Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3.

Levi-sama2009. 08. 31. 22:23:32#1729
Karakter: Taiga (Színház)



 Taiga

 

Minden érzelmemet belesűrítem ebbe a csókba. Hogy mi is ez az érzelem, azt nem tudném megmondani, de jelen van, tehát figyelmen kívül nem hagyhatom. Hogy szerelem lenne? Nem tudom... még soha nem voltam szerelmes.

- Taiga-san... leheli édesen. - Én... én... Én odaadom...

Elmosolyodom. Édes ártatlan nyuszi.

Átszakad bennem minden gát, ás újra mohón tapadok édes kis szájára, nyelvemmel mélyen beléhatolva simítom végig minden édes és forró zegét zugát.

Lesimogatom róla nagyon óvatosan és finoman a ruhát, és a felszabaduló porcelánfehér, bársonyos bőrének minden centijét végigkóstolgatom, csókolgatom, simogatom... Csak óvatosan, gyengéden.
Nevemet nyöszörgi, és ijedten kapaszkodik ujjacskáival hajamba.

- Mindjárt... elolvadok... - zihálja édesen.
- Nyugodj meg, és bízd rám magad... - mosolygok le rá megnyugtatóan. Örömmel tölt el egy kissé a tudat, hogy velem érez először ilyet. Ugyanakkor dühít is... Ez a szépség a leggyengédebb érintést érdemli csak... mégsem becsülte meg az a mocsok ennyire. De majd én... majd én...

- Megadom neked azt, amit már rég megérdemelnél...

Megcsókolom, elcsábítom és kusza gondolatait kisöpröm fejéből. Most ne gondolkozz édes... csak érezz...

Megszabadítom végre a pizsamájától, és végigpillantok rajta. A sötét félhomályban is látom, mennyire lélegzetállítóan szép.

Végigpuszilgatom csókolom a hasáig, lecirógatom róla a pizsamanadrágot is.

Ah te jó ég...

Fölé mászom, és egy őrjítő vad csókkal simulok hozzá. Merevedésem az övéhez simul, és ő nyöszörögve kapaszkodik belém, nevemet nyöszörögve sóhajtozva tűri hogy végignyaljam határozottan és nyílegyenesen a mellkasát, hasát egészen formás, szép kis péniszéig.

Felsikkant amikor számba veszem, de megnyugtatóan simítom végig egyik kezemmel formás combját. Lassan, óvatosan tüzelem vágyát az egekig, és amikor már vadul remeg és verejtékezik, nevemet sóhajtva nyögve és sikoltva, elengedem. Megtehetném, hogy a csúcsra juttatom, de akkor nem lesz ma este már szex. Így még a vágy hevében engedni fogja nekem, hogy magamévá tegyem. Úgy viszont már nem biztos, és én szeretek biztosra menni. Túl szép ő ahhoz, hogy önzetlen legyek ebben a pillanatban.

Feltérdelek, és lerántom magamról az alsónadrágot. Nem riad meg meztelenségem látványától, sőt... izgatottan, vágytól pihegve mér végig. Mosolyogva cirógatom végig egyik lábát, combjától a bokájáig, majd fel is emelem, és egy igazi, érzékien szexis mosolyt küldök felé. Ajkába harapva figyel.

- Micsoda látvány... - búgom lágyan, és őt figyelve nyalom mag lassan a bokáját, végig a lábszárának belső felszínéig. Szégyenlősen zárja össze lábait. Türelmesen engedem el, és fölé hajolva puszilom meg a száját.

- Nyisd szét a lábaidat kicsikém... - súgom zihálva a vágytól. Összeszorított szemekkel, kínzóan lassan teszi meg amire kértem, de megteszi, és ez a lényeg. Megcsókolom érte jutalomképpen, bódítóan és szexisen. Nyöszörögve viszonozza. Annyira édes...

Térdétől folytatom tovább az iménti kis játékot, egészen ágyékáig.

Közben végig gondolom mit kéne tennem. Hasra kell fordítanom, muszáj. De valami azt súgja, nem jó ötlet, hiszen... Ne is gondolj most erre Taiga.
Elég hajlékony ő ahhoz, hogy... aha igen.

Térdhajlatait megfogom kezeimmel, és felemelem, széttárom lábait, tökéletesen hozzáférve bejáratához.

- Ne! - sikkantja, de ellenkezése elfúló nyögésbe torkollik amikor forró nyelvemmel megtalálom a rózsaszín kis rózsát.

Kéjesen, reszelősen és csodálatosan nyöszörög gyakorlott nyelvcsapásaim alatt. Nevemet nyögi, és mielőtt még elélvezne, abba is hagyom.

Fülé mászom, és ő készségesen ölel át karjaival, fonja karcsú, izmos lábait derekamra, teljesen kábán és mégis hihetetlenül szenvedélyesen. Csodálattal nézek le rá.

 

És ezt én hoztam ki belőle...

 

- Félsz? - kérdezem két forró csók között, amikor bejáratához igazítom makkomat.

- Nehm...

- Bízol bennem?

- Igen... igen...

Lassan hatolok belé, végtelenül óvatosan, centiről centire, hogy  legyen ideje bőven tágulni. Nehezen is megy, hiszen az átéltek ellenére nincs hozzászokva az anális szexhez.

Nem baj, ha már idáig eljutottam acéltürelmemmel, akkor nem most fogom elveszíteni a fejemet. Nem ám.

Meg-megállva várok türelmesen, hallgatom kéjes nyöszörgését és sóhajait. Minden idegszálam rá koncentrál, hogy neki jó legyen. Amennyire látom, jól haladok...

Csak ne rontsam el.

 

Csak ne rontsam el... 


timcsiikee2009. 06. 28. 14:28:36#985
Karakter: Ayumu (Színház)




Ayumu:

Felmordulva csókol meg engem kissé hevesebben, felém kerekedik, hátamat a puha ágyneműk nyomják. Hosszú kiengedett hajam simogatja szét a párnán, kellemesen bizserget közvetett cirógatása.
- Álomszép vagy… - suttogja, félhomályban az arcán látok egy sármos mosolyt. Szemhéjaim félénken hunyom le, e mögé rejtve zavaromat.
- Tényleg így gondolod? – válaszként csak egy újabb csókot kapok.
- Amikor először megláttalak, abban a pillanatban elvarázsoltál… Van fogalmad arról, milyen hatással vagy a férfiakra?  - mondatára akarva-akaratlanul is könnybe lábad szemem, de erősen tartom vissza őket. Igen, sajnos tudom…
- Ne, ne sírj… - próbál halkan nyugtatni, miközben szemhéjaimra hint apró puszikat nyugtatásként – Tudod… Boris egy gátlástalan kemény bűnöző. Nem becsül semmit, és nem tisztel senkit. Sajnos összetalálkozott utad az övével, de most már nem kell félned tőle. Senkitől sem kell félnek, mert életem árán is megóvlak Ayumu.
Szavaira ismét felnyitom szemeim, reménnyel tele nézek fel rá, egy erőtlen mosoly is megjelenik arcomon, kis kezeim izmos felső testére vándorolnak, kíváncsisággal tele végigsimítva rajta.
- Ó igen… Szeretném, ha ezentúl így néznél rám. Ilyen bizalommal édesem…
Mosolyom csak egyre szélesedik, elég csak hangját is hallanom, hogy tudjam biztonságban vagyok mellette. Most én követelek tőle csókot, ami talán megnyugtat, mégis elbizonytalanodom.
- Akkor is ennyire ragaszkodsz majd hozzám… ha… - elcsuklik kis hangom, erőt és gondolatot kell összegyűjtenem, hogy megfogalmazzam azt amire gondolni sem szeretek. Nem szakít félbe, várja, hogy nyugodtan befejezzem a mondatomat - … ha… ha elárulom, hogy mennyire bemocskoltak…?
Megint nem kapok szóban választ, egy csókkal magyaráz nekem, de zavaromban még ezt sem értem.
- Elmosom minden rossz emléked Ayumu… A szememben te még szűz vagy, és elveszem tőled azt az ajándékot, amelyet nyújtasz… ha te is így szeretnéd. Add nekem az első szerelmes éjszakádat… add nekem kérlek…
testemet olvasztó lágy csókot kapok tőle, ha ing lenne rajta most belemarkolnék, hogy ne vesszek el a káprázat tengerében, mindjárt képlékeny pacává válok finom agyagú lepedőjén, ha nem találok valami kapaszkodót. Ajkai finoman cirógatnak, nyelve lágy keringőre hív, forróságába mélyülve érzem minden gyengédségét ebbe a finom csókba sűrítve. Talán soha nem kaptam még ilyen finom csókot, ennyi érzelemmel telit. Vállába kapaszkodom, finoman szorítom kidolgozott izmait, egy pillanatig érzem, ahogy megfeszül, a lepedő anyagát hallom susogni, nem nézek oldalra.
Alig pár milliméterre hajol tőlem a csók után, közvetlen közelről nézhetek acélkék szemeibe, melyekben annyi gyengédség csillan felém. Most a félelemtől, vagy valami mástól ver ennyire a szívem? Olyan furcsa érzések keringenek bennem, sosem éreztem még ilyet.
- Taiga-san… - suttogom rám lihegő ajkaira, elveszek szemei tengerében, ahogy kis kezeim mellkasára simítom vissza érzem szívének heves dobogását, ahogy lassan hozzám simul kis szikrákat csiholva érzem érzéki csipkedésüket bőrömön – Én… Én… - nyelek egy nagyot, hogy a torkomba szorult kis gombóc eltűnjön – Én odaadom… - suttogom a végét, félig lehunyt szemekkel figyelem, ahogy szemében csillan a boldog mosoly, a lángoló féken tartott tűz hátterében látom magam. Heves csókkal jutalmazza válaszom, amit félénken tudok csak viszonozni, nem is vagyok képes többre.
Vajon milyen egy igazi szerelmes éjszaka? Most tényleg meg fogom tudni? Jaj Istenem.
Forró puha ajkai lassan térnek le nyakam puha bőrére, egyre jobban hevítve testemet, olyan melegem van, hogy mindjárt elfolyok. Felsimítja rajtam a pizsamát, ujjainak lágy érintése egész testem bizsergetésre készteti, ahogy visszafelé, lefelé simít végig ujjával, ajkaival követi vonalát, olyan lágyan teszi mindezt, érzem hogy egyre jobban én is kezdek vágyni érintése után, szinte már sóvárgok.
- Taiga-san… - nyöszörgöm, ahogy épp egyik mellbimbómat veszi ajkai kezelésébe, ujjaim selymes hajába túrnak, kissé szorítom magamhoz, mert nem bírok magammal – mindjárt… elolvadok… - suttogom akaratlanul is, mert a szavak maguktól jönnek, nem tudom fékezni magam. Lenézek rá, arcán megnyugtató mosoly.
- Nyugodj meg, és bízd rám magad… - majd egy újabb csókot lehel érzékeny bőrömre, mire kissé felnyögök – Megadom neked azt, amit már rég megérdemelnél… - alig hallom mondata végét, mert felém hajol közben és egy csókba fullaszt ismét, újra az elejétől végighaladva bőrömön.
Félfüllel hallom csak talán, hogy reccsen a rajtam lévő ruha, de végül csak gyengéden lesimogatja rólam, én pedig készségesen segítek neki levenni.
Rá bízom magam, nem félek, tudom, hogy benne bízhatok…
Egyre szaporábban ver a szívem, mindjárt kiugrik a helyéről, mikor nadrágomat kezdi el lassan lehúzni mindenestől, csókokkal hintve hasam felületét. Ficergek, sóhajtozom, ujjaimmal hol a párnát, hol a lepedőt markolom éppen mikor mit érek el, fejem hátra vetem, ahogy egyre lejjebb ér.
Csukva van szemem, de érzem és hallom ahogy ismét felém mászik lassan, mikor már levette nadrágom is. Veszek egy mély levegőt, kinyitom a szemem, arcára nézek, lassan felcsúsztatom nyakára karjaim, hogy egy csókért húzzam le, annyira akarom.
Belenyögök nyelvünk érzéki táncába, mikor megérzem hogy ujjai hímtagomra fonódnak, karjaimmal jobban szorítom magamhoz, megremegek, a csókot nem hagyom abba, egyre hevesebben viszonzom, testem nem bír magával. Olyan jó ez az érzés, olyan mintha már ismerném mégis új, varázslatos és hevítő. Taiga-san nagyon gyengéd velem, olyan mint még soha senki. Mikor nem bírom tovább levegő nélkül, elszakítom tőle ajkaim, szorosan ölelem magamhoz, kissé hátravetem fejem, sóhajtozom, nyöszörgök, és egyfolytában csak neve kong a fejemben. Istenem, nem bírom már sokáig, ha így folytatja.
Sóhajaimba szúrva igyekszem szólongatni, szólni neki, de nevén kívül mást nem vagyok képes kimondani, azt is már csak alig, hangom testemmel együtt kezd el ismét remegni, forró testébe préselem magam, nem akarom elengedni.
Taiga-san…


Levi-sama2009. 06. 04. 20:11:04#679
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



baktimi

 

Taiga:

 

Dermedten bámulom a plafont. A védett tanúmat csábítottam el kis híján az imént. Hát teljesen bediliztem...

De bárki így járna a helyemben, hiszen nincs épeszű ember, aki kibírná egy ilyen gyönyörű fiúval egy fedél alatt.

Meg kell hagyni, Borisnak jó ízlése van. Sóhajtva foldulok az oldalamra, és az ablakon keresztül beszűrődő holdsugarakat figyelve próbálok izzó testemen uralkodni. Így két hidegzuhany után már egész elviselhető a sajgás az ágyékomban.

 

Halk nyikordulással nyílik az ajtó, és megfeszülök. Behunyt szemekkel várom, mi történik, kezem a párnám alatt rácsusszan pisztolyomra.

Megérzem a finom jázmin és kamilla illatot, és megnyugodva engedem el pisztolyomat. Szívem majd kiugrik a helyéről, pláne amikor megérzem könnyű kis teste alatt besüllyedni az ágyamat.

Ez lehetetlen!

Döbbenetem tovább nő, amikor pillangószárny-szerű érintés siklik végig arcomon. Még levegőt sem merek venni, nehogy elriasszam.

Ficereg egy keveset, és érzem ahogy háttal nekem hozzám simul és elfészkelődik.

 

Elfogy bennem az oxigén és a lelkierő.

 

Mély levegőt véve ölelem magamhoz, nevét lehelve a fülébe. Érzem ahogy megremeg kis teste a karjaimban, de nem menekül el. Oh...

Hát eljöttél.

 

Azt gondoltam, még hosszú hetekig fog tartani, mire eljutunk idáig, de ennek a fejleménynek felettébb örülök, tekintve, hogy altájon egyre fájdalmasabb a helyzet.

Vágyakozva csókolom meg karcsú nyakának puha bőrét, és magamba szívom finom illatát.

- Taiga-san... - suttogja. Hiba volt így és itt kimondania a nevemet. Hímvesszőm lüktetve rándul egyet, és szétrobban testemben a vad vágy. Nem sokat segít szorongató helyzetemen az sem, hogy hajamba bújtatja ujjacskáit.

Kezem besiklik pizsamájának felsője alá, és eljátszadozik pocakjának puha bőrén, és ágyékomat vágyakozva dörgölöm fenekéhez. Összerezzenve csusszan el, és felém fordul, félig már menekülésre kész pózban.

Jobb is ha menekülsz... ha nem gondoltad komolyan, akkor jobb is...

 

- Ayumu... Nagyon nehéz visszafognom magam… Ha itt maradsz, olyat tehetek, amit mindketten megbánunk… - súgom neki.

Szép arcán átsuhan pár pillanatra a félelem, de aztán felülkerekedik szemeiben a bizalom. Bízik bennem.

Megsimogatja arcomat kezecskéjével, és megborzongok. Imádom ha hozzám ér.

- Nem fogom megbánni... - leheli halkan, és számra hint egy halvány puszit, de nem veszi el, átadva nekem a lehetőséget, hogy mohón csókolhassam, falhassam és élvezzem ki félőrültként csodás testét. Ahh istenem, borzasztóan nehéz visszafognom magam.

Remegő kezeimmel ölelem magamhoz, és végtelenül gyengéden, puhán csókolom meg. Gyönyörű haját végigsimítva terítem ki a párnámra, majd elszakítva tőle számat gyönyörködöm benne egy rövid ideig.

- Álomszép vagy... - súgom mosolyogva, és elmerülök csillogó szemeiben, melyekben visszatükröződnek az ezüst holdsugarak. Elpirulva süti le szemeit, ajkai megremegnek.

- Tényleg így gondolod? - suttogja. Mosolyogva csókolom meg finoman.

- Amikor először megláttalak, abban a pillanatban elvarázsoltál... Van fogalmad arról, milyen hatással vagy a férfiakra?

Könnycseppek csillannak meg gyönyörű szemeiben. Ah fenébe...

- Ne, ne sírj... - puszilom meg szemhéjait. - Tudod... Boris egy gátlástalan kemény bűnöző. Nem becsül semmit, és nem tisztel senkit. Sajnos összetalálkozott utad az övével, de most már nem kell félned tőle. Senkitől sem kell félned, mert életem árán is megóvlak Ayumu.

Meztelen mellkasomra simítja remegő kezecskéit, és félénk mosollyal néz a szemeimbe.

- Ó igen... Szeretném, ha ezentúl így néznél rám. Ilyen bizalommal édesem...

Felmosolyog rám, és ezúttal ő csókol meg.

- Akkor is ennyire ragaszkodsz majd hozzám... ha... - kezdi, de elbicsaklik a hangja, és behunyja szemecskéit szorosan. Hagyom gondolkozni, és kis idő múlva folytatja.

- ...ha...ha elárulom, hogy mennyire bemocskoltak...?

Megcsókolom.

- Elmosom minden rossz emlékedet Ayumu... - súgom lágyan mosolyogva. - A szememben te még szűz vagy, és elveszem tőled azt az ajándékot, amelyet nyújtasz... ha te is így szeretnéd. Add nekem az első szerelmes éjszakádat... add nekem kérlek...

Ajkaira tapadok, és a legszebb, legfinomabb csókot adom neki, amelyet valaha is adtam.

Halkan felnyögve fonja karjait nyakam köré, és remegve simul hozzám.

Lepedőbe markolok kezeimmel, és remegve fogom vissza magam, úgy várom válaszát...

 

 

 

2009.04.01 20:48 Idézet

timcsiikee

Ayumu:

Bejön a szobámba, bezárja az ajtót, és leül a fotelba, úgy néz végig engem. Szeminek rabja vagyok, nem tudok elszakadni tőle. Amint befejezem előadásomat, ő halkan megtaposol, én pedig szórakozottságomban enyhén mosolyogva meghajolok.

- Most először látlak ilyennek. Ha ezt tudom… Mindegy. Szóval örülök, hogy jobban vagy.

- Köszönöm – felelem ragyogó arccal. Tudtám, hogy már csak ez az, ami hiányzik nekem… A zene…

Az ágyhoz fordulok, hogy a helyére tegyem hegedűm, ekkor megérzem kezét, ahogy a hajamon simít végig.

- Bocsánat – szabadkozik mosolyogva, ahogy felé fordulok. – De nem bírtam megállni. Soha nem láttam még közelről ilyen hosszú és szép hajat.

Mentegetőzése megmosolyogtat, és el is kezdem vidáman mesélni, hogy a főiskolán mik szoktak történni. Sokkal felszabadultabban regélek, jól érzem magam. Még az sem zavar, hogy kezem megfogva az ölébe húz, de érzem arcomra a pírt kiülni, amit puha ujjaival meg is simít.

- Örülök, hogy végre jobban vagy… - folytatja halkan. – Már nem csak a mosolyodat ismerem, hanem végre hallottalak nevetni is egy kicsit. – Suttog engem nézve, ujjat most ajkaimon érzem. A következő pillanatban már meggondolatlanul csókolom meg ajkait, félénken, de ő azonnal magához húz, hogy éhesebben vegye birtokba szám. Ezek a vad, kissé követelőző érintések megrémítenek. Nyakamba hajol, de csak remegni vagyok képes.

- Képtelen vagyok ellenállni neked… - duruzsolja, és szorít magához… Félek… Lefektet az ágyra…

- Taiga-san… én… - Nézek fel rá…

- Nem teszek semmit… ne félj… Nagyon vonzódom hozzád, de a körülmények sajnos nem a megfelelőek. Talán véget ér ez az egész… talán. De megvárom, hogy te gyere el hozzám - nyugtat meg halkan, és betakar, majd arcom simogatja.

- Jó éjt Taiga-san.

- Jó éjt - feleli, majd lassan kimegy, de én még így sem tudok teljesen megnyugodni. Olyan hirtelen jött ez a dolog. Megcsókoltam, ami olyan kellemes volt…, de a sóvárabb érintésektől még mindig félek. Pedig Taiga-san olyan kedves. Tudom, hogy soha nem bántana, nagyon megkedveltem.

De nem élhetek így. Teljesen elzárkózva az emberektől és minden olyan dolgoktól, ami talán később jó lehet az életemben. De olyan nehéz. Még mindig félek. Az a felejthetetlen élmény még mindig ott lappang az emlékeimben, és belülről mardossa a lelkemet, elnyeli minden önbizalmam. Mégis mit tehetnék? Én csak egy gyenge és törékeny lélek vagyok, amit bemocskoltak. Vajon örökre megbélyegzett ez a borzalom? Vagy tudok rajta változtatni?

Szívok egy kis mély levegőt, majd hosszan kifújom. A gyomromban kavargó szikrák, mintha ezzel az egy lélegzetvétellel eltűntek volna. Szeretem Taiga-sant, nem csak hálás vagyok. Annyira kedves volt velem, mint még soha egy idegen sem. Pedig csak egy idegen, egy tanú voltam számára, akit védelmezni kell. Mégis jobban óvott, mint bármi mást. Az érintése is olyan finom, hogy elsőre nem is ijedtem meg tőle. Megbízom benne…

Már nagyon sötét van, nem tudom, mióta elmélkedem az ágyban fekve. Kitakarom magam, és lelógatom a lábam az ágyról, de ismét magával ragad a kétely. Hosszú percek után fel is állok a fekvőhelyről, és kinézek az ablakon. Biztos vagyok benne.

Lassú léptekkel megyek ki a szobából, és bezárom az ajtót. Egy másik ajtóhoz lépkedek, némán, ami mögött az ő szobáját vélem, és résnyire megnyitom az ajtót. Sötét van, ahogy benézek, de a takaró alól félig kitakarózva őt pillantom meg. Halkan bemegyek, úgy látom, hogy alszik. Megkerülöm az ágyat, némán csodálom nyugodt arcát, és újabb erőt véve magamon fekszem be mellé az ágyba. Ha minden igaz, még nem ébresztettem fel, mert meg sem rezzen. Szembe pihenve vele nézem most közelről, arca olyan finom vonalú, nem tudom megállni, hogy ujjaimmal finoman végig simítsak rajta. Olyan puha a bőre…

Pár hosszú pillanatig még gyönyörködöm benne, majd óvatosan mocorogva fordulok meg, hogy hozzá simulva hunyhassam le a szemem. Teljesen nyugodt vagyok… A közelében.

Hirtelen kipattannak a szemeim, mikor megérzem erős karját, ahogy átölel. Megrándulok ijedtemben, de lágy hangja azonnal lenyugtat.

- Ayumu – duruzsolja halkan, ahogy a fülemhez hajol. Megborzongok baritonjától, de mégis egyre jobban simulok bele ölelésébe. Félek még, feszült vagyok, de már nem annyira, mint akkor…

Nyakamba csókol, és még a levegővételem is elcsuklik.

- Taiga-san – lehelem kábán, és egyik kezem felemelem, hogy hajába simíthassak. Engem ölelő keze lágy simogatásba kezd, a rajtam lévő pizsamát simogatja fel-le, hasamtól mellkasomig, míg alá nem férkőzik, és forró ujjai hozzá nem érnek bőrömhöz. Reszketek, egész lényemben, de ezt már kevésbé a félelem, mint a vágy teszi. Viszont mikor fenekemnél keménységet érzek, azonnal arrébb pattan altestem, és megfordulok, úgy nézek fel vággyal teli szemeibe. Felső testem, és kis karjaim, kezeim hozzásimulnak, de lábaim már az ágy széle felé kandikálnak.

- Ayumu… Nagyon nehéz visszafognom magam… Ha itt maradsz, olyat tehetek, amit mindketten megbánunk… - suttogja halkan. Igazat mond… De még most is, ilyen helyzetben is arra figyel, hogy nehogy ártson nekem, hogy vigyázzon rám. Biztos vagyok benne, hogy nem fog soha ártani. Ő más. Arcom kisimul, és már nem remegek. Pár pillanatra lesütöm szemem, hogy gondolkodjak, majd újra felnézek rá, ujjaim lágyan húzom végig arcán a füle mellett, egészen nyakának ívéig, ahol megállapodik kezem.

- Nem fogom megbánni… - felelem halkan válaszként, és arcához hajolok, hogy egy puszit hintsem ajkaira, ami lassan sóvár csókká kezd változni, ahogy egyre jobban ölel magához, szinte beleolvadok karjaiba. Félénken visszonzom, de alig tudok lépést tartani, mégis úgy érzem, élvezem nyelveink párbaját. Ujjai hajamba túrnak, és átölelem nyakánál, és így csókoljuk egymást.

 

2009.03.23 21:11 Idézet

Leviatanocska

 

Taiga:

 

- Jobban vagy már? - kérdezem, ahogy látom végre visszatérni a színt arcocskájába. Bólint.

- Most már többet nem kell találkoznom vele... ugye? - kérdezi reménykedve. Sajnos nem a várt választ kell mondanom, bár tehetném.

- Bárcsak ezt mondhatnám - válaszolom halkan. - És most az embereim hazavisznek.

- Nélküled? - nyílinak tágra csodaszép szemei. Biccentek. - Nem maradhatnék itt veled? Megvárlak! Csendben leszek, és nem zavarok, esküszöm... - hadarja, kistányér szemekkel.

Sóhajtva egyezem bele. Amúgy is szeretem ha velem van.

- Na jó... nem tart sokáig, csak néhány dolgot kell elintéznem.

 

A néhány dologból rengeteg dolog lett, de a titkárnőm gondoskodott Ayumuról, nem hagyta elanyátlanodni, tyúkanyó módjára vette szárnyai alá. Sütikkel tömte, és teáztatta, titokban gyönyörködve benne. Na igen, Ayumu kivételes szépség.

 

Otthon a kanapén már ott hever a hegedűje. Csak most végeztek az embereim a vizsgálatával. Mivel különleges, számozott műkincsről van szó, utána kellett járni hogy nem lopott-e vagy hasonló, de nem az. Úgyhogy az övé maradhat.

Felhívom a figyelmét rá, és ő csillogó szemekkel bontja ki és vizsgálja meg.

- Nem vagy éhes? - kérdezem kedvesen. Hát persze hogy nem a válasz. Azok után amiket a titkárnőm belétömött, csoda lesz ha holnap reggelizik...

Nem eszik, de még faképnél is hagy némi indokkal. Hm. Bizonyára nagyon hiányzott neki az a hegedű.

Rövid idő múlva meg is tapasztalhatom mennyire.

Belemosolyogva a teáscsészémbe hallgatom ahogy játszani kezd. És nem is akárhogy. Szomorúbbat talán még nem is hallottam eddig. Igazán tehetséges...

Felbattyogok az emeletre, és halkan benyitok hozzá, és az ajtófélfának dőlve, karba tett kezekkel figyelem átszellemült szép kis arcát.

Egy idő után észrevesz és abba hagyva játékát szabadkozni kezd.

- Bocsánat... nem akartam zavarni.

- Dehogy... játssz csak... - mosolygok rá kedvesen, és remekül látom a félhomályban hogy elpirul. Kis édes.

Újra rázendít, és ezúttal már nem szomorkásat játszik, hanem lágy, érzelmes melódiát. Na így már sokkal jobb.

Mosolyogva figyelem, és nesztelenül lépek beljebb, becsukva az ajtót. Leülök az ágya melletti fotelbe, és hallgatom az előadását. Felpillant rám, tekintetünk összefonódik, nem eresztem. Arcpírja elmélyül, majd lassan befejezi előadását. Megtapsolom, és ő mosolyogva hajol meg kissé, vidáman csillogó szemekkel.

- Most először látlak ilyennek - mondom lágyan. - Ha ezt tudom... Mindegy. Szóval örülök hogy jobban vagy.

- Köszönöm - néz rám csillogó szemekkel, és az ágyhoz lépve helyezi vissza hegedűjét a tokjába. Szoros közelségét érezve hangtalanul nyelek egyet. Most mosta meg a haját... idáig érezni a sampon finom illatát... és a tusfürdőét is... uhh...

A fotel karfájába markolok hogy visszafogjam magam, de képtelen vagyok ellenállni. Megsimogatom hosszú, még kissé vizes haját. Javarésze már száraz, és selymesen csillog, lágyan hullámzik minden mozdulatára... Ah istenem de selymes...!

Felém fordítja fejét, és én elhúzom a kezem.

- Bocsánat - mosolygok kedvesen. - De nem bírtam megállni. Soha nem láttam még közelről ilyen hosszú és szép hajat.

- Semmi baj - viszonozza kedvesen. Becsukja a tokot, majd óvatosan a másik fotelbe teszi. - Elég gyakran előfordul... az egyetemen például összevesznek ki üljön mögém előadáson, hogy babrálhassa a hajamat...

Halk kuncogással csacsogni kezd, és én megbűvölve hallgatom. Ez hát az igazi Ayumu... Álomszerűen csodálatos lény. Elbűvölő és bájos. El is bűvöl rendesen, mert mire feleszmélek, már karcsú kezét fogom. Tekintetem rabul ejti az övét, és finom húzásomra lassan felém lép, és némi tétovázás után az ölembe ül. Kipirult arcát finoman megcirógatom ujjaimmal, és mielőtt éhesen vetném rá magam, képzeletben kupán vágom magam hogy kijózanodjak.

- Örülök, hogy végre jobban vagy... már nem csak a mosolyodat ismerem, hanem végre hallottalak nevetni is egy kicsit... - suttogom kissé rekedten, hüvelykujjammal puha ajkait cirógatva. Úristen de kívánom! Szeretném hallani ahogy kéjesen nyög, sóhajt és sikoltozik alattam...

Elmosolyodik, és vágytól izzó tekintetem láttám kipirulva süti le szemeit.

A következő pillanatban meglepetten nyögök fel, amikor megérzem ajkait az enyémeken. A perzselő, égető vágy fortyogó véremben szétárad, és derekát átölelve húzom szorosan magamhoz. Másik kezemmel pedig gyönyörű, selymes hajába túrva simogatom meg tarkóját, és úgy húzom még közelebb magamhoz. Nyelvem a szájába csusszan, és ahogy belesóhajt a csókba, felsóhajtok én is. Annyira érzéki... őrjítően szexi és gyönyörű...

- Képtelen vagyok ellenállni neked... - suttogom a nyakába temetve arcomat, és mélyen magamba szívom finom illatát. Érzem remegését, és tudom hogy meg kéne állnom... tudom.

Mégsem teszem.

Gyengéden karjaimba veszem, felállok és az ágyra fektetem. Remeg egész testében, szemeiben a vágy és a félelem kavarog...

- Taiga-san... én...

Na most ne hördülj fel és ne vesd rá magad mint egy állat!

- Nem teszek semmit... ne félj... - suttogom lágyan megpuszilva ajkait. - Nagyon vonzódom hozzád, de a körülmények sajnos nem a megfelelőek. Talán ha véget ér ez az egész... talán. De megvárom, hogy te gyere el hozzám.

Betakarom a takaróval, és mosolygó, piros arcocskáját megcirógatom.

- Jó éjt Taiga-san - suttogja édesen.

- Jó éjt...

 

*

 

 

Kilépek a folyosóra, és öklömbe harapva fojtok magamba egy kétségbeesett ordítást.

 

Hát mekkora barom vagyok én?!

 

Lepillantok a nadrágomra.

 

És mikor fog ez lelohadni?!



timcsiikee2009. 06. 04. 20:09:51#678
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



2009.03.18 12:18 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

Lassan bemegyünk a szobába, egyenesen Borisszal szemben ülünk le. Nem merek a szemébe nézni, mert már maga a kisugárzása is szörnyen megrémít, csak az asztalt figyelem, néha tekintetem Boris doboló ujjaira téved, és a csuklóján lévő bilianre. Fémes csörrenésétől összerezzenek. Hallom az egyik férfi hangját, amint mindent felolvas papírról, ami történt, és azt is amit még én mondtam. Amint végzett leül, és velem szemben áll fel egy férfi közvetlen Boris mellől, és egy olyan teóriát kezd el felvázolni, hogy ettől még z én állam is leeseik. De hisz ez teljesen az ellentettje, annak, ami történt! Miért?

- Takuma Ayumu… - szólít fel az első férfi, és én félve pillantok fel rá. – Van hozzáfűznivalója?

- Nincs – válaszolom egyszerűen.

- Vallomását nem óhajtja megváltoztatni? – tesz fel egy újabb kérdést.

- Nem – erősítem meg magam. Nem másítok, én az igazat mondom.

- Boris Koznyov… van hozzáfűznivalója? – kérdezi meg tőle is. Pár pillanatig csak ruhájának susogását hallom, majd érzem magamon tekintetét, és megszólal:

- Hozzáfűznivalóm? – dörmög mély hangján. – Szerinted majlinkij? - Ahogy ezt az egy szót kiejti, rémülten tekintek rá, fejem felkapva, egyszerre rándul össze a gyomrom, és szökik ki fejemből a vér, önelégült arcát látva megremegek a félelemtől. – A vallomásod hazugság. Valójában nem is voltál ott, igaz? – szegezi nekem a kérdést, jeges szemeibe fúrom tekintetem, rengeteg fájdalmas és keserű emlék tör fel, majd mikor már nem bírom tovább, Taiga-sanhoz bújva próbálok lenyugodni, aki mellettem ül.

- A tanú befolyásolása nem engedélyezett Boris Koznyov. Még egy ilyen, és bővítjük bűnlajstromodat – morog ő is, és bársonyos mély hangon, arcomon érzem, mellkasának rezgését, amikor beszél. Különösen hangos ovációt hallok magam körül pár percig, de minden hamar elhalkul.

- Véged majlinkij… dasz vidanya… - hallom még utoljára, mielőtt elvinnék, és a rosszullét kezd kerülgetni, és szédülök, pedig ülök. Felsegít, majd bevisz egy rendezett hangulatos irodába, és egy kanapéra fektet. Nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem, mellém ül,és erős karjaiba bújva, ott találva menedékre hagyom, hogy könnyeim akadálytalanul bukkanjanak elő, így próbálom elhullatni az elmúlt órákban visszatért sérelmeim fájdalmát.

- Túl vagyunk rajta, most már megnyugodhatsz Ayumu – próbál hajam simogatásával nyugtatni, de még nehéz ilyen gyorsan elcsitulnom. Időközben a titkárnője hoz egy csésze teát, amit az imént kért tőle. Lassan elenged, és én hagyom, hisz nem csünghetek egész nap a nyakán.

Elviszi helyettem a csészét, megvárja, míg én is ülő helyzetbe tornászom magam, majd odaadja, de nem ül le mellém, ami nekem jó. Lassan kortyolom a forró teát, néha meg-megtörlöm könnyes arcom. Az ital jótékony hatása megteszi a magáét, érzem, hogy bensőmbe visszaszáll a rend, és kezdek jobban lenni. Főleg, hogy már tudom… túl vagyok rajta… Remélem, többet nem kell találkoznom vele, nem bírnám ki.

- Köszönöm – hálálom meg, mikor már az utolsó kortyot is megiszom, s ő válaszként csak megnyugtatóan elmosolyodik, és elveszi tőlem az üres csészét, az asztalra teszi.

- Jobban vagy már? – kérdezi felkarom enyhén megsimítva, és én csak heves bólogatásba kezdek némán, megpróbálok egy mosolyt csalni arcomra, de szerintem nem sikerült.

- Most már többet nem kell találkoznom vele… ugye? – nézek rá remény telve. Apró sóhaj hagyja el ajkait.

- Bárcsak ezt mondhatnám – válaszol őszintén, mégis kedvesen, s igaz nagy csalódás és szavak hallatán, de örülök annak, hogy ilyen őszinte velem. Megbecsülendő.

Mivel nem akarok nélküle „haza” menni, megkérem, hogy had maradhassak vele, amíg dolgozik. Csendben figyelem, néha, pár percre magamra maradok, de megnyugtat, hogy mindjárt jön. Van, hogy csak magam elé révedve merülök a gondolataimba, már csak ez maradt meg nekem.

Késő délután végez is a munkájával, majd teljes biztonságban térünk vissza Taiga-san házába. Ahogy belépünk a nappaliba, megpillantok az egyik fotelban egy tokot, és különös mód felcsillan a szemem. Az nem lehet.

Lesegíti rólam a már megszokottá vált mellényt, én pedig gyermeteg örömmel és áhitattal sétálok a fotel felé.

- Azt hiszem, hogy ez a tiéd – mutat a hegedűtok felé mosolyogva, és pedig a fotel karjára ülve nyitom fel. Ez… ez tényleg az enyém. Kiemelem és meglátom bal oldalán lent, azt a picurka karcolást. Ó Istenem… köszönöm. Amióta Boris egy Stardivari-t adott nekem, nem is tudtam, hogy az enyém hova lett, de most itt van… Nálam, és nem érdekel hogyan.

- Igen, az enyém… - teszem vissza óvatosan csillogó szemekkel, ez most nagy örömmel tölt el. Végre, hosszú idő után újra itt van velem az a számomra nagyon kedvező tárgy, amibe bármikor ki tudom önteni a szívem, és bánatom… mindent. Taiga mély hangja zökkent ki és kérdezi, hogy nem vagyok-e éhes, de udvariasan nemet mondok, hisz úgy érzem, hogy most nem biztos, hogy bennem is tudna maradni az étel. Felmegyek a szobámba, hogy átöltözhessek, és hogy egy zuhannyal felfrissüljek. Hajam csak törülközővel szárítom meg, majd kifésülöm, és egy laza copfba fogom. A szobámba már csak az utca fénye ad világítást, bár annyira még nincs sötét. Nem vagyok álmos, sőt izgatott, és így előveszem szeretett hegedűmet, a vonót, az állam alá helyezem, lehunyom szemem, veszek egy mély levegőt, és kifújom, próbálom összeszedni magam, majd játszani kezdek. Szívből… szenvedélyesen… szomorúan… fájón, és minden más keserédes érzéssel vegyítve, így fejezem ki mindazt, amit érzek. Nem érzékelem se az időt, se a teret, csak a dallamot, nem tudom, hogy mióta játszhatok itt egyhelyben állva, de amikor felnyitom szemem, azt látom, hogy Taiga áll ott az ajtóban, karba tett kezekkel, és az ajtófélfának támaszkodik. Hitelen abbahagyom, és leeresztem karjaim.

- Bocsánat… nem akartam zavarni – szabadkozom, és kicsit szégyellem magam, hogy egy ilyen nehéz nap után még aludni sem hagyom.

- Dehogy… játssz csak… - válaszol, és pedig mélyen elpirulva tekintek rá, remélhetőleg a félhomályban ez nem látszik.

- Biztos? – kérdezek vissza félénken, mire csak egy mosoly kúszik ajkaira, és biccent. Hát, ha nem zavarja, akkor rendben van. Újra visszahelyezem a hegedűt, és lehunyva szemem kezdek tovább játszani. Azt veszem észre, hogy ez a dallam más, mint z előző, nem olyan nyomasztó, mint az előbb. Talán csupán csak a jelenléte ilyen hatással van rám? Mert én érzésből játszom, nem kottából. Vajon tényleg tetszik neki?

 

2009.03.10 10:11 Idézet

baktimi

 

Taiga:

 

Elsápadva néz rá, szájára szorított kézzel. Ah fenébe...

Felhúzott lábait átkarolja húzza össze magát kicsire, és mint egy törékeny játékszer... úgy néz ki. Hát én tiszta hülye vagyok. Ő nem alkalmas most arra, hogy egy férfi ostromlását elviselje. Sőt, talán soha nem is lesz.

- Ayumu... - kezdeném a kanapé legtávolabbi végébe ülve, de félbeszakít.

- Semmi baj... tényleg... - motyogja elrejtve előlem az arcát.

Percekig csak ülünk, és én végre letehetem a párnát az ölemből. Hű, ez meredek volt. Szó szerint.

- Taiga-san... - csusszan mellém. Mi a szösz? Hát nem fél tőlem? Ez jó...

- Miért történik mindig ez velem? - suttogja elhalóan.

Felsóhajtok. Hogy miért? Mert „áldozat” vagy. A homlokodra van írva... és gyönyörű is. Másra nincs is szüksége egy magamfajtának vagy egy Boris-félének. Az ilyen fiúk szinte soha nem ússzák meg, mert túl szépek és túl törékenyek ahhoz, hogy ne kísértsék meg a férfiakat.

Mélyen elhallgatom előle. Talán majd egyszer elmondom neki... ki tudja.

- Annyira félek a holnaptól... Nem akarom látni...nem... - suttogja, és hallom a hangján hogy sírni készül. Jaj istenkém... most sajnálom csak igazán, hogy nem tanultam soha áldozat-pszichológiát, csak kriminál-pszichológiát.

Átkarolom óvatosan a vállát, és mivel nem utasít el, magamhoz húzom.

- Mondtam, hogy vigyázok rád - súgom, és illatos hajára simítom arcomat.

- Tudom – suttogja, még jobban hozzám simulva.

 

Elaludt.

 

Mosolyogva nézem, és óvatosan karjaimba véve viszem a szobájába. Lefektetem az ágyába. Rajta felejtem a szemeimet... olyan szép. A fene essen beléd Boris Koznyov...

 

*

 

Reggeli után bemegyünk a kapitányságra a szokásos csinnadrattával. Embereim éberek és ügyesek, és ezúttal nem támadják meg a konvolyunkat.

A félénk kis Ayumut pesztrálgatom, és végre rámutat és megnevezi Borist az üvegablak mögül. Remek. Az a mocsok persze önelégülten áll, mert tudja, hogy a piszok ügyvédei ebből is kimossák, ha majd sikerül végre Ayumut eltüntetnie, azonban ez nem fog megtörténni. Majd én teszek róla.

Ezután jön a szembesítés.

Az ajtó előtt a remegő Ayumura pillantok, és megérintem bíztatóan a hátát.

- Ne félj... Megígértem, itt vagyok és vigyázok rád - bíztatom halkan. Nem eshet semmi baja a kamerák és a rengeteg rendőr között.

Belépünk, és az asztal másik feléhez ülünk, szemben Borisszal és az ügyvédjeivel. Mellettem ül az ügyész, és még két másik nyomozó, a többiek a fal mellett állnak.

Az ügyész beszél. Felolvassa a hivatalos szöveget, majd a bűncselekményről szóló jelentést. Részletesen elmeséli ki mikor mit csinált, hogyan lőttem kézen Borist, megmentve Ayumu életét. Ezután előkerül Ayumu vallomása is, és azt is felolvassa. Ayumu szemeit lesütve, sápadtan kucorog mellettem.

Hosszú percek múlva végre befejezi az ügyész, és leül. Ekkor feláll Boris ügyvédje, és ügyfelének hivatalos vallomását felolvassa. Pofátlanul tagad mindent. Sejtettem. Jó stratégia. Ayumut hazugnak állítják be, aki feltehetően féltékenységből találta ki az egészet, és a hulla jelenlétét úgy magyarázzák, hogy ő is a házra támadó kommandósok között volt, és fogalmuk sincs ki lőhette le, Boris már úgy találta a dolgozószobjában. Egyik embere tanút is kerített, aki alibit biztosít neki a feltehető gyilkosság időpontjára.

Ó hogy az a...!

Az ügyvéd befejezi, és az ügyész megszólal, Ayumu teljes nevét kimondva, aki összerezzenve pillant fel rá sötétkék szemeivel.

- Van hozzáfűznivalója? - kérdezik tőle.

- Nincs... - válaszolja halkan.

- Vallomását nem óhajtja megváltoztatni?

- Nem.

Az ügyész most Boris felé fordul, és felteszi neki is a kérdést. Hideg, gonosz mosolyra húzódik Boris szája.

- Hozzáfűznivalóm? - kérdezi halkan, és Ayumu felé fordul. - Szerinted majlinkij?

A szólított összerándulva pillant fel rá, szemeiben rettegés. A mocsok szemétláda kíméletlenül folytatja tovább.

- A vallomásod hazugság. Valójában nem is voltál ott, igaz? - néz jeges szemeivel rá. Rá akarja venni, hogy másítsa meg a vallomást. Elvigyorodom. Jó nagy szarban lehet ezek szerint.

Ayumu csak remeg, és a karjaimba bújva rejti arcát a mellkasomba.

- A tanú befolyásolása nem engedélyezett Boris Koznyov - mondom elégedetten. - Még egy ilyen, és bővítjük a bűnlajstromodat.

Persze az ügyvédei közbevágnak, de az ügyész int egyet és elhallgatnak.

Két őr felsegíti Borist és kivezeti.

- Véged majlinkij...dasz vidanya... - sziszegi mellettünk elhaladva.

- Mocsok... - morgom magamhoz ölelve a törékeny, remegő szépséget. Felsegítem, és az irodámba támogatom. Olyan sápadt mint a fal... a fenébe.

Lefektetem az irodai kanapémra, és a titkárnőmmel hozatok neki egy csésze erős teát. Mellé ülve hagyom hogy belém bújva remegjen, és halkan kisírja magát.

- Túl vagyunk rajta, mostmár megnyugodhatsz Ayumu... - súgom lágyan, és haját cirógatom gyengéden. A titkárnőm mindentudó mosollyal nyújtja neki a csészét, és még rám is kacsint.

Ehh... ha tudnám hogyan kell, most elpirulnék. Szóval ennyire átlátszó lennék?

Jól van na... oda vagyok érte. Na és?!

 

2009.03.03 16:27 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

Két nap telik el teljes nyugalomban Taiga-sannál, semmi támadás nem volt vagy egyéb félelmetes dolog, az álmaimat leszámítva. Olyan érzésem van éjszakánként, mikor felriadok, hogy talán soha nem fogom elfelejteni ezeket a szörnyű emlékeket, amik minden nap és éjszaka gyötörnek. Talán semmi sem létezik, ami ki tudná a fejemből verni ezeket, pedig annyira, de annyira szeretném elfelejteni. De egyszerűen nem megy. Taiga-sannal nagyon is jó lakni, olyan kedves, de sokszor koloncnak érzem magam. Hisz ez az ő lakása, én meg csak egy tanú vagyok, akit meg kell védeni, és ráadásul itt élek a nyakán. De olyan kedves velem, és olyan szépen mosolyog rám, hogy olyankor ezt mind elfelejtem. Jó érzés.

 

Ő már visszajár az őrsre dolgozni, olyankor „egyedül” maradok az egész házban, és bezárkózom a nekem szánt szobába. Senki máshoz nem merek szólni igazán, csak hozzá. Este felé, hogy friss legyek, elmegyek zuhanyozni, mert tudom, hogy attól kicsit jobban érzem magam. Bár a hegedűm is nagyon hiányzik már, mert szívesen adnám ki magamból az érzéseket, de az csak a zenéléssel megy. Beállok a zuhanyrózsa alá, a kellemes víz végigcirógatja bőrömet, és élvezem a pillanatokat, amit nyugodtan tölthetek. Szeretem a vizet.

Egy hatalmas dörrenést hallok, majd’ kipattanok még a bőrömből is ijedtemben, és kiugorva a zuhanyozóból, egy törülközőt magam elé kapva tárom ki a fürdőszoba ajtót, majd halálra rémülten nézek egy pillanatra farkasszemet egy pisztolycsővel, majd Ő néz rám.

- Taiga-san...? Valami baj van? – makogom rémülten, mert nem tudom mi van.

- Nem, én csak kopogtam, és nem válaszoltál... – elakad a lélegzete is ahogy újra rám néz, hosszú percekig csak végig mér, ettől olyan zavarban érzem magam, végül észbe kap, és a tekintetem keresi, de már az ajtó felé megy.

- Khm... izé... szóval beszélnem kell veled. Ha befejezted a fürdést, akkor a nappaliban várlak – hadarja, és el is tűnik.

- Rendben – kiáltok utána, mielőtt az ajtó becsapódna. Vajon mi történhetett, hogy ilyen hirtelen tűnt el?

Felöltözöm, és már megyek is le. Kíváncsi vagyok, hogy vajon miről szeretne beszélni velem. Letipegek a lépcsőn, kezem végigsimítva a korláton. Ahogy látom a fotelban ül, egy üvegpohárral a kezében, amiben jég van. A lépcső alján már meg is érzem, hogy mit iszik. Valami töményt.

- Kérsz egy italt? – kínálna kedvesen, de elutasítom.

- Nem, köszönöm – nyomatékosítom szavaim fejem rázásával. Nem igazán vagyok oda az alkoholért, igaz nincs bajom vele... Csak... most nem igazán esne jól.

- Holnap reggel ismét be kell mennünk a kapitányságra – közli egy nagy sóhajtás után.

- Rendben – válaszolom kedvesen. Azt hiszem nincs gond, hisz múltkor is túléltem.

- Szembesítésre – teszi még hozzá egyszerűen, de nekem ez nem sejtet sok jót. Nagyon nem.

- Az mit jelent? – kérdem értetlenül, remélem nem túl komoly.

- Azt, hogy szembesítünk téged Boris Koznyovval, és az ügyvédeivel. Ez az ilyenkor szokásos rutineljárás, és... – ne…ne..NE!! Meghűl benne a vér, a szívem kihagy egy-két ütemet, a gyomrom összerándul. NEM AKAROM LÁTNI! – Ayumu jól vagy? – kérdi Taiga, de válaszolni sem tudok rá. NEM! Istenem miért kell még most is? Nekem bőven elég volt ennyi belőle!

Pattannék és menekülnék mint az ijedt nyuszik, de még erre sem vagyok képes. Erős karok kapnak el, és fektetnek vissza a kanapéra. Szemem összeszorítom, erősen markolok valami erős puha anyagot.

- Nem... én képtelen vagyok rá... nem akarok találkozni vele... – fejemben ezer meg ezer ima pörög, azt kívánom bár csak ne történt volna mindez. Túl sok szörnyűség ez egy életre.

- Ayumu, nézz a szemembe – utasít egy lágy hang, és picit megnyugodva teljesítem kérését - Bízz bennem... ott leszek melletted és vigyázok majd rád. Nem eshet semmi bajod, ígérem! – komoly arccal közli és én hiszek neki, de sajnos nem nyugtatott meg. Egyáltalán nem.

Még jobban megmarkolom, vélhetően ingét.

- Én...én... annyira félek tőle... Taiga-san... – nyöszörgöm halkan, mert szinte remegek a félelemtől, de ahogy átölel, máris nyugtató hatással van rám.

- Megvédelek... ígérem... – ölel magához egyre jobban, és arca közel van, fel sem fogom.

Ajkai puhán érintik enyéimet, kellemes bizsergés járja át a testem, elmúlik a remegés, a félelem, megszűnik minden, és fel sem fogom mi történik, elvakít minden. Az alkohol csípős íze fűszerezi ajkaim, érzem itala ízét.

Hirtelen elszakad tőlem, arcomra zihálva, felpattan, és szabadkozik.

- Bocsáss meg, én...én nagyon sajnálom... –hadarja, majd maga elé kap egy párnát.

Először nem is értem, hogy mi van, majd lassan tisztul a fejem, visszaemlékszem az elmúlt pillanatokra, és fel is fogom, hogy mi történt.

Szám elé kapom kezem, hófehér arccal nézek rá. Én most valamit nem értek. Miért én? Lassan feltápászkodom magam ülőhelyzetbe a kanapén, felhúzom térdeim és átölelem. Nem az ő hibája... Azt hiszem...

- Ayumu... – ül le ő is a kanapé másik végébe, mégis közel van, középen még mindig tartja a párnát.

- Semmi baj... tényleg... – motyogom térdemre, és összeszorítom szemeim, hogy visszafojtsam könnyeimet. Velem lenne a gond?

Homlokomat a térdemre hajtom, szerencsére nem sírok, csak valami űrt érzek magamban, és ez magában is elég rossz. De a különös, hogy... nem éreztem azt a félelmet és más sok rosszat, mint Boris közelében, mikor megérintett. Ez teljesen más volt. Kellemes, és..

Nem is tudom. A lényeg, hogy nem félek tőle, és nem volt rossz. De kicsit sok volt számomra...

- Taiga-san... –kucorodom mellé, és ő csak lepetten néz le rám, de ezt csak szemem sarkából látom – Miért történik mindig ez velem? – csuklik el a hangom, de nem sírok... Nem szabad...

Felsóhajt, de nem válaszol. talán ő sem tudja, a választ rá, úgy mint én... - Annyira félek a holnaptól... Nem akarom látni... nem... – szipogok kicsit, és átkarolja a vállam, ami megnyugtat.

- Mondtam, hogy vigyázok rád – suttogja fejemre borulva.

- Tudom – suttogom én is térdembe, és még jobban hozzá simulok. Szemhéjaim ólom nehézségűek lesznek, az „öleléséből” származó melegség is elálmosít, és nem is kell sok, hogy az édes-rémes álom magával húzzon.

 

Kivételesen nyugodtan ébredek, az éjszaka fel sem riadtam, de... Hol vagyok? A szobámban... De a legutolsó amire emlékszem, hogy a nappaliban ültem Taiga-sannal. És a többi... Ujjaim finoman ajkaimhoz érintem, és arra a csókra gondolok. Furcsa...

De az is eszembe jut, hogy mi lesz ma, és máris elmegy a kedvem mindentől... Szó szerint mindentől.

Felöltözöm egy jó kis zárt ruhába, és lemegyek az étkezőbe, ahol Taiga épp kávéját iszogatja.

Invitál reggelire, de nem vagyok éhes. Úgy görcsöl a gyomrom, hogy rögtön ki is dobná magából, bármilyen finom ételt ennék meg. Ugyan úgy mint a múltkor elindulunk, de már nem félek annyira. A szembesítéstől annál inkább. Ahogy beérünk az őrsre, megállunk egy ajtó előtt. Szorosan taiga mellett állok, de mikor már mutatják, hogy be kéne menni, erősen kezdem szorongatni felém lévő karját. Nem akarok bemenni.

- Félek... – suttogom remegő szemekkel ajtóra meredve, és a lábam a földbe gyökerezett. Taiga másik keze a fejem búbján landol, és lágyan simítja meg fejem.

- Nyugodj meg... – mondja lágyan, és felnézek kék szemeibe – Most még csak fel kell ismerned. Egy üvegfal fog elválasztani, de ő nem láthat téged. Félénken biccentek, jelezve, hogy megértettem, így kicsikét nagyobb önbizalom félével, még mindig Taiga-san karját fogva megyünk be. Félve nézek a hatalmas üveg ablakra, ahol a másik irányból pont most vonulnak be legalább hatan. Kimor középen meglátom Borist, úgy elkezdek remegni, mint még soha, és mintha a lábamból is kezdene az erő kimenni. A fagyos szemeibe nézek, és a komor tekintettől még a lélegzetem is megáll. Egyedül a mellettem álló ad erőt ahhoz, hogy ne ájuljak el.

Észreveszem még, hogy a teremben ahol vagyunk, van még pár ember, az egyik a sarokban ül egy asztalnál, és papírok vannak előtte.

- Felismeri az elkövetőt? – kérdi egy idegen hang mellőlem, és én biccentek.

- Igen.

- Megmutatná, hogy melyik lenne az? És mondja a számát is.

Remegve emelem el egyik Taiga karjáról, lassan mutatok az ablak felé, egyenesen Boris szemeibe nézve.

- A... A négyes... – makogom, és ebben a pillanatban mintha pont rám nézett volna, úgy kapom vissza kezem, és rémülten révedek magam elé.

A sarokban lévő emberke jegyzetelni kezd valamit, és mondják, hogy itt végeztünk.

Kifújok egy rég bent tartott levegőt, és elengedem végre a karját. Csak ennyi lett volna?

De mikor kilépünk a teremből, eszembe jut valami. Taiga-san azt mondta, hogy ügyvédek... De azokat itt nem láttam.

Egy másik ajtó elé lépünk kisvártatva, és Taiga újra mellettem áll, kezét a hátamra téve.

- Ne félj... Megígértem... Itt vagyok, és vigyázok rád...

Nyelek egy nagyot, és kitárul előttem az ajtó. Nagyon sokan vannak bent. Sok komor ügyvéd, rendőr és miegymás... De tekintetem csak egy felé mered, egy rám terelődő mérges kék szempárra...

 

2009.02.28 19:04 Idézet

baktimi

 

Taiga:

 

A vacsora már az asztalon gőzölög. A ház előtt van csak őrség, az épületben szükségtelen, hisz a biztonsági berendezésem csúcstechnika.

Leülök a szépen megterített asztalhoz. Milyen furcsa... amióta ez a fiú nálam lakik, főzök és még asztalt is terítek.

Általában készételt veszek vagy rendelek valamit, és a TV előtt, focimeccs nézése közben vacsorázom.

Fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet. Kimerítő egy nap volt ez...

Végre meghallom puha lépteit, és mosolyogva figyelem ahogy ez a páratlan szépség leül mellém, és halk hangján jó étvágyat kíván.

Most, hogy egy sötét felhővel kevesebb van a feje felett, már jobban is fest. Kissé nyugodtabb.

És...

Ízlik neki a főztöm! Pedig ritkán főzök, hisz ha kell valami, a bejárónőm megcsinálja. Sajnos ő most hosszú szabira ment a veszélyre való tekintettel.

- Taiga-san - hallom meg félénk kis hangját miután befejeztük a vacsorát. Kávés csészémet letéve, türelmesen nézek rá. Jól látom, hogy elpirult?

Feláll, és elém lép.

- Köszönöm a sok kedvességet, a segítséget, és hogy megvéd... - hadarja lesütött szemekkel. Már válaszolnék, de ledermedek, amikor megpuszilja az arcomat, majd kipirulva felszalad a lépcsőn a szobájába.

 

Paff.

 

Ez az állam volt.

 

Mosolyogva iszom meg a kávém maradékát. Kellemes, új fejlemény, ez kétségtelen.

 

*

 

Két nap telt el nyugalomban. A félénksége változatlan, és csak keveset beszél. Éjszakánként hallom ahogy felriad álmából. Olyankor erőszakkal fogom vissza magam, hogy ne menjek be hozzá. Egyrészt nem sokat segítene neki ha csak ülnék mellette és nézném, másrészt nagy a valószínűsége, hogy nem bírnék csak ülni mellette és nézni őt.

Ahhoz ő túl szép. Sőt, a szép jelző kevés rá... Nem láttam még nála szebb fiút. Gyönyörű.

 

Hazaérek a napi munkából, és már késő este van. Sajnos elhúzódtak a dolgok. Egyik emberem, aki nap közben vigyázott rá, a nappaliban fogad.

- Na mi volt? - kérdezem, miközben zakómat a fotelbe hajítom, és mandzsettáimat kilazítva ülök le fáradt sóhajjal a bőrkanapémra. Meztelen lábamat kellemesen masszírozza a puha krémszínű szőnyegem.

Meghallgatom a beszámolóját, majd hazaengedem.

 

Hajamba borzolva ásítok egyet, és felbattyogok a lépcsőn. Bekopogok a szobájába. Muszáj tájékoztatnom a holnapi tervekről.

Semmi.

Megint kopogok.

Semmi.

Kezdek ideges lenni...

Berontok, és fegyverem már a kezemben csillog. Körülpillantok, de nem látom sehol. A francba... a francba...

Nyílik a fürdőszoba ajtó, és én a fegyveremet ráfogom, majd azonnal leeresztem.

- Taiga-san...? - motyogja sápadtan. - Valami baj van?

- Nem, én csak kopogtam, és nem válaszoltál... - akadnak meg a szavaim, ahogy felfogom amit látok. Csak sebtében maga elé kapott egy törülközőt, és csurom vizesen áll. Hosszú, gyönyörű haja nedves tincsekben tekergőzik hófehér bőrén, éles kontrasztot árnyalva rá.

Lélegzetelállító látvány...

Karcsú, formás lábaira siklanak acélkék szemeim, és észbe kapok végre. Elfordítom az arcomat, és megköszörülöm torkomat, mégis rekedt hangom a vágytól.

- Khm... izé... szóval beszélnem kell veled - sietek az ajtóhoz, vissza sem nézve. - Ha befejezted a fürdést, akkor a nappaliban várlak.

- Rendben...

 

*

 

Felhajtom poharamból a whiskymet, és a jégkockák halkan megcsörrennek.

Huh...

Erre most szükségem volt.

Szemeim előtt felvillannak a karcsú bokák, és én töltök magamnak egy újabb adagot.

 

Lelibben a lépcsőn a hosszú hajú csodaszép tünemény.

 

Na jó, töltök magamnak még egyet. De ez az utolsó.

- Kérsz egy italt? - kínálom meg udvariasan, ha már én itt nekiálltam alkoholba fojtani szexuális kiéhezettségemet. A szexállatot.

- Nem, köszönöm - rázza meg fejecskéjét, és leül a bőrkanapéra. Jól festene rajta meztelenül.

Jaj!

Felhajtom a maradék két kortyot, és letéve a poharat ülök le vele szemben a fotelbe.

Fej kiürít, rendőr üzemmód bekapcs, nagy levegő.

- Holnap reggel ismét be kell mennünk a kapitányságra.

- Rendben - biccent, és kapok egy félénk mosolyt is. Most jön a neheze.

- Szembesítésre - mondom ki egyszerűen.

- Az mit jelent? - ráncolja értetlenül a homlokát.

- Azt, hogy szembesítünk téged Boris Koznyovval, és az ügyvédeivel. Ez az ilyenkor szokásos rutineljárás, és... Ayumu jól vagy?

Összerándul és elsápad. Mit elsápad? Minden vér kiszáll az arcából. Felpattan, és megszédül, de én már el is kapom és lefektetem a kanapéra.

- Nem... én képtelen vagyok rá... nem akarok találkozni vele... - suttogja alig hallhatóan, szemeit összeszorítva.

- Ayumu, nézz a szemembe - utasítom halkan. Elmerülök a sötétkék szemekben.

- Bízz bennem... ott leszek melletted és vigyázok majd rád. Nem eshet semmi bajod, ígérem! - mondom komoly arccal.

Ingembe kapaszkodik, és remegő ajkakkal pillant fel rám.

- Én...én... - motyogja. - ...annyira félek tőle... Taiga-san...

Egyre közelebb húz magához, és én gyengéden ölelem át...

- Megvédelek... ígérem... - mormogom puha ajkaihoz vészesen közel. Fejemben konganak a vészharangok, minden agysejtem visítozik figyelmeztetően, mégis... számmal finoman végigsimítom, kezem gyengéden végigsimítja oldalát, lecsusszanva csípőjére.

Nyakamat átölelve húz le magához, és én mély hangomon felnyögve veszem birtokba száját. Nyelvemmel beléhatolva kutatom fel mézédes titkait...

 

MIT MŰVELEK?!

 

Zihálva szakítom el tőle a számat, és azonnal felpattanva hátrálok el tőle.

- Bocsáss meg, én...én nagyon sajnálom... - szabadkozom vágytól rekedt hangon, és nadrágomon dudorodó orbitális merevedésem elé szorítok egy díszpárnát.

Ah fenébe!




Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 06. 04. 20:10:29


Levi-sama2009. 06. 04. 20:08:55#677
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



2009.02.22 16:31 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu 2

 

 

 

- Pihenj egy kicsit, utána vacsorázunk – mosolyog rám kedvesen, mégis látok benne egy kis csalódottságot. Végigsimít hajamon, majd kimegy. Vajon mi történhetett? Talán ezt nem lett volna szabad? Nem tudom. De határozottan nyugodtabb vagyok, és ez jó, szinte most el tudnék aludni, de korgó hasam jelez, hogy előbb jól esne az a vacsora. Kikecmergek az ágyból, és megvetem, hogy rendezett legyen. Megigazítom ruhám, és bemegyek a mosdóba. Hajam egy laza copfba fogom, majd a csap alá állva mosom meg arcom, egy kis hideg vízzel, és a tükörbe nézek, Így már sokkal jobb, mert már nem is tűnik annyira kisírtnak. Megismétlem még egyszer a folyamatot, majd egy törülközőbe dörgölöm arcomat. Lassú léptekkel megyek le a lépcsőn, végig lábamra figyelve, hogy el ne bukdácsoljak, kezem a sima korláton csúsztatom végig, majd a megterített asztalhoz megyek, ahol Taiga-san már ott ül. Mellé ülök, de nem közel. Elkezdünk lassan enni, nem igazán beszélgetünk, csendben elfogyasztjuk a vacsorát, csak az evőeszközök csörgése hallatszik. Milyen figyelmes, és kedves, még desszertet is készített, Az evése közben legbelül mosolyoghatnék, de arcom ezt nem mutatja. Valami megfogalmazódik bennem, hogy ezt a sok – sok kedvességet, amit felém, és nekem nyújt, talán meg kéne köszönnöm… Ugyan nem talán, hanem biztosan. De mit adhatnék én neki? Én, egy összetört kis „gyerek”, aki még mindig csak tanuló, nincs semmije, és szinte senkije. Mit adhatnék én?

 

 

Csak a viszonzott kedvesség, és a szép szavak az, ami számomra megengedhető. Nem tudom, hogy arcom mennyire látszik, de úgy érzem, mintha égne, egyszerre fut át rajtam a hideg, és a meleg. Pulzusom talán mérni sem lehet. Befejezem az evést, és ölembe teszem a kezeim, arcom lesütöm.

 

 

- Taiga-san – szólítom meg nagyon halkan, de azért remélem, hogy meghallotta. Felém fordul, így ezt igennek veszem. Felállok, vele szemben, fejem még mindig előre biccentem. Kezeim összekulcsolva előttem.

 

 

- Köszönöm a sok kedvességet, a segítséget, és, hogy megvéd… - hajolok egy picit előre, hallom, hogy levegőt vesz, hogy válaszoljon valamit, akkor én égő pofival az arcára nyomok egy puszit, és felszaladok a szobámba.

 

2009.02.22 16:29 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

 

 

 

 

Visszaérünk Taiga-san házához, a sok fekete ruhás őr körülöttünk járkál. Frusztráló, de mivel tudom, hogy azért vannak, itt, hogy megvédjenek engem. Taiga ajtót nyit, és bent egy idős mosolygós úr van. Ez ki, és mit akar?

 

 

- Ő itt Dr. Nakaro. – Int felé bemutatásként, az orvos kezet nyújt, így én is. – Elvégez néhány vizsgálatot rajtad, és vért vesz. Néhány órán belül az eredmények is megjönnek – a szavak hallatán a vér is meghűl az ereimben, a lábamból kimegy az erő, a képek a szemem előtt szaladni kezdenek, forog velem a világ. A zuhanás érzése tudatosul bennem, majd, hogy puha erős karok közé esem. Alig fogom fel a környezetem mozgását, csak a puha kanapé támasztó, és kényelmes hatását. Annyi, de annyi kérdés pörög a fejemben, nem hagynak nyugodni, és egyre csak gyarapszik a számuk. Nem fogom sokáig bírni, kell nekem egy biztos pont…

 

 

- Miért…? – szökik ki ajkaim közül a nagy összefoglaló kérdés. – Miért történik ez velem…? – Kérdem halkan, a szememre gyűlő könnyfátyol homályában. Látom arcán, és szemében a mélységes sajnálatot, a szomorúságot, látom, hogy őszinte minden mozdulata. Puha ujjai lágyan borzolgatják meg érzékeny bőrömet.

 

 

- Ha megerőszakoltak, annak lehetnek következményei… - kezdi kíméletes hangnemben. Tudom, hogy igazat fog nekem mondani. – Sajnálom Ayumu, jobb most túlesni rajta. Biztos vagyok benne, hogy este, amikor majd megérkeznek az eredmények, legalább efelől nyugodt lehetsz, hogy nem fertőztek meg semmivel.

 

 

Szinte fel sem fogom, de mégis. Nem hiszem el, hogy ez mind velem történik. Nem elég ez az egész, lehet, hogy még meg is lettem szennyezve valamivel? Beadtak volna valamit? Már semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy ez mélységesen szörnyű.

 

 

Átkarolom Taiga nyakát, ő most az a biztos pont, számomra, aki kihúzhat ebből a szörnyű sorsból. Könnyeim bátran erednek el, vállához, nyakához hajolok, erős kezét fejemen érzem néha végigsimítani. Lassan nyugszom meg, és erőt véve magamon sóhajtok párat, mikor behívja az orvost, és ő kimegy. Nyugodj meg Ayumu, csak gyorsan túl kell esned rajta, aztán…aztán jön a gyötrő várakozás. A bácsi kedves, nyugodt, és türelmes, megvárja, míg mindenre felkészülök, és szól mindenről, közli a dolgokat. De sajnos bármit, is tesz, a tényen nem változtat.

 

 

Tajga-san annyira kedves velem, pedig csak egy tanú vagyok számára. Olyan különleges kisugárzása van, ami biztonságot áraszt felém, megmagyarázhatatlan módon, de mégis, még bizonytalan vagyok, tétlen, és törékeny. Hiába a pozitív gondolkodás, ebben a helyzetben mindig előjönnek a pesszimizmus ködös, sötét fátylai. Rideg, és kegyetlen valóság. Mi van, ha újra, és újra megtámadnak, míg tényleg meg nem ölnek? Mi van, ha elrabolnak? Mi van, ha tényleg megtörnek?

 

 

Pont ekkor kopogtatnak az ajtón.

 

 

- Tessék – szólok ki félénken, majd Taiga-san nyit be, mintha tudná, hogy most ő jár a gondolataimban. Kezében van valami, szívem hatalmasat dobban. Kisírt szemeimbe újra könnyek gyűlnek, pedig úgy utálom átélni az egészet.

 

 

- Egy széket húz maga alá, és leül velem szemben, a borítékot felém nyújtva.

 

 

- Szeretnéd, hogy felolvassam? – ajánlja fel, és rögtön bólintok. Rebegő ajkakkal nézem arcának rezdüléseit, mikor feltépi a borítékot, nézem a cikázó kék szemeit, amint a sorokat futja át. Istenem, annyira félek.

 

 

- Minden teszt negatív… - feleli rám nézve, és újra felém nyújtja a papírokat. Most…most ez azt jelenti, hogy semmi gond? Egészséges vagyok? Remeg kezem az izgalomtól, úgy veszem el a papírokat, bár már nem is tudom, hogy kell-e ez. Hirtelen az ölébe ránt, kissé meglepődöm, de megnyugvást találom óvó karjaiban. Ölelem át én is.

 

 

- Jól van, most már megnyugodhatsz… - susogja halkan, egész testemben remegek, élvezem enyhe nyugtatását. Jól vagyok, egészséges, és semmi bajom.

 

 

- Taiga-san…- suttogom nevét, megkönnyebbülten, és átölelem nyakánál, férfias illata orromba kúszik, és mintha ez is nyugtatna kissé.

 

 

Nem tudom, mióta vagyunk ebben a helyzetben, de nem is érdekel. Olyan nyugtató, olyan kellemes, hogy még sokáig így maradnék szívesen. De feláll velem a karjaiban, és az ágyhoz visz.

 

 

- Pihenj egy kicsit, utána vacsorázunk – mosolyog rám kedvesen, mégis látok benne egy kis csalódottságot. Végigsimít hajamon, majd kimegy. Vajon mi történhetett? Talán ezt nem lett volna szabad? Nem tudom. De határozottan nyugodtabb vagyok, és ez jó, szinte most el tudnék aludni, de korgó hasam jelez, hogy előbb jól esne az a vacsora. Kikecmergek az ágyból, és megvetem, hogy rendezett legyen. Megigazítom ruhám, és bemegyek a mosdóba. Hajam egy laza copfba fogom, majd a csap alá állva mosom meg arcom, egy kis hideg vízzel, és a tükörbe nézek, Így már sokkal jobb, mert már nem is tűnik annyira kisírtnak. Megismétlem még egyszer a folyamatot, majd egy törülközőbe dörg

 

2009.02.18 17:11 Idézet

baktimi

 

Taiga:

 

Nehezen, de beérünk végre az őrsre. Egy támadást jeleztek a headsetbe súgva embereim, de sikerült elriasztani a sötét audit, amiből a lövést leadták a páncélkocsira. Acélmagvas lőszerrel próbálkoztak... még szerencse, hogy ez a kocsi a legújabb szériából van.

Előreküldöm embereimmel Ayumut, és én aláírok néhány papírt, valamint Boris után tekintek. A magáncellában gubbaszt. Amikor meglát, hidegkék szemei az enyémekbe fúródnak, és oroszul morog valamit. Hogy én hogy utállak te mocsok... A fegyverek mellett nagyon rossz minőségű kábítószerrel is beterítette a japán alvilági piacot, és rengetegen haltak meg emiatt. Ezért is fordultak ellene a jakuzák. Általában nem működök együtt bűnszervezetekkel, de Boris miatt még erre is hajlandó voltam.

Magára hagyom a foglyot, és a kihallgató szobába sietek. Mi ez a tömeg? Na igen, a sok kolléga mind benne akar lenni, hiszen egy társunk hallt meg Boris keze által.

Ayumu az asztalnál ül, picire összehúzva magát. Olyan törékenynek és sérülékenynek tűnik... már nincs rajta a golyóálló mellény.

Halkan, motyogva válaszol a bevezető alapkérdések egyikére épp amikor belépek. Mellé lépek, és elé guggolva pillantok sápadt kis arcocskájába.

- Jól vagy? - kérdezem halkan. Biccent. Dehogy vagy te jól. - Zavar a sok ember? - újabb biccentés.

Kiküldök néhány nyomozót, akik csak a helyet foglalják, és leülök Ayumu elé.

- Kezdjük elölről - kapcsolom be újra a hangfelvevő készüléket.

- Szükség van erre? - kérdezi félénken, sötétkék szemecskéit lesütve.

- Rögzítenünk kell - válaszolom türelmesen. Feldiktáljuk az adatait, majd rátérünk az események leírására. Figyelek, hogy ne adjak a szájába szavakat, mert a bíróságon még ebbe is beleköthetnek a bulldog ügyvédek.

Amikor szavakkal leírja hogyan végezte ki Boris a kollégámat, jeges harag ragad magával. Az a rohadék...

Megrettenve nézi a szemeimet, és elsápadva kezd remegni és lesütöm szemeimet gyorsan. Kiülhetett arcomra és tekintetembe a haragom. Tudom, hogy ijesztő tudok lenni ilyenkor. Szegénykére amúgy is rájárt a rúd mostanában...

Kiküldök mindenkit, kettesben maradunk, és a magnót is lekapcsolom.

- Lenne még valami...

- Igen? - leheli. Szerintem sejti már, hogy most jön egy nagyon kényes kérdés.

- Mondd el nekem, hogy milyen kapcsolatban voltál Borissal... - kérem tőle nagyon halkan, óvatosan. Nem válaszol. Hát jó, akkor nevezzük nevén a dolgokat. - A szeretője voltál?

Biccentés.

- Megerőszakolt?

Tekintetét az asztallapra szegezve rázza meg tétován a fejecskéjét. Hm.

- Akkor valaki más?

Könnyei kibuggyannak, és szipogva hunyja be szemecskéit. Ah fenébe de nem szeretem sírni látni az embereket... Felé nyújtok pár zsebkendőt, és ő felpillant rám könnyes szemeivel. A szívem szakad bele a látványba. Gyönyörű, édes és kedves. Ki az a mocsok, aki képes volt őt bántani?!

- Köszönöm - pityergi, és orrot fúj, majd letörli arcocskáját. - Sajnálom...

- Semmi baj, ne haragudj - válaszolom halkan, majd felállok. - Ha összeszedted magad, akkor indulhatunk vissza.

Magára hagyom, hogy összeszedhesse magát szegényke.

Pár perc múlva végre kijön, és a szüleit megölelheti.

Elindulunk vissza.

Az autóban megbeszéljük Ayumuval, hogy titokban marad az ő szerepe Boris mellett. Ez evidens, kérnie sem kellett volna.

 

A házamban már vár az orvos, akit oda rendeltem. Amikor belépünk a nappaliba, Ayumu csodálkozva pillant az idős úrra.

- Ő itt Dr. Makaro - mutatom be neki és kezet fognak. - Elvégez néhány vizsgálatot rajtad, és vért vesz. Néhány órán belül az eredmények is megjönnek.

Látom, hogy elsápad és megszédül. Elkapom és a karjaimba veszem, úgy fektetem a kanapéra. Kiküldöm az orvost, és Ayumu felé fordulok. Gyengéden pillantok le rá.

- Miért...? - leheli könnyes szemekkel. - Miért történik ez velem...?

Ah fenébe is.

Megcirógatom szép kis arcát, és szomorúan nézek szép szemecskéibe.

- Ha megerőszakoltak, annak lehetnek következményei... sajnálom Ayumu, jobb most túlesni rajta. Biztos vagyok benne, hogy este, amikor majd megérkeznek az eredmények, legalább efelől nyugodt lehetsz, hogy nem fertőztek meg semmivel.

Sírva öleli át a nyakam, könnyes arcát a nyakamba fúrja. Sóhajtva ölelem magamhoz, és selymes, sötét folyondárként tekergőző hajtincseit cirógatom finoman.

Néhány perc múlva lecsillapodik végre, és elengedve őt hívom be az orvost. Direkt egy kedves, idős urat kértem. Magukra hagyom őket.

 

A vizsgálat után Ayumu bezárkózik a szobájába. Hagyom, hogy egyedül szorongjon, pedig szívesen... ohh miket gondolok én? Miért akarnám megvigasztalni? Taiga, te nem vagy normális! Ő egy tanú, nem több. Csak életben kell maradnia a felügyeleted alatt és vallomást kell tennie a bíróságon. Ennyi.

 

Elkészítem a vacsorát, és egyik kommandósom már jön is a leletekkel. Uhh, na most jön a neheze. Nem bontom fel, hisz az övé. Felsietek hozzá a lépcsőn, és bekopogok hozzá.

- Tessék - szól ki lágy hangján. Benyitok, és őt a nagy, öblös fotelben találom kicsire összekucorodva, egy takaróba burkolózott. Aprócska és törékeny játékszer... és egy őrült játszott vele. Össze is törte.

- Meghozták a leleteket - ülök le vele szemben egy székre. Felé nyújtom, de könnyes arcát a takaróba rejtve rázza meg a fejét. - Szeretnéd hogy felolvassam?

Szipogva bólint. Hát jó...

Kibontom, és átfutom.

- Minden teszt negatív - mondom határozottan, és felé nyújtom újból. Remegő kis kezével érte nyúl, és ahogy ajka megrándul, elszakad bennem valami. Megragadom kis kezét, és finoman az ölembe húzom. Nem ellenkezik, kiscicaként bújik hozzám, arcát nyakamba fúrva. Szorosan átölelem.

- Jól van, most már megnyugodhatsz... - dörmögöm megnyugtatóan, és lágyan ringatózom vele, mint egy kisgyermekkel.

- Taiga-san... - suttogja nyakamba, és remegve öleli át nyakamat.

Sokáig maradunk így, amíg nem csillapodik remegése. Élvezem a meghitt pillanatot, testének finom melegét, kellemes illatát... és próbálom kordában tartani gyarló testemet.

Nem szabad... nem szabad Taiga.

Felállok vele, az ágyhoz sétálok és finoman lefektetem.

- Pihenj egy kicsit, utána vacsorázunk - mosolygok le rá kedvesen. Hosszú haját finoman megsimogatva hagyom magára.

Taiga... te barom.

 

2009.02.12 13:12 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

 

Zihálva fordítom oldalra a tekintetem, és meglátom az ajtóban Taiga-sant, valamint a két másik őrt.

- Bocsánat…- szólalok meg, ahogy erőmből telik - … rosszat álmodtam – teszem még hozzá, majd megszorítom a takarót. Nem akartam kellemetlenséget okozni. Egy intéssel kiküldi a 2 látszólag beosztottját, majd sóhajtva egyet lép egy szekrényhez, felvesz egy köntöst. Nem látok egész jól, felkapcsolom az ágy melletti kislámpát, majd felé nézve látom, ahogy felém sétál. Reflexszerűen húzom fel lassan egészen a nyakamig a takarót. Kissé irányt változtatva ül le az ágy másik oldalán lévő fotelba, az eddig kezében lévő fegyvert a köntös oldalához fűzi be az öv alá. Csak a fegyver látványától már remegek.

- Semmi baj – nyugtat meg lágy hangon, abbamarad remegésem. – Itt teljesen biztonságban vagy, nincs mitől félned – teszi hozzá. Olyan kedves velem. Biccentek, majd a vállamat zavaró tincset hátrasimítom. Most itt akar maradni?

- Feküdj csak le, és pihenj. Megvárom, amíg elalszol…- lágyan mosolyog rám.

- Kö…köszönöm – felelem halkan, majd visszabújva a meleg paplan alól nézem őt tovább. Az álmom vigyázóját. Egész szép arcú férfi. Elfordul tőlem, biztos látja, vagy érzi, hogy zavarban vagyok. De én nem tudom levenni róla a tekintetem, Ő volt az, aki megmentett. Olyan, mint egy őrangyal. Lassan mégis visszafordul.

- Jobban vagy? – kérdi kedvesen, s válaszként biccentek.

- Mi vár rám holnap? – kérdezek vissza kíváncsian. Tudni akarom.

- Ne gondolj most erre – terelne el, de akkor is érdekel.

- Képtelen vagyok elaludni, csak ezen jár a fejem…- tudni akarom.

Egy sóhajjal végül megadja magát.

- Bekísérünk majd szigorú őrizettel a rendőrőrsre, és vallomást teszel. Te vagy a koronatanú…a segítségeddel megszabadulhat japán ettől az alaktól.

- Veszélyben vagyok? – teszem fel a legfontosabb kérdést számomra.

- Igen – válaszol készségesen. Legalább őszinte velem. – De ne aggódj, te és a családod biztonságban vagytok. Mindenről gondoskodtam – teszi még hozzá.

Egy halvány mosollyal hunyom le a szemem. Most már tényleg megnyugodtam, hogy tudom, anyuék is jól lesznek. Ettől féltem a legjobban, de már nem kell. Megnyugodtam.

 

 

Úgy érzem, nem sokkal később újra felébredek, az óra is ezt mutatja. A kis olvasólámpa még mindig, és így el is oltom. A fotelra terelődik a tekintetem, és meglátom az alvó férfit, aki eddig az álmomat vigyázta. Olyan nyugodt arca van most is. Megbízhatónak néz ki, erős, és engem védelmez. Próbálok visszaaludni, de csak ficergek az ágyban, majd azt veszem észre, hogy csak őt nézem.

Ülő helyzetbe tornászom magam, majd a takarót szorongatva kúszok felé. Agyon lassan. Kissé még félek tőle. Végignézem izmos karját, ami a karfán pihen, arcát, vállát. Úgy látom, mélyen alszik. Érzéseimre hagyatkozva szállok ki az ágyból, magam köré tekerve a takarót, és óvatosan az ölébe mászom. Mellkasára hajtom fejem, hozzásimulok. Bevackolódom, mint egy kiscica. Testének melege, szívének egyenletes dobogása máris megnyugtat. Erős karját rám helyezi, átölel, ekkor megijedek. Felnézek arcára, de még mindig alszik. Ölelésébe simulok. Majd hamar el is alszom. Biztonságban érzem magam.

~*~

Puha párnák közt ébredek, az ágyon fekszem. Mikor kerültem ide vissza? Lassan átfordulok a fotel felé, de Taiga sehol. Biztos felkelt, és elment. Nyújtózkodva ásítok egyet, még egy kicsit álmos vagyok. Egy zuhannyal felébresztem magam, majd a szekrényben kezdek kutatni ruhák után, mivel az enyéim még nincsenek itt. Felöltözöm, majd befonom a hajam. Kicsit nagy rám az öltözék, de még ez a legjobb. Lassan megyek le, már biztos vár rám, igaz nem mondta, hogy mikor fogunk az őrsre menni.

- Jó reggelt- csicsergem, leülve az asztalhoz. Már teljes harci szerelésben ül ott.

- Jó reggelt. Gyere, reggelizz velem. Biztosan éhes vagy – hív kedvesen mosolyogva.

Biccentéssel válaszolok, mintha a vesémbe látna. Felpattan, hogy kihúzza nekem a széket, foglalhassak helyet, majd amint leültem, hozza is a reggelik sokaságát. Csak ámulok. Soha nem volt még hozzám ilyen kedves senki.

- A bejárónőmnek szabadnapot adtam…Ezért sajnos csak ilyen szimpla reggelivel tudlak kínálni – kezdi lágy hangon. – Esetleg egy rántottát készíthetek, ha meleget szeretnél… - annyira figyelmes velem. Csak anyukám volt ilyen velem eddig.

- Nem, ez jó lesz – felelem gyorsan. – Köszönöm – teszem még hozzá, majd egy szimpatikus pirítós felé irányítom a kezem. Ez most pont jól esik. Visszaül a helyére mellém, majd tölt nekem egy kávét. Azt hiszem ez most tényleg jól fog esni.

- Nem szoktam hozzá a vendégekhez. De azért remélem, jól elleszünk együtt a tárgyalásig – mondja halvány mosollyal. Annyira jól áll neki a mosolygás. Szótlanul reggelizem tovább. Nem szoktak vendégei lenni? Azt hittem, hogy ez mindig vagy majdnem mindig így folyik. Akkor ez azt jelenti, hogy csak rám vigyáz most ennyire. Gondolataimból lágy hangja zökkent ki. – Reggeli után bemegyünk az őrsre, ezt, pedig fel kell venned! – ujjával a konyhapultra mutat, ahol egy mellény nyugszik. Mi lehet az? A pirítóst letéve állok fel, hogy megnézzem. Olyan vastagnak néz ki. Megemelném, de sokkal nehezebb. mint amilyennek látszik. Vissza is hanyatlik a kezem. Megnyikordul mögöttem a szék, s oda terelem tekintetem. Taiga jön felém mosolyogva, majd könnyedén fogja meg a mellényt, felemeli, és tartja nekem, hogy felvegyem.

Karjaim bedugom, és ahogy ujjai enyhén megérintik mellkasom, de nem rezzenek meg. Hű …ez nagyon nehéz, remélem, nem kell sokáig rajtam lennie.

- Ez egy golyóálló mellény – közli kedvesen. Most már értem.

- Sokáig rajtam kell lennie? Elég nehéz – kérdem félénken, hátrafordulva.

Még mindig ugyanúgy mosolyog, mintha az arcára ragadt volna.

- Csak amíg beérünk az őrsre, és visszafelé is…

 

 

Mikor kimegyünk a házból, sok ember van kint fekete ruhában, és fegyverekkel, valamint egy nagy autó, még ablakot is csak elől látok rajta. Beszállunk hátra, majd elindul az autó, nagyon félelmetes, és egyben hihetetlen is. Taiga ül mellettem, szorosan mellette feszengek én is. Menet közben mintha valami pattanna a kocsin, és nyikkanok egyet, de visszafojtom.

- Semmi gond – nyugtat meg Ő, és felé fordulok. – Itt nem eshet bajod. – egy biccentéssel jelzem, h megértettem, de ez csak egy kicsit nyugtatott meg. Megérkezünk, és amint kiszállunk, csak egy hátsó udvaron „futunk” át, sietünk az épületbe, majd már a folyosón lelassul léptünk.

- Főnök, ezt az aktát… - hallok egy karcos hivatalos hangot, Taiga eltűnik mellőlem, és ijedten nyújtom utána kezem.

- Nyugodj meg, mindjárt megyek – szól utánam, és a lépést tartva hagyom, hogy bevezessenek egy szobába. Leültetnek egy asztalhoz, nagyon feszélyezve érzem magam. Pár perc múlva belép végre Taig is, és kifújom a levegőt. Számomra túl sokan vannak a szobában, a kérdésekre csak motyogva, vagy nem tudok válaszolni. Taiga-san leguggol mellém, majd felnéz előre biccentett buksimra.

- Jól vagy? – kérdi halkan, mire mereven biccentek. – Zavar a sok ember? – Újra csak biccentek lassan. Olyan kellemetlen. Hallom, ahogy kedvemért kiküld pár embert, igaz nem könnyen, de így máris sokkal jobb. Kissé feljebb emelve fejem nézek rá, leül velem szemben. Kezeim az asztalra helyezem, ujjaim birizgálva.

- Kezdjük előröl. – Kattint be egy műszert, ami felveszi a beszélgetést.

- Szükség van erre? – kérdem félve.

- Rögzítenünk kell – válaszol készségesen. Egy nagy levegőt kifújva nyugszom meg, majd válaszolok a kérdésekre, hogy pontosan mit láttam. Hogy Boris volt ott, előtte lefogtak egy férfit, kit fejbelőttek, láttam…A végét már csak suttogva, szipogva bírom mondani, de nem sírok. Észrevéve futok, majd elkapnak, bevisznek egy szobába, Boris lép elém, a fegyvert nekem szegezi…

- …És ekkor jött ön… - fejezem be, remegő szemekkel rá nézve. Arca rezzenéstelen, s ahogy a szemébe nézek, megrettenek…Ne… Nem… A szeme… rá hasonlít… Boris…

- Rendben… - süti le a szemét, és kikapcsolja a gépet. Az asztalra terelem tekintetem, hogy lenyugodjak -, lenne még valami… - szólal meg újra, majd a szobában lévő megmaradt pár embert is eltűnik. Kiküldte őket? Utánuk nézek, majd vissza az asztalra, Taiga-san kezére.

- Igen? – kérdezem halkan. Vajon mit szeretne még?

- Mondd el nekem, hogy milyen kapcsolatban voltál Borissal… - kér halkan.

Nem tudok válaszolni, csak lehajtom a fejem, annyira szégyellem magam.

- A szeretője voltál? – suttogja felém, és erőtlenül biccentek. - Megerőszakolt? – Jön az újabb kellemetlen kérdés, de kissé megrázom a fejem. Nem vagy is…talán…nem tudom…olyan összezavart vagyok.

- Akkor valaki más? – kérdez újra, de nem tudok válaszolni, csak szipogok, és elered pár könnycsepp. Ezt…erről nekem most túl nehéz beszélni. Orrom elé kerül pár zsebkendő, és kissé homályos tekintettel nézek fel rá.

- Köszönöm – szipogom, majd elveszem, kifújom az orrom és megtörlöm szemem. – Sajnálom – szipogom.

- Semmi baj, ne haragudj – feláll az asztaltól, csikorog szék, ahogy hátra csúszik. – H összeszedted magad, akkor indulhatunk vissza – szól még vissza, majd kimegy. H ez segít, legközelebb össze kell szednem magam, és elmondani mindent. De olyan nehéz… nagyon… Kifújom magam, rendezem, majd kimegyek. Alig teszek pár lépést, meghallom anyám hangját, abba az irányba nézek, és már meg is látom, ahogy siet felém, mögötte pám nyugodt léptekkel. Végül is át tudom őket ölelni, anyám visszafojtottan sír. Taiga pár lépéssel arrébb figyel. Megnyugtatom, hogy minden rendben, ne aggódjon, vigyáznak rám, és rájuk is. Értük most jobban aggódom. Szólnak, hogy indulnunk kell, s elbúcsúzva tőlük esem át az újabb „izgalmas” utazáson.

- Mire visszaérünk, talán már a holmiijaid ott lesznek… - kezd megnyugtató beszélgetésbe még az autóban, de valami most sokkal jobban foglalkoztat.

- A szüleimnek mit mondtak? – nézek fel rá.

- Hogy szemtanú vagy egy nagyon fontos ügyhöz – közli sóhajtva, de nem rám nézve.

Megragadom ruhája ujját a felkarjánál, hogy rám figyeljen. Kérlelőn nézek rá.

- Kérem! Taiga-san…Ne is mondjanak többet… - nem akarom, hogy tudjanak arról a sok szörnyűségről, eleget aggódtak értem így is.



Levi-sama2009. 06. 04. 20:08:14#676
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



2009.02.08 00:45 Idézet

baktimi

 

Taiga:

 

Felszárítom könnyeit, és szemmel láthatóan csillapodik le. Megnyugtató mosolyom és gyengéd tekintetem hatással van rá, még félénken megereszt egy halvány mosoly-félét is. Jól van. Bújik mint egy kiscica. Igazán bájos és szép, és életben van. Ha belegondolok, hogy ha nem kapom meg a jakuzáktól a fülest, ő már rég kihűlt tetemként heverne a föld alatt vagy a víz alatt... Brrr.

Bekötöm a biztonsági övét, majd a sajátomat és biccentek a sofőrnek.

 

Elintézek néhány telefont. A fiú iratait megtalálták, és elküldöm néhány egységemet a családjáért, őket is védőőrizetbe helyeztetem. Biztosra megyek.

- Az őrsre, főnök? - kérdezi a sofőröm. Megrázom a fejem, ahogy az alvó fiúra pillantok.

- Hozzám. Majd holnap felvesszük a vallomását, most nincs olyan állapotban.

 

Megérkezünk, és a fékezéstől összerándulva riad fel, mint egy félénk kis vadállat. Vajon milyen lehetett, mielőtt Boris tönkretette?

- Megérkeztünk - nyugtatom meg halkan. Remegő kezekkel próbálja kikapcsolni a biztonsági övét, de nem megy neki. Türelmesen segítek, majd kiszállunk a kocsiból.

- Hol vagyunk? - pislog fel rám félénken.

- Ez az én házam - tolom beljebb finoman, de érintésemtől összerezzen. Azonnal el is engedem szegényt és elfojtok egy bosszús sóhajt. Nehezebb lesz, mint gondoltam. Teljesen tönkretették...

Ahogy belépünk, ő már hátrálni is kezd.

- Miért jöttünk ide? - kérdezi rémülten.

- Egy fontos tanú vagy, és vigyázunk rád a tárgyalásig - felelem mély hangomon, megnyugtatóan. Megnyugszik végre, és körbevezetem. Megmutatom neki a legfontosabb helyiségeket, végül az egyik vendégszobát.

- Holnap elhozatom a holmijaidat, addig találsz mindent a szekrényekben - tájékoztatom. Magára hagyom, hogy készítsek némi vacsorát.

 

Lehívom vacsorázni, és eszik pár falatot. Legalább eszik. Elküldöm aludni, majd megszervezem az éjjeli őrséget. Embereim éberek és jól képzettek. Semmit sem bízok a véletlenre.

 

Lezuhanyzom, és végre fáradtan belezuhanok az ágyamba. Holnap nehéz napom lesz...

 

*

 

Egy sikolyra ébredek, és azonnal kikapom párnám alól a pisztolyomat, majd úgy ahogy vagyok, alsónadrágban robbanok ki a folyosóra, és a hálószobámmal szemközti ajtót berúgva termek bent. Nyakamban már két kommandósom liheg, fénykövetős géppisztolyaikkal körbepásztázzák a szobát. Sehol behatolás jele.

- Bocsánat... - suttogja az ágyban ülő törékeny kis alak a sötétben. - ..rosszat álmodtam...

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, és kiküldöm embereimet. Egyik szekrényhez lépek, és egy köntöst kivéve belőle öltözöm fel. Halvány fény dereng fel, ahogy felkapcsolja az éjjeliszekrényen lévő olvasólámpát. Az ágy felé indulok, de ő összerezzenve húzza fel a nyakáig a takarót. Megerőszakolták volna? Borisnál bármi megtörténhet... az a szemétláda. Megtorpanok, és az ágy melletti fotelbe ülök kényelmesen, fegyveremet a köntös övébe tűzöm.

Látom ahogy remeg... Sérült kis őzike.

- Semmi baj - mondom megnyugtatóan mély hangomon. - Itt teljesen biztonságban vagy, nincs mitől félned.

Félénken biccent egyet, és remegő kezével lebbenti hátra válláról hosszú haját. Gyönyörű haja van... egész fiú egyszerűen... egyszerűen szép. Nincs rá jobb szó.

Látom hogy tétovázik, zavarban van.

- Feküdj csak le és pihenj. Megvárom amíg elalszol... - mosolygok rá kedvesen.

- Kö...köszönöm... - motyogja, és bevackolódik a takaró alá, de felém fordul, úgy figyel engem. Elfordítom a tekintetem róla, hogy ne zavarjam, és hagyom hogy kinézelődje magát, közben hallgatom lassuló légvételeit...

Visszapillantok, egyenesen a sötétkék szemecskékbe.

- Jobban vagy? - kérdezem halkan, és a párnán pihenő kis fejecskéje aprót biccent. Jól van.

- Mi vár rám holnap? - kérdezi szintén halkan.

- Ne gondolj most erre.

- Képtelen vagyok elaludni, csak ezen jár a fejem...

Felsóhajtok.

- Bekísérünk majd szigorú őrizettel a rendőrőrsre, és vallomást teszel. Te vagy a koronatanú... a segítségeddel megszabadulhat japán ettől az alaktól.

- Veszélyben vagyok?

Most mit kerteljek?

- Igen - biccentek kelletlenül. - De ne aggódj, te és a családod biztonságban vagytok. Mindenről gondoskodtam.

Félénken elmosolyodik, és behunyja szemeit.

Figyelem ahogy álomba szenderül, és néhány hosszabb pislogás után én is elalszom.

 

*

 

Finom illat... kellemes, könnyű virág... talán orgona. Puha melegség...

 

Felnyitom szemeimet, és néhány hosszabb pislogás után döbbenten pillantok le...

 

...az ölemben összegömbölyödve alvóra. Még a takarót is hozta magával, és begubózva vackolódott el az ölemben, fejecskéje a mellkasomon pihen. Mikor települt át ide? Hogyhogy nem ébredtem fel rá?

Őt ölelő karjaimat finoman leveszem róla, és gyengéden felemelve állok fel és az ágyra fektetem. Ficereg egy picit, és alszik tovább. Kis édes...

Ha máskor, más körülmények között találkoztunk volna, már rég ostromolnám, amíg meg nem kapom. De így nem lehet. Ráadásul... csoda lesz, ha valaha képes lesz újra közel engedni magához valakit... nagy nagy csoda. Szinte biztos hogy megerőszakolták. Talán Boris... de az sem kizárt, hogy valamelyik embere vagy kuncsaftja, akinek kölcsönadta. Bűnözőknél már csak így megy. Undorító.

Kisimítom finoman az arcába hulló tincseket, és ő nyammogva elmosolyodik.

 

Gyönyörű...

 

Méla mosollyal gyönyörködöm benne, és észbe kapva egyenesedem fel. Reggeli merevedésem fájdalmasan feszül a hasamhoz, és nem lenne szerencsés ha ő felébredne és az első amit meglátna a sok szörnyű élménye után... egy kanos pasi.

 

Magára hagyom, és elkezdem megszervezni az utat a rendőrőrsre. Golyóálló mellény, páncélkocsi, egy szakasz kommandós. Tökéletes.

 

Kommandós felszerelést felöltve ülök a konyhában, és kávémat kortyolgatva olvasom az újságot. Boris ügyéről semmi. Nem hiába rendeltünk el teljes hírzárlatot... jobb ezt nyugodt körülmények között lezavarni, mert különben újságírók hada őrjöngene folyton körülöttünk, és azok közé tudnak a legjobban elrejtőzni a bérgyilkosok. Csak remélhetem, hogy tőlük is meg tudom majd védeni Ayumut. Sajnos az oroszoknak vannak a legjobb bérgyilkosaik, közöttük az egyik a napokban mészárolta le a jakuza vezér legjobb embereit. Ezért is kaptunk tőle fülest. Jobb is így, mintha kitörne a háború a két bűnszervezet között... annak a levét csak a lakosok innák meg.

 

- Jó reggelt... - hallom oldalról, és mosolyogva pillantok fel.

- Jó reggelt. Gyere, reggelizz velem. Biztosan éhes vagy.

Félénken biccent, és közelebb lép. Oh... az én egyik fekete pólóm, és rövidnadrágom van rajta. Nagy és szinte hálóingként lóg rajta, de még így is észbontóan fest. Gyanítom egy krumpliszsákban is csodaszép lenne. Gyönyörű haját most egy vaskos, laza fonatba kényszerítette, amely a vállától tekergőzik egészen a combjáig.

Ahwww... csodaszép. Nyugi Taiga, ő tabu.

 

Felállok, és kihúzom neki udvariasan az egyik széket. Elpirulva csüccsen le, és elé pakolok mindenfélét.

- A bejárónőmnek szabadnapot adtam... - mentegetőzőm mosolyogva. - Ezért sajnos csak ilyen szimpla reggelivel tudlak kínálni. Esetleg egy rántottát készíthetek, ha meleget szeretnél...

- Nem, ez jó lesz... köszönöm - válaszolja félénken, és már keneget is egy pirítóst. Megnyugodva ülök vissza mellé, és töltök neki egy kávét.

- Nem szoktam hozzá a vendégekhez - mosolygok rá. - De azért remélem jól elleszünk együtt a tárgyalásig.

Figyelem ahogy majszolgatja reggelijét, és felhajtom a kávém maradékát.

- Reggeli után bemegyünk az őrsre, ezt pedig fel kell venned - mutatok a konyhapultra tett golyóálló mellényre. Elkerekednek szép kis szemei, és megfeledkezve reggelijéről feláll és a mellényt megfogdossa. Mosolyogva figyelem. Olyan, mint egy kíváncsi gyerek.

Nagyon édes...

 

2009.02.06 18:26 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

Egy hirtelen mozdulattal szabadítanak meg az óvó és fedő anyagtól, s én megrezzenve húzom össze magam még kisebbre gömbölyödve. Ne... Kérlek hagyj békén...

Lágy susogást hallok, majd a hűvös anyag megint rám terül. Valaki finoman az ölébe kap, csak az enyhe rázkódást érzékelem. Egy motor zúg halkan, és letesznek egy ülésre. Próbálom szemem felnyitni, de csak pacát látok, két jég kék ponttal. Boris...

- Két napot kapsz, hogy összeszedd magad – közli egy hang, majd ajtó csapódás. Egy kocsiban ülök...

Boris... Miért tetted ezt velem?

Két dobbanás majd el is indulunk. Remegve kuporodom össze az ülésen, magam elé meredve, s szipogva ölelem át lábaim, s így ülök tovább. Az ablak sötétített, így nem kell tartanom a bámészkodó szemektől...

Ahogy megérkezünk fel sem fogom, hogy a kocsiajtó kitárul mellettem, csak ugyan úgy előre meredve gondolkodom tovább... Én ezt nem bírom tovább csinálni...

Erősen fogják meg karom, kitesznek a kocsiból, csak a lenti ajtóig tologatnak el, majd magamra hagynak.

Remegő lábakkal lépkedek be, nem tartok árgus szemektől, hisz éjszaka van...

 

A lakásomba érve az első az, hogy legalább egy zuhanyt vegyek... Le kell mosnom magamról azt a rengeteg mocskot, szennyet és megaláztatást, ami ma ért...

A langyos cseppek tisztító hatása sajnos most nem képes arra, hogy a lelkemből is kimossa a gyalázatos foltokat. Térdre rogyva támasztom kezem a csempének, és újabb néma sírásba fojtom bánatom, nem bírom visszatartani.

Lenyugodva fejezem be a fürdést, majd egy köntösben lépek ki. Az első amit megpillantok, az a hegedű... Amit még tőle kaptam... Vajon csak szeszélyből adta ezt is nekem? Vagy talán jelentett volna valamit? Nem hiszem... Én csak egy eszköz vagyok számára, semmi más. Egy tárgy, amin levezetheti éhségét, amikor csak akarja. Egy kis háziállat, aki füttyentésre ott van ahol kell.

Szörnyű a helyzetem, és nem tudok rajta változtatni, vagy meghalok.

Igor szavait idézem fel... Már amire emlékszem...

Egy maffia vezér... Soha nem hittem volna.

Leülök az ágyam szélére, fejem megtámasztva, s a hegedűvel szemezgetek.

Na nem tartom a számat, ha nem fogom magam vissza, ha nem engedelmeskedem, vagy én vagy a szüleim... Vagy mindannyian meghalunk. Képes rá... Tudom, hogy szemrebbenés nélkül megtenné, hisz mind ilyen kőszívűek. Pedig én láttam azokban a kék szemekben gyengédséget, de lehet csak csalás volt az egész.

A keserű könnyek megállás nélkül folynak, elhomályosítva látásomat. De azt hiszem itt az ideje aludni. Leoltom a villanyt, és nyakig betakarózva, remegve alszom el.

 

Azt hiszem letelt a két nap. Nem is észleltem az idő múlását, egész napomat az ágyban fekve töltöttem, csak akkor keltem fel ha ettem, ittam, vagy esetleg a mosdóba mentem. Semmi másért.

A sötétítő behúzva, egy árva lelket sem engedtem be, a telefont sem vettem fel... Egyedül akartam lenni, meg is volt... Eddig.

Két hanyag mégis erőteljes kopogás hangzik az ajtómon, és egyből tudom, hogy értem jöttek. Még hogy két nap alatt szedjem össze magam... Erre szinte egy egész élet sem elég. De megpróbálom tartani magam, erős vagyok.

Némán visznek vissza a nagy házba, ugyan azzal az autóval mint mindig. Nem kísér senki, csak beengednek. Különös. Először a hálószoba felé megyek, de sehol senki. Tovább keresek. Az étkezőben sincs, de egy szolgálót sem látok sehol. Mi van itt? Hangokat hallok, majd egy szoba felé veszem az irányt, ahol résnyire nyitva van hagyva az ajtó. Boris hangját hallom meg, s kissé nagyobbra tárva az ajtót kukkantok be.

Szemem elkerekedik a látványtól, még a levegő is megreked bennem.

Boris egy elé lefogott ember homlokának szegezi a fegyvert.

Ne...

Egy hangos durranás, és a test élettelenül zuhan le. Hangosan felnyikkanva kapom nyakamhoz kezem, és könnyáztatta szemekkel kezdek el futni. El kell tűnnöm innen. AZONNAL!

Lihegve szelem át a folyosókat, pánik szerűen keresve a kijáratot, de mind hiába, nem tudom, merre menjek ebben a hatalmas házban. Lábak dübörgése hallatszik mögülem, majd sok kéz fog le ahol csak ér.

- NE!! NEE!! ERESSZETEK EL! – ordítom, sikítom torkom szakadtából ahogy csak bírom, kapálódzom, rugdalózom, rángatózom, de semmi esélyem. Bevisznek, vagy inkább bedobnak egy nagy szobába, egyenesen a kanapéra, majd őrt állva felettem és az ajtó előtt figyelnek.

Nem. Nincs menekvés, esélyem sincs, hogy innen kikerüljek. Túl gyenge vagyok. Összehúzva magam próbálom visszafojtani ki-kibukó könnyeim, több-kevesebb sikerrel.

Boris lép be, kezében ugyan az a fegyver mint az előbb.

- Sajnálom majlinkij – morogja fagyosan, és meghűl bennem a vér is, ahogy a hideg cső végét most az én homlokomnak szegezi. Most... most meg fog ölni.

- Boris... – súgom elhalón, kiszáradt torokkal, remegve, rettegve. Nem akarok még meghalni... De itt a vég…

- Dasz vidanya – köszön el fagyosan, majd egy nagy durranás.

Megszűnik minden körülöttem, nem érzékelek semmit, csak révedek magam elé. Mi történt?

Hangfoszlányok szűrődnek át a nagy semmin keresztül. Komor hangok, fémes csörgés, dobogás. Lehajtom fejem, könnyeim akadálytalanul folynak, ki tudja hová.

- Rendőrfőnökúr... – hallok egy mély foszlányt.

- Hol van? – jön egy hang közelebbről.

- Sajnálom... lelőtték... – válaszol a másik, majd néma csend. Egy rezzenés vagy csörrenés se. Lelőtték... Azt az embert... Felemelem az arcom.

- Én... én... láttam... – sutyorgom, talán csak magamnak, talán meghallja valaki. Egy árny kerül elém, ragyogó szemekkel... Olyan mint az övé...

- Mit láttál? – kérdi az előttem lévő alak.

- Lelőtte... a dolgozó szobában... – válaszolok készségesen, fel sem fogom mit teszek.

- Ki lőtte le? . jön az újabb kérdés és minden tétovázás nélkül válaszolok.

- Boris... – súgom magam elé lágyan azt a nevet, amit most annyira megvetek, mint még soha.

 

Megölt...

 

A sírás megállíthatatlanul tör rám, majd egy erős test hajol le értem, és karjaiba vesz. Megragadom ingét, és beletemetem arcomat. Még mindig nagyon félek.

- ... maradjon életben... – mondja egy hang mellőlünk, és összerezzenek. Élet...

Léptek tompa hangját hallom, és a lépések remegő hatását érzem.

- Ne félj, biztonságban vagy – súgja lágyan a hang megnyugtatón, s már csak szipogva kapaszkodom az engem óvó alak ruhájába. Testének melege olyan megnyugtató, a kisugárzása is bizalmat kelt.

Leültet egy ülésre, majd ő is beül mellém. Megnyugtató kapaszkodót keresve simulok erős testéhez újra. Megnyugtat. Érzem, hogy még élek.

Fejbőrömön enyhe bizsergés, majd puha ujjak fonódnak állam alá, és felemelik arcom.

- Hogy hívnak? – kérdi lágyan, s ahogy szemébe nézek...

- Ayumu... – válaszolom halkan, csak rá nézve.

- Ayumu.., - ismétli meg nevem, és lágyan mosolyog. Egy kendővel törölgeti le könnyes arcom. Olyan gyengéd – Az én nevem Taiga, és mostantól én vigyázok rád – mondja még mindig rám mosolyogva lágyan, s szavai hallatán, egy nagyon aprócska mosolyszerű kúszik ajkaimra, és úgy nézek fel rá.

Vigyáz rám. Hozzásimulok izmos karjához, megnyugtat a közelsége.

Taiga...

Máik karja átnyúl előttem, majd áthúz egy övet, és finoman beköt. Biztonsági öv.

Milyen figyelmes.

Beköti magát is, majd felmorran a motor, és el is indulunk.

Mivel a biztonsági ö akadályoz abban hogy hozzá bújhassak, így az ülésen elkényelmesedem, de azonnal el is kap az álmosság. Laposakat pislogva nézek ki az ablakon, már látom az előttünk és mellettünk suhanó aszfaltot, a fákat, a házakat. Még élek. Nem haltam meg. Lassan elhomályosul minden, majd sötét lesz.

 

Halk nyekergésre rezzenek fel, és felkapom fejem. Fékezett.

- Megérkeztünk – szól lágyan rám nézve, és kioldja biztonsági övét, majd észbe kapva próbálkozok hasonló mozdulattal, de nem megy.

Puha kezei enyémre simulnak, majd segítenek kioldani. Kiszállunk a kocsiból, és érdeklődve nézek körbe. Nem is egy autó van itt, valamint több őrt is látok. Hol is vagyunk pontosan? Mert nem tűnik a rendőrségnek, de egy sima háznak nem.

- Hol vagyunk? – nézek fel ártatlanul a mellettem álló alakra, ki lágyan néz le rám.

- Ez az én házam – válaszol készségesen, majd kezét a hátamra téve tessékel beljebb, de csak nagyon finoman. Ahogy keze vállamra simul, megrezzenek, és le is veszi, így megyünk be a házba.

Kinyitja nekem az ajtót, és előre enged.

Bezáródik mögöttünk az ajtó, én pedig összerezzenve fordulok vele szembe.

- Miért jöttünk ide? – kezdek picit hátrálni. Nem értem.

- Egy fontos tanú vagy, és vigyázok rád a tárgyalásig – nem is mond többet, de talán jobb is. Kifújva magam hagyom hogy mellém lépjen, és körbevezessen. A ház sokkal nagyobb belülről mint kívülről látszik. Megmutat mindent, végül kicsit egy vendég szobát.

 

- Ez lesz a te szobád – mutat körbe, és belépek. Nagyon takaros. Itt fogok, vele lakni. Legalább lesz aki megvédjen, de még nem is tudom igazán mi az ami fenyeget. Csak annyit tudok, hogy nagy veszélyben vagyok, és Boris vagy bármelyik embere bármikor elkaphat. Ez pont elég is. De mi lesz a holmijaimmal?

- Holnap majd elhozhatod pár holmid, addig találsz mindent a szekrényekben – majd magamra hagy. Nem akarok a terhére lenni, de szeretnék továbbra is élni. Lezuhanyozom, és felveszek valami kényelmeset, ami még jó is rám. Körbesétálok a szobában, megnézek minden kis tárgyat. Az ablakhoz sétálva nézek ki rajta. Még a kapuban is vannak emberek, az ajtó előtt. Mindenhol. Ennyien vigyáznak rám? Ilyen fontos lennék most nekik?

Hangját hallom meg, ahogy lehív vacsorázni. Lassú léptekkel megyek le, és leülök az asztalhoz. Nem igazán vagyok éhes, de muszáj valamit ennem.

Eszem pár falatot, de inkább csak turkálok a tányérban. Próbál velem beszélgetni, de alig válaszolok valamit. Most nincs kedvem semmihez.

- Holnap bemegyünk a rendőrőrsre, próbálj meg pihenni – mondja kedvesen végül.

Visszamegyek a szobába, majd leülök az ágyra. Taiga... A nevén kívül, meg hogy rendőr, nem tudok semmi mást. Ő sem rólam. Csak hogy vigyáz rám. Ez mégis olyan jó érzés.

Lefekszem, megpróbálok elaludni, de nem igazán sikerül, csak forgolódom, kavarog a fejem, rosszul érzem magam, melegem van. Végül hosszú vívódás után sikerül megnyugodnom, és lehunyom a szemem.

 

Szaladó folyosó...

Futás hangja...

Sikoly...

Egy pisztolycső villan be, majd egy dörrenés...

 

Felsikoltva ülök fel a sötétben az ágyon, és kapkodom a levegőt, teljesen kivert a víz. Ne... Ne... csak álom volt...

Kicsapódik szobám ajtaja.

 

2009.02.04 21:56 Idézet

baktimi

 

Taiga:

 

- Önt keresik Rendőrfőnök Úr... de nem mondott nevet - mondja titkárnőm. Utálom a névtelen telefonokat. - Azt mondja, fontos információja van Boris Koznyov-ról...

 

Összevonom a szemöldököm. Nocsak... Elveszem a telefont.

 

- Igen? - morranok, és arcom egyre zordabbá válik, amikor rájövök kivel beszélek... és az információk hallatán már vicsorgok is.

 

- A kommandós egységet! - ordítom lecsapva a telefont. Kirohanok az irodámból, és a nagy irodában a rendőreim felé fordulok. - Tanakit elkapták!

 

Egy perc alatt kint vagyok, és a kommandós egység három kisbuszának egyikébe bevetődve ordítozom tovább.

Pattogva osztom az utasításokat, miközben a golyóálló mellényt veszem fel, és ellenőrzöm a fegyvereket amiket a kezembe nyomtak.

 

Csak érjünk oda időben! Egyik emberem élete a tét!

 

Már annyi bizonyítékot gyűjtöttünk ellene, mégsem elég... de ha megöli a beépített emberemet, esküszöm kiherélem.

 

Egységem hőérzékelő radarokkal betájolja az orosz maffiózó villáját, és hangtalanul, némán hatolunk be. Csendben szedjük le az őröket, szépen egymás után.

 

A medence mellett lopózunk közelebb, és a tolóajtó üvegén keresztül látom, ahogy Boris egy kanapén ülő személy fejének szegez egy pisztolyt. Célzok, és gondolkodás nélkül lövöm ki kezéből.

 

Embereim behatolnak, és röpke lövöldözés után megszálljuk az épületet teljesen.

 

- Taiga... - morogja Boris. Hányszor de hányszor vigyorgott a képembe, és slisszolt ki a markomból! De ezt most nem ússza meg.

 

- Vége a dalnak Boris. Ezúttal nem úszod meg - mondom komoran. Egyik hadnagyom megbilincseli, én pedig a kanapén remegőhöz fordulok. Kicsire összekuporodva, kezeibe temetett arccal sírdogál. Sokkot kapott.

Hát, nem sokon múlott, hogy golyóval a fejében végezze.

 

- Átkutatni az épületet! - dörrenek, és acélkék szemeimmel figyelem ahogy a megbilincselt maffiózókat elvezetik.

Ha nem kapom meg a fülest a jakuzáktól... soha a büdös életben nem sikerül bevasalni ezt a szemetet. De most sikerült. Éljen.

 

- Rendőrfőnök Úr, megtaláltuk Tanakit!

- Hol van? - kérdezem.

- Sajnálom... lelőtték.

 

Szomorúan hajtom le a fejem. A fenébe...

 

Néma csönd lesz hirtelen, és egyként gyászoljuk társunkat. Egyik legjobb nyomozóm volt.

 

- Én...én...láttam... - hallok egy nagyon halk, félénk hangot. Felkapva fejemet pillantok a kanapén üldögélő felé.

 

Eddig meg sem néztem igazán. Egy fiatal, törékeny fiú. Hosszú fekete hajjal és gyönyörű barna szemekkel. Sápadt az arca, ajkai reszketnek, arca könnyes, de még így is gyönyörű. Boris szeretője.

 

A kanapéhoz lépek és leguggolok elé. Acélkék szemeimmel komolyan nézek a szép szemekbe.

- Mit láttál? - kérdezem halkan, türelmesen. Élből letegezem, de nem érdekel.

- Lelőtte... a dolgozószobában... - motyogja maga elé meredve. Láthatóan sokkban van.

- Ki lőtte le?

- Boris... - suttogja, és felzokogva temeti arcát ismét kezeibe.

 

- Van egy tanúnk... - szólal meg egyik nyomozóm, Yano. Biccentek. Felnyalábolom a karcsú kis testet, és ő kétségbeesetten kapaszkodik ruhámba, arcát nyakamba temetve, remegve simul hozzám.

 

Finom illata van, és egyszerűen gyönyörű.

 

Szegény... bizonyára egy pokol lehetett idáig neki az élete. Borisról sok borzalmat hallottam eddig, de nem tudtunk rábizonyítani semmit.

De most itt ez a fiú...

 

- Csak maradjon életben a tárgyalásig - teszi hozzá Yano. A fiú összerándul, és én egy megsemmisítő pillantást küldök ennek az idiótának.

- Bocs, főnök!

Biccentek, és elindulok kifelé az én kis szemtanúmmal. Bevarrom azt a szemétládát rendőrgyilkosságért, fegyverkereskedelemért, és gyilkossági kísérletért. Remek.

 

Már csak annyi a dolgom, hogy bevigyem a rendőrőrsre, kihallgassuk, rögzítsük szavait és bevegyük a tanúvédelmi programba. Azonban mivel ez fontos tárgyalás lesz, ő most komoly életveszélyben van. A házam egy erődítmény, úgyhogy nálam fog lakni, és két kommandós egységem, egymást váltva fog rá vigyázni.

 

- Ne félj, biztonságban vagy - mondom halkan, és a sírás is elhalkul. Jól van. Gyengéden ültetem be a kocsiba, és mellé ülök. Meg sem lepődöm, hogy újra hozzám bújik, hiszen még mindig sokkos állapotban van.

Megsimogatom a fejét, és álla alá nyúlva kényszerítem gyengéden szemkontaktusra.

- Hogy hívnak?

- Ayumu... - szipogja Japán legfontosabb koronatanúja.

- Ayumu... - suttogom kedves, megnyugtató mosollyal, és egy zsebkendővel megtörlöm könnyes arcocskáját. - Az én nevem Taiga, és mostantól én vigyázok rád.

 

2009.02.04 21:54 Idézet

baktimi

 

Boris:

 

Komoran figyelem az Igor mögött becsukódó ajtót.

 

Bassza meg!

 

Legutóbb amikor ezt művelte, új szeretőt kellett keresnem, úgy kicsinálta a kicsikét. Ezt a fiút sajnálnám elveszíteni. Remélem szót fogad Igor, és nem tesz kárt benne.

 

Visszasétálok a medencéhez, és leúszom még néhány hosszt. Ma már úgysem dugom meg Ayumut, úgyhogy lefáraszthatom magam nyugodtan.

 

*

 

Egyik emberem szól, hogy Igor elment. Legfőbb ideje volt már.

 

Felveszek egy köntöst, és a hálószobámba megyek.

 

Ayumu egy nagy, reszkető és sírdogáló takarókupac az ágyam közepén.

Bazd meg Igor.

 

Leülök mellé, és vállára teszem a kezem. Nyöszörög valami ellenkezés-félét, és felsóhajtok. Letépem róla a takarókat, hogy végigmérem. Nincs rajta sem seb, sem véraláfutás. Jól van.

 

Összekuporodva sírdogál. Betakarom újra, és felnyalábolva őt lépek ki a hálószobából, odakint pedig egyik emberem már nyitja is nekem a kocsiajtót. Beteszem a hátsó ülésre, és a sofőrre bízom.

- Vidd haza. - visszafordulok Ayumu felé. - Két napot kapsz, hogy összeszedd magad.

Becsukom az ajtót és megütögetem a kocsi tetejét. A sofőr veszi a lapot és elindul a kocsi.

 

*

 

- Elkapták az egyik nagyobb szállítmányt a zsaruk! - zihálja sápadtan az előttem térdelő, több sebből vérző emberem. Felpattanok az íróasztalom mögül, és vicsorogva csapok ököllel a fafelületre. A kurva életbe!

- Keressétek meg a téglát és hozzátok ide! - tajtékzom.

Embereim szinte egyszerre biccentenek, és az ajtóhoz sietnek. Sóhajtva dobom vissza magam a székembe, majd mobiltelefonomat is előkapom, hogy a sofőrt hívjam.

- Kéretem Ayumut.

 

*

 

Kegyetlen mosollyal pillantok le az előttem térdelő férfira.

- Nem gondoltam volna, hogy a japán rendőrség alkalmaz oroszul beszélő rendőröket... - mondom elégedetten. - Ki gondolta volna, hogy pont te vagy a tégla...

Véres arcából büszkén csillognak fel rám a zöld szemek. Rendesen helyben hagyták az embereim.

Intek egyiküknek, és már kezembe is csusszan egy 44-es magnum markolata.

- Dasz vidanya - húzom meg a ravaszt mosolyogva.

 

Valaki sikkant.

 

Felpillantok, és a nyitott ajtóban, sápadtan álló Ayumut látom.

 

Picsába.

 

Rémülten a torkához kap, és eltűnik, csak lábainak dobogását hallani, ahogy lélekszakadva menekül.

 

- Kapjátok el! Nem léphet meg! - vakkantom oroszul, és mind egyszerre ugranak az ajtóhoz.

 

Néhány perc múlva már jön is vissza egyikük, hogy elkapták és a nagy szalonban vitték. Én is odamegyek.

A kanapén kucorogva zokog.

 

- Sajnálom majlinkij... - mondom komoran, jegesen csillogó szemekkel és Ő felnéz rám gyönyörű szemeivel. Homlokára szegezem a fegyveremet.

 

- Boris... - suttogja.

 

- Dasz vidanya.

 

Bamm!

 

Felordítva ejtem le a fegyveremet, és vérző kezemet magamhoz szorítva kapom fel a fejem. Egy rakás kommandós rendőr árad be a kertbe nyíló üvegajtókon. Egyikük, aki rám lőtt, még mindig ugyanabban a pozícióban áll. Leveszi maszkját, és felszisszenek.

 

- Taiga... - morgom utálattal.

- Vége a dalnak Boris. Ezúttal nem úszod meg.



Levi-sama2009. 06. 04. 20:07:37#675
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



timcsiikee

 

Ayumu: (ZENE)

 

Kezeit zsebébe rejti, és az ágyhoz lépdel halálnyugalommal.

- Mióta vagy Borisnál? – kérdi halkan, szürke szemeivel végigmér engem, és elmosolyodik. Japánul beszél, mintha csak itt született volna... Pedig oroszul is olyan tisztán beszélt. Kabátjához nyúl, lassan lecsúsztatja válláról, és leveszi.

- Négy napja. De... Miért vagy itt? Menj el kérlek, ez az ő hálószobája... – makogom halkan.

- Azt hiszed... hogy nem tudom – dörmögi mélyen. A kabáttól eddig nem látható szíjakat látok felsőtestén. Egy laza mozdulattal oldja ki, és dobja kabátja után, a benne lévő fémek még így is nagyot koppannak, összerezzenek hangjukra. Vetkőzik. Ugye nem?

Hogy sikkantásom elfojtsam, számra tapasztom kezem.

- Szóval négy nap... – folytatja a diskurzust, majd leveszi a felsőtestét már alig takaró utolsó anyagot. Izmos felsőteste mezítelenül tárul szemem elé, ahogy hasát végigsimítja, megfeszül minden kidolgozott izma – Hogy is hívnak? – kérdi bársonyos hangon.

- A... Ayumu – nyögöm ki nagy nehezen, remegő hanggal.

- Ayumu – ismétli lágyan, ízlelgetve a hangokat – Ma megtanulod, miért nem célszerű maffiavezér szeretőjének lenni – közli halkan, és az ágy felé hajol, legalább is ezt látom. Hihetetlen gyorsasággal kúszok az ágy végébe hátrálva, kapálózva, lecsúszott köntösöm összehúzom magam előtt, és görcsösen szorítom. Gyorsan megragadja bokámat, szívem ezerszeres sebességgel kezd dobogni, úgy kiszárad a torkom, hogy még sikítani sincs erőm. Maga felé húz vissza, a szétnyílt köntöst azonnal visszaterítem, és remegve, nyöszörögve kérem:

- Ne kérlek... engedj el... – félelmem hevében lábam rángatom, hogy nyomatékosítsam kérésemet, de semmi esélyem, sokkal erőseb nálam. Karjaimmal is kapálódzok, de gyorsan elkapja, és elfordítva kényszerít arra, hogy hasra forduljak, majd így simul hátamhoz, merevedését érzem fenekemnél. Jaj.

- Elárulok egy titkot – duruzsolja fülembe – Ha nem ellenkezel, nem fog fájni, és hamarabb is szabadulsz.

Olyan ismerős érzések kerítettek most hatalmába. Mikor először voltam Borissal. Ugyan az a helyzet. Ha nem tiltakozom, hamarabb szabadulok. De miért mindig velem történik ez? Elkeseredve hanyatlok össze, pár könnyen kicsordul, halk szipogásba kezdek. Miért mindig én? Mit vétettem?

- Ki vagy te? – kérdem elkeseredetten.

- Hívj Igornak – válaszol készségesen, és simogató ujjai már kezdik is a köntösöm eltávolítani szép lassan. Tehetetlenül hagyom, hisz ismerem már a helyzetet...sajnos. Hagynom kell magam...

Oldalra fordítom fejem, de egyszerűen nem bírom azokat a fagyos szürke szemeket.

- Miért? – kérdem halkan, közben mellém fekszik, vállamon érzem puha ujjait, és egyre nagyobb felületen érzem a hideget.

- Te vagy a fizetségem. Tettem Borisnak egy nagyon nagy szívességet érte – nem... ezt nem tudom elhinni.

- Úgy érted odaajándékozott neked? – kérdem hitetlenkedve. Meghűl bennem a vér, ledermedek, még arcomból is kiszökik a vér.

- Csak ma éjjelre – mondja mosolyogva.

Nem... Ezt nem hiszem el. Hogy tehetett ilyet? Hisz nem is vagyok az övé tárgyilagosan sem.

- Hoszabb távra nem kell senki. Hogy is mondjam csak... – szedi össze a szavakat, közben engem néz újra-és újra végig éhesen - ... a partnereim kissé... halékonyak, ha érted mire célzok – mondja ki végül, és ha eddig nem ijedtem meg, akkor most nagyon is, és ahogy gonosz mosolyát látom még meg is rezzenek. A puha párnákba temetem arcomat, keservesen folynak könnyeim az ágyneműre.

Megérzem kezét combomnál, majd egyre feljebb siklani, és felnyikkanva kapom fel fejem.

- Gyere, csókolj meg... – kér halványmosollyal, de mielőtt meg is mozdulhatnék, megragadja hajam, és úgy húz kegyetlenül magához, közben hátára fekszik, és maga felé húz. Minden tiltakozásom félretéve és eldobva támaszkodom meg kezeimmel, és húzódom hozzá közelebb. Ahogy felé hajolok, tartómra teszi kezét, hogy magához húzzon, és éhesen kezdjen csókolni.

Újra hajam ragadja meg erősebben, és annál fogva tereli lejjebb fejem. Összeszorítom szemeim, és erőt veszek magamon... Ne... Nem akarom... De sajnos meg kell tennem... Remegő testtel veszem ajkaim közé hímtagját, elfojtom minden undorom és könnyem.

- Jó fiú... – hallom suttogását, de hidegen hagy, nem érdekel. Bokámon érzem kezét, majd újra ránt rajta egyet, és közelebb húz magához. A köntöst teljesen letépi rólam, és le is dobja valahova. Kalandos tenyere bebarangolják egész testem, megmarkolja fenekem, kezeimmel hasán támaszkodom, úgy próbálok arra koncentrálni amit kért, valamit megtartani magam.

- Cicus... – mormogja halkan, és kissé oldalra fordítom fejem, számból kicsusszan merevedése, megnyalom kissé lezsibbadt ajkaim - Gyere, lovagolj rajtam – kér újból. Azt meg hogy kell? Remeged egész testemben, megpróbálok felülni rá, végül is logikusan ezt kéne tennem. Magamba vezetem általam benedvesített merevedését, és felnyögök a feszítő érzéstől, ami testemet elönti kéjjel. Megragadja csuklómat, kezem mellkasára teszi, és szorosan hozzá tartva húzza végig rajta, körmöm alá szorul lehántott bőre. Vékony csíkban buggyan ki egy-egy csepp vér, olyan sebesre karmoltatta magát. Jézusom! Ez egy nagyon durva ember.

- Mozogj... – utasít kissé nyögve, és felemelve kezeim nyalja le ujjaimról a rátapadt vért.

Eleget téve kérésének kezdek lassú mozgásba, és minden egyes mozzanat, rezzenés olyan szikrákat csiholnak bennem, amitől felhevül testem, bőrömet csipkedi, és nyögésre késztet.

Alig mozgok kicsit, egy gyors mozdulattal lök le magáról, hasra dob. Épp hogy feltérdelnék, egy hirtelen mozdulttal hatol belém ismét, felsikoltok ijedtemben. Megmarkolja hajam, feljebb húz, hevesen mozogni kezd, egyre vadabbul, már hajam húzását is alig érzem, sikongatok, nyögdécselek. Keze ágyékomra siklik, és pár perccel később már robbanok is.

 

 

Rám rogyva zihál, és én is próbálok levegőt kapkodni, de nehéz. Végül csak lemászik, nem nehezedik rám így szabadon tudom szaporán venni a levegőt. Szememben könnyek gyűlnek, torkomban hatalmas gombóc.

- Jó pihenést cicus. Remélem nem találkozunk többet, mert az neked csak rosszat jelent – jelenti ki, már teljesen felöltözve, cipőjében az ajtóhoz kopogva. Csak apró mozdulatot véve sandítok felé.

- Ja, és egy tanács: ha élve akarod megúszni ezt a rövid kis kapcsolatot Borissal, tartsd csukva a füled, és játszd el az ostobát. Ha nem tudsz semmit, nem kapsz golyót a fejedbe végül. Dasz vidanya.

Mondja végül, majd kilép az ajtót bezárva maga után. Magam köré tekerve a takarót, szinte pólyaként forgok bele, összekuporodom, és néma, de annál keserűbb sírásba kezdek.

Meggyaláztak, kihasználtak nem először. És most még el is árultak. Nem értem, hogy miért mindig velem kell ilyennek történnie.

Borist már kezdtem is megkedvelni, azt hittem hogy rendes, meg minden... De... Ez most annyira fájt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.

Remegve sírok, néha szipogok, könnyáztatta szemekkel szinte nem is látok csak foltokat. Nem érzékelek semmit, csak a hatalmas ürességet, közepén a keserű fájdalommal, ami felemészt. Szörnyen bánatos vagyok, ez talán több is annál.

Zár kattanását hallom, és még jobban összekuporodom. - Nem... nem... ne... nem... ne... – motyogom szinte csak magamnak, nem figyelem mennyire érthető vagy hallható amit mondok.

Nyekereg az ágy, kicsit alattam is megsüpped.

Némán sírok tovább.

Nyakamig takaróval vagyok borítva, fejemből is alig látszik ki valami. Egy meleg tenyeret érzem vállamra telepedni az anyagon keresztül, és összerezzenek. Nem akarom, hogy bárki hozzámérjen. Nem akarok semmit. Összeszorított szemekkel fekszem tovább szipogva.

 

2009.01.31 17:34 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

 

Másnap késő délelőtt kelek fel. Hát igen. Kicsit kimerítő ha valaki egy esti bálozás és miegymás után még hajnalig hegedül. De megérte. Csodás hangszer, nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Akkor. Az elrablás napján, nem hittem volna, hogy ilyen dolgokban lesz részem. Egy szörnyű dolog hogy így átváltozzon... Ezt csak csodának hívhatják... Vagy szerencsének, nem tudom. És Boris elég kedvesnek is tűnik. Igaz nem tudom mi a munkája... De nem merem megkérdezni. Talán jobb, ha nem is tudom. Oldalra fordulva az ágyban, könyökölve támasztva fejem, és másik kezemmel, egy ujjammal körözve a lepedőn gondolkodom és ábrándozom tovább. Néha a hegedűre téved tekintetem, amit nem tetem el tegnap éjjel óta, és erről mindig Boris jut az eszembe. Túl fáradt vagyok, nincs kedvem bemenni, és már úgy is elkéstem. Ha így folytatom, nagy bliccelő leszek. Megebédelek, lefürdök, felöltözöm, az új ajándékom próbálgatom. Azt hiszem jobb ötlet lenne, ha ezt nem vinném be a többiek közé, de sajnos a régi hegedűm nem kaptam vissza, így nem lesz más választásom. Csak azt kéne majd valahogy kimagyaráznom, hogy vajon honnan szedtem. Lehet el sem hiszik majd, hogy igazi. De nem érdekel. Én tudom, és kész. Este felé csönget valaki az ajtóm előtt. Vajon ki lehet az? Kinézek a résen, és az „ismerős” nagy darab szőke fickó az... az egyik testőr. A fenébe. Elfelejtettem, hogy Boris ma este is hívatott. Gyorsan átöltözök valami tisztességesebbe, és ajtót nyitok a már sorozatos csengetőnek.

- Boris hívat – közli nagyon erős akcentussal, de már zárom az ajtót és félénken felpillantva biccentek, hogy mehetünk.

 

Megérkezünk, és az keresztül vezetnek az épületen, egészen hátra a kertig. Bezárul mögöttem az üvegajtó, és ahogy előre pillantok, épp Borist látom meg, amint teljes ruházat nélkül lép ki a gőzölgő vízből, izmos testén végigfolynak a cseppek, hajtincsei rá tapadva, jeges szeme mereven engem néz, és egyre közeledik.

- Szia – üdvözlöm félénken, egy puszit adva neki.

- Paka – duruzsolja ajkaimba, lehelete teljesen megborzongtat, és ha ez még nem elég, ujjai hajamba túrnak, bizsergetik fejbőröm. Máris a hatása alatt vagyok – Vetkőzz le majlinkij... fürödj velem – kér halkan, és eleget téve kérésének veszem le lassan ruháimat.

- Fürdőnadrág nincsen? – kérdem kedvesen. Mivel nem hoztam magammal, nem tudtam, hogy medencézni fogunk. Visszaindul a medence felé halkan felnevetve lassú léptekkel, minden egyes izma mozdul lépéseinél, de válla fölött még hátrasandít.

- Miért, látsz rajtam? – kérdi halvány mosollyal. Ööö... nem... tehát... nekem is meztelenül kell úsznom? még egy utolsó pillantás az izmos férfitestre, majd visszaugrik a vízbe. Leveszem ruháim, és felkötöm a hajam. Nem szeretném, hogy vizes legyen. Lassan bekecmergek a vízbe, és mellé úszom. El hanyag mozdulattal kiengedi a hajamat, és a tincsek vége a vízben szétterülve követik minden mozdulatomat. Ha neki így jobban tetszik, nem bánom, majd megszárítom. A szikláról bekúszik a vízbe, teljesen eltűnik, majd a víz mögöttem csobban fel.

- Kipróbáltam a hegedűt – mesélem halkan, de mintha nem is figyelne rám, játszik tovább tincseimmel. Nem tudtam, hogy ennyire tetszik neki.

- Ühüm – „válaszol” hátamhoz bújva, majd ismét lebukik a víz alá. Kezét érzem lábamon, hasamon, mindenhol végigsimít rajtam, majd ismét mögöttem felbukkanva karol át hátulról. Felkuncogok. Milyen játékos kedvében van. Még nem is láttam ilyennek. Hátra nézek vállam felett. Szeretem nézni jég kék szemeit, elvarázsolnak.

- Gyönyörű vagy Ayumu – duruzsolja fülembe, és magához ölel. Merevedését megérzem lábaim közé csúszni, a hirtelen jött forró érzés készteti testem a megfeszülésre, fejem vállára esik, megtámasztom rajta. A belső mardosó lángok végigfutnak testemen, és átkapcsolják elmém, már csak a testem irányít, és érzékeim, érzéseim. Megfordulok, és lábaim dereka köré tekerve kapaszkodok meg benne, hozzásimulva kidolgozott testéhez. Így úszunk a vízben, a medence széle felé. Amint sekélyebb lesz a víz, szorosabban ölel magához, fenekembe markol erősen, és ajkaimra tapad. Éhesen viszonzom vad csókját, elmélyülve a vad érzésekben. A tegnap tanult mozdulatok, most maguktól törnek elő, finoman hátába karmolok, végigszántom ujjaimmal, körmömmel. Erős kezeit végigfuttatja egész testemen, oldalamon, lábamon, minden egyes érintése felforrósít, olyan dolgokra késztet, amit józanon biztos nem tennék. Forró csókja elkábít, eszemet is elvesztem, és csak élvezem a pillanatokat, érintését, éhes csókját, simogatását, markolászásait. Annyira sekély részhez értünk, hogy már le is tudok ülni, alig takar a víz, felém térdelve csókol tovább, majd arcomon keresztül tér a nyakamra. Lihegek, sóhajtozok, és mivel pont elérem, én is finoman harapni, csókolni kezdem nyakát, néha belesóhajtom bőrébe nevét, majd felsikkantok amikor térdhajlatomhoz nyúlva ránt magához, ijedten hátra vetem magam, lassan érek a vízbe, érzem ahogy fejem körül libeg a hajam a vízben, vállam cirógatja és hátamat. Elégedett szemekkel mér végig, felmorranva hajol ismét felém egy éhes csókért, és ködös tekintettel, majd szemhéjaim lehunyva viszonzom félénken. Olyan finom ez a csók, teljesen felhevít. Vállába kapaszkodom, kezem néha lesiklik izmos, mellkasára, vizes bőrünk csak úgy csúszkál egymáson. Átölelve simítom hátát, néha ujjaimat, körmömet jobban belemélyesztem bőrébe, ahogy ágyékunk összedörzsölődik. Olyan dolgokat érzek mint még soha, és nagyon is élvezem! Nyakamat csókolgatja, fülemet kóstolgatja, és nevét nyöszörgöm.

- Mondd még majlinkij... – mormogja nyakamba, és kedvéért újra és újra elnyögöm.

- Boris... Boris... – már-már kábán sóhajtom... Azt akarom hogy folytassa, még, még akarok.

Szorítom magamhoz, beletúrok vizes hajába, ujjaimmal fejbőrét masszírozva.

 

Szinte mintha csak a távolból hallanák egy mély hangot. Boris felmordul, és abbahagyja tevékenységét. Csalódottan sóhajtok egyet, és kába szemekkel nézek fel rá. Ne...

Rá sem nézek az idegenre aki idejött, csak fülig elpirulok.

Oroszul társalognak, sajnos nem értem. Vállam felett hátrasandítok, de a sötét félhomályban alig tudom kivenni alakját, de még agy is kiráz a hideg. Nagyon ellenszenves kisugárzása van.

Távolodó lépteit hallom már csak, visszafordulok Boris felé, még mindig pírban égő arccal.

- Most el kell mennem szladkij, de mindjárt jövök – egy csókot nyom ajkaimra, majd felmorran – menj be addig, szárítkozz meg, és várj a szobámban... – elereszt karjaiból, én is felállok. Egy utolsó búcsú csók, majd magamra hagy.

Tehetetlenül állok a kis vízben. Végül is... miért ne maradhatnék?

Kikászálódok a vízből, és egy szolgáló hoz egy törülközőt, valamint egy puha fürdőköntöst.

- Köszönöm – mondom mosolyogva, és el is tűnik. Furcsák itt az emberek. Átdörgölöm testem, majd felveszem a köntöst, hajamat a törülközőbe csavarom. Elindulok a nagy házban, majd mikor egy ismerős folyosóra érek, az irányt az említett szoba felé veszem.

Be is engednek a nagy fehér ajtón. Leülök az ágy szélére, és kicsavarom hajam a törülközőből. Megdörgölöm, majd leengedem hajam. Szétnézek a tágas szobában és elgondolkodom, hogy vajon mennyit kell várnom. A köntös olyan jól melegít, és olyan kellemesen puha. Finoman lesimítom két vállamról, és pont ebben a pillanatban nyekereg az ajtó. Boldog mosollyal kapom fel a fejem, de szemem nem a várt személyt mutatja nekem. Nem.

Szürke szemek, sötétvörös haj, és fagyos arc. Ráadásul teljesen más alkat. Ez az a fickó, aki a medencéhez is jött. Ahogy szemébe nézek, megremegek, szemeiben csillogó fagyosság, még engem is megborzongat. Olyan kegyetlen a tekintete... Kezdek félni.

Egyik kezemmel szorongatom a köntöst, és próbálok az ágyon hátrálni. Bezárja az ajtót, és felén lép.

- Mit akarsz? – nyikkantok halkan, bár nem sok esélyem van rá hogy megértette, hisz Borissal is csak oroszul beszélt. Vajon mit akar tőlem? Egyre jobban félek...

 

2009.01.20 21:40 Idézet

baktimi

 

Boris:

 

Behunyt szemekkel élvezem forró kis nyelvének körözését nyakam érzékeny bőrén, és ahogy időnként belém harapdálva fokozza a játék élvezetét, elégedetten sóhajtok fel. Igeeen... jó kis tanítvány vagy... téged isten is szexre teremtett... Amikor elém térdel zokszó nélkül, elfojtok egy vigyort. Nem semmi a fiú... gátlástalan. Mondjuk még tulipiros a feje, de néhány nap múlva már az sem lesz. Oh már alig várom...

Imádom a bevállalós ukékat.

Ahogy megfogja a farkamat, és félénken megnyalintja, beleremegek a gyönyörűségbe. Elképesztő... ez a gyönyörű fiúcska zokszó nélkül fog leszopni, pedig életében először csinál ilyet. Ahh és milyen jól csinálja...

Ahogy elmerülök szájának nedves forróságában, felnyögök a kéjtől... Bozse mojboh... (istenem)...

Ügyesen masszíroz kis nyelvével, ajkaival és ahogy meg-meg szívogat... és a látvány...

Hajába markolva tartom fejét a farkamon ahogy érzem az orgazmus előbizsergetését, és mély hangomon felnyögve, hörögve élvezek a szájába.

 

Ahh... atyaég...

 

Zihálva, remegve engedem el gyönyörű haját, és mosolyogva figyelem ahogy lenyeli magomat. Kis édes vagy... Szladkij...

 

Felhúzom magamhoz és az ölembe ültetve csókolom meg. Spermám íze fűszerezi édes ajkait.

- Jó fiú - dicsérem meg halkan. Megdolgoztál az ajándékodért.

Felöltözünk, és magamhoz ölelve őt szólok előre a sofőrnek, és néhány perc múlva már meg is érkezünk Ayumuhoz.

De mielőtt elbúcsúzunk, kibontatom vele a tokot. Látni akarom az arcát, amikor meglátja.

- Boris... - súgja kistányér szemekkel. - Az enyém?

Mosolyogva figyelem, majd biccentek. Hát ki másé? Kis butus.

Leteszi az ülésre, és hirtelen a nyakamba vetődve ölel magához, sok puszit hint az arcomra és a számra. Hát ezt a kitörést nem vártam... de nagyon is tetszik. Borzasztóan aranyos és közvetlen fiú.

- Köszönöm - bújik hozzám lecsillapodva, boldogan ragyogó szemecskékkel és mosollyal. Egész feldobta az estémet, komolyan...

Nevetve ölelem meg, majd búcsúcsókot adok neki.

- Most pihenj egyet. Holnap találkozunk - kacsintok rá.

- Köszönöm... a szép estét - hadarja mélyen elpirulva, és behajolva az ablakon puszilja meg az orromat. Mmmrrr... hát megzabálom. Mindjárt berántalak a kocsiba és hazaviszlek, pedig most nem lenne okos ötlet... A házam jelenleg nyüzsög az embereimtől, mert megbeszélés lesz a holnapi nagy szállítmány miatt.

Felsiet a házba, és intek a sofőrnek.

- Vülisz mejlúta (mehetünk.)

 

*

 

Ahh... egészen elfáradtam.

Végre meghozzák Ayumut is, és ahogy kilép a kertbe és a medence felé közeledik, elégedett mosollyal lépek ki a medencéből. Bezsebelem elismerő pillantását és édes pirulását.

- Szia - köszön, és már kapok is egy puszit. Ezt már szeretem.

- Paka - súgom ajkaiba, és gyönyörű haját végigsimítom finoman. - Vetkőzz le majlinkij... fürödj velem.

Szót fogadva kezd vetkőzni.

- Fürdőnadrág nincsen? - kérdezi édes hangján. Halkan felnevetve indulok a víz felé újból, de visszapillantok rá a vállam felett.

- Miért, látsz rajtam? - kérdezem lágyan. Oh még ilyen pirosnak nem láttam. Hagyom hogy legeltesse rajtam kis szemecskéjét, majd egy elegáns ugrással vetődöm vissza a vízbe, és a középen lévő sziklára felülve hunyom be a szemem, mintha napoznék. Csak hát sajna a hold nem tud hőt kibocsátani. Félig lehunyt szemeim alól figyelem, ahogy haját felgumizva követ engem a vízbe. Lassú karcsapásokkal úszik mellém. Ahogy mellém ér, kiveszem hajából a hajgumit, és hagyom hogy csodálatos haja lágyan leomolva szétterüljön a vízen. Gyönyörű...

Elmélázva játszadoznak ujjaim a hosszú tincsekkel, majd visszasiklom a vízbe, és mögötte bukkanok fel újból.

- Kipróbáltam a hegedűt... - csacsogja zavartan. Gondolom el akarja terelni a figyelmemet, de nem tudja. Túlságosan beindít a haja...

- Ühüm - válaszolom, és a hátához simulva élvezem ahogy a vízben lebegő haja csiklandozza mellkasomat és hasamat.

Imádom anyaszült meztelenül élvezni a vizet...

Bebukva a víz alá átúszom alatta, és finoman végigcirógatom közben a testét kezeimmel. Újra mögötte bukkanok fel, és hátulról átkarolom... Édes kis kuncogással simul hozzám. Mosolyogva nézek szemecskéibe ahogy felsandít rám.

- Gyönyörű vagy, Ayumu - búgom mély hangomon, karjaim lágyan köré simulnak. Ágaskodó hímvesszőm becsusszan a lábai közé, és ő halkan felnyögve veti hátra fejét a vállamra. Behunyt szemeit figyelem, és kipirult arcocskáját. Elképesztően érzéki látvány...

Kicsusszan karjaimból, és levegőért kapkodva fordul felém, karcsú combjai derekamra fonódnak. A sekélyes részhez úszom vele, és ahogy lábaim szilárd talajt érnek, fenekébe markolva szorítom magamhoz...

Csókoljuk, faljuk egymást, érzem ahogy végigkarmolja hátamat a tanult módon és felmorranok a gyönyörűségtől... Bizsergek...

 

2009.01.14 22:50 Idézet

timcsiikee

 

Ayumu:

 

Lesütöm szemem válaszát várva. Meleg keze derekamat melengeti.

- Egy üzletfelem estélyére. Nem maradunk sokáig, mert van jobb dolgom is... – válaszolja arcom felemelve, és ujjával a szám cirógatja, perzseli minden érzékemet. De mit is mondott? Zavaromban szememmel ismét lefelé nézek, nem merek ránézni – Igen, arra gondoltam majlinkij... – mondja jókedvvel.

Megérkezünk, és én már a kapunál ámulok... Ez hatalmas! És gyönyörű... Kiszállunk az autóból, és tovább csodálom a kastélyt, a tetejét keresve...

- Csukd be a szád moj krassza, különben beleteszek valamit... – duruzsolja fülembe, és hirtelen észbe kapva kapom fel leesett államat. Remegő szemekkel nézek fel rá, reménykedve, hogy nem gondolta komolyan. Ahogy csábos vigyorát látom, megkönnyebbülök. Folyton ezt csinálja... De különös mód nem is zavar.

 

Kinyílik előttünk a hatalmas ajtó, és hatalmas tömeg tárul a szemem elé. Sosem voltam még estélyen, de ez nagyon izgalmasnak tűnik. Olyan szépen öltözött mindenki, jó a hangulat.

 

Azt hiszem ez mégsem olyan vidám. Csak körbejárjuk a termet, sok embernek mutat be, akik éhesen mérnek végig. Zavar. És amikor üzletről kezdenek beszélni, már oda sem figyelek. Nem értek ehhez. Körbenézek a termen, és megpillantom a büféasztalt, sok-sok finomsággal. Ez kell most nekem.

 

Torta... és eper. És a kettő együtt ötvözve. Hmm... Imádom... Ezért holnap reggel kétszer annyit kell futnom, de nem érdekel, megéri. Isteni finom.

Egy nő áll mellém, és ugyan azt majszolja. Ahogy rám néz, elmosolyodom. Kedvesnek tűnik. Beszélgetni kezdünk, és egyre többen jönnek oda, szimpatikusnak, jól elbeszélgetünk, jól érzem magam. Így képzeltem el az estét. Ámuldozva hallgatják, hogy hol és mit tanulok, és csak elpirulok a dicsérő szavak hallatán.

 

Nem tudom mióta vagyok itt, de hirtelen azt veszem észre, hogy egy erős kéz kulcsolódik derekamra.

- Indulhatunk, majlinkij?- kérdi lágy mosollyal, és félénken biccentek. Már biztos késő van. Kedvesen elköszönök mindenkitől, akivel eddig beszéltem, további jó szórakozást kívánok, és el is indulunk.

Beszállunk a kocsiba, és örömmel tapasztalom, hogy csak mi vagyunk. Most ennek örüljek, vagy se?

Egy sóhajjal hátradől, leveszi a nyakkendőt, és kilazítja ingét. Felsőtestéből felvillan egy rész, és lágyan néz rám. Zavarba hoz.

- Gyere ide... Túl messze vagy – mondja halkan, és engedelmesen ülök közelebb. Jólesik közelsége. Hajamba túrnak ujjai, fejbőrök bizsergeti ahogy finoman húz meg egy tincset. Szeretem ha birizgálja a hasamat, kellemes érzéssel tölt el. Egy picivel erősebb húzással tereli arcomat az övéhez közelebb, egy puha csókra. Kezdek megőrülni... Élvezem...

Előre fordul, én pedig csalódottan sóhajtok egyet.

- Davajtye putesesztvovatyna masíne – a mondatra felkapom a fejem, de már csak azt látom, hogy a térelválasztó sötét ablak húzódik fel. Vajon mit mondott neki? Hevesen dobogó szívvel fordulok Boris felé, aki egy gyors mozdulattal rántja szét a felsőmet.

- Ne... – szakad ki belőlem egy félénk nyögés, de látom nem hallotta meg.

- Vetkőzz le majlinkij – parancsolja szinte már súgva, és félve veszem le az inget – Mindent – teszi hozzá, és én összerezzenve teszek eleget kérésének.

- Jó fiú – buzdít halkan - Ne akard tudni milyen vagyok, ha ellenszegülnek nekem – súgja fülembe, és az utolsó ruhám is lekerül, igaz nagy küzdelem árán, hisz remegő kezekkel nehéz öltözni, valamint nem szeretném megtudni milyen ha ellenszegülnek neki. Hosszú hajam praktikusságát kihasználva próbálok valamennyit eltakarni magamból, mert így feszélyezve érzem magam. Főleg amikor látom, hogy ő is vetkőzni kezd, végig mélyen a szemembe nézve. Ez nekem már sok, teljesen zavarban vagyok.

- Most tanítok neked néhány dolgot. Legközelebb már elvárom, hogy magadtól csináld majlinkij... – súgja mosolyogva, majd csuklómnál fogva húz ölébe, magával szemben. Tanít? Hajaj.

Kezeim megfogva hint rá apró puszikat.

- Szeretem, ha a szeretőim használják a körmüket. Karmolj meg... – mondja halkan, és vállára teszi kezem. Nagyon meglepődve fogadom a kérést, de próbálok neki eleget tenni. Alsó ajkamba harapva, így koncentrálva próbálom szabályozni, hogy ne legyen erős, ne okozzak fájdalmat, mert a végén még így pucéran kidobna a kocsiból.

- Erősebben... – morogja halkan és így teszek – ez az... – sóhajtja és felbátorodva folytatom. Ez tényleg ilyen jó lenne? Hirtelen megragadja a hajam.

- Most jön a másik kedvencem... – másik kedvenc? Lassan leirányítja fejem ismét vállára - Harapdálj egy kicsit, de ne hagyj nyomot – utasít halkan, és fogaimmal megcirógatom puha, finom bőrét. Hogy ez mennyire... izgató... de tényleg... ráadásul olyan finom, és ahogy kesernyésen férfias illata az orromba kúszik, teljesen elbódít.

- Okos fiú... – bátorít tovább, és végighaladok nyakán, az íven és vállán. Hirtelen megint a hajamhoz kap, és felhúz egy durva csókra, ledönt a nagy ülésre, letér nyakamra, vállamra. Hát... azt hiszem nekem is így kéne csinálni. Mellkasomon és mellbimbómmal játszik, az egyik legérzékenyebb ponton. Résnyire nyitva szemeim figyelem tevékenységét, hogy ebből is tanuljak. A baj az, hogy már így is homályosan látok, de próbálok figyelni.

- Jól figyeld, mit csinálok moj krassza... Ma megtanulod, hogyan kell egy férfit szájjal kielégíteni – mondja halkan, és elkerekednek szemeim. Meglepettségemben, hogy ne sikkantsak, gyorsan szám elé kapom kezeim. Most... tényleg...?

Észbe kapni sincs időm, már forró nyelvét érzem meg, összerándulok minden érintésétől. Forróság ölel körül, és teljesen elvesztem az eszem. próbálok figyelni, de alig megy. Próbálom megjegyezni minden mozdulatát, de alig marad meg valami. Ezt egyszerűen nem lehet így kibírni, nem tudok semmit tenni, csak nyöszörögni. Egyre nagyobb a feszültség, egyre forróbb a levegő, egyre jobban lihegek, de hirtelen minden félbeszakad, elillan a lila köd, a cikázó forróság, az izmaimat önkénytelenül vonaglásra késztető varázs. Még szédelgek, és már csak azt veszem észre, hogy megint az ölében ülök. Kapaszkodót keresve teszem kezem széles vállaira, hogy rögzítsem valahogy a velem forgó világot. Forró ajkai rám tapadnak, és kábán viszonzom csókját, immáron én is vágyakozva.

 

- Mutasd mit tanultál majlinkij... Most te jössz – súgja pajzán mosollyal, és egy pillanat alatt józanodom ki. Most akkor nekem... Nekem kéne azt tenni, amit ő az előbb? Nyugi Ayumu. Menni fog. Vöröslő fejjel hajolok nyakához, és fogaimmal, majd ajkaimmal cirógatom meg. Hogy is csinálta? Hogy ne dőljek rá, finoman megtámaszkodom mellkasán. Nyakának puha bőrére kis köröket rajzolok nyelvemmel, és így haladok mindenfelé. Vállába kicsit erősebben harapok, közben ujjaim mellkasára feszülnek. Összerezzenve csúszok picit hátrébb, hogy előrébb tudjak hajolni. Végigsimítva felsőtestét, oldalát haladok lejjebb, ajkaim már a mellbimbó körül járnak, majd nyelvemmel néha áthaladok rajtuk. Sóhajait hallva felbátorodom, és nagyobb élvezettel folytatom, talán picit el is mosolyodom. izmos, kockás hasára térek. Hogy milyen szépen kidolgozott teste van... Eszméletlen.

Lecsúszok öléből, és már előtte térdelek. Egyre jobban remegek. Alhasánál járva, egyre vörösebb lesz fejem. Meg tudom csinálni.

Mereven álló férfiassága előtt megtorpanok. Lassan felnézek szemébe, de már meg is bántam. Még vörösebb lettem. Végül ráveszem magam... Ujjaimat a tövénél rákulcsolom, és úgy állítom, hogy nekem kényelmes legyen. Először bátortalanul csak a végéhez érintem nyelvem. Ahogy összerándul, én is megijedek kicsit. Végül próbálom felidézni azt, amit ő tett. Nyelvem végighúzom tövétől hegyéig, majdnem az egészet körbenyálazom. Végül megpróbálom a számba venni. Az elején még csak kevés sikerül, mert félek nagyra nyitni a számat, majd ahogy morgását, halk mély nyögését hallom, tudom, hogy jól haladok. Igyekszem teljesíteni. Apró fel-lemozgásokkal egyre többet engedek számba, amíg csak bírom. ha több nem megy, akkor a kezemmel segítek rá. A lassú megszokó tempót egyre gyorsabbra váltom fokozatosan, és ha erőm engedi, néha megszívom kicsit, fokozva a hatást. Már nem tudom, meddig bírom. Behunyom a szemem, próbálok koncentrálni, szuszogok, hogy levegőhöz jussak. Ujjait megérzem hajtincseim között, ahogy belefúródnak. Érzem, hogy lüktet a számban lévő férfiassága, majd egy nyögés, egy mélyről szakadó hörgés, és valami forrót érzek a számba kerülni. Az íze leírhatatlan, még sosem éreztem ilyet. Kissé belemarkol hajamba, majd elernyednek ujjai. A mozgást lassítva fejezem be, majd kicsusszan. Nah... Most mit kéne tenni? Megragadja vállam, hogy felhúzzon, és ezzel a mozdulattal, egy pillanat alatt nyelem le a számban lévő anyagot. Huhh. Ölébe vesz, puhán megcsókol, átkarolom nyakát.

- Jó fiú – súgja ajkaimba, majd kapok még egy puszit ajkaimra, és öltözni kezdünk.

Mikor végzünk, újra leülünk egymás mellé, átkarolja derekam, és szól a sofőrnek. Leereszkedik a térelválasztó, és mondja neki a címet. Haza visznek. Már tényleg nagyon késő van.

- Meg sem nézed, mit adtam szladkij? – kérdi rám nézve, és csak értetlenül pislogva nézek jég kék szemeibe. Mit adott? Nem tudom. Oldalra biccenti fejét, ahol a hegedűtokom van, majd kacsint. Elpirulok, mert még mindig nem értem. Ölembe veszem a tokot.

- A hegedűmet nem? – kattintom ki a kapcsot, és felpattan a tok teteje, majd lassan lenézek rá. Első pillantásra úgy tűnik minden a helyén. Majd felismerem a különbözőséget. Ez... Ez... egy Stradivari... Ez most tényleg?

- Boris... – súgom halkan, elkerekedett szemekkel. Ezt nem hiszem el... Hogy szerezte? Hisz ez nagyon ritka és drága és nehéz beszerezni, és... És ez tényleg az enyém? Meg is kérdezem.

- Az enyém? – nézek fel rá cica szemekkel. Ez csodálatos. Egy biccentést kapok válaszul, egy mosollyal együtt. Lecsapom és bezárom a tokot, lerakom magam mellé, és a nyakába pattanok, sok ezer puszival letámadva, arcát, száját, ahol csak érem.

- Köszönöm – mondom lenyugodva, és mellé ülve, átölelem, szorosan. Nagyon boldog vagyok, ez egy csodálatos ajándék! Felbecsülhetetlen. Felnevetve szorít jobban ő is magához egyik karjával.

 

Megérkezünk a lakásomhoz és már nyitják is az ajtót. Még mielőtt kiszállnék, visszaránt az ölébe egy forró búcsúcsókra, és csak két pislogás után vagyok képes viszonozni. Egy váratlanul ért. Szorosan fogva a tokot szállok ki, majd megfordulok. Az ajtó bezárul mögöttem, de az ablak lenyílik.

- Most pihenj egyet. Holnap találkozunk – kacsint egyet. Elpirulok. Azt hiszem, illene szépen elköszönnöm.

- Köszönöm... a szép estét – hadarom és dadogom egyszerre, majd lehajolva nyomok puszit orrára, ami a leghamarabb esett utamba, és megfordulva, gyors léptekkel robogok be az épület ajtaján, vissza nem nézve. A portás már rég durmol, észre sem veszi, hogy jövök, nem baj. Felmegyek a lakásomba, bezárom az ajtót. Első amit teszek, hogy kipillantok az ablakon. Már nincsenek itt. A másik, logikusan az lenne, hogy átöltözzek, de nekem nem. Nem bírom ki.

Leteszem az ágyamra a tokot, és felnyitom. Perceket gyönyörködöm a csodában. Hosszú vacillálás után végighúzom rajta egy ujjam. Gyönyörű. Nagyon finomkodva fogom meg, és kiveszem, úgy vigyázok rá mint egy hímes tojásra. Úgy is kell. Végigsimítok oldalán. Tökéletes. Állam alá helyezem a vállamra, majd megfogom a vonót. Nem bírnék elaludni, ha nem próbálhatnám ki azonnal. Az sem érdekel, ha ezzel felköltök másokat, én most akkor is játszani fogok. Finoman ráhelyezem a vonót a húrokra, és az első, ami eszembe jut, játszani kezdem...



Levi-sama2009. 06. 04. 20:07:00#674
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



Színház 1231

 

Ayumu:

 

Kezem nagy merevedésének simul, és érzem, ahogy fejem szinte már lángokban áll.

- Érzed mennyire kívánlak moj rapjiliszty? – súgja szinte ajkaimba, majd a fémes recsegő hangra leszek figyelmes, csuklóm körül eltűnik nadrágjának szorítása – Fogd meg... – utasít halkan, és így teszek. Lehunyt szemekkel sóhajt fel.

- Völ Ugnéj... – ezek az orosz szavak több féle képpen is megőrjítenek. Kezem lassú mozgásba kezd – Harasó... – búgja halkan, majd rám nehezedik, és lekapja az összes ruhát magáról, és rólam is. Végigmér, majd ugyan ott megfog, ahol én őt eddig is. Beleremegek érintésébe, összerándulnak izmaim, majd éhesen csókol meg, nyelvével kényeztetve enyémet.

Hirtelen lában közé nyúl, mire megijedek, és reflexszerűen zárnám össze combjaim, de keze megakadályoz ebben. Mit? Mit csinál? Felnézek arcára, és élvetegen mosolyog rám.

- Ugyan... Ne félj majlinkíj...

Felemelkedik rólam, elenged, és mellettem támaszkodva hajol mellkasomhoz, hogy végignyalja egészen hasam aljáig és még lejjebb. Jajj.

- Gyönyörű vagy itt is... – búgja bőrömbe, és végignyalja combomat. Nevét nyöszörgöm elhalón, és tevékenységét nézem... nézném, ha nem csak ködös foltokat látnék kába szemeimmel. Egyik keze elindul hasamon felfelé, végig simítva ezzel a felhevült bőrfelületem, és ajkaim cirógatja meg. Felsóhajtok, és ujjai számba siklanak. Nyelvemmel körözök ujjai körül, néha megszívom. Nem tudom miért, de testem parancsolja, hogy tegyek így. Elmém is teljesen elhomályosult már. Kiveszi ujjait, majd pár pillanattal később fenekemnél érzem meg őket. Remegek a félelemtől és a kéjtől. De mitől is félek én?

Felém mászik, és kábán nézek rá.

- Fordulj meg – mondja mosollyal ajkain, és úgy teszek ahogy kér, lassan átfordítom magam hasaló helyzetbe. Hasamat elsöpri hátamról, végigsimít rajtam – Tudod Ayumu... – susogja fülembe, miután rám nehezedett – Ritkán fekszik az ágyamban ennyire szép fiú... – szinte fel sem fogom amit mond, testem csak reszket alatta, ahogy merevedése hozzám simul – ráadásul ennyire tapasztalatlan is.

Lassan megérzem magamban, nagyon feszít, a pármát markolom, hátha ezzel enyhíthetem az érzést. Megtorpan.

- Sok mindenre meg foglak tanítani... – nyögi fülembe, majd mozogni kezd.

Cirógat kezével, csókolgatja nyakam, vállam és ahol csak ér.

Felránt térdre, és egyre hevesebben mozog, és minden egyes döfésnél megérint bennem egy pontot, amitől majd’ csillagokat látok. Kezem szinte rángatózik, fejem dobálom a párnán, sikoltozom, mert érzem, hogy hamarosan felrobbanok.

Egy villanás alatt tör ki belőlem a felgyülemlett feszültség, nagyon sikoltva feszülök meg, és a párnát szorongatom. Lezuhan mellém az ágyra, és én is összeesek. Édes istenem.

Rá nézek, és pont felém hajol, hogy egy csókot nyomjon ajkaimra. Nem von magához, nem ölel át, semmi. Olyan hiányom van.

- El kell mennem majlinkíj. Legközelebb magammal viszlek, de ez most veszélyes lenne – mondja gyorsan, és eltűnik a fürdő ajtaja mögött.

Én még mindig hason fekve veszem szaporán a levegőt, próbálok észhez térni.

Pár perc múlva ki is lép de a szekrényéhez megy, és öltözni kezd. Érdeklődve felülök az ágyban, félig betakarva magamat. Hova siet ennyire?

Felöltözik, majd egy másik tárgyat is kivesz a szekrényből. Egy fegyvert. Jézusom! Ezt... ezt most miért? Ne!

Államig felhúzom a takarót, és remegve figyelem minden mozdulatát. Felém fordul, és rám mosolyog.

- Most látsz először fegyvert? –kérdi halkan, és csak egy biccentésre futja tőlem. Felém sétál, és leül az ágy szélére. Nagyon félek, már az ágy is velem remeg. Pár kattanás, majd nyelével felém nyújtja a pisztolyt.

- Fogd meg – mondja halkan, és a kíváncsiság kedvéért elveszem a kezéből, de még mindig remegek. Elneveti magát...

- Úgy fogod mint egy csokor répát... – mondja nevetve. Bár nekem is ilyen vicces kedvem lenne.

Vissza veszi a fegyvert, és visszateszi bele azokat, amiket az előbb kivett.

- Maradj inkább a hegedűnél majlinkíj... – hajol hozzám, és egy puszit hint ajkaimra, és egy zakót felvéve indul az ajtó felé. Még egyszer visszafordul.

- A sofőr hazavisz. Holnap estére ne csinálj programot. Egy estélyre megyünk – közli nemes egyszerűséggel, majd az ágy melletti szekrénykén lévő kis dobozra mutat – Abban van a ruhád. Paka – int utoljára

- Paka – válaszolok halkan, mire rám kacsint, és kimegy.

Egy estélyre. Hehh... Hova akar ez engem vinni? Milyen estélyre? Mit is mondott? Abban van a ruhám. Megfogom a dobozt, és az ölembe rakom. Vajon milyen ruhát vett nekem?

Kinyitom a tetejét, és elkerekednek szemeim. Lassan kiemelem a finom anyagot.

Ez...ez pont olyan, mint az egyik kedvenc fehér, kimonó szabású felsőm. Csak kék, és valamivel hosszabb, mint az enyém. És egy hozzá illő sötét nadrág. vajon honnan szerezte? Még nekem is alig sikerült, ez egy különleges darab, és gyönyörű.

Visszateszem a dobozba, és az ágyból felkelve, ruháimat összeszedve öltözök fel. Remélem már várnak kint, szeretném otthon rendesen kipihenni magam.

Kimegyek, és szerencsémre már ott vannak a múltkori mukik. De... de hol van a hegedűm?

- A... a hegedűmet visszakaphatnám? – mondom félénken az egyik nagydarab „kísérőmnek”

- Majd holnap – mondja nagyon is erős orosz akcentussal, így csak nehezen értettem meg, de azért sikerült. De mi az hogy holnap? Nekem az holnap kell! Megint rá nézek, így nem merek tiltakozni. Nagyon félelmetes fickó.

Beülök a kocsiba, és alig fél óra múlva már a lakásom előtt vagyok kitéve, kezemben a kis dobozzal.

Felmegyek, és ledobom magam az ágyra. Azt hiszem holnap nem megyek be. Úgy is csak délelőtt lenne órám, de mivel hangszerem sincs, így felesleges bemennem. A tanár meg nem fog megróni ezért, hisz én vagyok a kedvence. Biztos megérti majd, ha kitalálok valami aranyos mesét. Legalább lesz időm nem csak külsőleg, hanem lelkiekben is felkészülni a holnap estére. Meg pihenhetek egész délelőtt. Lezuhanyozom, átöltözöm, és az ágyba fekve már alszom is.

A másnap délelőttöt alvással töltöm, délben és délután csak készülődöm. Ha már emberek közé megyek, akkor nézzek ki tisztességesen. Néha amikor keresztülhaladok a szobán, rávetem pillantásom, a vállfára kitett ruhára. Nagyon szép.

Késő délutánra el is készülök, és kicsit félek. Milyen emberek lesznek ott vajon?

A tükörrel szemben állva csodálom meg a rajtam lévő ruhát. Felcsöngetnek, és mondani sem kell, hogy ki az, tudom. Bezárok mindent, és lemegyek.

A nagy darab fickó már a fekete limuzin ajtaját tartja nekem, én pedig büszkén beszállok. Furcsa hogy milyen hangulatváltozásaim vannak. Néha olyan jól érzem magam, néha pedig rettegek. Pont Boris mellé ülök, és elpirulva elmosolyodok halványan, ahogy rám néz.

Felém hajol, és én is felé, majd egy finom csókot ad.

- Van még egy meglepetésem moj krassza – duruzsolja ajkaimba, majd szemével oldalra mutat. Felcsillan a szemem, ahogy meglátom a hegedű tokot. magamhoz kapom, és megbizonyosodom róla, hogy tényleg benne van. De vajon miért csak most kaptam vissza? Miért ne lehetett volna tegnap? És foglalkoztat még valami.

- Pontosan hova is megyünk? – kérdem felé fordulva. Lassan átkarol, és közelebb von magához, mire kicsit elpirulok, tekintve, hogy a nagy autóban velünk szemben ül a már régebben is említett nagydarab fickó, és egy kicsit zavar a jelenléte.

 

tegnapelőtt 15:21

baktimi

Boris:

 

Éhes csókokkal falom fel desszertem, és ahogy végigpillantok rajta, nagyon is tetszik a látvány. Szétzilált ruházat, gyönyörű haja szétterül a párnán, szép szemei kábán csillognak. Da. Határozottan jó döntés volt.

Megcirógatom csinos arcocskáját.

- Gyönyörű vagy szladkíj... - búgom. A nevemet sóhajtja kábán. Nyubálsúj daragúsa (kis drága). Vetkőztetni kezdem.

- ...nh... Boris... - nyöszörgi. Elégedett mosollyal hajolok közelebb hozzá. Micsoda japán szépség... elképesztő. Csak nyöszörögni képes ahogy végigsiklanak ujjaim mellkasán és hasán.

- Da? - bátorítom ajkaiba súgva. Megkóstolom egyik kis rózsaszín mellbimbóját, ő pedig nem képes egy értelmes szót sem kimondani. Tetszik, hogy ennyire a hatásom alatt van. - Folytasd - súgom a köldökébe. Természetesen folytatja tovább a nyöszörgést és sóhajtozást. Ezt nem lehet kibírni. Megmarkolom kemény kis farkát, és felsikkantva veti hátra a fejét. Halkan felnevetve figyelem döbbent kis arcát. Kap egy puszit is.

- Mit szeretnél majlinkíj? - kérdezem türelmesen, s nyakához hajolva rajzolok nyelvemmel nedves köröket füle alatti bársonyos bőrére, lágyan végigsimítom karcsú kis testét is. Megőrjít ahogy nyögdécsel, pláne amikor a nevemet sóhajtja... Ahhrrr...

- Vetkőztess... - súgom ajkaiba, és a nyomaték kedvéért egyik remegő kis kezét ingem gombjaihoz irányítom. Szót fogad némi tétovázás után. - Godnyi szpinok... (jófiú) - súgom, és felsóhajtok ahogy végigsimít mellkasomon és hasamon. Lesimogatom róla az övét is , és ágyékomat az övéhez dörgölöm. Ahhww... Szeretek hosszan élvezkedni szex közben, de néha elkap a mohóság, és olyankor nem számít semmi sem. Mint amikor először másztam rá... szinte megerőszakoltam. Most is közel állok hozzá, ami meglepő...

De hát amikor ilyen kis félénk...! Imádom a félénk fiúcskákat...

Reszkető kis kezeit, melyek mellkasomon kalandoznak, megfogom és határozottan végigsimítom magam vele. Látod? Én így szeretem. Becsusszantom egyik kis kezét nadrágomba, egyenesen a merevedésemre. Ahogy megérzem péniszem érzékeny bőrén érintését, megremegek. Ettat harúsíj (ez jó)...

Figyelem tulipiros árnyalatokat is megszégyenítő arcocskáját és elvigyorodom.

- Érzed mennyire kívánlak moj rapjiliszty (gyönyörűségem)...? - súgom, és lehúzva sliccemet adok nagyobb mozgásteret neki. - Fogd meg...

Ujjai ráfonódnak, és behunyt szemekkel sóhajtok fel. Ó igen... ez jó...

- Völ Ugnéj... (ügyes vagy) - sóhajtom. Nem kell utasítanom, tudja mi a dolga. Elmosolyodom, ahogy lassan masszírozni kezdi. Haladunk.

- Harasó... (jól van) - nehezedek vissza rá, és egy gyors mozdulattal lerántom magamról a maradék ruháimat, majd róla is. Elakadó lélegzettel mérem végig. Egyszerűen gyönyörű teste van. Oroszországban már rég pornófilmekben szerepelne ilyen külsővel. Ha csak kilépne az utcára, azonnal elrabolnák. Ott a szépségeknek ez a sorsuk. Szerencsére japán közbiztonsága jobb, így nekem mákom volt, hogy kifogtam magamnak őt. Nem is eresztem amíg be nem telek vele.

Én is megfogom az ő kis farkát, és gyengéden végigsimítom. Nyöszörög, de nem engedi el az enyémet. Helyes. Vadul csókolom meg, nyelvem éhes sirályként köröz szájában, bódítóan és csábítóan. Remegve viszonozza ezt is, és ahogy ujjaim lejjebb kalandoznak gömbölyű kis puha labdacshoz hasonlító herezacskójára, felsikkantva zárná össze lábait.

- Ugyan... - mosolyodom el. - Ne félj majlinkíj...

Felemelkedem róla, és végignyalva mellkasát, hasát jutok el kis kincséhez. Ujjaimmal lágyan megsimogatom a kis gömböcskét.

- Gyönyörű vagy itt is... - súgom, és combjának belső felszínén végigfuttatom nyelvemet.

- Bo-Boris... - nyögi, és lepillant rám ködös kis szemeivel. Egyik kezem végigsimít hasán, majd feljebb csusszanva cirógatom meg ujjaimmal puha ajkait. Felsóhajt, és a szájába siklanak. Nyöszörögve szopogatja, és én gyöngyöző homlokkal figyelem. Ahh mojboh... (istenem). Már alig várom, hogy így szopjon le engem. Ezzel az arckifejezéssel...

Benyálazott ujjaimat elhúzom tőle, bejáratát megcirógatom. Tágíthatnám is, de nem szeretem. Felesleges. Alaposan benedvesítem, majd föltérdelek.

- Fordulj meg - utasítom mosolyogva. Zavartan, pirulva fogad szót. Gyönyörű haját félresöpröm a hátáról, és végighúzom rajta kezeimet, majd fenekébe markolok finoman.

- Tudod Ayumu... - nehezedek rá, és súgom a fülébe. Ahogy közben péniszemmel fenekéhez érek összerándulva nyög fel. Kis érzékeny. - Ritkán fekszik az ágyamban ennyire szép fiú... ráadásul ennyire tapasztalatlan is.

Lassan beléhatolok, és vállára tapasztott szájjal mordulok fel a gyönyörűségtől. Ő felsikkantva kapaszkodik a párnába. Hagyok egy kis időt neki, és magamnak is. Észbontóan szűk... mindjárt elsülök.

- Sok mindenre meg foglak tanítani... - folytatom halkan, és lassan beljebb nyomulva kezdek lassan ringatózni.

Ahogy nyög és sóhajtozik... meg kell tőle veszni. Egyre jobban felgyorsulok, és remegő, izzadtságtól gyöngyöző testét simogatom, puszilgatom.

Teljesen felhevít...

Feltérdelek, és csípőjét markolva húzom fel négykézlábra, majd felgyorsítom a tempót, minden lökéssel prosztatáját becélozva. Sikoltozva dobálja magát, csodás haja sötét felhőként lebeg...

- Nagyon jó vagy... - nyögöm mély hangomon, és hörögve vadulok be. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva kis testébe hajtom, űzöm a kielégülést. Kéjes sikolya az utolsó csepp...

- Mojboh... - nyögöm hangosan, és összerándulva zuhanok rá, ahogy szétrobbanok.

Hosszan, nyögve élvezek belé...

 

Lehengeredve róla terülök el mellette, szinte harapom a levegőt... Ez csodás volt.

Egy gyengéd csókot kap, és felkelek.

- El kell mennem majlinkíj. Legközelebb magammal viszlek, de ez most veszélyes lenne. - lépek a fürdőszoba ajtajához, és rákacsintva hagyom magára. Néhány perc, és felfrissülve lépek ki. Szekrényemhez lépve öltözöm fel, majd egy 48-as magnumot is kiveszek, betárazom és csőretöltöm. A fémes csattanástól mozgásra leszek figyelmes. Felül az ágyban, és maga előtt szorongatva takaróját néz rám rémülten.

- Most látsz először fegyvert? - kérdezem mosolyogva. Sápadtan biccent. Az ágyhoz sétálva ülök le mellé, és kitárazom, majd kiürítem a csőből is a golyót a szán hátrahúzásával, ami hátul is marad. A szánakasztó oldásával és az elsütő billentyűt megnyomva fesztelenítem is. Egy halk kattanás, és ő rémülten rándul össze. A már teljesen veszélytelen pisztolyt felé nyújtom, csövével felém fordítva egy laza mozdulattal.

- Fogd meg - utasítom. Remegő kis kezeit kinyújtja, és félénken elveszi. Felnevetek, ahogy arckifejezését meglátom. - Úgy fogod mint egy csokor répát...

Elveszem tőle, és visszapattintom a tárat, majd csőre töltöm.

- Maradj inkább a hegedűnél majlinkíj... - súgom, és bebiztosítás után hónom alá csúsztatom a tokjába. Kap egy puszit, majd felállok, és az zakót is felvéve lépek az ajtóhoz.

- A sofőr hazavisz. Holnap estére ne csinálj programot. Egy estélyre megyünk. - egy papírdobozra mutatok, amely az asztalon hever. - Abban van a ruhád. Paka.

- Paka... - válaszolja félénken. Jókedvűen kacsintok rá, és becsukom magam után az ajtót.

 

2008.12.21 22:23

timcsiikee

 

Ayumu:

 

A kezembe veszem az egyik villát, ami pont a kezembe esik, és furcsán nézegetem. Nagyon szép, de... öhm... izé... biztos, hogy ez a jó?

- Ezzel... – hallom mély hangját, majd ránézek, és az üres helyre, a sajátjai közül. Félénken biccentek, jelezve, hogy megértettem. – Ne légy zavarban majlinkij. Majd idővel hozzászoksz – rám mosolyog, de alig nyugszom meg. Ehhez aztán nagyon nehéz lesz hozzászoknom, olyan sok van. Meg hogyan szoknék hozzá? Ilyen sokat szeretne majd idehívni? Jajj.

Közelebb hajol hozzám, egyik kezét a derekamra fűzi, a másikkal apró mozdulatokat téve mutatja, és fülembe susogja, hogy melyik mire is való. Huh. Ezt kicsit nehéz lesz megjegyezni.

- ... és végül a legegyszerűbb szabály... Ha hagyományos étkezést folytatunk, kívülről befelé haladva használjuk őket, kivéve ezt – mutat egy fura alakú késre. Értem... hagyományos... kívülről befelé. Ennyit még én is meg tudok jegyezni.  Biccentve is jelzem, hogy értettem... már amit...

- Perijántogo appejecsítittá – h-hogy mi? – Jó étvágyat –  teszi még hozzá. Ja... így már értem. Viszonzom, és, nekilátunk az evésnek. Jaj de jól esik ez most.

Ahh. Majd’ tele vagyok, de ez a puding olyan hívogató.

Mmmm. És milyen finom. minden kiskanálnál lassan húzom ki a számból, minden cseppjét kiélvezem. nagyon fincsi.

- Ljubálsúj prakraznyik – morog a fülembe nagyon halkan, úgy hogy beleremegek. Jaj ne, már megint. Próbálok kicsit arrébb ficeregni, de az ölébe kap.

- A-azt mondtad csak egy vacsora... – mondom pirulva.

- Viszont azt nem mondtam, hogy kit fogok felfalni majlinkíj... – mondja halkan, majd megcsókol. Úgy szorít magához, úgy csókol, hogy szinte tényleg felfal.

Hirtelen feláll és ilyedtemben sikkantva kapom karjaim nyaka köré... Majdnem leesteeem!

- Ne félj moj krassza, nem ejtelek el. Sosem tenném... – duruzsolja, mire picit megnyugszom, főleg, hogy megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nem fogok leesni, másrészt erősen kapaszkodom.

- Hova viszel? – kérdem kíváncsian.

- Szerinted? – kérdez vissza vigyorogva, és már is sejtem. Tudom. Pedig úgy beleéltem magam, hogy csak egy vacsoráról lesz szó.

Berúgja az ismerős nagy ajtót, majd belépve egy egyszerű mozdulattal dob az ismerős nagy ágyra.

- De most ettünk! – próbálok egy kis mentséget, vagy legalább haladékot keresni, és Lekúsznék az ágyról, de még idő előtt csuklóm megragadva kényszerít megtorpanásra. Gyorsan visszaránt, és fölém kerekedik.

- Majd lassan csináljuk... – mondja halkan, arcán élveteg vigyorral, és ajkaimra tapad. Lassan, forrón csókol, olyan szenvedélyesen, hogy teljesen elkábulok tőle. Az eleinte szokatlan és erőszakos csók most olyan kellemes és még talán jól is esik. Finom. Lassan visszafonom karjaim nyaka köré, és hátul belemarkolok ingébe. Résnyire nyitva hagyom ajkaim, és ő lassan, finoman csusszantja nyelvét számba, hogy elmélyítse és még finomabbá tegye a csókot.

Megkergültem. Egy férfivel csókolózom, és jól esik.

Alhasam bizsereg, forróság gyűlik testemben, és ahogy érzem simogató kezét, ahogy a ruhám felfelé tolja, még bele is remegek, ahogy a forró testem hirtelen a hűvös levegő éri.

Folyamatosan markolok bele-bele ingébe, úgy hogy már szinte lehúzom róla.

Elválik tőlem, és pihegve, kába szemekkel nézek rá, elmerülök szép jég kék szemeiben, ahogy éhesen mérnek végig.  Észre sem vettem, hogy az én ingemen pár gomb már ki is bomlott. Ruhám kicsit zilált.

Puha ujjai éppen hogy érintenek, és végigsimítanak arcomon, érintése nyomán bizsereg a bőröm.

- Gyönyörű vagy, szladjik – mondja érzékien, és hangja... elkábít. Ha néha ezeket az orosz szavakat hallom, mindig megborzongok. Nem tudom mit jelent, de jól esik.

De akkor is. Nekem holnap iskola. Neki gondolom dolgozni kéne. Késő is van. Valamit ki kéne találnom, hogy ne haragítsam meg, és hogy haza is tudjak menni.

- ...nh... Boris... – motyogom alig hallhatóan, mire gonosz mosollyal közelebb hajol.

- Hm? – kérdi egyszerűen, miközben egy kézzel kezdi bontogatni ingem.

- Én... mh... – kiszakad belőlem egy apró nyögés, ahogy keze becsusszan az ingen létrejött résen, és mellkasomon kezd el kalandozni.

- Da? – hajol még közelebb, szinte ajkaimba mondja a szavakat, kíváncsi érzéki mosollyal, vágytól csillogó tekintettel néz, várja a mondatom folytatását, és figyeli reakcióimat.

- Én... ahh... – egy érzéki nyögés hagy el, ahogy egyik mellbimbómmal kezd el játszani, és ijedtemben a számra kaptam volna a kezem, ha lenne elég erőm hozzá.

Szétrántja rajtam az inget, és nyelvével kezd el barangolni mellkasomon.

- Folytasd... – duruzsolja bőrömbe, de képtelen vagyok megszólalni. Csak sóhajtozni és nyögni.

Így képtelenség bármit is kimondani, ha folyton így kényeztet.

- Én... – próbálnám újrakezdeni a mondatot, de egyszerűen nem meg. Hirtelen rámarkol merevedésemre, és kicsit felsikkantok. Halkan kacag, de a kényeztetést még mindig nem hagyja abba.

Visszahajol arcomhoz, egy puszit hintve ajkaimra.

- Mit szeretnél, majlinkij? – búgja mély hangján, de mire szóra nyitnám a szám, már a nyakamba hajol, és a bőröm legérzékenyebb részén kezd el csókolni és falni, közben egyik kezével simogat.

Újra csak sóhajok tömkelege, amit produkálni tudok, semmi több.

- Boris – nyögöm, ahogy erőmből telik, de a vége így is elhalóra sikerül. Felhajol hozzám.

- Vetkőztess – utasít halkan, és kábultan, kezeim lassan mozgásra késztetve kezdem ingének bontogatását. Kezem remeg, és tekintetem szeme és ingjének gombjai között cikázik.

Mér nem is tudom, hogy a vágytól, vagy a szót fogadástól, de teszem, amit mond. Ahogy az utolsó gombot is sikerül kibontani, alulról a hasától felfelé végigsimítok izmos testén, és mellkasához érve áttérek kezemmel vállára, és lesimítom róla a finom anyagú inget.

Olyan izmos és férfias teste van. Szépen kidolgozott. Kisebb mozdulatokkal segít, hogy levegyem róla az inget, majd merevedését az enyémhez nyomja, mindketten felsóhajtunk az érzéstől.

Lassan ő is elkezdi rólam leszedni az inget. Ez aztán tényleg lassú tevékenység.

Megfogja egyik kezem, és a mellkasától egészen a hasáig végigsimítja magát kezemmel.

 Végül úgy gondolom én, hogy a nadrágnál majd megállapodik kezem, hogy azt is kezdje kibontani vetkőztetés gyanánt, de tévedtem. Kínzó lassúsággal csúsztatja kezem nadrágjába, mire felnézek kék szemeibe, és mélyen elpirulok, ahogy kezem érzékeli a mérhetetlen forróságot.

 

2008.12.19 11:18

Leviatanocska

Boris:

 

Puhán megcsókolom, és elköszönök tőle. Boldogan használja az új tudását, azt az egyetlen egy szót amit tőlem tanult. Kis édes... szladkij...

Hazavitetem, és a dolgozószobámba sietek, ahol mér megkötözve és felpeckelt szájjal vár rám két japán üzletember, akik eddig Masashitól vásároltak.

Aprócska ráhatás, és ezentúl velem fognak üzletelni. Néhány ujj megteszi...

 

Kora estére be is fejezem a mai napra tervezett ügyeket. Beszéltem hazámban élő főnökömmel egy titkosított telefonvonalon, és lezsíroztam a nagy szállítmányt. Ajánlom, hogy minden rendben menjen... Különben (dühös) leszek. És ha dühös vagyok, akkor a szokásosnál is gonoszabb szoktam lenni.

- Vuzüváty (kéretem) Ayumu - adom ki az utasítást, és az étkezőbe sétálok kényelmesen.

 

Már a második aperitifet fogyasztom, mire végre belép az ajtón.

- Végre itt vagy zevezdá – üdvözlöm, és magam mellé intek. Szófogadóan helyezi a mellettem lévő székbe kerek kis popsiját.

- Máris hívattál? Miért? - kérdezi félénken.

- Csak egy vacsora, szladkij... – ragadom meg szép kezecskéjét. Ujjai kipirosodtak ahol a hegedű húrjait lefogja – Csak nem gyakoroltál? - mosolygok rá. Elpirulva húzza el a kezét. Ugyan, nem kell szégyellned, nekem gyermekkoromban kérges volt a kezem és feketék a körmeim, amikor az utcákon csavarogtam és a túlélésért küzdöttem.

- Remélem éhes vagy – pillantok rá.

- I... Igen – biccent pirulva.

Intek, és már elénk is tálalják a bőséges, finom vacsorát. Piruló arcában gyönyörködöm, ahogy elragadtatva nézelődik. Nap közben mindent megtudtam róla. Családjáról, életéről. Átlagos japán polgári család, egy tehetséges fiúcskával, aki ösztöndíjjal jár a zeneakadémiára. Máshogy nem tudna, mert nem tudnák különben finanszírozni a tanulmányait.

Tétován megfogja az egyik villát, és ahogy nézegeti bizonytalanul, elmosolyodom.

- Ezzel... - emelek fel egy másikat, a sajátjaim közül, hogy megmutassam. Elpirulva biccent.

- Ne légy zavarban majlinkij. Majd idővel hozzászoksz. - mosolygok rá. Bizony. Én annak idején még villát sem láttam közelről... kézzel ettem, mint a kis vadállatok. Ő szerencsésebb... szerető és gondoskodó családban nőtt fel.

Közelebb hajolva hozzá egyik kezemet a derekára fűzve hajolok füléhez, másikkal pedig az evőeszközökre mutatok. Halkan sorolom melyik mire való.

- ...végül a legegyszerűbb szabály... - fejezem be oktatását. - Ha hagyományos étkezést folytatunk, kívülről befelé haladva használjuk őket, kivéve ezt. - mutatok a halkésre.

Bólint, és szép kis szemeivel engem figyel. Érzem leheletének cirógatását arcomon. Mmmrr...

- Perijátnogo appjecsítittá (jó étvágyat)! - mondom mély hangomon határozottan. - Jó étvágyat. - teszem hozzá lágyabban japánul, és ő halkan viszonozza. Szegénykém... túl sok neked ez az orosz nyelv egyszerre.

Jóízűen falatozunk, és közben őt figyelem. Elképesztően szexi még evés közben is. És amit a kiskanállal művel a desszertnél... oh.

- Ljubálsúj prakraznyik (kis huncut)... - lehelem a fülébe. Mélyen elpirulva próbál elhúzódni. Ejnye, hát kéreted magad? Halkan felnevetve veszem ki kezéből a görcsösen szorongatott kanalat, és egy könnyed mozdulattal az ölembe ültetem.

- A-azt mondtad csak egy vacsora... - motyogja mélyen elvörösödve.

- Viszont azt nem mondtam, hogy kit fogok felfalni majlinkíj... - susogom az ajkaiba, és éhesen megcsókolom, karjaimmal magamhoz szorítom.

Nagy a kísértés, de nem söpröm le az asztalt és nem dobom fel rá. Majd máskor...

Vele a karjaimban felállok, és ő ijedten sikkantva kapaszkodik nyakamba, hogy le ne essen.

- Ne félj moj krassza, nem ejtelek el. Sosem tenném... - mosolygok le rá, mély hangomon szinte dorombolva.

- Hova viszel? - pislog fel rám gyönyörű szemecskéivel.

- Szerinted? - vigyorgok le rá. Berúgom a hálószobám ajtaját, és könnyedén az ágyra hajítom.

- De most ettünk! - kezdene menekülni előlem. Kis édes... hát nem el akar spurizni? Jókedvűen felnevetek, és elkapom kis csuklóját. Lazán visszapenderítem az ágyra, és fölé mászom.

- Majd lassan csináljuk... - vigyorgok le rá élvetegen.

 

2008.12.09 14:56

Ayumu:

 

Kicsit elhajol tőlem, majd egy  telefont tart a füléhez.

- Mit szeretnél inni zevezdá? – kérdezi mosolyogva, és kérek egy narancslevet. Oroszul beszél a telefonba, és gondolom én azt kéri, amit mondtam. Visszateszi a telefont. Pár másodperc múlva megjelenik egy inas, és egy tálcán hozza is a poharat. Felülök, gyorsan meg is iszom, mert már nagyon száraz a szám és a torkom. Éhes is vagyok, de már ezt nem merem megemlíteni. Amint leteszem a poharat, már ránt is vissza magához.

- Ha most kitalálod, hogy éhes vagy... – a fülembe morog, majd meg is harapja finomat.

- Nem... – nyekkentem félénken, mert beleborzongtam az érintésbe. Erre ő csak halkan felnevet. Mi olyan vicces rajtam?

- Vlij szladkij – már megint nem értem. Miért kell oroszul beszélnie? Bár gondolom én csak nem mondhatott valami rosszat, ha nevet. Bár bármennyire is nem értem, nagyon is tetszik ha így... becézget, de kár hogy nem értem.

Olyan álmos vagyok. Még halványan hallom ahogy felsóhajt és mond valami számomra érthetetlent, biztos megint oroszul, majd teljesen elsötétül minden, magával ránt az álomvilág.

Álmosan mocorgok az ágyban, hátamnál egy kis hűvöset érzek. Kicsit hátrébb ficergek, hátha megtalálom amit keresek, de már az ágy szélénél járok, és semmi. Kómás fejjel ülök fel az ágyban, laposakat pislogva nézek szét, de nem látom sehol. Már reggel van. Biztos dolga volt, és elment.

Kopogtatnak az ajtón, de nem merek kiszólni. Még egyszer kopog, majd benyit egy szolgáló, kezében ing és nadrág összehajtva.  Leteszi az ágyra, majd meghajol és kimegy.

Gondolom én, most ezt vegyem fel. Hát jó, az én ruhám úgy is elszakadt. Nagyon finom anyagból készült, hasonlít az enyémre. Húha. Biztos drága lehetett. Meg kordul a gyomrom, már nagyon rég óta nem ettem. Veszem a bátorságot, az ajtóhoz tipegek, óvatosan kinyitom, és az ajtónál senki nem áll. Nem őriznének? Teljesen kitárom az ajtót, kilépek a szobából, és bezárom magam után az ajtót.

Kellemes illatokat érzek, és arra felé kezdek haladni a folyosón. Meg is találom a konyhát, lassan, félénken lépkedek be. Valaki kihúzza előttem a széket, és rám néz. Félénken leülök, és körbenézek. Milyen szép, rendezett itt is minden.

- Mit hozhatok? – kérdezi a idősebb hölgy szolgáló.

- Kakaót és valami sütit – válaszolok mosolyogva, mire ő is mosolyogva biccent egyet, és elvonul. Jaj de éhes vagyok már. Kihozzák, és nagy örömmel kezdek bele, jóízűen eszem és iszom. Épp egy nagyobban hörpintek a kakaómból, amikor Boris belép.  De csak a hangjára leszek figyelmes:

- Látom egészen beilleszkedtél már. Harasó – mellém áll, és puhán megcsókol. Hát ilyen gyengéd is tud lenni tényleg?

- Szia... – köszönök neki halnak.

- Paka – válaszol mosolyogva.

- Pokka? – kérdezek rá értetlenül, és megpróbálom ugyan úgy ejteni ahogy ő, de azt hiszem nem jól mondtam, nevetve ül le mellém, így töltenek neki valamit.

- Nyet... Paka.

- Po...ka? – mondom újra.

- Paka... – mondja ismét.

- Paka – ejtem ki, és mosolygósan biccentve jelzi, hogy végre sikerült. De jó tudok egy szót oroszul. Azt hogy szia.

Kilazítja nyakkendőjét, Ekkor nézek végig rajta. Milyen jól öltözött.

- Reggeli után a sofőröm hazavisz. Majd érted küldök, ha szükségem lesz rád, majlinkij – haza? Igaz is... Nekem ma még be kell mennem az egyetemre. De…

- És a ruha? – ragadom meg galléromat, és kicsit előre húzom. Mosolyogva emeli el ajkától a kávés csészét, és közel hajol hozzám. Egyik kezével combján támaszkodik, a másik kezével, ujjaival fogja közre államat.

- Megtarthatod szladkij – mondja, majd megcsókol, amit gondolkodás nélkül. Kicsit megremegve válik el tőlem, és hátradől a székében. Pár pillanatig néz, majd feláll miután befejezte a kávéját.

- Nekem most dolgom van, mennem kell. Kis segítséggel kitalálsz.

Még „utoljára” lehajol hozzám, én kicsit felemelem fejem, hogy elérjen, és puszit adhasson ajkaimra.

- Paka majlinkij – mondja, majd felegyenesedik.

- Paka – válaszolom egy kis mosollyal, örülve annak, hogy ki tudtam mondani. Halkan felkuncog és kimegy. Befejezem a reggelimet, majd megköszönöm, felállok és kifelé veszem az irányt. Gondolom. Ki is találok, kint egy fekete autó vár, aminek kinyitják az ajtaját, és félénken beszállok.

Fél óra utazás és máris a lakásom előtt vagyunk. Ezek tényleg értik a dolgukat, hamarabb ideértek mint a taxisok. Kiszállok, és amint bezáródik a kocsi ajtaja, már el is indul. Egy nagyon sóhajtva lépek be az épületbe.

- Ayumu! – szól rám a portás, és hogy egy... Hegedű tokot. Csak nem? – Ezt tegnap hagyták itt neked – nyújtja át mosolyogva.

- Köszönöm Daichi-san – veszem el mosolyogva. De boldog vagyok. Legalább e miatt már nem kell aggódnom. Felmegyek a lakásomra, és az első, hogy lezuhanyozok.

Kijövök a zuhanyból, felöltözöm, és rápillantok az órára. Mindjárt 11. A délutáni órámra be kéne menni. Hm. Kedd van. Azt hiszem, ma 6ig vagyok bent. Milyen fárasztó napnak nézek elébe. De legalább kiszabadultam abból a házból. Csak reménykedhetem, hogy elfelejt és nem keres többet.

Viszonylag hamar beérek, így van időm órák előtt megebédelni egy büfében. Hmm. Reggel nem futottam, így annyira nem is vagyok éhes, de azért enni kell.

Fáradtan lépek ki a teremből. Vajon a tanár miért mondta, hogy túl lelkes vagyok? Most nem tehetek róla, hogy már 2 napja nem játszottam. Az a sok érzelem ami felgyülemlett valahogy ki kellett adnom. De legalább pozitív módon tettem. Nagyon szeretem a zenét. Megnyugtat. Már kicsit sötét van kint, ezt csak akkor állapítom meg, mikor kilépek az épületből. A kapu felé haladva meglátok két hatalmas öltönyös alakot. Elköszönök haveromtól, akit épp mesélése közben zavartam meg. Előre megyek, hátha beigazolódik rossz sejtésem.

- Ayumu – hallom az karcos hangot, mely nagyon erős orosz akcentussal ejti ki nevemet. Azt hiszem igazam lesz – Boris hívat – fejezi be mondatát az alak, mire én csak lehajtott fejjel követem őket. Egy hatalmas fekete limuzin áll a kapunál, és már nyitják is nekem az ajtót. Beülök, és a sötétített ablakon kinézve látom, hogy barátom csak tátott szájjal áll egy helyben. Na ebből majd vajon hogyan magyarázom ki magam később? Bár lesz még időm ezen gondolkodni.

Hamar odaérünk a hatalmas házhoz, és félve szállok ki az autóból. Bevezetnek, és a tokot kiragadják a kezemből. Bár nem adom könnyen, de nem akarom, hogy baj legyen, így végül odaadom, de kérem hogy vigyázzanak rá, és majd vissza akarom kapni. Mire kell ennyire durvának lenniük? Hisz csak egy hegedű van benne. Egy nagyon drága hangszer.

Bevezetnek az étkezőbe, ahogy gyertyafényes homály uralja a helységet, az asztal végénél ül Boris, egy pohárral a kezében.

- Végre itt vagy zevezdá – szólal meg, és mutat, hogy melyik székre üljek, pontosan mellette.

- Máris hívattál? – kérdem félénken, miközben leülök – Miért?

- Csak egy vacsora, szladjik... – megfogja a kezem és megpuszilja. Khm. Valamit suttog, de nem értem – Csak nem gyakoroltál? – engedi el lassan a kezem, és magamhoz húzom, mellkasomhoz szorítva. Ezt meg miből állapította meg? Kicsit elpirulok, nem tudok mit mondani.

- Remélem éhes vagy – szólal meg újra.

- I... Igen – biccentek félénken, és az asztal felé fordulok, ahova a jobbnál jobb ételeket kezdik el kipakolni. Hú. Most sokkal éhesebb lettem. Nyelek egyet, és csak ámulok, szememet körbevizslatom a teli asztalon. Milyen jól néz ki mind. De ez a sok villa, kés és kanál. Én ilyen illemet nem tanultam. Nem akarok szégyent hozni magamra. Meg szüleimre, senkire. Most mit csináljak? Jaj de éhes vagyok.



Levi-sama2009. 06. 04. 20:06:28#673
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



2008.12.08 22:19

Boris:

 

Szétrobbanok, és meghalok egy csodálatos orgazmusban...

 

Levegőért kapkodva rogyok rá, és gyönyörtől reszkető testéthez simulok, majd észbe kapva hengeredem le róla, nehogy kinyomjam törékeny testéből a maradék szuszt is. Elterülve pillantok oldalra, és kába, kipirult kis arcában gyönyörködöm. Hehe, látom tetszett...

Magamhoz húzva takarom be magunkat, és elmélázva cirógatom gyönyörű haját. Imádom a hosszú hajat...

- Látod szladkij? Tudok én ilyen is lenni... - mosolygok le rá. Megcirógatja kis kezecskéjével a mellkasom, és merészségétől vagy mástól azonnal mélyen elpirul.

- Mi az?

- É...én...szomjas vagyok... - motyogja zavartan lesütött szemekkel. Kis édes. Kuncogva nyúlok a házi telefonért.

- Mit szeretnél inni zevezdá? - Megrendelem amit kér, és visszafordulok felé. Néhány másodperc múlva kopogtatnak, és kiszólva engedem be az inast. Végre oltja szomját, és visszahúzom magamhoz.

- Ha most kitalálod hogy éhes vagy... - morgom mosolyogva a fülébe, és finoman harapdálom meg fülcimpáját.

- Nem - nyikkan félénken. Muszáj nevetnem rajta... pedig ritka az ilyen alkalom. Aranyos kis uke.

- Vlij Szladkij... (édes vagy) - súgom, és felsóhajtva hunyom be szemem. - Szpakolnyi nócse (jó éjszakát)...

 

*

 

Felmorranva ébredek a telefoncsörgésre. Ki a huj (fasz) az ilyenkor?

- Sto? (Mi van?) - vakkantom a telefonba. Embereimet megtámadták, és egy szállítmányt lefoglaltak a kínaiak. Ó hogy az a...

Dühösen pattanok ki az ágyból, és az álmában mocorgó fiúcskára pillantok. Utálom, hogy itt kell hagynom. De hát ez van...

 

*

 

Mire visszaérek, ő már ébren van, és épp az étkezőben reggelizik magányosan. Szolgáim megfelelően gondoskodtak róla, még ruhát is kapott.

- Látom egészen beilleszkedtél már. Harasó (jól van.) - mosolygok rá kedvesen, és mellé lépve hintek kis puszit ajkaira. Finom kakaó íze van. Mmm... Éhes lettem, de nem reggelire.

Halkan köszön nekem, ahogy elválnak ajkaink.

- Szia...

- Paka (szia) - válaszolom. Tétován pillant rám.

- Pokka...? - ismétli meg édesen rossz kiejtéssel. Kuncogva ülök le mellé, és a cselédlány már tölti is nekem a kávét. Megismétlem a szót, és harmadjára már helyesen ejti. Jól van. Kilazítom halvénykék nyakkendőmet, ami a sötétkék armani öltönyömet hivatott kihangsúlyozni, és fáradtan túrok hajamba.

- Reggeli után a sofőröm hazavisz. Majd érted küldök, ha szükségem lesz rád, majlinkij (kicsim).

 

2008.12.02 23:02

Ayumu:

 

- Ez volt a tervem, zevezdá. Csak meg akartalak dugni egyszer vagy kétszer és kész. De... – milyen nyers a hangnem és a beszédstílusa teljesen passzol akcentusához és jelleméhez. Hüvelykujjával párszor megsimítja ajkaimat, és élveteg mosollyal néz rám - ...túl finom vagy...

Hogy mi? Mi az hogy finom?

- Finom...? – kértem értetlenül...

- Da. Ezért kapsz tőlem egy lehetőséget – közli még mindig ugyan olyan hanggal, majd feláll az ágyról és a rácsára támaszkodva néz most rám – Választhatsz...

Nem értem. A folytatást várva, feltérdelek az ágyon, még a rólam lesikló takaróval sem törődök...

- Milyen lehetőséget? – kérdem érdeklődve, és erre arcán gúnyos, gonosz vigyor terül el. Ez nagyon nem tetszik... Egyáltalán nem.

- Itt tartalak néhány napig, és addig duglak míg rád nem unok, aztán főbe lövetlek – közli teljes nyugalommal, és mintha hirtelen egy jégkocka ért volna hozzám ráz ki a hideg a szavak hallatán, és magamra rántva a takarót nézek riadt kis nyusziként szemébe. A szemében látom, hogy komolyan gondolja amit mond.

- V-vagy? – kérdem akadozva... Egyre jobban félek.

- Vagy elengedlek, egy családtagodat pedig elraboltatom, és vele foglak sakkban tartani, hogy a szeretőm légy – MI? NE! – Biztos van egy imádott öcsikéd vagy húgocskád... anyukád... apukád... – anya... apa... – aztán ha rád untam, kinyírom.

Édes Intenem mondd, hogy ez csak egy álom! Kérlek! Ezek közül nem választhatok. Nagyon szeretem és féltem a családomat... Anya... Apa... Nem tehetem ezt velük... De én sem akarok meghalni... Arcomat már a sós könnyek mardossák. Mit tegyek? Mit tegyek? Ezt nem lehet kibírni. Mit kell ilyenkor tenni? Mi a helyes? Félek... nagyon... Rettegek... kétségbeesek. Nem... egyszerűen nem bírok döntést hozni. Azon kapom magam, hogy egy puha kéz pihen arcomon, és érzéstelenül néznek rám azok a jég kék szemek.

- Vagy... – szólal meg újra... Egy apró reménysugár űzi el körülem a pánik fekete árnyait... van még más lehetőségem is? Van remény? Kíváncsian nézek rá – Önként és dalolva válsz szeretőmmé. Ha ellenkezel, vagy magadra haragítasz, a családod létszáma csökkenni fog. Ellenben ha elégedett leszek veled, bármit megkaphatsz tőlem, és ha rád untam, egyszerűen nem hívlak többé.

Szörnyű egy lehetőség, de még ez a leges legjobb mindközül. Senkinek nem esik baja, amíg azt teszem, amit mond. De ki tudja, mikor szabadulhatok ki? Kissé megnyugszom, de még mindig kavarognak a fejemben a gondolatok... Hogy lehetne elintézni, hogy a kedvében járjak, és hamar unjon rám úgy, hogy egyszer sem haragítom meg? Nem tudom... Esélytelen. Csak az marad, hogy engedelmeskedem.

- Nos? – kérdi mosolyogva, és még egy tény fogalmazódik meg bennem. A szavában nem hihetek.

- És mi a garancia arra, hogy betartod az ígéreted? – kérdem érdeklődve, mire elvigyorodik.

- Nincs garancia kacejnok – megint egy orosz szó. Lassan kezd összezavarni. Sosem tudom, hogy minek nevez – Az életben soha, semmire nincs garancia. Csak remélheted, hogy nem gondolom meg magam. Mindez tőled függ majd... – susogja a végét, és beleborzongok. Értem...a lényeg, hogy ne haragítsam meg, és akkor minden „rendben” lesz... viszonylag...

Hosszas gondolkodás után döntök... Így lesz a legjobb...

- Mit kell tennem? – kérdem megadóan, és látom örül neki... Hhh.

- Csókolj meg szladkij... – válaszol érzékien, és félénken mászok hozzá közelebb, kiszáradt ajkaim megnyalva, arcához hajolva hintek puszit ajkaira. Én nem tudom, hogy hogyan kell csókot kezdeményezni. Hirtelen fordul velem a világ, hajamba markolva tapad ajkaimra, és nyelvével számba hatolva csókol vadul, és hátradönt az ágyon. Puha ajkai nyakamra térnek le.

- ha hívlak, vagy üzenek, te jössz, és teszed amit kérek. Nem pofázol vissza, és nem vágsz arcokat. Szót fogadsz, és élvezed a helyzetet...- vázolja fel kéréseit, és a végén meglepődöm.

- Élvezem...? – hogy lehet azt élvezni, amit ő nekem csinál? Bárhonnan is nézem a tegnapit, én azt nem tudnám élvezni. Nehéz dolgom lesz.

- Igen, élvezed zevezdá. Gyengéd is tudok ám lenni, nem panaszkodhatsz... És igencsak bőkezű vagyok a szeretőimmel, ha kielégítenek.

Gyengéd? Bőkezű? Ezt a tapasztaltak alapján nem igazán tudom elhinni. De ahogy végignyalja mellkasomat, és hasam érzékeny bőrét. Beleborzongok minden érintésébe. Testem felhevül, és csodálkozom reakcióimon.

- Fordulj meg moj krassza – utasít halkan, és megadón engedelmeskedem neki. Puha kezével hajamat félresöpörve simítja meg hátamat, majd ugyan úgy halad lefelé mint előbb hasamon. Leveszi rólam a nadrágomat, és tovább simogat.

- Gyönyörű tested van zevezdá – lihegi bőrömre, és folytatja tevékenységét. Mélyen belepirulok szavaiba. Érzem az ágy nyekergését, ahogy felém mászik, majd egy susogó hangot hallok, és egy ruhadarab repül keresztül a szobán. Egy fémes kattanást hallva megrezzenek. Ne! Már megint... Nem fogom kibírni.

Csitítgatva simít végig hátamon, ujjhegyeivel, mintha apró, langyos esőcseppek cseppennének hátamra. Meztelen teste hozzám simul, mintha bőrünk szikrákat vetne. Újra végig csókolgatja hátamat és ahogy leér, ösztönösen térdelek fel, az ágyneműt markolva.

- Vá-várj... – szólok suttogva, és égő arccal félénken nézek át vállam felett. Nem akarok semmit elrontani. Érdeklődve néz szemembe, de nem hagyja abba... Ahol most nyelvével érint, erősebb sóhajt vált ki belőlem, főleg, hogy épp szólni készültem.

- Ah... hogy szólíthatlak? Bo... Boris-sama...? Vagy... máshogy...? – szűröm ki a szavakat sóhajaim közepette, és kuncogva válaszol.

- Boris. Van még kérdésed?

- Nincs... –válaszolom elhalón, és fejem lehajtva, majd hátra vetve dobom hajamat arcom útjából, hogy jobban levegőhöz juthassak. Erősen kényeztet, keze férfiasságomra siklik, és ott is kényeztet... Nem bírom. Vonaglani tudnék alatta, de nem merek, visszafogom magam.

Egy kis idő után újra hátamon érzem forró bőrét, kicsit csalódottan sóhajtok egyet, majd közvetlen közelről tapasztalok egy susogó hangot.

- Készülj szladkij... Lazítsd el az altested, így nem fog fájni.

Jaj ne... Én ezt nem bírom ki újra. Lassan hatol belém, a feszítő érzés egyre csak növekszik, és erősödik. Kellemetlen, de nem olyan rossz mint a múltkor. A lepedőt markolva érzem csípőmön kezét, és lassan fokozatosan, ahogy mozdulatlanul vagyunk, valahogy sikerül ellazítanom magam ahogy kérte, mert elhiszem neki, hogy ha így teszek, akkor nem fog fájni. Már már alig érzem az eddig nagyon erős feszítést, és ekkor elkezd bennem mozogni. Ahogy belül megsimít, akaratlanul is kicsusszan ajkaim közül egy visszafoghatatlan nyögés, mely eddig még soha nem hagyta el a szám.

Újra és újra ki-be mozog, masszívan tartva csípőmet, egyre több ilyen nyögést vált ki belőlem. A kellemetlen érzés kezd átalakulni valami sokkal jobb és élvezhetőbb érzéssé, ami megmagyarázhatatlanul árad szét bennem, csiklandozza bőrömet, elködösíti elmém. Ahogy egyre gyorsabban kezd mozogni, még a kezem is megremeg, amin támaszkodom. Hallom morranásait, és még mindig gyorsít. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, egyre többször érint meg bennem egy kis pontot, ekkor sikolyom elfojtva kapok nagy levegő után. Ezh... tényleg... jó...

Altestemben gyűlni kezd a forróság, nem bírom már... Karjaim összecsuklanak, könyökömmel támaszkodnék tovább, ekkor megragadja hajamat, és azzal húz vissza, hogy tartsam magam tovább is. Akármilyen nehéz, de megteszem. Vad vágtába fajul az eleinte lassú mozgás, azon kapom magam, hogy már nem csak ő mozog, hanem én is élvezettel, ritmusosan mozgatom felé csípőmet, hogy még jobban elmélyülhessen. Másik kezével, erősen markolja csípőmet, szinte fáj, ekkor egy hangos sikollyal feszülök ívbe, ahogy a forróság, robbanásszerűen árasztja el testemet, belülről elégetve, és mintha a fellegekben lennék. Távolból hallom mély hörgését, elengedi hajamat, együtt lebegünk a semmiben...

A kimerültségtől az ágyra zuhanva zihálok eszeveszetten, fagyosan hűti torkomat az éltető oxigén. Kicsit rám esik, majd mellém gördül, most oldalt fekszik, és engem néz. Izmos mellkasa neki is szaporán jár fel és le. Én is oldalra fordulok felé, ekkor közel von magához, és átölel. Megadón simulok ölelésébe, karjaim összeszorítva mellkasára simítom kezeimet, és hagyom, hogy derékig betakarjon minket. Egyik keze alulról ölel, másik felkaromra támaszkodva simogatja meg fejem, hosszú hajam lassú mozdulatokkal. Kábult szemekkel nézek fel mosolygó arcára.

- Látod, szladkij? Tudok én ilyen is lenni... – duruzsolja halkan, és én csak arcát nézem, szép vonásait. Hát tényleg leget ezt ennyire is élvezni? Kicsit megmozdítom karom, és én is megsimítom.

Elpirulva sütöm le szemeimet. Nem tudom, hogy szabad e.

- Mi az? – kérdi halkan.

- É... én... szomjas vagyok... – nyögöm ki nagy nehezen, de nem merek a szemébe nézni.

Mikor meghallom halk nevetését , kicsit megkönnyebbülök.

 

2008.12.01 16:46

Boris:

 

Szót fogadva bújik hozzám, és ahogy betakarom magunkat, már alszik is. Rendesen kifárasztottam, pedig épp csak belekóstoltam. Nem baj, majd hozzászokik. Milyen szép arca van... Gyönyörű.

Letörlök róla egy kósza könnycseppet, és bársonyos bőrét cirógatom. Igazi szépség. Piszok mázlista vagyok, nem vitás...

Udecsje (szerencse).

 

Ajtó nyílik, csukódik. Meztelen talpak surrogása a padlón. Éberen ülök fel, kezem már a fegyveremért indul, a régi berögződés... De ahogy megpillantom őt az ablaknál, szakadozott ruhájában, elveszem kezem a párna alól.

- Hová mész szladkij? - kérdezem halvány mosollyal. Lebukva ereszti el a függönyt. Oh hát az ablakon akartál meglépni? Ez egy erőd... innen nem sétálhatsz ki csak úgy...

- Azt ígérted, hogy elengedsz... - mondja lágy, simogatóan kellemes hangján. Igazán jól esik hallgatni. Felkelek a puha meleg ágyból, felkapom nadrágomat és mögé lépve simulok hátához, magamhoz szorítom.

- Szegodij snyegodnye moj ljubisi... (Mától a szeretőm vagy...) - súgom a fülébe, és édes fülecskéjét rágcsálnám meg, de elrántja a fejét. Ejnye de kis hűvös vagy... De majd ezen változtatok. Magam felé fordítom, és ő dacosan néz a szemembe. Nem tetszik... határozottan kibaszottul utálom, amikor valaki makacskodik vagy szemtelenül ellenem szegül.

Elnapolom a problémát, mert dolgom van. Egy vendégszobába penderítem, egy „itt maradsz!”-morranással, majd egy őrt állítok ajtaja elé. Nincs most erre időm.

- Megígérted! - kiáltja utánam. Nem ígértem semmit kicsim. Fagyosan pillantok rá. Nincs most erre időm. Fenébe, sok dolgom lesz még vele, ha jó szeretőt akarok belőle csinálni. De ezt még meggondolom. Az sem rossz lehetőség, hogy itt tartom, és addig mászok rá újra és újra, amíg rá nem unok. Aztán egy golyó a fejbe, és nincs több probljéma (probléma).

 

*

 

- Sikerült? - kérdezem egyik beépített emberemet ahogy felveszem a telefont.

- Igen uram. Shen-li Yang igencsak dühös.

- És a másik?

- Takamo szállítmányát is megrövidítettük. Már volt egy összetűzése is a másik jakuza főnökkel, és úgy fest, mindhárman egymásra mutogatnak.

Elvigyorodom.

- Ladna... (Jól van...)

 

Beülök a limuzinomba, és az exkluzív bárom egyikébe vitetem magam. Egy kedves arab ügyféllel kell nyélbe ütnöm némi üzletet. Óriási fegyverszállítmányt kér, amit már jeleztem a moszkvaiaknak is. Örültek. Hát még én. Soha nem szoktam én tárgyalni, ezt rábízom két alvezéremre, de ezúttal sok milliárd rubelről van szó. AZ orosz állam éves bevételének negyede. Hatalmas összeg.

A hab a tortán már csak az lenne, ha el tudnám takarítani a színről a másik három maffiavezért, hogy a teljes piacra rátehessem a kezem...

 

*

 

Ahogy hazaérek, lehajítom magamról az öltönykabátot, kioldom nyakkendőmet, és a vendégszobába megyek. Kiscica az ágyban duzzog.

- Kacejnok... (Kiscica...) - súgom az orrom alatt elégedett vigyorral, és belépve ülök le mellé.

- Ülj fel. - utasítom halkan, és ő szót fogad. Ejnye... csak nem sírtál? Nem mer rámnézni, de nem izgat különösebben. Állát megfogva fordítom magam felé szép arcát, és puha, meleg ajkait megkóstolom. Mmm... Makacsul fordítja el az arcát tőlem, de nem engedem. Hajnalkékségű szép szemeivel néz fel rám.

- Miért nem engedsz el? - kérdezi nagyon halkan, remegve. Bosszúsan sóhajtok fel.

- Ez volt a tervem, zevezdá (csillag). Csak meg akartalak dugni egyszer vagy kétszer és kész. De... - simítom meg szórakozott mosollyal duzzadt ajkát hüvelykujjammal. - ...túl finom vagy...

Sápadtan néz rám.

- Finom...? - motyogja.

- Da. Ezért kapsz tőlem egy lehetőséget. - állok fel, és az ágy végébe sétálva fogom meg az ágyrácsot, hanyag mozdulattal. - Választhatsz.

Izgatottan feltérdelve néz rám, még a takaró is lecsúszik meztelen felsőtestéről. Vágytól elsötétült tekintettel mérem végig. Mmm... Előbb rá kéne mászni kicsit...

- Milyen lehetőség? - hadarja. Elmosolyodom. Gonosz mosollyal. Csúnya, gonosz mosollyal.

- Itt tartalak néhány napig, és addig duglak míg rád nem unok, aztán főbe lövetlek. - vázolom fel röviden. Ijedten rántja maga elé a takarót. Fogalma sincs, mennyire izgató látvány. Ahhhrrr...

- V-vagy? - makogja.

- Vagy elengedlek, egy családtagodat pedig elraboltatom, és vele foglak sakkban tartani, hogy a szeretőm légy. Biztos van egy imádott öcsikéd vagy hugocskád...anyukád...apukád... Aztán ha rád untam, kinyírom.

Könnyek gyűlnek a szemeibe, és én halkan felnevetek. Milyen kis érzékeny... Mellé sétálva ülök vissza az ágyra, és arcára simítom a kezem. Nem húzódik el, csak kétségbeesetten néz rám, szívfájdalmas szemecskékkel. Ha lenne lelkivilágom, bizonyára sajnálnám.

- Vagy... - teszem hozzá halkan, és felkapja a fejét. - Önként és dalolva válsz szeretőmmé. Ha ellenkezel vagy magadra haragítasz, a családod létszáma csökkenni fog. Ellenben ha elégedett leszek veled, bármit megkaphatsz tőlem, és ha rád untam, egyszerűen nem hívlak többé.

Némán néz rám, szinte hallom ahogy kétségbeesett gondolatai cikáznak a fejében.

-Nos? - mosolygok. Jól tudom mi lesz a válasza, hisz már néhányszor eljátszottam ezt a játékot.

- És mi a garancia arra, hogy betartod az ígéreted? - kérdezi. Okos fiú... Elvigyorodom.

- Nincs garancia kacejnok (kiscica). Az életben soha, semmire sincs garancia. Csak remélheted, hogy nem gondolom meg magam. Mindez tőled függ majd... - súgom az utolsó szavakat a fülébe, és elvigyorodom, ahogy megremeg. Milyen kis érzéki fiú vagy te...

Elhúzódom tőle, és hagyom gondolkodni.

 

- Mit kell tennem? - szólal meg halkan egy idő után. Oh, hát ez remek.

- Csókolj meg szladkij... - válaszolom. Ajkait megnyalva, óvatosan közelebb kúszik hozzám, és puszit ad a számra. Nem rossz indítás. Hajába markolva csókolom meg, és ahogy belesóhajt a csókba, végigfut testemen a forró bizsergés. Hanyatt döntöm, és rámászok.

Nyakát csókolgatva kezdek halkan beszélni hozzá.

- Ha hívlak vagy üzenek, te jössz és teszed amit kérek. Nem pofázol vissza, és nem vágsz arcokat. Szót fogadsz, és élvezed a helyzetet...

- Élvezem...? - kérdezi halkan. Felkuncogok. Na igen, múlt éjjel nem voltam formában. Túlságosan felizgultam.

- Igen, élvezed zevezdá. Gyengéd is tudok ám lenni, nem panaszkodhatsz... És igencsak bőkezű vagyok a szeretőimmel, ha kielégítenek.

Végignyalom mellkasát, és hasára kalandozom.

Még csak dél van, de már olyan kiéhezett vagyok, mintha egy hónapja nem csináltam volna...

- Fordulj meg moj krassza (szépségem)... - súgom mosolyogva, és ő szót fogad. Félresöpröm illatos, selymes haját, és végigcsókolom a hátát is. Finoman lehúzom róla a nadrágot. Megsimogatom szép kis fenekét is.

- Gyönyörű tested van zevezdá... - lehelem a bőrére, és kezeimmel simogatom, markolom mindenhol. Teljesen bezsongok tőle... Feltérdelve legeltetem rajta szemeimet, és nyugalmat erőszakolva magamra kigombolom ingemet, majd keresztülhajítom a szobán. Ahogy az övemet is kikapcsolom, a fémes csattanás hangjára összerándul.

- Csss... - simogatom végig a hátát ujjbegyeimmel. - Ne félj...

Ledobom magamról a nadrágot és a boxert is, majd meztelen bőrömmel simulok az övéhez. Elégedetten dorombolok mély hangomon, mint egy párduc. Mmmrrr...

Élvezem, ahogy forró bőre az enyémhez ér, és lejjebb csusszanva rajzolok nyelvemmel nedves ösvényeket hibátlan bőrére, amíg meg nem érkezem a két kis kemény félgömbhöz. Szólnom sem kell, már térdel is fel, és halkan nyöszörögve kapaszkodik az ágyneműbe.

- Vá-várj... - szólal meg félénken. Érdeklődve pillantok fel, a válla fölött rám néző kék szemeibe. Édesen kipirult az arca, ajkai duzzadtak, szemei ködösek a vágytól.

- Hm? - kérdezem finoman megnyalintva fenekét.

- Ah... hogy szólíthatlak? Bo...Boris-sama...? Vagy... máshogy...? - kérdezi sóhajtozva. Érzékien felnevetek ártatlan kis butaságán. Édes...

- Boris. - válaszolom. - Van még kérdésed?

- Nincs... - motyogja zavartan, és lehajtja fejét, hogy aztán kéjesen felnyögve dobja hátra, ahogy nyelvemmel nedves ostorként csapok le ánuszára. Érzékien lassan ingerlem, őrjítően... Kezem farkára fonódik, és ő csak nyög és vergődik, nyöszörög és sóhajtozik...

Majd fölékerekedek.

- Készülj szladkij (édes)... - súgom a fülébe. - Lazítsd el az altested, így nem fog fájni.

Lassan, óvatosan hatolok belé, és ahogy tövig elmerülök benne, kéjesen felnyögve ragadom meg a csípőjét. Bozsemoj boh... (Istenem...) ez még mindig kurva jó... Elképesztő milyen szűk és forró... pedig sok fiút dugtam már meg. Egyik sem volt még ennyire jó...

Mozdulatlanul várom, hogy ellazuljon, és amikor végre elviselhetőre tágult, lassan, óvatosan kezdek mozogni benne.

És ekkor...

Halkan, érzékien felnyög.

Ahh jézusom! Beleremegek a gyönyörűségbe, ahogy lágy hangja végigsimogatja gerincemet. Felmorranva fogom vissza magam, és újabb majd újabb lökésekkel csalogatom ki belőle a csodás hangokat. Olyan a teste, mint egy hangszer... csak hozzáértő kezek alatt képes csodás dallamokra.

 

2008.11.29 19:47

Ayumu:

 

- Voltál már férfival? – hallom mély hangját, és tekintetem felkapva rákvörösen rázom meg a fejem. De ezt most komolyan kérdi? Hát erre kellek én? Miért pont én? Kéjesen morog, és hajam simítja végig.

- Meglepő... hogy eddig megúsztad – mit? Elmosolyodik, és nem nagyon értem... – De ennek most vége.

- Mit... mit fogsz csinálni...? – kérdem megrettenve, ő pedig lehajol arcomhoz, nagyon közel.

- Meg foglak dugni – súgja hidegvérrel, és beleharap alsó ajkamba. Szemeim elkerekednek, és a vér is meghűl bennem. Ne...Ne! Én erre nem vagyok kész. Nem akarom!!

- Én... én nem szeretném... engedj el kérlek... – nyekergem félelmemben, és csak a szabadulásra tudok gondolni. Hagyjon békén! Kezem mellkasára szorítom, és próbálom ellökni, de mintha meg sem érezné.

- Leszarom, te mit szeretnél szladkij... – már megint egy orosz szó. De miért bizsereg meg a bőröm, ha néha oroszul mond valamit? Keze nyakamra siklik, és erősen tartja. A szívem is kihagy egy ütemet. Csak ne ölj meg! Puha ajkai enyéimre tapadnak és éhesen kezd el csókolni. Nyakamra „téved” forró nyelve, és mivel a szám újra szabad, és a remény hal meg utoljára, újra megpróbálom.

- Nehh... kérlek... eressz el... – nyögdécselem elhalón, miközben egyre jobban forrósít fel minden egyes érintésével. Csuklómat megragadva akadályozza meg további tiltakozásom, és nyelve, ajkai tovább haladnak testemen, nyálcsíkot hagyva bőrömön, és szinte szikrákat szór minden egyes centiméteren. Tevékenységét nézem, és épp az általa felkeltett vágyam fölött hajol. Jaj ne. Hogy hogy ilyen hatással van rám? Nem értem.

- Látom örülsz nekem ... – kuncog halkan, én pedig lángoló arccal fordítom el fejem. Ezt a szégyent. Egy sikoly szakad ki belőlem, amikor megérzek péniszemen egy nedves forró nyelvet. Jajanyám. NE!

Ismét felém kerekedik, és egy hirtelen mozdulattal fordít meg.

- Ne... ne kérem... ne... – esdekelek nyekergő hangon, bár már ez is nehezen megy, könnyeimmel küszködök. Félek. Csitítani kezd, és most hátamat kezdi el nyaldosni, érzem, hogy elmém kezd elhomályosulni minden egyes érintésétől, és vissza felérve harap a nyakamba.

- Ne félj szladkij – mi az a szladkij? – tudom, hogy neked ez az első alkalom, ezért most gyengéd leszek veled.

Gyengéd? Nekem nem gyengédség kell, csak az, hogy ne tegye azt amit mondott. Megmarkolom a párnát, közben ujjaival hajamat simítja arrébb.

- Nem akarom... – suttogom elesetten, és már az utolsó reménysugaram is kezd kihalni. Ezt biztosan nem fogom megúszni.

- Nem számít. Innen már nem szabadulsz – morogja a fülembe. Sajnos igaza van. Itt most nem az fog történni amit én akarok. Fenekemre simul keze, és megrettenve próbálok arrébb kerülni, de hasam alá nyúlva markolja meg férfiasságom, ezzel megakadályozva mocorgásom.

- Viselkedj rendesen, és nem fog fájni... – susogja , és leheletével fülem érzékeny bőrét perzseli. Nincs kiút, nincs menekvés. Más út nem maradt... túl kell esnem rajta.

- Utána... utána elengedsz? – kérdem félve, remegő tagokkal.

- Da – közli egyszerűen, és amint kiejtette ezt a szót, gyorsa térdre is ránt, és előző útját most vissza lefelé ugyan úgy teszi meg, míg végül...

Jaj istenem miért teszi ezt? Habár lelkem rossznak éli meg, a testem nagyon is élvezi. Miért? Én ezt nem akarom...Nem!  Nyögdécselek minden egyes nyelvcsapásától. Hátamra simítja izmos felsőtestét és mást is. Ó egek.

- Lazítsd el magad szladkij... – mormogja fülembe, és az ágy végét megmarkolva erősen próbálok úgy tenni ahogy mond, de egyszerűen nem megy. Férfiassága lassan kezd el feszítő érzést okozni bennem, ami kezd egyre kellemetlenebbé válni, ahogy egyre mélyebbre hatol.

- Bozse moj boh! – hallom nyögését, és hiába bizserget meg minden egyes szava, egyszerűen nem tudok lazítani. Nem megy. Csak a fejtámlát szorongatom erősen. Egy gyors mozdulattal hatol belém teljesen, és felsikkantok a fájdalomtól.

- Lazíts... gyerünk! – utasít sóhajtozva, majd az ágyra nyom, és csókolgatni, simogatni kezd. Érzem, hogy izmaim kezdenek ernyedni a gyengéd érintésektől. Forrón csókol meg, és a feszítő érzés is már csak alig kellemetlen. Mozogni kezd, és lassan, fokozatosan tűnik el minden kellemetlenség és csak mozgását érzékelem. Így már nem olyan szörnyű... az érzés. Vadul döngöl egyre erősebben, és én csak hagyom, hogy élvezze tevékenységét, és csak tűrök, és könnyes szemekkel csak azt a pillanatot várom, hogy mikor lesz vége. Néha-néha egy kis pontot megérintve mintha egy kis forróság kezdene el testemben szétoszlani, de minden az után következő lökése eltünteti. Nyögdécselek, szaporán veszem a levegőt ahogy tudom, és valamilyen anyagot markolok kapaszkodóként. Mikor lesz már ennek vége?

Hirtelen kezd lassulni a mozgás, hallom hangos mély nyögését, és teste is kicsit felemelkedik enyémről. Feszítő-lüktető érzést tapasztalok, és egy forró anyagot bensőmben.

Rám zuhan, és liheg. Én is lihegnék, ha tudnék rendesen, de nagyon nehéz a teste. Legördül rólam, és a hűs, józanító levegő után kapkodok. Ennyi volt, vége. Túl vagyok rajta. Kegyetlenül, mocskosul meggyaláztak, már csak könnyeim maradtak. Jó néhány porcikám fáj, de most ez sem érdekel. Haza akarok jutni. Bár nagyon-nagyon fáradt vagyok.

- Jól vagy? – kérdezi két sóhaj közt, arcomba esett hajamat elsimítva az útból, rálátást nyerve arcomra. Még hogy jól? 

- Most már... elmehetek? – kérdem reménykedve, és csak erre tudok gondolni. El akarok menni.

Magához von, ölelő karjai csak egy újabb lökést adnak az álomvilágba jutáshoz.

- Majd később szladkij...Most pihenj – szladkij... ez a szó megborzongat. Vajon mit jelenthet? Mindegy, nem is érdekel. Szemhéjaim súlya vetekszik az óloméval, ezért megadón hunyom le szemem, ölelésébe gömbölyödve keresem testének melegét, mert fázom... nagyon. Még félálomban érzem, ahogy a szatén anyag beborít, és már kevésbé fázom. Egy ujjal eltünteti az arcomon maradt utolsó könnycseppet, de nem csak letörli, hanem továbbra is csak simítja arcomat egy ujjával, míg végül magába nem ránt a sötétség, és már alszom is.

Laposan pislogva ébredezek, bár nem tudom, hogy mi keltett fel. Talán az idegen illatok? Kellemes, de mégsem ezt szoktam meg. A szobámban mindig a szokásos virágillat van, de ez más. Az ablak felé sandítva látom a függönyök közt beszűrődő narancssárgás fényt. Hajnalodik. Mivel már pihentem, elmehetek. Megígérte, hogy elmehetek. Felé fordulok, a hátán fekszik, egyik keze mellette a másik a mellkasán pihen, ami lassan emelkedik fel és le. Arcvonásai simák, tényleg alszik. Hogy ne keltsem fel, óvatosan kászálódom le az ágyról. Bárhogyan is, de el akarok innen menekülni. Nem bírok tovább itt lenni. Megalázottnak, megszégyenítettnek érzem magam. Felkapom épen marad ruháimat, a felsőmet nem találom. Ja igen..a másik szobában van valahol. Az ajtó felé veszem az irányt, résnyire nyitom, és kikukkantva egy nagydarab embert látok meg. Ajjajj. Gyorsan be is csukom. Itt nem fogok tudni kimenni. Akkor hol? Az ablak felé megyek, kirántom a függönyt, ezzel a szoba megtelik fénnyel.

- Hová mész szladkij? – jaj ne. Felkelt.

- Azt ígérted, hogy elengedsz – csúszik le a kezem a finom anyagról, de nem fordulok meg. Hallom hogy kissé nyekereg az ágy, majd tompa lépteit, és mögöttem, hátamhoz simulva ragadja meg felkarom. Beleremegek érintésébe.

Fülembe duruzsol valamit, amit nem értek. Finoman cirógatja meg fogaival fülemet, de oldalra rántom fejem. Mély hangján morog, és szembe ránt magával. Kifejezéstelen arccal nézek vele szembe. Megígérte, hogy elmehetek. Akkor mit csinál még? Egy szál nadrágban van, és erősen tartja karom. Összeszűkül a szeme, majd maga után húzva indul el valahova. Bukdácsolva tudom csak követni.

- Hová viszel? – nem szól semmit, csak kimegy a szobából, el az őrök mellett, végig a folyosón.

Belök egy szobába, egy kisebbe mint az övé, de itt is hálószobai berendezés van. Gondolom ez egy vendégszoba. Ő még az ajtóban áll, és nézi, ahogy kiegyenesedek, majd felé fordulok.

- Itt maradsz – közli komoran.

- Megígérted! – kiáltok félve, mégis ingerülten. Haza akarok menni! Jeges, szinte gyilkos szemekkel néz rám, mire összerezzenek a félelemtől.

- Maradsz – mondja újra, majd bezárja az ajtót, és kint még valakinek vagy valakiknek mond valamit. A fenébe. Miért teszi ezt? Azt mondta, hogy majd hazamehetek. Akkor miért tart még itt? Mire kellek még neki? Remélem nem arra, amire az éjszaka, mert azt többször nem bírnám ki.

A függöny, sötétítő be van húzva, a sötét szoba közepén állok, tehetetlenül. Mi a fenét csináljak. Amikor a szobája ablakán kinéztem, láttam, hogy kint is sok őr van. Esélytelen, hogy elszökjek. Leülök az ágy szélére, és könyökömmel térdeimre támaszkodva temetem arcom tenyereimbe. Mit tegyek? Hogy tudnék innen kikerülni? Szörnyen érzem magam. Nagy levegőt veszek, és kiegyenesedem. Még a hegedűm sincs itt, hogy valamennyire lenyugtassam magam. Pedig az mindig segített, és most ott van még a színházban. Ki tudja ki találta meg és hova került azóta. Egy sós könnycsepp gördül le arcomon.

*

Nem tudom, hogy mióta vagyok itt, nem is figyelem az időt, az ablakon sem nézek ki. Semmi más nem jár a fejemben, csak a szabadulás lehetőségei, a hegedűm... a családom. Mi lesz velük nélkülem? De annyira félek. Ha ellenkezni próbálok, ki tudja milyen végem lehet. Azok a szemek. Kegyetlen, jeges, érzelemmentes. Bármit kinézek belőle. Az ágyon fekszem oldalt, az ajtónak háttal. Egyszer csak egy halk nyikorgással tárul ki a fa szerkezet, majd valaki belép, és bezárja. Halk kopogást hallok, majd az „idegen” leül az ágy végébe.

- Ülj fel – hallom a mély akcentusos hangot, és engedelmeskedem. Nem merek tiltakozni. Könnyemet letörölve ülök fel, de nem nézek rá. Nem bírok. Ujjaival államat közrefogva fordít maga felé, és hozzám hajolva hint puszit ajkaimra. Nem teszek semmit, csak tűrök, mikor csókot akar, elfordítom a fejem. Újra visszafordít és a megviselt, szomorú szemeimbe néz. Arca rezzenéstelen, csak az enyémet kémleli. Érzem, hogy könnyekkel küszködök.

- Miért nem engedsz el? – kérdem halkan suttogva, szinte remegve.



Levi-sama2009. 06. 04. 20:05:54#672
Karakter: Taiga-Ayumu (Levi-timcsiikee)



2008.11.28 22:37

Boris:

 

Leveszem ingem, és egy laza mozdulattal elhajítom. Igen... kezdődhet az élvezet.

Hidegkék szemeim csak úgy falják a látványt, az előlem kúszva, hátrálva menekülő szépséget. Imádom ezt...

Nem a vadászatot, ó nem. Azt, hogy bármit megtehetek vele... az enyém.

Gyönyörű és szexi... ahogy remegve figyel engem gyönyörű, sötétkék szemeivel. Olyan szép, hogy szinte megtévesztő... mint egy lány.

Ledobom magamról a maradék ruháimat, és hagyom hogy alaposan megnézzen. Ó igen, szép izmos testem van, de én nem konditeremben hoztam létre, mint a többi ficsúr buzi. És kemény harcokban, küzdelmekben edzem magam. A testem egy tökéletes fegyver, és akár csupasz kézzel is képes vagyok kioltani emberéleteket.

Fölé mászom, és megcsókolva szorítom le a matracra, hogy még csak eszébe se jusson megszökni vagy akár ellenkezni.

Letépem róla a nadrágot is a kis gatyájával együtt. Végigpillantok testén. Karcsú, mégis izmosan formás, kissé már nőiesen lágy formák és vonalak. Mint egy életre kelt festmény...

A félhomályban szinte ragyog sápadt teste a vörös lepedőn... Végigsimítom tekintetemmel, majd kezeimmel, és felsóhajtok. Csodás éjszakám lesz...

- Voltál már férfival? - kérdezem halkan. Vörös arccal rázza meg a fejét, és hosszú hajának néhány tincse megcirógatja kezeimet. Halkan dorombolva simítom végig az ágyon szétterülő gyönyörű haját...

- Meglepő... hogy eddig megúsztad. - mosolyodom el. - De ennek most vége.

- Mit... mit fogsz csinálni...? - motyogja a szemembe nézve. Édes kis zsákmányállat... Mint egy félénk kis gazella, akivel az oroszlán játszadozik, mielőtt átharapná a nyakát.

Mosolyogva hajolok le hozzá, hogy újra megcsókoljam.

- Meg foglak dugni. - súgom ajkaiba, és megharapdálom őket. Hrr... imádom az ilyen kisfiúkat. Kérdezz még...

- Én...én nem szeretném... engedj el kérlek... - nyöszörgi, miközben mellkasomnak feszíti kezeit, és próbál eltolni magától.

- Leszarom te mit szeretnél szladkij (édes)... - válaszolom gonosz mosollyal, és nyakára csusszan egyik kezem, ujjaimmal finoman megszorítva kis torkocskáját. Figyelmeztetés csupán...

Megcsókolom újra, és nyelvemmel felfedezem szájának minden centijét. Éhesen és követelőzőn... majd lassan végignyalom a nyakát.

- Nehh... kérlek... eressz el... - nyöszörgi, és tovább próbál ellenkezni. Kezdem unni. Megragadom csuklóit, és leszorítom az ágyra, majd mellbimbójához érve elmosolyodom, ahogy meghallom elhaló sóhaját. Ez tetszik...

Sajnos kezeimet lefoglalja így más megoldás híján végignyalom hasát is. Merevedését látva gúnyos mosollyal pillantok fel rá.

- Látom örülsz nekem... - nevetek halkan.

Vörös arccal fordítja el szégyenkezve a fejét, de azonnal felsikkant, ahogy végignyalintom tövétől a makkig. Kéjes vigyorral nézem arcán a mély zavart és a leplezni igyekezett vágyat.

Igazi kis ribanc leszel... ó de mennyire... öröm lesz nézni.

Feltérdelek, és cseppet sem gyengéden hasra rántom.

- Ne...ne kérem...ne.... - nyöszörög, remegve a félelemtől. Vagy a vágytól? Óh hogy imádom ezt...

- Csss... - nyalom végig lassan a gerincét alulról felfelé, és ahogy nyakához érek, lágyan beleharapok puha bőrébe. - Ne félj szladkij, tudom hogy neked ez az első alkalom, ezért most gyengéd leszek veled.

Mély hangomtól megborzong, és a párnába markol. Gyönyörű, selymes haját megsimogatom, és finoman félresöpröm az útból, hogy ajkaihoz férhessek.

- Nem akarom... - mondja kétségbeesetten.

- Nem számít. Innen már nem szabadulsz. - csusszan kezem formás, kemény fenekére, és ő megremegve próbál elhúzódni.

Másik kezem hasa alá csusszan, és merevedésére kulcsolódik.

- Viselkedj rendesen, és nem fog fájni... - súgom a fülébe.

- Utána... utána elengedsz?

Hm. Nem is olyan buta, mint amilyennek hittem.

- Da.

Csípőjénél fogva térdelő helyzetbe rántom, és nyelvemmel végignyalom hátát, hogy végül rózsaszín, szűk kis ánuszát is benedvesítsem.

Soha nem voltam a tágítás híve, felesleges.

Miután lucskosra nyaltam, ő pedig kis híján elélvezett, mögé helyezkedem, és farkamat hozzásimítom.

- Lazítsd el magad szladkij... - búgom érzékien mély hangomon. Remegve kapaszkodik az ágy fejtámlájába szép kezeivel, és én lassan de határozottan hatolok belé.

Zihálva szorítom össze szemeimet.

- Bozse moj boh! (Istenem!) - nyögöm csodálattal. Milyen hihetetlenül szűk és forró...

Önző vad vágyam eluralkodik rajtam, és egy erőteljes lökéssel mélyen belényomulok. Sikolya csak olaj a tűzre, és zihálva, gyöngyöző homlokkal fogom vissza vadul, kéjsóváran remegő testem. Soha nem voltam a nemi erőszak híve, de most úgy fest... meg fog történni, ha nem teszek valamit.

- Lazíts... - szűröm fogaim között kínomban. - ...gyerünk! - dörrenek rá, és lenyomom az ágyra, majd ránehezedem. Nyakát csókolgatva, testét simogatva próbálom csillapítani... saját magam.

Nyöszörögve biccent, és ahogy magam felé fordítom a fejét és csókolni kezdem ajkait, már érzem is, ahogy péniszem körül az izomgyűrűk lazulni kezdenek.

Nem bírom... lassan megmozdítom a csípőm, és mozogni kezdek benne. Ki és be... élvezettel felnyögve, ahogy újra és újra elmerülök benne. Illatos hajtömegébe temetem arcomat, és átadom testem, lelkem a mindent elsöprő élvezetnek. Hisz nekem csak a saját gyönyöröm számít...

Áhítattal dugom, de nem durván. Nem akarom nagyon kisebesíteni, mert annyira jó és szűk a kis ánusza, hogy eldöntöttem: máskor is megdugom.

Gyorsítom a tempómat, és ahogy alattam vergődik, nyöszörög és sóhajtozik, teljesen elkábulok...

 

Szétrobban bennem az orgazmus, és hangosan felnyögve feszül ívbe a testem...

Hosszan, kéjesen élvezek...

 

*

 

Ránehezedve, zihálok és remegek.

Imádom ezt.

Alattam nyöszörög, és megsajnálom. Legördülve róla pillantok végig testén. Hát nem voltam valami kíméletes, ahogy a harapásokat és a kisebb foltokat elnézem...

- Jól vagy? - söpröm félre haját az arcáról, és könnyes szemeibe nézek. Gyönyörű...

- Most már...elmehetek? - kérdezi halkan.

Magamhoz ölelem.

- Majd később szladkij... Most pihenj.

 

2008.11.22 00:18

Ayumu:

Lassan mászik fölém, egy párduc kecsességével. Mohón tapad ajkaimra, én újra összeszorítom őket, de mikor kemény ágyékát dörzsöli hozzám, akaratlanul is egy apró, visszafojtott nyögés hagyja el a számat, és ő ezt kihasználva hatol ajkaim közé nyelvével. Kutakodva táncol nyelve számban, érzem különleges bódító ízét, s már viszonoznám, mikor hajamba markolva tartja masszívan fejem. Belemorog a csókba, majd gyors mozdulattal tépi le rólam a drága inget. Nincs is időm ezzel foglalkozni, keze bebarangolja testem minden szegletét, majd ajkaimról letérve csókol bele nyakampa, forró bizsergést szétárasztva ezzel egész testemben. A kellemes érzések hadától sorra sóhajtozok, mást nem tudok tenni. Szinte mindenhol érzem kényeztető kezét,  majd érzem ahogy fenekembe markol. Jaj. Hirtelen feláll, és kezem után kapva fut át egy mosoly az arcán, és felhúz álló helyzetbe. Csak futunk a hosszú folyosón, közben kicsit kitisztul az agyam is.

- Engedj el... hová viszel? – kérdezem meg félénken, nem tudom most mit akar. Egy hatalmas fehér ajtót látok meg szembe, amit valaki már nyit is. Egy pillanatra megtorpanunk előtte, majd apró mozdulattal lök be. Felkapva tekintetem nézek szét a hatalmas és magas szobában. Stílusos és sajátos. Nagyon tetszetős. Csak ámulni tudok, ilyen szépet még sehol nem láttam. Nagyon gazdag lehet, ha ilyen holmikra van pénze. Hatalmas ablak, behúzott függönnyel. Nagyon szép. Hirtelen megérzem, ahogy hátamhoz simul, és érzékenyen harap nyakamba, újra azt a kellemes érzést szétárasztva testemben, s máris elgyengülök. Különös hatással van rám ez az ember. Ilyet még senki nem hozott ki belőlem.

- Jól fogsz mutatni a bíbor ágyneműn darogusa... – duruzsolja fülembe, és meghökkenve nézek a hatalmas ágyra. Te jó ég.

- Mi? Hogy én...? – kérdem zavartan, majd nyikkantok egyet mikor az ágyon landolok.

- Da... – válaszol egyszerűn, végig rám nézve, és ezt még én is értem, hogy most... igent mondott. A hatalmas ágy végéből kezdek el egyre feljebb, hátrébb mászni, mikor látom, hogy lassan kezdi kigombolni felsőjét, és finom mozdulattal csúsztatja le válláról. Meredten figyelem ahogy eltűnik az anyag a szoba valamely pontján, majd újra szemébe nézek. Elmerülök a jeges tekintetében, és bár hihetetlennek tűnik, mintha nyugtató hatással lenne rám. csak akkor kapok észbe, amikor már teljesen meztelenül közeledik, és felém mászik. Végignézve rajta pirulok el. Milyen izmos teste van. Nagyon szép. Most közvetlen közelről pillanthatok szemébe, arca rezzenéstelen, de korántsem rideg. Bőröm felhevül, ahogy lentről felfelé végigsimít testemen, és megállapodik arcomon. A keze amin támaszkodik, picit megremeg, látszik, hogy nagyon visszafogja magát. De miért teszi? Igaz ez számomra csak jó, mégis felfoghatatlan. Minden érintése, mintha egyre jobban kábítana, pedig nemrég még rettegtem tőle. Vadul megcsókolva dönt hátra az ágyon, ás én csak hagyom, hogy számba hatolva kényeztesse nyelvem. Kezem mellkasához szorítom, de meg sem próbálom ellökni, úgy sem menne. Hirtelen felemelkedik rólam, éhesen végigmér, majd letépi rólam a nadrágot is mindenestül. Szégyenemben mélyen elpirulok, kissé könyökömre támaszkodom, arcát kémlelem, majd mikor szemembe néz, lesütöm szemhéjaim, és kicsit előre biccentem a fejem. Arcom ég a pírtól. Lassan érzem meg finom ujjait államra simulni.

 

2008.11.21 22:49

Boris:

 

Bizony kicsikém... Ma éjszakára mindenképpen.

- De...én...nem... - hebegi, majd kissé magához tér. - Nem akarom.

Felfogva a helyzetet, ijedten próbál kiszabadulni karmaim közül. Mivel kezdi nagyon belelovallni magát, a falhoz nyomom. Szép fiúcskák százait kaphatnám meg, pénzért vagy másért, de nekem most ez kell. Kívánom a testét... és amit megkívánok, azt megkapom. Ha kell erőszakkal. Nem szeretem ha sikoltoznak közben, de ha ilyen gyönyörű testű fiúról van szó, bevállalom azt is. Nekem nem probléma.

Nyakába hajolva szívom magamba isteni illatát. Elképesztően finom. Ez nem sampon.... valamilyen parfümöt használ. Tuti. Isteni...

Végigsimítom puha bőrét mellkasán, hasán és oldalán. Őrjítő, ahogy itt remeg a karjaimban, és halkan ellenkezve nyöszörög.

- Ne... - hallom, de nem izgat mit mond. Felőlem azt is mondhatná, hogy mássz rám. Ó igen, nem is rossz ötlet. Na kóstoljuk meg a kicsikét.

Ajkai puhák és édesek, de összeszorítja őket, elzárva előlem az élvezetes részt. Tovább vergődik. Kezdem nagyon unni...

Elengedem, és egy laza mozdulattal durván a kanapéra lököm.

- Nye precevaricics... (ne ellenkezz) - súgom, és rámászom. Nem bírom ki, pedig nem szokásom ilyen hevesnek lenni. Ah kit érdekel?

Éhesen csókolom meg, és ránehezedve dörgölöm merev hímtagomat. Rémülten felnyög, és nyelvem már a szájába is hatol. Ó igen... isteni. Éhesen kutatom fel minden szegletét, és hajába markolva akadályozom meg, hogy elhúzza a fejét.

- Mmm... - morranok bele a csókba élvezettel. Jó éjszakám lesz...

Letépem róla az ingének maradékát, és a lágy, kényes anyag halk reccsenéssel adja meg magát. Simogatom szép testét, nyelvemmel nyakára kalandozva keresem meg legbársonyosabb részét. Felsóhajt, és elvigyorodom. Látom tetszik kiscsibe...

Kezem végigsiklik oldalán, és a nadrágba csusszanva simogatom meg formás, kerek popsiját. Nagyon jó... minden porcikája tökéletes. Tetszik.

Kényelmetlen ez a kanapé.

Felállok, és halvány mosollyal ajkaimon ragadom meg karját, és magam után húzom. Sokkal kényelmesebb a hatalmas ágyamban.

Kiérünk a folyosóra, és végigérve rajta, a hatalmas, kétszárnyú fehér, arany díszítésű ajtóhoz érünk. Egy emberem már nyitja is nekünk.

- Engedj el...hová viszel...? - faggat rémülten, de nem foglalkozom vele. Nem beszélgetni hozattam ide.

Belököm az ajtón, és testőrömre kacsintok. Mosolyogva csukja be az ajtót mögöttünk.

 

Hagyom, hogy tátott szájjal nézzen körül fényűző berendezésem láttán, majd mögé lépek, és hátához simulva harapok finoman a nyakába.

- Jól fogsz mutatni a bíbor ágyneműn darogusa (kedvesem)... - súgom.

- Mi? Hogy én...? - dadogja értetlenül, majd nyekken, ahogy az ágyra lököm.

- Da... - biccentek fölémászva.

Rémülten hátrál, és én feltérdelve, élvezettel figyelem, miközben lassan vetkőzni kezdek.

 

2008.11.19 23:09

Ayumu:

Épp kilépek a szobából, valami frissítő után akarok nézni. Teljesen kiszáradtam. Épp meglátok egy fenntartott asztalt, tele minden jóval, de engem csak valami ital érdekel. El is indulok arrafelé, mikor három nagydarab fickó, arcuk rezzenéstelen. Nem úgy mint én. Elég félelmetes alakok.

- Takuma Ayumu? – mormogja a középső köpcös fazon, és a hangjától még jobban megrezzenek.

- I... Igen uram. Segíthetek valamiben? – makogom zavartan. Nem tudom mit akarnak.

Megragadja a karjaimat és vonszolni kezd kifelé.

- Hé!! Engedjenek el!! – rikácsolom félelmemben. Úr isten, elrabolnak!! A másik pasas orrom alá nyom valamit, és elájulok.

Egy nagy autó belsejében ébredek fel, nem alhattam sokat. A három fickó most is körülvesznek, de csak homályosan látom őket. Lassan tisztul csak a kép. Valami nagyon drága autóban ülök.

- Mit akarnak? - nyöszörgöm halkan, de  lehet, hogy nem hallották meg, mert ugyan úgy ülnek és nem válaszolnak. Felegyenesedem, és nézek ki az ablakon, ami el van sötétítve, így alig látok valamit, csak a suhanó táj az ami biztos. Egyszer csak megáll az autó, a fickó pedig kinyitja maga mellett az ajtót, és rángatni kezd kifelé. Már megmukkanni sem merek. Kiesve az autóból látok meg egy hatalmas villát. Te jó ég. Hova kerültem? Két alak közrefog, a harmadik előttem megy. Mintha takarni akarnának. Hallok néhány szófoszlányt, de egy hangot sem ismerek meg. Biztos, hogy nem japán. Megállunk egy ajtónál, majd az alak bekopog. Újabb idegen szó, de egy kicsit ismerős. Kinyílik az ajtó, megint mond valamit. Kezdek nagyon félni. Belöknek az ajtón, a földre esem, de kezemen megtámaszkodom.

- Naruzsu – hallom tisztán a számomra idegen szót, és az ajtó bezáródik. Felemelem a fejem, és tekintetem találkozik azzal a jeges szempárral, amit a színházban láttam. Letesz ez poharat, finom mozdulattal, majd feláll a fehér kanapéról, és elém állva nyújtja felém kezét.

- Szervusz Ayumu... – mosolyog rám, és félve, de elfogadom a gesztust. Akcentussal beszél, ha jól hallom orosszal. Mit keres egy orosz japánban? – Bocsásd meg túlbuzgó embereimnek, ha kissé faragatlanul viselkedtek. Hát igen... nem a modorukért tartom őket – szabadkozik, de nem értem. Tartja őket? Ki ő?

- Ki... ki vagy te és miért...? – miért vagyok itt? Csak makogni tudok. Azt is csak lesütött szemmel. Ujjaival közrefogja állam, hogy szemébe nézhessek, jeges szeme engem pásztáz. Rövid haja szépen keretezi arcát, igényes ember.

- Szedisenni – sóhajtja lágyan és én beleremegek hangjába.

- Tessék? – susogom értetlenül.

- A nevem Borisz – mutatkozik be, de engem még mindig nem ez érdekel.

- Miért hoztak ide? – förmedek fel kicsit, mindent tudni akaróan.

- Te leszel az én... – vigyorodik el, fehér foga csak úgy kirikít, és érzem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Felsőmért nyúl, meg is ragadja és egy határozott mozdulattal rántja szét rajtam. Még szerencse, hogy nem tépte el. Nem olcsó egy ilyen ruha – mojljubisi – fejezi be, de megint nem értem.

- Hogy mi...? – értetlenkedem tovább, menekülni próbálok, de erősebb nálam. Szinte esélytelen. Hajamat tapogatja, és megszagol egy tincset. Én tovább próbálkozom.

- A szeretőm... – sóhajtja végül, mire meghökkenek, és minden ellenkezésem abbamarad. Ez most komoly? Döbbenten meredek arcára, próbálom kitalálni, hogy vajon tényleg mind igaz ez, vagy csak álmodom, Esetleg egy vicc akar lenni? Nem. Ott nem folyamodnak ilyen durva eszközökhöz. Folyton végigmér, élveteg mosollyal, és ez zavar. Nagyon is. Mert ez azt bizonyítja, hogy tényleg nem viccel. Nekem nagyon nem tetszik ez a helyzet.

- De... én... nem... – makogom zavartan, egyre erőteljesebb hangon – nem akarom – mondom hangosan, kissé kétségbe esetten, és újra szabadulni próbálok. Ne! Csak ezt ne!! Miért pont engem? És miért vagyok ilyen gyenge? Miért erősebb nálam. Hogy abbahagyjam a kapálózást, gyorsan a falhoz nyom teljes testével, és nyakamhoz hajolva szippant egy jólesőt. Beleremegek minden érintésébe, de inkább csak félek. Benyúl a felsőm alá, végigsimít oldalamon, de megint csak ellenkezni kezdek. Félek, és most ezek a fura érzések is. Lefogja, és a falhoz szorítja kezemet is, majd a szemembe néz.

- Ne – súgom elhalón, összeszűkült szemekkel, majd rátapad ajkaimra. Számat összeszorítva és nyöszörögve próbálok újra mocorogni, kapálózni, ellökni magamtól, vagy valamit, de nem megy. Egyre gyengébbnek érzem magam. Hirtelen elválik tőlem, és egy gyors mozdulattal penderít a fehér kanapéra, feleszmélve könyökölök fel kicsit, lábam az oldal karfáról lelóg. Elém áll, egyik kezét a háttámlára támasztja, újra mond valamit, gondolom oroszul, de nem értem. Ráadásul alig hallom. Próbálok hátrébb kúszni, de nagyon lassan megy. Félek. Ki akarok jutni innen.

 

2008.11.16 23:33

Boris:

 

Szeretem a hangversenyeket. A klasszikus zenét... mindig lenyugtat, és legjobb szex közben hallgatni. Élőben sokkal jobb, de hát a színházban csak nem szopathatom le magam... még ha saját páholyom is van.

Fárasztó napom volt, jól fog esni egy kis lazítás...

Felgördül a függöny, és a vonós négyes felállva hajol meg. Leülnek, egyedül a hegedűművész marad állva. Hm...

Belepillantok a műsorfüzetbe... Bach. Nem egy Csajkovszkij vagy Muszorgszkij, de azért nem rossz. Itt japánban az orosz zeneszerzők műveit annyira nem kedvelik, igazán nem értem miért.

Nocsak, egy szóló előadással nyitnak. Hm... ezek szerint a hegedűművész egy népszerű tehetség. Belepillantok a műsorfüzetbe: Takuma Ayumu.

Ó azt hiszem már hallottam a nevét, nagyon dicsérték a golfpartnereim. Legalább a klasszikus zenéről kellemesen el tudok velük társalogni. A japán és a kínai maffiavezérek többi érdeklődési köre valahogy hidegen hagy.

Elkezd játszani a művész, és lebilincselően ügyes. Nincsenek hibák, a hangátváltások könnyedén, lágyan történnek. Kíváncsian hajolok előrébb, és alaposan megnézem. Oh, de hiszen ez egy fiú...! És milyen gyönyörű... Mintha megérezné, hogy figyelem, egyenesen rám pillant, és mélyen szemembe nézve játszik tovább. Innen nem látom jól, milyen színűek a szemei, de nem is számít. Olyan szép arca van, mint egy lánynak...

Behunyja szemeit, ezzel eleresztve tekintetemet, ami idáig a rabja volt. Elegáns, mégis tradícionálishoz hasonló ruhában van. Igazán divatos... Szeretem, ha egy fiú igényes.

Nocsak... Hosszú haja hirtelen kibomlik, és sötétbarna folyondárként árad köré, lágyan, csábítóan.

Belemarkolok páholyom korlátjába.

 

Akarom...

 

*

 

Beülök a limuzinomba, és elégedett mosollyal ajkaimon hajítom a programfüzetet egyik emberemnek.

- Takuma Ayumu - mondom halkan. Bólint, és kiszáll két másik emberemmel. Jól van.

 

*

 

Belekortyolok a száraz martinimbe, és kényelmesen hátradőlök nagy fehér kanapémon. Szeretem ezt a luxusvillát, igazán kényelmes lakhely. És könnyedén őrizhető...

Kopogtatnak.

- Pazvoleno (szabad)! - szólok ki mély hangomon. Nyílik az ajtó, és elvigyorodva figyelem, ahogy berángatják új kedvenckémet.

- Balaga nacselnik (üdv főnök) - köszöntenek embereim, és meghajolnak. Előre lökik az egész testében reszkető fiúcskát, aki térdre rogyva, rémülten pillant fel rám. Nem rossz, nem rossz.

- Naruzsu (kifelé)! - intek embereimnek, és végre kettesben maradunk.

Előkapom japán nyelvtudásomat, és letéve a martinis poharamat állok fel.

- Szervusz Ayumu... - mosolygok le rá gyengéden, és kezemet nyújtva segítem fel a földről. Van némi orosz akcentusom, de nagyon jól beszélem a nyelvet. - Bocsásd meg túlbuzgó embereimnek, ha kissé faragatlanul viselkedtek. Hát igen... nem a modorukért tartom őket.

- Ki...ki vagy te, és miért...? - dadogja zavartan. Milyen kellemes, lágy hangja van... pont ilyennek képzeltem. Álla alá nyúlva kényszerítem, hogy rám nézzen. A szemei sötétkékek, mint az óceán... gyönyörű. Arca közelről még szebb. Fehér, hibátlan bőr, lágy arcvonások, duzzadt ajkak... hosszú, selymes haj. És ez az illat... orgona?

- Szedisenni (tökéletes)... - sóhajtom elégedetten.

- Tessék? - kérdezi félénken.

- A nevem Borisz. - mosolygok le rá megnyugtatóan. Elhúzódik, és elengedem.

- Miért hoztak ide? - kérdezi, és csodaszép szemeiben már harag csillog. Oh, hát magadhoz tértél, kicsim?

- Te leszel az én... - elvigyorodom. Annyira imádom betörni az ilyen kisfiúkat. Utána nyúlok, és szétrántom felsőjét. Karcsú és formás teste van... gyönyörű. - ...moj ljubisi (szeretőm)...

- Hogy mi...? - dadogja, és rémülten próbálja kiszabadítani csuklóját a kezemből. Nem zavartatom magam, végigsimítom gyönyörű hosszú haját, és egy tincset az arcomhoz emelve szagolom meg. Ó igen, a hajából árad ez a finom illat...

- A szeretőm... - súgom, és ledermedve pillant fel rám. Annyira meglepődött, hogy meg sem bír szólalni, csak résnyire nyílt ajkakkal bámul fel rám.

 

2008.11.16 21:28

zene

Ayumu:

A ma este igazán különleges számomra, mint minden este, amikor közönség előtt hegedülhetek. Ráadásul ma a színházban, egy verseny van. Állítólag nagyon is esélyes vagyok, de ettől függetlenül tudom, hogy sok más tehetség is részt fog venni. Minden esetre a lényeg, hogy jól fogom magam érezni. Egyik klasszikus kedvencem választom Bach-tól. Annyira el tudok mélyülni ha ilyeneket játszom. Lefürdöm, hajat mosok. A színpadon mindig kivételesen jól kell kinézni. Kiválasztok egy csontszínű, kimonó szabású, kicsit bővebb ujjú felsőt, melynek szegélyein vékony aranyszálak futnak végig. Tökéletes. Szolid, és mégsem átlagos. De azért a fekete nadrág az marad. Hajamat egy fekete kis szalaggal lazán összefogom, homlokomra és kicsit arcomba hulló tincsim elsimítom, és kész. Rendben, mehetünk. Gondosan előkészített tokomat, benne kedvencemmel óvatosan felveszem, és már megyek is a színházba. Nincs olyan messze.

Tízen vagyunk versenyben, a többjüket nem ismerem, de ahogy gyakorolnak látom, hogy igazán jól megy nekik. Lehet, hogy esélyem sem lesz a végén? Már három ember lement, és én vagyok a következő. A függöny mögé állva várom, hogy végül szólítsanak. Kissé lámpalázas vagyok, de szokásos módszerem használva, biztosan lenyugszom majd. Általában a közönséget szoktam nézni, mert ahogy figyelnek, valahogy mégis... ösztönző. Szólítanak, és magabiztosan lépkedve érek a színpad közelébe, csak a hegedűmmel és a vonómmal. Egy segéd hozná a kottatartót, de intek, hogy nincs rá szükségem. Az összes kottát amit játszok, fejből tudom. Ezért is tudom a közönséget nézni. Mély levegő, államhoz teszem a hegedűt, vonót rá, és egy apróbb terpeszben nézek a közönség szemébe, és belekezdek.

(Zene)

Engedem, hogy a finom hangok átvegyék felettem az uralmat, s hagyják, hogy egymás után sorra csaljam ki őket a húrok közül. Szememmel a közönséget fürkészem, az ámuló tekinteteket. Megakadok egy jegesen kék szempárban, mely gyorsan végigmérve engem néz mélyen a szemembe. Tekintete oly jeges, hogy szinte már engem is hűt. Erősen állom pillantását, kivételesen most ez ad erőt. Elmerülök a szemeiben, a dallamban, végül szemem behunyva, enyhén a ritmusra inogva játszom, lelkesen, szenvedélyesen. Tökéletes. Alig érzem meg, hogy hajamból kicsusszan a szalag.

A dallam végeztével elveszem államtól a hangszert, csak ekkor veszem észre, hajam a vállamra hullva pihen. A közönség felállva tapsol. Ez mindig is nagy boldogsággal tölt el. Nem egyszer meghajolok, hajam követi lágyan fejem, és a fagyos tekinteteket keresem. Ő is áll, de csak szolidan üti néha össze tenyereit, és végigmér. Lemegyek a színpadról, helyet adva a műsorvezetőknek és a következőnek. Egy számomra fenntartott öltözőben foglalok helyet, és pihenek. Majd az eredményhirdetésre kimegyek.



1. <<2.oldal>> 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).