegen Nyuszómuszónak bevallom a gyengémet?!

- Hm? – billenti oldalra a fejét.

- Khm... – köszörülöm meg a torkom. - Nem tudok valami jól... Fõzni. – nyögöm ki végül. Elõször semmi reakció, de aztán, amikor rápillantok a srácra, látom, hogy rázkódik az elfojtott nevetéstõl. – Oké, nevess csak ki! – csattanok föl, mire elhallgat. – Amúgy Chris vagyok! – mutatkozom be.

- Joe vagyok, örvendek – mondja õ is megszeppenten.

- Na, gyere, segíts összeszedni a hozzávalókat! Valami olyan kaja kéne, ami négy embernek elég, de valami normális, mert ma jön át hozzánk az öcsém csaja… – mondom, és elindulok. Egy aprócska kéz, a kezemen akadályoz meg a tovább lépésben. Hátrafordulok, és kérdõn ránézek a Nyuszikára. – Mi van? – kérdezem.

- A húsok arra vannak… - suttogja a halkan, és hátrafelé mutat. Lemondóan sóhajtok, és követem õt, bármerre megy. A végére én már csak vánszorgok. Azt se tudom, miket vettünk, csak azt tudom, hogy a bevásárlókocsi már tele van, és még mindig akar mit venni. Basszus, mikor lesz már vége?! – Jó lesz taco fõételnek? – kérdezi halkan.

- Aha – válaszolom, és folytatjuk a bevásárló körutunkat.

- Ennyi – jelenti ki a Nyuszika, mikor épp kiakadnék, hogy mennyit kell még venni.

- Lenne egy kérdésem – mondom. Kérdõ tekintetére folytatom. – Segítenél, illetve inkább fõznél helyettem? – nyögöm ki zavarban. Nem sûrûn szoktam ilyeneket kérni ismeretlen fiúcskáktól. De most megtettem, és várok a válaszra, ami késik.

- Re-rendben! – dadogja meglepetten. Halkan kifújom a levegõt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam.

- Köszönöm – mondom, és a pénztár felé vesszük az irányt. A futószalagra kipakolom a cuccokat, amik között van, amit föl sem ismerek, hogy micsoda, de pár dolgot azért sikerül kitalálnom, mi az. Példának okáért a lisztet, a tojást, pár zöldséget, a pulykahúst. Mást nem igazán. Ja, de. Az ott asszem tej!

- Köszönjük a vásárlást! – mondja az eladó, és már megyünk is ki a kocsimhoz. Nyuszika segít bepakolni a kocsi csomagtartójába, és más megyünk is haza. Tulajdonképpen fura, hogy egy ismeretlenben így megbízom, de olyan kis édes, hogy nem lehet nem bízni benne. Így ahelyett, hogy a józan eszemre hallgatva inkább rendelnék valami kaját (van egyáltalán józan eszem?!),  egy idegent viszek haza, hogy õ fõzzön nekem.

Bekanyarodok az utcába, és egy lakóház elõtt leparkolok. A zacskókat fölkapom, és Nyuszikát elõttem terelgetve fölcaplatunk a harmadik emeletre. Benyitok az ajtón, és a konyhába cipelem a csomagokat. Nyuszika körülnéz a lakásban, ami nem olyan nagy, de kényelmes, és fiús.

- Tényleg semmit nem tudsz fõzni? – kérdezi, mikor a konyhához érkezik. Intek, hogy nyugodtan nyisson be bárhova, nézzen körül, õ lesz itt a fõnök.

- Tényleg. Általában rendelt kaját, vagy mogyoróvajas szendvicset szoktunk enni az öcsémmel. Még a fagyasztott kajákkal is gondban vagyok, mert volt, hogy fölrobbantottam. Szóval én tényleg csak max. szeletelek, vagy ilyenek – jelentem ki, mire elkezd kuncogni. Hát ilyet… Na jó, elismerem, tényleg béna vagyok. Amikor abbahagyja a kuncogást, elkomolyodik, és elkezdi kipakolni a cuccokat a zacskókból. Én leülök egy székre, és onnan figyelem, hogy sürög-forog a konyhámban, és egy ötlet kezd megfogalmazódni a fejemben.