Alig egy nap alatt teljesen megváltozott minden. Olyan, mintha hatalmas tehertől szabadultam volna meg, s most felszabadultan, újra képes vagyok mosolygva beszélni a többiekkel. Főleg Yamato-senpaijal, amikor van ideje.
Amikor leesik az első hó, az ablakra tapadva figyelem sokáig, nem is figyelem, ahogy telik az idő, egyszer csak besötétedik, és már csak a kis utcalámpa fényénél látszódik a hóesés. Gyönyörű… ezt le kell valahogyan rajzolnom!
Azonnal neki is esek, ceruza, papír, radír és megpróbálom visszaadni a látványt.
Egy hóesésben, csókolózó pár.
Épp mielőtt befejezném a rajzot, kipirulva gyűröm össze, és bedobom a kuka mellé. Miért jár ilyeneken a fejem?
Ah igaz is, a BL skiccem… igen, biztos csak a nővéremnek rajzolt skicc miatt… igen.
Csütörtökre eláll a hó, és nagy meglepetésünkre most is kint tartjuk az órát. Még szerencse, hogy készültünk kabáttal. Végig hátul vagyok Yamato mellett, s felszabadultban beszélünk mindenről, amibe lassan bekapcsolódnak a többiek is. Kéne egy hó angyalt csinálni, meg hóembert, és hó csatázni, igen!
A délutáni órára újra elkezd esni a hó mire kiérünk, s felfelé nézve pördülök meg, beleszédülve a hóesésbe. Ha nem fúj erősen a szél, akkor ez így tökéletes.
Yamato rám szól, hogy fényképezzünk is, ne csak táncoljak a hóban, s nevetve sietek mellé, s csacsogni kezdek.
- De olyan jó! Alig várom, hogy hazaérjek!
Készítünk pár képet. Ha nem órára készítenénk, akkor még javasolnám is, hogy egymásról csináljunk képet, de ha arra gondolok, hogy Ő végignézi a képeket… még a gondolat foszlánya is kimenekül agyamból.
Nem… nem kell többé semmitől félnem, tudom jól. Köszönöm Yamato-senpai.
~*~
Arra kelek, hogy senpai már összepakolt és éppen köszön el. Úgy pattanok ki az ágyból, mintha parazsat dobtak volna rám.
- Miért csak most szólsz? El fogok késni! – a pánik elönt. Nem! Nem akarok hétvégén itt maradni, főleg, hogy alig marad itt pár ember… főleg senpai nélkül nem merek itt maradni.
- Bocsánat, azt hittem hétfőn mész – zavartan vakargatja a tarkóját, de nincs időm, gyorsan ruhacsere, pakolás, itt ne hagyjak valamit, ami a szünetre kell. Hogy aludhattam el? Olyan hülye vagyok. – Én megyek, foglalok helyet a buszon!
Csak intek, miközben húzom fel a zoknimat, de az ajtócsapódás válaszol csak rá.
Sietnem kell, ha nem akarom lekésni a buszt!
A táskám tömve, cipő fel, kabát fel, sapi fel, táska fel, rohanás.
A lépcsőről sietek vissza, kulccsal kinyitom az ajtót, és az ágyból, a feltúrt párna alól előkotrom a telefonomat, majd újra rohanni kezdek. Ajtó bezár, kulcs zsebre, telefon zsebre. Megcsapkodom magam memorizálva, hogy telefon, pénz, tatyó megvan, sikeresen majdnem elesek az utolsó előtti lépcsőfokon, de még épp vissza tudom nyerni az egyensúlyomat.
Keresztül rohanok az iskola parkján, a szél a szemembe csak így hunyorítanom kell, de amint kiérek a főkapuhoz… Üres…
Hova lett az összes busz? Itt hagytak?
Senpai… miért nem tartottad fel a buszt?
- A fenébe… - oldalra pillantva meglátom Őt, s ijedten tapasztom be a szám. Hallotta! Most azt hiszi rá mondtam? És ami még rosszabb…
ITT RAGADTAM VELE EGYEDÜL!
Ha nem fagytam volna le, most visítva rohannék vissza az ágy alá, de teljesen leblokkolt az agyam. Nem… ez nem lehet. Miért pont én? Mivel ártottam én a sorsnak, hogy ilyenekkel vág vissza? Kérlek égi mesélő, ezt radírozd vissza a füzetedben! Légyszi!
De bárhogyan pislogok, Blayze nem tűnik el, így csak azt látom szaggatott felvételként, ahogy rágyújt.
- Lekésted a buszt? – csodálatos ténymegállapítás. Ez egy zseni. De inkább nem mondok semmit, csak bólintok. Na jó, azt hiszem ennyi elég is volt a bájcsevejből, legalábbis nekem… nem bírom tovább, remeg a lábam ha meglátom, és nem a hidegtől van.
Felkapom a táskám, hogy csalódottan visszaszökjek az épületbe. Szólnom kell anyunak, hogy mégsem ma érek az állomásra.
- Kawasuo. - utánam dörrenő hangja állít meg, s még a vér is megfagy az ereimben, lábaimról nem is beszélve, amik parancsra gyökereztek le a betonba. Félve nézek vissza rá, de halál nyugodtan szívja azt a büdös cigit. Fuj - Nem találsz itt más tanárt rajtam kívül. Kinek akarsz szólni?
Én… én nem tudom. Reméltem, hogy maradt még itt valaki, de az utolsó esélyem is elúszott.
- Gyere – int, és gesztusaiban semmi gúnyt vagy gonoszságot nem látok, inkább… csak unottságot. Hmm… fura. Követem ,bár nem tudom miért, és hogy mit akar. – Elviszlek – értem, szóval van kocsija. De… de nem mernék beülni mellé. Mi van ha nem is az állomásra visz, hanem valami sikátorba?
Most legszívesebben fejbe kólintanám magam, de az elég hülyén nézne ki.
- Én… nem tudom… i-igazán nem szükséges… - tudja, hogy tartok tőle… akkor miért? Így próbálja meg jóvátenni? Hihetek neki? Megáll így én is, sőt felém lép egyet, s megfeszülnek karjaim a táskát tartva, még a nyakam is teljesen ledermed.
- A következő busz hétfőn megy. Hacsak nem akarsz gyalog menni az állomásra a bokáig érő hóban. – Tudom… és igaza is van, de inkább bezárkózom a szobámba. - Bár… hidd el, én örülnék, ha még itt maradnál velem hétfőig. – na jó… azt hiszem ez felhívás arra, hogy van mitől tartanom, még elbarikádozott ajtónál is. Mivel egyszer úgy is ki kell mennem a szobából. Vagy bemászna az ablakon? Olyan kegyetlennek nézem, hogy lehet heccelésből még meg is tenné.
De… akkor inkább vállalok egy 20 perces terrort, mint egy egész hétvégéig tartót. Túl fogom élni… nem fog letámadni vagy bántani.
Mikor felé lépek jelezve, hogy megadom magam, elindul újra, majd a másik falhoz érve elkerekednek a szemeim.
- M-motor? – ugye most csak viccel? Hóesésben motorozni? Ez öngyilkosság!
- Gondolj arra, hogy kevésbé veszélyes. A kocsiban fennáll a veszély, hogy bezárom az ajtókat és rád mászom. Sokkal biztonságosabb a motor. – miért kell folyton ilyenekkel ijesztgetnie? Utálom… direkt csinálja. De miért? Ennyire nem akar itt látni? Vagy csak egyszerűen kihasználja, hogy szívathat?
Felül a motorra, fejébe sisakot nyom, és beilleszti a kulcsot.
Ez komolyan gondolja.
- Akkor jössz, vagy kettesben leszünk hétfőig? – elveszem a felém nyújtott sisakot. Ha meghalunk, legalább a fejem egyben marad, és anyu meg tud ismerni… dejó…
Felülök mögé, és közel csusszanok hozzá az ülésen. Jaj nekem.
- Kapaszkodj. – szól nekem hátra, s átkarolom teljesen kipirulva. Ez… ez olyan kínos. a motor felbőg, de valamivel csendesebben indul el.
Meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk halni, meg fogunk halniiii!!!!
A húsz perc terror halálfélelemmel ötvözve szerintem még azt is elfeledtette velem, hogy kit ölelgetek ilyen szorosan, hogy hol vagyok, és hogy mennyire közel vagyok Hozzá.
Mégis épségben megérkezünk, lelkesen, lihegve és megkönnyebbülten ugrom le a motorról és adom neki vissza a sisakot, meghajolva hálálom meg segítségét. Tényleg rendes volt. Kicsit furcsa érzés mocorog ezért bennem emiatt. Én megkapom a táskámat, de amikor rohannék el utánam kap, és visszaránt.
Jaj ne… csak beetetés volt?
- Nem jár egy kis jutalom a segítségért? - meghökkenve tágulnak ki szemeim, majd mikor ujjai hajamba bújnak összeszorítom a szemem, megremegek. Gyerünk.. essünk túl rajta, majd a vonaton kisírom magam… most nem lehet. Már homlokomon érzem lecsapódó forró leheletét, teljesen belebizsereg velőm is, majd egy puszi landol homlokomon és meglepetten nyitom fel pilláimat, s a következő pillanatban sapkát húz a fejemre úgy, hogy még a szememre is jut, így meg kell igazítanom.
- Ezt ne hagyd itt. Megint beteg leszel… Boldog Karácsonyt, Kawi. – én… én teljesen lesokkolódtam ettől. Csak tétován biccentek, megszólalni egyszerűen nem tudok, majd megpördülve gyorsan elszaladok, menekülve előle, mielőtt meggondolja magát.
A vonaton ülve csak hosszan bámulok ki az ablakon, a tájat figyelem, s akaratlanul is egy Taylor kép jut eszembe, amiről Ő… arcom felmelegszik, érzem ahogy fejemet támasztom, még kezemre is áthat a forróság, és lesütöm a szemem nagyot sóhajtva.
Miért? Most miért ilyen velem? Ez is valami csel lenne? Nem bízom benne… soha nem tudnék ezek után… amiket művel. Olyan kegyetlen, szokatlan, hogy ilyen kedves is tud lenni. Ha… ha mindig ilyen lett volna, ha az elejétől kezdve ilyen kedves lett volna… talán nem utálnám ennyire. Talán még most is csodálnám és szeretném, és imádnám a képeit. Igaz a képek nem tehetnek róla, hogy Ő készítette őket, de hozzá kapcsolódik így…
Teljesen összezavarodtam. Lehunyt szemem vásznán megjelenik a pillanat, ahogy az állomás előtt homlokon puszil, és pulzusom megemelkedik. Miért van rám még most is ilyen hatással? Ez nem azaz idegesség, amit eddig éreztem. Ha így folytatja a végén még sikerül elérnie, hogy ne utáljam…
~*~
Mikor szünet után visszaérünk az iskolába, mindenki kedvetlen. Olyan gyorsan telt el a szünet, mintha nem is lett volna csak egy hétvége. A karácsony, a szilveszter és a két ünnep közötti találkozások régi ismerősökkel. Teljesen lefoglalt, és elszaladt az idő.
Az iskolában Blayze kiállítását tartják. Yamato-senpai azt hallotta, hogy az igazgató ötlete volt. Nem lepődöm meg. Ha már itt tanít, vagy mi, akkor ha van hely simán…
Én Yamato-senpaijal akartam menni, de ő a… a barátjával megy kettesben, így egyedül maradok… nos… nem baj, így is jó lesz. Szeretem a szép képeket, és a fejemben majd megpróbálom nem összekapcsolni őket a készítőjével.
Végigsétálok lassan a folyosókon, megállok minden képnél és elmerülök bennük. A legszebbeknél még bele is képzelem magam a környezetbe. Kicsit… olyan mintha nem is Ő készítette volna őket. Valahogy más… talán mert hirtelen munka? Nem… inkább más érzéseket kelt az emberben, igen.
Megérkezem a kisebb alua részre, ahol ki van akasztva az egyetlen, kép, ami embert is ábrázol, legalábbis eddig nem láttam soha tőle.
Viszont… amikor meglátom, hogy én vagyok a képen, ahogy épp mosolyogva nézek valakire… Teljesen ledöbbenek. Ez azt hiszem senpai kabátja az utolsó gyakorlati óránál, és felé nézek a képen. Csak egy csík látszik a karjából, de az én arcom teljesen rajta van.
Nem hiszem el… Mikor? Miért?
Nem tudom mióta állhatok itt, de csak arra éledek fel, amikor valaki megáll mellettem… különös érzés amikor meglátom, hogy ő az egy füstölgő cigicsonkkal a szájában. Ráadásul tömény füstszagot áraszt, jobban mint eddig.
- Most nem szólsz rám, hogy tilos a dohányzás? – aprócska gunyoros mosollyal morran felém, mire hangjától csak összerezzenek.
- N-nem.
- Kár. Lehet, hogy most még hallgatnék is rád. – mikor felé nézek rám kacsint egyet fél mosollyal, de még mindig szájában a cigivel. Most szórakozik velem? Anno amikor ezt mondtam neki nem is tudtam, hogy Ő az… most hogy már tudom Ő az, ráadásul ahogyan megismertem… még arról sem mernék szólni, ha részegen mászna keresztül a sulin, vagy ha órára jönne be úgy. Inkább szeretnék előtte szürke egér maradni. Ezek után lehetséges? Nem tudom - Boldog új évet, Kawi. – morogja még utoljára, majd sarkon fordulva lépked kifelé, így egyedül maradok.
- Miért? – szólok utána, de nem nézek hátra. Nem… nem merek közvetlenül a szemébe nézni. Cipőjének kopogása elnémul, gondolom megállt.
- Miért fényképeztelek le?
- Ühüm – bólintok is válaszom mellé, de nem fordulok meg, csak előre figyelek.
- Épp ott voltál… - nem… nem hiszem el, ez nem válasz. Összerezzenek, pedig nem is csinál semmit. Annyira nem, hogy még mindig egy helyben áll és érzem a hátamba fúródó tekintetet. Ledörgölöm szemeimet, és nagyot sóhajtok. Lehet, hogy senki nincs most az aulában és folyosón, de bármikor jöhetnek… nyugalom Kawi, nem tehet veled semmit.
Hirtelen megfordulok, érdeklődve mér végig, és egy utolsót szív cigijéből, de közben elővesz egy másikat és a csonk parazsával gyújtja meg, majd a frisset veszi ajkai közé. Mennyit szív ez? Így a végén hamar meg fog halni. De mit is foglalkozom vele?
- Nem hiszek neked. – jelentem ki egyszerűen, és teljes testtel fordulok felé.
- És gondolod ez érdekel? – túl nyugodt, így az én feszültségem annyira kitűnik mellette… izzad a tenyerem, az izmaim feszesek, menekülésre készek, habár amennyire felkészülök annyira könnyű engem leblokkolni.
- Engem érdekel. – Egyet lépek felé, de többet nem merek, mert a lábaim megadják magukat, viszont meglepetten konstatálom, hogy Ő lassan, kínzóan lassan sétál vissza felém, cipőjének kopogása visszhangzik a fejemben, és teljesen megőrjít. – Áruld el, mit akarsz tőlem? – hangom egyre jobban megremeg és akadozik ahogy közelebb ér, de a szemébe még mindig nem merek nézni, csak a szájáig, max az orráig jutok, de mégis legjobban a cigi és füstje ragadja meg tekintetem.
Egy halk szusszanással sunyi mosoly rajzolódik ajkaira, s így füst száll fel belőle, majd mikor megszívja a szálat felparázslik a vége, s a füst most orrán kúszik ki. Fúj…
Ujja állam alá téved és feltereli fejemet, végül elkap a végzet és így kénytelen vagyok a szemébe nézni, de le is ragadok. Ez… ez a tekintet. Nagyon nem tetszik nekem.
- Azt hittem már rájöttél – morogja a cigi mögül, hüvelykujja államat cirógatja meg amitől kivörösödök és pulzusom az egekbe szökik. Miért van rám ilyen hatással? Ha utálnám a hideg futkosna a hátamon és nem a meleg. Még sem tudok másra gondolni. – Gondolkodj még kicsit Kawi – mosolya kiszélesedik, kissé talán bizarrá válik, majd elenged, és újra elfordul, majd magamra hagy én pedig csak távolodó alakját figyelem.
Rájönni? Én csak arra tudok gondolni, hogy unatkozik és azzal szórakozik, hogy engem piszkáljon és szekáljon. Viszont a szünet előtti dolog, és ez… nem tudom hova tenni. Csak azért lett ennyire kedves, mert megfenyegettem? Nem tűnik olyannak aki tartana bármi ilyentől. Ami furcsa még, és el is felejtettem Senpai-tól megkérdezni, hogy… mi volt azaz úszás tanárral? Amit akkor mondott neki. Lehet, hogy miatta csinálja? Hm… Kedveli talán? De akkor miért engem fényképez le? Én ezt nem akartam. Nem is tudtam róla.
Visszafordulok még utoljára a kép felé. Furcsa magamat látni egy ekkora kiállított képen. Ami még zavarba ejtőbb az egészben, hogy biztos rengetegen látták ezt a képet Te jó ég! Mit gondolhatnak? Istenkém… a végén még azt hiszik jóban vagyok vele, vagy… vagy nem? Nem tudom.
Alsóajkamra harapok.
Eddig sosem készített emberről képet. Vagyis nem igazán láttam tőle olyan képet, amin bárhol lehet ember. Az ő területe a tájképek, amiket annyira szeretek, viszont… Ez a mai kiállítás más. Kicsit jobban tetszik, ez igaz, de furcsa tőle látni.
Sóhajtok egyet, majd mielőtt bárki idejönne, inkább visszasétálok a kollégiumba. Nem szeretném, ha idegenek ismernének fel, elég lesz majd minden nap ezek után az iskolában. A kollégium előtt teljesen lesokkolva állok meg.
Te jó ég… Az egész iskola látta a kiállítást. Mit fognak rólam beszélni? Úristen… belehalok, ha pletykálni kezdenek bármit!
Megremegnek lábaim de fellépek a lépcsőfokokon, és a szobámba érve nyugszom meg. Hahh… semmi különös nem történt. Talán túlreagálom a dolgot. Lehet nem is látta mindenki, sőt lehet nem is érdekli őket.
Remélem így van, mert akkor én is sokkal nyugodtabb lennék.
Az íróasztalomon találok egy cetlit, ami szerint senpai üzeni, hogy ma este nem alszik a szobánkban, és vigyázzak magamra. Olyan kedves… de valahogy kelletlen mosoly kúszik az arcomra, amikor arra gondolok, hogy azzal a fiúval lesz. Nos, akkor kihasználhatnám az alkalmat, de az a baj, hogy… nem tudom mivel. Semmi olyasmit nem szoktam csinálni, amit jobban szeretek egyedül, vagy zavar közben más jelenléte. Hahh… ráadásul a szünet alatt a házikat is sikerült megcsinálnom nővérkémnek hála, így azzal sem tudok foglalkozni, de előrehaladni az anyagban lusta vagyok, a rajzolgatáshoz pedig fáradt.
Sok bajom van mi?
A számítógépen szórakozva ütöm el az időt, de azt is megunom hamar. A koli elcsendesedik, bár alapból sem volt igazán zajos. Kinézek az ablakon, és újabb hóesés mosolyt csal arcomra, sőt hívogat, csalogat, hogy minél közelebbről nézhessem és érezhessem.
Fellelkesülve kapom fel a kabátomat, egy sálat és a csizmát, sapkát elfelejtek venni, de a lépcsőről csak ezért már nem futok vissza. Loholva, lihegve érek ki a sötét külső park részre. Egész szünet alatt nem volt itt senki, így szinte érintetlen a frissen leesett hó, tökéletes. Megállok és az ég felé nézek, szemem előtt kis szürkés pontocskák keringenek és hunyorítanom kell, hogy ne essenek a szemembe. hatalmas, gyönyörű hópelyhek, s némelyik csiklandozza arcomat, majd elolvad rajta.
Elmosolyodom, forgok egy keveset, de elszédülök így inkább abbahagyom, és belevetem magam a vastag, puha hóba, és nevetve kapálózok, hogy egy szép óangyalt alakíthassak ki belőle.
Zihálva hagyom abba, de nem állok fel a földről, hanem pihenek kicsit, s megbűvölten figyelem ahogy ködgomolyagokban hagyja el ajkaimat leheletem. Ha csücsörítve fújok pont olyan, mint a cigifüst… de ez legalább nem egészségtelen, csak vicces.
Lehunyom szemem, nem fázok igazán, de érzem a hideget magam alatt, a lenyomott hó simaságát és puhaságát.
Halkan ropog a hó a közelben, talán valaki elsétál, de most ez sem zavar. Túlságosan jó érzés így itt feküdni.
- Meg fogsz fázni – morran egy túlságosan is ismerős hang, kipattannak szemeim, és hirtelen ülök fel. A sejtésem pedig beigazolódik. Miért mindig Ő? Oké, hogy a kollégiumban a szintem felügyelője, de ez… ez nem indok.
- Nem fogok, annyira nincs hideg. – válaszolom zavartan. Csak halványan látom arcát, viszont azt tisztán látni, hogy megint cigi füstölög a szájában.
- Nincs rajtad sapka.
- Te pedig túl sokat szívsz. – ráérősen kiveszi szájából a szálat, majd sűrű füstöt fúj a levegőbe.
- Csak nem érdekel az egészségem? – vigyorodik el, fogsora virít még a sötétben is, bár a kinti lámpa valamelyest segít a látásban. Elfordítom a fejem és inkább az üres padot nézem.
- N-nem igazán… azt csinálsz magaddal, amit akarsz – makogom zavartan. Miért nem hagy békén? Eddig olyan jól szórakoztam.
Egy maroknyi havat nyom szét a fejemen amitől felsikítok és fejemet rázva hátrébb kúszok tőle, majd felállva ledörgölöm fejemről a maradékot.
- Engem viszont érdekel a tiéd, szóval ne feküdj a hideg hóban. Vagy azt szeretnéd, hogy én ápoljalak míg beteg vagy? – újabb elégedett vigyor, kérdésére azonnal rázni kezdem a fejem. Nem… Soha! Nem bírnám ki, ahogy teljesen kihasználja a helyzetet és minden alkalommal zavarba ejtő dolgokat csinál. – Helyes. Viszont jobb lenne, ha egy sapkát is felvennél.
- Nem kell, úgyis mindjárt bemegyek – ujjaimat kesztyűben tördelve válaszolok, majd a számra húzom a sálat, mert egyre jobban kezdem érezni a hideget.
- Jól van – sarkon fordul és magamra hagy, azt hiszem Ő máris az épületbe megy vissza. Én hátrálok kicsit míg a padhoz nem érek, majd a földre tekintek csalódottan. Ah… ez nem igazság, tönkretette a hó angyalkámat. Vagyis én, de az Ő hibájából. Ráadásul telenyomott hóval, még a nyakamba is jutott. Ez nem igazság!
A padról kezembe formálok egy kis havat, jó nagy golyót gyúrok belőle, majd nyelvemet kidugva célzom meg, dobok és pont a hátán csattan jó hangosan a széteső golyó. Felnevetek, de ahogy visszafordul hirtelen elbizonytalanodok, hátrálok egy kicsit, majd a pad mögé guggolva kapaszkodom meg benne.
- Nem én voltam! – kiabálok felé, bár nem hiszem, hogy meggyőzöttnek tűnik… Ajjaj… Azt hiszem itt az ideje a menekülésnek.
Hatalmas, tágra nyílt szemekkel pislog rám, a kék íriszekben csillanó riadtság akaratom ellenére is gúnyos vigyort csal ajkaimra, testemben különös vágy éled. Lesokkoltalak, picim? Hehe… kedves is tudok lenni… ha nagyon akarok… vagy ha hátsó szándékom van. És többnyire csak akkor akarok nagyon, ha hátsó szándékom van… ami neked nagyon rossz hír, drágám.
Hm… eddig még soha nem vettem észre, hogy ennyire kékek a szemei. Az ártatlan csillogás arra késztet, hogy könnyeket csaljak bele. Azt hiszem nem lenne nehéz dolgom… sőt… inkább épp hogy túl könnyű. Unalmas, mégis… érdekes. Vicces párosítás… azt hiszem tehetségem van hozzá, hogy rögtön kiszúrjam a tökéletes játékszereket. Mikor az első találkozásunk alkalmával közölte velem a saját kiállításomon, hogy tilos a dohányzás… igen… talán már abban a pillanatban felkeltette a figyelmemet. Kész szerencse, hogy rátaláltam. Mármint nekem… neki… pech.
Hosszan, elvörösödve bambul rám, szinte hallom, ahogy kattognak az apró kerekek fejében, mosolyomat alig tudom visszafogni.
- Jó… - Alig hallhatóan leheli a rövid szócskát, talán ha nem ajkait figyeltem volna épp, nem is hallottam volna, így le tudom olvasni a rózsaszín szájacska mozgásáról, hogy mit is szeretne mondani.
Apró hangot hallok magam mögül, nem igazán érdekel, hogy mi lehet az, de ösztönösen néznék a hang irányába, ha felerősödött hangja nem állítana meg a mozdulatban.
- Sensei! – Visszafordulok felé, ajkaimra széles mosolyt csal csupán ennyi, szemeiben kétségbeesett fényt látok megcsillanni. Tervez valamit. Kíváncsi vagyok mit talált ki „ellenem”… azt hiszem a legjobb módszer, arra hogy kiderítsem az, hogy belesétálok. Hehe…
- Fura, még egyszer sem szólítottál így, ha jól emlékszem. – Halkan, elégedett vigyorral ejtem ki a szavakat, s a pofija egyre vörösebb és vörösebb árnyalatot vesz fel. Elég mókás látványt nyújt a világosszőke haj mellett. Kíváncsi lennék, milyen arccal élvez… vajon akkor is vörös? Vagy csupán eltorzul a kéjtől? Majd úgyis megtudom… előbb… vagy utóbb, de megtudom.
A perverz gondolatok felélednek elmémben, szinte el is felejtem az előbbi árulkodó megmoccanását, s különben sem szentelek nagy figyelmet a dolognak… nem mintha tudna olyan dolgot csinálni, ami eltántoríthatna attól, hogy megszerezzem magamnak… legalább egy éjszakára… vagy mondjuk úgy, hogy maximum egy éjszakára… hehe…
Zavartan fordítja el tekintetét, s én kihasználom ezt a pillanatot, s egy másodperc erejéig engedem felszínre törni a gyanakvásomat. Próbáljuk ki… legalább kiderítem, hogy tényleg van e valami a háttérben, vagy netán máris teljesen belém zúgott e.
- Máris tűnjek el? Rendben, úgyis végeztem… - Felállnék, s ahogy kicsi ujjai megragadják csuklómat egyszerre önt el a felerősödött gyanakvás és a diadalittasság édeskés érzése. Keze jól érezhetően megreszket, s ahogy visszapillantok rá, élveteg vigyor terül el ajkaimon. Azt hiszem, igazam volt. Persze már meg sem lepődök… bár… lehet, hogy most jobb lett volna meglepődni. Viszont érdekel, hogy mit tervez… komolyan érdekel… mennyire gyűlölsz, kicsi Kawi? Vajon milyen messzire mész el azért, hogy lekoptass? Netán az egyik tanár áll az ajtó előtt? Vagy valahol elrejtettél egy kamerát, és épp felveszi mit csinálunk? Hát… ilyen esetben látszani fog, hogy te tartottál vissza. – Hmm… - Elgondolkodva figyelem arcát, tisztán látszik rajta a félelem és a zavarodottság. Nagyon rossz színész vagy…
- Még… még ne… - Elfogadom a kihívást, Kawi… azt hiszem élvezni fogom ezt a kis játékot.
- Mit szeretnél, Kawi? Talán mást is megnézzek rajtad? – Mohó szemekkel mérem végig, ahogy félve fordítja el arcát, még a nyaka is vörös. Édes… irritálóan édes reakció. Vajon vannak még részek, ahol kivörösödsz, ha zavarba hozlak?
Visszaülök mellé, szinte látom, ahogy megfeszülnek izmai, s ez vágyat ébreszt testemben. Hm… lehet, hogy hamarabb beadja a derekát, mint gondoltam? Egyszerre lenne haláluncsi és élvezetes… imádom az ellentmondásokat, és te tele vagy velük, drágám. Ez lesz a veszted.
- Te-tegnap… azt mondta, hogy… tudna pár ötletet adni… a… - Hangja elhal, forró, felhevült leheletének páráját szinte érzem arcomon, pedig még legalább fél méter választ el tőle. El akarsz csábítani? Nagyon úgy néz ki… és nagyon jó úton haladsz… csak nehogy megbánd… már biztosan tudom, hogy készülsz valamire. Átlátszó a viselkedésed.
Közelebb hajolok hozzá… ha már teljesítem a reményeit, és belemegyek a játékba, legalább rendesen meggyötröm érte. Azt hiszem ez kijár mindkettőnknek.
A fülébe fújok lágyan, tisztán érzem megborzongani alattam, szemeit, ajkait összeszorítva remeg alattam, könnyedén le lehet olvasni reakcióiról, hogy mihamarabb túl szeretne lenni az egészen. Áh, nem úgy megy az Kawi-chan… hosszú kínzásban lesz részed.
- Oh… Nem hittem volna, hogy élni fogsz vele, de ha szeretnéd… mutatok pár dolgot. – Arcát simogatom ajkaimmal, bőre szinte perzsel, levakarhatatlanná téve az elégedett vigyort. Egyik kezemmel finoman húzom le róla a takarót, s nem ütközöm valami erős ellenállásba, így elégedett, határozott mozdulatokkal folytatom, fogaimmal érzékien karcolom végig nyakának puha bőrét, édeskés íze elkábítja elmémet. Hm…. Fincsi… sokkal finomabb, mint amire számítottam. Talán még élvezném is, ha megkaparintanám magamnak… nem… biztos, hogy élvezném…
- Én… én nem… így… - Elkéstél az ellenkezéssel. Azelőtt kellett volna, hogy beindulok.
Puhán próbál eltolni, a kísérlet olyan erőtlenre sikerül, hogy csak lágyan vájnak bőrömbe ujjai, érintése csak tovább növeli a vágyamat. Legszívesebben most azonnal leteperném. De az túl veszélyes jelenleg. Ráadásul… a megerőszakolás nem az én műfajom. Inkább ráveszem, hogy elhitesse magával, hogy ő is akarja. Hehe… majdnem ugyanaz, mégis mennyivel jobban hangzik.
- Igaz úgy lenne az igazi, ha látnád magad közben… - Lejjebb simítom kezemet testén, ujjaim meggyűrögetik a vékony anyagú pizsit, melyen átsüt a felhevült test forrósága, ujjaimmal finoman dörzsölöm meg éledező ágyékát… hm… még ha csak egy csapda is ez az egész… azt hiszem élvezi a kicsike… nem is gondoltam volna...
Megdörzsölöm, s ő halkan nyög fel, az édes hang zene füleimnek, s ragadózó vigyorom kiszélesedik, ahogy szemei kipattannak, a homályos, veszélyesen kék szemecskékben kétségbeesettség és testi vágy egyvelegét látom tükröződni… pont ezt vártam. Olyan akár egy elejtett kis nyuszika.
Hirtelen, heves mozdulatokkal kezd kapálózni, teljesen lerúgja magáról a takarót, lábait erősen, pánikolva mozgatja, csak hogy megszabaduljon simogató ujjaimtól, s én egyik szemöldökömet felhúzva csúsztatom le róla kezemet. Hm… talán felébredt a kábaságból…
- Én… én nem úgy értettem… e-elég lett volna csak mondani. – Oh… soha nem elég csak mondani. A gyakorlat sokkal mélyebb benyomást tesz. Hehe…
Ujjaimat végigsimítom combján, arca kissé kisimul, de még mindig vörös.
- Kár, pedig sokkal jobb az élmény, ha magad tapasztalod meg… - Halkan, vigyorogva pillantok le rá, legszívesebben még folytatnám a kínzást, de szerintem mára elég lesz. Amúgy is… ha most lelövök mindent, akkor mi marad későbbre? Ki akarom élvezni a hevességét… az egyik pillanatban olyan, mint egy lelkesen ugató kölyökkutya, aztán a fülét-farkát behúzva próbál meg eltűnni a szemeim elől. Mókás.
Tovább simogatom, élvezem ahogy félve remeg alattam, riadt tekintete tovább korbácsolja bennem a vágyat, hogy növeljem a félelmét. Rákacsintok, s felemet felemelem, ahogy a folyosóról egy tanár kiáltásának a hangját hallom beszűrődni… Jaj… remek. „Imádom”, mikor elrontják a szórakozásomat. Mindegy, úgyis itt az ideje, hogy magam mögött hagyjam a remegő kis nyuszikát.
Felállok mellőle, hallom megkönnyebbült sóhaját, vigyorom kiszélesedik, ahogy egyik szemöldökömet felhúzva pillantok vissza rá. Azt hiszed, megúsztad?
Szinte ugrik egyet az ágyon, magamba fojtok egy élveteg kuncogást, majd halkan, elégedetten szólalok meg.
- Nos… majd máskor folytatjuk, Kawi… Gyógyulj meg. – Kisétálok az ajtón, puhán csukom be magam mögött, s irritáltan simítom hátra a hajamat a puha tincsekbe túrva. Remélem nagyon jó oka volt rá, hogy megzavart a játszadozásban. Épp a legjobb résznél tartottunk.
Gyorsan telnek, szinte száguldanak a napok, hiszen a téli szünet előtt mindig sok feladat van. Elő kell készíteni a félévzáráshoz a dolgokat, és a gyerekek is egyre szétszórtabbak, ahogy érzik a szünet közeledtét. Bár… nem értem minek ez a nagy felhajtás, hiszen csak január végén van a félévzárás. Még bőven van addig időnk. Nem számít, én nem idegeskedek, és amíg a többiek stresszelnek, addig is kevesebb figyelem összpontosul a lazsálásomra. Hehe… már gőzöm sincs, mióta nem láttam a kis Kawit az óráimon, de nem fordítok rá különösebb figyelmet. Várható reakció volt, azok után, ahogy megrettentettem… talán túl messzire mentem volna? Mindig elfelejtem, hogy meg kell nyernem egy fogadást… hogyha nem lenne ez a baromság, akkor élvezettel kínoznám… így kicsit zavar a tudat, hogy alig két hónapom van rá, hogy elérjem, hogy belém habarodjon. Hjaj...
Elmosolyodva fonom össze a karjaimat mellkasom előtt, s felidézem az estéket, mikor a szobák ellenőrzésekor láthatom pár percre. Mindig a takaró alá bújva remeg. Olyan kis édes. Hehe… talán több éjszakára is el tudnám fogadni… igen… az elsőn kedves lennék vele… hiszen szűz a kicsike. Utána jöhet a tanítás… höhö… miért van az, hogy eddig irtóztam a szűz srácoktól… most mégis felizgat a gondolat? Azt akarom, hogy én legyek nála az első. Én akarom megmutatni neki, hogy milyen könnyű eldobni a szégyellőséget az élvezetért.
Akarom őt. Talán jobban, mint eddig bárkit… lehet, hogy csak azért, mert eddig mindenki olyan könnyedén a karjaimba hullott. Érte küzdenem kell, és ez tetszik.
Lassan lépek be a terembe, a halk suttogások elnémulnak, szemeim a szokotthoz híven végigpásztázzák a termet, miközben a tanári asztalhoz sétálok, s egy lusta mozdulattal ülök fel a tetejére, tekintetem megakad a virítóan szőke buksin, s visszafogom a vigyoromat. Hm…
- Áh, a kis beteg végre visszatért… Kawasuo, szeretném, ha óra után itt maradnál, és beszélgetnénk a hiányzásaidról. – Hangom gúnyos, minden tekintet Kawi felé fordul, látom ahogy arcára visszafogott pírt csal üdvözlésem… ez a pirosság még semmi ahhoz képest, amit a legutóbb láttam tőled… hidd el… azt is elérem óra után.
Lassan, kimérten beszélve adom le az óra anyagát, szokásomhoz híven nem sok lelkesedést mutatok, csupán érthetően elmagyarázom, amit tudniuk kell. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a félév végén írt nagydolgozatok. Majd kiderül…
Óra végén gyorsan kiürül a terem, s én nem mozdulok a tanári asztalon elfoglalt helyemről, vigyorogva figyelem remegő lépteit. Nyugi… nem harapok. Vagy ha mégis, hidd el… élvezni fogsz minden harapást.
Megáll előttem, egy másodpercig szótlanul figyelem, ahogy fülét-farkát behúzva várja a szavaimat.
- Tudod… engem nem érdekel, ha az összes órámról is hiányzol. A jegyzetet megkapod, jegyeket is ugyan úgy szerezhetsz. – Halk, nyugodt hangom kissé gúnyosan töri meg a szoba csendjét, s a rövidnek szánt hatásszünet hosszúra nyúlik, mikor meghallom megkönnyebbült sóhaját. Elvigyorodom, akaratlanul is várok még egy kicsit, hadd nyúljon tovább az édes reménykedés. Azt képzeled ennyivel megúszod… édes kicsi naiv Kawi-chan… - Ami a másik dolgot illeti… - Látom, ahogy izmai ismét megfeszülnek, végigsimítom arcát, ujjaim érintése nyomán mintha felgyulladna sápadt bőre. Érdekes… elég egy kicsi érintés, és így reagál. Vajon mit csinálna, ha megcsókolnám? Ha finoman végigsimítanám a testét? Ha kedves lennék vele? Mosolyogna? Láthatnám a szégyellős, elérzékenyült mosolyát? Elég.
Hosszút pislogva szakítom meg szokatlan gondolataim áradatát, kiűzök magamból minden különös gondolatot, amiket csak ő volt képes feléleszteni bennem. Egy pillanatig, mintha azt gondoltam volna, hogy… látni akarom a mosolyát… elég!
Már-már dühös kegyetlenséggel pillantok fel rá ismét, tekintetünk találkozik, megrezzen a szemeimben csillogó durvaságtól… ne engem hibáztass. Te vagy ilyen irritálóan aranyos. Te hozod ki belőlem, Kawi. Csak magadra vess.
- Remélem, még mindig érdekelnek az ötleteim a kis történetedhez. – Kegyetlen szarkazmussal ejtem ki a szavakat… képzelem mennyire szeretné ismét átélni a zaklatásomat… miért leszek ingerült a gondolattól?
Kicsit hátrébb lép, szemeiben harag, elszántság tükröződik, s dühös puffogással nyúl a táskájába, hogy az ölembe hajítson egy köteg papírlapot. Enyhe meglepettséggel figyelem mozdulatait, s mikor megszólal, egyik szemöldököm felszalad homlokomon.
- Szálljon végre le rólam, vagy ezeket megmutatom az igazgatónak! – Hangja meglepően határozott, még ha néha-néha meg is remeg, s őszinte ledöbbentséggel figyelem félig könnyes szemeit, ujjaim közé veszem a lapokat.
- Mi ez? – Lepillantok, szemeim tágra nyílnak, s rögtön rájövök, hogy mit látok. Hát persze… már el is felejtettem. Hát ez volt a nagy terve. Okosabb, mint hittem… azt nehéz megszervezni, hogy egy tanár ránk nyisson, és hogyha mégsem jönne össze a terve, elég nagy porfára esés lenne. A videón pedig látszana, hogy tulajdonképpen ő az aki maradásra bír engem. A képek… a képeken csak az látszik, hogy ő kapálózik. Hehe… okos… de hogy csinálta? Ehhez kell még egy ember. A szobatársa. Hát persze… csak egy valahol rontották el a gondolatmenetet. Egy óriási hiba.
Felnevetve rázom meg a fejemet, ajkaimra őszintén gonosz vigyor ül, s magam sem tudom, hogy miért, de haragot érzek iránta. Annyira idegesítette volna, hogy máshoz kellett rohannia? Hát… ha ő így… akkor én is így… pedig eddig még kedves voltam. Nem is sejti, hogy mennyire.
- Háh… és mit vársz? Hogy ezért kirúgnak? Esélytelen, kicsi Kawi, épp büntetésből tanítok itt. – Tekintetében csupán egy röpke pillanatig látok elbizonytalanodást, meglepően hamar szedi össze magát. Hm… ahányszor látom, meglep valamivel. Vicces.
- Én… engem nem érdekel… az sem érdekel, ha tovább tanít itt, vagy még nagyobb büntetést kap… Hagyjon engem békén. – Hosszú csend ereszkedik ránk, s én szánt szándékkal nem töröm meg végtelen hosszúnak tűnő másodpercekig. A feszültség az én kezemre játszik. Pár másodperc és megtöröm. A szemeim előtt fog összeomlani.
- És arra nem gondoltál, hogy ebből neked is bajod lehet? – Kimérten töröm meg végre a csendet, s látom szemeiben kihunyni a magabiztosság fényét. Ennyi volt a nagy ellenállásod, Kawi-chan. Add fel. Nem menekülsz előlem. Megszerezlek magamnak… megszerezlek, és nem menekülsz. Akár akarod, akár nem.
- Én… - Halkan, remegő ajkakkal kezd makogni, diadalittas vigyorom kiszélesedik.
- Nem lesz belőle semmi baja… Mivel a képeken jól látszik, hogy akarata ellenére van bármi. – Meglepetten emelem fel arcomat az ajtón belépő fiú felé, határozottan, dühösen kel a barátja védelmére, s én irritáltan szisszenek fel. Nem hiányzik ide egy véreb, aki védelmezi a pici nyuszikát. Miért kell bekavarnia? Mikor épp megtörtem… probléma, probléma, probléma.
- Gyere Kawi… - figyelem, ahogy az ajtó felé mennek, nem szólok, nem állítom meg őket, s a szobatársa az ajtó küszöbén megállva pillant vissza rám. - És ha ez még nem lenne elég… sensei… az úszómesterről is van pár érdekes dokumentum, szóval az ő állását is kockáztathatja vele… Kellemes Karácsonyt sensei. – Elvigyorodom, ahogy csukódik a terem ajtaja, ajkaimat halk, majd felerősödő kacaj hagyja el. Ki nem szarja le az ő állását? Ha információjuk van róla, az az ő baja nem az enyém. Nem mintha olyan közeli kapcsolatban lennénk attól, hogy párszor lefektettem. Bár… elvileg ő az aki el fogja érni, hogy szabad legyek péntek esténként, ha megnyerem a fogadást… nem kéne kirúgatni. Még…
Felemelem a képeket, elvigyorodva nézem végig őket… hm… karácsonyi ajándékként adott nekem pár közös képet? Honnan tudta, hogy pont erre vágyom? Kirakom a szobám falára. Hehh… nem tudom, mit tegyek. Életemben először. Életemben először kell azon töprengenem, hogy mi legyen a következő lépés.
A picsába.
Képtelen vagyok rájönni, hogy mi az, amivel magamhoz csalogathatnám. Képtelen vagyok kiigazodni rajta. Képtelen vagyok megfejteni. Mire vágyik? Mi az, amivel csapdába ejthetném?
A picsába.
Leesett az első hó, tökéletes szépséggel ajándékozva meg a tájat a csütörtöki gyakorlati órára. A télikabátomban ülök a tanári asztalon, s elégedetten mosolyodom el, mikor a gyerekek is hasonlóan felöltözve érkeznek meg. Helyes. Legalább már azt megtanulták, hogy az időjárás nem tántorít vissza minket. Hehe…
Csupán egy futó pillantást vetek Kawira, miközben elmondom a feladatukat, de ő nem néz rám. Idegesít, hogy nem néz rám. Mintha egy pillantásra sem méltatna. Nem mintha érdekelne… csak hiányzik a kék szemekben csillogó riadt félelem látványa.
Mindenki lelkes, mosolyogva beszélgetnek a párjaikkal, hiszen holnap van az utolsó tanítási nap, ráadásul havazik, és ez is jókedvet varázsol arcukra. Megértem. Engem csak annyiban érdekel, hogy mikor a kis szarosok hazahúznak, én is leléphetek 2 hétre. A tanárok szünete rövidebb az értekezletek miatt, ráadásul vannak diákok, akik nem szombaton, csak hétfőn utaznak haza. Ez az iskola az egész országból összegyűjti a tehetséges diákokat, így vannak olyanok, akiknek nagyon messzire kell utazniuk és csak hétfőn indul a vonatuk, a repülőjük. Hjaj… ami nekem plusz néhány nap munkát jelent, és persze a kedves igazgató volt olyan szíves engem beírni azok közé is, akik tovább itt maradnak és azok közé is, akik korábban jönnek. Ugye milyen tündéri tőle? Mindegy, leszarom. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy felháborodok rajta. Pont ez a célja.
Kimegyünk, a diákok szétszélednek, s én a szokott fa tövébe guggolva döntöm a törzsének a hátamat. Leülni most nincs kedvem valamiért. Heh…
Felemelem a nyakamba akasztott fényképezőgépet, a képernyőjét nézve lapozgatom végig a tegnap délután készített képeket. Muszáj volt elkapnom az első havazást. Megragadott a látványa. Olyan rég fényképeztem, és hiányzott. De valamiért most másnak érzem a képeimet. Nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb. Egyszerűen más. Más a hangulata. Talán az érzéseim miatt… mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik. Jók… de valami hiányzik.
Még mindig nem tudom, mit csináljak. Meg akarom nyerni a fogadást.
Felállok, a fák között szlalomozva figyelem a diákokat, tekintetem megpihen Kawi alakján, egy fának dőlve figyelem, ahogy édesen mosolyogva pillant a szobatársára, a szél belekap a sálja végébe és a sapkája alól kikandikáló szőke tincsekbe, s a szállingózó hópihék lágyan ölelik körbe alakját… Nevet.
Ajkaimra mosolyt csal a látvány. Igazi mosolyt, s észre sem veszem, ahogy felemelem a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a nevetéstől édesen kipirult arcot. Még soha nem éreztem úgy, hogy az emberek kiérdemlik, hogy fényképezzem őket. Soha nem éreztem kényszert rá… eddig soha… miért kell ilyen édesen természetesnek lennie? Mintha a világ legtisztább lénye lenne…
A picsába. A picsába. A picsába.
Mit művelek?
Megnyitom a képet, ujjam a törlés gombra siklik, kezemben megremeg a drága, csúcskategóriás fényképezőgép. Nem megy. Nem tudom kitörölni. Túlságosan tökéletes kép lett. Már tudom, mi az ami hiányzott a képekből. Ő.
A picsába.
Leteszem a gépet, mielőtt újabb képekre kényszeríteném magam, s dühösen fújtatva sétálok egyre messzebb és messzebb tőlük. Még szerencse, hogy nem vette észre. Mi a jó büdös franc ütött belém? Ennyire megszédített, hogy úgymond sikerült csapdába csalniuk? Mikor igazából az elejétől kezdve számítottam rá… mégis… miért idegesít ennyire, hogy egy idegesítő kis taknyos ennyire fél tőlem? Ez volt a cél, nem? Mit művelt velem… mintha megbabonázna a hülye kis szégyenlősködéssel és ellenkezéssel. Vagy csak ennyire meg akarom nyerni a fogadást? Muszáj… muszáj… muszáj őt megszereznem magamnak. Akarom. Érezni akarom a teste puhaságát. A forróságát… látni akarom, ahogy elpirul az érintéseimtől. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Hogy miattam mosolyogjon. És utána… utána látni akarom a szemeiben az őszinte fájdalmat, amit én okozok neki. Látni akarom a fájdalmát, mert az bizonyítaná, hogy közel vagyok hozzá. Igazán csak akkor szenvedünk, ha érzünk valamit a másik iránt. Azt akarom, hogy kínlódjon miattam. Azt akarom hogy sírjon… hogy könyörögjön…
Elég.
Öklömmel a fa törzsébe bokszolok, bőrömet felhorzsolja az ütés, de a fájdalom elvonja kalandozó gondolataim figyelmét. Megőrülök tőle. Teljesen be fogok kattanni. Mit csináljak? Hisz gyűlöl… soha nem fog rám mosolyogni. Soha nem fog nevetni mellettem… soha nem lesz boldog az érintésemtől.
Miért akarom, hogy boldog legyen? Elég. Elég. A jó büdös picsába.
Szombat délelőtt a főkapu lépcsőjén ülve olvasgatok elmélyülten egy történelmi regényt, arcomat néha felemelem, figyelem, ahogy a gyerekek csoportokba rendeződve szállingóznak az iskola udvarán felsorakozó buszok felé, melyek a vonatállomásra viszik őket. A városban két állomás is van, így sokan már itt búcsúzkodnak a barátaiktól, s én megkönnyebbülve nézem, ahogy egy-egy busz lassan útnak indul. Szinte érzem, ahogy kiürül a suli. Kellemes érzés. Elmosolyodom, ahogy az utolsó busz ajtaja is becsukódik, a térdemet megtámaszkodva dőlök előre, tekintetemmel végigpásztázom a kiürült udvart. Csend.
A zsibongás, a kacajok, a lelkes búcsúzkodások helyét a szél halk, visszafogott süvítése váltja fel, s a csend édes zenével kényezteti füleimet. De rég volt már. Hallom a gondolataimat…
- A fenébe… - Halk, kétségbeesett hang üti meg a fülemet, az egyik szemöldökömet felhúzva pillantok oldalra, szemeim tágra nyílnak, ahogy tekintetem elmélyül Kawi égszínkék szemeinek pillantásában. Láthatólag ő nálam is jobban meglepődött, pár lépést tántorodva emeli a kezét ajkai elé, az utazótáskája a földre esik.
Némán mered rám, lustán fordítom el a tekintetemet, egy cigit az ajkaim közé véve gyújtok rá, majd halkan, nyugodt, de nem gúnyos hangon szólalok meg.
- Lekésted a buszt? – Némán, a nyakát behúzva biccent, s én egy lassú mozdulattal simítom hátra az előre hulló tincseimet. Annyira… jellemző…
Ajkaimra mosoly kúszik, s ő ijedten kapja fel a táskáját, s gyors, reszketeg léptekkel indul el az ajtó felé. Reménytelen. Nem menekülsz.
- Kawasuo. – Dörrenő hangom hallatán megtorpan az ajtóban, félénken pislog vissza rám, s olyan sebezhetőnek, olyan törékenynek látom, hogy testemben különös vágy éled. Mintha… meg akarnám nyugtatni. Miért fél ennyire tőlem? Azon kívül, hogy elloptam az első csókját, nem csináltam vele jóformán semmit. Oké… pár gúnyos megjegyzés és poén… ez még nem elég… nem elég, hogy ennyire kikészüljön… hogy ennyire a lelkére vegye… hacsak nem… érez valamit irántam? Nem… akkor nem félne ennyire. – Nem találsz itt más tanárt rajtam kívül. Kinek akarsz szólni? – Ajkait szólásra nyitja, de benne rekednek a szavak, a táskát tartó keze megremeg, valószínűleg gőze sincs, hogy mit csinálhatna. Hát… a legkönnyebb megoldás az lenne, hogy nem kési le a buszt. Mindegy… ha már így alakult… akár használhatnám az előnyömre a dolgot.
- Gyere. – Halkan szólok rá, hangom nem durva, de ellentmondást nem tűrő, utasító, s szemem sarkából látom, ahogy követ az udvar szélén lévő parkoló felé. – Elviszlek. – Látom, hogy megtorpan, hátrafordulok, szemeiben kétségbeesett mérlegelés tükröződik.
- Én… nem tudom… i-igazán nem szükséges… - Halkan, makogva süti le a szemeit, s én teszek felé egy lépést, de ahogy látom izmait megfeszülni, megállok. Most nem célom ráijeszteni… már elégszer megtettem… sőt, ahogy az eredmény mutatja, túl sokszor is. Meg kell nyernem a fogadást… tehát… a bizalmába kell férkőznöm. Valahogy. Akárhogy.
- A következő busz hétfőn megy. Hacsak nem akarsz gyalog menni az állomásra a bokáig érő hóban. – Hangomban a keserűséghez enyhe gúny társul, s mikor rádöbbenek, hogy akaratlanul is túl durva hangvételt ütöttem meg, kicsit kedvesebben folytatom, de ajkaimra mosoly kúszik. – Bár… hidd el, én örülnék, ha még itt maradnál velem hétfőig. – Megrezzen, s vigyorom kiszélesedik, mikor szó nélkül közelebb lép, jelezve, hogy elfogadja az ajánlatot, hogy elfuvarozzam az állomásig. Heh… vajon azt hiszi, hogy kocsival megyünk? Akkor meg fog lepődni.
Megállok a motorom előtt, és ahogy kinyitom a hátul lévő kicsi csomagtartót, ő tágra nyílt szemekkel mered rám, arcára ki vannak írva gondolatai: „Ez most komoly?”
Elvigyorodva veszem ki a kezéből a táskáját, belegyömöszölöm a csomagtartóba, majd a kezébe adok egy sisakot. Kék… illik a szemeihez. Azt hiszem csodásan fog mutatni rajta.
- M-motor? – Félénken szólal meg, látom ahogy térdei megremegnek, s nem veszi fel a kezében szorongatott sisakot. Ajkaimra széles, gúnyos vigyor húzódik, élveteg tekintettel hajolok közelebb hozzá.
- Gondolj arra, hogy kevésbé veszélyes. A kocsiban fennáll a veszély, hogy bezárom az ajtókat és rád mászom. Sokkal biztonságosabb a motor. – Látom, ahogy fülig pirul, a sapija alól kilógó fülcimpák édesen vörös árnyalatban pompáznak, s felkuncogva veszem magamra a saját, sötétbordó sisakomat, s felülök a motorra.
- Akkor jössz, vagy kettesben leszünk hétfőig? – Remegő ujjakkal húzza a fejére, elmosolyodom az édes reakción, s a következő pillanatban érzem, ahogy mögém ül, testünk egymáshoz simul, s felforrósodom a vágytól. Megszerezlek magamnak, Kawi. Megszerezlek, és nem engedlek el.
- Kapaszkodj. – Halkan, szinte suttogva ejtem ki az utasítást, s érzem a derekam köré fonódni reszkető kezecskéit. Megőrjít a félelme. Úgy érzem magam, mint egy vad, akit felajz, ha a zsákmányán érzi a félelem szagát. Mégsem pont ugyanaz… már nem… azt akarom, hogy mosolyogjon… hogy önmaga akarja az érintésemet. Nem tudom miért… hozzá szoktam, hogy mindenki akarja, hogy hozzáérjek. Általában maguktól másznak rám az áldozataim. El akarom érni, hogy ő is vágyjon rám. el fogom érni.
Elindulok, lassan, finoman veszem a kanyarokat, nem akarom, hogy féljen. Magam sem tudom miért. Talán csak húzni akarom az időt, és azért vezetek lassabban, óvatosabban mint máskor? Nem tudom.
Megkérdezem, hogy melyik állomásról indul a vonata, s izmaim megfeszülnek, ahogy remegő hangon válaszol. Remek… a messzebbi állomás.
A motor halkan morran, ahogy megállok, az egyik lábamat lerakva támasztom meg oldalt, s érzem, ahogy Kawi gyors, reszketeg mozdulatokkal pattan le mögülem. Én is leszállok, kitámasztom a motort, s egy lusta, lomha mozdulattal húzom ki a táskáját. Leveszi a sisakot, s annyira siet, hogy végre maga mögött hagyhasson, hogy észre sem veszi, hogy a saját sapkáját is levette vele, arcomra szórakozott mosolyt csal a figyelmetlensége. Már megint… csak annyit tudok mondani, hogy jellemző.
A kezembe nyomja a sisakot, én pedig átadom a táskáját, és már iszkolna is, de ujjaim finoman simulnak csuklójára, és megállítom a mozdulatban. Közelebb húzom magamhoz remegő testét, felegyenesedem a motorról, s halkan, lágy hangon szólalok meg.
- Nem jár egy kis jutalom a segítségért? – Szemei tágra nyílnak, a jól ismert félelem visszaköltözik tekintetébe, ahogy tincsei közé siklanak ujjaim, érzem, ahogy elgyengül teste az érintésemtől, megremegve adja meg magát.
Közelebb hajolok, ajkainkat alig pár milliméter választja el egymástól, de ledermedek a mozdulatban. Mit művelek? Könnyesek a szemei.
Ujjaim megfeszülnek, mellkasomba különös irritáltság költözik, s egy néma sóhajjal hajolok távolabb tőle, ajkaimmal puha, leheletnyi csókot hintek homlokára, arca kipirul az érintéstől, s kezeimmel lassan, óvatosan húzom vissza fejére a sapkáját.
- Ezt ne hagyd itt. Megint beteg leszel… Boldog Karácsonyt, Kawi.– Megborzong szavaimtól, tisztán érzem, és elengedem őt. Huss… már el is tűnt.
Megrázom fejemet, keserű kacaj hagyja el ajkaimat, és a kék sisakot visszasüllyesztem a csomagtartó aljába. Nem is tudom mikor volt legutóbb, hogy bárki is utazott volna velem.
Halk sóhajt hallatva ülök vissza a motorra, az emberek szeme megakad rajtam, de nem törődöm velük… már megszoktam a rajongást. Tőle akarom. Ő az, akitől ezt a tekintet akarom. A picsába.
Új év... természetesen Szilveszterkor valami hatalmas bulin vettem részt… bár… őszintén megmondom, nem sokra emlékszem belőle. Csak arra, hogy fergeteges volt. A Karácsony persze haláluncsi volt, mint minden évben. A családommal nem éppen vagyok jóban, ezért marad a jó öreg egyedüllét. Vagy az, hogy felszedek egy ismeretlen szenteste. Szerencsére vannak rajtam kívül mások is, akik hányingert kapnak a szeretet ünnepétől. Heh…
Nemsokára elkezdenek visszaszállingózni a diákok. A szünetben az új képeim kiállításán dolgoztam. Meglepő módon a téma… a tél. Heh… nagyon kreatív.
Az igazgató lelkesedik az ötletért, azt mondta, hogy enyhít az itt töltött évem szigorú körülményein, ha az iskolában lehet a kiállítás. Felőlem aztán. Ő reklámot akar, én meg enyhébb életet. Azt hiszem, mindkettőnk számára jó üzlet. Amúgy se igazi kiállítás lesz, hiszen nem szedünk pénzt a megtekintésért. Amolyan… reklám… mind az iskolának, mind nekem… és a képek sem lettek valami nagy számok… kivéve az az egy. Az az egyetlen egy, ami a kiállítás legfontosabb darabja lesz. Kíváncsi vagyok… kíváncsi vagyok a reakciójára. Mérges lesz? Dühös lesz, hogy titokban lefotóztam? Vagy meg fog hatódni? Lehet, hogy… lehet, hogy mosolyogni fog? Nem tudom.
A képek az iskola aulájának a falán vannak felsorakoztatva, s én némán, szótlanul sétálok végig, megtorpanok Akito-san mellett, aki eljött megnézni az új műveimet. Ha már a menedzserem.
- Változtál. – Halkan szólal meg, hosszan mered Kawasou édes mosolyára, s kezeim ökölbe szorulnak. Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy belerakjam e a képet. Végül képtelen voltam kihagyni. Ez az, ami értelmet ad a többi képnek. Az összes többi darab mintha ezt az egyet készítené fel. Látszik mindegyiken a változás. Viszont csupán ezen látszik a változás lényege…
Nem válaszolok, s tudom, hogy ez egyenlő egy igenléssel. Nem fogom tagadni azt, ami egyértelmű mindenkinek, aki kicsit is ismer engem vagy a stílusomat. Már csak egy kérdés van. Hogy a változás tetszeni fog e az embereknek.
- Ki ez a fiú? – A hangja komoly, hosszan nézi a képet izmaim megfeszülnek, ajkaimat összeszorítva fordítom el a fejemet, legszívesebben letépném a falról a képet, de nem mozdulok.
- Senki lényeges. – Rám pillant, tudja hogy hazudok. Mit mondhatnék erre a kérdésre? Hogy az első létező ember, aki visszautasított? Hogy ez első, akire igazán vágyok? Hogy azt akarom, hogy mosolyogjon? Hogy fájdalmat akarok neki okozni, azért hogy megbolondított? Hogy látni akarom a reakcióját, mikor megpillantja a képet? Hogy alig várom, hogy újra láthassam?
Nem… kizárt, hogy ezek közül a gondolatok közül akár egy is elhagyja valaha az ajkaimat. Kizárt.
Előveszek egy cigit a zsebemből, némán gyújtok rá, és kivételesen nem szól rám miatta. A picsába. Azt hiszem, egy szót sem kell mondanom, és a gondolataim nagy részét megfejtette. Vajon Ő is tudni fogja? Vajon Ő is látni fogja a képen azt, amit mindenki más?
Irritált sóhajjal hagyom magam mögött az aulát. Leszarom az egészet. Egy adag kibaszott béna kép, és még több értetlen pancser, akik szakértelem nélkül bámulják, és azt hiszik tudják miről van szó, mikor halvány lila gőzük sincs az egészről.
Vasárnap van. A legtöbben pénteken jöttek vissza, a maradék szombatra időzítette az érkezést. Már mindenki itt van, az iskola ismét megtelt élettel, s a zsivaj velük együtt visszaköltözött a falak közé. Ennyit a csendről és a békességről. Igazából diákok nélkül egész jó ez a hely. Heh…
Lomha léptekkel sétálok be az aulába, csak néhány diák van itt, elszórtan nézegetik a képeket, a többség akkor nézte meg, mikor megérkezett. Megtorpanok, ajkaimra apró mosoly ül, ahogy egy szőke buksit pillantok meg. Ismerős.
A róla készült kép előtt áll, nem moccan, az arcát nem látom. Lassú léptekkel sétálok mellé, ajkaim között fáradtan füstölög a félig elszívott cigi… az utóbbi napokban láncdohányossá váltam.
Megállok mellette, én is a képre emelem tekintetemet, nem szólalok meg, s csupán a szemem sarkából látom, ahogy felém pillant, s az sem kerüli el a figyelmemet, hogy enyhén megrezzen. Testem megfeszül. Miért vágyom rá ennyire? Ez már nem csak a fogadás miatt van.
- Most nem szólsz rám, hogy tilos a dohányzás? – Ajkaimon enyhe mosoly ül, ahogy megtöröm a csendet, látom, hogy összerezzen, s a mosolyom visszafogott vigyorrá szélesedik, elmém felidézi a mókás emléket. Furcsán érzem magam. Nem tudom, miért… egyszerűen… furcsa.
- N-nem. – Halkan sóhajtja a rövid választ, hangja megremeg, szinte alig hallom. Még mindig fél tőlem. Irritál a közelsége. Ha sokáig maradok mellette, olyat teszek, ami miatt jogosan retteghet tőlem utána.
- Kár. Lehet, hogy most még hallgatnék is rád. – Szívok egyet a cigiből, majd rá pillantok, most először, ajkaimon sejtelmes mosoly húzódok, finoman kacsintok rá, de a gúny kerüli vonásaimat, pillantásomat. Arca piros, tekintetünk találkozik. Könnyesek a szemei. Megőrjít. A picsába, hogy ennyire idegesítően aranyosnak kell lennie. – Boldog új évet, Kawi. – Halkan ejtem ki a szavakat, majd hátat fordítok, és elindulok visszafelé. Nem akarom megijeszteni. Most nem.
Az óra végén izgatottan, hevesen doboló mellkassal közelítek a terem felé. Tudom, hogy bent van, azt is tudom, hogy engem vár. Épp ezért várom meg én is azt, hogy mindenki végezzen. Nem akarok semmilyen közönséget. Bár ugyanakkor félek egyedül… vele kettesben… egy teremben.
A szabadban kicsit másabb volt, mert akkor nem féltem attól, hogy bármit tehet. Szó szerint bármit. A múltkori óta, és mindent kinézek ebből a szörnyű alakból.
Mikor az utolsó osztálytársam is kijön, kissé remegő lábakkal lépkedek be, helyére teszem a gépet, és mikor felé fordulok, látom, hogy az asztalon ül, és somolyog… Utálom… utálom, mikor ezt csinálja. Amikor azt hiszi, hogy bármit megtehet. Részben így van, de… akkor sem tehet meg mindent, amit csak akar.
Lassan ölébe csúsztatja a füzetet, és lenézve elkezdi pörgetni a lapokat, mire kikerekednek szemeim. Úristen… Úristenúristen… tuti, hogy beleolvasott… Most legszívesebben elsüllyednék egy szakadékban. Miért kell ilyen helyzetbe hoznia? Az sem érdekelt volna, ha megnézi, csak ne tudjak róla… de így…
Nem. Nem hagyhatom meginogni magam.
- Kérem! – mondom kissé rekedtesen, már kapok is a füzetem után, de elkapja előlem.
- Egy csókért odaadom. – ha az előbb nem döbbentem le eléggé, akkor most vagy az állam koppanását hallottam, vagy a szemeim gurultak ki a meglepettségtől. Hogy… hogy MI?
Ahogy a szemébe nézek, látom, hogy komolyan gondolja. Nem is vártam mást, de… ez lehetetlen. Ez már rég túllépi, sokszorosan is az iskolai szabályzatot. Igaz ő már annyiszor átlépte ezt a határt, hogy megszámolni sem lehet. Plusz vagy mínusz egy neki nem fog számítani.
- Ezt nem teheti! – próbálkozom még egy kicsit, az apró remény szívemben sosem huny ki, csak akkor, amikor újra megszólal.
- Már hogyne tehetném. A tanárod vagyok és az órámon rajzolgattál bele. Még a mobilodat is jogom lenne elvenni ilyen esetben, nemhogy egy szaros kis füzetet. – én… nem így értettem. Ajh… direkt forgatja ki a szavaimat ugye?
De gondolnom kell a nővérkémre. Annyira várja már, és ha hétvégére nem leszek kész, csalódott lesz. Azt pedig nem szeretném. De… ilyet tenni.
Nem tudom, mit tegyek. - De… ha nem hiszel nekem, megkérdezhetjük az igazgatónőt. Bár… nem hiszem, hogy jól fogadná a füzetben lévő rajzocskákat. – ez csak egyre rosszabb lesz. Nem nyerhetek ellene. Miért mindig velem történik ez? Mintha a sors azzal büntetne, hogy őt hozta a szemem elé. Ha ezt előre tudom, maradtam volna a távoli csodálásnál, és ha tehetem, soha nem ismerem meg ezt a szörnyet. A siker elvehette az eszét, ha ilyenre képes. Mégsem tudok mit ellene tenni, főleg nem egyedül. Lesütöm tekintetem, ezzel megadva magam. – Gyere ide – mutatja is, hangján hallom, mennyire örül győzelmének… Pukkadj meg.
Engedelmeskedve lépek közelebb, hidegen borzongok meg, ahogy kezeit derekamra vezeti.
Nem értem őt… igazán. Csak azért csinálja, hogy jól szórakozzon rajtam? Ennyire unatkozik? Annyiszor megmondta már, hogy nem vagyok az esete… mégis újra, meg újra meghazudtolja ezekkel a gonoszságokkal magát. Ha nem lennék az esete, nem csinálná ezt. Kivéve… ha ennyire gonosz. Kicsi szívemben ott a reménye annak, hogy talán ő is normálisabb alak, és gyerekessége miatt csinálja ezeket, de már nem bízom benne… Amit tett, az… nekem megbocsájthatatlan.
Összeszorítom szemeimet, várom, hogy túlessek rajta, mire csak közelebb hajol.
- Félreértettél Kawi. Te leszel az, aki megcsókol engem. – mi? De… miért? Érzem, ahogy még füleim is égnek a szavakra, de… nem. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön, még ebben az apró dologban is. Megígértem magamnak és a nővéremnek is, hogy minden áron visszaszerzem a füzetet, és elkészítem neki a történetet. Bár jobb lesz, ha ezt a nővérkém nem tudja meg.
Nagy levegő, összeszorított szemekkel közelebb hajolok, majd számat az övéhez érintem.
Fuj fuj… de legalább túl vagyok rajta.
- Ezt nevezed csóknak? Még puszinak sem mondanám. – susog számra, amitől akaratlanul is megborzongok. Meddig akarja még húzni? Ennyi nem volt elég? Micsoda perverz alak.
Megismétlem a mozdulatot, kicsit hosszabb ideig hagyom magam, jobban rányomom, majd mikor már a hidegrázás kerülget vegyítve a forróval gyorsan hajolnék el tőle, de… megakadok félúton.
- Na jó, legyen. Segítek. – duruzsol újra halkan, hajamba túr, majd erősen von magához, még egy meglepett nyögésre is alig jut időm, ajkai az enyémen csúsznak meg, összeszorítom szemeimet, majd forróság önt el, ahogy egyre tovább érzem magamon. Mh… mi ez az érzés?
Ajkai közé veszi enyémet, picit megszívja, majd nyelve csúszik beljebb, s ekkor megpróbálom kérlelőn nyöszörögve eltolni magamtól, de nem járok sikerrel. Sőt olyannyira kudarcba fullad próbálkozásom, hogy teljesen elgyengülnek karjaim. Elvesztem.
Hogy lehet valami ilyen jó? Pedig… pont ő… és pont vele…
Miért? Miért pont én?
Lassan végre elhajol tőlem, s habár megkönnyebbülést kéne éreznem, inkább minden olyan vegyes és kusza.
- Köszönöm az ebédet. – súgja bizsergő számra, miközben kezembe nyomja a füzetet, és most határozottan a meleg kezd futkosni a hátamon.
Megvan a füzet… iszkiri!
Már rohannék ki kifelé szó nélkül, amikor hirtelen elkapja csuklómat, és visszaránt.
- Ha ihlet kell a BL mangákhoz, csak szólj. Sok olyat tudnék mutatni, amik hasznodra lehetnének. – gúnyosan nevet fel, kirántom karmai közül kezemet, majd kirohanok a teremből, egyenesen a szobám felé.
~*~
Környezetemből csak annyit érzékelek, hogy lassan sötétedni kezd, én pedig az ágy mögötti sarokban kuporogva áztatom nadrágomat. Miért? Miért nem tud nekem békét hagyni? Az sem érdekelne, ha kettest adna egy kitűnő munkára. Az sem érdekelne, ha átnézne rajtam, sőt örülnék neki… De… de miért kellett pont ezt? Az első csókomat… Miért?
Utálom… egyre jobban utálom. Mégsem tudtam ellenállni, és ez a legrosszabb. Utálom, amiért ekkora hatással van rám.
Nyílik az ajtó, még a levegő is belém reked, mert innen nem látom, hogy ki lehet az.
- Kawi? – ez Yamato hangja. Kiszökik a benntartott levegő, majd egy szipogással nyugtatom le magam, és gyorsan elkezdem letörölni arcomat. – Kawi! Mi történt? – rohan rögtön elém, majd felsegít az ágyra, pedig magamtól is tudnék menni. Sempai olyan kedves, de… lehet ezt még ő sem értené meg.
- Se… semmi komoly – mosolygok rá, legalábbis megpróbálok, majd megint arcomat kezdem törölgetni. Esélytelen, hogy csak úgy hagyjon ugye?
- Nem csapsz be, látom, hogy nézel ki… Ki bántott? – gyorsan végigmér, szinte ezerszer, mintha csak sérüléseket keresne, de sehol nincs rajtam semmi, hiába nézni.
- Senki… tényleg… - lesütöm tekintetem, sőt oldalra is nézek, hogy ne kelljen a szemébe néznem, inkább a padlót fixírozom. Szemeim, úgy érzem, kissé be vannak gyulladva a sok sírástól, de túlélem…
- Akkor mi a baj? Nekem elmondhatod… tudod.
- Persze, hogy tudom… de… - azt nem tudhatom, hogy vajon mit reagálna rá. Felnézek arcára, és mérhetetlen aggódást látok rajta, ami akaratlanul is egy meghatódott kis mosolyt csal elő belőlem, de ez azonnal eltűnik. A bánatom valamivel nagyobb ennél.
Nagy levegőt véve sóhajtok fel, hangom kissé reszketeg még, de próbálok uralkodni magamon.
- Senpai, én… nem tudom, mit tegyek – egy néma könnycsepp megint kicsúszik, de nem folytatom a vállrázó sírást, hanem mindent elmesélek neki az elejétől a ma délutánig…
~*~
- Kawi, meg kell tenned. – nem látom Yamato arcát, mert nem is merek ránézni… Túl határozott. Inkább az ágyacskámba bújva, a takarót a fejemre húzva remegek meg hangjától. Miért?
Ajh… tudtam, hogy nem kellett volna elmondani, de bíztam benne, hogy csak meghallgat, megért, és ennyi. Nem hittem volna, hogy ez lesz belőle.
- Nem… miért kéne? Nem akarom! Inkább kerülöm, és nem járok be az óráira.
- Akkor meg kicsapnak… és tele lesz a bizonyítványod is igazolatlannal. – Nos… ez igaz… és olyan bizit nem akarok hazavinni, amiben ilyen csúfságok szerepelnek.
Lassan kikukkantok takaró alól, de csak szemeimet szabadítom ki, hogy felpisloghassak rá.
- Nincs más ötleted? Amihez én nem kellek? – dünnyögöm halkan, majd leül az ágy szélére, és a takarón keresztül megfogja csuklómat, hogy lejjebb húzza rólam.
- A saját fegyverével kell visszavágnunk, másképp nem fog békén hagyni. – egyszerre hihetetlen, mégis az elmúlt hetek alatt… én is ugyan ezt szűrtem le. De… akkor sem akarom elhinni. – Abból, amit elmondtál, meg amilyennek én is látom ezt az alakot, nem tudok más megoldást.
Ez… ez egyre rosszabb lesz.
- És mondjuk, ha… ha… - elhalkulok, és apró lelkesedésem hirtelen válik semmivé. Nincs semmi ötletem.
- Figyelj… nem kell semmit tenned, igazából hozzá sem kell érned… - már csak a gondolatra is úgy kezd kalapálni szívem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről.
- És ha ő teszi meg? Akkor mit csináljak? Úgyis mindent félreért, sőt direkt forgatja ki a szavaimat.
- Majd figyelek rád, és közbeavatkozom. – hálásan pillantok fel rá, de semmi önbizalmam. Egyszerűen a nulla alá csökkent. Igazából nem tudom mit kéne tennem, így… úszom az árral. Ha ezzel tényleg minden megoldódik, akkor… rendben.
- Jó – sütöm le szemeimet, és a takarót fixírozom.
- Akkor holnap majd elpakolok úgy, mintha hazamentem volna jó? Neked csak itt kell majd lenni, pihenj, a többit bízd rám.
Kissé rossz előérzetem van. És… és mi van, ha rosszul sül el? Annyira félek.
~*~
Péntek délután… egyedül vagyok a szobában, és… csak fekszem. Nincs más dolgom, csak feküdni, ezt mondta senpai. Most elment egy gépet kérni, vagy keresni. Nem tudom, nem emlékszem, már azt sem tudom, hogy miről is beszélt. Sokkal jobban lefoglalnak azok a vészes gondolatok, melyek a fejemben cikáznak. Nem… nem hiszem el, hogy ezt csinálom.
Hirtelen berohan az ajtón, majd szinte vetődik a szekrény felé.
- Most jön fel – kikerekednek szemeim, majd nyakig húzom a takarót. MI? Mi van? Máris? De én még nem készültem fel. Anyuanyuanyuanyuuu…
Lassan kinyílik az ajtó, pulzusom a plafonig emelkedik legalább, és meredten figyelem arcát. A szobában csak egy kicsi lámpa ég, a folyosó fénye egy kis sziluettet rajzol köré, de az arcát is viszonylag jól látom. Felkattan a szobában a nagy villany, összébb kuporodom az ágyon a takaró alatt, mintha csak el tudnék bújni előle. De… ha nem senpai hívta ide, akkor… akkor mit keres itt?
- Az iskolaorvos küldött – válaszol rögtön, mintha csak a gondolataimban olvasna. Lehet, hogy tényleg képes rá? Na jó, azért az egóját semmiképp nem szeretném ekkorára növelni. Ahogy belép a szobába, már így is érzem, ahogy nyomaszt ez a közelség. Az iskolaorvos? De… de miért pont őt? Miért nem jött fel inkább a nővérke? Neki milliószor jobban örültem volna. - Ellenőriznem kell, hogy hogy van a beteg. Nekem sincs sok kedvem, szóval könnyítsd meg a dolgomat, és ne ellenkezz. – leül mellém az ágyra, szinte már az ájulás határán vagyok, de mikor bűnös ajkaira meredek, teljesen lesokkolok. Ezzel… ezzel a vigyorgó szájjal csókolt meg tegnap, és mondott már minden félét, ami teljesen megváltoztatta a felé irányuló pozitív érzéseimet. Az utolsó szemig kiirtotta őket. Mikor lehuppan mellém közömbösre vált, de amikor közvetlenül felém hajol, és homlokát az enyémnek támasztja, úgy érzem mindjárt sikoltva rohanok ki… De… de nem tehetem. Több okból sem tehetem. A baj csak az, hogy a közvetlen közelsége különös reakciót vált ki bennem, és a félelemtől és egyéb ingerektől a hideg és a forróság felváltva száguldozik bennem fel és le, amitől akaratlanul is megborzongok.
- Hmm… az arcod forró. valószínűleg lázad van. – csodálkozik? Beteg vagyok… meg ha ilyen közel hajolna bárki hozzám, akkor zavarba jövök, és kicsit ideges is leszek. Nem szeretem, ha az arcomba másznak. Amikor ujja a számra siklik, még a levegő is belém reked, benyomja egyik ujját óvatosan, és hatalmasra kerekednek szemeim, majd a lázmérő talál helyet a résben, amit az előbb csinált.
Biztos… teljesen biztos vagyok benne, hogy csak azért csinálja, hogy húzza az agyamat, de… de nem sokáig… Már nem kell sokáig kibírnom ezt a zavaró alakot, aki nem ismeri az intimszféra fogalmát, sőt fokozatosan áthágja és úgy tesz mintha nem is létezne. Szerintem azt sem tudja mi az, hogy szeretni… az ilyenek soha nem tanulják meg…
Duzzogva fordulok oldalra, vagyis csak a fejemet fordítom a fal felé. Kezemre siklik mancsa, csuklómra feszülnek ujjai, és megborzongok az érintésre, de próbálom apró jelét sem adni annak, hogy hatással van rám még ennyi is. Én… én nem tehetek róla. Senki nem csinált még velem ilyeneket, és akármennyire szokatlan, én… én nem tudom, hogy mit kéne csinálnom, vagy ellene tennem.
- Hm… a szívverésed is rettentően gyors. – a hangjából is érzem, hogy direkt csinálja. - Úgy látszik, még mindig beteg vagy… - susogja fülembe, mire a borzongás, reszketésre készteti testemet, főleg nyakamat, de ekkor pont csipogni kezd a digitális hőmérő. Gyorsan kikapom számból, és felé nyújtom.
- Tessék! És most hagyjon békén! – csak arcomba vigyorog. Fenébe… elrontottam.
- Még mindig magas láz. – úgy tesz, mintha nem is figyelne rám, és ez pillanatnyi megkönnyebbülést vált ki belőlem. Talán még sikerülhet. A hajamba borzol, és egy fokkal gyengébb tekintetbe nézek, egy… egy nagyon hosszú pillanatra még az idő is megáll. - Gyógyulj meg gyorsan, és akkor kevesebbszer kell látnod, rendben?
Én… én… én most miért nem jutok szóhoz?
- Jó… - makogom halkan, és ekkor éles késként szúr belém a gardrób szekrény ajtajának halk nyikordulása, amire ő is felfigyel. Jaj ne… ha meglátja, hogy ott van Yamato, akkor… vége mindennek. – Sensei – kissé reszketeg hangon szólítom meg, és újra felém kapja fejét. El kell terelnem a figyelmét, és ez pont jó alkalom arra is, hogy…
Nyelek egy nagyot.
- Fura, még egyszer sem szólítottál így, ha jól emlékszem – vigyorog, mint a tejbetök, amitől zavarom persze egyre csak nő. – Máris tűnjek el? Rendben, úgyis végeztem – már épp állna fel, amikor keze után kapok, s csuklójánál ragadom meg ruháját, majd annál fogva tartom vissza. Először csak meglepetten néz rám, szemében különös, több mint elégedett fény csillan – Hm… - húzza száját egyre szélesebb mosolyra, és érzem, hogy az arcom egyre forróbb.
- Még… még ne. – ezzel a vigyorával már teljes a kép. Olyan, mint egy ragadozó, én meg az ártatlan kismadár, aki sarokba van szorítva. Ez… ez annyira… annyira nem fair.
- Mit szeretnél, Kawi? Talán mást is megnézzek rajtad? – lassan felém hajol, a fejemet már a párnába nyomom, és elfordítom tőle arcomat, először lesütöm szemeimet, majd szemem sarkából figyelem arcát. Ezek a szemek…
- Te-tegnap… azt mondta, hogy… tudna pár ötletet adni… a… - összeszorítom számat, ahogy fülemhez hajol és halkan lehel bele megborzongok, és szemeimet is össze kell szorítani, hogy visszafojtsam a kitörni készülő hangokat.
- Oh – ajkai fülemet érintik, kicsit arcomra is simul, miközben velem beszél. Én… én ezt már nem bírom sokáig. – Nem hittem volna, hogy élni fogsz vele, de ha szeretnéd… mutatok pár dolgot.
Fogait finoman húzza végig arcomon egészen nyakamig, erősen összeszorított szemekkel markolok vállába, megpróbálom eltolni magamtól, de csak gyengén sikerül, viszont ahogy nyakamba harap, akaratlanul is egy sóhajba fojtott nyögés hagyja el a számat.
- Én… én nem… így… - lassan lehúzza rólam a takarót, amik kicsúsznak erőtlen ujjaim közül, így szabaddá vált kezemmel is elkezdem tolni, de semmi esélyem nincs… még.
- Igaz úgy lenne az igazi, ha látnád magad közben… - hirtelen kipattannak szemeim, főleg mikor egyik keze lecsúszik testemen, s ekkor úgy érzem, mintha egy vészcsengőt nyomtak volna meg.
Először halkan nyögök fel, majd elkezdek kapálózni, és kézzel-lábbal azon vagyok, hogy eltoljam magamtól. Meglepettségében nem tiltakozik, szó szerint hagyja, majd kissé ködös, de szúrós tekintettel meredek rá. Úgy érzem, mindjárt kigyullad rajtam a vékony póló.
- Én… én nem úgy értettem… e-elég lett volna csak mondani – bejött senpai terve. Nem akartam elhinni, mégis tudtam, hogy ez lesz. Hangom még kicsit nyekereg, vigyorogva simít végig lábamon, ami kellő távolságba tartja tőlem.
- Kár, pedig sokkal jobb az élmény, ha magad tapasztalod meg – egy lágy kacsintással csillapítja vigyorát, amiből halk kuncogás lesz, és rajtam vándorló keze, megint borzongással tölt el.
- Taylor! – dörren a folyosón egy hang. Ez… ez a másik tanár lenne? Mert nagyon arra hasonlít. Egy pillanatra elfordul tőlem, megkönnyebbült sóhajjal nyugszom meg, de ahogy felém fordul, kicsit megugrok ijedtemben.
- Nos… majd máskor folytatjuk, Kawi – egy utolsó csábos vigyor, majd feláll az ágyról – Gyógyulj meg.
Ahogy kilép az ajtón, vegyes érzésekkel tele meredek még jó sokáig még a fa lapra, amikor szobatársam kilép a gardróbból.
Mi… mi volt ez? És miért ver még mindig ilyen gyorsan a szívem?
- Jól csináltad – szólal meg gyengéden senpai, és lassan felé fordulok, megrázva fejem, kiűzve belőle a kusza gondolatokat. Mi… miről is van szó? Jah igen… Arcáról kezére vándorol tekintetem, amiben meglátom a fényképezőgépet.
~*~
A következő hetekben kihagytam az óráit, és inkább mentem mindig magam a gyengélkedőre, minthogy őt küldjék fel a szobámba. Nem túl hosszas mégis erős kérlelés után a nővérke is beleegyezett, hogy inkább hozzá menjek, minthogy az a… az az alak nézzen meg engem. Ki tudja mit mondott múltkor is neki, mikor „leellenőrzött”.
Már csak egy hetet kell kibírni a téli szünetig, és jöhet három teljes hét nyugalom otthon, a családommal. Alig várom!
Az utolsó héten, sajnos már kénytelen vagyok bemenni, mert meggyógyultam, és nem szeretném, ha sok lenne a hiányzásom. Yamato informál mindenről, és nem is tudom, mire gondoljak, amikor azt meséli, hogy csak egyszer kérdezte meg, hogy hol vagyok. Már ez az egy is meglep, de a múltkorit tekintve mégsem annyira. Vagy… nem is tudom.
Reszkető lábakkal lépem át a terem küszöbét, majd leülök helyemre, és elővéve a füzetemet, tolltartómat csak a környezetemre. Ahogy becsengetnek, és meghallom lépteit, megrezzenek, és csak előre figyelek. Még véletlenül sem hoztam el azt a BL füzetet, viszont… helyette valami mást.
A szünet előtt ez az utolsó óránk vele. Igaz én magam nem tudok odamenni hozzá csak úgy, de biztos vagyok benne, hogy idővel megtalálja a módját, hogy kettesben legyen velem… az után…
- Áh, a kis beteg végre visszatért… Kawasuo, szeretném, ha óra után itt maradnál, és beszélgetnénk a hiányzásaidról. – megfeszül testem, belém reked a levegő, de… nem mutathatom ki, hogy félek tőle. Csak bólintok, hogy megértettem, majd kezdi is az órát, én pedig figyelmemet elterelve inkább csak jegyzetelek.
Óra után egyesével szálingóznak az emberek, mintha nem is érdekelné őket, mi folyik a másikkal, csak mennek saját fejük után. Néha elhangzanak köszönések, de csak halványan. Yamatora nézek, aki biztató pillantással próbál nyugtatni, és rejtve elmutogatja nekem, hogy a terem előtt fog várni. Hálás mosolyt villantok felé, de a feszültség hamar eluralkodik rajtam újra, és remegő kezekkel teszem be a holmikat a táskámba.
Mikor az utolsó ember is elhagyta a termet, felnézek rá, szinte ugyan úgy ül megint a tanári asztalon mint múltkor, és int, hogy menjek oda hozzá.
Vállamra akasztom a táskám, majd lassan elé lépek, próbálok nem a szemébe nézni, de kénytelen vagyok.
- Tudod… engem nem érdekel, ha az összes órámról is hiányzol. A jegyzetet megkapod, jegyeket is ugyan úgy szerezhetsz – élveteg mosollyal bazsalyog felém, de csak megkukulva állok vele szemben. Tényleg csak ennyi lett volna? Már megkönnyebbülten sóhajtok fel, de ez a nyugalom egy pillanat alatt száll tova, amikor folytatja mondandóját – Ami a másik dolgot illeti – lassan arcom felé nyúl, kikerekednek szemeim, majd kissé megborzongok, ahogy ujjbegyeit arcomon simítja végig. A szemében ugyan az a kegyetlenség lakozik, de... az érintései annyira mások, hogy teljesen összezavar. Mintha két ellentét lenne egy testben. – Remélem, még mindig érdekelnek az ötleteim a kis történetedhez – ekkor érzem azt, hogy ez a döntő pillanat, és újfent remegő kezekkel kapok elő a táskámból pár fényképet, amik papírra lettek nyomtatva, és egyre jobban remegő kezekkel nyújtom az orra alá.
- Szálljon végre le rólam, vagy ezeket megmutatom az igazgatónak – ha az elején reszketett is egy kicsit a hangom, a végére már egész erőteljesre sikerül, ahogy meglepett tekintetét látom, csak erőt nyerek vele.
- Mi ez? – elveszi tőlem, majd elkezdi nézegetni, egy hosszú pillanatig döbbenetet látok, majd felnevet – Háh… és mit vársz? Hogy ezért kirúgnak? Esélytelen, kicsi Kawi, épp büntetésből tanítok itt. – most… most nem hagyhatom, hogy győzzön ellenem.
- Én… engem nem érdekel… az sem érdekel, ha tovább tanít itt, vagy még nagyobb büntetést kap… Hagyjon engem békén. – pár pillanatnyi néma csend után a feszültség csak úgy nő, szinte már nyomasztóvá válik.
- És arra nem gondoltál, hogy ebből neked is bajod lehet? – lágyan mondja a szavakat, karba tett kezekkel, és teljesen leblokkolok… Én… én erre nem is gondoltam. Én vagyok vele a képeken, szóval…
- Én… - megint teljesen elhalkulok, kissé megremeg kezem, amikor Yamato lép be az ajtón.
- Nem lesz belőle semmi baja… Mivel a képeken jól látszik, hogy akarata ellenére van bármi – én megmentőm. Ha most nem lép közbe, biztosan elvesztem volna.
- Tsh… - szisszen fel mellettem bosszúsan, és egy lépést hátrálok tőle, ingerültséget látok az arcára ülni.
- Gyere Kawi – szól szobatársam, és lassan, majd egyre gyorsabban közelítek felé, és az ajtóhoz, mely a menekülés netovábbja most számomra. – És ha ez még nem lenne elég… sensei – a végét kissé gúnyosan ejti, még hallom utolsó szavait, ahogy együtt kilépnénk a terem ajtaján. – az úszómesterről is van pár érdekes dokumentum, szóval az ő állását is kockáztathatja vele… Kellemes Karácsonyt sensei – búcsúzik el, majd a folyosóra sietünk ki.
Lábaim még mindig remegnek, szívem zakatol, szaporán veszem a levegőt, és akkor nyugszom meg, amikor Yamato keze a hátamra simul.
- Vége van – nyugtat meg, és zavartan elmosolyodva nézek rá, majd csak előre. Igen… én is remélem, hogy így van.
Nyöszörögve küzd a karjaim között, de minden mozdulata csak olaj a tűzre… mit művelek? Annyira kurvára nem az esetem, hogy az már ijesztő. Csak kínozni akartam, de nem tudok megállni. Nem megy. És már nem is akarok.
Ujjaim feszülő merevedésére csúsznak, gyengéd, lassú mozdulatokkal dörzsölöm meg, s hangos nyögése tovább korbácsolja a vágyamat, amit magam sem igazán értek. Olyan irritáló ez a kölyök. Talán azért nem tudok megállni, mert látni akarom a könnyeit? Azt akarom, hogy sírjon? Nem…
Arca kissé felém fordul, lomha mozdulattal hajolok közelebb, hogy szenvedélyes csókot lehelhessek ajkaira, de a kétségbeesett kék szemekben különös, agresszív fény csillan, s térdével keményen rúg ágyékomba. Szemeim tágra nyílnak, felnyögök a hirtelen fájdalomtól, testét szorító kezeim rögtön elgyengülnek, ahogy magamban káromkodva görnyedek előre, s ő kihasználja a rövid pillanatot, hogy meglóghasson. A picsába. Fogaimat összeszorítva támaszkodom a falnak, egyik kezemmel gyengén masszírozom a fájdalomtól lüktető részt, dühtől szikrázó tekintetem őt keresi a folyosó félhomályában. A kis vakarcs. Azt hiszi, ennyivel megússza? Nem… de nem ám.
- Szálljon le rólam! – Hangján hallom, hogy sír, szinte látom magam előtt a dühöngő kiskutyaszemeket és a felfújt pofit, s a gondolattól vigyorogni támad kedvem, de a fájdalom nem hagy mosolyt kúszni arcomra. - Ha nem vagyok az esete, miért piszkál folyton? Hagyjon békén! – Kicsit felegyenesedek, ahogy múlik a lüktetés, legszívesebben pár gyors lépéssel nullára csökkenteném köztünk a távolságot, és olyan tennék, amit talán később még én is megbánnék. Ennyire még soha nem kívántam ezt a nyomorult kis mitugrászt. Ha most támadnám le, azt hiszem jó pár napig nem tudna járni utána. Hehehe…
Valamit dünnyög magában, nem tudom kivenni szavait, majd egy utolsó szitkozódás kíséretében tűnik el a folyosó végén, ajkaimra széles, kegyetlen vigyor kúszik, majd hangosan felnevetek. Van benne kurázsi. Hihetetlen, hogy ilyet mert tenni… és utána még ő fakad sírva… hehh… röhej. Még soha nem láttam senkit bömbölve dühöngeni… azt hiszem… igen, azt hiszem megtartom még egy ideig játékszernek a kis aranyost. Eddig meglepően szórakoztatónak bizonyult… viszont nem hagyhatom, hogy elbízza magát egy kicsiny sikertől… nem… de nem ám.
Vigyorogva megyek vissza a zuhanyzóban rám váró kiscicához, de magamhoz nem illő módon nem követelek újabb menetet. Az édes kis Kawi-chan elintézte, hogy ma már ne legyen sok kedvem ilyenfajta játszadozáshoz. Nem baj… majd bepótolom rajta… meglátom mennyire tetszene neki a dolog. Az biztos, hogy közben élvezné… hogy utána… az már kérdéses.
Másnap reggel jókedvűen fütyörészve sétálok reggelizni, kezeimet zsebre dugva figyelgetem a reggeliző diákokat, s meglepően sokak tűnnek nyúzottnak, fáradtnak, s ez még szélesebb vigyorgásra késztet. Na mivan, valakik nem bírják az éjszakázást? Aki éjjel legény, az nappal is legyen az, drágaságaim… talán máskor szívességet teszek nekik, mikor visszazavarom őket. Egyértelmű. Lehet, hogy gyakrabban kéne laza ügyeletet tartanom… fogadok pár hét alatt rájönnének, hogy ez nekik sem előnyös.
Épp végzek a pocsék, iskolai reggelivel, mikor meglátom a diákok között felém sietni az iskolai nővérkét, a csípője lágyan ring, ahogy lépked, és az édes fehér ruci tökéletesen kiemeli a domborulatait. Hm… hihetetlen, hogy még nem feküdtem le vele. Miért is nem? Nem tudom… mostanában ritkán fektetek le csajokat. Nem tudom miért… elszoktam tőle. A fiúk sokkal bátrabbak és kéjencebbek. Hehe…
Mikor megáll előttem, szemöldökeimet felhúzva, elmosolyodva várom, hogy megszólítson, s ő szigorú tekintettel veri vissza az első támadásomat. Egész jó.
- Beszélnünk kell, erről a fiúról a szinteden… - Követem, ahogy kisiet az ebédlőből, vigyorom már a fülemig ér, s legszívesebben dúdolgatva követném a gyengélkedőig. Hmm… én is benne vagyok, hogy kettesben maradjunk.
Beérünk a terembe, és ő a székre ülve veti keresztbe a lábait tekintete szigorúan mér végig, s én lazán, lusta mosollyal dőlök az ajtónak… vajon még ma elárulja, hogy mit csinált egy fiú a szintemről? Nem mintha annyira érdekelne. Marhára hidegen hagy, hogy mit művelnek… ráadásul ha az iskolai nővér szól, az azt jelenti, hogy nem az iskolának okoztak balhét, hanem az egészségüknek. Azt végképp leszarom.
- Nem hagyhatod csak úgy kiszökni a gyerekeket! – Felsóhajtva túrok a hajamba, és olyan látványosan nem törődök a szavaival, hogy felháborodva lép elém. – Blaze! – Ujjaim derekára csúsznak, látom, ahogy egy pillanatra kipirul a dühtől, majd hátralép, és visszamenekül az íróasztalához. Igen… ezért nem szeretem a csajokat. Unalmasak.
- Nem az én hibám ha kilógnak. Bajba került valamelyik? – A szemöldökeimet felvonva várom a választ, és a kezeit mellkasa előtt összekulcsolva fordul ismét felém.
- Igen! Az egyik fiú kint töltötte az éjszakát! Akár tüdőgyulladást is kaphatott volna! – Felé lépek, aggódó tekintetébe fúrom szemeimet, ujjaim kezére simulnak, s érzem ahogy elgyengül, lankad az ellenállása… milyen egyszerű.
- Melyik szoba? – Halkan, vigyorogva suttogok fülébe, teljesen elpirul a közelségemtől. Mindenki ezt csinálja. Mindenki olyan könnyedén megadja magát.
- 212-es. – Ez az utolsó, amit lágyan lehelni tud, ajkaira tapadva döntöm le a legközelebbi ágyra, belül kárörvendően kacag minden porcikám. 212-es szoba? Természetesen tudom, hogy ki lakik ott. Tökéletesen tisztában vagyok vele… mit műveltél, Kawi? Ezért is meg kell, hogy büntesselek?
Alig egy óra múlva, elégedett, öntelt mosollyal sétálok ki a gyengélkedőből, vigyorom kiszélesedik, ahogy felhúzom a sliccemet, majd kezeimet lazán csúsztatom a zsebembe, halkan fütyörészve indulok el a folyosón. Most meg kéne néznem, hogy hogy van a kis betegem? Remélem nem vár tőlem ápolást, mert valami egészen mást tartogatok számára… egészen mást…
Szívverésem felgyorsul az elégedett izgatottságtól, ahogy elképzelem magam előtt a vörös pofit és a fájdalomtól csillogó szemeket… mikor lettem ennyire szadista? Nem… csak vele… csak nála érzem így… talán azért, mert irritál? Nem tudom. Nem is számít.
Gúnyos mosollyal állok meg a szobaajtó előtt, lassan nyomom le a kilincset, de a zár nem nyílik. Hm… bezárkózott volna? Mindegy. Úgysem szeretek olyanba belerúgni, aki már a földön fekszik… majd ha sikerül felállnia…
Hétfőn 5 perc késéssel, fáradtan és már előre unottan sétálok be a terembe, s mikor a bambuló diákok között egy lehajtott szőke buksit pillantok meg, elégedettséggel vegyülve árad szét bennem a káröröm. Hm… annyira mégsem lehet rosszul, ha már itt van.
Halkan, tárgyias hangon kezdem el leadni a mai tananyagot, a tanári asztal tetején ülve veszem a kezembe a tankönyvet, és az ott megemlített pontokat fejtem ki részletesebben. Halálian unalmas. Ilyenkor örülök, hogy én már leérettségiztem… viszont gyűlölöm, hogy visszakényszerítettek a végeláthatatlan sokaságú, unalmas, egyhangú betűk világába. Soha nem szerettem a sulit… legalábbis a tanítási órákat… azon kívül semmi bajom nem volt vele.
Tekintetem néha végigvándorol az osztályon, s mikor már harmadszorra pillantok a füzete fölé görnyedő Kawi felé, irritáltan állok fel az asztalról. Idegesít, hogy nem néz rám. Látni akarom a tekintetét. Leszarom, ha nem figyel, de legalább tegyen úgy.
- Kawasuo, elmondanád, mit mondtam az előbb? Mintha nem figyelnél. – Ajkaimon gúnyos mosoly játszik, ahogy megszólítom, s tisztán látom, ahogy neve hallatán egy pillanatra összerezzen, de a kék szempár egy árva pillantást sem vet felém, s egyik szemöldökömet felhúzva figyelem, ahogy a táskájába nyúl.
- Nem tud beszélni, sensei! A hétvégén elment a hangja… - Vigyorom még szélesebbé válik, de gyorsan eltüntetem az árulkodó jelet, s kicsit jobban leplezve a kárörvendő mosoly szólalok meg gúnyos hangon.
- Valóban? – Kezeimet összefonom mellkasom előtt, fejem enyhén oldalra billen, ahogy merev arcvonásait kutatom, de ő még mindig a füzete fölé hajol, s mintha nem is hallaná szavaimat, hajthatatlanul firkálgat. Édes… megpróbálsz nem figyelni rám, igaz? Nem is hittem volna, hogy ennyire megijesztelek. Lehet, hogy a végén ő is csak egy megszeppent nyuszika? Pedig mikor az első találkozásunkkor közölte velem a saját kiállításomon, hogy tilos dohányoznom, inkább tűnt agresszív kiskutyusnak. Hehh… ennyire ijesztő lettem volna péntek éjszaka? Vagy csak ennyire ártatlan a kis Kawi-chan lelke? Csupán a gondolat arra késztet, hogy mocskos dolgokat műveljek vele.
Élveteg vigyorral lépek az asztal mellé, egy határozott rántással húzom el előle a füzetet, s hiába kap utána, ujjai mégcsak nem is érintik a lapokat.
- Ettől függetlenül ez még nem mentesíti fel az óra alól. – Lehet, hogy hangja nincs, de füle és keze még van. Bár… nagyon jól tudja játszani a süketet.
Lassú, kimért, határozott léptekkel sétálok vissza a tanári asztalhoz, a fenekemet a szélének támasztva fordulok ismét a néma, megszeppent osztály felé, majd egy lágy, csupán enyhén öntelt mosollyal folytatom tovább az órát, mintha mi sem történt volna. Kawi… nem gondoltam volna, hogy ennyire megkönnyíted a dolgomat. Vajon hány napot kell várnom, hogy könyörögjön a füzetkéjéért? Nem hiszem, hogy túl sokat.
Hátamat egy fa tövének döntve hunyom le szemeimet, a halovány, késő őszi napsütés melegen játszadozik bőrömön, s szinte félálomba merülve várom, hogy végre véget érjen ez az óra is. Az utolsó órám ma, és így egész kellemes időtöltés… talán mindig le kéne őket koptatnom… kár, hogy a következő órára egészen mást tervezek. Viszont azon meglepődtem, hogy Kawi még nem kérte vissza a füzetét… hehe… képzelem mennyire retteg, hogy belenéztem. Természetesen az volt az első dolgom óra után, hogy átlapoztam a füzetet. És én még azt hittem, hogy kicsi ártatlan, miközben ilyeneken jár a feje. Hehe… kellemesen csalódtam. Talán tényleg kiérdemli a figyelmemet. Majd meglátjuk.
Hirtelen puha, tartózkodó érintést érzek a vállamon, s egy lusta mozdulattal nyitom ki szemeimet, ajkaimra széles mosoly kúszik, amint megpillantom a mellettem feszengő szőke fiúcskát. Vajon mennyi ideig tartott, míg lelkileg felkészítette magát arra, hogy önszántából a közelembe jöjjön? Biztos sokáig… hehhh.
Kicsit előre dőlve ülök fel, s várakozó pillantással nézem, ahogy Kawi egy cetlit mutat felém. Szeretném visszakérni a füzetemet – Éreztem, hogy ez jön, s az elégedettség édes érzése egy másodperc alatt árad szét testemben. Éreztem és már vártam… kíváncsi vagyok, hogy mennyire fontos neked az a füzetecske… azok alapján, amik benne vannak… nagyon.
- Most nincs nálam, és amúgy is… - Nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot egy gúnyos, látványosan kárörvendő megjegyzéssel, s vigyorom egyre szélesedik, mikor irkálás nélkül emel fel egy újabb cetlit. Nem érdekel, vissza akarom kapni – Vajon hány cetlit gyárthatott, hogy minden lehetséges válaszra rögtön tudjon reagálni?
Akaratlanul is kiszélesedik a vigyorom a gondolatra, s megtehetném, hogy most azonnal elsütöm a gúnyos megjegyzéseket a mangával kapcsolatban, de inkább úgy döntök, hogy későbbre hagyom… igen… ez nem a megfelelő időpont. Még hadd reménykedjen kicsit, hogy nem néztem bele. Hehe…
- Majd óra után megbeszéljük – Mikor kettesben leszünk. Remélhetőleg. – Most menj, fejezd be a feladatodat, egyedül… ne várd, hogy minden alkalommal segítsek. – Lassú mozdulatokkal állok fel a földről, öntelt, gúnyos hangon duruzsolom az utolsó szavakat, majd anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnék a puffogó pofira, faképnél hagyom őt. Azt hiszem, alig pár perc és újra találkozik. Alig várom.
Mikor kicsöngetnek, mindenki sorra hozza a terembe a fényképezőgépeket, s én a tanári asztalon ülve várom, hogy az utolsó gép is a helyére kerüljön. Kawi marad utoljára, mikor már mindenki elszállingózott, lerakja a polcra a gépét a többi mellé, majd határozott, makacs tekintettel sétál elém, s a lelkes elszántságától nevetni támad kedvem, de egy visszafojtott mosoly mögé rejtem belső kuncogásomat. Édes… azt hiszed, ilyen könnyű lesz, mi?
Lassú mozdulattal nyúlok a mellettem lévő füzetkéért, s egy percre sem szakítom meg a szemkontaktusunkat, ahogy az ölembe veszem, majd ujjaimmal gúnyosan vigyorogva pörgetem végig a lapokat. Tekintete a kezeimre siklik, szemeiben tükröződik a belső pánik, amit érezhet, s én percről percre egyre jobban szórakozok az imádnivaló arckifejezésen. Nem tehetek róla. Egyszerűen imádom kínozni.
A füzet felé nyúl, de én egy könnyed mozdulattal emelem fel, s egy pillanatig csalódottság fut keresztül rajtam, amiatt hogy pont most nem tud beszélni. Kivételesen meghallgatnám a sipákolását. Esetenként egész vicces tud lenni.
Mosolyogva nézek a dühtől kipirult pofira, szemeiből sugárzik a gyűlölet és a harag, s halkan, nehézkesen suttogva szólal meg, tükröződik arcán a fájdalom.
- Kérem! – Ismét utána nyúlna, de én lazán csúsztatom a hátam mögé, az asztal másik oldalára, hogy ne érhesse el. Nem… nem lesz olyan könnyű, Kawi-chanom. Valamit valamiért… meg kell tanulnod, hogy ez az élet törvénye.
- Egy csókért odaadom. – Pici, szépen ívelt szemecskéi hatalmasra nyílnak, egy röpke pillanatig homályos, kérdő tekintettel mered rám, mintha kínaiul szóltam volna hozzá, de nem kell neki sok idő, hogy felfogja szavaimat, s az értetlenkedés helyét kétségbeesett felháborodás vegye át. Hehe… imádom ezt az arckifejezését… mit mondasz Kawi? Feláldozod az első csókodat a füzetedért? Bár… már sejtem a választ.
Egyik szemöldökömet felhúzom, kihívó tekintettel meredek rá, kezeimmel magam mögött támaszkodok az asztal lapján, s hosszú, szótlan másodpercekig nézünk farkasszemet, szinte látom, ahogy tervezgeti magában, hogy mögém rohanva szerzi meg a füzetét, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy lehetetlen feladat. Neki meg kéne kerülnie az asztalt, tőlem pedig egy karnyújtásnyira van. Ezt nem úszod meg, Kawi… Talán nem is tudja, hogy az időhúzással csak a kezemre játszik. Hehe… élvezem nézni a pánikolását.
- Ezt nem teheti! – Dühösen suttogja a szavakat, s én kicsit előrébb dőlök, s közelebbről nézek a szemeibe, arcom kicsit elkomorul, majd újra visszatér a szórakozottság és a gúny. Szinte csak másfél méterre áll tőlem, s kezeim szinte bizseregnek, hogy kinyúljak felé. Látni akarom, ahogy zavarban van, ahogy elvörösödik.
- Már hogyne tehetném. A tanárod vagyok és az órámon rajzolgattál bele. Még a mobilodat is jogom lenne elvenni ilyen esetben, nemhogy egy szaros kis füzetet. – Szemem sarkából látom, ahogy kezei ökölbe szorulnak, szinte minden porcikája remeg a dühtől, s ettől csak még szélesebbre húzódik az arcomon elterülő kaján vigyor. - De… ha nem hiszel nekem, megkérdezhetjük az igazgatónőt. Bár… nem hiszem, hogy jól fogadná a füzetben lévő rajzocskákat. – Élveteg hangon adom meg neki a kegyelemdöfést, látom tekintetében egy kicsit elhalványulni az ellenkezés határozott, csillogó fényét, s a győzelem édeskés íze öntelt elégedettséggel vegyülve árad szét számban. Megvagy, Kawim. Nem menekülsz. – Gyere ide. – Hangom kicsit lágyabb, nem utasító, inkább visszafogott gyengédséggel sóhajtom a szavakat, s ő egy pillanatig tétovázik, majd lehajtott fejjel lép közelebb hozzám. Kicsit hátrébb csúszok az asztalon, s ujjaimat finoman siklatom derekára, hogy lábaim közé húzzam vékonyka, törékeny, remegő testét. Lehet, hogy a tapasztalatlansága és a jelleme marhára nem az esetem, de a teste ennél vonzóbb nem is lehetne. Bár nem értem, miért kell ennyire kivörösödni és ilyen mértékben reszketni egy apró csóktól… annyira irritáló. Arra késztet hogy még tovább és tovább folytassam. Vajon sírni is fog? Talán. Utólag szinte biztos.
Elvigyorodom a gondolatok hatására, s a vigyorom gúnnyal telik meg, mikor rá pillantok. A nyakát behúzva szorítja össze szemeit, arca olyan vörös, mint egy paradicsom, s tökéletesen bájos kontrasztot képez tejfölszőke hajával. Életemben először érzek késztetést arra, hogy egy emberről készítsek fotót.
Közelebb hajolok hozzá, finom mozdulattal simítom ki arcából az előre hulló tincseket, s érzem, ahogy megborzong a karjaim között. Hm… örülök, hogy hatással vagyok rád Kawi… de remélem, azért nem szeretsz belém. Egyikünk sem járna jól, elhiheted.
Ajkaim szinte fülét simogatják, mikor hozzá hajolok, s alig hallható, lágy fuvallattal lehelek fülébe, vigyorom levakarhatatlan.
- Félreértettél Kawi. Te leszel az, aki megcsókol engem. – Összeszorított szemei tágra nyílnak, arca a lehetetlent megkísérelve válik még vörösebbé, s visszahajolok, hogy elmerülhessek a tekintetben, melyben ismét megjelennek a kétségbeesés első hullámai.
Ismét eltelik pár néma másodperc, s én várakozó, kihívó tekintettel pillantok rá, s ő gyorsabban összeszedi magát, mint hittem, és lassú, bizonytalan mozdulattal hajol kicsit előrébb. Szerintem észre sem veszi, de kicsiny kezével a combomon támaszkodik meg, ahogy kicsit felpipiskedve hajol arcomhoz, s elvigyorodva sandítok le az apró ujjacskákra, érintésétől kellemes vágy árad szét testemben. Arca mintha égne, s ajkait alig egy másodpercig érinti számhoz, majd gyorsan visszahátrál, s mikor kinyitja szemeit, mintha megkönnyebbültség csillogna bennük, s ettől ismét nevetési kényszerem támad. Csak szeretnéd Kawi… csak szeretnéd.
- Ezt nevezed csóknak? Még puszinak sem mondanám. – A megkönnyebbülést ismét düh váltja fel, de most nem ellenkezik, nem próbál meg kibújni a feltétel alól, valószínűleg már rájött, hogy úgyis elérem, amit akarok, s túl akar lenni rajta mihamarabb. Ismét arcomhoz hajol, ajkaink puhán, lágyan érintik egymást, s ismét hajolna el, de ujjaimat gyengéden túrom a szőke, hihetetlenül selymes tincsek közé, hogy megállítsam fejét a mozdulatban. Nem… nem bizony… ha azt hiszed megúszod ennyivel, nagyon tévedsz.
Vigyorogva hajolok hozzá, s halkan suttogok a nedves ajkakra.
- Na jó, legyen. Segítek. – Először finoman, lassú mozdulatokkal ejtem rabul ajkait, s érzem, ahogy a lábamon támaszkodó ujjak megfeszülnek, teste megremeg, majd elgyengül karjaim között.
Egyre szenvedélyesebb, követelőzőbb tempóban falom a puha, feltűnően tapasztalatlan ajkakat, nyelvemet lágyan siklatom szájába, s ő egy néma nyögéssel próbál ellenkezni, de nem hátrálok. Ha már elkezdtem, megtanítom rá a kicsikét, hogy milyen egy igazi csók. Érzem, ahogy ujjai mellkasomra csúsznak, olyan erőtlenül próbál meg eltolni magától, hogy szinte meg sem érzem az erőfeszítését, s puhán, édesen zárom le a csókot, ismét szenvedélyes, forró, lassú mozdulatokkal elkábítva a kicsikét.
Elvigyorodva hajolok el, s a pihegő, vörös pofira pillantva ismét elégedettség árad szét testemben, s mikor végre kinyitja szemeit, rabul ejthetem a homályos, kába tekintetet. Várok pár másodpercet, hogy kicsit kijózanodjon, majd hátranyúlok a füzetért, s kicsit előrehajolva suttogok remegő ajkaira, miközben a kezébe csúsztatom a tulajdonát.
- Köszönöm az ebédet. – Nem válaszol semmit, olyan gyorsan lép hátra tőlem, ahogyan csak tud, s már iszkolna is kifelé, de az utolsó pillanatban vékony csuklójára fonódnak ujjaim, s megállítom.
Megvárom, míg hátrapillant, majd negédes mosollyal, élvetegen suttogom a szavakat.
- Ha ihlet kell a BL mangákhoz, csak szólj. Sok olyat tudnék mutatni, amik hasznodra lehetnének. – A végére szinte nevetek, s ő remegve, dühösen rántja ki a kezét ujjaim közül, s elég egyet pislognom, már újra egyedül vagyok a hatalmas teremben.
Hmm… Kawi-chan… az elején soha nem gondoltam volna, hogy ilyen tartósan szórakoztató játékszer leszel. Nem is tudom, hogy fogom meghálálni… vagy talán mégis. Hehe…
Ajkaimra ismét kegyetlen vigyor húzódik, s lusta mozdulatokkal állok fel az asztalról. Itt az ideje úszni egyet. Kár, hogy ő valószínűleg nem lesz ott. Heh…
Az ugratón ülve figyelem mosolyogva, ahogy a gyerkőcök a vízben szerencsétlenkednek, s már előre elvigyorodom, mikor szemem sarkából látom felém jönni Soutát. Megáll mögöttem, vékony ujjai a vállamra csúsznak, s én hátra sandítva pillantok rá.
- A kis kedvenced nincs itt. – Halkan, vigyorogva szólal meg.
- Tudom. – Gyengéden, gyakorlott mozdulatokkal kezdi el masszírozni a vállamat, s én mosolyogva élvezem, mosolyom kiszélesedik, mikor újra megszólal.
- Csak nem közöd van hozzá, hogy beteg?
- Túl jól ismersz, drága barátom. – Felnevet, és én is vigyorgok… már meg sem lepődök… vajon tényleg ilyen jól ismerne, vagy ennyire egyértelmű? Végülis… rólam van szó.
- Add fel. A szűz fiúk túl nehéz prédák… főleg, hogy valamennyire már kiismert téged. – Hangjában kihívás tükröződik, szemöldököm a homlokomra szalad, ahogy kicsit hátrébb fordulva nézek a szemeibe. Nem tévedtem. Ez bizony egy félreérthetetlen kihívás volt.
- Tudod jól, hogy számomra nincs lehetetlen. – Ajkaimhoz hajol, széles vigyorral suttogja a választ.
- Akkor mit szólnál egy fogadáshoz? – Hmm… ez percről percre egyre érdekesebben hangzik.
- Tudod, hogy bármilyen játszadozásra vevő vagyok. – Pláne, ha Kawi is szerepel benne. Naná.
- Rendben. A fogadás, hogy lefekteted a gyerkőcöt… hm… nézzük csak, most november vége van… akkor… Valentin napig. – Szemeim tágra nyílnak, felnevetek, de nem szakítom félbe… Valentin nap? Az február közepe. Két és fél hónap alatt bárkit lefektetek. Heh… ezt a fogadást már megnyertem. – És a tétek: ha te nyersz, akkor elérem az igazgatónál, hogy minden péntek estéd szabad legyen. – Szemeim tágra nyílnak, Egész testtel felé fordulok, s gyanakvón mélyesztem szemeibe tekintetemet.
- Lehetetlen. Utál engem.
- De engem nem. Hidd el… megvannak a módszereim. – Hm… akkor már csak egy dolog érdekel.
- És ha véletlenül te nyernél? Ami szinte egyenlő a lehetetlennel… - Elvigyorodik, s így duruzsolja a szavakat.
- Akkor egy hónapig csak velem bújsz ágyba. – Pár másodpercig meglepetten pislogok rá, s ő állja értetlenkedő tekintetemet. Hm… nem is tudtam, hogy ennyire imád… bár, nem mondanám, hogy meglepődtem.
- Háát… nem is tudom. Tudod, hogy nem bírom tartósan egy ember mellett.
- Tudom.
- Legyen… áll a fogadás, ha eléred, hogy minden péntek és szombat estém szabad legyen. – Mosolya kiszélesedik, s egy percnyi töprengés után csintalan vigyorral válaszol.
- Minden péntek és minden második szombat.
- Öröm veled üzletelni. Áll az alku.
Péntek délután szemforgatva sétálok ki a gyengélkedőről, miután végighallgattam 30 percnyi szentbeszédet arról, hogy vigyáznunk kell a gyerekekre, meg arról, hogy a mi felelősségünk az egészségük és egyéb értelmetlen baromságokról. Bla-bla-bla.
Mikor Kawi szobája elé érek, elvigyorodva csúsztatom a kilincsre az ujjaimat. Talán még hasznomra is válhat, hogy ápolgatnom kell a kicsikét. Első szabály. Ha le akarsz fektetni egy szűz gyerkőcöt, érd el, hogy beléd szeressen. Heh. Micsoda marhaság… de ez a legkönnyebb módszer.
Kopogás nélkül nyomom le a kilincset, s hatalmas, félelemmel teli égkék szemek merednek rám Kawi ágyából. Tekintetem gyorsan vándorol végig a szobán, s elvigyorodva konstatálom, hogy a lakótársa nincs itt. Nem mintha meglepő lenne. Péntek este van, biztos a szerelmével turbékol. Hehe… milyen visszataszítóan romantikus.
Kawi kicsit feljebb csúszik az ágyon, a takarót egészen magára húzva pislog rám, s nyilván arra vár, hogy közöljem, miért pofátlankodtam be a szobájába.
- Az iskolaorvos küldött. – Vigyorogva figyelem az arcának legapróbb rezzenéseit is, szinte látom, hogy ujjai megfeszülnek a puha takarón, ahogy egyre közelebb sétálok hozzá. – Ellenőriznem kell, hogy hogy van a beteg. Nekem sincs sok kedvem, szóval könnyítsd meg a dolgomat, és ne ellenkezz. – Unott arckifejezés öltök magamra, ahogy mellé ülök, s finoman hajolok közelebb hozzá, ujjaim homlokára csúsznak, kisimítom belőle a szőke tincseket, majd elvigyorodva hajolok az arcához, s homlokomat az övére simítom. Szinte vezényszóra pirul ki arca, kapkodó lélegzetvételeinek fuvallata forrón simítja arcomat, s halkan suttogva lehelek szinte ajkaira.
- Hmm… az arcod forró. valószínűleg lázad van. – Bár, kétlem, hogy a betegség miatt lenne. Több mint valószínű, hogy egészen más okai vannak. Hehe… Talán máris belém estél, Kawi-chanom?
Meglepettségében még elhúzódni is elfelejt, ujjaim arcára simulnak, hüvelykujjammal végigcirógatom a selymes ajkakat, majd finoman nyomom közéjük ujjamat, ezzel kicsit kitárva száját, s látom kipattanni szemeit, de nincs ideje ellenkezni, finom mozdulattal dugom be az ajkai között keletkező résen a hőmérőt. Ledöbbenten pislog párat, s akaratlanul is kitör belőlem egy halk kuncogás. Mi van, Kawi? Csak nem másra számítottál? Hidd el, sok minden van, amit szívesebben dugnék a szádba, mint egy hőmérőt.
Nem szól semmit, arcát oldalra fordítva várja, hogy a digitális hőmérő csipogással jelezze, hogy lejárt az idő, s én puhán simítom kezemet csuklójára, s ujjamat az ütőerére szorítva szólalok meg.
- Hm… a szívverésed is rettentően gyors. – Ajkaimra gúnyos, fülig érő vigyor kúszik. - Úgy látszik, még mindig beteg vagy… – Az utolsó mondatot szinte közvetlenül a fülébe lehelem, látom, ahogy megborzong, s megkönnyebbülve rezzen össze, amikor csipogni kezd a hőmérő, majd kikapja a szájából, s a kezembe nyomva szólal meg, még mindig halk, rekedtes hangon.
- Tessék! És most hagyjon békén! – Széles vigyorral veszem el a hőmérőt, s egy lusta pillantást vetek a kijelzőre. 38,4 fok.
- Még mindig magas láz. – Élvetegen dörmögöm a szavakat, mintha meg sem hallottam volna, amit az előbb mondott, majd kicsit ellágyult, egy fokkal kedvesebb tekintettel fordulok felé, ujjaimat finoman bújtatom a szőke tincsekbe. – Gyógyulj meg gyorsan, és akkor kevesebbszer kell látnod, rendben?
- Lehetne rosszabb is – apró mosollyal szája sarkában válaszol, és ahogy hajamba borzol, forróság cikázik végig testemen, megkönnyebbülve nézek rá. Tényleg? Én… én azt hittem lehordja majd mindennek, hisz ezek a képek hozzá képest… semmik, ez tuti. - Akkor ezek szerint végeztél, az óra további részében azt csinálsz, amit akarsz. Elmehetsz ebédelni, legalább elkerülöd az ebédszünet csúcsforgalmát. – sarkon fordulva hagy lassan magamra, csak meglepetten nézem, majd elmosolyodva szólok utána.
- Kö- köszönöm. – feltápászkodom, leporolom ruhámat. Talán nem is olyan szörnyű ez az alak, ahogy először gondoltam. Felnézek a földről, épp vigyorogva robog felém, és elkerekedett szemekkel hátrálnék, ha nem lenne mögöttem egy fa.
- Nem azért mondtam, hogy megköszönd, hanem azért, hogy ne kezdj el bömbölni. – tévedtem… hatalmasat tévedtem… Aki seggfej azaz is marad ugye? Miért kell folyton csalódást okoznia? Miért kell folyton lerombolni a róla alkotott pozitív képemet? Már… már bánom, hogy egyáltalán megismertem. Ha ezt tudom… én… én nem is tudom.
Soha nem volt még olyan alak akit ennyire megutáltam volna, mint Őt… senki… De ő szándékosan csinálja ezt, és nem értem, de már nem is érdekel… Gyorsabban elsétálva hagy végre magamra, s komoran nézek utána. Inkább elfelejtem, amit mondott, mielőtt elmenne az étvágyam.
~*~
A menzán meggondolom magam, és inkább csak valami sűrűt kérek magamnak inni. Úgyis mindjárt úszás jön, nem lenne jó előtte enni. Az öltözőben Yamato olyan vidám, mintha ötöst kapott volna valamiből, vagy szimplán valamit kapott volna, de szerencsémre emiatt nem veszi észre, hogy kicsit elkámpicsorodtam. Majd az úszás biztosan felvidít, és felfrissít, nem beszélve a mozgásról.
A tanár körülbelül olyan magas lehet, mint én, de valamivel idősebb, a hangja viszont annál erősebb, és határozottan zeng keresztül a fedett téren, ahol a medencék vannak. Nem csak a víz csobogása visszhangzik a csempéről, hanem az ő utasításai is. Még szerencse, hogy nem a sport tagozaton vagyok, biztos vagyok benne, hogy nem bírnám. Nem csak a tempót, hanem hogy minden alkalommal így kiabáljon, ha valaki nem azt csinálja, amit mond.
A medence szélén helyezkedem el pihegve, mikor megszűnik az éles hang, és Yamato bök oldalba.
- Nézd… - súgja felém, majd hátrafelé fordulok, azonnal összeszűkülnek szemeim. Mit keres itt? Miért pont körülöttem kell lennie? Tudom talán véletlen, de ez akkor is zavaró… a Sors olyan kegyetlen velem. A tanár reppen mellé, és meglepetten figyelem, ahogy… most komolyan puszit adott az arcára? Ezt nem hiszem el. Észrevesz, de csak durcásan fordítom el tekintetem. Ha nem figyelek rá, akkor biztosan ő is békén hagy.
- Rendben, akkor most szerveződjetek párokba, és mérjétek egymás idejét! Egy gyors hossz és egy mell hossz! Gyerünk! – szól Souta-san, aki már inkább edzőnek lenne jó. Kimászunk mind, előbb Yamato kezd úszni, én pedig az ugratóról lelógatva lábam mérem az idejét. Egész jól úszik, lehet még kezdő versenyzőnek is elmenne. A tanár teljesen elcsendesedik, és amikor meglátom, hogy épp mit csinál, elvörösödött fejjel dermedek le. Blaze pont rám néz, így gyorsan el kell kapnom róla tekintetem, hogy figyeljem Yamato idejét. Normálisak ezek? Így mindenki előtt? Direkt csinálja, ebben biztos vagyok… Nyugi Kawi, csak ne figyelj rá… Csak ne foglalkozz vele, és minden nyugodtabb lesz. Csak direkt akar piszkálni ugye? Mert kijelentette, hogy nem vagyok az esete. De nem hagyom, hogy felbosszantson, nem adom meg neki ezt az élvezetet.
- Kawi… gyerünk, te jössz! – szól rám Yamato, és észbe kapva pillantok fel, szerencsére annyi lélekjelenlétem még volt, hogy időben lenyomjam a stoppert, még ha észre sem vettem.
- O-oké. - fel is állok az ugratóra, átadom neki a stoppert, és már vetődöm is a vízbe.
Az a szemét… miért nem tud leszállni rólam? Miért piszkál folyton? Én próbáltam… és megpróbáltam normális lenni vele, meglátni benne a jót, de folyton elrontja valamivel. Miért jó ez neki? Hogy ilyen rossz embernek mutatja magát? Miért? Nem értem, nagyon nem értem.
Leúszom a hosszt, és lihengve támaszkodom meg a medence szélében, zihálva nézek fel Yamatora, aki kidülledt szemekkel nézi a stoppert.
- Kawi… te… titokban úszóleckéket veszel? – felvonom szemöldököm, és tovább zihálok. Mi van? Nem értem. – Sensei! Sensei! – rohan a tanár felé, aki már egyedül van, de hiába kiáltok Yamato után, nem figyel rám. Ezt meg mi lelte?
Miután a sensei jön gratulálni, hogy milyen gyorsan leúsztam a távot, csak zavartan szabadkozom… Úgy néz ki minimális előnye is volt annak, hogy picit felidegesített, megvan a mai ötösöm. Hehe… Persze… a sensei kicsit furcsán beszélt velem, de nem baj… Ő egymagában kicsit furcsa ember.
Az öltözőben készülünk, a kicsengő mikor megszólal, az osztály fele már kint lebzsel. Ahogy épp szárítkozom, csak egy pillanatra fordítom oldalra tekintetem megérzésből, de le is sokkolok a látványtól… Teljesen meztelenül lépked be, arcomba vér szökik, de azonnal oldalra is nézek. Nem figyelek rá, nem figyelek rá, nem figyelek rá…
- Csukd be a szádat – suttog fülembe, kiráz a hideg, de ahogy állam alá nyúl, mégis a forróság az ami eláraszt, és a hideggel keveredve libabőrössé tesz. Miért nem tud békén hagyni? Én próbálom elkerülni, de folyton a közelében kötök ki. Ez már nem lehet puszta véletlen. Vagy mégis?
~*~
A következő nap úgy telik el, hogy nem is látom, sőt… mindent elfelejtek. El sem hiszem… Tegnap biztosan csak rossz napom volt, vagy balszerencsém, ezért történt, de ma már minden jobb… Sőt jön a hétvége, és szinte semmi dolgom nem lesz. Yamato hazament a… kis barátjával. hehe... S habár én nem vagyok az a kihasználós fajta, mégis olyan érzésem van, mintha bármit megtehetnék a szobában, mert egyedül vagyok.
Este hiába várjuk a szemlélést, a tanár nem jön ellenőrizni minket… Hm… azt sem tudom, hogy most ki maradt a kollégiumban. Lehet, hogy elaludt volna? Vagy szimplán csak elfelejtette? Mindegy is.
Az ágyon ülve gondolkodom, hogy mit is csinálhatnék. A többiek benyitnak körülbelül kétszer, hogy nem megyek-e velük valamerre, de… inkább visszautasítom. Most nincs túl sok kedvem velük ökörködni, inkább elfoglalom magam.
Leülök a gépem elé, és elolvasok pár e-mailt, majd eszembe jut, hogy folytatnom kéne a nővéremnek a mangjáját. Szinte már el is felejtettem, pedig biztosan várja. na majd… jövő hétvégén ha hazamegyek, akkor viszek neki egy szép fejezetet.
Találok a fiókomban egy fél tábla csokit, és azt majszolva kezdek neki a rajzolgatásnak. Teljesen megfeledkezem mindenről, belemerülök a történetbe, és mosolyogva pillantok az órára. Hű… már ilyen későre jár? Lehet, hogy jobb lenne, ha aludnék, holnap egész nap csinálhatom majd ezt, és jobb lenne kipihentnek lenni hozzá. Mivel jól becsokiztam, felkapom a poharam, a fogkefém, és a fürdő felé igyekezve lépkedek dúdolva, beérek a közös mosdóba, és hirtelen furcsa hangok ütik meg a fülem. Mi ez?
Beljebb lépek, és teljesen ledermedek, lesokkol az a látvány, ami elém tárul. A zuhanyfülkében… egyben… ketten vannak és… és…
Érzem ahogy nem csak arcom, de egész testem elönti a forróság, a zavar, fejem zúg, és már csak az hiányzik hogy eleredjen az orrom vére.
Az egyik épp a másikat… hátulról… Nem… nem hiszek a szememnek. Főleg azt nem hiszem el, ami altájamon történik, az ölemnél…
Nyögdécselve mozognak, végül hangosan visszhangzik a kiáltás a végén, megfeszülnek.
Izzadt tenyeremből kicsúszik az üvegpohár, aki hátul áll felém fordul, és döbbenetem a sokszorosára nő… Nem… nem, ez nem lehet.
Csitító mozdulatot tesz, egy utolsót lök csípőjével, majd a másik nyakára hajol. Azt hiszem… olyat láttam, amit nem kellett volna… Azonnal kirohanok a fürdőből, az irányt kifelé veszem, valami nyugodt helyet kell találnom. Miért? Miért kellett ezt látnom? Miért vagyok ilyen balszerencsés? És miért pont őt? A fenébe is… Le kell nyugodnom… lehet… lehet csak képzeltem az egészet, nem is ő volt.
- A szobád a másik irányban van – dörren határozottan egy hang, és megtorpanok. Nem… nem képzelődtem, tényleg ő az… de… miért jött utánam?
Mindegy… mivel „tanár”, ezért… nem mondhatok neki nagyon ellent. Megfordulok, és duzzogva megyek visszafelé, minden lépésemet úgy irányítva, hogy takarni tudjam magam.
- De hisz mindenki más kilóghatott… - igen… rájuk miért nem szólt? Ez… ez olyan igazságtalan. Épp meggondolom magam, erre visszazavar. Ráadásul valamiért úgy fáj… a mellkasom. Erősen szúr. Levegőznöm kell.
Míg ő az ajtóban áll én a szembe fal mellett megyek visszafelé, de megállít a műveletben, és a felhoz csap. Csuklóim összefogva feszíti karjaim a fejem fölé, remegve próbálok szabályosan levegőt venni, de nem megy. Másik kezével az ágyékomra simul, kikerekednek szemeim, a forróság szinte elemészt, úgy folyik rajtam végig, mint egy láva.
- Ne aggódj Kawi-chan… egy szűz fiúnál teljesen természetes, hogy így reagál… - számra suttog, most a hideg ráz ki, lábaim közé lép, és kétségbeesetten próbálom elfordítani tekintetem. Ő… egyáltalán honnan tudja? Miért csinálja ezt?
Meglepetten nyögök egyet, ahogy erősebben simít végig feszülő alsómon, fejemben kavarognak a gondolatok. Tudom, hogy nem tisztességes, és igaz át kéne éreznem, de nem fogom… nem… sőt nem fog érdekelni, megérdemli.
Minden erőmet összeszedem, veszek egy mély levegőt, még kuncogása sem riaszt vissza, és közelében lévő térdemet fellendítem úgy, hogy jó ütést mérjek ágyékára, mégsem túl fájdalmasat.
Kidülledt szemekkel nyög egyet, összegörnyed, és végre elereszt, azonnal kiszakítom magam szorításából, és a lépcső felé sietek, de még visszafordulok felé, könnyes szemekkel.
- Szálljon le rólam! – kiáltom mutogatva, szipogással tartom vissza, hogy ne kezdjek el erősebben sírni – Ha nem vagyok az esete, miért piszkál folyton? Hagyjon békén! – csak meglepetten mered rám, alkarommal letörlöm könnyeimet. Miért fáj ez nekem is ennyire? – Utálom… most már nagyon utálom… - dünnyögöm halkan magamnak, és egy utolsó pillantást vetek rá. – Seggfej! – kiáltom vörös fejjel, és sarkon fordulva lerohanok a lépcsőn. Nem érdekel, hogy engem nem akart kiengedni, felőlem beírhat lógónak is… Most nyugalmat akarok…
Úgy rohanok ki az épületből, mintha eszemet vesztettem volna, folyamatosan törölgetem könnyeimet, hogy lássak, még a portás meglepett pislogása sem zavar, vagy ha utánam szól. A sötét park most kicsit sem félelmetes, sőt védelmezőnek tűnik, és addig rohanok a közepe felé, míg el nem érem a teljesen nyugodt sötétséget. A fa tövében összekuporodok, térdeimet felhúzva reszketek a hidegtől és az idegességtől. Én… én komolyan leseggfejeztem?
Homlokomat a térdeimre csapom, és remegve mosolyodom el. Nem vagyok normális… de már mindegy. Lebiggyesztem ajkaimat, és szipogva hagyom, hogy forró bőrömet a hűvös szellő mardossa, ami a fák között szálldogál. Gyűlölöm? Nem… azt nem tudnám… Csak… csak nem akarom, hogy még jobban megalázzon. Hogy fájdalmat okozzon. De miért fáj nekem az, ha folyton mással látom? Valamiért rossz érzés, és nem tudom kiverni a fejemből sem. Csak azt akarom, hogy minél távolabb legyen. Utálom, amiért mindig sérteget. Pedig… pedig én megpróbáltam megkedvelni, és megpróbáltam mindezek ellenére felnézni rá, de… nem engedi. Mindig csinál valamit, ami miatt ellenszenvessé válik számomra. Mégis elgyengülök a hozzám ér. Kellemes érzés tölt el, na rendesen szólít, ha megérint. Olyan rossz ez… Idióta test… Miért nem tudsz együttműködni az agyammal? Szerencsére a hidegben didergés lecsillapított annyira, hogy fórró testem lehűljön, és semmi reakció ne maradjon a látvány után. Mégis… mégis bevillannak olya képek, amik csak még jobban fájnak…
Tűnjetek el a fejemből… kérlek…
Még jobban összekuporodva szorítom lábaimat, halkan szipogva ernyedek el fokozatosan, ahogy a fáradtság lassan kezd el letelepedni minden porcikámra, és az eddig beburkoló védelmező sötétség most elnyel magával.
~*~
Madárcsicsergésre ébredek, és arra hogy lefagyott a karom… meg a lábam…
Mi?
Hirtelen pattannak ki szemeim, majd ahogy meglátom a zöldellő füvet, tüsszögő roham tör rám, és elszédülök. Hol vagyok? Az előbb még…
Már emlékszem. Előle menekültem… Persze nem szó szerint, de így is lehet mondani. Elgémberedett tagjaim kicsit megfagytak, főleg hogy egy szál rövid pizsiben töltöttem kint az éjszakát. Nagy nehezen, a fára támaszkodva tápászkodom fel, remeg minden tagom.
Be… be kell mennem… Remélem ilyenkor még mindenki alszik, és nem találkozom szembe Vele sem… Már nem is tudom minek nevezzem.
Betotyogok az épületembe, mindig nekitámaszkodok valaminek, a portás azonnal kipattan fülkéjéből. Oh… Namina-san az? Biztosan ő volt itt éjszaka is. Hajnal lehet még, ha még Ő itt van.
- Kawasuo… jól vagy? Tegnap úgy kirohantál… - aggódó tekintete mosolygásra késztet, remegve, épp szólásra nyitnám a szám, de a hangok megakadnak torkomon. Mi… mi történt?
Meglepetten kerekednek el szemeim, lefelé néznék, de ekkor megszédülök, és eszméletem vesztve zuhanok a földre.
~*~
Nem aludhattam sokat, mert épp hogy kinyitom a szemem, éles tiszta fény ér, és szörnyen érzem magam. Az előbb még az előtérben voltam… Most hol vagyok?
Tisztaság vesz körbe, langymeleg takaró, és egy függöny. Egy puha ágyon fekszem, ez biztos a gyengélkedő lesz.
- Melyik szinten lakik? – hallom a nővérke hangját, aki komolyan suttog, mégis hallom.
- A harmadikon, a szobaszám is kell? – Ez Namina-san hangja, nagyon aggódhat. Ő hozott ide? Szegény, hozom itt neki reggelre az izgalmat.
- Nem kell. Csak a folyosójának felügyelőjét akarom értesíteni. – Meglepetten ülök fel hirtelen, észreveszik, és hirtelen húzódik el a függöny. – Áh… felébredtél? – Először mosolyog az asszisztensnő, majd komor tekintetre vált – Mit kerestél kint az éjszaka? Ráadásul ilyen öltözetben?
Zavart magyarázásba kezdenék, de helyette csak pár nyekergés jön ki a torkomon, semmi más, végül köhögésbe fullad minden próbálkozásom.
- Oh, igaz is… Torokgyulladást kaptál, és bedagadtak a hangszálaid is. Egy ideig csak írásban fogsz tudni kommunikálni, vagy mutogathatsz. – talán… talán nem is baj, hogy most nem tudtam megszólalni. Még szerencse, hogy így nem kell magyarázkodnom. – Most feküdj vissza – tol a párnák közé – Ma még pihenj, adtam be lázcsillapítót, később, ha jobban leszel, felmehetsz a szobádba.
Mutogatok nekik fekve, hogy adjanak egy papírt és egy tollat, meg is kapom, majd felfirkantok rá valamit, és odaadom kedvenc portás nénimnek.
„Köszönöm, Namina-san” és még rajzolok mögé egy kis virágot. Szép dőlt, gömbölyű betűkkel írok, bár kicsit most még remeg a kezem.
Megmosolyogja, majd elteszi, mutatja, hogy semmiség, végül elköszön és magamra hagy. A nővérke visszahúzza a függönyt, és pihenhetek tovább. Csak most jut eszembe, hogy Neki fognak szólni azért, hogy hol vagyok, és mi van velem. Remélem nem tolja ide a képét, mert kirugdosom.
Persze most ezt gondolom, de ha tényleg lejönne, nem tudom, mit csinálnék.
Úgy pihenek, hogy közben próbálok sok energiát összegyűjteni ahhoz, hogy felkeljek, és a szobámba mehessek. A függönnyel kezdek el csörögni, hogy észrevegyen. Feláll, megnézi a homlokomat, és megigazítja szemüvegét.
- Jobban vagy? – hevesen bólogatok, s olyan kisugárzást próbálok magamra ölteni, amivel megnyugtatom. – Jól van… - visszafordul az asztalához, míg és felállok, majd ad nekem egy dobozkát. – Ez itt láz- és fájdalomcsillapító. Ha rosszul vagy vegyél be egyet, de ha bármi más baj lenne, gyere vissza rendben? – csak bólogatok válaszként, majd az asztalon egy tiszta lapra neki is írok egy köszönömöt, egy apró virággal.
Óvatosan totyogok fel az emeletre, a szinten néma csend van, és szerencsére egészen a szobámig érve, nem találkozom senkivel. Kulcsra zárom az ajtót, hogy azt higgyék elmentem, majd befekszem, és pihenek tovább. Azt hiszem az egész napot alvással és fekvéssel fogom tölteni. Nem betegedhetek le, nem hiányozhatok a suliból. Nem akarok lemaradni.
~*~
Vasárnap… tegnap biztosan be akart valaki nézni, mert kilincszörgésre ébredtem, de tovább nem hallottam semmit. Nem vagyok sem éhes, se semmi, a szobámban van egy üveg ásványvíz, az elég.
Már sokkal jobban érzem magam, de a hangom még sehol nincs. Biztos kint hagytam valahol.
A gépem előtt ülve ügyködöm unalmamban, mikor végre hallom Yamato beléptét.
- Szia Kawi! Na mi volt hétvégén? – előkapok egy cetlit.
- Szia! – felé sem nézve mutatom felé a papírt.
- Mi a baj haragszol rám? – lép közelebb, táskáját ledobja az ágyra. Mosolyogva firkantok újra, majd ugyan ilyen arccal fordulok felé.
- Nem, dehogy, csak elment a hangom.
- Áh, értem… történt valami hétvégén? – nos… jó kérdés… Elgondolkodva fordulok a gép felé, megnyitok egy szöveges dokumentumot, és abba kezdek el gépelni. Persze csak annyit mondok el, hogy tegnap előtt este elaludtam a parkban, így elment a hangom, és torokgyuszim van.
- Vigyázhatnál jobban is magadra – halkan nevetve borzol a hajamba, csak keserűen mosolygok. Jah, könnyű azt mondani.
~*~
A tanárok kedvesen fogadják, hogy nem tudok megszólalni az órán, csak fecnikkel kommunikálok. Nem mintha olyan beszédes lennék az órán, de így megúszom az e heti feleléseket. Eljön Vele az elméleti óra. Gondolkodom azon, hogy kihagyjam, de végül úgy döntök, bemegyek. Yamatot ültetem magam mellé, úgy, hogy ne érjen el, így még el sem tud sétálni mellettem.
Mikor megjelenik, nem is figyelek rá, végig a padra szegezem tekintetem.
Legszívesebben a fülemet is bedugnám, de az túl látványos lenne. Yamato néha jegyzetel mellettem, én csak rajzolgatok, de nem szól semmit. Jobb is… csak túl akarom élni ezt az órát, és kész.
- Kawasuo, elmondanád, mit mondtam az előbb? Mintha nem figyelnél. – komoran előkapok egy cetlit, ráírok, de feleslegesen, mert Yamato hamarabb szólal fel.
- Nem tud beszélni, sensei! – nyújtózik ki a padból – A hétvégén elment a hangja – Köszi Yamato.
- Valóban? – bahh… mi ez a negédes hang? Kiráz a hideg. Továbbra is a füzetembe nézve rajzolgatok, és bólintok kérdésére. Hallom lépteit, de nem zavartatom magam.
Hirtelen eltűnik szemeim elől a füzet, és utána szólnék, de csak nyekergést hallatok, a füzet után kapnék, de magához rántja… Ne! A nővérem ki fog nyírni, ha nem viszem el neki hétvégén.
- Ettől függetlenül ez még nem mentesíti fel az óra alól. – francba… Remélem nem néz bele, mert akkor végem. A nővéremnek csinálom azokat, nincs joga belenézni akkor sem, ha elveszi őket. A nővéremnek is miért kell BL-t kitalálni? Fenébe…
Nem érdekel mit mond, inkább kinézek az ablakon.
~*~
Szerdán már előbukkant egy kis hangom, de még csak rekedtesen tudok beszélni. A dokinő azt mondta, hogy ne erőltessem túl, de ösztönösen jönnek a szavak. Sokszor inkább írok, de a rövid válaszokat szóban adom meg bárkinek. Még mindig nem adta vissza a füzetem. Én meg… én nem akarom elkérni tőle, nem akarok beszélni vele. Yamatot meg hiába kérem meg, sosem ér rá. Mindig csinál valamit.
Eljön a csütörtök, amikor megint gyakorlati óránk van azzal az alakkal, és már előre rossz kedvem van. Yamato szerencsére azt hiszi, hogy a füzetem miatt bosszankodom, így nem kell semmit elmondanom neki Arról.
Hasonló feladatot kapunk, mint múltkor, és Yamato a feladatot letudva rohan el. Mh… nem hiszem el, hogy ennyire szerelmes… egy kicsit rám is figyelhetne, olyan egyedül érzem magam. Haza akarok menni.
Nincs más választásom, magam kell elkérnem tőle a füzetet. Ha törik, ha szakad. Előre írok pár fecnire szöveget és válaszokat is. Épp elkényelmesedve nyúlik el egy fa tövében, visszafogom remegésem, és határozottra váltok. Csak… csak elkérem a füzetem, és ennyi. ha mondani próbál valamit, akkor inkább befogom a fülem, vagy elszaladok.
Megkocogtatom a vállát, felegyenesedek, és kifejezéstelen arccal mutatom neki az első cetlimet.
- Szeretném visszakérni a füzetemet – arcomon kis pír jelenik meg, amikor arra gondolok, hogy talán belenézett.
- Most nincs nálam, és amúgy is… - nem várom meg míg befejezi, mutatok egy másik cetlit.
- Nem érdekel, vissza akarom kapni – furcsa gúnyos mosoly játszik ajkain, irritáló, de nem úgy néz ki, hogy belenézett. Megnyugodtam. Már biztos, hogy megjegyezte volna, ha látta. Egy pillanatra elgondolkodik, majd visszanéz rám.
- Majd óra után megbeszéljük – feltápászkodik, és legyint – Most menj, fejezd be a feladatodat, egyedül… ne várd, hogy minden alkalommal segítsek.
Nem is azért jöttem, hogy segítsen. Nagyképű alak… De… de mi az, hogy óra után? Én most nem megyek úszásra, mert beteg vagyok, szóval… nem értem.
Mindegy. Óra végén utána megyek, és addig nem hagyom békén, míg nem kapom meg a füzetem. Nekem az fontos, hiába nem érti meg. Nem is akarom, hogy megértse, csak adja vissza.
A hét további napjai unalmasan, egyhangúan telnek. Megismerem az összes osztályomat, természetesen mindenhol félreérthetetlenül megmutatom, hogy ki a főnök. Az első benyomás a legfontosabb. Ha már az elején visszarettentem őket, megmukkanni sem mernek a továbbiakban. Legalábbis ez a módszer az esetek 90%-ában beválik… azért reménykedem benne, hogy lesznek kivételek. Imádok fegyelmezni. Hehe… minden osztályban kiválasztottam pár jómadarat, akiket lehet szekírozni… anélkül még ennél is unalmasabb lenne a tanítás… de a listát Kawi-chan vezeti… olyan irritálóan édes mikor elpirul, hogy egyszerűen lehetetlen békén hagyni. Az ő osztályával mikor is lesz órám? Ja igen… csütörtökön… a gyakorlati óra. Azt hiszem, addig a többiekkel kell megelégednem. Nem baj… annyira azért nem nagy szám a kölyök. Persze, aranyos pofija van… ha nem lenne ilyen nyuszi, talán már rég az ágyamban hemperegnénk… áh… semmi kedvem idegesítő, tapasztalatlan, ügyetlen és félénk szűz fiúcskákra pazarolni az időmet. Pedig neki még a kora is stimmel… harmadikos, tehát 17-18 éves lehet. Pont jó.
Csütörtök reggel dühösen csapom le az ébresztőt… nyugi… már három napot kibírtam… mindjárt hétvége, és akkor megszabadulok két napra az idegesítő kis vakarcsoktól.
Miután kimászom az ágyból, lazán kapom magamra az első ruhadarabot, ami a kezem ügyébe kerül… mindegy mit veszek fel, úgyis jól fogok kinézni. Ez van… hehe…
Sietős léptekkel megyek a zene terem felé, miközben az órarendembe pillantva nézem meg, hogy melyik osztállyal lesz az első órám… oh… igen, tudom… a cuki elsőévesek. Ők még elég fiatalok hozzá, hogy csillogó ragyogással a tekintetükben tiszteljék a tanárt. Egész aranyosak tudnak lenni… persze azért annyira nem vagyok pedofil, hogy ráhajtsak egy 14-15 évesre… minimum 16… hehh…
Az óra egész érdekesen telik, figyelmesen hallgatják minden szavamat, s mivel ma náluk is gyakorlati óra van, az unalmas elméleti tananyag helyett zenélhetünk egész órán. A zeneórákat jobban szeretem, mint a fényképészetet… talán azért, mert a zenében nem vagyok profi… mikor zenét tanítok nem érzem azt, hogy elvárással pillant rám mindenki… valahogy… a fényképészet órákon azt érzem, hogy az emberek elvárják tőlem, mint tehetséges fotóstól, hogy ragasszak valami értelmeset a gyerekekre… csakhogy ez nem ilyen egyszerű… az, hogy valaki jó valamiben nem jelenti azt, hogy tanítani is jól tudja. Kár, hogy az igazgató, meg a fényképészeti kritikusok túl agyatlanok, hogy ezt felfogják. Mindegy. Én megteszem, amit tudok, és akkor egy szavuk sem lehet… kár, hogy lesz. Azt hiszik, hogy ők a nagymenők, mikor fogalmuk sincs semmiről… teljesen felbasszák az agyam. Talán emiatt… talán emiatt vesztettem el a fotózás élvezetének az örömét… talán emiatt nem érzem már azt a lelkesedést, mint régen… talán emiatt rosszabbak a képeim… ahhh. Miken gondolkodom? Baromság az egész. Még mindig hibátlan minden fotóm, és nincs semmi baj ezzel. A fényképészet a munkám… az ember nem köteles élvezni a munkáját. Igaz? És az öntelt barmok, akik azt hiszik, értenek hozzá, úgysem veszik észre a változást… ha meglátják ki a fotós, bármilyen képet az egekig magasztalnak… aztán ha megunják a dicséreteket, akkor kitalálnak valami mondvacsinált indokot, hogy kibasszanak az alkotóval, és dedósok közé zárják egy évre. Ez van, ezt kell szeretni… vagyis… elviselni.
Dühösen lépkedek a folyosón, s csak akkor kúszik halovány mosoly ajkaimra, mikor az órarendemre nézek. A következő órám a harmadikosokkal lesz… gyakorlati fényképészet, tehát nem kell egész órán értelmetlen baromságokról hablatyolnom, amit soha életükben nem fognak használni. Hmm… gyakorlat… akkor szereznem kéne eszközöket…
Becsöngő előtt pár perccel sétálok a teremhez, természetesen már az összes ki nebuló ott vár… nem mertek késni, igaz? Nem is ajánlom… főleg ha valaki többet késik, mint én… kár, hogy még soha nem fordult elő.
Csak egy intéssel mutatom nekik, hogy kövessenek, s szó nélkül trappolnak utánam, ahogy gyors, rugalmas léptekkel vezetem az udvarra a csoportot. A park közepén megtorpanok, egy-két percig némán várom, hogy az utolsó diák is csatlakozzon a körém gyűlt csoporthoz, majd halk, közömbös hangon kezdem el felvezetni a mai feladataikat.
- Erre az órára kaptok kölcsönbe digitális fényképezőgépet. Egyszerűek, könnyű kezelni… Mindegyiken van sorszám. Válasszatok párt, mert két emberre csak egy gép jut. Mindenki csinál 10-10 képet, amit majd osztályozok. Felírom a lapra a neveket, és hogy ki fényképez először. – Mindenki elnémul, ahogy beszélek, feszült figyelemmel hallgatják a szavaimat… igen… a legjobb módszer, hogy figyeljenek az, ha elég halkan beszélsz ahhoz, hogy csak akkor halljanak, ha hegyezik a fülüket… féltek, hogy lemaradtok valami fontos információról, igaz? Hehe…
Mikor befejeztem, pár rövid másodperc alatt párokba rendeződik a csoport, s kihasználva ezt a rövid szabadidőt, fél szemmel körbesandítok, hogy megkeressem Kawi-chant. Hátul marad, és elég sápadtnak tűnik… úgy látszik, tartja a távolságot a picike. Meg is értem… a nyuszik félnek a farkasoktól… talán jobban is teszi… lehet, hogy találnom kéne valaki mást, akit piszkálhatnék… nem szeretem a túlságosan félős gyerekeket… nem vicces őket szivatni. A végén még összeomlik… ahhh, milyen unalmas. Lehet, hogy tévedtem… bár, mikor kitépte a cigit a kezemből az egész érdekes volt. Lehet, hogy csak pillanatnyi fellángolás volt nála. Majd meglátjuk.
Sorban jönnek oda hozzám a gyerekek, s néma türelemmel írom fel a neveket egy üres lapra. Mikor mindenki nevét feljegyeztem, intek, s a párok szétszóródva tűnnek el a szemeim elől. Király. Végre megszabadultam tőlük. Most jöhet a jól megérdemelt pihenés.
Néma léptekkel sétálok az egyik fához, s a tövébe leülve nézek végig a késő őszi tájon. Hm… tökéletes idő van a fényképezéshez… mázlijuk van a kölyköknek… ilyen időben könnyű mesés képeket készíteni. A fényviszonyok pont megfelelőek, a Nap fényes sugarait csupán egy vékony, fehér felhő szűri meg, kellemesen borongós időt varázsolva, s az őszi táj tökéletes lehetőségeket nyújt a gyönyörű kompozíciókra. Lehet, hogy nekem is kéne csinálnom pár képet… nem is tudom mikor fényképeztem utoljára úgy, hogy nem munka miatt… csak azért, mert kedvem volt hozzá… csak azért, mert elvarázsolt a természet csodálatraméltó szépsége.
Ahhh… már megint kezdem… nincs időm ilyen hülyeségekre… és amúgy is… órán vagyok. Ismerem magam, és ha most elkezdenék fényképezni, túlságosan belemerülnék, és magasról szarnék az óra hátralévő részére. Mindig csak a munka… munka… munka… azt hiszem ez a híresség hátránya… mindig többet és többet várnak el…
Fejemet megrázva állok fel a hideg földről, kiverem a agyamból az idegesítő gondolatokat, s lassú léptekkel indulok el, a sorban ültetett fák között szlalomozva… meg fogok őrülni, ha túl sokáig leszek bezárva ide… túlságosan egyedül vagyok a gondolataimmal… gondolkodás… kinek kell olyan? Olyan rég éreztem a részegség mámorító élvezetét… azt hiszem, megvan a péntek esti programom. Lehet, hogy csak szex hiányom van… hehe… már… majdnem egy hete nem voltam senkivel… borzasztó.
Elmosolyodva sétálok tovább, néha-néha elsétálok egy-egy pár mellett, s egyesével nézegetem meg a képeket, hogy megnézzem, hogy haladnak. Érdekes… vannak egész tűrhető képek, egész érdekes kompozíciók… persze ez alatt azt értem, hogy ha reálisan osztályoznám, kb 3ast kapnának… persze nem fogom reálisan osztályozni… nem mintha emelt fényképészeti osztály lenne… ráadásul csak elvenném a kedvüket. Semmi nem érnék el vele.
Közömbösen, érzelemmentes hangon osztogatok tanácsokat, megmondom, hogy min javíthatnának, persze egy másodpercre sem vagyok barátságos senkivel. Nem az én stílusom, és rohadtul nincs kedvem jópofizni sem.
Ajkaimra halovány mosoly kúszik, mikor egyedül pillantom meg Kawit, egy hatalmas fa alatt téblábolva, s hangtalanul lépkedek mögé… hmm… najóóó, akkor itt az ideje, hogy eldöntsem, kell e új áldozat után néznem, vagy megtartsam e őt.
- Hát te miért vagy egyedül? – Hirtelen szólalok meg a hosszú csend után, s mókás látványt nyújt, ahogy szinte ugrik egyet ijedtében, majd villámgyors, szinte remegő mozdulatokkal fordul felém. Nyugi kicsim, nem foglak megenni. Már megmondtam, hogy nem vagy az esetem… hehh… - Hol a társad? – Folytatom a kérdezősködést, pedig tökéletesen tudatában vagyok… nem vagyok teljesen idióta, és láttam, hogy a fényképészeti csoport után loholt. Hehe… úgy látszik, valakinek ősz vége felé jön el a tavasz. Milyen hányingerkeltően romantikus. Hihetetlen, hogy a kiskölykök képesek ilyenekben hinni… szerelem… csak az agy kétségbeesett szüleménye, hogy megvédjen a magánytól. Nem létezik… miért hazudjunk önmagunknak? Annyi ember van, aki jobban rászolgált…
- Ő… izé… csak… csak elszaladt a mosdóba. – Tanácstalanul makogva bambul rám a hatalmas, égszínkék szemeivel, s én elmosolyodva, karba tett kézzel dőlök a fának… szarul hazudsz, drágám… nem mintha meglepődnék rajta… Szinte pislogni sem mer, szemei rajtam ragadnak, s látom, hogy remeg kezében a fényképezőgép. Milyen nyuszi… mégis… a remegése és a hebegése arra késztet, hogy folytassam… kezd egész tűrhető kedvem lenni.
- Hmm… hány kép hiányzik még? – Egy laza mozdulattal lököm el magamat a fától, s látom, hogy megrettenve villannak a gyönyörű szemek… naaa, ennyire nem vagyok ijesztő… a végén még sértésnek veszem… haha… imádom, ha félnek tőlem… főleg, ha ilyen látványosan félnek tőlem… ez azt jelenti, hogy hatással vagyok rá.
- Négy. – Halkan suttogva süti le tekintetét, s egyik szemöldökömet felhúzva sétálok egész közel hozzá. Eddig bírta a kicsike a szemkontaktust? … pedig nem hiszem, hogy a fűszálak jobban néznek ki, mint én.
Némán felsóhajtva mérem végig testét, szemeim lassítanak vállainál, majd hasánál, ahogy a puha anyagú pulcsi lágyan simul a lapos hasra… édes látvány. A külseje tényleg… tökéletes. Kár, hogy az nem elég. Mindegy. Most az elsődleges feladatom, hogy elérjem, hogy használható képeket csináljon.
- Ülj le. – Halk, közömbösen utasító hangon szólalok meg, s látom, ahogy megrezzenve kapja felém a ledöbbent szemecskéket.
- Mi? – Na mivan… most már süket is lettél, picinyem? Utálom ismételgetni magamat.
- Ülj le! – Határozottan, ellentmondást nem tűrő nyomatékkal ejtem ki a két rövidke szót, s ő megszeppenve pislog rám. Jhaaajjjj… életembe majdnem hogy először segíteni akarok, és így megretten. Nem vagyok egy szörnyeteg… és akármit is tennék vele… biztosíthatom, hogy ő is élvezné… hehe…
Végre követi a parancsot, remegő térdekkel huppan le a földre s mögé lépve hajolok le a géphez, hogy megnézzem a képeket, de keze túlságosan remeg, hogy bármit lássak az ölében tartott fényképezőgép kijelzőjén. Mennyi baj van ezzel a kölyökkel…
Halkan felsóhajtva ülök le mögé, lábaimat teste mellett vezetem előre, szinte ölembe húzva őt. Hm… nem is rossz pozíció… hehe…
Kezeimmel testét átölelve nyúlok előre, ujjaimat gyengén vezetem a remegő kézfejekre, hogy csillapítsam a fényképezőgép rezgését. Erősen tartom, s igaz, a gép mozdulatlan lesz, de ahogy mellkasom hátának feszül, érzem, hogy egész teste remeg… najó… ez a kölyök vagy elképesztően retteg tőlem, vagy teljesen belém zúgott… vagy mindkettő… én személy szerint az elsőben reménykedek… az a legkevésbé idegesítő… semmi kedvem egy tapasztalatlan, ártatlan kiskölyök lelkét ápolgatni… nem mintha csinálnék ilyet… Hehh. Ha belém esett az az ő problémája. Én még világosan közöltem is vele, hogy nem az esetem.
Egy újabb néma sóhaj hagyja el ajkaimat, majd füléhez hajolva, gyengéden kezdem el duruzsolni a szavakat.
- Tudod ez majdnem olyan, mint a rajz… Csinálhatod állva, ülve, fekve, lógva. - Még közelebb hajolva nézek a kijelzőre, majd halkan suttogom az utasítást. – Emeld fel a gépet. – Arca mellett hajolok előre, bőrünk szinte egymást simítja, s elvigyorodom, mikor látom, hogy szemeivel oldalra sandítva fordítja el tőlem arcát… hmm… tehát félsz tőlem, igaz? – A gépet nézd. – Lehelem fülébe, s ő elvörösödve kapja tekintetét a kijelzőre. Látom tekintetén, hogy zavarban van, s halovány mosoly kúszik ajkaimra. Kíváncsi lennék a reakciójára, ha ellopnám az első csókját… vagy… talán már csókolózott? Nem tudom elképzelni róla… hehe… ártatlan kismadár…
- Nem csak a képnek kell másnak lenni, hanem a szögnek is. Akár egy dologról is elfogadok 10 képet, ha különböző szögekből csinálod. Érted? – Halk, nyugodt türelemmel magyarázom, némán bólint, s remegése mintha kicsit csillapodna, ahogy kezd megnyugodni… látod? Nem bántalak… legalábbis most nem… most jó kedvemben vagyok…
Pár gombot megnyomva állítok a gép beállításain, hogy jobban illjenek a mostani fényviszonyokhoz, majd higgadtan folytatom.
- Jó… most csináld így… - Leengedem kezeimet, ujjai ismét remegni kezdenek, s szó nélkül csúszok hátrébb, hogy kényelmesebben érezze magát, és kibontakozhasson… kíváncsi leszek, mit kezd a segítséggel, amit adtam neki.
Tekintetemmel végig követem, nem megy messzire, csupán néhány métert távolodik, s úgy keres újabb használható kompozíciókat. Némán figyelem mozgását, komoly tekintetét, s elmosolyodom. Jó látni, hogy ilyen komolyan veszi… bár, ahogy eddig megismertem, ő az a fajta, aki mindent komolyan vesz… lehet, hogy nem kéne piszkálnom? Mikre gondolok?... ki nem szarja le… az ő hibája, ha mindent túlságosan a szívére vesz.
Néha feltérdel, figyelem mozgását, szemeimet hosszú percekre rajta felejtem, s mikor nekem háttal készíti el az utolsó képet, ajkaimat vigyorra húzom. Édes popó, és cukin pucsít, ahogy a munkába feledkezik… valószínűleg észre sem veszi, hogy milyen szexi tud lenni… igen… az ártatlanság bája.
- Kész vagyok. – Lelkesen fordul meg, ajkaimon kiszélesedik a vigyor, ahogy a ragyogó pofira nézek… ez a lelkesedés… régen én is képes voltam ilyenre.
Arcáról egy másodperc alatt tűnik el a mosoly, s megenyhült tekintettel intek neki.
- Hozd ide. – Négykézláb mászva jön oda hozzám, s nehezemre esik visszafogni a rám törő vadászösztönt… el akarsz csábítani, picike? Hidd el… nem örülnél… a magadfajta érzékeny nyuszókák szerelemre és gyengédségre vágynak… mit ne mondjak… tőlem egyiket sem kaphatod meg.
Leül mellém, természetesen tartja a tisztes távolságot, s előre hajolva nyújtja át a fényképezőgépet. Komoly tekintettel veszem kezembe a gépet, majd az első képtől kezdve lapozgatom végig a 20 fényképet. Az első 10et, amit a barátja csinált, gyorsan átpörgetem… nem mondom, hogy reménytelen, de elsietett és érzelemmentes… kettest érdemelne… valószínűleg négyest fogok adni rá.
Mikor Kawi képeihez érek, kicsit lelassítok, hosszan nézek minden fotót… hm… hasonlít a barátja képeihez… bár… valahogy érzem rajta az igyekezetet, a lelkesedést…
Mikor a hetedik képhez érek, ujjam megtorpan, nem lépek tovább, hosszan nézem, majd ajkaimra halovány mosoly kúszik… úgy látszik, járnak még tehetséges emberek ide. Ha tehetséges ember készíti, a fénykép tökéletesen visszaadja az alkotó személyiségét… ez a kép… pont olyan, mint ő. Visszafogott, félénk, gátlásos… mégis gyönyörűen szelíd… természetesen közel sincs a tökéleteshez, de egy kezdőnek nem rossz… lehet, hogy jót tett neki, hogy kicsit ráijesztettem… de… kizárt, hogy ezt elmondom neki. Nem illik hozzám az, hogy másokat dicsérjek… ha rendesen befejezi ezt az évet itt… nem kérdéses, hogy sikeres művész válik belőle… az már más tészta, hogy vajon bírni fogja e a sikerrel járó felelősséget és a hatalmas nyomást. Remélem, nem fogja elveszíteni a lelkesedését. Baszki… Hosszút pislogva űzöm ki fejemből a gondolatokat… már megint elkalandoztam… mostanában túl gyakran gondolkozom ilyeneken… még csak ez a negyedik napom, de kezdek bekattanni. Vissza kell húznom a falat magam köré, különben a végén még magával ránt a sok érzelgős vakarcs és a sok szánalmas, aggodalmas gondolat. Ez kurva gáz.
Lassú mozdulattal állok fel a földről, s ő hatalmas szemekkel mered rám… ja igen… most mondanom kéne valamit a képeiről, igaz? Hm…
- Lehetne rosszabb is. – Dörmögöm halkan, ajkaimra apró, dicsérő mosoly kúszik, majd ujjaimmal finoman borzolom össze a haját. Normálisan rávágnám, hogy pocsék… de valahogy most nincs szívem hozzá… Bocs kölyök, de akármekkora, akármennyire csillogó kiskutyus szemekkel nézel rám, ennél többet nem kapsz. – Akkor ezek szerint végeztél, az óra további részében azt csinálsz, amit akarsz. Elmehetsz ebédelni, legalább elkerülöd az ebédszünet csúcsforgalmát. – Közömbösen dörmögöm a szavakat, s már hátat is fordítok neki, hogy keressek magamnak egy újabb párocskát, akiknek megkönnyíthetem a munkáját.
- Kö- köszönöm. – Némán torpanok meg, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, ahogy szívem kihagy egy ütemet. Összeszűkített tekintettel sandítok hátra, látom, hogy mosolyogva kezd el ő is feltápászkodni a földről. Mi… miért… mindegy… a képzeletem játszik velem.
Ajkaimat gúnyos vigyorra húzva lépek közelebb hozzá, s ő megszeppenve hátrál egy lépést, háta a fának ütközik. Füléhez hajolva lépek elé, majd kegyetlen, rideg vigyorral súgom a szavakat.
- Nem azért mondtam, hogy megköszönd, hanem azért, hogy ne kezdj el bömbölni. – Látom, ahogy sértett szemeiben düh villan, s elégedetten hátralépve hagyom faképnél… utálom, ha valaki hálás nekem. Irritáló érzés. Így sokkal jobb.
Mikor végre véget ér az óra, mindenki leadja a gépeket, s én még a szünetben átnézve osztályozom le őket. Többnyire mindenki négyest vagy ötöst kap, csak egy-két hármas akad, akik feltűnően leszarták a munkát… ez van… ezt érdemli, aki még csak nem is próbálkozik. Majd talán legközelebb több eszük lesz.
Fáradtan, nyúzottan rakom vissza a gépeket a szertárba, s némán mélyedek az emlékeimbe… hehe… ebben a szertárban hányszor hülyültünk a haverokkal. Höhö… és hányszor hoztam ide fiúcskákat… azt hiszem, már akkor menthetetlen eset voltam… van, ami sosem változik.
Délután nincsenek óráim, a diákoknak is többnyire ilyenkor már befejeződött a tanítás, néhány osztálynak még testnevelés, vagy egyéb tök felesleges délutáni óráik vannak, amire úgysem kell figyelniük. Fáradtan és nyúzottan sétálok vissza a szobámba… csütörtök… nyugi… már csak egy nap. Lehet, hogy… lehet, hogy úsznom kéne egyet. Ha már van fedett medencéje az iskolának, mint tanár, illene kihasználnom a lehetőségeket… hehhh… tanár… én… soha nem gondoltam volna.
Elvigyorodva szedem első az úszónadrágomat, az úszósapit és egy törülközőt, s mosolyogva indulok el, hogy egy fél órás úszással frissítsem fel magamat… hm… ráadásul, ha mázlim van, most valakiknek épp úszás van, és akkor ott lesz a tanár… Souta-san… hehe… emlékszem, régen igencsak meghitt viszonyban voltunk… mondjuk úgy, hogy harmadikos koromban párszor elkísért zuhanyozni. Csinos fiúcska és csak pár évvel idősebb nálam. Gyönyörű teste van.
Lassú léptekkel sétálok a medence mellé, a törülközőmet a nyakamba dobva vigyorgok végig a társaságon, s érzem, hogy mindenki szeme rajtam ragad a teremben. Jól van, tudom, hogy jól nézek ki, de nem tanítottak meg rá senkit, hogy bunkóság bámulni?
Vigyorom kiszélesedik, mikor egy vékonyka fiút pillantok meg, úszósapkája alól kiszökik pár szőke tincs, s a hatalmas tengerkék szemek morcosan villanva fordulnak el, mikor tekintetünk találkozik. Mérges Kawi-chan? Édes, mit ne mondjak… nagyon édes… viszont most nem hozzád jöttem, kicsikém.
- Blaze! De rég láttalak! – Vigyorogva int nekem Souta, s az osztályát faképnél hagyva sétál elém. Egy forró csókot lehel ajkaim sarkába, s én elvigyorodva csúsztatom derekára a tenyeremet. Hehe… ingyen műsor a kölyköknek? Én benne vagyok, de nem én cipelem a kis dedósokat az orvosira, ha némelyik orrvérzést kap. – Már gondoltam rá, hogy megkereslek, mikor a madarak csicseregték, hogy itt vagy… csak sosem jutott rá időm. – Némán bólintok, ajkaim vigyorra húzódnak… persze-persze… ismerlek annyira, hogy tudjam, nem ez az oka. Arra vártál, hogy én jöjjek.
- Nekem is hiányoztál, Souta. – Eltolom magamtól, majd a szélső pálya ugrókövéhez sétálva pillantok vissza rá, s ajkaimat sármos mosolyra húzva intek neki. – Most vissza kéne menned az osztályodhoz, nem? Épp órát tartottál, mikor megzavartalak. – Zavartan bólintva megy vissza, majd egy pillanatra hátranéz válla felett, ahogy folytatom. – Kölcsönveszem az szélső pályát, oké? – Nyelvemet kinyújtva ugrok egy tökéletes fejest, nem várom meg a reakcióját. Tudom, hogy a válasz igen. Már megszoktam, hogy minden kérdésemre igen a válasz… legalábbis ha a másik személy meleg… olyankor 100%-os az arány… ha hetero, akkor csak 80%... hehe…
Felfrissülten, kellemes kimerültséggel mászom ki a medencéből, pár rövid percig beszélgetek Soutával, amíg a diákjai, csoportokba rendeződve mérik egymás idejét. Szemeim megállnak Kawi-chanon, az egyik ugrókövön ülve mered a kezében lévő stopperre, arra várva, hogy a párja leússza a hosszt. Édes látvány… kellemesen karcsú test, fehér bőr, a bőrén kalandozó vízcseppek… hmm…
- Blaze… máris szemet vetsz a diákokra? – Halkan suttogva dörmög a fülembe Souta, s kizökkenek a merev bambulásból… ahh… már megint ez történt… mindig elkalandozom.
- Csak nem féltékeny valaki? – Suttogom Souta ajkaira, majd vigyorogva lehelek rá egy forró csókot. Mikor elhajolok, szemem sarkából még pont látom, ahogy Kawi visszakapja a tekintetét, fülei vörös színben pompáznak, s a látvány csak szélesebb mosolyt csal ki belőlem. Hmm… - Ne aggódj Souta… te vagy az első számú…
Vigyorogva sétálok vissza az öltözőbe, s levetkőzve állok be a zuhany alá. Hagyom, hogy a cseppek lemossák rólam a klóros víz maró illatát, s fél füllel hallom a kicsöngő hangját. Meztelenül sétálok vissza az öltözőbe, s elvigyorodom, mikor meglátom, ki ül a cuccaim mellett. Kawi-chan a törülközőjébe bújva szárítgatja magát, s mikor lomha léptekkel sétálok mellé, elvörösödve néz végig rajtam. Tekintetét elkapja, látom, hogy zavarban van, ajkaimra lusta, elégedett mosoly húzódik. Lehajolok a padhoz, s a törülközőmért nyúlok, de nem terítem magam köré, lassú mozdulatokkal kezdem hajamat törölgetni vele, majd halkan suttogva hajolok Kawihoz, hogy csak ő hallja, amit mondok.
- Csukd be a szádat. – Vigyorogva ejtek ki minden szót, majd gyengéden nyúlok álla alá, hogy feljebb tolva segítsek neki végrehajtani az utasítást… hogy én ezt mennyire élvezem.
Mikor megtörülköztem, felöltözve sétálok vissza a szobába, s ajkaimról még mindig levakarhatatlan a vigyor… örülök, hogy elmentem úszni… ez jól esett… hehehe…
Péntek este. Végre vége a hétnek, de mégsem tudok teljesen felszabadult lenni. Természetesen most is én vagyok az, akinek itt kell maradnia felügyelni. Pedig előre szóltam, hogy kérem a péntek éjszakát… akkora szopás az egész… az igazgatónő nyilván élvezi, hogy ezt csinálhatja. Hát… majd meglátjuk, ki jár rosszabbul. Leszarom, mit csinálnak a kölykök… felőlem ma mindenki oda megy, ahova akar. Majd bekamuzom, hogy nem vettem észre, ahogy kiszöktek… megesik az ilyen, még a legjobbakkal is.
A szobámban ülve bámulom a számítógépet, a munkába feledkezve nézem magam előtt az egyik képemet. Mikor digitális fényképezőgéppel dolgozom, általában képszerkesztő programokkal szoktam elérni azt a hatást, amit normálisan az előhívással lehet. Bár… a hagyományos módszer mindig közelebb állt a szívemhez… én már csak ilyen régimódi vagyok.
Fáradtan masszírozom meg a halántékomat, majd a törülközőmet felkapva megyek el zuhanyozni. A folyosón csend van, aki akart, az már kilógott, aki pedig nem, az már alszik, vagy csendben foglalja el magát a szobában. Tökéletes. Ez tetszik… ne zavarjuk a másikat.
Meglepetésemre, a zuhanyzó nem üres, egy idősebbnek tűnő fiúcska még zuhanyozik, de egy szót sem szólok. Mint már mondtam… ma nem érdekel.
Beállok a szomszédos zuhanyfülkébe, s fáradtan nyitom meg a csapot. Élvezem, ahogy a meleg vízcseppek végigfutnak bőrömön, s egyik szemöldökömet felhúzva pillantok hátra, mikor az ismeretlen fiú jelenik meg mellettem.
- Nálam elfogyott a meleg víz. – Mosolyogva duruzsolja a szavakat, s én is elvigyorodva lépek hátrébb, hogy beférjen mellém… tudom, hogy baromság… mindegyik zuhanyhoz ugyanonnan jön a víz, tehát ha itt van meleg, akkor ott is… és igaz, jobban szeretek én lecsapni az áldozataimra, de néha a csábítás sem rossz…
Nincs is szükség több szóra, elvigyorodva bújik hozzám, s én ajkaira tapadva nyomom a falhoz. Felnyögve mélyeszti vállamba ujjait, s kezeim fenekére siklanak. Hmm… úgy látszik, mégis jó péntekem lesz. Heehhhh.
Megfordítom, feneke ágyékomhoz simul, s vadul, kíméletlenül hatolok belé, hisz látszik rajta, hogy nem kezdő a kicsike. Hangosan nyög fel, farkára markolva kezdem meg a mozgást, fejem émelyegni kezd az élvezettől, s erősen harapok vállába. Minden lökésnél csattan a bőrünk, a levegő felforrósodik, s lassan kezdem elveszíteni a fejemet. Halk morranással élvezek bele, s hirtelen hangos csörömpölést hallok. Az előttem nyöszörgő kiscicának elkerüli a figyelmét, de én oldalra pillantok, s ajkaimra széles vigyor kúszik. A csap mellett egy hatalmas szemű fiúcska áll, szőke haja teljesen elüt a vörös pofitól, a kék szemekben hitetlenkés csillan. Kezei remegnek, egyik kezében fogkefét tart, s a földön apró darabokra törve fekszik egy pohár… hehe… valaki meglepődött? Ezek után jó álmod lesz, hidd el…
Mutatóujjamat vigyorgó szám elé emelve intem le, visszafordulok az ismeretlen fiúhoz, vadul csókolok nyakába, miközben kihúzódom belőle, s szemem sarkából látom elrohanni Kawi-chan alakját… hmmm… úgy látszik szexuális felvilágosítás kipipálva. Hm… szegényke… a végén még sajnálni fogom… najó… olyat én nem szoktam… hjaajjj…
Gyors mozdulatokkal tekerem derekam köré a törülközőt, s az ajtóból kihajolva szólok a rohanó fiú után, hangos dörmögéssel kiejtve nevét. Ijedten torpan meg, nyakát behúzva fordul felém, s ajkaimra vigyor kúszik, kezeimet összefonom mellkasom előtt.
- A szobád a másik irányban van. – Halk, elégedett nyugalommal dörmögöm a szavakat, s ő megszeppenten, remegő léptekkel indul el felém, hogy a szobájába menjen.
- De hisz mindenki más kilóghatott… - Durcásan dünnyögi a szavakat, kezét ő is összefonja, s még mindig remeg, mikor elsétál előttem, a lehető legnagyobb ívben kikerülve engem. Elvigyorodom a sértett morgás hallatán, arca még mindig piros, s hirtelen felé lépve tolom a falhoz testét. Szinte hallom szíve vad dübörgését, egész teste remeg, s füléhez hajolva fogom össze kezeit feje felett. A gyenge ellenkezését figyelmen kívül hagyva szélesedik ki mosolyom, ahogy szabad kezem ujjai éledező merevedésére siklanak. Szemei tágra nyílnak, arca még vörösebb árnyalatot vesz fel, s arcához hajolva duruzsolom ajkaira a szavakat.
- Ne aggódj Kawi-chan… egy szűz fiúnál teljesen természetes, hogy így reagál… - Nyakán végignyalva csúsztatom térdemet lábai közé, ajkait meglepett sóhaj hagyja el, szemein vastag könnyfátyol csillog, s még a nyaka is vörös… hm… idegesítően aranyos reakció… irritáló… mit művelek? Annyira zavaró, frusztráló és bosszantó… félénk rezzenések, visszafogott, szégyenlős sóhajok, kipirult pofi, hevesen dübörgő szív… annyira… annyira nem az esetem, hogy úgy érzem, muszáj kínoznom.
Kezem remegni kezd a kilincsen, borzongás fit végig testemen, de nem hagyhatom magam. Lehet hogy erősebb, de én vagyok most a józanabb.
- Hagyj békén – nyöszörgöm halkan. Remek… ettől biztosan megáll. De mintha imáim meghallgatásra találtak volna, kihúzza kezét, felsóhajtok, de torkom összeszorul, amikor hirtelen magával szembe ránt. Jaj ne…
- Ne aggódj – morogja fülemhez hajolva, és nyelnem kell egyet… Ez az illat. A füst és az arcszeszének keveréke… miért bódít így el? Ráadásul még jobban kába leszek, amikor szája fülemet érinti. Gyengülnek a térdeim - nem vagy veszélyben… még csak nem is vagy az esetem. De vicces, ahogy elpirulsz.
Mi? Mit mondott? Ajkaim résnyire nyílnak, lassacskán fogom fel a mondatot, majd mikor elhajol arcomtól, meglátom a gúnyos vigyort… Szemét… Nagyon szemét… Ilyet mondani… Inkább maradna csendben. Gonosz…
Dühösen lököm el magamtól, tekintetem már a könnyektől homályossá válik, de már ez sem érdekel, csak minél hamarabb messze akarok kerülni innen… Gyorsan!
Kinyitom az ajtót és lépnél is ki, de egy testnek ütközöm. Igazgatónő? Istenem… végem van, kész, tuti kirúgnak!
- Najó. Aki nem az iskola tanulója vagy tanárja, az távozzon. – nincs mit tenni, innen már nincs kiút. Ez is az Ő hibája. Miért tartott vissza? Én be sem akartam ide jönni. Yamato rántott be, pedig őt is ki akartam innen vinni.
Lemegyünk az irodájába, beszélget egy ideig az úgymond helyettes tanárunkkal, és furcsa dolgokat hallok.
Nem önszántából jött vissza? Akkor mégis miért van itt? Furcsa, hogy az igazgatónő minket észre sem vesz.
- Zavarja, ha rágyújtok? – ezt nem hiszem el… vagy mégis? Lassan már meg sem lep. Ez egy igazi tahóláda.
Kopogtatnak, mi pedig csak bambán figyeljük az eseményeket a többiekkel, hatalmas csendben. Egy rendezett megjelenésű férfi lép be, szabadkozva, ráparancsol Blaze-re, aki szót fogad, bár gúnyosan. Ki ez a fickó? Érdekes, hogy hatással van rá. De miért is érdekel ez engem?
- Najó, tekintettel arra, hogy egy tanár rángatott bele titeket… most még megússzátok büntetés nélkül. De biztosra vehetitek, hogy ez az utolsó alkalom.
Meghajolva kimegyünk, páran elfutnak, vissza a szobájuk felé, de én csak lassú léptekkel indulok meg.
- Kawi! Hallottad? Lehet, hogy kirúgják! Szerinted? – lép mellém izgatottan Yamato, már fikarcnyi jele sincs a pityókás hangnak.
- Nem érdekel… azt csinál, amit akar – mondom halkan, kissé előre biccentett fejjel, és lesütött pillákkal figyelek a lábam elé sétálás közben. Engem nem érdekel azaz alak többet. Sokkal jobb lesz az iskola nélküle, jobb is volt minden, míg meg nem jelent.
- Mi? – lép megint utánam, mert fél lépéssel lemaradt. – Mitől vagy ilyen morcos? Mondd csak el nekem! – vigyorogva karolja át vállamat, rám nehezedik, így megállok. Csak álmosan nézek rá. Két ujjal megfogom csuklóját, és leemelem magamról, vigyora lefagy, és kissé ledöbben. Igaz… még sosem voltam ilyen.
- Most haragszom rád – jelentem ki egyszerűen, majd megint elindulok, szeretnék végre aludni.
- Na de… Kawiiii!
~*~
Az egész szombatot azzal töltöm, hogy az ágyban forgolódok. Yamato megint elment valamerre, azt mondta a fényképészek kolijában lesz. Vajon miért jár annyit oda? Biztos összebarátkozott valakivel, és már jobb társaság neki mit én…
Fáradtan sóhajtva fordulok hasra, állam alá gyűröm karjaimat, és az ablakon nézek ki, amit a fátylas függöny takar el, megszűrve a napfényt. Igazán szép.
Az órára sandítva látom már, hogy délután van. Lassan enni is kéne valamit, de előbb… Rajzolni akarok.
Erőt veszek magamon és kikászálódom az ágyból, íróasztalomról felkapom a kint hagyott füzetet és ceruzát, majd beülök az ablakba. Szinte senki nincs az udvaron, és ha messzebb nézek, a hátsó park részt tekintem meg, ami egy erdőbe nyúlik. Igazán szép.
Elkezdem felvázolni majd megrajzolni már majdnem kész, amikor a kezem megáll. Franc… Összeszorul a szívem és a torkom, majd összegyűröm a papírt, és kidobom az ablakon. Könnyes szemekkel figyelek ki, szám elé téve kezem, hogy valahogyan visszatartsam könnyeimet. Miért sírok? Csak azért mert a rajzom megint az egyik Ő fényképére hasonlít? Fenébe… túl sokat rajzoltam tőle.
Mikor lenyugszom, észbe kapok, hogy… talán szemetelni nem kellett volna. De nem megyek le, mert akkor végleg lebukok, inkább gyorsan bemászok az ablakból, és irány vissza az ágy. Már nem is vagyok éhes.
~*~
Következő vasárnapra azért csak kibékültem Yamatoval, aminek örülök. Nem szeretek rosszban lenni senkivel, és ő is belátta, hogy hülye volt. Helyes…
Keresztben fekszem hason az ágyon, ölelem a párnát, és kalimpálok lábaimmal, hogy ne lógjanak le az ágyról.
- És elárulod végre, miért jársz annyit a másik koliba? – csillogó szemekkel, mosolyogva kérdezem. Nem értem miért titkolózik, hisz engem nem zavar, ha más barátai is vannak.
Zavartan vakargatni kezdi a fejét, látom, hogy zavarban van, kicsit piros az arca. Remélem nem beteg.
- Hát… hogy mondjam? Ehhe… - zavartan mosolyog, én meg csak oldalra billentem fejemet a párnán, várva hogy befejezze a mondatot. Mikor már egy ideje töpreng magában, nagyot sóhajtva felülök az ágyon.
- Nekem elmondhatod, ha más barátokat is…
- Nem erről van szó – vág a szavamba, egyre vörösebb fejjel. Biztos, hogy lázas, hoznom kéne neki egy kis vizet. De… ha nem erről van szó, akkor miről? A kíváncsiságom nagyobb most.
- Yamato… - mondom halkan, és megtámaszkodom magam mellett az ágyon.
- Nem akartam elmondani, mert nem tudtam mit fogsz gondolni. – Vajon miről beszélhet? Nagy levegőt vesz, és sóhajt. Idegesnek tűnik – A… szerelmem van a másik koliban – oldalra fordítja fejét, de közben rám néz. Szerelme, de…
- De… ez… fiú iskola… - motyogom magamban, és lassan, fokozatosan esnek le a kis sziklácskák a fejemből.
- Tudom – fordul vissza felém. Ahogy egyre jobban megértem a dolgot, úgy terül szét pír az arcomra. Csak… Csak nem?
Nyílik, sőt szinte felszakad az ajtó, és azonnal oda kapjuk fejünket, de ahogy meglátom az alakot azonnal meghűl ereimben a vér. Ez nem lehet… Megint itt van?
- Ők is megvannak. – motyogja halkan, majd becsapja az ajtót, csak úgy dörren.
Ez nem lehet. Azt hittem kirúgták, hisz egész héten nem volt. Igaz… unalmasabb is volt az óra, de sokkal-sokkal nyugodtabb is. Miért?
- Kawi – zökkent ki kusza gondolataimból Yamato hangja, aki komolyan néz rám. – Ugye nem ítélsz el? – először nem értem a kérdést, csak bambán pislogok rá. Miről is beszéltünk? Ja igen.
- Dehogy – mosolyodom el megint – Miért tenném? Nem bűn, ha fiút szeretsz, hisz…
- Köszönöm – vetődik rám a másik ágyból rikkantva, és én szinte felsikoltva nevetek fel, ahogy ő is. Lenyom az ágyra, majd beleborzol hajamba. Milyen lökött. De kedvelem.
- Azt hiszem… - nyöszörgöm alatta, mire észreveszi magát, és lemászik rólam. Nagyobb darab, mint én, nehezen bírom el – Ideje lassan aludni.
- Igazad van, későre jár. – kimászik az ágyból, vissza a sajátjába, és lekapcsolja a villanyt – Jó éjt.
- Neked is – motyogom a választ még egy kis mosollyal, majd mikor a másik oldalára fordul, lefagy mosolyom.
Megint itt van… Miért jött vissza? Remélem nem azért, hogy engem bosszantson. Miért is törődöm vele? Nem kéne… Jobb, ha nem is gondolok rá, csak magamat zaklatom fel.
Lefekszem, de csak forgolódni kezdek, sokáig nem jön szememre álom. Irritál… zavar a tudat, hogy a közelben van… hogy a szinten alszik, vagy ki tudja, mit csinál. Nem akarom tudni. Miért nem megy el? Miért nem tudok megnyugodni, ha rá gondolok?
Vegyes érzelmekkel alszom el.
~*~
Az igazgatónő azt mondta, hogy egy új óra kerül a beosztásunkba, és az eddigi hétfő reggeli lyukas órákn helyébe is kerül egy. Azt hiszem hozzá kellesz szoknom a hétfői korán kelésekhez, ha nem akarok elkésni. Vajon milyen óránk lesz? Még ezt sem mondták el. Nem értem mi ez a nagy titkolózás. Így hogy tudja a diák, hogy milyen eszközökkel készüljön? Felháborító.
Amikor Ő lép be, máris kavarogni kezd a gyomrom, összeszűkül, és belém reked a levegő. Ez nem lehet igaz! Ugye nem?
- Blaze Taylor vagyok, és mostantól én tanítom nektek a fényképészetet. Nem tudom, hogy ti jártatok rosszabbul, vagy én, de próbáljuk meg ne megnehezíteni a másik dolgát. – nem bírom nézni, ugyanakkor a szemem sem tudom levenni róla. Mi van velem? – ha jól látom, hetente 2 fényképészet óránk van… hétfőn és csütörtökön. Az egyik elméleti óra lesz, a másik gyakorlati. Az elméleti azért, mert év végén vizsgáztok, és senkinek nem lenne jó, ha megbuknátok, a gyakorlat pedig azért, hogy valami értelmeset is csináljunk. De most mondom, hogy nem jövök pótvizsgáztatni nyáron. – még hogy pótvizsga… minek néz minket? – továbbá nyugodtan tegezzetek… nincs kedvem magázással bajlódni, de ez nem jelenti azt, hogy nem követelem meg a kellő tiszteletet és fegyelmet. Értve vagyok? Ja és még valami… mielőtt bárki megkérdezné… nem tudom, miért kell fényképészetet tanulnotok, mikor emelt rajzosok vagytok, ezt ne tőlem kérdezzétek. – A tábla felé fordul és magyarázni kezd, én pedig először azt sem tudom mihez kezdjek. A többiek miért nem lepődtek meg ezen az egészen? Talán csak engem nem avattak be a dolgokba? Az lehetetlen…
Jobb ötletem nem révén, előkapom én is a füzetet, és jegyzetelni kezdem azt, amit diktál. Már attól is rosszul érzem magam, hogy a füzetem az ő szavaival lesz tele.
Az ebédlőben a szokásos „rendezett káosz” uralkodik, de csak elmosolyodom ezen. Jobb kedvem van, mióta kijöttem az első óráról. Lehet csak túlreagáltam a dolgot, talán nem is kéne foglalkoznom vele, és minden rendben lesz. Most ő sem piszkált, talán megunta… remélem…
Múltkor amit mondott… azt betudom annak hogy részeg volt, és hülyeségeket beszélt. Ennyi… sokkal nyugodtabb vagyok.
Veszek magamnak valamit, majd leülök, és foglalkozom a saját kis füzetemmel.
Fél füllel hallom a zenészeket, akik hangulatosabbá teszik az egész termet. Ezért szeretem ezt az iskolát. Annyi művészi lélek van itt, otthon érzem magam.
Majszolok és rajzolgatok, kényelmesen támasztva fejem.
- Rosszul tartod a kezed, ezért nem tudsz elég gyorsan váltani az akkordok között. Érted? – de ismerős ez a hang.
Oda kapom fejem, és meglátom, ahogy egy hangszeren gyakorlót vezérel. Azonnal visszagörnyedek füzetem felé, remélem nem vett észre. Most órán kívül vagyunk.
- Tanár úr! Nem akar játszani valamit? – kérdezi az egyik fiú, és lassan arra felé kezdek sandítani. Miért ilyen közvetlenek vele? Nem értem.
- Na jó, add ide. – morran fel, és meglepődöm. Most komolyan játszani fog valamit? Ő, itt, zenélni?
Felül az asztalra, és játszani kezd, csak ámulok és rámeredek, még az sem veszem észre, hogy konkrétan bámulom, sőt ő is észrevesz, és közvetlen a szemembe néz, mintha… csak nekem játszaná. Miért jövök ettől ennyire zavarba? Mi? Őt bámultam? Istenem.
Azonnal visszakapom fejem, és bekapok egy újabb falatot, de ez valahogy nem segít. Még le sem nyeltem, de már vissza akar jönni.
További rajzolással nyugtatom magam, nem is figyelek rá. Itt sincs… nem is ő énekel. Sőt már nem is énekel senki. Nincs itt… És…
Egyszer csak eltűnik a villa a kezemből, és újra belém reked a levegő, kezdek hozzászokni ehhez a jelenethez.
Ugye csak rosszul látom, hogy ő fal bele a kajámba?
- Hmm… hát ez pocsék. – visszateszi a villát a kezembe, és pedig a hallottaktól remegni kezdek. Tévedtem… azt hittem normális lesz. Nem kellett volna hinnem benne - akkor ma is inkább rendelek kaját. Köszi a kóstolót, Kawi-chan.
Megfordulni sincs időm, már eltűnik. Ezt nem hiszem el… Miért pont engem kell szekálnia? Miért pont én? Nem értem. Nem ártottam neki, semmit! Nem tettem semmi rosszat. Miért kell piszkálnia? Utálom…
~*~
Csütörtök van, és nekem már a gondolattól is kavarog a fejem. Ideges vagyok, mert tudom, hogy vele lesz óránk. Lehet be sem megyek… Bár... én sosem hiányzom, nem vetne rám jó fényt.
Hahh… miért kell ilyen nehézzé tenni az iskolaéveimet? Azt hittem itt nyugtom lesz, de nagyot tévedtem. Minden diák kedves, habár nagyritkán vannak még furcsa figurák. De hogy pont egy „tanár” szálljon rám… ennél rosszabb nem lehet.
Épp festészetről tartunk vissza Yamatoval a szobánkba, hogy lepakoljuk a holmikat, és irány a fényképészet óra. Remek… Reggel óta nem ettem semmit, de nem is vagyok éhes. A gyomrom már így is tele van adrenalinnal, elég az.
- Mi a baj Kawi? Olyan komor vagy. Megint tettem valamit? – kedves tőle, hogy aggódik, bár annak nem örülök, hogy látszik rajtam a változás. Jobb lenne magamban tartani. Gyerünk Kawi, mosoly.
- Semmi különös, csak fáradt vagyok – valóban fáradt mosollyal pillantok rá, és innentől kezdve igyekszem tartani magam. Nem akarok a terhére lenni. Most amúgy is szerelmes az én haverom, nem várhatom el tőle, hogy velem foglalkozzon ilyen „semmiség” miatt. Majd… valahogy megoldom.
~*~
Még be sem értünk a terembe, már megjelenik. Furcsa… sosem szokott pontosan érkezni, ezt már megjegyeztem. Be sem enged minket a terembe, hanem azonnal kivezényel az udvarra. Igaz, mondta, hogy a csütörtöki lesz a gyakorlati óra. Fényképezni fogunk? Biztosan.
Végig hátul maradok, hogy véletlenül se kerüljek a közelébe. A park közepére irányít minket, és össze vissza, félkörszerűen állunk meg mellette. Nem akarok ránézni. Zavarba hoz, és biztosan megint szégyenbe is akar hozni. Folyton ezt teszi.
- Erre az órára kaptok kölcsönbe digitális fényképezőgépet. Egyszerűek, könnyű kezelni. Mindegyiken van sorszám. Válasszatok párt, mert két emberre csak egy gép jut. Mindenki csinál 10-10 képet, amit majd osztályozok. Felírom a lapra a neveket, és hogy ki fényképez először. – Elkezdi őket szétosztani, nekem persze Yamato lesz a párom, aki gyorsan előre is megy a gépért, és elmondja a neveket. Én addig a fának támaszkodva várom. Eddig nem történt semmi. Le kell nyugodnom, talán óra közben nem is fog tenni semmi.
- Miénk a nyolcas, először én jövök – libben elém barátom, és mosolyogva nézek fel rá.
- Oké – biccentek, és elsétálunk a többiektől, hogy csendesebb, nyugodtabb környezetet találjunk.
Yamato egész jól csinálja. Mér csak alig öt perce jöttünk el, de már meg is csinált vagy 6 képet, és nagyon szépek. Vajon a fiújától tanulta? Biztosan.
Mikor már majdnem végez, egy kis csoport halad el mellettünk, a fák másik oldalán. Barátom azonnal odakapja fejét az utolsó kattintásnál, így lehet elmosódott a kép, de mint akit meghipnotizáltak, elindul.
- Én végeztem, tessék. Ha nem gond fedeznél? – néz rám cica szemekkel, amire persze nem tudok nemet mondani, csak biccentek. Mosolyogva nézek utána, amikor vidáman fut el, és elkapja hátulról az egyik fiút, betakarva szemét. Édesek… bárcsak én is találnék valakit, aki tudna így szeretni…
Sóhajtok, és szemügyre veszem a gépet. Tényleg egyszerű kezelni. Akkor lássuk… Mit fényképezhetnék le, amit még Yamato nem? Hm…
Csinálok egy képet, felfelé a lombokról, egy közelit az egyik bokron lévő virágról, meg párat az épületről is a fák mögül. De hamar kifogyok az ötletekből. Még kéne vagy négy kép, de nem tudom mit kéne… Ez így nem lesz jó. Yamato merre van már?
- Hát te miért vagy egyedül? – morran mögülem egy hang, és azonnal megfordulok tengelyem körül, gyomrom ugrik egyet. Jaj ne… Ő az… - Hol a társad? – kérdi karba tett kezekkel, vállát a fának támasztva…
- Ő… izé… csak… csak elszaladt a mosdóba – vágom rá az elsőt, ami az eszembe jut. Bocsi Yamato, ennyire telt tőlem.
- Hmm… - kiegyenesedik, és felém lép. Legszívesebben hátrálnék, de cseppnyi jelét sem mutathatom ki annak, hogy tartok tőle. – Hány kép hiányzik még?
- Négy – mondom halkan, kicsit habozva. Lesütöm szemem, és inkább a füvet nézem. Menj innen… nem akarom, hogy összezavarj.
Szemem sarkából látom, ahogy végigmér, sőt leginkább ruhám és nadrágom figyeli. Mit néz ennyire?
- Ülj le – hangja nyugodt mégis parancsoló, de a mondatra felkapom fejem.
- Mi?
- Ülj le! – ismétli meg határozottabban, mire csak megszeppenve teszek eleget kérésének.
Mögém lép, és először lehajol, de egy bosszús sóhajjal végül mögém ül, lábai megjelennek mellettem… Úristen… miért van ilyen közel? Segítség…
- Tudod ez majdnem olyan, mint a rajz… Csinálhatod állva, ülve, fekve, lógva. Emeld fel a gépet – nyelek egyet, ahogy már majdnem a hátamhoz simul, magamhoz veszem és felemelem a gépet, bekapcsolva. Kát oldalt nyúl érte, de nem hagyja, hogy elengedjem a gépet, tartja kezemet is.
Kezd a pulzusom az egekbe szállni, zavarom is tetőtik, és azt sem tudom merre nézzek, végül rám parancsol, hogy a gépet figyeljem.
- Nem csak a képnek kell másnak lenni, hanem a szögnek is. Akár egy dologról is elfogadok 10 képet, ha különböző szögekből csinálod. Érted? – Bólintok, mert másra nem telik tőlem. – Jó… most csináld így…
Valamit beállított a gépen? Amikor elengedi kezem kicsit remegni kezdek. Nem tudom, hogy a meleg hiányától, vagy attól hogy még a közelemben van, de valahogy le kell nyugtatnom magam.
Veszek egy mély levegőt, lassan érzem, hogy hátra csúszik mögöttem, és már nem érint… huh… így sokkal jobb…
Azt mondta lehet ugyan arról is… akkor… lássuk…
Megcsinálom azt a pár képet, bár kissé frusztrál, hogy a pillantását érzem a hátamon. Miért kell figyelnie közben? Másokat is megfigyelt? Hm…
- Kész vagyok – fordulok hátra lelkesen, de amikor meglátom gúnyosan mosolygó arcát, azonnal lefagy a jókedv pofimról. Remélem… nem most akar megint valami bántót mondani, mert egész jó kedvem van, még így mellette is. Nem akarom utálni, de ha piszkál, ezt fogja kiváltani belőlem.
- Hozd ide – int nekem kényelmesen, hátát a fatörzsnek támasztva, még mindig a fűben ülve.
Alig pár lépésre van, így ezt négy kézláb teszem meg, és felé nyújtom a gépet.
Kevesebb, mint fél méterre tőle leülök a fűben a bokáimra, kezeimet a térdemre fektetem, és izgatottan várom a véleményét. Tudom, hogy nem vagyok olyan profi fotós, mint ő, de csak nem lettek olyan rosszak. Szerintem… Kezdőhöz képest jó képek. Szerintem… Jaj miért nézi eddig őket? Mondjon már valamit! Kezdek megint feszült lenni.
Fél szemmel figyelem, ahogy elő pakolásszák a cuccaikat, mindenki rajzolgatni kezd, páran a szomszédjukkal sutyorognak… Nekem mindegy mit csinálnak. Amíg nem üvöltöznek vagy mennek ki a teremből, felőlem csináljanak, amit kedvük tartja.
Mikor befejezem az első sms hullám elküldését, vigyorogva csúsztatom a zsebembe a mobilomat, és halkan leugrom a padról. Nézzük, mit tudnak az ifjú nebulók. Én fényképészetre és zenére jártam, ezért a többi művészeti tantárgyat alap szinten vettük… ők az emeltesek… kíváncsi vagyok, mit tudnak.
Sokak előtt csak üres papír fekszik, esetleg egy-két vázlatvonalat firkáltak rá… hát persze… ha nincs tanár minek is rajzolni? Igazuk van.
Hátulról sétálok előre felé, s mikor az előre hajoló szőke buksihoz érek, megpillantom, hogy az Ő lapja nem üres… miért nem lepődök meg? …tipikus jó kisfiú…
Elvigyorodva veszem szemügyre a rajzot, s egy pillanatra ledöbbenek, amint felismerem, hogy mit ábrázol. Hehhh… csak nem mély benyomással volt rád a fényképem, picinyem?
Még bele sem gondoltam… ha ide jár, akkor jogtalanul zúdítottam a fejére a haragomat a kiállításon… na mindegy. Nem az a fajta vagyok, akinek lelkiismeret furdalása lesz emiatt… rosszkor volt rossz helyen.
Elkomolyodott arccal hajolok hozzá egészen közel, de nem vesz észre, a rajzra meredve bambul előre.
- Hm… ez ismerős! – lehelem fülébe halkan a szavakat… vajon mit reagál egy kis meglepetésre?
Összerezzenve ugrik egyet a széken, majd fülét farkát behúzva hajol minél távolabb tőlem, s szemeit arcomon legeltetve pislog rám ijedten. Ennyire veszedelmesnek nézek ki? A vigyorgást visszafojtva várom a választ, és közben a vörös pofira meredek… Az biztos, hogy jó játékot találtam magamnak. Vajon ha sokat csinálom, megszokja, vagy mindig így fog reagálni? Hehe…
- Me-mert ez az egyik… képe… - dadogja nagynehezen, s én egyik szemöldökömet felhúzva vezetem vissza tekintetemet a rajzra… nem is rossz. Ráadásul ilyen jól memorizálta, pedig csak egyszer látta… de ettől még egy félénk kis vakarcs marad. Valakitől, aki rajz szakra jár, ez elvárható teljesítmény… az már más kérdés, hogy valószínűleg a diákok többségének problémát jelentene… hát igen… csökken a színvonal.
- Hm…- dünnyögöm gondolataimba merülve, s visszapillantok az ijedt szemekbe… mintha még mindig remegne egy kicsit. Újra apró vigyor szökik ajkaim sarkába, s felegyenesedve sétálok tovább, de érzem, hogy követ tekintetével… Máris elbűvöltelek, aranyom? … Kár, mert nem vagy az esetem.
Mikor megrezzen a zsebemben a mobil, előveszem, és elkezdek válaszolgatni az sms-ekre… buli szombat este a régi, sulis ismerősökkel… együtt nosztalgiázhatunk… azok a régi koleszos bulik hétvégente, mikor a felügyelők nagy része lelép… haha. És azt hiszem, ezen a héten rajtam kívül csak egy valaki marad… vajon meddig kell feszítenem a húrt, hogy kirúgjanak?
Mindegy… jó buli lesz.
Szemem sarkából néha látom, hogy engem követ tekintetével… vagy ennyire belém esett már most, vagy retteg, hogy megint a közelébe férkőzöm… vagy a rosszalló tekintetből kiindulva inkább a telefon zavarhatja… örüljön, hogy nem gyújtok rá.
Ahogy körözgetek a teremben látom, hogy jól halad a képpel, egyre jobban kirajzolódnak a formák, és finom vonásokkal kezd neki a tónusozásnak. Egész jól csinálja… de miért csak az Ő képére koncentrálok? Mások is rajzolgatnak… Áhh… biztos azért van, mert a fényképemet rajzolja le. Kíváncsiság. Ajánlom neki, hogy ha már azt rajzolja, akkor szépen csinálja.
Mikor megszólal a csengő szó nélkül sétálok ki a teremből, még mindig a mobilomba bújva… remek… többen eljönnek, mint amire számítottam.
OoOoOoO
Piával teli táskával a hátamon ugrok le a motoromról, és gyors léptekkel indulok az óriási kapu felé a kerten keresztül. Szép, napsütéses péntek délután van, bár a hűvös szellő érezteti, hogy november végét írunk… bevásárlás lerendezve… holnap buli.
A hét többi napja unalmasan telt, szinte minden nap volt 2-3 órám, amiket az elsőhöz hasonló lelkesedéssel tartottam meg… bár nem hiszem, hogy a tanulókat zavarná a dolog… nekik is jó egy lyukas óra. Legalábbis az emlékeim szerint mi mindig boldogok voltunk, ha laza óráink voltak, és nem hiszem, hogy a munkamorál nőtt volna azóta. Bár… az alapján, hogy eddig még alig volt dolgom éjszakánként, már ezen sem lepődnék meg… mindenesetre eddig még senki nem panaszkodott, hogy nem tanítok… amit pedig a tanárok nem tudnak, az nem fáj nekik.
A kerten végignézve néhol ücsörgő, beszélgető diákokat látni, mindenki felszabadult, hiszen péntek délután van. A fák már szinte teljesen kopaszok, s szilajul állva tűrik, ahogy a szél megfosztja őket az utolsó sárgásbarnás levelektől. A lehulló levélkékbe bele-belekapva hívja őket pörgő táncra az őszi szellő, mielőtt csatlakoznának a földön heverő, halott társaikhoz. Gyönyörű. Kár, hogy nincs itt a fényképezőgépem… mindegy… a fényviszonyok amúgy sem tökéletesek.
Kikényszerítve magamat az ámulatból zökkentem vissza elkalandozott gondolataimat a való világba és felgyorsított léptekkel megyek a szobámba letenni a táskámat. Vajon Akito-san mérges lesz, ha kirúgatom magam? Hehe…
Elvigyorodva ülök az ágyamra, és azon tűnődöm, hogy mit csinálhatnék most… Hát persze… még nem is látogattam meg a tablónkat… ha már a nosztalgiázásnál tartunk… De hová is rakták? Már nem emlékszem… akkoriban nem izgatott túlságosan a dolog.
Lassú, néma léptekkel haladok a fényképészek folyosóján, és a tablókat nézegetem… ez sem az… ez sem az… Milyen színű is volt? Úgy könnyebb lenne a keresés… nem kéne folyton az évszámokat olvasgatni.
Ahogy befordulok az egyik folyosóra, egy szőke fiúcskát pillantok meg az egyik tabló előtt ágaskodni… Kawasuo…
Egy pillanatra elvigyorodom… miért érzem úgy, hogy megtaláltam a tablómat? Hehe…
Közelebb lépek, s nézem, ahogy a képemet vizslatja… ennyire érdekes lennék? Hát igen. Akkor még egy kicsit rövidebb hajam volt, de nem sokat változtam… de… mégis. Talán most még annál is jobban nézek ki.
Felemelem kezemet, hogy haját összeborzolva ijesszek rá… kíváncsi vagyok hogy reagálna rá… megint ugrana egyet, az biztos. Már majdnem a szőke hajtincsekhez érnek ujjaim, mikor az utolsó pillanatban megállítom magamat. Mit csinálok? Mintha vonzana magához… nem… távolabb kéne tartanom magam tőle… miért törődök vele egyáltalán?
Hátrálok egy lépést, majd pár másodpercig csöndben figyelem, ahogy még mindig a tablómat nézegeti.
- Mit bámulsz kölyök? – mordulok rá szinte ingerült hangon… pedig inkább magamra vagyok kiakadva. Normálisan már rég itt hagytam volna, és nem törődnék vele, hogy mit csinál. Biztos azért van, mert rettentően szórakoztató nézni, ahogy folyton összerezzen.. és igen: a várt hatás most sem marad el. Hangom hallatán megrezzenve húzza be nyakát, majd pár másodperc múlva hátrafordul.
- Csak a képeket. – válaszolja meglepően nyugodt és folyamatos hangon… még csak nem is dadog… Úgy látszik olyan játékot találtam, aminek lejár a szavatossága… lehet, hogy kezdi megszokni a közelségemet. Mindegy, ha megunom, keresek más szórakozást magamnak. Biztos találnék egy-két fincsi falatot a diákok között. Ráadásul még megfűzni sem lenne őket nehéz. Egy tanárra biztos buknának.
- Áh, pont ezt kerestem. – folytatom megenyhült hangon, és újra a tablóra szegezem tekintetemet. Azok a régi szép idők… amik annyira nem is régiek… Csak jövőre lesz az első 4 éves érettségi találkozónk… de akkor is… milyen gyorsan repül az idő. – Régi szép emlékek. – mormolom halkan, s elmélázva nézek végig a volt osztálytársaimon.
- Miért jöttél vissza? – kérdezi kíváncsi hangon… Na mivan? Kihasználod, hogy egy kicsit megenyhültem? Ravasz… de nem elég ravasz.
- Ki tudja? – válaszolom sejtelmes mosollyal arcomon, s szemem sarkából látom, hogy a képemre sandít.
Lassú mozdulatokkal húzok elő egy szál cigit a zsebemből, és még mindig a tablót nézve gyújtok rá. Szemem sarkából látom, hogy szinte rögtön felém kapja a tekintetét, s mérgesen ráncolja homlokát.
- Itt tilos dohányozni – dünnyögi puffogva orra alatt, s én elvigyorodom. Hát persze. Mit is vártam.
Természetesen nem veszem komolyan szavait, s mélyet szívok a mentolos cigiből, s vigyorom kiszélesedik, mikor látom a rosszalló tekintetet… komolyan, mint valami durcás kölyökkutyus.
A reakcióm láttán ingerülten kapja ki ujjaim közül a szálat, és kettétörve vágja földhöz. Egy pillanatig leblokkolva pislogok, fel sem fogom mi történt… Alig pislogok hármat, a kiskutyusnak hűlt helye marad, s csak befordulni látom a folyosó végén… ez… most… komoly?
Hehe… talán több kurázsi van benne, mint hittem. Azt hiszem még lesz játékom egy darabig. Cöh… pedig ez mentolos cigi volt. Tudja, mennyibe kerül ebből egy doboz? Nem mintha anyagi problémáim lennének.
Elvigyorodva indulok el a folyosón, és kihúzok zsebemből egy új szálat. Azért kettétörni nem kellett volna… Érdekes kölyök az biztos. Ha ideges dadogva motyog, beszélni sem tud, általában megbújva húzza meg magát mindenhol, ahol eddig láttam, erre mérgében ilyenre képes… Igen. Érdekes. Kár, hogy egyből elmenekült.
Fütyörészve sétálok vissza szobámba, és szadista vigyorral dőlök le az ágyba. Jobb lesz délután aludni egyet. Péntek éjszaka lehetetlen, hogy ne legyen semmi dolgom.
OoOoOoO
Szombat este egy nagy adag energiaital bedöntése után, a vendégek érkezésére várva ülök az ágyamon… Jól gondoltam, hogy aludni kell tegnap délután… péntek este tényleg sok aktív vakarcs lófrált a folyosón… de az én eszemen nem járnak túl… Bár, igazából nem értem miért zavar, ha kilógnak… hisz ma én csinálok bulit. Hehe… nem baj, egyszer ki kellett próbálnom a felügyelősködést, mielőtt kirúgatom magam.
Még jó, hogy a tanárok szobája nagyobb, mint a diákoké. Kb. 10-15 embert várok, és elég nehezen férnénk be egy akkora szobába.
Fél 11 körülre minden diákot ágyba dugva sétálok vissza a szobámba, s egyből meg is csörren a mobilom. Itt vannak. Eléjük megyek a kapuhoz, és beengedem a társaságot.
A szokásos üdvözlések után bemegyünk a szobámba, és elkezdődik az igazi buli. Először csak beszélgetés, az emlékek felidézése meg röhögcsélés van terítéken, majd ahogy mindenkire kezd hatni az alkohol, a számítógéphez sétálok, és zenét benyomva fokozom a buli hangulatát. Király.
Már páran a táncot is elkezdik egy-egy sarokban, mikor kopogást hallok az ajtón. Máris lebuktunk volna?
Vigyorogva nyitom ki, és Kawasuo szobatársát pillantom meg pár másik kölyökkel. Egyik szemöldökömet felhúzva meredek rá, majd várakozó tekintettel hallgatom:
- Hallottuk a zenét, és gondoltuk csatlakozunk… de átmehetünk a másik épületbe is bulizni… csak hát… az ottani felügyelő biztos nem venné jó néven, és visszahozna minket ide. – Elvigyorodva meredek rá. Ez a vakarcs most fenyeget? Hangosan felnevetve tárom ki az ajtót nekik, és beengedem az 5-6 gyerkőcöt. Legalább lesz fincsi husi a többieknek… és minél többen vagyunk, annál jobb a hangulat.
Alig fél óra telik el, mikor újra dörömbölést hallunk. A zenét túlüvöltő hangon veri valaki az ajtót, és Yamato nevét ordibálja… na vajon ki lehet?
Már akkor mosoly bujkál ajkaimon, mikor Yamato kinyitja az ajtót, s mikor behúzza a szőke fiúcskát a szobába, vigyorom kiszélesedik. Kawasuo. Hehhh.
Nem hallom, miről beszélgetnek, de mikor meglátom, hogy Kawasuo a kilincsre teszi kezecskéjét, egyből felállok a székről, és faképnél hagyom a fiúcskát, akit eddig fűztem.
Már épp nyílik az ajtó, mikor kezemmel rácsapva zárom vissza, és a hangos puffanásra összerezzen Kawasuo. Most nem szöksz meg.
- Nocsak, nocsak. – suttogom olyan halkan a fülébe, amennyire a zene csak engedi, majd mélyet szippantva a cigimből hajolok közelebb hozzá, és finom lehelettel fújom ki a füstöt. - Nem is tudtam, hogy szeretsz bulizni, Kawasuo-kun – folytatom fülébe suttogva, s közben hátához simulva hajolok le hozzá. Egy fejjel magasabb vagyok nála, pedig Ő sem mondható kifejezetten alacsonynak. Érzem, ahogy megremeg, és ez vigyort csal ajkaimra.
- Én nem, én csak… - válaszolja hebegve, de nem figyelek szavaira… felesleges próbálkozni, picinyem.
- Nem kell visszafogni magad – duruzslom vállára hajolva, s látom, ahogy elvörösödik. Hehh… vajon meddig kell húznom, hogy elsírja magát? Nem hiszem, hogy messze vagyok. Még egyet szívok cigimből, tudom, hogy mennyire „szereti”… most merd kikapni a kezemből és talán még jutalmat is kapsz.
Bal kezemet a hasára csúsztatva cirógatom, s látom, ahogy még a fülcimpái is pirosas színben játszanak. Kezemet most ruhája alá csúsztatom, s lassan a köldöke körül simogatom pociját, körkörös mozdulatokkal. Egy pillanatig szemét összeszorítva sóhajt egyet, majd remegve kapaszkodik a kilincsbe, és nyöszörgős hangon szólal meg:
- Hagyj békén. – elvigyorodva húzom ki a kezemet, majd magam felé fordítva testét, füléhez hajolok, hogy hallja szavaimat.
- Ne aggódj. – még közelebb hajolok, ajkamat végigsimítom a vörös fülcimpán, majd folytatom. – nem vagy veszélyben… még csak nem is vagy az esetem. De vicces, ahogy elpirulsz.
Először meglepettnek tűnik, majd vigyorom láttán dühös tekintetbe megy át a meglepettség, és egy heves mozdulattal lök el magától. Nem ellenkezem, hátrébb lépve figyelem, ahogy a könnyekkel küszködve nyitja ki az ajtót. Vajon a dühtől van, vagy csalódott? Nekem mindegy. Jól szórakoztam… és még fogok… ha azt hiszed, hogy ennyivel megúszod, akkor tévedsz.
Kinyílik az ajtó, és épp mérgesen kiviharzana a kicsike, de egy kemény mellkasba ütközik. Három tanár áll az ajtóban. A tesi tanár, a másik itt maradt felügyelő, és az igazgató. Széles vigyorral nézek végig rajtuk, majd az igazgató Kawasuo mellett ellépve felkapcsolja a villanyt, a másik felügyelő a géphez sétálva kapcsolja ki a zenét, a tornatanár pedig az ajtóban áll, hogy nehogy kisurranjon valaki… Vajon előre megbeszélték? Hehh…
- Najó. Aki nem az iskola tanulója vagy tanárja, az távozzon. – mondja tettetett nyugalommal, de látom tekintetén, hogy akár egy időzített bomba, bármelyik pillanatban felrobbanhat. A régi osztálytársaim rám pillantva bólintanak búcsúzásként, majd némán hagyják el a szobát… ismerik az igazgatót… tudják, hogy komolyan kell venni. – A többiek az irodámba. – fejezi be fagyos hangon, és mi szó nélkül követjük. Én és 6 diák… hehh…
Végignézek a tanulókon, mindannyian megrettenve menetelnek … nekik van vesztenivalójuk… szegények… nekem viszont ez volt a célom.
Mikor beérünk az irodába, már nem színlel nyugodtságot az igazgató. Dühösen sétál az íróasztala mögé és egy nagyot rácsapva mered rám. A gyerkőcök mögöttem állva húzzák meg magukat, én pedig a kitörésre felkészülve várakozok.
- Na idefigyelj. Már diák korodban sem voltál könnyű eset, de nem hittem volna, hogy lehet rosszabb. Az, hogy nem önszántadból jöttél vissza nem azt jelenti, hogy nem rúghatlak ki, ne akard próbára tenni a türelmemet. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy te magad fogod bajba keverni a diákokat. Eszméletlen. Hidd el, ennyit nem ér meg az iskolának egy híres név a tanárok névsorában… és te is nagyon jól tudod, hogy csak egy szavamba kerül, és a hírneved romba dől. – rezzenéstelen arccal hallgatom, ahogy üvöltözik… ja persze… egy szavába… és akkor mivan? Max nem leszek híres, elismert fényképész. Anélkül is tudom, folytatni ezen a pályán… maximum nem ismerik el. Egy lassú mozdulattal húzok ki a zsebemből egy cigit, majd halovány, nyugodt mosollyal szólalok meg.
- Zavarja, ha rágyújtok? – hangom halk, de szemtelen, s ő meglepetten pislog rám, nyilván el sem hiszi, amit hallott. Újabb kitörést várok, de a szemeit lehunyva nyugtatja le magát. Hehe. Kár, pedig kíváncsi voltam, erre mit mondana. Újra nyugodtságot színlel, mikor kopognak az ajtón, és Akito-san lép be. A francba. Ő meg mit keres itt?
- Katsumi-san. – szólal meg rögtön az igazgató, kicsit megkönnyebbülve, hogy kikerülheti a választ az előző kérdésemre. – köszönöm, hogy ilyen későn idefáradt.
Akito-san lassú léptekkel sétál mellém, és mintha hallotta volna az előző kérdést, fagyos hangon szólal meg.
- Blaze, tedd el a cigit. – szemforgatva csúsztatom vissza a zsebembe a szálat.
- Igen, anyuci. – válaszolom rideg, gúnyos hangon, s hallom, ahogy az egyik kiskölyök felkuncog, s az igazgató ekkor döbben rá, hogy nem vagyunk egyedül. Hátra sétál, és végigméri arcukat, majd megenyhült tekintettel szól hozzájuk.
- Najó, tekintettel arra, hogy egy tanár rángatott bele titeket… most még megússzátok büntetés nélkül. De biztosra vehetitek, hogy ez az utolsó alkalom.
Nem nézek hátra, de szinte hallom, ahogy a kövek lepotyognak a szívükről, majd sietősen hagyják el az irodát, mielőtt az igazgató meggondolná magát.
Amint bezárul az ajtó mögöttük, Akito-san mentegetőzni kezd az igazgatónőnek.
- Nem tudom mit csinált Blaze, de elnézést kérek érte az ő nevében is.
- Felesleges bocsánatot kérni. Ez nem mehet így tovább. Nem tartja meg az órákat, és ő viszi a rosszba a diákokat. Nincs szüksége ilyen koloncra az iskolának. – Akito-san szemrehányóan néz rám, majd folytatja.
- Nézze… Blaze fényképészeti karrierjének a végét jelentené, ha most kirúgná őt. – jah persze… ezt nem veszem be… - Ráadásul ne feledkezzen meg az igencsak nagy összegű támogatásról, amit minden évben utaltunk az iskolának… az is megszűnne. – ajkamat mosolyra húzva meredek Akito-sanra… okos érv. Hehe.
- Ha azt hiszi ez meggyőz, téved. Számos volt tanítványunk küld jelentős összegű támogatást. Mellesleg nem egyszer találkozhattunk már azzal a példával, hogy valakinek a pályafutását a jelleme döntötte romokba.
Akito-san rám néz, majd megszólal.
- Blaze… szeretnék kettesben beszélni az igazgatónővel. Megvárnál kint? – egyik szemöldökömet felhúzva meredek rá, majd szó nélkül kisétálok az ajtón.
Kb. 15-20 perc múlva kilép Akito-san, és anélkül, hogy rám nézne, rideg hangon szólal meg.
- Menjünk a szobádba, beszédem van veled. – még soha nem láttam ilyen idegesnek.
Ahogy a szobámba érünk, egyből a lényegre tér:
- Az igazgatónő adott még egy lehetőséget. Blaze… ne játszd el a bizalmát. – közelebb lép hozzám, a szemeimbe néz, majd komoly arccal folytatja. – Nem csak mint menedzsered, hanem mint barátod mondom, hogy megérdemled az elismerést. Csodálatos fotós vagy, és nem hagyhatod kárba veszni a tehetségedet. Tudom milyen nehéz kilépni az apád árnyékából, de ha nem vetted volna észre az emiatt felgyülemlett keserűség nem hagyja, hogy túlszárnyald őt. – felhorkanva fordulok el, majd összefont karokkal szorítom össze fogaimat… persze… semmit sem tud az egészről… visszafordulok, és a falhoz lökve hajolok hozzá gúnyos vigyorral.
- Akito-san... ilyen aggódó tekintetet… nem is gondoltam volna, hogy ilyen érzéseid vannak irántam. – erősen lök el, majd dühösen kel ki magából.
- Blaze! Az élet nem egy játék! Gondolkodj el azokon, amiket mondtam… ha megpróbálod rendesen csinálni, a végén még élvezheted is a tanítást. – elfordulva távolodom el tőle, s mikor látja, hogy kezdek lehiggadni, folytatja. – viszont változott a felállás… a kollégiumi ügyelés marad, de többet nem helyettesítő tanár leszel. Kapsz pár osztályt, és az emelt rajzosoknak és festőknek fogsz alap szinten fényképészetet és zenét tanítani. Remélem, örülsz. – elkerekedett szemmel nézek rá… hogy mi? Bahh… megpróbálom kirúgatni magamat, és erre nagyobb feladatot kapok? Remek.
- És hidd el, így, hogy állandó osztályaid vannak, meg fog látszani, ha nem csinálsz velük semmit. Ezen múlik a karriered. Gondold át… nem olyan rossz érzés megosztani valakivel a tudásodat. Most kapsz egy hét szabadságot, hogy lenyugodj, aztán irány a munka. – fejezi be, majd szó nélkül faképnél hagyva sétál ki a szobámból… egyáltalán törvényes, hogy úgy tanítok, hogy nem is tanárképző egyetemre jártam?
Talán tényleg rossz a hozzáállásom? Lehet, hogy megpróbálhatnám? … mire gondolok? … az olyan lenne, mintha fejet hajtanék az akaratuk előtt. Bassza meg… !
OoOoOoO
Vasárnap este fáradtan parkolok le az épület előtt… egész héten Akito-san szavai jártak a fejemben… legyen… akkor komolyan veszem. Viszont abban nem lesz köszönet.
Miután megkapom az órarendemet, egyből a szobámba megyek, hiszen már későre jár az idő, és ma már újra én felügyelek a saját szintemen. Vajon meglepődnek a kicsikék, hogy visszakapnak? Hehe… de sajnálatukra, nem lesz több éjszakai buli. Se velem… se nélkülem.
A kedvenc játékbabám szobája előtt már előre elvigyorodok, majd komoly arcot erőltetve magamra lépek be… múltkor elég durva voltam kicsikével. Vajon örülni fog nekem? Hehh… nem hinném. Az, hogy mostantól komolyan kell vennem a munkát, nem azt jelenti, hogy nem szórakozhatok kicsikét.
Benyitok a szobába, és látom, hogy mindketten a helyükön vannak. Kawasuo arcán mintha a meglepettség jelei tükröződnének, de enyhe pír is megjelenik pofiján, s én elvigyorodva pipálom ki a lapon a nevüket.
- Ők is megvannak. – dünnyögöm, majd hangos csapódással zárom be az ajtót. Ezzel meg is volnánk… végülis holnap hétfő. Ilyenkor nem sokan szeretnek lófrálni.
OoOoOoO
Hétfő reggel álmosan csapok az ébresztőre, majd kikászálódom a puha ágyból… ébreszteni kell a gyerkőcöket… ráadásul első órám van… a harmadikosokkal… hmmm… jól emlékszem, hogy az Yamato és Kawasuo osztálya? Igen…
Fáradtan lépek be a terembe, s ők nem tűnnek túl meglepettnek az új tanár láttán. Nyilván felkészítették őket… Komor arccal sétálok az asztal mögé, s néma csend ül a teremben. Eddig jó.
- Blaze Taylor vagyok, és mostantól én tanítom nektek a fényképészetet. Nem tudom, hogy ti jártatok rosszabbul, vagy én, de próbáljuk meg ne megnehezíteni a másik dolgát. – előveszem az órarendemet, végigmérem szemeimmel, majd folytatom. – ha jól látom, hetente 2 fényképészet óránk van… hétfőn és csütörtökön. Az egyik elméleti óra lesz, a másik gyakorlati. Az elméleti azért, mert év végén vizsgáztok, és senkinek nem lenne jó, ha megbuknátok, a gyakorlat pedig azért, hogy valami értelmeset is csináljunk. De most mondom, hogy nem jövök pótvizsgáztatni nyáron. – körbenézek a megszeppent arcokon, majd folytatom. – továbbá nyugodtan tegezzetek… nincs kedvem magázással bajlódni, de ez nem jelenti azt, hogy nem követelem meg a kellő tiszteletet és fegyelmet. Értve vagyok? – a táblához sétálok, majd folytatom. – ja és még valami… mielőtt bárki megkérdezné… nem tudom, miért kell fényképészetet tanulnotok, mikor emelt rajzosok vagytok, ezt ne tőlem kérdezzétek.
A bevezetőt néma csend követi, s ezután egyből a dolgok közepébe vágok… sose értettem, hogy miért kell elméletet tanulni egy művészeti tantárgyból… de ha ezt követelik.
Végigmérem a tanítványaim arcát, s tekintetem egy pillanatra megáll Kawasuo-n… a füzetébe bújva hajol előre, és így nem látom az arcát. Milyen kár. Biztos érdekes. Hehh…
Elkezdem leadni a tanterv szerint következő anyagot… a fényképezőgép működési elve… mekkora marhaság. Az asztalra ülve magyarázom nekik a lencsék beállításának módját, és a különféle gépek különféle fizikai elven alapuló működését egészen belemerülve, de amennyire lehet, próbálom érdekesen előadni, s látom, hogy bőszen jegyzetelnek… na azért… talán nem lesznek gondok… de azért majd a csütörtöki órák érdekesebbek lesznek.
Megkönnyebbülve sétálok az ebédlőbe a nap végén… csak 4 órám volt, de teljesen kimerültem… nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó órát tartani, ha rendesen csinálja az ember.
Az óriási terembe lépve a szokásos látvány tárul elém… néhányon elvonulva rajzolnak, még egy-két festegető egyén is akad, a zenészek pedig apróbb csoportokban gyakorolják a legújabb darabokat… de hát mit vár az ember egy művészeti iskolában?
Ahogy beljebb megyek, megpillantom pár új tanítványomat gyakorolni a hangszerükön egy kicsi csoportban… édes, hogy nem is zene szakosak, mégis ezt gyakorolják. Várjunk csak… mivan? Édes??? Na neeeem. Miket gondolok?
Egy ideig hallgatom őket, majd nem bírom tovább és odasétálok. A gitároshoz lépve a kezére simítom ujjaimat.
- Rosszul tartod a kezed, ezért nem tudsz elég gyorsan váltani az akkordok között. – magyarázom neki türelmes hangon, és a jó pozícióba állítom ujjait. – Érted?
Lelkesen bólogat, majd újra próbálja. Így már jobb… de mi ez a furcsa, elégedett érzés?
„Gondold át… nem olyan rossz érzés megosztani valakivel a tudásodat.” … Akito-san bogarat ültetett a fülembe… remek.
- Tanár úr. – sandít rám az első éves kölyök… nekik nem ajánlottam fel a tegeződést… ők csak 14-15 évesek… magázzanak csak. – nem akar játszani valamit?
Elmosolyodva rázom meg a fejem, majd épp mennék tovább, mikor egy szőke buksit pillantok meg a szomszéd asztalnál. Hehe, talán mégis.
- Najó, add ide. - fordulok vissza, s szemem sarkából látom, ahogy rám pillant. Az asztalra felülve veszem ölbe a gitáromat, és először pár akkordot lejátszva melegítem be ujjaimat, majd félmosollyal Kawasuo szemeibe pillantva kezdek el egy lassú, szerelmes számot játszani, és közben énekelni. Mintha rajtam felejtené a tekintetét, farkasszemet nézünk, majd elvörösödve hajol vissza a tányérjába. Milyen „aranyos”. Szeretem ezt a reakciót. Még azok után is, hogy közöltem vele, hogy nem is az esetem. Hehe.
Miután befejeztem a számot, visszanyomom a gitárt az elsős kezébe, és Kawi mögé sétálok. Nem tudom észrevett e, tekintetét a tányérja mellett fekvő rajzra szegezi. Lehajolok, egészen arca mellé, majd egy finom mozdulattal kiveszem a villát a kezéből, és lopok egy falatot a túrós tésztájából.
- Hmm… hát ez pocsék. – dünnyögöm, miközben hajam az elvörösödött pofit cirógatja, majd visszateszem a villát a remegő kézbe, és felegyenesedve vigyorgok rá. – akkor ma is inkább rendelek kaját. Köszi a kóstolót, Kawi-chan. – már kellett egy kis szemétkedés… a végén teljesen elérzékenyülök itt, gyerekekkel körülvéve.
Anélkül, hogy válaszra várnék kisétálok az ebédlőből, és a szobám felé veszem az irányt… még valami amiért szeretem a művészeket. Túlságosan el vannak foglalva a saját képzeleteikkel ahhoz, hogy észrevegyék, hogy ilyen dolgok történnek körülöttük. Nem hiszem, hogy bárkinek feltűnt volna az előbbi jelenet… természetesen Kawin kívül. Hehhh.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 06. 20. 20:42:34
Pala a hónom alatt, egyik kezemben lévő doboz tele ecsetekkel, ceruzákkal, tussal, a másik radírral, ronggyal, és festékekkel. Olyan nehéz ezt a sok mindent cipelni, de kénytelen vagyok. Lehet, hogy rá kéne szoknom arra a kerekes szatyorra, mint a nagyiknak, bár elég viccesen néznék ki, az már biztos. Mivel nincs senki, aki helyettem cipelné, vagy segítene, így a felét már lassan húzom magam után.
Amikor megcsörren még a mobil is a zsebemben, megállok és bosszankodva dobbantok egyet. Kell nekem délután így kimásznom csak úgy rajzolgatni a természetet… Sejthettem volna, hogy mindig olyankor keres valaki, amikor cipekedem. Miért is nem hagytam fent? Óvatosan próbálok nyúlni a zsebem felé, ami folyamatosan csörög, de nem érem el. Oldalra billentem csípőmet, de még mindig semmi. A fenébe… Felemelem kicsit lábamat, hogy kicsit kitoljam a zsebemből, már csak egy lábon egyensúlyozok, és amikor végre felsóhajtanék, hogy megfogtam a csüngőjét legalább, egy hang szól mögülem.
- Bú! – sikkantva estek el minden, sőt dobálom, és pedig ledőlök a lábamról, egyenesen előre zuhanva, az utolsó pillanatban támaszkodom meg.
- Már megint túlterheled magad – hallom meg a nagyon is ismerős hangot magam mögül, és fájdalmasan felszisszenve fordulok meg.
- Yamato! Ezt most miért kellett? – sandítok rá bosszúsan, főleg amikor meglátom, hogy elveszi füle mellől a telefont, és összecsukja, majd becsúsztatja a zsebébe.
- Már régóta kereslek, mutatni akartam valamit, csak ha elmész rajzolgatni, soha nem talállak.
- Nekem? – akadok le, és csak értetlenül pislogok.
- Igen, erről beszélek. Megint nem figyelsz? – csalódott mosollyal rázza meg fejét, majd gúnyossá mégis kedvessé válik a mosoly, és jobbját nyújtja felém, amit bosszankodva elfogadok, hirtelen fel ránt magához.
- És mit akartál mutatni? – lelkesülök fel. Ha Yamato mutat nekem valamit, az biztosan érdekes dolog lehet. Mindig érdekeseket talál ki.
- Ez – vesz elő a fazsebéből egy összehajtott lapot, és a kezembe nyújtja.
- Mi ez? – motyogom halkan.
- Talán nézd meg – teszi karba kezeit, szemöldökét felvonva. Jól van na, nem kell hülyének nézni.
Lassan széthajtom a lapot. Ez egy szórólap, és egy kiállításról szól, a galériába, de… nem is akármilyen, ez Blaze Taylor új kiállítása. Fel is csillan szemem. De amikor meglátom a belépőt, elkerekedik szemem és egy álom törik össze.
- Ne hidd, hogy csak azért hoztam, hogy fájdítsam a szíved – zökkent ki gondolataimból, és felnézek arcára.
- Pedig eddig nagyon úgy tűnik. Én ezt nem tudom megfizetni – húzom el a számat szomorúan.
- Még nem mondtam végig – teszi vállamra kezem – A fényképészeti osztálynak van egy klubja, akik megszervezték, hogy csoportosan elmennek, de van két üres hely, azt mondták nem kell fizetnünk, csak menjünk el. Mit szólsz? – kipattanó lelkesedésem a bőröm alatti határokat feszegeti, és majdnem kiugrom belőle. Most visonghatnékom van, és örömömben a nyakába ugranék, de elég furcsán festenénk itt az udvaron. Ha a szobánkban lennénk, már rég megtettem volna.
- Nem kérdés! – mosolyodom el szélesen, de a földre nézve azonnal eszembe jut a bűncselekmény. – De mivel miattad ejtettem el mindent, segíts felvinni – mondom durcásan, mire felnevet.
- Jól van, jól van. Igazad van – beleborzol hajamba, amire még szúrósabb tekintetet kap, de amikor lehajol a holmikért, én is elmosolyodom. Most szinte semmi nem ronthatja el a jókedvemet.
Elmehetek Blaze Taylor kiállítására, hihetetlen. Egyik kedvenc fotósom, sok művét láttam már interneten, ha rossz volt az idő, mindig azokat festettem le, amiket ő fényképezett, mert olyan szépek. Mindig is bele tudtam képzelni magam a környezetbe. Hihetetlen.
~*~
Mennyi ember! El sem hiszem, és ahogy látom mind „nagy emberek”. Mármint nem méretre, hanem… izé… jellemre vagy, hogy is mondjam? Ők fontos emberek.
Mikor megérkezünk, mindenki szétszéled, és azt nézi, amit akar. Ahogy látom a fő téma, az emberek, mert sok modell van lefényképezve. Vajon mióta foglalkozik emberekkel? Mindegy, engem csak a tájképek érdekelnek. Vajon Ő is itt van?
Biztosan, de ha látnám is, biztosan nem ismerném fel, Ő róla még sosem láttam képet. Nem tudom, hogyan nézhet ki.
Furcsa, hogy ezeket a képeket alig figyeli valaki. Csak bejönnek, átsétálnak, és kimennek. Vajon az emberi képek miért érdekesebbek számukra? Nem értem. Embert bármikor lehet látni ebben a városban, de ilyen szép tájképeket, ilyen tájat, a természetet aligha. Furcsák az emberek.
Én lassan, kényelmesen, komótosan nézegetem a képeket, kiélvezve minden hosszú pillanatot, hogy „eredetiben” láthatok sok olyan képet, amit még neten sem lehet elérni. Hihetetlen. Olyan furcsa érzés. Már azt hiszem, hogy csak én maradtam bent a teremben, amikor meghallok egy bosszús sóhajt, de nem nézek oldalra. Biztosan van még itt valaki.
Bár amikor füst szagot érzek, azonnal felé kapom fejem, és látom, hogy egy fiú… azt hiszem… épp egy cigarettát gyújt meg. Hogy… hogy képzeli?
- I-itt tilos a dohányzás. – Próbálom figyelmeztetni, mert lehet, hogy nem látta a jelzést. Vagy nem tudja.
Ajkaira gúnyos mosoly rajzolódik fel, amit megszeppenve figyelek. Nem is érdekli, hogy szabályt sért?
- És akkor mi van? Na, jó, kiskölyök… elég a tréfákból, inkább menj a másik terembe, és bújj az anyucid szoknyája alá, nehogy beszívj egy kis füstöt – morran rám, de a meglepettségtől mozdulni sem tudok, főleg amikor arcomba fúj, és én megvakulva, fulladozva köhécselek, és kapálózok kezemmel, hogy elhessegessem a füstöt. De mire újra ki tudom nyitni könnyes szemeimet, addigra nincs sehol.
Hová lett?
Köhécselek még párat, de hiába nézek körbe, sehol senki. Milyen goromba alak… Miért kellett rám fújni azt a büdös izét?
~*~
Órán épp egymással szemben ülve vázoljuk fel a palettára az alapokat, csak a szuszogás, suttogás és a tusok, ceruzák sercegése töri meg a csendet. Elmélázva rajzolgatok, mikor orromra egy hideg pötty csöppen. Hö? Mi ez?
Oda illesztem ujjam, majd megnézem. Ez kék… kék vérem van?
Lassan előre nézek, és látom, hogy Yamato int nekem, és közelebb hajolunk egymáshoz.
- Hallottad, hogy kapunk egy új tanárt? A koliban a szintünkön lesz felügyelő, és néha helyettesíteni fog majd.
- Tényleg? . motyogom vissza halkan. Habár nem tiltott a beszélgetés, de ez az óra olyan, mintha könyvtárban lennénk. Hagyjuk a másikat csendben alkotni. Rábólint, és elmosolyodik.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen tanárt kapunk. Talán ha lazább, mint Kurama-san, akkor szórakozhatunk is egy kicsit – nem tetszik nekem ez a sejtelmes vigyor.
- Yamato! – morranok rá. Nem szeretek kicseszni egy tanárral sem, csak azért, hogy ne unatkozzak. Vannak erre sokkal jobb ötleteim is.
- Mi van? – szó nélkül hagyom, és visszahajolok a saját rajzomhoz, hogy legalább az óra végére a felével meglegyek.
~*~
- Még mindig kíváncsi vagy? – kérdem Yamatot a szobatársam, amikor felkapom a pizsama felsőmet.
- Miért? – néz rám furcsállón, és behuppan az ágyra. Már hallom is az ajtó mögül a felcsendülő neveket. Névsorolvasás.
- Mert ahogy hallom, jön az új felügyelőnk – mosolyodom el kissé, és már nyílik is az ajtó.
Oda pillantok és meglátom Őt… ez most komoly? Ez a komor, undok alak lesz a felügyelő? Ez nem ér!
- Aoki Yamato – szólítja fel társamat, aki intve az ágyból jelzi, hogy itt van, majd mikor engem szólít fel, elmosolyodik kissé, úgy néz. Miért kell így néznie rám? Olyan… zavarba ejtő, nem elég hogy meglep. Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rám, azért vigyorog.
- Itt vagyok – motyogom zavartan, és megvárjuk csendben, míg kimegy.
Lustán Yamato felé nézek, aki még mindig döbbenten figyeli a bezárt ajtót. Őt is ennyire meglepte? Ja, persze együtt voltunk a kiállításon, biztos Ő is találkozott vele. ha igen, akkor érthető, hogy meglepődött, mert biztosan ő is tapasztalta milyen egy alak is ez.
- Te is láttad Őt a kiállításon? – töröm meg a csendet, mire felém fordul, és olyan széles, gyöngyfogsoros mosolyt villant, hogy majdnem körbeér.
- Hogy láttam-e? Ezt komolyan kérdezed? Te nem tudod ki-ő? – furcsállón nézek rá, törökülésbe vágom magam az ágyon, és kezeimet megtámasztom bokáimon.
- Egy goromba alak. Láttam a kiállításon a természet képek termében. – Yamato csak megrázza fejét még mindig mosolyogva, mire oldalra billentem picit fejem. Nem értem. – Talán ismered? – kérdezek rá, mire felnevet. Egyre jobban kezdek összezavarodni.
- Ismerem-e? Kawi… Ő Blaze Taylor! – a szavak, azza név hallatán úgy esik szét a felalkotott világkép körülöttem, mintha csak egy felfordított puzzle kép zuhant volna össze. Ez… lenne… Blaze… Taylor? Na nem… az nem lehet. Egy ilyen alak nem lehet ekkora művész. Vagy mégis?
- Ugye most csak viccelsz? Ő nem lehet… - elakad a lélegzetem is. Remélem, csak viccel, nem szeretnék csalódni.
- Ha nem hiszel nekem, holnap mutatok taplóképet is. – remélem téved.
~*~
Rajz óra előtt, a folyosó közepén állva meredek a hatalmas képre. Kifejezéstelen arccal, és lassan fájó nyakkal, de figyelem a képet. Körülöttem, csak úgy suhannak az emberek, sietnek a dolgukra. mellettem pedig Yamato teszi ugyan azt, mint én.
- Én megmondtam… - billen felém halkan motyogva. Lassan előre hajtom fejem, kissé csalódottan, és sóhajtok. Miért nem figyeltem meg eddig? Sosem jártam erre, az tény.
- Honnan tudtad, hogy itt a képe? – kérdezem kedvetlenül, és lassan megindulunk a terem felé, egy-egy dobozkával.
- Hát… elég gyakran járok a fényképészek kolijába – vigyorodik el, és fel-fel vonogatja szemöldökét, amit nem értek, csak furcsállva pillantom. Lehet, hogy elkezdte érdeklődni a fényképészet?
- De ugye nem akarsz átmenni abba a csoportba? – kérdezek újra kissé aggódva. Ő az egyetlen jó baráztom a festészeti ágon, nem szeretném, ha átmenne.
- Dehogy! – rázza meg a fejét, még mindig mosolyogva. Vajon mitől van ilyen jó kedve? Bár igaz most csak az én csalódottságom látszik, rajta semmi. Lehet nem is érdekli a dolog.
- Akkor? Miért mész olyan sokszor a fényképészekhez? Talán szereted a képeket? – kérdezek tovább, és próbálom terelni a gondolataimat. Ha nem gondolok rá, akkor talán jobb kedvem lesz.
- Édes vagy Kawi – beleborzol hajamba, mire bosszúsan csücsörítek, majd rendezem tincseimet. Megállok, de ő csak tovább megy. Moh~
Miért használja ki, hogy úgyis utána megyek?
- Mondd már el! – vonyítom kissé gyerekesen, de legalább már jobb kedvvel, és utána futok, de nem válaszol. Gonosz…
~*~
Már vagy öt perc eltelt az óra kezdete óta, de a tanár sehol.
Mikor berobban végre az ajtó, sorra futnak át arcomon az érzelmek. Meglepettség, újabb csalódottság, majd szimpla szürke hangulat. Már megint Ő? Úgy látszik hozzá kell szoknom. De miért egy fényképész jön rajzórát tartani? Furcsa.
- Csend legyen! – morran ránk, és mindenki a helyére siet, csak a légy zümmögését hallani. Már ha lenne egy a teremben – Mit csináltatok múlt órán? – nem válaszol senki, gondolom Ők is meg vannak lepve, hogy nem a megszokott tanárunk jött be.
- Kawasuo-kun! – összerándul testemmel együtt gyomrom is a felszólításra. Miért pont én? Miért? - mit csináltatok múlt órán?
- Csendéletet rajzoltunk. – felelek halkan.
- Remek, akkor folytassátok azt. – vakkant újra, majd a mobilját kezdi el nyomkodni. Először csak bambulunk egymásra, majd rá. Most szóljunk neki? Vagy inkább hagyjuk? Hisz a tanároknak is tiltott a telefon használat óra közben. De… az előző stílusát levéve, én végképp hallgatok, és ahogy látom, a többiek is.
Elsőkként veszem elő a rajzeszközöket, majd felkönyökölök az asztalra, és vázolgatni kezdek, ez után mindenki követ, és szinte ugyan azt teszik, amit én. Mit tehetnék? Inkább elfoglalom magam egy olyan rajzzal, ami érdekel. Úgy sem nézi, hogy mit csinálunk, a lényeg hogy legyünk csendben nem? Vajon miért akar itt tanítani? Furcsa… már a hozzáállása is az egészhez.
De ami még furcsább, hogy egy hírhedt fotós, miért jön a volt iskolájába vissza kollégiumi felügyelőnek? Rejtély számomra. Csak bámulom a lapot, fél arcomat tenyerembe temetem és úgy könyökölök, majd hosszú percek után azt veszem észre, hogy azt a tájképet kezdtem el felvázolni, amit a kiállításon nagyon tetszett.
Kezem megáll a mozdulatban, és felsóhajtok. Nem tehetek róla, de a munkássága még mindig megfog. Mint művészt tisztelem, de mint embert…
Sandítva felnézek a lapból, hogy rá nézzek, de nincs se az asztalánál, sem az ablak mellett. Hol lehet?
- Hm… ez ismerős! – mordul fel mellettem hangja lágyan, és akkorát ugrom a széken, hogy majdnem leesek róla. Mi-miért hajolt ilyen közel? Közvetlen a fülembe lehelte, éreztem tisztán! Normális ez?
Kettőt pislogok, mire felfogom, hogy a lapomat nézi. Ilyen közelről teljesen más az arca. Milyen szép vonású, és fiatal… Nehéz elhinni, hogy már nem is jár ebbe a suliba.
- Me-mert ez az egyik… képe… - nyögöm ki nagy nehezen. Most olyan zavarban vagyok, hogy legszívesebben a pad alá bújnék. Ez… ez annyira… kínos. Nem csak, hogy felismerte a rajzot, hanem. Most hogy szólíthatnám? Mivel a tanárom, magáznom kell… de szinte egy korú velem, alig pár évvel idősebb.
- Hm… - apró mosoly húzódik szája sarkába, majd felegyenesedik, és tovább sétál. Csak most veszem észre, hogy kicsit oldalra dőltem, míg itt volt, valamiért elhatárolódtam tőle… egy kicsit. Vagy nem is kicsit? Felsóhajtok. Miért érzek megkönnyebbülést? És miért ver ilyen gyorsan a szívem? Biztosan azért, mert megijesztett. Igen.
Mivel nem szólt rá semmit, így ennek a rajzolását folytatom tovább, megerősítem a körvonalakat, az árnyékokat, a vonásokat. Tetszetős, de akkor sem fénykép, hiszen ez nem színes. Esetleg ha kifesteném majd, ami lehetetlen. Ez nem jó papír ahhoz.
Egész órán őt figyelem, mintha paranoiás lennék, és attól félnék, hogy megint meg akar ijeszteni, de szerencsére nem teszi. A telefonját nyomkodja egyfolytában, és ha befejezi, sétál egy kört, de ha megrezzen, újra pötyögni kezd. Rosszabb, mint egy gyerek. Még én is kibírom telefon nélkül egész nap, neki vajon mi lehet ilyen fontos? Nem hiszem, hogy munkával kapcsolatban irkál üzeneteket, mert akkor nem kuncogna itt össze-vissza. Ha nem lenne túl feltűnő, megráznám a fejem. Nem tudom felfogni, hogy miért jött ide tanárnak.
~*~
- Ironikus nem? – kérdi Yamato, és kezeit tarkója alá terelve dől háttal a fának.
- Micsoda? – vonom fel egyik szemöldököm kíváncsian, még épp az utolsó pillanatban, mielőtt nagyon belemerülnék a rajzolásba. Ezért nem szeretek vele kijönni a parkba. Folyton csak beszél, és nem hagy rajzolni. Pedig a hétvégén szeretném végre ezt a fejezetet befejezni a nővéremnek.
- Hogy Blaze itt tanít. Nem tartod furcsának? – fordul felém.
- Furcsának igen, de… miért ironikus? – néha nem értem, hogy miket gondol.
- Ha te végeznél itt, mint tanuló, el tudnád magad képzelni tanárként? – hosszú csend telepedik közénk, én pedig belegondolok. Nos… ha ezt szeretném, el tudnám képzelni, de ezen mi olyan furcsa? Ha jól tanítanék…
- Igen – bólintok rá végül.
- És őt? – nos… talán igaza van. Amiket hallottam róla, kicsit az én fejemben is megfordul, hogy vajon mit keres itt. Kíváncsi vagyok, de csak tőle tudhatnám meg a választ, viszont nem fogom csak ezért lerohanni. Megrázom fejem, hogy kiűzzem belőle a zavaros gondolatokat. Miért is kell nekem ezen gondolkodnom?
- Nem érdekel, mit csinál, az Ő dolga. Ha itt akar tanítani, felőlem… - visszahajolok a füzetem felé, és folytatom a skiccelést, de sóhajtva teljesen visszaegyenesedik haverom, és felém hajol.
- Ej. Mióta lettél ilyen nemtörődöm? Pár hete még ő volt az egyik kedvenced, folyton a képeit rajzoltad a netről. Láttam… - ez a lüke megfigyelt engem? Új szobatársat fogok kérni. Kikérem magamnak, hogy kukkoljon. Bár abban a „hatalmas” szobában tényleg nem nehéz észrevenni, hogy mit csinál a másik.
- Még most is szeretem a képeit, azok tetszenek. Egyszerűen nem akarom a magánéletét csócsálni – közlöm halkan, mire elmosolyodik.
- Másnak képzelted ugye? – lassan visszasandítok rá, de nem hajolok fel. Nem is válaszolok, csak őszintén bólintok. A külsejével nincs is bajom, hisz nagyon… helyes, vagy, hogy is szokták mondani. Csak a jellemével van kis gondom. Mindegy, ezen úgysem változtathatok.
- Na jó, én bemegyek. Még ezeket be kell scannelnem.
- Oké – int visszadőlve a fának, és maga elé húzza saját kis füzetkéjét, végre rajzolni kezd. Látom, neki is csak egyedül megy.
~*~
Mielőtt a kollégiumom lépcsőjére lépnék fel, megtorpanok. Tegnap csak egy futó pillantást vetettem arra a képre, de egyre kíváncsibb vagyok. Gondolva egyet sarkon fordulok, és bemegyek a másik kollégiumba a fényképészek folyosójára, ahol a sok tabló között az övék is ott van. Gyorsan meg is találom a képét, és felpipiskedve figyelem, hátra ejtett fejjel. Nem sokat változott az óta, csak érettebb lett. A külseje… Oldalra billentem fejem, és a mosolyát nézem. Lehet, hogy mű, de jól áll neki. Sokkal jobban, mint az a goromba arc, amit általában rám villant.
- Mit bámulsz kölyök? – csattan fel mellettem az „ismerős” hang, és cseppet megrezzenek, majd megnyugodva felé fordulok. Lassan kezdem megszokni ezt a hangnemet.
- Csak a képeket – felelem oldalra sem nézve, és cseppet izgatott leszek, amikor mellém áll. Miért van rám ilyen furcsa hatással? Lehet csak azért, mert tudom kicsoda?
- Áh, pont ezt kerestem – a saját tablóját kereste? Furcsa. Azt hittem, tudja, hogy hol van – Régi szép emlékek – sóhajtja halkan, mire csak egy félmosoly kúszik szám sarkába. Talán ez egy jó alkalom lenne. Picit feszengek, de ha esetleg gond, akkor rám szól.
- Miért jöttél vissza? – kérdezem halkan, picit oldalra sandítva, majd vissza a fényképét nézem. Nagyon keveset változott, most hogy összehasonlítom.
- Ki tudja? – válaszol megint halkan, és meglepődöm. Ki tudja? Még ő sem tudja? Ez kezd egyre érdekesebb lenni.
Megüti a fülem egy kattanó hang, és a jellegzetes szag. Na nem… azért ennek is van határa.
Oldalra nézek, és rájövök, hogy jól hallottam, már látom is szájában a szálat. Dühöt vált ki belőlem, pedig ilyenre senki nem volt eddig képes.
- Itt tilos dohányozni – morgok halkan, mire csak elvigyorodik. Bosszantó alak. Kikapom a kezéből, és kettétöröm, mire nagyokat pislog. Na, jó… most már újra félek, csak egy pillanatra kaptam erőre, talán ezt mégsem kellett volna. Mielőtt bármit is mondhatna, vagy tehetne felkapom a nyúlpapucsom, és futni kezdek egészen a szobámig.
~*~
Tuc-tuc, düb-düb, tuc-tuc…
Mi a fene ez a hatalmas zaj az éjszaka közepén? Álmosan pislogok laposakat, és látom, hogy már lassan éjfél, sőt pár perc múlva azon is túl lesz a mutató. Tompa fejjel próbálom beazonosítani a zajt, majd ahogy akaratlanul is tisztul fejem, rájövök, hogy ez zene… akar lenni. Vagy valami ilyesmi.
Ó Kami-sama mondd, hogy nem megint Yamato csinálja a hülyeséget. Felülök az ágyon, és megdörzsölöm szemecskéimet. Egy póló és egy rövidnadrág van rajtam pizsama gyanánt, és megigazítom magamon, majd az ágyához lépek és csalódottan felsóhajtok. Nincs itt… Ezt nem hiszem el. Miért kell neki szinte mindig kihasználni a hétvégét? Ilyenkor csak egy felügyelő van, vagy annyi sem, és azt folyton kijátssza. Bedugom papucsomba lábaimat, és kitotyogok a szobából, de most a folyosó másik végéről szól a hang. Furcsa, nem az ottani szobákban szoktak szórakozni, mert az közel van a felügyelőihez. Lehet hogy tényleg senki nem maradt itt a hétvégére? Pedig pénteken még legalább egy valaki szokott még lenni, furcsa.
Lassan közelítek, figyelek és hallgatózok, és egyre gyanúsabbá válik a hang, egyre tisztábban hallom. Mikor végre megtalálom a hang forrását, teljesen ledöbbenve állok meg az ajtó előtt. Ez nem lehet. A felügyelői szobában van banzáj? Na nem…
Bekopogok, hogy megbizonyosodjak róla, közben fejemben pörögnek a mesék, hogy vajon mit mondjak, ha kijön valaki, de semmi reakció. Újra kopogok, de megint nincs válasz, csak felerősödik a hang, változik a zene. Mi a fene van már? Kopogásom dörömböléssé válik.
- Yamato! Gyere ki! – már unom, hogy mindig nekem kell visszafogni, ráadásul órákig kell győzködnöm ilyenkor, mert sosem hallgat rám. Sokkal határozottabbnak kéne lennem, ami szinte lehetetlen.
Hirtelen kinyílik az ajtó, sötét van, fények villognak, dübörög a zene, és Yamato egy pohárral a kezében vigyorog.
- Felkeltél Kawics? Bocs… - böffent egyet, és a lelassult beszédétől csak még jobban kipattannak szemeim.
- Te… részeg vagy? Hol találtál alkoholt? – rivallok rá – Még kiskorú vagy, honnan szedted? – a pohár felé nyúlnék, hogy kidobjam, de elhúzza kezét.
- Nana, ez az enyém! Hehe… - hirtelen beránt, és becsapja az ajtót.
- Yamato! – hiába kiabálok, már nem is hall, sőt észre sem vesz, de nem csak a zene az oka. Bahh… nem hiszem el. Ki kell jutnom innen.
Megfordulok, és a kilincsre fonom a kezem, de mikor nyitnám az ajtót egy kéz csattan rajta erősen, és visszacsapja az ajtót. Nyelek egyet, mikor a hátamhoz simul valaki, és a fülemhez hajol, még meg is rezzenek.
- Nocsak, nocsak. – Ez a hang… nem lehet… már megint? Újra csak nyelek egyet, de a gombócka csak nem tűnik el. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, és nem merek hátra nézni, de ahogy kifújja arcom mellett a füstöt, megbizonyosodom róla, hogy ez tényleg Ő. Jaj nekem…
- Nem is tudtam, hogy szeretsz bulizni, Kawasuo-kun – miért ejti ilyen lágyan a nevem? Mh…
- Én nem, én csak…
- Nem kell visszafogni magad – vág szavamba, majd vállamra támasztva állát, újat szív a cigijéből. Fuj… Ki kell valahogy jutnom innen… végem van, mint a botnak, ha itt maradok. De miért nem zavar, hogy nekem támaszkodik? Vagy hogy a másik keze a hasamon játszik?
Másik keze a hasamon játszik? Kikerekedett szemekkel döbbenek le, és még nyikkanni sem tudok. Mit csinál ez? Szégyenemben mindjárt leég az arcom. Segítség!
