Nem tudom, mikor térek magamhoz, de sötét van. Amikor kinyitom a szemem, felülök, és riadtan ordítok egyet. Ez nem a suli, nem az én szobám! Hol vagyok?! Ide-oda nézek, de semmi sem ismerõs.

- Hol vagyok? Mit keresek itt? Nekem itt kell lennem! – hadarom zavartan, majd próbálok felállni. A sebeim fájnak, ahogy próbálok leszállni az ágyról.

- Feküdj vissza, kérlek! – hallok egy hangot, mire odakapom a fejem. Kamo-sensei az, tehát ez az õ lakása. Miért hozott ide, és mit akar tõlem?! A gondolatok egymást kergetik a fejemben, mint a megkergült egerek.

- Mit akar? Hol vagyok? – kérdem, mire odajön hozzám. Ne! Ne jöjjön ide! Nem akarom!

- Nem akarlak bántani, itt vagy nálunk és szeretném, ha pihennéd magad – mondja megnyugtató hangon, de nem hiszek neki. – Minden rendben lesz – félve, bizalmatlanul méregetem.

- Kérem, hagyjon békén! Engedjen el! Nem akarok többet szenvedni! – könyörgök neki, de tudom, hogy nem fog használni. Sosem használ, és õ is örömét leli benne, hogy kínlódom.

- Elengednélek, de éjfél van – válaszol. Tudtam. – Kérlek, legalább reggelig pihenj, utána elviszlek, a suliba vagy ahova szeretnéd – néz egyenesen a szemembe. Olyan nyugodt, meleg tekintete van, de nem tudok bízni benne. Visszamászom az ágyra és leülök.

- Szeretnék a suliban lenni most. Ott vagyok biztonságban – karolom át magam. Itt rossz, félelmetes, idegen.

- Reggel elviszlek, ígérem. Aludjál nyugodtan! Lemegyek a nappaliba, hogy ne legyen gond – válaszolja, majd elindul kifelé. Már az ajtóban van, mikor eszembe jut valami. Mégiscsak õ mentett meg.

- Köszönöm, hogy megmentett az apámtól – mondom halkan, mire rám néz, és elmosolyodik.

- Szívesen. Rám bármikor számíthatsz – válaszolja, ám még valami az eszembe jut. Hiszen ha megmentett, biztosan akar valamit cserébe.

- Mit vár el tõlem cserébe? – kérdem kétségbeesve, mire felhúzza a szemöldökét. Azt fogja kérni, hogy leszopjam, ebben biztos vagyok, és már elõre félek tõle.

- Természetesen csak annyit, hogy felépülj. Nem szeretem kihasználni a helyzetet – a hangja komoly. – Aludj jól, Aragaki-kun!

Azzal becsukja az ajtót, és magamra hagy. Én meg remegve fekszem le, de minden pillanatban azt várom, hogy mikor ront be, ver meg, erõszakol meg, vagy kényszerít mocskos, undorító dolgokra. Aztán valamikor hajnal felé sikerül elaludnom.

~*~

Reggel korán ébredek, és mivel semmi mozgolódást nem hallok, arra következtetek, még mindenki alszik. Szuper, mert így ki tudok osonni a mosdóba. Ahogy látom, csak egy póló van rajtam. Úgy döntök, gyorsan lefürdök, így kióvakodok a szobából. Minden csendes, és a fürdõt is hamar megtalálom. Senki sincs benn, így gyorsan lekapom a pólót, ám amikor meglátom magam a tükörben, hányni lenne kedvem. Apám jól elbánt velem, mindenhol kék-zöld foltok és véraláfutások tarkítják a testemet. A fejem már nem fáj, csak ha megrázom. Ezek szerint nem szenvedtem agyrázkódást. Beállok a zuhany alá, és folyatni kezdem a meleg vizet. Hamar megfürdök, majd magam köré tekerek egy puha, fehér törülközõt, és megpróbálok kiosonni. Ám nincs szerencsém, meglátom Kamo-senseit, aki akkor jön ki a nappaliból, és mikor meglát, rám mosolyog. Én pedig a falhoz lapulok, mivel mozdulni sem merek. Most biztos meg fog szidni, amiért használtam a meleg vizét, és a törülközõjét.
- Jó reggelt, Aragaki-kun! – mosolyog rám barátságosan. – Jól aludtál?

- Igen – suttogom. – Én… sajnálom… Nem akartam elhasználni a meleg vizet.

- Semmi baj. A ruháid megszáradtak, beviheted õket – mondja, majd bemegy a nappaliba, és a tegnapi ruháimmal tér vissza.

Elmarom õket, majd azonnal a hálóba rohanok, és szinte bevágom magam után az ajtót. Nem érzem itt jól magam. Gyorsan megtörlöm magam, felöltözöm, és rendbe rakom az ágyat, hogy ne legyen belõle baj. Anya folyton felpofozott, ha nem volt bevetve rendesen az ágyam, miután felkeltem. Bár õ ok nélkül is pofont adott bármiért, amiért éppen az eszébe jutott. Ha szerinte túl morcos voltam, vagy túl vidám, vagy nem azt vettem fel, amit szerinte kellett volna, ha túl gyorsan, vagy túl lassan ettem, vagy akármi.
Mikor mindennel kész vagyok, kióvakodok. Kamo-sensei egy tálcával jelenik meg, pont mikor kilépek. Étel van rajta. Talán tudja, hogy nem szívesen mennék le.

- Reggelizz meg, utána indulunk – mondja, és a kezembe adja a tálcát.

- Köszönöm! – hajolok meg, majd visszamegyek a szobába.

Fél órával késõbb már a kocsiban ülünk. Én hátul, és minél jobban összehúzva magam. Nem akarok közel lenni hozzá, hiába mentett meg, és hiába volt jó hozzám. Ezek után fog engem kihasználni, tudom jól. Mikor megérkezünk a sulihoz, újra földbe gyökerezik a lábam, mikor kiszállok a kocsiból. Nii-chan vár a kapuban, és mikor meglát, elindul felém. Senseire nézek, mire õ bíztatóan int felé. Ezek összejátszottak ellenem?! Tudhattam volna, hogy nem bízhatok meg Kamo-senseiben.

- Szia, Tomoya! – köszön a bátyám. – Jól vagy? Minden rendben?

- Mit akarsz?! – kérdem ellenségesen, majd a kapu felé veszem az irányt. Nii-chan utánam jön. – Ne kövess! Húzz el!

- Anyáékat letartóztatták – közli a bátyám, mire megvonom a vállam. Miért olyan nagy ügy ez? – És én lettem a gyámod – erre már megállok, és riadtan fordulok felé. Mi van?

- És mégis… mit akarsz? – kérdem remegõ hangon. – Haza akarsz rángatni? – egy lépést hátrálok a suli felé.

- Nem. Csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Semmi esetre nem foglak elrángatni innen, addig maradsz, míg akarsz – mondja nyugodtan.

- Nem hiszek neked! – sziszegem felé dühösen, könnyekkel a szememben, majd Kamo-senseihez fordulok. – Áruló! – azzal berohanok a kapun, be az épületbe.

Egybõl a szobámba megyek, ahol átöltözöm, a szennyest meg a többihez teszem. Már összegyûlt pár napi adag, így ideje mosnom. Az iskolának mosókonyhája is van, így fogom a szennyeskosarat, és kiballagok vele a mosókonyhába. Csak Rei van ott, egy velem egykorú fiú, akit az iskolatársai kiközösítettek, mert kisagysorvadása van. Neki nem is itt lenne a helye, hanem egy kórházban, de a szülei nem tudják fizetni a kezelést. Igen, kezelést, mert erre a betegségre nincs gyógymód. Még tud beszélni, írni, olvasni, és járni, de a koordinációs képessége erõsen romlik, és egyre nehezebben is jár.

- Szia! – köszönök neki, õ pedig rám mosolyog. Kedves fiú, nagyon jó vele beszélgetni.

- Szia, Tomoya! – köszön nekem. – Hogy vagy?

- Jobban is lehetnék. Képzeld, anyámékat végre elvitték a zsaruk – újságolom. – A gáz, hogy nii-chan a gyámom.

- És attól félsz, hogy haza fog rángatni? – kérdi komolyan, mire bólintok. – Nem kell innen elmenned – mondja. – Az igazgató úr engedélye nélkül senkit sem vihetnek el innen, te is tudod.

Bólintok, mialatt bepakolom a ruhákat az egyik gépbe. A mosás hamarosan kezdõdik, nekünk meg van egy óránk még. Így a könyvtár felé vesszük az irányt. Közben beszélgetünk. Rei szerint Kamo-sensei nagyon rendes, és remek tanár. Ezt én sem vonom kétségbe, de akkor sem bízom benne. Nem tudok, és nem is fogok bízni, mert õ is csak egy felnõtt, egy külsõs, aki szart sem tud rólunk. Rei szerint hagynom kéne, hogy megismerjen, és talán igaza is van, de nem akarok újra csalódni senkiben sem. Végül a könyvtár környékén futunk össze Kamo-senseiel. Nekem ma nincsenek óráim, és amikor meglátom, megtorpanok.

- Beszélhetnék veled, Aragaki-kun? – kérdi, mire felhúzom a szemöldököm. – Nem lesz hosszú.

- Menj csak! – int Rei. – Majd megvárlak a mosókonyhában, ha sokáig tartana.

- Oké – vonok vállat, és Kamo-sensei után indulok. Nem tudom, mit akarhat, de ha bántani akar, minden erõmmel védekezni fogok.

Napokra benn tartanak, közben megfigyelnek, hogy nem csinálok-e újabb õrültséget. Nem csinálok, mert akkor nem engednek ki, és nem tehetem azt, amit akarok. Akkor nem ölhetem meg magam. A kórházban persze nem adnak semmi éles szerszámot, még az evõeszköz is mûanyag. Kamo-sensei nem látogat meg, azt hiszem, van annyi esze, hogy ne tolja ide a képét. Remélem, elhúzott a sulinkból. Mit tud rólam? Semmit, csak amit  a hazug bátyám mondott neki. Õ nem fog hazacipelni, az biztos! Nem hagyom magam.

Egy hét után ismét a suliban vagyok. Nem akarom, de ez az egyetlen hely, ahol lenni tudok. Nem akarok hazamenni, pedig ott van egy könyv, ami kéne nekem a következõ töriórára. De rettentõen félek, hogy anyámék otthon vannak és megvernek. És már onii-chan sem fog megmenteni, mert gyûlöl. Ráadásul ma irodalom óra is van. Remélem, találtak egy másik tanárt ahelyett a köcsög fasz helyett. Összeszedem a cuccaimat, és a terem felé veszem az irányt. Leülök a szokásos helyemre, és mikor becsengetnek, ki jön be? Naná, hogy Kamo-sensei. Rám néz, de egybõl elfordítom a fejem. Nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy ránézek, hogy tudomást veszek róla.

- Jó reggelt, mindenkinek! – hallom Kamo-sensei hangját.

- Jó reggelt, sensei! – visszhangozza az osztály.

- A mai órán egy nagyon érdekes témával fogunk foglalkozni, nevezetesen a Heien-kor haiku verseivel – mondja.

Az óra folyik, és el kell ismernem, a sensei nagyon érti a dolgát. Érdekes az óra, és ha nem gyûlölném ezt az árulót, még jól is érezném magam. Persze az órának egy idõ után vége szakad, és a többiek kipályáznak az osztályból szünetre. Én is mennék, de Kamo-sensei int, hogy menjek oda. Nem megyek, maradok a helyemen, és karba teszem a kezeimet.

- Örülök, hogy már jól vagy, Aragaki-kun – mosolyog rám.

- Kopjon le rólam! – morgok rá. – Mi a faszt akar tõlem? Megbaszni? – kérdem, mire elkerekednek a szemei. – Most mi van? Talán rátapintottam a lényegre? Maga is olyan vén fasz, aki a kisfiúkra bukik, mi?

- Félreérted, Aragaki-kun – mentegetõzik. – Tényleg örülök, hogy végre újra itt vagy. Segíteni szeretnék neked – felhorkantok. Segíteni, nekem? – Szeretném, ha beszélgetnél velem, ha elmondanád, mi a baj.

- Elmondom mi a bajom! – pattanok fel, és keményen a padra vágok. – A magafajta buzgómócsingok a bajom! Akik mindenbe beleütik a pofájukat anélkül, hogy tudnák, mirõl is pofáznak! Fogalma sincs rólam, vagy a többiekrõl! Azt hiszi, hogy mindenkinek mesés élete van? Sajnálom, ha maga álomvilágban él, de nekünk nincsenek olyan szüleink, mint magának!

- Aragaki-kun… én… - hebeg, de közbevágok.

- Az a srác, aki mellettem ül, Hiroto, tudja mit tettek vele a szülei? – kérdem élesen. A fejét rázza. Hogy is tudná? De itt nyílt titok, kivel mi történt. – A szülei kurvaként használták. Igen, sensei, szajhaként! Eladták olyan gazdag faszoknak, akik a kisfiúkra gerjednek! – mondom dühösen. – Engem a szüleim vertek, éheztettek, kínoztak, sokszor kizártak a házból, fõleg télen, a hidegben, csak úgy heppibõl! Szóval kurvára ne mondja, hogy megért minket, mert rohadtul nem! – ordítok, majd kirontok az osztályból.

Kirontok az épületbõl, majd ki a kapun. Nem érdekel, hová megyek, csak innen el. Nem akarok vele beszélni, nem akarom tudni, mit gondol. Majd most elgondolkodik, hogy mégis mi a jó nekünk. Remélem, ezek után békén fog hagyni.

Egy játszótéren állapodok meg végül. Leülök az egyik hintába, és csak ülök. Rázni kezd a zokogás, pedig már régen nem sírtam. Már akkor sem szoktam sírni, ha vernek. Megszoktam, mint egy kutya, ha kínozzák. De akkor is fáj. Miért nem tudja megérteni, hogy nem akarok senkihez közeledni? Aki eddig jó volt hozzám, késõbb bántott, mint a barátaim, vagy onii-chan. Aztán hirtelen valaki megragadja a vállam, és kiránt a hintából. Felnézek, és apámat pillantom meg, amint vigyorogva szemlél. Szemeim kerekre tágulnak a döbbenettõl és a rémülettõl.

- Végre megvagy, te kis geci! – kiabál rám, majd belém rúg, és ütni kezd. – Most majd megtanulod, hol a helyed! Hogy mertél elszökni, te nyavalyás kis dög? Majd én megtanítalak, hogy hová való vagy, te senkiházi kis korcs!

Könyörgök neki, hogy hagyja abba. De csak üt, belém rúg, és a fejemet a hintát tartó oszlopba veri. Érzem, hogy vérezni kezdek, és kezd elhomályosulni a látásom. Még hallom, hogy valaki futva közeledik, és rákiabál apámra, de azután elsötétül minden.

- Mióta tanulsz ebben az iskolában? – érdeklõdik, mire sóhajtok egyet. Már megint a szokásos kérdések. Elegem van belõlük.

- Tanár úr lehetne, hogy ne az életemrõl vagy esetleg azoknak dolgairól beszélgessünk? – kérdem. Utálok magamról beszélni, mert akkor elõbb vagy utóbb esetleg olyat mondok, amit nem szeretnék senkivel sem megosztani.

- Ne haragudj, kérlek! – Néz az égre, majd ismét rám. – Mi a kedvenc könyved Aragaki-kun? – kérdi hirtelen. Ez már jobban tetszõ téma.

- Genji monogatari – válaszolom, mire elmosolyodik.

- Murasaki Shikibu írta. Gyönyörû történet – mondja Kamo-sensei, majd a szemembe néz. - Neked miért pont ez a történet tetszik a legjobban?

- Mert nem az átlagos történet, ahol mindig minden happy enddel zárul. Meg ez a történet szerintem inkább az idõ múlásáról szól és az emberek hibáiról – nézek magam elé. Az emberi hibák. Talán én is egy ilyen hiba vagyok, azért bántanak folyton.

- Szerintem még az érzelmes része is jó. Nagyon jól leírja az akkori kor kifinomult kultúráját és az arisztokraták világát. Olyan érzése támad az embernek, mintha abban a korban élnénk mi is. Te nem így gondolod?

- Lehet. Azt az oldalát még nem vizsgáltam a történetnek. A végét olvastam nagyon sokszor – magyarázom. Látom, hogy sensei az órájára néz. Remélem, most már távozik, jobban szeretnék végre egyedül lenni egy kicsit. Még van ötven percem a következõ órámig, szeretném átnézni az anyagot, amibõl írunk.

- Ne haragudj, most viszont mennem kell – mondja, én meg megkönnyebbülök. Hála a jó égnek! – Akkor majd következõ irodalom órán találkozunk – mosolyog rám. Mindig ilyen optimista?

- Viszlát, Kamo-sensei! – köszönök, de már nem nézek rá.

- Szia, Aragaki-kun!

Végre távozik. Én is lassan visszaballagok az épületbe, és elõkaparom a kémiakönyvemet. Szart sem értek az anyagból, de nem is akarok kémikus lenni. A tanárok velünk toleránsabbak, mint más suliban. Itt arra is kettest kapok, ha valami képletet jól írok le, meg felírom a nevem. Szóval nem izgatom magam. A reáltárgyakhoz mindig hülye voltam, és csak azért nem buktam még meg, mert a tanárok elõzékenyek, és türelmesek.
Közben Kamo-senseire terelõdnek a gondolataim. Fura férfi, és pont engem szúrt ki, aki még a szokásosnál is visszahúzódóbb vagyok. Nem értem, mit akar tõlem. Talán csak barátkozni, de nem akarok barátokat. Elegem volt belõlük. Mind csak kihasznál, elhagy, bánt egy idõ után. Nem kell nekem senki. Itt jól elvagyok, van pár emberke, akikkel néha elmegyünk ide-oda, de semmi extra. Nem szeretem a túl kedves embereket, Kamo-sensei pedig ebbe a kategóriába esik.

~*~

Az elkövetkezendõ napokban nem történik semmi. Járok órákra, amúgy meg benn vagyok a suliban, vagy kinn a városban a többiekkel, akikkel lógni szoktam. Aznap délután is éppen a suliba tartok visszafelé, amikor látom, hogy egy ismerõs alak áll a kapuban és Kamo-senseiel beszélget. A lábam is földbe gyökerezik, mikor felismerem a bátyámat. Mi a faszt keres ez itt? Nem okozott még elég bajt és fájdalmat nekem? Persze nii-chan tudja, hogy hol vagyok, de sosem jönne ide, hiszen tudja, hogy mennyire haragszom rá. Nem vagyunk beszélõ viszonyban, mióta elárult, és anyám pártját fogta. Igen, azután is én lettem megverve, leköpve, anyám belém rúgott, szó szerint, hogy napokig fájt a gyomrom, az oldalam, a hátam. Azóta gyûlölöm õt, pedig elõtte nii-chan volt az egyetlen, aki megvédett, és aki befogadott, ha elmenekültem otthonról. Most már akkor sem mennék hozzá, ha térden csúszva kérné. Ám mégis elindulok feléjük, hiszen a hátsó bejárat ilyenkor már zárva van, így kénytelen vagyok a kapun át bemenni. Ahogy közel érek, mindketten észrevesznek, és nii-chan elindul felém. Megtorpanok, reszketek, és a düh, gyûlölet ég bennem.

- Tomoya, hála az égnek! – mondja megkönnyebbülten. – Aggódtam miattad.

- Minek? – kérdem morcosan. Meg akar ölelni, de ellököm. – Ne érj hozzám! – kiabálok rá. – Hagyj békén, hallod?! ÁRULÓ! SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI! – ordítom, majd félrelökve õt, berontok a kapun.

Látom, hogy Kamo-sensei nagy szemekkel néz rám, mint aki megdöbbent. Õ nyilván azt várta, hogy a bátyám karjaiba omlok, és megölelem. Ha tudná mit is érzek valójában az iránt az ember iránt, biztos nem lenne többé a közelemben. Képmutatóak mind. Mind egy szálig! Berohanok a saját kuckómba, és magamra zárom az ajtót. Elegem van mindenkibõl. A fal mellé ülök, karjaimmal átfogom felhúzott lábaimat, és sírni kezdek. Elegem van, nem bírom tovább. Meg akarok halni. Meg akarok halni, mert úgysincs értelme annak, hogy éljek. Az élet szar, én pedig egy selejt vagyok.

Nem tudom, mennyi ideje sírok már, amikor valaki megkopogtatja az ajtómat. Abbahagyom a sírást, fõleg, mert Kamo-sensei hangját hallom meg.

- Aragaki-kun, jól vagy? – a hangja aggódó, de nem veszem be. Ez is csak átverés, semmi több. – Minden rendben?

- Hagyjon békén, maga képmutató! – kiabálok ki rekedt hangon. – Minek hívta ide?

- Nem én hívtam – válaszol. Nem hiszek neki. – A kapunál találkoztunk, és kérdezte, ismerlek-e. Azt mondta, a bátyád, még az igazolványát is megmutatta.

- És minek köpött neki? – kérdem felállva. Nem nyitok ajtót. – Semmi köze a családomhoz! Hagyjon engem békén! Érte? Hagyjon békén, maga hazug, szélhámos, senkiházi! Takarodjon a közelembõl! – sikítom eszeveszetten.

Majd felkapom az elsõ, kezembe esõ tárgyat, és az ajtóhoz vágom. Egy bögre az, ami nagyot csattanva törik szilánkokra. De nem hallok semmit, sem távolodó futó lépteket, sem más hangot. De nem is figyelek már rá. A bögre darabjait nézem. Az egyik szilánk milyen éles. Odalépek, és felveszem, majd csak nézem. Mi lenne, ha… Olyan egyszerû lenne. Csak egy kis vágás mindkét csuklóra. Észre sem veszem, és már serken is ki a vérem. Csak nézem a vöröset, ahogy a földre csepeg. Milyen szép. A fal mellé ülök, és érzem, hogy lassan kezdek álmosodni. Bódulok, a fejem nehezebbé válik, és ez olyan jó. Jó érzés. Mindjárt aludni fogok…