Tétova hevességgel szeretjük egymást. Akadozó lélegzettel nyögök, könyörgök, hogy váljunk eggyé. Sunyi módon kínoz, kihasználja, hogy most bármit megtehet. Kétségbeesetten hadonászva markolom meg a tagjait, reszketõ pillákkal iszom magamba a látványt. Olyan… gyönyörû. Ahogy az apró hajszálai szállnak a légben, ahogy a kövér izzadtságcseppek lecsorognak a mellkasán. Õrjítõ.

Végre eggyé válunk. Csípõjének ütemes ringatózása még tovább fokozza a testemet szétfeszítõ, lüktetõ érzetet. A vérem felforr, a bõröm szinte perzsel. Teljesen elmerülök benne, ám hirtelen megáll. Aggodalmasan pillantok fel rá. Finoman az arcára csókolok, féltve cirógatom angyali pofiját.

- Fáj? – kérdem félve.

Azt nyöszörgi, hogy nem, csak túl jó neki. Egykettõre megfordul bennem valami. Nem sok mindenkivel lehetett, vagy lehet, hogy egyáltalán senkivel. Édes, olyan, mint volt. Mosolyogva várom, hogy elhelyezkedjen. Apró csókokat váltunk, ujjbegyeinkkel cirógatjuk a másikat, miközben alig mozdulunk. Csodálatos érzés, ám az ölemben lüktetõ fájdalom kezd elhatalmasodni rajtam. Ha azt vesszük, ez az elsõ együttlétünk, minek még kínlódni? Azt akarom, hogy sikoltozzon, hogy könyörögjön!

Megfordulok, s õrült tempót diktálva mozogni kezdek. Ahogy vártam, elhaló sóhajokat, apró sikolyokat csalok ki belõle. Igen, ezt akarom! A lábait elõre feszítve mozgok, mígnem eléri õt a beteljesülés. Ködös tekintettel mustrálja az arcom, miközben magam is beteljesedek. A mennyek mannája száll le hozzám. Csak remegve nyögök, mint egy õrült, képtelen vagyok fékezni a testem. Lassan lecsillapodok, majd mellételepszek.

- Annyira… hiányoztál – suttogja.

Ha tudnád, nekem mennyire. Minden elém vetõdõ élõlényben a Te képedet kerestem. Téged akartalak visszakapni, s mikor már az utolsó mentsváram is oda lett, akkor ereszkedtél le hozzám, akár egy angyal. Egy vérzõ szívû, könnyes angyal. Hófehér szárnyaiddal betakartál, megóvtál, s most magadba fogadtál. A mennyekbe repítettél.

Lassan feltápászkodunk, majd visszamegyünk a kúriába. A hálószobába megyünk, hogy pihenjünk egy kicsit, ám Roger szinte rögtön elalszik. Milyen édes, ahogy apró mellkasa fel-le mozog. Vagy délig bámulom a rezzenéstelen arcot, majd lassan álomba szenderülök magam is.

A következõ napok furán telnek.  Roger kissé távolságtartó, gyakran zárkózik be a szobájába. Még az is elõfordult, hogy a szeretkezést is elutasította, mondván, hogy dolga van. Lehetséges, hogy átvert?

- Tudni akarom! – csapok az asztalra, mikor már végképp betelik a pohár nálam.

- Mégis micsodát? – néz rám értetlenül.

- Hogy mi a fenén ügyködsz! – hajolok oda hozzá izzó szemekkel.

- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz – rázza meg a fejét.

- Legalább a szemembe ne hazudj!! – vicsorgok rá.

Újra ugyanazokat a válaszokat kapom. Képzelõdök. Lehetetlen, hisz mindig két lábbal a földön járok. Dühösen egyenesedek fel, majd viharzok ki a dolgozószobájából. Akár egy sértett kisgyerek. S a legbosszantóbb mégis csak az, hogy nem látok a fejébe. A kertbe vonulok, majd levágódok az egyik fa alá. Éjfél lehet, csak a Hold világítja meg az aljnövényzetet. Miért csinálja ezt velem? Mikor végre együtt vagyunk… Hihetetlenül magányosnak érzem magam. Mintha egy darabot téptek volna ki a szívembõl. Azt akarom, hogy jöjjön utánam, hogy biztosítson róla, nincs semmi baj… de… nem jön. Tehetetlen dühömben visszacaplatok a kúriába, és bezárkózok az egyik tágas helyiségbe. Roger pöttöm kis ölebe úgyis nyaggatott, hogy fessek. Hát tessék!

Három napon és éjen át dolgoztam folyamatosan. Étlen-szomjan, ahogy azt a nagy mesterek is szokták. Összemázoltam a falat. Mint a 12 méterét. Egy hatalmas, viharba került hajót ábrázolt a kép, melyet a hullámok vadul nyaldosva igyekeztek magukba fogadni. Villámok cikáztak az égen, sötét fellegek árnyékolták a telihold ezüstös sugarait. Mint mindig, teljesen élethûre sikeredett a mû. Nem csoda, hisz évezredek óta gyakorlom a mesterséget.

Fáradtan rogyok le a közelemben lévõ kanapéra. Mintha szürkésebb lenne a bõröm a vérhiány miatt. Dah, remek! Észre sem veszem, Roger lassan 10 perce dörömböl az ajtómon.

- Marius, kérlek, engedj be! – könyörög.

Felvonom a szemöldököm, majd megvakarva az orromat kinyitom az ajtót. Észre sem veszem, az arcom fekete festékkel telítõdött.

- Mi a fenét… ? – kezdene neki a mondatnak, de megpillantja a hatalmas falfestményt.

Lassan megtörlöm a kezeimet, majd az ablakhoz sétálok.

- Reggelre visszajövök – mondom, majd kiugrok az ablakon.

Éhes vagyok, de kedvem támadt vadászni. Újra akarom érezni az ösztönt, mely akkor hajt, mikor a hatalmas betondzsungelben megbúvok, akár egy éhes jaguár. Roger értetlenül mered utánam, hisz a birtokon annyi elejthetõ halandó van. De nem érdekel. Most vadászni fogok.

El is érek a legközelebbi városka széléhez. Hajnal 2 körül járhat az idõ, az egyik diszkóból kitóduló, fiatalokból álló sereg felkelti az érdeklõdésemet. Édes, parfümös illatuk megbabonáz. Kellenek nekem. Mind!

Lassan eléjük lépek, s végigmérem õket, ahogyan õk is engem. Az egyik suhanc nevetni kezd. Bûnös lélek mind. Egytõl-egyig.

- Némmá’, retkes a pofája! – kurjantja az általam bandavezérnek titulált, vékony fiú.

A többiek nevetnek. Mindenki, kivétel engem.

- Mi az, szöszikém, megkukultál? – vigyorog rám egy lány.

Ellenállhatatlan késztetés fog el.

- Fussatok – suttogom halkan.

Nevetnek. Ch, nem érzik tán, hogy maga a Halál áll elõttük?

- Fuss inkább te fürdeni, csöves – morog rám ingerülten a vezér.

Hirtelen nekiiramodok. Nem látnak semmit, csupán azt, ahogy a nyurga fiú nyakára harapok. elhaló nyögést hallat, majd tágra nyílt szemekkel rázkódni kezd. Egyetlen harapással eltörtem a nyakát. Több se kell a suhancoknak, heten hét irányba lódulnak. Tökéletes, kezdõdjék a vadászat!

Elengedem a haldokló vezért, majd a lány után indulok, aki az imént hozzám szólt. Alig tett meg húsz métert. Milyen lassú.

- Ártatlan báránykám, mi végre rohansz a végzeted elõl? A farkas tárt karokkal vár!

Rémülten felsikolt, de már késõ. Hatalmas sebet ütök a nyakán, mocskos vére pedig a számba ömlik. Egy csepp sem megy kárba, mindet magamba fogadom.

Vele is hamar végzek, sajnos nem húzta sokáig. A többi után iramodok, s sorra veszem el tõlük az életüket. Az utolsó fiú sokáig vergõdik. Milyen sok életereje van. Lefektetem a földre, majd fölé hajolok. Arany fürtjeim az arcába lógnak.

- Ne… kérem… ne! – fakad sírva.

- Oh, milyen emberi vagy – simítok végig az arcán.

- Fizetek.. akármennyit!

- Már fizettél, kedvesem – húzom mosolyra az ajkaimat. – A véreddel…

Felkapom a fejem. A levegõ hirtelen lehûl. Érzem, ahogy valaki közeledik. Lehetetlen, mit keresne itt?!

- Szálkás Mariusom, még mindig tökéletesen vadászol – csapja össze a tenyereit.

Megilletõdve fordulok a hang irányába. Arany tincsei a homlokába lógnak, csillogó szemei engem fürkésznek.

- Lestat – suttogom.

- Az Anya ébredése óta nem láttalak – tárja ki a karjait, miközben odalép hozzám.

Remegõ tagokkal ölelem hozzá egykori szeretõm. Vékony ujjaival felszántja a hajamat, közben a hátamra is simít.

- Csodás az illatod – suttogja, majd megcsókol.

Forró nyelvével körbenyalja az enyémet. Miután kellõen megízlelte a számban maradt vért, elhúzza a fejét.

- Mit keresel itt? – kérdem tõle.

- Oh, csupán erre jártam – füllenti.

Sejtelmes mosolya mindent elárul. Okkal van itt. De mégis mit akarhat? Nem tudom, de megrettenek a gondolattól, ha csak eszembe jut, mit fog szólni Roger, ha megtudja, egy újabb szeretõm bukkan fel a színen.

Hideg van. Borzasztóan hideg.  Érzem, ahogy a fagy acél karmokkal mar a húsomba. Az agyam lüktet a fájdalomtól és a benne zsibongó gondolatoktól. Egyre csak Roger jár a fejemben. Hibátlan, porcelánfehér bõre, selymes hangja, vágytól csillogó szemei. Megint csak régi emlékek törnek fel belõlem. Érzem, ahogy apró testével az oldalamhoz fúrja magát. Törékeny kezeivel a mellkasomra simít, és azt suttogja, szeretlek. Egyhamar könnyek szöknek a szemeimbe. Miért kellett így végzõdnie? Miért nem élhettünk boldogan?
Vérfarkasok köröznek a fejem felett. Biztos vagyok benne, hogy rám vadásznak. Roger a fejemet akarja. Zokon vehette, hogy rá akartam támadni, s most biztosra akar menni a halálomat illetõen. Ha a Nap nem végzett velem, majd valamelyik csatlósa fog. Érdekes, a farkasoknak jó az orruk, már rég rám kellett volna, találjanak.
A nap folyamán nem történt semmi, az ordasok léptei keltette zajok elhaltak, néma üresség borult a vidékre. Amint leszáll az est, érzem, valami közelít felém. Pillanatokon belül megcsapja az orromat az illata. Roger!
Kétségbeesetten próbálok lábra állni, ám minden igyekezetem hiábavalónak bizonyul. A testem felmondta a szolgálatot, csak egy apró kegyelemdöfésre vár. Halkan nyöszörögve húzódok az egyik sarokba, és várom, hogy belépjen.
Amint megjelenik a lejáratnál, a sötétbe húzódok. Alig kapok levegõt, a tüdõm sípol, mint egy tûzön felejtett teáskanna.

- Marius – szólít meg.

- Ne közelíts – suttogom, többre sajnos nem telik az erõmbõl.

Szóvá teszi, hogy borzalmasan nézek ki.

- Fura, mintha errõl is Te tehetnél – morgom hangtalanul.

Nem szól semmit, csak mellém telepszik, és a vállaimnál átkarolva magához húz. Lányos zavaromban elpirulok, ám ez a sötétben egyáltalán nem látszik. A közeledését félreértettem, a kezét nyújtja. Csöpög belõle a vér. A szemeim felvillannak, ahogy megérzem a vörös nedv illatát. Egyenesen a számba csorog… Roger jóvoltából. A testem gyenge, szomjazik az életmentõ elixírre, így minden önkontrollomat sutba vágva, a csuklójára harapok. Egyre mohóbban fogadom magamba a vérét, majd halkan nyöszörögve eltaszítom magamtól. Csodálkozva mered rám, nem érti a hirtelen jött változást.

- Marius – suttogja.

- Gyûlöllek – rebegem könnyáztatta arccal.

Megrökönyödve bámul rám, ám mielõtt megszólalna, elég erõt tudok magamba gyûjteni, hogy folytassam.

- Gyûlöllek, amiért nem tudlak… nem szeretni – nyögöm ki.

Arca még nagyobb döbbenetet tükröz, mint eddig. Lehajtom a fejem, a hajam függönyként omlik le a vállamról. Sosem nyújtottam még ilyen szánalmas látványt, ezzel tisztában vagyok.

- Még ezek után sem vagyok képes kiölni az érzelmeimet magamból – töröm meg a csendet fojtott hangon.

Hirtelen felnyögök, és a mellkasomhoz kapok. Szörnyû fájdalom uralja a testem, mely nem enged kiszakadni béklyóiból. Roger ijedten kap utánam, de intek, s ezzel megállítom a mozdulatban. Érzem, lassan teljesen felemészt a kín.

A vér nem segít. Normál esetben talán megmentené az életem, de most van más is. Valami, ami acélsúlyként nehezedik a mellkasomra, és egyre kevésbé hagy levegõhöz jutni. Bûntudatot, beteljesületlen szerelmem kínját éreztem. Nem akartam így élni tovább. Bármimet odaadtam volna, csakhogy újra együtt legyek a fiúval, ám úgy gondoltam, ezzel elkéstem.

- Marius – suttogja megint, mire rá emelem a tekintetem.

- Ne, hagyd! Mindjárt vége – sóhajtom.

Kétségbeesetten csillogó szemei mindent elárulnak, a végsõ lökést viszont egy gondolatfoszlány adta meg. Nem akarlak elveszíteni! – visszhangzik a fejében.

- Ó, Roger – sóhajtom.

Érzem a késztetést, birtoklási vágyam a felszínre tör.

Lassan felemelem a kezem, hogy megérinthessem az arcát. Szemei mérhetetlen kíváncsiságot tükröznek. Hamarosan meghalok, megteszem hát, amire régóta vágyok.

A tarkójára simítok, és lassan magamhoz vonom. Nem érdekel a fájdalom, ami éles késként hatol a húsomba, nem érdekel a gyengeségem, nem érdekel, ha Roger nem akarja. Nem érdekel semmi, nem akarok sóvárgó kísértetként bolyongani kúriája falai közt. Még mielõtt elmennék, megadom magamnak, amire vágyok.

- Szeretlek – suttogom, majd az ajkai után kapok.

Lágy, finom csókot lehelek a szájára. Úgy érzem, menten elolvadok. A testem pillanatok alatt felforrósodik, a mellkasom majd szétrobban a boldogságtól. Örömöm csak akkor teljesedik ki, mikor megérzem, viszonozza a csókomat. Önfeledten faljuk egymás ajkait, mint akik ezer év után újból találkoznak, s szeretnék felmelegíteni szerelmüket.

Végül én szakítom meg a csókot, fájdalmasan nyögök fel. Roger rémült arccal szorít magához, õ is érzi, hogy hamarosan itt a vég.  Valamit suttog, de nem hallom, mit. A szemeim lassan lecsukódnak, majd beleveszek a sötétségbe.

Mint kiderült, egy hét múlva tértem csak magamhoz.

Álmosan nyitom ki a szemeimet. Újból a hatalmas kúria hálószobájában fekszek. Roger mellettem gubbaszt, talán alszik. Kimerültnek látszik, mint aki sok ideje nem aludt. A testem teljesen regenerálódott, így könnyen ülésbe tudom erõltetni magam. A tagjaim sajognak, de mindez nem számít. Fényt látok az alagút végén.

A fiú megérezhette, hogy újra élet költözött a testembe, összerezzenve kapja a fejét felém. Tekintetünk találkozik, s mi csak némán ülünk egymás mellett. Éppen nyitnám a számat, mikor ölelõ karjai körülfonják a testem.

A fejemhez vágja, hogy nem vagyok észnél, s ha jól emlékszem, a szürkeállományom egy marék molylepkééhez hasonlította. Megmosolygom a reakcióját, ugyanolyan, mint régen. Sírva borul a vállamra, s megesket, hogy soha többé ne hagyjam magára.

- Eszemben sincs – suttogom, és a homlokára csókolok.

A szívem boldogságtól repes, egy pillanatra újraélem a múltat. Lehetséges tán, hogy minden maradhat a régiben? A szentimentális, angyallelkû Roger visszatérhet?

- Tudom, felsejlett benned a gondolat, miért is mondtam mindazt odalent – vezetem végig a tekintetemet a testén.

Érdeklõdve pillant fel rám, kövér könnycseppek csurrannak ki a szemeibõl.

- Tudd, sosem mondtam volna hasonlókat, csupán a végérzet és a reményvesztett kétségbeesésem mondatta azokat velem. De egytõl-egyig igazak. Még mindig… piszkosul szeretlek – vallok színt homlokráncolva.

Világ életemben utáltam, ha gyengének, sebezhetõnek látszottam. De elõtte már nincs mit szégyellnem, látta az összes arcomat. A gondoskodó szeretõét, az örök bosszúállóét, az elégedetlenét, a tajtékzó, dühös vámpírét. Nem volt már mit takargatnom elõle.

- Villámgyorsan túl akartam lenni rajtad – jelentem ki õszintén. – Mielõtt átváltoztattalak volna, tudtam, hogy ez lesz. De megértelek. Fiatal vagy még, s a nagy kor sem tesz feltétlen bölccsé. Az éjszakai gyermekei a szemnek láthatatlanok. Ezt sem Armand, sem Lestat nem értették. Sõt… annak idején én sem, és ez majdnem az életembe került. Kérlek, értsd meg, nem kiszúrásból mondtam, amiket mondtam. Csak az irántad érzett, mérhetetlen szerelmem kényszerített rá. Féltettelek, Roger. És még most is féltelek. Az emberiség még nem készült fel arra, hogy elfogadja a létezésünket. Nem akarom, hogy Te légy fajunk felfeszített Messiása. Remélem, megértesz.

Mély csend ereszkedik ránk. Félek, megint nem úgy sül el a dolog, ahogy terveztem. Gyorsan folytatom a monológom.

- Mint tanítód, elbuktam. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy megismerjem ez új kor erkölcsi normáit. Az én idõm már ködbe veszett, viszont óvatosságom segített abban, hogy túléljek kétezer évet. De belátom, ahhoz, hogy Veled legyek, többet kell nyújtanom. Le kell vetkõznöm prûdségemet. Nehezemre esne, de ha érted tehetem, ígérem, megteszem. Nem bírom tovább nélküled, Roger. Orvul elraboltad a szívemet – vallok színt újból.

Észre sem veszem, a saját korom nyelvjárása szerint szólok. A szerelem teljesen elbódította az elmém, de cseppet sem bánom.

- Mi a válaszod, szerelmem? Visszakuncsoroghatok hozzád? – hajolok az arcához.

- Igen – suttogja.

Mosolyogva hunyom le a szemeimet, és csóklom meg. Elõször csak szelíden, majd egyre hevesebben. Ahogy indulatink egyre fékevesztettebben törnek fel bennünk, úgy fészkeli be magát egy kacér gondolat a fejembe.

A nappalt azzal töltjük, hogy tisztázzuk az egymás iránt érzett érzelmeinket. Forró csókok közé vegyített „szeretlekekkel” biztosítjuk egymást kiolthatatlan szerelmünkrõl. Kedvesem mosolygós arca elfeledteti velem a fájdalmakat, a nélküle töltött idõ gyötrelmes kínjait.

Amint leszáll az est, kéz a kézben vonulunk ki az udvarra, hogy szemügyre vegyük a csillagos égboltot. Hamar megunom a sétát, így a földre húzom kedvesemet. Nevetve borul mellém a hûs avarba, majd egy nedves csókkal illet.

- Gyönyörû vagy – búgom neki, mire halvány pír fut végig az arcán.

A nap folyamán felbukó, kacér gondolat egyre inkább gyökeret vert a fejemben a nap folyamán. Nem tudtam szabadulni tõle, s most ocsmány módon igyekszik kínozni a testemet.

Szenvedve húzom fel az egyik lábam, majd a csillagos égre tekintek. Elég volt egy pillantást vetnem Roger törékeny, kívánatos testére, az altestemben végbe is mentek a biológiai folyamatok.

- Mi a baj? – kérdi tõlem hirtelen.

Nem tudok mit felelni, csak habogok. Értetlenül mered rám, mire halkan csak annyit felelek:

- Kívánlak.

Elkerekedett szemei némi szégyenérzetet ébresztettek bennem, ám az ezután történtek megleptek. Hirtelen sunyi mosoly terül el az arcán, majd fölém magasodva csak annyit felel:

- Én is.

Ami ezután történik, merõben más, mint amit elképzeltem. Pironkodás helyett, sunyin mosolyogva rám telepszik. Megcsókol, miközben a mellkasomba mar. Érzem rajta, valóban kíván. Akár egy vadmacska, esik nekem, mire én sem tétlenkedek. Heves mulatságnak nézünk elébe.

Fel akartam emelni a fejem, ez azonban hatalmas hibának bizonyult. Éles fájdalom hasított a koponyámba. Felordítottam a kíntól, a szemeimbe könnyek szöktek. Az érzet annyira éles volt, akár egy kiélezett kard, mely úgy hatol át a tömör felületen, akár a vajon.

Nyöszörögve erõltettem magam ülésbe, majd lassan résnyire nyitottam a szemeimet. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a látómezejemet sötétség uralja. Mi történik velem?!

Kétségbeesetten igyekeztem kitapogatni az arcom részeit. Durva, iszonyú tapintású volt a bõröm.  Mintha nem is az lett volna, hanem csont. A koponyám szétrobbant, elképzelhetõnek tartottam, hogy még jócskán a gyógyulási ciklusban voltam.

Hamarosan apró léptek zaja ütötte meg a fülemet. Védekezõen kimeresztettem a karmaimat, és megfeszített izmokkal vártam, ki vetõdik arrafelé. Ez persze pokoli kínokkal járt.

- Marius, hát magadhoz tértél – hallottam meg az ismerõs hangot.

Ehhez hamarosan a jól ismert illat is társult. Még mindig ugyanazt a vágykeltõ illatot árasztotta magából, mint hajdanán. Legszívesebben zokogva a karjai közé vetettem volna magam, Neiri szavai azonban hirtelen visszhangot vertek a fejemben. Õ tette ezt velem. Roger bízta meg a nõt, hogy bánjon el velem. Ezt sosem bocsájtom meg neki!

Rideg ábrázattal hajtottam le a fejem, mintha csak a kezeimet nézném. Õ közelebb lépett hozzám, az ágy végébe ült. A hangja érzelemmentes volt, már nem az a rajongó, sugárzó kölyök volt, akit megismertem. Nem, valami megváltozott. Éreztem.

- Nézz rám, ha hozzád beszélek! – szólt rám, miután negyedórányi tömör szónoklás után sem voltam hajlandó felemelni a fejem.  

Lassan a hang irányába fordítottam a fejem, ám fogalmam sem volt róla, hogy merre is kell, nézzek. Gúnyos mosolyra húztam a számat. Én ugyan nem tudtam róla, a szemeim fehéren világítottak gödreikben. Eltûnt az íriszem, a pupillám. Olyan voltam, akár egy sírból kikelt élõhalott. Végtére is az voltam, de akkor inkább hasonlítottam a rondábbik fajtára.

- Boldogságtól repes a szíved, hogy így láthatsz? – sziszegtem gyûlölködve.

Nem válaszolt, a gondolatait sem hallottam.

- Elégedett a tejfelesszájú ficsúr, hogy csõbe húzta a teremtõjét? – hunytam le a szemeimet.

Erre sem kaptam választ, ez módfelett felbosszantott. Erõm nem volt, hogy bármit is a fejéhez vágjak, a fejem zúgott, akár egy rozsdás, öreg gõzmozdony.

- Ha jól érzem, vérfarkasok vannak itt. Csak nem a szolgáid? Máris olyan nagynak képzeled magad, hogy a fajtádat taszítod rabszolgasorba? Nevetséges vagy. Mérhetetlenül szánalmas – kuncogtam.

Sajnos a számon kívül nem volt más fegyverem. A végtagjaim mozgatása olyan volt, mintha egy halandó megpróbálna felemelni egy nagyobb házat. Lehetetlen.

- Megfizetsz azért, amit velem tettél. El foglak tüntetni a föld felszínérõl – jelentettem ki könnyedén.

Válasz ezúttal csak némi hatásszünettel következett. Felvilágosított róla, hogy valóban megérdemli ezeket a szavakat, hiszen megmentette az életemet, ápolt, befogadott. Különösebben nem hatott meg, amit mondott. Elvártam, hogy mindezt megtegye. Valahol azonban rossz volt ezt hallani. Felsejlettek elõttem a boldog képek az együtt töltött idõrõl. A kacér mosolya, boldogságtól csillogó szemei. Még a legelsõ találkozásunk képe is élénken élt az emlékezetemben. Szerettem Rogert. Mindennél és mindenkinél jobban.

- A mentegetõzés hiábavaló. Nem hajlok a hazug szóra – sziszegtem gyûlölködve.

Nem hatottam meg túlságosan, közölte, hogy amint jobban leszek, kirak a kertbe napfürdõzni. Ez kissé megijesztett, de azonnal lehiggadtam. Biztos, hogy benne él még az általam ismert fiú lelke, így nem fog bántódásom esni. Igen.

- Tégy belátásod szerint, fattyú – fordítottam oldalra a fejem, jelezvén, hogy nem kívánok tovább társalogni vele.

Roger felhagyott a társalgással, szó nélkül otthagyott csendes magányomban. Ez azonban nem tartott sokáig, pár perc múlva egy vérfarkas jelent meg az ajtóban.

Morogtam, vicsorogtam, sziszegtem, mint egy tébolyult tigris, az ordas azonban nem akart tágítani. Nem láttam sajnos, hogy férfi volt-e, vagy nõ, ez pedig még tovább fokozta a rémületemet. Roger átváltoztatása óta még inkább féltem tõlük. Persze, ez természetes volt, õk is legalább ennyire féltek tõlünk.

Éreztem a friss vér szagát, ez azonban figyelmen kívül volt hagyható, mert mindent áthatott az ocsmány ázott kutya szag. Egyre hangosabban morogtam, míg végül a szolga feladta, és kisétált a szobámból.

Cselnek nevezhetném, vagy épp aljasságnak, de csak akkor etettek, mikor aludtam. Akárhányszor felébredtem, mindig vér íze volt a számnak. Undorító…

Lassan múltak a hetek, én pedig úgy tûnt, lábra tudok állni. Roger egyszer sem látogatott meg. Bevallom, titkon nagyon is bosszantott a dolog. Akartam, hogy a közelemben legyen. Érezni akartam a teste közelségét, az illatát, látni akartam õt.

Helyette azonban csak egy idegesítõ kis fruskát kaptam. Heteken át gyötört. Olyan volt, mint egy levakarhatatlan macska. Világ életemben utáltam a macskákat, most már a gyerekeket is. Mást sem csinált, csak ölelt, csókolgatta az arcomat, még a hajamat is befonta! Olyan voltam neki, mint egy játékszer. Mariussal viszont senki fia nem játszhat!

Amint visszanyertem a látásomat, rögtön a szökésen kezdtem törni a fejem. Sajnos a vérfarkasok miatt nem juthattam messzire, és a napkelte is vészesen közeledett. A hajamat igazgattam, mikor Roger végre tiszteletét tette nálam. Gunyoros arckifejezéssel dõlt neki az ajtófélfának, és mért végig. Emlékszem, mikor annak idején így méregetett, az események általában a szeretkezésbe torkollottak.

Most rajtam is volt a sor, hogy végigmérjem. Nem változott semmit, hogy is tehette volna. Csupán a szemei. Azok nem tetszettek. Nem láttam bennük érzelmeket. Olyan volt a fiú, mint egy kõkemény szikla.

- Ha tudnék járni, már nem élnél – vetettem oda, hogy megtörjem a kínos csendet.

Ez nem volt igaz. Talán valami haszna is volt annak, hogy az az átkozott kölyök hetekig a fülemet rágta – majdhogynem szó szerint. Elhintette ugyanis, hogy Roger megölte Neirit. Bevallom, csalódott voltam. Szívesen végeztem volna vele én magam, de némi boldogsággal töltött el a tudat, hogy valami más azért jól szórakozott a halálán. Elgondolkodtam rajt, hogy talán mégsem Roger akarta, hogy jobb létre szenderüljek. Talán csak a vámpírvadász önfejûsége miatt röpült golyó a fejembe. De ez esetben…

Roger némán az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. Vágyakozva pillantottam utána. Már nem is haragudtam. Szerettem volna megérinteni a testét, közelrõl magamba szívni az illatát. Mit nem adtam volna érte, ha tudott volna olvasni a gondolataimban, és megteszi a kezdõ lépést. Túlságosan féltem.

- Itt az ideje, hogy eltûnj – jelentette ki szárazon.

- Hogy eltûnjek? – hökkentem meg, ez a hangomon azonban nem hallatszott.

- Takarodj – felelte kurtán, majd felém fordult.

- Elõbb talán törleszteni kellene az adósságod, nem gondolod? – sziszegtem, és lassan kimeresztettem a karmimat.

Támadásra készen feszítettem meg az izmaimat, bántani a fiút azonban nem sehogy sem akaródzott. Ez nem vonatkozott az ajtóban táborozó vérfarkasokra, melyek közül az egyik hatalmas lendülettel nekem ugrott. Meg kell hagyni, nem volt egy testes példány, gyönge testemnek azonban egy apró lökés is elég volt, nemhogy egy bundás korcs lendületes vetõdése.

Úgy estem ki az ablakon, hogy öröm volt nézni. Hatalmasat puffantam a betonon. A karom eltörött, ezzel azonban nem volt idõm foglalkozni, hiszen a Nap felkelt. Az elsõ napsugarak végignyaldosták a bõrömet, melynek nyomán õrjítõ fájdalom vette birtokba a testem.

Sosem hallattam még ennél fájdalmasabb visítást. Az Alien-filmek szörnyei mind elbújhattak mellettem. A hús a csontjaimról szinte pillanatok alatt leégett. Füstöltem, mint egy égõ szalmabála. Futni nem tudtam, az életben maradás ösztöne viszont gigászi méreteket öltött bennem. Bármire rá tudtam venni a testem, így hát futásnak eredtem. Inaltam, mint a fékevesztett, tébolyult kutyák. Másodpercek alatt kilométereket tettem meg. Mielõtt teljesen porrá lett volna a testem, sikerült bevetnem magam egy pincébe. Minden porcikám úszott a vérben, égett szag lengett körül.

Hirtelen sírni támadt kedvem. Olyan keserûnek éreztem a sorsom. Mintha csak arra kárhoztam volna, hogy elveszítsem, ami számomra fontos. Nincs mit tenni, úgy látszik, ez a végzetem. És most itt fogok megdögleni ebben a poros, dohszagú pincében. Egy magamfajta vesztes nem is kívánhat ennél szebbet… ennél jobbat.