A csillagok olyan szépen ragyognak, akaratlanul is mosolyt csalnak arcomra. Meglepetten nézek apámra és húgomra, akik visszajönnek. Vajon miért?

• Gyerünk apa. Hallani akarom. - húgom felnézve apura kérleli. Mirõl lehet szó?

• Sajnálom. - halkan mondja, ennek ellenére tisztán hallom. De Savanna ennyivel nem elégszik meg. Kissé túl szigorú apánkkal. - Ne haragudj, hogy felpofoztalak fiam.

• Semmi baj. Jogosan kaptam, hiszen nem szóltam nektek. - végül is ez így van. Ha szólok nem kapok pofont, ami lényegében csak a büszkeségemnek ártott.

Apa magunkra hagy. Ahogy sétál vissza õt figyelem. Húgommal beszélgetek, és a csillagokat nézem továbbra is. Szeretem az ilyen nyugodt pillanatokat.

~*~

A két nap hihetetlen gyorsasággal telik el. A mai napon végre otthon lehetek, így minden erõmmel a munkára kell koncentrálnom. Bár jól tudom, a fõnököm le fog szidni, amit meg is érdemelnék. A kocsiban ülünk. Apa vezet, anya mellette ül. Húgom és én pedig hátul, persze ölemben az õ lábai vannak, ami egy cseppet sem zavar.

• Mit szólnátok, ha legközelebb inkább tenger partra mennénk, ahol esélye nincs, hogy valaki lábát szegje az elsõ napon? - apám kérdésére rá nézek, bár csak a hátával találkozom. Eddig az ablakon bámultam kifelé.

• De még toljuk el azt a kirándulást, mert Savanna-nak fel kell épülnie meg a munkámat nekem is le kell adnom. - talán már menekülök az együtt töltött percektõl, de jelenleg semmi kedvem ilyenekhez.

• Ha Savanna nem épül fel annál jobb, legalább tuti nem csinál semmi marhaságot és nem a kórházba kötünk ki. - erre csak egy halovány mosolyt húzok számra.

• Ha nélkülem akarsz menni inkább, mond azt. Menjetek ketten anyuval mi meg Touya-val otthon maradunk.

• Nem is olyan rossz ötlet. - vagy talán mégis. - Nos, szívem mit szólsz hozzá?

• Nem most kéne Savanna-t egyedül hagynunk, hiszen mozogni alig tud. - ezzel én is egyet értek, de talán döntsék el õk.

• Leköltözök addig a nappaliba és mankóval tudok mászkálni még lent is.

• Arról nem is beszélve, hogy én is otthon leszek. - szólok közbe. Talán tényleg jó lenne kettejüknek, ha mi nem zavarnánk meg õket. Úgyis rég voltak kettesben. Egyik kezem Savanna térdén pihen, amit észrevétlenül simogatok.

• Biztos ellesztek ketten?

• Igen biztos. - húgom bólint egyet. Anya visszafordul és az utat nézi csendben, ahogy én is.

A ház elõtt áll meg apa, a motort leállítja. Kiszállok az autóból és elindulok befelé, de húgom megállít, mielõtt a lépcsõhöz érnék.

• Touya segítesz felmenni? - erre mégsem mondhatok nemet.

• Persze. Gyere. - átkarolom derekát, õ pedig nyakamnál fogva kapaszkodik belém. Egészen a szobájáig kísérem. - Mit szeretnél csinálni? - kérdezem tõle.

• Lefürdeni, de azt megoldom egyedül. Utána meg pihenni.

• Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan és bátran. - szívesen segítek, ha szükséges, de ennél többet nem akarok tenni.

• Rendben. Menjél, pihenjél te is. - erre magára is hagyom. A szobámba megyek, ahol rögtön a gépemhez ülök. Bekapcsolom és addig átnézem az eddigi anyagokat. Amint minden betölt észreveszem, hogy van pár e-mail, ami rám vár. Megnézem õket, majd kikapcsolom gépemet és lekapcsolom a villanyt is. Befekszem ágyamba és hamar elalszom.

~*~

Anyuék hamar eldöntötték, hogy elmennek kettesben a tengerpartra. Bár anya aggódik, de õ már csak ilyen. Nehezen indulnak el, de ahogy beülnek a kocsiba apa gyorsan hajt el. Egy ideig még a semmibe meredek. Kettesben maradok a húgommal, de ebben nincs semmi rossz. Vagyis csupán annyi, hogy nem hinném, hogy visszafogom magam a közelében.

Lassan dél lesz. A szobámban ülök, de a hasam korgása miatt elindulok a konyhába. Húgom is épp arra tart.

• Hova mész Savanna? - kérdezem tõle, de úgyis tudom a válaszát.

• Fõzni. - válasza után elindulna a konyhába, de elé állok.

• Neked inkább pihenned kéne nem pedig fõzõcskézned. - mélyen a szemeibe nézek.

• Rendben, majd fogok pihenni is, de a konyha a nõk területe. - egy puszit ad arcomra és a konyhába megy. Sóhajtok egyet. Ezt a puszit nem kellett volna adnia, de felesleges ezen rágódni. Belépek a konyhába és azonnal elkapom húgomat, aki elesni készül.

• Hohó. Ne olyan hevesen. - mondom, közben magamhoz húzom. Bevallom ez nem kicsit esik jól.

• Köszönöm.

• Most már tényleg pihenj le. Nem akarom, hogy nagyobb bajon lenne, mert anyuék kiakadnának. - remélem hallgat rám és nem makacskodik.

• Rendben. - kezeibe adom mankóit és az elõszobában lévõ kanapéig kísérem.

Segítek neki elfeküdni. Leguggolok hozzá és arcát simogatom, amire szemeit lehunyja és belesimítja kezembe. Azt hiszem most nem tudom visszafogni magam. Utálom magam, de az álmok és a csók gondolata megõrjít. Közel hajolok ajkaihoz, amik úgy csalogatnak, mint a méz és hirtelen tapadok rájuk. Lágyan csókolom és puha ajkai egyszerûen megbolondítanak. Viszonozza, ami meglep. Eltávolodnék tõle, de arcomat megfogva nem engedi. Teljesen belefeledkezem a csókba, így amit már észreveszek az az, hogy nyakamnál ölel magához és hajamba túr. Ha ez így megy tovább, már nem tudok megállni. Gyorsan válok el tõle és felállok. Nem szólok semmit csupán fel megyek szobámba. Bezárom az ajtót és az ágyamra ülök. Leveszem szemüvegemet és kezeimbe temetem arcomat. Egy idióta vagyok. Nem tehetek ilyet a saját húgommal. Egy mély sóhajtás kényszerül ki belõlem. A gépemhez ülök, amit bekapcsolok, amint betölt a munkámmal foglalkozom. Egy telefon szakít félbe. Felveszem, de Savanna jut eszembe. Akkora egy hülye vagyok! Egyedül hagyom, holott nekem kéne vigyáznom rá. A telefont leteszem, most nem igazán érdekel, hogy ki keres. Lesz még idõm visszahívni, akárki is volt. Lemegyek, a kanapé mögött állok meg. A tévét nézi. Hátulról ölelem meg kissé, amire meglepõdik. Egy puszit adok homlokára.

• Az elõbbi dolgot felejtsük el! - mondom komolyan. - A húgom vagy és nem akarok másként tekinteni rád!

• De szeretsz! - elengedem õt. Most veszem csak észre, hogy a szemüvegem nincs rajtam. Kissé homályosan látok, de most nem ez az, ami zavar. Savanna kérdése, mit mondjak erre?

• Igen, szeretlek, de mint húgomat! - adok konkrét választ. De miért érzem azt, hogy ez nem igaz? Már éppen mondanék valamit, de egy kopogás szakít félbe. Az ajtóhoz lépek, amint kinyitom meglepõdöm. Titkárnõm áll velem szemben. Beinvitálom. A konyhába megyünk, megkínálom egy kávéval, de nem kér semmit.

• Remélem nem baj, hogy eljöttem! - enyhén piruló arccal néz rám. Valami itt nekem nem igazán esik le, legalábbis úgy érzem. - Láttam a húgodat. Mi történt vele?

• Csak egy baleset, most lábadozik. Egyébként nem baj, hogy eljöttél. Csak meglepõdtem. - halkan elneveti magát és közelebb lép. Lassan közelíti ajkait, bár a szemüvegem még mindig a szobámban pihen. Egy krágokásra szinte elugrik tõlem. Még szerencse. Az ajtóban álló húgomra nézünk. Most igazán hálás vagyok neki.

• Bocsánat! Azt hiszem, jobb ha megyek. - mondja titkárnõm és már csak az ajtó záródását hallom. Savanna még mindig az ajtónál áll. Mintha mérges lenne, de nem adtam rá okot.

• Miért nem pihensz? - kérdezem tõle megrovóan, amire csak morog egy pár sort. Olyan aranyos mikor morcos, ezen elkuncogom magam, erre csak sértõdötten néz rám. Ha tudná, hogy min jár most az eszem. De nem... olyat nem tehetek! Mégis, mintha testem magától mûködne. Lassan lépek elé. Egy puszit nyomok homlokára, majd szenvedélyes csókot váltok vele. A szívem õrülten dübörög. Tiltakoznék ez ellen, de nem megy. Fel kéne adnom talán? Testem azonnal reagál, legalábbis azon részem, amit takargatnom kell. El válok húgomtól, a karjaimba veszem és a szobámba viszem. Óvatosan teszem ágyamra, kissé fölé térdelek és a nyakába csókolok. Az agyam mindeközben vészesen tiltakozik. Gyûlölni fogom magam. Most kéne leállnom, amíg van bennem annyi erõ. Mélyen a szemeibe nézek, bár nem látom tisztán, de mintha vörös lenne az arca. - Sajnálom! Ezt talán most kéne abbahagynunk. Nem akarok ártani neked!

• Nem ártanál! Tudom, hogy akarod, ahogy én is! - egy pillanatra becsukom szemeimet. Miért kell makacskodnia? A fenébe...

• Ne haragudj! - suttogom halkan és mohón tapadok ajkaira. Talán tényleg gyûlölni fogom magam, de akarom ezt a lányt. Azt hiszem... feladom...

Ajkairól nyakára veszem az irányt, halkan sóhajtozik tettemtõl, ezzel csak jobban felhúz. Most valahogy úgy érzem, mintha nem én irányítanám a saját testem. Bár ez eléggé otrombán hangzik, de innen már nincs visszaút. Egyik mellét simogatom, ruháját feltolom és számba veszem, majd nyelvemmel kényeztetem. Úgy érzem megõrülök, de mindez nem érdekel, most csak õt akarom. Ismét csókot váltok vele, közben kezemet ágyékára csúsztatom és simogatom. Párszor belenyög csókunkba, amire az én testem csak még jobban reagál. Elengedem és el távolodom tõle. A fürdõbe megyek, ahol próbálom magam lenyugtatni. Igen, akarnám õt, de nem lehet, hiszen a testvéremrõl van szó. A langyos víz igazán jól esik a forró testemnek. Érzem, hogy lassan lehiggadok. És most pont erre van szükségem. Elzárom a csapot, a törölközõt magamra tekerem és a szobámba megyek. Az elsõ amit felveszek az a szemüvegem. Nem nézek húgomra, de tudom, hogy õ nem veszi le rólam a tekintetét. Ez kissé zavarba ejtõ, hiszen nincs rajtam semmi. Egy fehér inget kiveszek a szekrényembõl, majd egy fekete nadrágot is. Vissza megyek a fürdõbe, ahol felöltözöm. A törölközõt a szárítóra teszem és húgomhoz megyek. Leülök asztalomhoz. Nem kissé van bûntudatom, de elég ha csak én küszködök ezzel.

• Az elõbbiért... bocsáss meg! - mondom ki hirtelen. - Felejtsük el!

• Rendben! - egy halk sóhajtást hallok felõle. Fél szemmel nézek rá. Megigazítja magán a ruhát, közben felül. Azonnal a gépemre nézek, amiben magammal találkozom. Most igazán rossz a hangulatom, pedig idõben állítottam le magam. De mégis... megérintettem.

• Bizonyára már éhes vagy. - mondom a semmibe meredve. - Maradj itt, amíg a konyhában vagyok. Majd leviszlek, ha készen leszek. - csak bólint egyet.

Lesétálok a konyhába és gyorsan összedobok valami egyszerût, amire én is képes vagyok. Hamar sikerül egy húsos rizst készítenem, amibõl 2 tányérra szedek és villát teszek a tányérok mellé. Felmegyek a húgomért. Amint kinyitom az ajtót, észreveszem, hogy alszik. Csak egy halovány mosolyt engedek meg arcomon. Bezárom az ajtót és visszamegyek a konyhába. Leülök az asztalhoz és megeszem, amit készítettem. Mikor végzek a mosogatóba helyezem, persze azonnal el is mosom. Miután ezzel is végzek a naptárra vetem tekintetemet. Még csak szombat van. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz a holnapi napon. Mindenesetre, remélem, hogy gyorsan el telik majd. És, hogy én is türtõztetem magam.

Ellököm magam húgom ajtajától és szobámba kullogok. Ágyamra dõlök és a plafont bámulom. Nem mintha ott láthatnám azt, hogy mitõl felejtsem el az ostoba álmomat. Legjobb lesz, ha elfelejtem. A fal felé fordulok és behunyom szemeimet. Nem alszom el egy percre sem, csupán élvezem a csöndet. Gépem jelzésére asztalom felé fordulok. Üzenetem jött. Most valahogy nem érdekel, majd holnap megnézem. Ahogy vissza fordulok a falhoz eszembe jut, hogy talán durva voltam húgommal. Nem érdemli meg ezt a bánásmódot. Ha lehetõségem adódik rá, bocsánatot kérek tõle.

A vacsora alatt nem beszélhetek vele, nem jött le. Talán ennyire megsértettem volna? De hiszen nem mondtam semmi sértõ, vagy bántó dolgot. Mindenesetre mindent elfogyasztok, ami a tányéromon található. Egy köszönömmel hagyom õket magukra és egyenesen a fürdõbe megyek. A víz hõmérséklete nagyon kellemes. Talán ez hiányzott nekem. Nem sokáig töltöm itt az idõmet. A kádból kilépve megtörölközöm és szobámban felveszem a pizsamámat. Amint az ágyamba fekszem, azonnal elnyom az álom.

~*~

Egy újabb reggel, az órám idegesítõ csörgése kelt fel. Nagy nehezen kimászok ágyamból és ruháimat magamra kapom. A szokásos fehér inget és fekete nadrágot veszem fel. A konyhában leülök az asztalhoz és nekiállok reggelizni. Savanna is megjelenik, ennek kifejezetten örülök. Bár az meglep, hogy távolabb ül. Olyan messze van most…

• Gyere úgy döntöttünk apátokkal, hogy elmegyünk a hétvégén egy családi kirándulásra. – kirándulás? Miért pont most?

• Anya nekem dolgoznom kell, hiszen a jövõhéten fogják kiadni az újságomat. – és amúgy sincs kedvem kirándulni.

• Nem baj. Egy hétvégét el tudsz tölteni a családoddal, meg amúgy is neked mindig lenne valami kifogásod, hogy nem akarsz jönni, szóval mindketten vegyétek kötelezõnek. – apa határozottságára mégsem mondhatok nemet. Nem félek tõle, csupán tisztelem annyira, hogy beleegyezem abba, amit ajánl.

• Rendben! – tisztelem, de ez nem jelenti azt, hogy örömmel megyek bele a dolgaiba. Húgom hirtelen áll fel az asztaltól, így gyorsan megállítom. – Ma is elvigyelek?

• Nem! – ez eléggé váratlanul jön. Most biztosan utál. Nem folytatom a reggelimet. Órámra nézek, majd a húgomra, aki készen áll arra, hogy indulhasson.

• Elmentem a suliba, majd egyszer jövök.

• Elviszlek szívesen. – meglepetten nézek rá, hiszen a kijelentése olyan furcsa. Valamiért kezdek aggódni.

• Miért akarsz elvinni egy olyan családtagot, aki csak befurakszik az életedbe, közéd és anyu közé. – értetlenül fogom fel húgom mondatait. Ennyire rosszul érezné magát? Egy mély sóhajtással megyek kocsimhoz. Egész út alatt és még a munkám közben is Savanna mondata járt a fejemben. Komolyan el kellene beszélgetnem vele.

~*~

Észbe sem kapok és itt a hétvége. Az eddigi napok olyan szürkék voltak. A húgomat alig láthattam. Rosszul érzem magam. Sõt, úgy érzem, mintha olyan dolgot tettem volna, amivel komolyan megsértettem õt. Nem állt szándékomban. Csupán annyi a bûnöm, hogy nem akarok kegyetlen dolgokat tenni vele. Ebben nincs semmi rossz. A kocsiban ülve nem is szólunk egymáshoz, talán jobb ez így. Vagy én már nem is tudom, hogy mi lenne a helyes.

Amint apa megáll kinézek az ablakon. Eddig a gondolataimba mélyedtem. Komoly bûntudatom van. És ez csak egyre rosszabb lesz. Kiszállva a kocsiból nézek igazán körbe. Egy hegyvidéki ház. Így nem tudok a munkámra koncentrálni. Azt hiszem, a fõnököm eléggé dühös lesz. Szemüvegemet feltolom és szüleimet követve lépek be a házba. Nem olyan nagy, négy embernek ez pont megfelelõ. Két hálószoba van, egy fürdõszoba és nappali az alsó része.

• Akkor fent vannak a hálók, mi az egyikbe apátokkal, míg ti ketten a másik szobában fogtok aludni.

• Én itt alszok a nappaliba. – anya jókedve hamar a semmibe lesz. Hát ennyire nem akar velem egy levegõt szívni?

• Savanna ne kezd. – apa hangján hallatszik, hogy dühe felszínnek indul. Ebbõl még komoly vita lehet.

• Nem kezdek semmit. Ide lent alszok és kész. Meghagyom mindenkinek a teret és nem leszek sehova sem betolakodó. – erre a válaszra nem csak én fagyok meg. Apáék döbbent arca kissé feldühített. Gyors léptekkel követem a távozni készülõ húgomat.

• Savanna. – szólok utána, de mintha nem is hallaná. – Savanna állj már meg. – végre utolérem õt és vállánál fogva állítom meg.

• Mégis miért? Menj vissza anyához. Nem akarom elvenni tõled, menj csak vissza hozzá nyugodtan. Most már csak a tiéd.

• Ne légy már ennyire makacs Savanna.

Kezét megfogom, de õ kirángatja és már csak azt veszem észre, hogy zuhanni kezd. Egy pillanatra mintha villám csapott volna meg, meg sem bírtam mozdulni. Gyorsan nézek le húgomra, aki szenved és ráadásul komolyan vérzik. Úgy érzem magam, mint aki teljes energiát kapott. A leghangosabban kiáltok szüleimnek, akik kijönnek. Mikor meglátják húgomat anyám sírni kezd. Apa azonnal a mentõket hívja. Anyámhoz lépek és hátát simogatva nyugtatom. Aggódnom kellene, de most a düh jobban uralkodik rajtam.

A mentõsök hamar kiérnek és Savanna-t a kocsiba helyezik. Anyám és apám a mentõsökkel mennek. Miután elindulnak kocsimba ülök és követem õket. Egy ideig azon töprengek, hogy miért viselkedett így. Valahogy gondoltam, hogy makacs, de ez már túlzás. Néhány perc múlva leállítom autómat és a kórház épületébe lépek, ahogy szüleim is. Húgomat az intenzívre tolják. Nekünk várnunk kell.

~*~

Körülbelül egy óra telt el… talán. Szerencsénk volt, ugyanis azonnali mûtétet kapott. A várakozóban ülünk. Apám anyámat nyugtatja. Látszik rajtuk, hogy eléggé kiakadtak és aggódnak. Nem mintha én nem éreznék ugyanígy, viszont húgom makacssága most túl tett mindenen. Amint lehetõségem adódik azonnal bemegyek hozzá és beszélek vele.

• Elnézést! Önök Savanna családja? – az orvos komor tekintettel néz végig rajtunk. Apám bólint egyet. – Egy ember bemehet hozzá. Egyébként a mûtét sikeres volt. Pár hét kell neki és fel gyógyulhat.

• Ha nem gond, én akarok bemenni hozzá! – felállok és komoly tekintettel nézek szüleimre, akik belemennek. Az orvost követve belépek a terembe, ahol õ fekszik. Nem néz rám, az ablakon bámul kifelé. – Remélem, hogy most boldog vagy! A szüleink aggódnak, anyát még meg is sirattad. Mindez a makacsságod miatt!

• De legalább anya csak a tiéd! – hirtelen felindulásból vágom pofon. Arcát fogja, amin egyre jobban látszik az ütésem nyoma.

• Most már elég legyen! - nem szokásom a kiabálás, most mégis ezt teszem. Miért nem fogja fel, hogy õ is a család része. Nem vagyok különb nála. – Én inkább megyek.

Köszönés nélkül lépek ki a kórterembõl és megyek vissza szüleimhez. Kíváncsian néznek rám, amire egy-egy puszival reagálok és elmegyek. Beülök kocsimba, amit be is indítok és elindulok valamerre. Nem ismerem a környéket, így könnyen tévedek el. Egy erdõ úton állok meg. Kiszállva kocsimból körbenézek. Közeledõ autó hangjára leszek figyelmes, így behajolok autómba és dudálni kezdek. Egy fekete autó áll meg velem szemben és meglepetésemre a fõnököm száll ki. Meglepetten nézek rá, amire õ csak egy halovány mosollyal reagál.

• Nahát, csak nem eltévedt? – elszégyellve bólintok. – Segítek vissza találni.

• Köszönöm! – mindketten a saját kocsinkba ülünk vissza és egészen a jelenlegi házunkhoz vezet el. Igazán hálás vagyok neki. Legalább négyszer köszönöm meg. Hamar elsiet, nem is kérdezett meg, hogy miért is vagyok itt. Nem baj. Így nem kapok semmiféle büntetést. A házba lépek és szobámba megyek fel. Egész hangulatos, ráadásul egy nagy ágy van bent. Sóhajtás hagyja el ajkamat. Lefekszem és elég hamar nyom el az álom.

Szemeim gyorsan pattanak ki. Homlokomat megtörölve veszem észre, hogy folyik rólam a víz. Felülök és sóhajtok egy párat. Már megint az az álom, viszont most még rosszabb volt a helyzet. Nadrágomra nézek, úgy látszik nem csak az álom volt a rossz.

• A francba… – felkelek az ágyból és lemegyek a nappaliba. Anyuék még nincsenek itt. Biztosan a kórházban éjszakáznak. Talán be kellene mennem?

Nem sokáig hezitálok dolgokon, a kocsimban ülök és a kórház elõtti parkolóban állok. Azon morfondírozom, hogy kiszálljak, vagy inkább maradjak. De mégis, látni akarom. Kiszállok, autómat becsukom és belépek a nagy épületbe. Este van már, így nincsenek sokan. Meg sem állok húgom terméig. Kopogás nélkül nyitok be. Anyuék alszanak. Minden bizonnyal belefáradtak az aggodalomba, amit nem csodálnék. Húgom rám pillant, de semmi érzelem nem látszódik arcán. Hozzálépve ölelem magamhoz. Tudom, hogy minden apró dologtól az álmom jut eszembe, de most ez nem érdekel. A lényeg az, hogy a mûtét sikerült.

• Aggódtam érted! – egy puszit nyomok homlokára. – Örülök, hogy sikerült a mûtét! – kezeit hátamra teszi, így jobban magához húz. Mellei úgy szorulnak mellkasomhoz, mintha menedéket keresnének ott. Egy kicsit eltávolodom tõle, hisz ezzel csak gondot okoz.

• Ne haragudj!

• Inkább te ne haragudj! Az a pofon túl erõs lehetett. Dühös voltam, de nem akarlak bántani! Ami pedig anyut illeti, nem az én tulajdonom. Õ ugyanúgy hozzád tartozik, ahogy hozzám is. Ezt ne felejtsd el! – egy újabb puszit nyomok homlokára. Arcát lágyan megsimogatom, ahol megütöttem és ismét magamhoz ölelem. Sosem voltam még nõvel, de most úgy érzem, hogy szükségem lenne egy kellemes éjszakára.

• Nem régen aludtak el. – szüleinkre nézünk, egy mosoly húzódik meg ajkamon. Húgomra nézek. Ekkor veszem észre, hogy egy tolószék van az ágya mellett.

• Lenne kedved megnézni a csillagokat? – a saját kérdésem még engem is meglep, de Savanna mosolyogva egyezik bele. Segítek neki beülni, hiszen a lába gipszelve van. Amint elhelyezkedik elindulok vele. A liftbe lépek és a földszintre megyünk. Ott kitolom egészen a bejáraton kívülre. Egy padhoz igyekszem, a pad mellé helyezem a tolószéket és pedig leülök. – Remélem tetszik! – mutatok a csillagos égre. Savanna-ra nézek, aki felfelé bámul. Nem tehetek róla, de az álmomban történtek teljesen megbolondítanak. Gyûlölnöm kellene magam, hiszen ez azt jelentheti, hogy kívánom a saját húgomat. Bûn még akkor is, ha csak féltestvérek vagyunk. Lassan hajolok közelebb hozzá, állát gyengéden fogom meg és arcát felém fordítom. Egy lélegzet vételnyire vagyok édes ajkaitól, ekkor kapok észbe és távolodom el tõle. Én majdnem… megcsókoltam… Idióta vagyok! – Savanna... az elõbbiért bocsánat! Talán tudod, hogy nem volt még senkim, így fogalmam sincs, hogy hogyan kell egy nõvel bánni. Ahogy veled viselkedtem, az nem volt szép, de ennek meg van az oka is.

Felállok és szembe fordulok húgommal, aki kíváncsi szemekkel mered rám. Nem szólok semmit csak õt nézem. Talán nem csoda, hogy vele álmodom, tökéletes alakja van. De mégsem gondolhatok rá nõként. Fejemet kissé lehajtom, szemüvegemet feljebb tolom. Nem nagyon bírok õszintén a szemeibe nézni. Visszanézve rá beszédre nyitom számat, de apám egy pofonnal szakít félbe. Szemüvegem az ütés következtében a földön landol. Kerek szemekkel meredek rá mérges tekintetû apámra. Jogosan mérges, hiszen szó nélkül hoztam ki húgomat és egyben az õ lányát. Rosszat tettem, de talán még rosszabb lett volna, amit mondani akartam Savanna-nak. Legalább megállított ebben. Lehajolok látóeszközömért és már csak azt látom, hogy apám húgommal eltûnik a kórház folyosóján. Utánuk mehetnék, de értelmét nem látom ennek. Visszaülök a padra és a csillagokra nézek.

• Úgy megcsókoltalak volna... – csupán ezt akartam mondani. De jobb is így! Nem követek el semmiféle meggondolatlan dolgot, vagy bûnt. Nem fogom emészteni magam emiatt. Nem vagyok hibás egy álom miatt. De az is lehet, hogy csak ezzel nyugtatom magam. Emiatt egy mosolyt engedek el. Igen... nem vagyok hibás!

Zihálva kelek fel, sóhajtok még párat és nyelek is egyet. Borzalmas álmom volt. Húgommal tettem olyan dolgokat, amiket sosem tennék meg.Homlokomat megtörlöm és kikecmergek ágyamból. Rögtön a fürdõbe megyek. Megmosakszom és visszatérek szobámba. Ágyamra leülök és gondolataimba mélyedek. Hogy álmodhattam ilyen szörnyûséget? Sosem fektetném meg a saját húgomat, mégha csak a féltestvérem is. Mégis most olyan élénken él bennem minden mozdulat, mintha valóságos lett volna az egész. Kezembe temetem arcom, majd felsóhajtok. Jobb lesz, ha ezt elfelejtem. Ablakomhoz sétálok, amit kinyitok és kinézek rajta. Lassan fel kel a nap, ideje lenne készülõdnöm. Gyors léptekkel indulok ajtóm felé, de hírtelen botlok Savanna-ba, így a földön kötünk ki. Feltérdelek, hiszen nem akarom összenyomni. Ahogy ránézek rögtön az álmomban történtek jutnak eszembe. Gyorsan lemászom róla és felsegítem õt is.
               - Ne haragudj! - rögtön bocsánatot kérek. De nem is tettem semmi rosszat! Mi bajom van már? - Egyébként miért jöttél? - szemüvegemet felvéve nézek szemeibe, amit meg is bánok így elfordítom arcomat. Ez nem lesz jó! Nagyon nem!
              - Csak arra gondoltam, hogy elvihetnél ma is! - nos, ha csak ennyi a kérése azt lehet teljesíteni.
              - Rendben! - elmegyek mellette és kilépek az ajtón. A konyhába megyek, anya tevékenykedik a konyhában. Kíváncsi lennék, hogy mit szólna az álmomhoz. Nyílván elborzadna, talán magamban kellene tartanom. Igen... ez a legjobb megoldás! Reggeli közben Savanna is megérkezik. Alíg eszik pár falatot, de nem foglalkozhatok minden percemben vele. A mai munkám amúgyis nehéz lesz, hiszen a mai nap szerkesztjük meg a magazin teljes arculatát. A következõ héten adjuk ki az újságosoknak, illetve néhány nagyobb könyvtárnak. Emiatt mindig izgatott leszek, hiszen a magazin java részét én magam szerkesztem, különösen a címlapot.
              - Mehetünk? - húgom vállamra tett kezei meglepnek, amit le is söprök magamról. Ne haragudj!
              - Igen! - puszi nélkül hagyom hátra szüleinket és szállok be kocsimba. Az az álom nem hagy békén. Kezd kicsit felmenni bennem az ideg. Talán meg is látszik, egész út alatt nem beszélünk. Az, hogy itt van mellettem kikészít, szinte õrjítõ. Jobb lesz, ha vissza fogom magam, mielõtt olyan dolgot tennék, amivel megbántom. Nem bántanám õt, így ami az álmomban történt csak egy ostoba illúzió.
              - Itt vagyunk, megállhatsz! - leállítom a motort és húgomra tekintek. Egy bíztató mosolyt engedek el, szemüvegemet feljebb tolom.
              - Figyelj oda az órákon és vigyázz magadra! - mondom komolyan, de mégis mosolygok.Hírtelen közelebb hajol és egy puszit ad arcomra. Erõsen megszorítom vállait és mégközelebb húzom magamhoz. Érzem, hogy megijed tettem miatt, de valamiért nem bírom leállítani magam. Tisztán érzem nemi szervem aktív állapotba került, gyorsan engedem el húgomat, aki kiszáll a kocsimból. Köszönés nélkül hajtok el. Munkahelyemre érve rögtön irodámba megyek és székemre ülök. Még szerencse, hogy volt annyi akarat erõm, hogy meg ne csókoljam. Titkárnõm lép be és leül velem szemben. Ahogy ránézek furcsa dolgot veszek észre. Ma valahogy másképpen néz ki, mint szokott. Igazán csinos, vagy inkább vonzó.
              - Nemsokára összeülünk, hogy megbeszéljük a magazin kinézetét, addig arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk! - nem válaszolok, csak bólintok. Furcsa, de most csak Savanna jár a fejemben. Beszélgetésünkbõl nem lett semmi. Fõnököm szavai éppen elérnek tudatomig. Az ülés még csak most kezdõdött, de mindenhova figyelek csak az õ szavaira nem. Kíváncsi vagyok, hogy mikor térek észhez.
~*~

A kocsit leállítom, de még nem szállok ki. Sóhajtok egyet, kulcsomat a zsebembe csúsztatom és szemeimet becsukom. Szemüvegemet leveszem, az ülésnek dõlök és egy pillanatra élvezem a csendet. Egy kopogás zavarja meg nyugodt perceimet. Szemeimet kinyitva nézek az illetõre. Savanna az, az ajtót kinyitom és kiszállok. Szemüveg nélkül nem látok olyan jól, így visszanyúlok érte és felveszem. Húgomra tekintek.
               - Gondolom segítség kell! - hamar észreveszem hangomon, hogy mogorva hangstílusban beszélek. Nem szándékosan teszem, de az álmom még mindig a fejemben motoszkál.
               - Igen! - mindketten egyenesen a szobájába megyünk. Az ágyára ülök, füzetét a kezembe nyomja. Lehetõleg úgy veszem el tõle, hogy kezem ne érintse az övét. Alaposan átnézem a feladatot, a füzetet az asztalára teszem, szemüvegemet feltolom és ránézek.
               - Ez nagyon hasonló a tegnapi feladathoz, az majd segíteni fog. Nekem most dolgom van! - szobájából kilépve bezárom ajtaját és egy sóhajtással neki dõlök. Jobb lesz, ha pihenek egyet...

Egy kávézóban ülök titkárnõmmel. Meghívott, így elfogadtam és most itt vagyok. Gyümölcs teát rendelek, amit régen ittam már. Titkárnõm zöld teát kér, ami igazán különlegesnek mondható ezen a helyen. Legközelebb megkóstolom majd. Kihozzánk elénk a rendelésünket, amit megköszönök. Titkárnõmre nézek.
          - Remélem nem baj, hogy meghívtalak ide! - kissé megrázom a fejem, amire elmosolyodik. - Ma már úgysincs semmi dolgunk, így ráérünk. Ráadásul egyikünknek sincs párja, így nem kell amiatt aggódnunk, hogy féltékenykednének ránk.
          - Igen ez igaz! - nem bánnám, ha lenne valaki, aki öleléssel fogadna amint hazaérek. De ez csak hiú álom marad számomra. - Ne haragudj de azt hiszem, hogy én haza megyek! - felállok és kissé meghajolok, majd gyorsan kilépek a kávézóból. Nem is tudom, hogy miért rohanok el, de semmi kedvem arról beszélni, hogy miért nincs párom. Beülök kocsimba, amit beindítok és meg sem állok hazáig. Negyed óra csupán az út hazafelé. A motort leállítva szállok ki kocsimból. Belépek házunkba, ahol anyám fogad. Puszit adok arcára, amit viszonoz kissé meg is ölel, majd elenged. Mindig így köszön, ha itthon vagyok, már teljesen hozzászoktam. Hiányozna is. Felkullogok szobámba, Savanna ajtaja elõtt megállok. Bekopogok és benyitok hozzá. A szobája teljesen üres, ablakához lépek, amit kinyitok, hogy némi levegõ jusson be.
          - Te mit keresel itt? - hátra pillantok húgomra, aki morcosan néz rám. Felé fordulva indulok ki, úgy látszik, hogy zavarok. Elmegyek mellette, amikor megállít. - Tudnál segíteni?
         - Persze! - bólintok és helyet foglalok asztalánál. Elkérem füzetét, amiben komoly számítások vannak, ezt el is lehet várni egy egyetemtõl. Magamban párszor átszámítom a dolgokat, hiszen nem akarok hülyeséget mondani neki. Egy ceruzát veszek el az asztaltól és írni kezdek a füzetébe. Természetesen a helyes megoldást írom le neki, így már csak annyi dolga lesz, hogy megérti. - Tessék, ennyi lenne! - át nyújtom a füzetet, amit azonnal kitép a kezembõl.
          - Köszönöm! - felállok és a saját szobámba megyek. Leöltözöm otthoni ruhámba és leülök a gépemhez. Bekapcsolom, amíg betölt elõveszek egy füzetet, amibe képeket ragasztottam és verseket írtam. Csak lapozgatom és olvasok, általában unalomüzésképp csinálom ezt. Gépemre nézve teszem le füzetemet és foglalkozom a számítógépemmel. Nem játszani szoktam, inkább a magazinnal foglalkozom, még itthon is. Hírtelen kopogás szakítja félbe munkámat. Az ajtó felé pillantok, amin húgom lép be.
          - Segítsek valamiben? - kérdezem szemüvegemet megigazítva. Vajon mit akarhat?