|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| louisMayfair | 2013. 04. 01. 18:50:01 | #25513 |
Karakter: Louis Mayfair (kitalált)
Megjegyzés: Tánctanáromnak
A mai nap is éppen olyan, mint a többi. Páciensek jönnek, mennek, jönnek, mennek. Sebeket közötök, fertőtlenítek, varrok, fekvőbetegnek cserélek ágyneműt. Szerencsémre kora dél után az egyik kollégámnak el kell mennie, így engem küldenek Dr. Ernest Gordon segítségére, az ambuláns sebészeten.
- Szép napot, Mayfair. – mosolyog rám az idős orvos.
- Önnek is, Doktor. Van pár beteg odakint, és most jelezték, hogy egy mentő tart hozzánk, a páciens lábsérülést szenvedett.
- Hm. Rendben van, míg ideérnek, lássuk az első beteget.
Egy forrázásos páciens sétál be az ajtón, a kezén szenvedett másodfokú égési sérülést. A doktor megnézi, majd adja az instrukciókat. Szakszerűen lehámozza az elhalt hámréteget, majd én következem és lekenem fertőtlenítővel. Ráecsetelek még egy krémet, ami segít a gyógyulásban és bekötözöm a sérülést. A hölgynek az elkövetkezendő két hétben kétnaponta kell majd visszajárnia kötözésre. Mikor végzünk, jönnek a betegszállítók a kislánnyal. A doktor nagyon kedvesen fogadja, finoman megtapogatja a lábát és feltesz pár kérdést.
- Hát ez bizony csúnyán feldagadt, megtudhatnám mi váltotta ki ezt a sérülést?
- Táncoltam és kifordult. Nagyon fáj.
- Hát bizony, ez még fájni is fog. De ne aggódj, három hét múlva újra táncolhatsz, ha addig szorgalmasan kened azzal a kenőccsel, amit most felírok és borogatod. És semmi ficánkolás. Sokat kell pihentetned.
A kislány bólogat, hogy érti. Én csak rámosolygok és elnézést kérek egy pillanatra, mert ki kell ugranom a folyosóra egy kartonért. A fiókos szekrényekben kutatok, mire megtalálom a kartont és épp fordulnék is vissza, mikor valaki megszólít.
- Jó napot, Lucy Mendost keresem. Meg tudná mondani, hogy merre találom? – a hangja valami fantasztikusan szép. Érzem benne a rejtett szexualitást, szenvedélyt és erőt. Elakad a lélegzetem egy másodpercre, a szürke szemek meglepő erővel hatnak rám. Térj magadhoz. Talán hozzátartozó?
- Jó napot. Éppen most vizsgálja a doktor úr. – mutatok a rendelőbe.
A férfi elindul befelé, én pedig követem, mert az én feladatom bekötözni a gyerek lábát. Figyelem elegáns lépteit, ennek a férfinek elképesztően összehangolt a mozgása! Mintha minden egyes porcikáját programozta volna. Süt róla az elegancia és a tartás. A csípője ringása egy antilopra emlékeztet.
- Mit tud mondani, doktor úr? – szól az a selymes hang, ami szinte a lelkemet simogatja.
- Ne aggódjon nincsen semmi baj. Egy kicsit kificamodott a lába, de csak pihentetni kell és utána rendbe is fog jönni. – Dr. Gordon nagyon jó orvos, szeretek a keze alatt dolgozni.
- Igazán köszönöm szépen, doktor úr.
Ahogy a lány lábát kötözöm, megérkeznek a szülei is, akikkel a férfi szót vált. Fél füllel hallgatom csak, hogy mit beszélnek, a férfi nyilván tánctanár, ami megmagyarázza a külsejét és a mozgását. Mindig is szerettem volna táncolni, de féltem, hogy az én bálna alakommal csak rondán vonaglanék… Mégis, vonz, hogy egy kicsit jól érezzem magam. Mikor a férfi menni készül, odalépek hozzá és feltartom egy kicsit. Láthatóan meglepődik, ahogy megszólítom.
- Bocsi, de had kérdezzem már meg, hogy csak gyerekeknek oktatsz táncot? – mondd, hogy nem…
- Nem felnőtteknek is ugyan úgy tartok, csak nekik más időpontban. Érdekelne a tánc? – szerencsém van! De ezt nem mondhatom ki itt mindenki előtt. Ki kell kerülnöm a kérdést, nincs mese, titokban kell tartanom és ennek a beszélgetésnek szimpla érdeklődésnek kell látszania.
- Azt lehet tudni, hogy hol szoktad tartani és mikor? – ez ügyes megkerülés volt, de látom, hogy elgondolkodik és pillantása körbejár rajtam. Nem szeretem, amikor így néznek rám, mintha csak egy autót járna körbe a lehetséges vevő. Ennyire ronda lennék, vagy a piercingjeim az ok?
- Kedden, csütörtökön és pénteken vannak a felnőtteknek táncoktatások és a Művelődési központban szoktam tartani. – a válasza megnyugtat.
Mikor is vagyok szabad? Kedden délutános vagyok, szerdán éjszakás, ami azt jelenti, hogy csütörtökön délután mehetek. Ha tetszene, akkor szólhatnék Deirdre-nek, a főnővérnek, hogy műszakot szeretnék cserélni. Csak megnézni…
- Rendben. Köszönöm az információt. – sajnos mennem kell, pedig annyira szeretném még élvezni a táraságát. Megfordulok és elsietek, de a tekintete szinte lyukat éget a hátamba. Jóleső bizsergés fut végig a gerincemen.
Tétovázva állok a művelődési központ előtt csütörtök délután, a parkolóban csak pár autó várakozik a gazdájára. A szemem megakad az egyik plakáton. Kazuya Takeda, modern táncoktató. Most vagy soha, elindulok és belépek az épületbe. A kiadott terem felől meghallom a férfi hangját. Míg felé sétálok, egy tükörben megpillantom saját magam. Egyszerű fekete póló és fekete, testhez álló vászonnadrág. Ez az anyag elég rugalmas ahhoz, hogy szabad teret biztosítson a mozgásban. A fekete tornacipőmnél jobbat pedig nem találtam reggel, de remélem ez is megteszi. A terem ajtajához érve belépek, de meg is torpanok helyben. Az oktató lelkesen magyaráz egy párnak, láthatóan férj és feleség, rajtuk kívül még négy embert pillantok meg. Tehát vagy nem érkeztek még meg a többiek, vagy a csütörtök egy olyan nap, mikor kevesebben vannak. A terem maga sem túl nagy, laminál padló, a szembe lévő falat teljesen letükrözték. Nem különbözik egy átlag aerobic, tánc és balett oktató helyiségtől. Nyilván eme célokra tartották fent ezt a termet. Hamarosan elém lép az oktató, felnézek rá és pár fekete tincsem a fülem mögé simítom.
- Örülök, hogy látlak. Tetszik a hely? – kedvesen érdeklődik, észrevehette, hogy nézelődöm.
- Igen, nagyon hangulatos. Elnézést, még be sem mutatkoztam. Louis Mayfair. – nyújtom kezem kézfogásra, amit Ő el is fogad.
- Kazuya Takeda. Mint látod, a többiek épp most kezdenek bemelegíteni. Mint minden új tanítványomnak, neked is elmondom, az első óra ingyenes. – mondja az árat, amit abszolút nem tartok soknak, megfizethető kategória.
- Értem. – bólintok és kicsit feszélyez, hogy nem ismerek senkit.
- Először jössz ilyen oktatásra?
- Igen, most először. Eddig nem volt alkalmam, kérlek, nézd el az ügyetlenkedésem.
- Ugyan, senki sem profiként kezdi. Ha nem vagyok tolakodó, megkérdezhetem, milyen célból szeretnél táncolni?
- Nos… Van egy kis problémám. – erről nem szívesen beszélek. – Azt a tanácsot kaptam, hogy keressek valami olyan… elfoglaltságot, ami segít abban, hogy… - körbepillantok, hogy senki ne hallja rajta kívül a mondandóm. Lehalkítom a hangom és kicsit közelebb hajolok hozzá. – Elfogadjam… szebbnek lássam magam. – a férfi összevonta a szemöldökét, mire gyorsan hozzá teszem. – Nézd, őszinte leszek, nekem pszichés problémáim vannak. Testkép zavar…
- Oh, értem. Ezzel nagyon sokan küzdenek, de aki a tánchoz fordul, idővel felfedez benne annyi szépséget, ami átsegíti ezen az életszakaszon. – meglep, hogy tapasztalatból beszél.
- Szóval, azt mondod, hogy fordultak már hozzád ilyesfajta… problémákkal?
- Természetesen és nem kell aggódni. – az a kedves mosoly! Már nem is érzem magam olyan feszélyezetten. – Próbáld ki, meg fogod látni, hogy mennyi szépséget rejt magában egy egyszerű mozdulatsor is, hát még egy koreográfia. Majd meglátod – bíztat. – Gyere, megtartjuk a bemelegítést.
Követem a tánctérre és köszönök a többieknek, akik mosolyogva fogadnak. Már maga a légkör is megnyugtató, elfoglalok egy üres helyet aránylag hátul, hogy senkit ne akadályozzak se a bemelegítésben, se a mozgásban. Figyelem a bemelegítő gyakorlatokat, elvégzem őket, majd a férfi bekapcsolja a magnót. Vezényel, én pedig először csak a többiek lépéseit figyelem. Egyet-kettőt ellesek és mondogatom magamban. Egyet előre, másikkal mellé, oldalt és fordul. Nem tűnik nehéznek elsőre. Míg a gyakorlottabb tanulók párban is megteszik a mozdulatokat a férfi mellém lép. Mutatja a lépéseket és közben kommentálja, mikor hogy és mit lépjek. Egyszerű mozdulatsorok, gond nélkül leutánzom a mozdulatait. Az sajátomat még durvának és nyersnek érzem, így elismételem finomítva rajta.
- Nagyszerű, most ugyanezt párban. Majd én, vezetlek.
Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy átfogja a csípőm és magához von. Kissé zavarban vagyok a közelségétől, főleg így, kéz a kézben. Az első próbálkozás emiatt kissé merevre sikerül.
- Lazítsd el az izmaidat, ne görcsölj, csak figyeld az ütemeket. – nyugtat, mire el is éri a kívánt hatást.
- Oké. – bólintok, és finoman magamba iszom az illatát.
Lazítok testtartásomon és beledőlök az érintésébe. Ütemre lépünk, eljárjuk a 6 ütemes lépéssort, ami tényleg jobban megy. Szinte észre sem veszem, ahogy megvan. Ugyanezt megismételjük háromszor összefonva.
- Nagyon ügyes! Van érzéked hozzá. – a dicsérete mosolyra késztet, és a szemem elárul.
- Köszönöm!
Ismeretlen érzés járja át a szívem, a tánc tényleg jól esik, vagy a férfi lenne rám ilyen hatással? Nem, biztos nem. Soha nem tetszenék neki, különben is, csak egy ápoló vagyok, Ő pedig egy elképesztően jóképű fickó. Pár perc múlva elenged és ismét a tükör elé lép, nekünk háttal, de pontosan lát minket a tükörben. A zene belengi a teret, a tanár mozdulatai, lépései pedig ámulatba ejtenek. Figyelem a férfiak és nők összehangolt mozdulatait, mindenki élvezi, amit csinál. Tényleg élvezik és kezdem én is érezni ugyanezt. Ez az első óra azzal telik el számomra, hogy a legalapvetőbb lépéseket elsajátítom, ami mily meglepő, egyáltalán nem nehezek. Pillanatok alatt elsajátítom őket, és a legvégére ugyanazt a bonyolult 18 ütemes sort lelépem, mint a mellettem táncoló pár. Ballal előre, jobbal kilép, bal mellé zár, jobb hátra lép, bal kezdő állásba, jobbal zár. Ballal kilép oldalra, jobbal mellé, megint jobbal kilép hátra, ballal követ, és ugyanezt vissza. A nő nevetve dicsér, még a keresztlépést is megcsinálja velem. Furcsa, hogy mindenki ilyen közvetlen. Szeretnék ide járni. Az óra végén odamegyek Kazuyához.
- Rendezhetnénk most az első hónapot? Szeretnék ide járni. Előreláthatólag össze tudom úgy rakni a munkaidőm, hogy el tudjak járni ide mindhárom nap a héten.
- Hát persze. Örülök, hogy megtetszett. Akkor holnap is látlak?
- Igen, ha nem akadály. – nézek le egy pillanatra cipőm orrára, majd vissza rá.
- Ugyan már, mindig örülök egy lelkes új tanítványnak. – az őszintesége meghat, és a kedves fogadtatás még inkább. Rendezem vele az anyagiakat, majd megfordulok és elmegyek. Alig várom a holnapi táncórát. Műszak után sietni fogok ide kezdésre.
|
| oosakinana | 2013. 04. 01. 16:44:08 | #25512 |
Karakter: Kazuya Takeda
Megjegyzés: (Ápolómnak)
Az egyik versenyre készülünk, ami nagyon jól indult. Szeretek versenyekre járni és minden a legtökéletesebb pont így terveztem el az egészet. Éppen egy kicsit sziesztázok a verseny előtt, amikor megjelenik a táncos társam.
- Kazuya. – mondja mosolyogva a nevemet, amire ránézek.
- Örülök, hogy végre táncolhatunk. – mondom belelkesülve. – Régen táncoltam utoljára. – jelentem ki és teljesen be vagyok pörögve. Imádom ezt az érzést és teljesen felpezsdít.
- De Kazuya nem értem, hogy miről beszélsz, hiszen az esküvőnkön vagyunk. – szólal meg Hanna, amire körbe nézek és tényleg itt vannak körülöttem az emberek.
- Ez nem lehet igaz. Ez nem a valóság. Mi folyik itt? – kezdem el kérdezgetni…
Riadtan kelek fel az órám csörgésére. Tiszta verejték vagyok. Ez egy borzalmas álom volt. Soha életemben nem szerettem a nőket, de nem tudom, hogy miért kellett ezt most így álmodnom. Nem volt esküvővel kapcsolatos élményembe mostanában. Mindegy nem is akarok ezzel tovább foglalkozni. Felállok, majd a fürdőbe lépve mosom meg az arcomat és végzem el a reggeli teendőket.
Délután már a próbateremben vagyok, hogy várjam az embereket. Szeretném, minél hamarabb elkezdeni a próbát és most ráadásul a kisebbekkel vagyok. Lassan gyülekezünk, majd amikor már mindenki megérkezett és átöltözött mosolyogva nézek rájuk.
- Sziasztok. Örülök, hogy eljöttetek, akkor kezdjük egy kis bemelegítéssel és utána a tánccal. – mondom kedvesen és neki is látunk.
A lábainkat alaposan bemelegítjük, hogy ne legyen semmi baj, bár vannak későn érkezők, de ők is becsatlakoznak hozzánk. Mosolyogva oktatom őket és nézem, hogy miként hajtják végre a gyakorlatokat, mert nem szeretném, ha valami baj lenne belőle.
Már egy ideje elkezdtünk táncolni és gyakorlunk, ám egy bonyolultabb lépésnél kiáltást hallok, majd ahogy odanézek, meglátom az egyik kislányt a földön és a lábát fogdossa. Odasietve guggolok le mellé, hogy megnézzem a lábát.
- Mi történt? – kérdezem meg és leveszem a lábáról a cipőt, amire kicsit felkiált, de igyekszek finom lenni.
- Ki fordult a lábam. – mondja jajgatósan és a feldagadt lábát figyeljük egy ideig. Nem akarok hozzá érni, hogy ne legyen nagy gond.
- Hívom a mentőket és a kórházban megvizsgálnak. – mondom, majd felveszem a telefont és hívom is őket.
Megérkeznek, majd a kis Lucy-t felteszik az ágyra és beviszik. Én is igyekszek utána, de előtte még a többieknek mondom, hogy öltözzenek, majd menjenek haza, mert a próbának most van vége. A kocsiba pattanva megyek be a kórházba, hogy megtudjam mi történt és csak reménykedek benne, hogy nincs semmi komoly baja.
Bemegyek, majd egy ápolóhoz sietek oda, akinek eléggé érdekes kinézete van. Fekete haja van és szürkéskék szemei, de mind ezek mellett nem egy kér testékszere is van, amit láthatok az arcán. Az ilyeneket, hogy tudják felvenni ápolónak? Nem értem a mostani szolgáltatásokat, de amíg jól végzi a dolgát, mondjuk édes mindegy.
- Jó napot Lucy Mendost. – keresem. – Meg tudná mondani, hogy merre találom? – kérdezem meg.
- Jó napot. Éppen most vizsgálja a doktor úr. – és mutat a rendelőbe, ahol meglátom a kislányt.
Bemegyek, majd a doktorra nézek, de az ápoló is bejött.
- Mit tud mondani doktor úr? – teszem fel a kérdést.
- Ne aggódjon nincsen semmi baj. Egy kicsit kificamodott a lába, de csak pihentetni kell és utána rendbe is fog jönni. – mondja mosolyogva én meg nem kicsit megkönnyebbülök.
- Igazán köszönöm szépen doktor úr. – köszönöm meg és a szülők is most érkeznek meg, mert út közben értesítettem őket a fejleményekről.
Megbeszéljük a szülőkkel, hogy a következő táncórákra, csak mint néző fog részt venni a lányuk, hogy ne maradjon le egyáltalán. Elköszönök tőlük, és már indulnék is, amikor az ápoló megállít.
- Bocsi, de had kérdezzem már meg, hogy csak gyerekeknek oktatsz táncot? – kérdezi meg, amin kicsit meglepődök.
- Nem felnőtteknek is ugyan úgy tartok, csak nekik más időpontban. Érdekelne a tánc? – kérdezem meg egyből.
- Azt lehet tudni, hogy hol szoktad tartani és mikor? – mintha nem is hallotta volna, amit mondok neki. Ennyire nem akarja bevallani senkinek? Vagy miért nem válaszol? Egyre érdekesebb számomra ez a fiú, de most így közelebbről megnézve, még szimpatikus is. Elsőre lehet csak jobban figyeltem Lucy-re mint rá? Nem tudom, de most már érdekel a kicsike.
- Kedden csütörtökön és pénteken vannak a felnőtteknek tánc oktatások és a Művelődési központban szoktam tartani. – mondom el neki. Kíváncsi leszek, hogy elfog-e jönni egyáltalán.
- Rendben. Köszönöm az információt. – mondja és elköszönve megy a dolgára, de én még egy kicsit ott maradok és nézek utána.
Valami furcsaság van ebbe a fiúba, de nem tudom hova tenni a dolgokat, ám amikor eltűnik a szemem elől megfordulva hagyom el az épületet és kíváncsian fogom várni a napot, amikor meg fog jelenni…
|
| darkrukia | 2011. 07. 03. 19:33:22 | #14744 |
 Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: (dokimnak)
Nem sokat várok a következő sms-re.
„ Bárcsak lenne időm pihenni, de este apámmal kell vacsoráznom. Érzem nem lesz könnyű menet. Ha végeztem, akkor hívlak! Csók”
Szomorkásan elmosolyodom és egy puszit nyomok a telefonra, mintha csak így adthattam volna át.
Megírok neki egy búcsú sms-t.
“Szeretlek”
De elküldeni már nem teszem. Csak nézem azt az egy szót, amit mindennél jobban szeretnék elmondani neki most, de nem így. Ez a szó értékesebb annál, hogy egy ilyen készüléken keesztül kerrese gazdáját. És ha elküldöm? ...De mivan, ha mostmár, hogy megtudja, ki a mennyasszonya, már el is felejt engem. És ha sosem jön vissza? LÁTNI AKAROM, MOST!
De sajnos addig hajszolom gondolataimmal magma, amíg el nem alszom. A telefont a mellkasomhoz szorítom. Talán azért alszom ilyen gyakran, mert várom, hogy mikor felébredek, az ő arcát lássam. A KARJAIBAN AKAROK ALUDNI.
~*~
Arra ébredek, hogy mozog az ágy. De én nem is ágyon, hanem Kamén aludtam el. De miért mozog ilyan furcsán. Ekkor üti meg fülemet egy keserves hang.
- Kame? – kérdem hallkan, felé fordulva.
Sír, zokog, akár egy kisbaba. Hát tényleg ilyen sokat jelent neki az a lány? Csúnya dolog, de azt kívánom, bárcsak a doktor is így sírna ÉRTEM. Megsajdul a szívem, ahogy bátyámat nézem. Lefejt magamról és bezárkózik a fürdőbe. Elmenekült az élet elől. Megértem és tudom, hogy most senki társaságára sem vágyna.
Amíg visszaérek a szobámba, azért imádkozom, hogy ne csináljon semmi hülyeséget magával. Nem bírnám ki, ha őt is elveszíteném.
Ledőlök az ágyra és a mellémgömbölyödő cicám kezdem simogatni.
Meghallom a telefon hangját. SMS érkezett.
„Már nagyon késő van. Nem akarlak zavarni, holnap este érkezek haza.”
Hihetetlen, hogy még nem alszik. És hogy holnap jön haza. Úgy tudtam, tovább fog maradni, de most BOLDOG VAGYOK, HOGY ÚJRA LÁTHATOM.
„Nem zavarsz, még nem alszom. Hívj fel nyugodtan!”
Tűkön ülve várom a hívását. Végre hallhatom a hangját. Amit megmoccan a telefon a kezemben –rezgőre állítottam még tegnap, hogy Kamet ne zavarja-, azonnal felkapom és fülemhez szorítom.
- Szia! Hogy ment a megbeszélés? Milyen a mennyasszonyod? Szép? Szebb, mint én? – Halmozom el kérdéseimmel és akaratlanul is kicsusszan olyan, amit még nem is gondoltam át.
Szia! – szól bele. A hangjától még telefonon keresztül is megborzongok. – Nem mondanám, hogy valami simán ment a megbeszélés, de újra csak a türelmedet kell kérnem.
- Miért? Mi történt? – kérdem egyből kíváncsian.
- Hát jó hír ugye, hogy holnap érkezem, a rossz, hogy nem egyedül. Szeretném, ha ezt személyesen meg tudnánk beszélni, nem így telefonon. – A hangja nyugodt, de én ezt nem értem. Talán azért, mert személyesen akarja elmondani, hogy nem kellek neki, hogy csak egy éjszakára voltam jó.
- Ki jön veled? – kérdem ijedten, de valahogy tudom a választ.
- A leendő mennyasszonyom, de nem az, amire go… - Nekem ne magyarázkodjon! Ha tényleg csak ennyire kellettem, mondja majd a szemembe. Valami megrepedt a mellkasomba és most szúr, de nem teszek ellene semmit, hangtalanul dobom le a folder a telefont, még hallom ahogy meg-meg rezzen, de nem érdekel.
Az a nő biztos nagyon szép lehet, és illik hozzá. Komolyan mondom, ez olyan… mintha elvenné tőlem, mintha nekem akarna ártani, de még nem is ismerem. Gratulálok, idegen. Ismetlenül is a legméllyebb utálatomat élvezheted.
Nem tudok elaludni. Bátyó egész órákat sírt át, mikor meg kijött a fürdőből, majdnem összeesett a fáradtságtól. Hogy honnan tudom, onnan, hogy éppen valami nagyon meggondolatlan dologra készültem, de Kame megmentett ettől.
Betámogatom a szobájába, ahol amint a feje a párnát éri, elalszik. Odabújok mellé. Nem akartam egyedül maradni, mert akkor biztos, hogy elsírom magam.
~*~
Reggel arra ébredek,hogy valaki rázogat. Kómásan nézek anyára. Fogalmam nincs, mikor aludtam el az este.
- Kicsim, kerestelek a szobádban, hogy megmondjam, hogy apátok ma későn ér haza és nem szeretném, ha hülyeséget csinálnátok, amíg egyikünk sincs itthon – mondja anya, kicsit megróvón. Igen, hajlamosak vagyunk a rosszaságra bátyómmal.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. – Magam sem hiszem, amit motyogok, de látszólag szülőanyám ettől megnyugodott.
- Ezt találtam a szobámban, biztos a tied. Ahogy láttam még sms-ed is érkezett. Tessék – adja ide, életemet megkeserítőtárgyat. – Legyetek jók! – ezzel anya kiment. Én meg mereven nézem a telefont, mintha az lenne a hibás.
Lássuk azt az sms-t!
„Engedd, hogy személyesen magyarázzam el! Kérlek, ne csináld ezt, Adrian!”
Valahogy ez nem hatott meg. És mit ne csináljak? Ő csinála ezt, nem én! Hah… miért ilyen bonyolult az élet? LEX QUESNEL, SZERETLEK, MÉGHA MA ÖSSZETÖRÖD A SZÍVEM, AKKOR IS!
~*~
Dél körül mászunk ki az ágyból. Jobban mondva én kipattanok, bátyám meg mászik, de azt is az én unszolásomra. Egész nap mindketten úgy bolyongtunk az üres lakásba, mint a szellemek.
Este ráveszem magam, hogy sétáljak egyet a tömbház körül. Kamenak élni sincs kedve, de egy kis fenyegetéssel elérem, hogy biztosra ne csináljan agyatlanságot.
Épp érnék a lébcső felső gokához, mire egy női sikkantást hallok és kicsit megugrok.
- Adrian! – Ez a hang. Felé fordítom a fejem. Mit keres itt az a nőszemély, aki megbántotta az én bátyámat?!
- Mary! – hitetlenkedve nézem, de ő áll előttem. É ski tart vele? Hát az ÉN doktorom. De honnan ismerik ők egymást?
- Ismeritek egymást? – A gondolataimba lát, én is ezt akartam kérdezni. De most olyan, mint egy eltévedt kiskutya. De édes.
- A bátyja volt a vőlegényem! – feleli a lány hűvösen. – Menjünk, Lex! – És már el is húzza magával életem első szerelmét.
Nekem pedig csak most esik le! Hogy… hogy… akkor… ő lennea mennyasszony? De… hú… Kame nem fog örülni, mit nemörül, toporzékolni fog, ha ezt megtudja. Nem én leszek az aki elmondja neki az tuti!
Megdöbbenésem után, szaladni kezdek, de nem tudom hova. A lábaim visznek előre. Még nem értek be a doki lakosztályába, még utol érem őket és…
Kiszakítom a lány kezei közül, ami az enyém és birtokba veszem ajkait. Keserű, könnyes csókot kap, majd egy pofont.
- Mit gondolsz, mi vagyok én?! Egy bolond, akivel elhitethetsz mindent?! ELRABOLTAD A SZÍVEM ÉS BELETAPOSTÁL! Utá… - mindezt japánul órdítom, de meggátolnak a folytatásbnan.
- Adr, az egész lépcsőház tőled cseng! – hallok meg egy kedves és halk hangot hátam mogul. Hátranézek és már látom, hogy bátyám is hamar felfogta a helyzetet. Kezdődehet a dráma… Jobban mondva én elkezdtem, Kame meg folytatja.
Emelné a kezét, hogy behúzzon egyet Dr.Quesnelnek, de én megállítom benne. Elé állok, mert tudom, hogy engem sosem ütne meg. CSAK MEGVÉDEM AZT, AKIT TELJES SZÍVBŐL SZERETEK.
Bátyám térdre esik előttem és kapaszkodik belém.
- Hogy bírod ezt elviselni?! Én… én… én már nem akarom ezt! – feláll és óvatosan, mint egy porcellánbabát félretesz az útból. Én perdig megijedek. Félek. NEM AKAROM, HOGY BÁNTÓDÁSA ESSEN. Kame mostmindenre képes. Ismerem már. – Először az öcsém, most meg a szerelmem, nem értem miért csinálja ezt?! Semmi köze hozzám! De a szívem szakítja ketté, hogy mindent elvesz, ami az életemnél is fontosabb nekem! – mondja hideg, nyugodt hangon, én meg megijedek tőle.
Nem akarom hallani! Sem őt, sem senkit. Visszafutok a szomámba és bezárom az ajtót.A kulcsot pedig meggondolatlanul kidobom az alblakon. Odaülök az ajtóhoz, magamhoz szorítom a lábam és az időközben nekemdörgölőző cicám és várok… Fázom és szúr a mellkasom. SEGÍTHET EZEN AZ ÉN DOKTOROM?!
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 07. 03. 19:57:57
|
| darkrukia | 2011. 05. 06. 08:02:06 | #13429 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: (dokimnak)
Egy nem épp szépnek mondható káromkodásra ébredek és a takaró húzódik is le rólam. Kinyitom a szemem és felemelem a fejem. Jééé, egy bátyó. Hát volt szíved felébreszteni szegény szerelmetes öcsikédet? Mert szerelmes vagyok, azt már tudom, másképp nem fájna ilyen pokolian a hiánya és az, hogy nem az ő arcát láttam, amikor az ágyában felébredtem. De vissza a jelenbe... Mi is volt eza cifra káromkodás?
- Valami baj van? – motyogom neki. Felém fordul, szemeiben csillagok kezdenek gyűlni. Valami nincs rendben. Feltápászkodom és hajába borzolok, egy csöppet felfele kunkorodik ajkai. Jaj, de nem szeretem, mikor ilyen szomorú.
- Egy hete sincs, hogy dobott és már mással van. Ráadásul a srác sokkal öregebb nálam is. Nem értem, mit lát benne? A srác amerikai és gazdag családból származik. Tegnap utazott el ő is. Ráadásul előadta azt a tipikus „maradjunk barátok” szlogent, amitől falra mászom. Én...én szerettem, sőt még most is szeretem, de neki csak annyi voltam, hogy már egy másik férfival jegyzi el magát.
Kame hangját egy telefoncsörgés szakítja meg. Furcsa, nem emlékszem, hogy bátyónak ez a jelzőhangja. Aztán észbe kapok, hogy a tegnap én is kaptam egy telefont. Csak hova tettem? Nem nehéz kitalálni, mert a párna alól jön a zaj.
- Mióta van neked telefonod? – néz rám meglepetten egyetlen testvérem.
- Tegnap óta... Dr.Quesnel adta...ajándékba – mondom és próbálom kiszabadítani a készüléket a párnahalom alól. Rendesen összegabajodtam vele, mint mindig alvás közben, és a takaróval is, aminek egyik sarka Kamén is végigtekeredik, aztán a párna alatt végződik. Kirántom a takarót és elő is ugrik a telefon. Ennyi erővel varázslónak is mehetnék.
- Aham értem – suttogja bátyó és visszadől, szeméből egy két könnycsepp hullik a párnára. Közelebb mászom hozzá és a szemébe nézek.
- Mary most óriási hibát követett el, de attól nem áll meg a világ. Most legalább tudod, hogy nem érdemli meg azt, hogy szeresdd. Próbáld elfelejteni, még annyi lány van a világon. Találssz valakit, aki jobban megérdemli ezt. Bátyó, ez nem a világ vége, csak egy szakadék a közepén, ahová hídat kell építeni. – mosolygok rá édesen, azt mondom, amit anyu akkor, mikor a szakítás szélén álltak. Szerencsére az az idő elmúlt és most boldogan élünk történetet kell mi gyerekek folytassuk.
- De..., ő nem egy lány. Ő Mary. Oooh, ez még nekem is zavaros, nem hogy neked, baba – mindig így hív, ha nagyn szomorú, vagy nagyon boldog. Nem nehéz kitalálni, hogy most melyik miatt.
- Semmi gond. Ne aggódj, elfelejted majd...ssszzz- Hoppá, rosszul pattogtam, mert a fenekem is nekijajdult. Ezt bezzeg észreveszi, hogy az a...
- Adr, mi a baj? – ül fel ő is. Elpirulok, mikor eszembejut, mi is a „baj”.
- Semmi, csak tegnap a lépcsőházban bucskáztam egyet – Ha tudnék hazudni, akkor eső helyett macskák potyognának az égből.
- Aham, el is higgyem – mondja cinikusan. A fekete királynőm pedig most nyávog be a kis ajtaján. Felcsillan a szemem, sikeres terelési terv jutott eszembe, de sajnos Kame ezt hamar észreveszi és ölébe húzza a cicámat. Most jött el az idő bedurcizni. – Nem is mesélted... Mi volt tegnap a dokinál? – kérdi, mintha teapartin lennénk.
- Elmesélem, ha nem vágsz pofákat és nem szólsz bele. – Jah, tényleg a telefon. Gyorsan megkukkintom, mi az üzenet.
„Hiányzol”
Elolvadok menten. Visszapötyögök neki:
“Te is nekem, nagyon”
- Szóval? – néz rám kíváncsian. Nem a telefon, hanem drága testvérem.
- Veszekedtünk. Kibékültünk. Lefeküdtünk. – mondom el gyorsan, mire kapok egy lapostányér méretű nézést. Hápog, mint a kacsa. Nevethetnékem támad. Közben egy újabb SMS jött.
“Minden okés?”
- Látod, igazam volt. Csak kihasznál. – teszi karba a kezeit és diadalmasan jelenti ki.
- Menj már, azt mondta siet vissza hozzám. – közben vissza is írok neki.
“Velem igen, kicsit fáj, de kezdek hozzászokni :S”
Bár hallanám, ahogy nevet!
- Nekem ez nem tetszik. – motyogja. Vigyázz, jó a fülem!
- Ha kihasznál, akkor miért ír olyanokat, hogy hiányzom neki? – Normális hangon mondom, nem akarok sem veszekedni vele, sem igazat adni neki.
- Mert megtetszett neki a segged, de ne hidd, hogy azért, mert belédesett. – Utálom, ha így beszél velem.
“Bocs. Majd elmúlik. Pihentél?”
- Most mit vagy úgy oda? Nem a te segged, az enyém. Vagy féltékeny vagy, hogy most nekem van valakim és neked nincs? – kigabalyodok a rámtekeredett paplanból és megigazítom a hajam. Közben vissza is pöttyögök.
„Semmi baj. Csodás volt az este. Próbálj meg te pihenni egy forgókerék mellett. Már egy negyed órája vagyok fent.”
- Csak aggódom érted, de ha téged jobban érdekel a doki, akkor nem fárasztom magam.
- Nem akarok veszekedni. Örülök, hogy nincs igazad. Ha az is lesz, akkor meg majd ordibálhatsz, DE NE MOST, MIKOR EGY CSEPP BOLDOGSÁG KERÜLT AZ ÉLETEMBE! – órdítok rá és mikor kiráz a hideg, visszafészkelem magam a takaró alá. El akartam menni, még most is el akarok menni, de tudom, hogyha a szobámban lennék, hamarabb elkezdenék bőgni, minthogy letenném magam az ágyra.
- Oké, vitassuk meg máskor. Örülök, hogy boldog vagy, mégha ehhez a doki is kell. – húz magához és bekapcsolja a TV-t, valami idióta film megy, nem is figyelek oda. Letelepedek bátyó hasán és felhúzom a lábamat, Minni az én ölembe nyávog át és hozzámbújik. Előveszem a telefont és várok.
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 05. 06. 08:16:06
|
| darkrukia | 2011. 05. 02. 17:35:15 | #13356 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: dokimnak
– Tudnod kell, hogy nem egyszerű családból származom. Apámnak bizonyos elvárásai vannak velem szemben. – Egy szappanoperában érzem magam. - Ha tehetném, ellen szegülnék neki, de nem tehetem, ezt meg kell értened. – Értem én, bólintok is. - Nem kérhetem, hogy megbocsájts nekem érte, de már kijelölt nekem egy mennyasszonyt. – Mennyasszonyt? Ó persze, egy lányt. Talán még az ötlet is jó. Vele lehetne családja és nagybetűs élete. De akkor miért szorít a torkom? - El kell utaznom, hogy megismerjem. Nem várhatom el tőled, hogy várj rám. – Menjen. Ne is lássam, most valahogy csak egyedül szeretnék lenni, egy olyan helyen, ahol a némaság és a fájdalom az úr.
Váratlanul pattanok fel a kanapéról és viharzanék is el, de elkapja a csuklóm. Eressz, mert olyat teszek, amit megbánok, kicsi vagyok, mint a cicám, de harapni tudok.
Eddig nem tudtam, mi az, ha kihasználnak, de neked köszönhetően teljesen értető lett számomra ez a fogalom. Megfordulok és könnytől párás szemekkel nézek rá.
- Bátyámnak igaza volt, csak kihasználtál engem! – morranok rá.
- Ez nem isgaz! Apám elköltöztetne tőlem, munkanélkülivé tenné a szüleid! – Azt nem bírnám elviselni! Az előbb egyedül akartam lenni, de most, mindent megadnék, hogy VELE maradhassak. Lassan átölelem nyakát és odabújok mellkasához. Szeretem érezni a melegségét. Ezen a szappanoperán anya biztos sírna, de valami hiányzik.
- Akkor szökjünk meg! Menjünk messzire, ahol nem talál meg minket! – Érzem ahogy szorít. Testem teljesen hozzásimul.
- Nem lehet…. – Mindent lehet, csak akarni kell! De igaza van. Könnyeim kicsordulnak és arcomat mellkasába fúrva próbálom nyugtatni magam, simogatása is segít ebben.
- Akkor megvárlak. Ha feleséged is lesz, akkor is várni foglak! – szipogom el, bár lehet, hogy akkor már nem fogok kelleni neki.
- Nem akarom, hogy várj rám… - Tudtam. Akkor már nem lesz szüksége rám. De én… én… Mi ez itt? Ez minden, csak nem kellemes és jó érzés, haneminkább fájdalmas. Ennyi idő alatt el kellett volna viselnem a fájdalmat.
- Ezt nem te döntöd el! Azt csinálok, amit akarok. – Fejre is állhatok, csak az most nem való ide. Államat felemelve lágyan csókol meg. Szavai keserűek, de az ajkai olyan édesek, mint a méz.
- Sietek vissza hozzád... – Még egy puszi. Elolvadok. Hogy tudjak így gondolkozni?
- Azt el is várom. – mondom neki durcisan. Fekap az ölébe. Most megszökünk? Hová viszel, doki? A konyhapulton landolok, ő pedig a kezembe nyom egy dobozt.
- A tied! – jelenti ki. Akkor nézzünk bele. Kíváncsian nézem, ahogy a dobozkában egy telefont kapok. Imádom az ajándékokat, és ez életem legjobb ajándéke, mert tőle van.
- Nem kellett volna.. – suttogom és átölelem, arcomat nyakába fúrom. Élvezem közelségét és azt, ahogy hátamat simogatja.
- Dehogynem, így legalább mindig tudunk beszélni, ha kedved van hozzá. – Belecsókol nyakamba, mire megremegek. – Mihez lenne lkedved, mit csináljunk a hátramaradó időben?
- Hmm… - Mit is csinálhatnék vele kettesben? Pipacs színűre prulok, mikor eszembe jut számtalan lehetőség, kizárólag 18 plusszos gonolatok.
Kisiklik karjaim közül és elém térdel, arcát nadrágon keresztül vágyamnak dörgli, mire én mégjobban elpirulok.Felnéz rám. Átadva magam neki, bólintok. Belső combom símogatja és lekerül rólam a nadrágom. Felmorran, mire megremegek. Alsómon keresztül simit végig nyelvével ott. Felnyögök az érzésrtől, ujjaimmal hajába túrok és húzom magamhoz közelebb. Eltünteti alsómat is, ujjaival kezd izgatni. Testem ívbe feszül, fejem hátraejtem. Folyamatosan nyögdécselek neki. Feltér nyakamhoz és azt kényezteti.
Egész testemben megborzongok és elforrósodok.
- Éhn… én…ah… - halkan felsikkantva élvezek el. Pirulva nézek rá és hozzáhajolok egy csókra. Lábam közé áll és lábaim derekára simítsa. Belekapaszkodok nyakába és ő felvisz a hálójába. Lefektet az ágyra és fölém magasodik. Gyönyörű így. Szemeiben vágy csillan, lehajol hozzám és szenvedélyesen csókol. Teste hozzám simul és meg felsóhajtok. Kellemes érezni magamon teste súlyát. Kezeimet hátára simítom, míg ő a nyakamat csókolgatja. Sóhajtozok alatta és élvezem közelségét.
Megtámaszkodik kezén és én bátortalanul gombolom ki ingjét, majd lesimogatom róla. Felhajolva egy csókot hintek mellkasára. Ő is leveszi a rajtam maradt ruhadarabot, majd combomra simítja tenyerét. Összerezzenek és felsőtestén végigsimítva érek el nadrágja széléig. Megtántorodom, mire kapok egy bíztató pillantást. Nagyot nyelve fejtem le róla többi ruháit is. Végigsimitok oldalán és viszonzom szenvedélyes csókját. Kezei fenekemre csusszannak és felszakadbelőlem egy sóhaj. Ismét megcsókol és érzem, ahogy egyik újja belémcsúszik. Kellemetlen érzés, de csókjától ezt el is felejtem. Második újja is csatlakozik az elsőhöz én meg csókunkba nyögök és átkarolom a nyakát. Harmadik ujjától egy halk síkoly csusszan ki torkomon. Testem lassan lazuli el és már kéjesen nyögdécselek fülébe.
Mikor kihúzza újjait egy kellemetlen sóhaj hagyja el ajkaim. Hatalmasat nyelek, mikor megérzem őt bejáratomnál. Teljesen elpirulok. Ismét megcsókol, de most sokkal hevesebben. Közben belémhatol. Bennem reked a levegő és testem megfeszül. Teljesen kitőlt, forró és kéjes érzés. Csípőmet megmozdítva nyögök fel és ő lassú tempót diktálva mozog bennem. Kéjesen nyögdécselek alatta és viszonzom csókjait. Ahogy nő bennünk a vágy, a tempónk is gyorsul. Testünk ívbe feszül és hangos nyögéssel érjük el a gyönyört. Behunyt szemmel pihegek alatta és ahogy mellém dől, hozzábújok. Érzem, hogy monana valamit, de inkább az ujjam ajkára téve hallgattatom el. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Sohasem. Ha álom, akkor ne ébredjek fel soha többé. Átkarolom a nyakát és jobban hozzábújok. Kis idő múlva elnyom az álom.
*-*-*
Arra ébredek, hogy fázom. Fél karral kezdem keresgélni a takarót, de nem találok semmit. Biztos Kame húzta le rólam. De akkor eszembe jut hol vagyok. Felkapom a fejem és őt kezdem keresni, de úgy látszik be kell érnem az illatával. Feltápászkodom és szomorkásan ballagok el a fürdőig. Gyors tusolás után összeszedem a ruháim, felöltözöm és a konyhapulton kapott kulccsal bezárom magam mögött az ajtót. Anyáék eddig biztos alusznak, vajon meddig lehettem nála. Meglepetésemre senki nincs otthon. Felbattyogoka szobámba leteszem az amúgy szükségtelenné tett táskát és Kame szobájában hajtom magam álomba. Életem legjobb napjává vállt a mai.
|
| darkrukia | 2011. 04. 26. 16:05:28 | #13233 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: dokimnak
Arra ébredek, hogy anya a vállamat rázogatja. Hol is vagyok? Jaj, igen, Kaménál, határozottan érzem, ugyanis rajtam tehénkedik. Anya segítségével leszedem magamról és felülök, kómásan nézek rá.
- Kicsim, Dr.Quesnel felhívott. – Felkapom a fejem és már éberebb is lettem.
- És mit mondott? - Tényleg gyerekes vagyok.
- El kell utazzon Amerikába és szeretne veled beszélni a kezelések elhalasztásáról. Holnap 10 órakor menj fel hozzá a lakására. – mondja. Ja, persze, az utazás, el is felejtettem.
- Oké, anya – mondom szomorkásan és visszafekszem, de már nem tudok elaludni. Csak a plafont nézem, szép tengerkék. Kame kedvence mindig is a kék volt. Nyugtató és kellemes érzéssel tölti el az embert. A falakon körbe sötétkék és fehér hullámok díszítik, mintha csak ott lennénk a parton. – Nem akarom, hogy elmenjen. – motyogom a szobának. Valami mászik rajtam, érzem, ahogy puha kis tappancsok nyomkodják a hasamat és egy keserves nyávogást hallok a gazdájától. Odabújik a hónom alá, a másik felét az ágynak elfoglalták, így csak a fal mellett van hely. Legalább érzem, hogy velem vannak.
Több óra plafon elemzés és cicasimogatás után, feltápászkodom. Oldalra nézve elvigyorodom. Arrébb tolom a macskám és egy jól irányzott mozdulattal a földre lököm egyetlen testvéremet. Ezt a hangot nem felejtem el.
- Na, Csipkejózsika, átaluttad az egész napot, le kéne menni, valamit kajálni. – viccelődök vele és összeszedem a tincseimet, most úgy nézek ki, mint anyám, mikor megkapja Kame telefonszámláját.
- Nem szeretem ezt az ébresztési módszert, az tuti. – morogja és egy felsőt felkapva ránt ki az ágyból és addig csikiz, míg a konyháig nem érünk. Kifuladtam. Kirámoljuk a hűtőt és összeütök valamit. – Mi a baj, szomorúnak látszol?- mondja és kiveszi a pirítóst a kenyérpirítóból.
- Nagyon figyelhettél rám, mikor elmondtam. – vigyorgok rá keserűen.
- Figyeltem és adtam is egy tanácsot, de mire a közepéhez értem te már aludtál, mint egy macska. – Most csúnyán nézek, ijedj meg! Csak ez nála nem hat.
- És mi is volt az a tanács, nyáúú – nyávogok arcába és nekikezdek a kajámnak.
Miután csavarhúzósdit játszodva, kihúztam a tesómból, a „jótanácsot”, elindulok a szobám felé. Becsukom az ajtót és nekidőlök, tekintetem a fekete szőrmókra szegezem.
- Minnie, egy nagyon hosszú napnak nézünk elébe. Szerinted mit kéne csinálnom. – erre felnyávog. Hát ez is több mint a semmi.
- Kösz, cicám – mosolygok rá és a napom hátralevő részét tanulással és cicázással töltöm.
*-*-*-*-*
7 óra….
2 órát aludtam az este.
Fél 8…
Lemgyek valamit kajálni, de nem nagyon megy le semmi.
8 óra...
Azon gondolkozom, mit kéne mondjak, vagy ne mondjak, vagy fogadjam meg Kame tanácsát? Kvízkérdések ezerrel.
9 óra...
Kezdek öltözködni, mégsem nézhetek ki úgy, mint a macsám, mikor megfürdetem.
Fél 10...
Idegbajban toporgok a szobámban.
Háromnegyed 10...
Elmerülök a gondolataimban és felhúzom a cipőmet.
10 lesz 5 perc múlva...
Támadt egy ötletem!
10 lesz 3 perc múlva...
Bekopogok. Na most kéne összeszedni magunkat.
Nyílik az ajtó és egy gyönyörű doktorbácsi lép elém. Pár percig csak úgy állok és nézem.
Hát akkor, hajrá, Adrian!
Lekapom, a lábammal bevágom az ajtót és kicsókolom belőle az utolsó szuszt is. Igen, ez volt Kame ötlete. Okos terv, de most mi lesz?
Elvállnak az ajkaink és levegő után kapkodunk mindketten. Ez jobb, mint beszélgetni, az 100%. Még egy csók és a kanapén kapom magam, felettem pedig a pszihológusommal.
- Jó reggelt! – mosolygok rá és megpuszilom az ajkait.
- Szia – mosolyog ő is. Jól kezdődik, és –szerintem- rosszul végződik.
- Anya mondta, beszélni akar velem. – kezdek bele. Jobb előbb mint soha. Ujjaimmal beletúrok fekete tincseibe.
- Igen. Csak tudnám, hogy kezdjek neki. – mondja és felállva kezd el körözni a nappaiban.
És most, doki? Mi lesz?
|
| darkrukia | 2011. 04. 23. 11:54:16 | #13143 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: dokimnak
- Szabad – hallom meg férfias hangját, mire melegség tőlt el és boldogan kerülök az ajtón túlra.
- Jó napot – köszönök neki vidáman, majd a kanapén foglalok helyet.
- Szia, Adrian, beszélnünk kell – Már nem kezdődik jól. Ez a hang... kiráz tőle most a hideg, annyira jeges.
- Talán valami baj van? Valamit rosszul csináltam? Vagy már nem kellek? – nézek rá pirult arccal.
- Nem, dehogy, csak... – csak? Elsőre utálom ezeket a csakokat. – Csak majd el kell utaznom egy kis időre és szólni akartam neked – mosolyog rám, de látom, hogy valamit titkol. Lehajtom a fejem és hajam alá rejtőzöm.
- Persze, értem. És meddig maradna? – motyogom a cipőmnek.
- Egy darabig biztos – mondja szomorúan. De nem akarom, hogy szomorú legyen, azt akarom, hogy boldog legyen és nevessen. Magamra erőltetek valami hozzám idegen mosolyt és szemébe nézek.
- Képzelje, ma tesi volt az első és az egyik tanuló a bordásfalnál összeesett a fáradtságtól – kezdek el érdektelenül fecsegni, szóhoz sem juttatom, elmesélem neki a híreket, amit reggel láttam a tévében, a suliban történteket, azt, hogy mit csináltunk a cicámmal, hogy bátyóval aludtam. Egy kicsit furcsán néz rám ekkor, de a Kamét mindennél jobban szeretem. Ő az egyetlen, aki mindig meghallgat Dr.Quesnelen kívül. – Tudja, mikor előttem állt kómás fejjel, nagy önuralom kellett, hogy ki ne nevessem. Olyan volt, mint egy óvodás. – Lehajtom a fejem és pipacspirosan folytatom. – Elmeséltem neki mindent, és azt mondja, hogy nem tetszik neki, de nem is ellenkezett. Aztán nem bírtam tovább és elaludtam nála. – zavartan nevetek fel a végén, majd az órára nézek. – Hú, már ennyi az idő? Életemben nem beszéltem ennyit... – motyogom magam elé és összeszedem magam. – Majd holnap találkozunk. – odamenve hintek egy gyors csókot ajkára. – Viszlát, doktor. - futok ki a rendelőből és magamra rőltetve egy mosolyt folytatom az utamat. Még lesz két órám, kémia és irodalom, a második az ofővel.
*-*-*-*-*
Nem tudom hol járok, már vagy hatszor szóltak rám, hogy figyeljek, mert ebből fogunk dogát írni. Az ablakon nézek ki és bámulom a felhőket. Nagyon rajzolhatnékom van, és próbálok nem a ceruzámmal kopogtatni.
- Adrian, hol jársz? – hajol közelebb Miu, a padtársam.
- Mi? Bocs nem figyeltem – pirulok el és a táblára nézek. Hú, jól lemaradtam, jó volna haladni. Gyorsan kezdek el firkálni, de az agyamban nem sok marad meg. Miu mellettem kuncog én meg belekönyökölök az oldalába, közben ártatlanul figyelem az előttem ülő, Keyt, aki hátrafordult hozzánk, hogy legyünk csendben.
Uccsó óráról már elkérezek, hogy nem érzem jól magam, igazából csak nem tudnék figyelni és nem akarom az ofő előtt lejáratni magam. Anya nagyon furcsát néz, hogy előbb jöttem, de nem szól. Lóghatok addig, amíg a jegyeimen nem látszik meg. Kame sincs itthon, mégis beballagok az ő szobájába és rávetem magam az ágyra. Itt mindig megnyugodok.
*-*-*-*-*
Laposakat pislogva ébredek fel arra, hogy valaki az arcomat simogatja. Mikor megérzem az illatát elmosolyodom és behunyt szemmel fekszem tovább. Érti mire gondolok és befekszik mellém.
- Key, azt mondta hazakéreztél. Jól vagy? – suttogja, pedig semmi szükség rá.
- Dr.Quesnel elutazik, de tudom, hogy nem mondott el mindent.- motyogom a párnába és zavartan kezdek elpirulni – Aztán meg olyan voltam, mint egy iskoláslány, nem lehetett leállítani, egyfolytában fecsegtem. Én és az a nagy szám. – mondom és közelebb bújok hozzá, kis idő múlva – a csendnek és melegnek köszönhetően- ismét elaluszom. Újraálmodom minazt, ami történt és álmomban motyogva pihenek tovább. Azt mondtam bátyámra, hogy olyan mint egy ovodás, de sokkal inkább én vagyok az.
|
| darkrukia | 2011. 04. 20. 22:28:15 | #13090 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: sorayának
Magához szorít, annyira jó meleg és az illata bódító.
- Nincs semmi baj! Csak egy rossz emlék... – dörmögi mély hangján, megremegek karjai közt. Kis idő múlva már csak zihálok, hogy azzal is nyugtassam magam. A csend, és az ő melege, majdnem álomba ringat.
Újjai állam alá csusszannak és gyengén felemeli a fejem, ismét találkozik a tekintetem azokkal a gyönyörű íriszekkel.Olvadni kezdek ismét. Most ő kezdeményezi a csókot, gyengéd és puhatolózó. Gyengén csókolom vissza. Félek, hogy megszakad ez a pillanat. Lassan vállnak el ajkaink.
- Mennünk kell, későre jár – suttogja rekedten. Az előző csóktól megrészegedve, kábán bólintok. Folytassa: - Szüleid már biztosan aggódnak miattad, majd beszélek velük.
- Köszönöm – mondom és elindulunk hazafelé.
- Figyelj, Adrian. – felnézek rá. Érzem, hogy kínos beszélgetés következik. - Ami kettőnk között történt azt jobb, ha egyenlőre nem tudja meg senki. – De miért? Jahj, hát persze, hisz én csak egy fiúcska vagyok a páciensei közül. És nem is vagyok olyan szép, mint a pénteki fiú, aki előttem volt bent. Szemeibe nézek és ismét csak azokat a szemeket látom, nem tudok belőlük kiolvasni semmit.
- Szégyell engem? – Talán nem is kérdés volt, hanem kijelentés. – Mármint értem én, hogy nem akarja, hogy mások is megtudják, hogy ilyennel van… - nem tudom befejezni, mert a vállam után kap és rászorít. Halkan felszisszenek.
- Nem erről van szó – akkor miről? – Nincs veled semi bajom, és egyáltalán nem szégyellek. – Rossz vicc. Felsóhajtok. – Értsd meg, hogy nem lehetne köztünk semmi, hiszen orvos vagyok. Elveszthetem a munkámat! – Ebbe bele sem gondoltam. Jaj, annyira hülye vagyok. – De ez nem zavarna, de mit szolnának a szüleid? – szobafogságot, meg hogy nem mehet többet hozzá. – És a bátyád? – ő talán megértené, de nagyon hosszú veszekedés után, és nem szeretek vele veszekedni. – Szerinted örülne neki? – Miért kell ennyi kérdést feltennie? Miért nem mondja ki egyszerűen… A szorítása egyre erősödik.
- Fáj, ahogy szorít… - mondom halkan, mire lazít a szorításon.
- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni… - Sajnos ez akarata ellenére is megtörtént.
- Akkor vegyük úgy, mintha nem is történt volna köztünk semi? – kérdem tőle szárazon.
- Nem azt akarom, Adrian – Könyörgöm, akkor mit? – már régóta csak erre vártam. Csak kérlek, egy kis ideig tartsuk titokban, rendben? – Mosoly kúszik az arcomra.
- Rendben!
- Különben is. Akkor jössz át hozzám, amikor akarsz, hiszen szomszédok vagyunk. – mondja lágyan. Elvigyorodom.
- Igaz.
~*~*~
- Jó estét! Ne haragudjanak, hogy ilyen későn hoztam haza Adriant, de nem figyeltünk az órára. Kérem, bocsássanak meg! – hajol meg apám előtt.
- Ugyan, semi gond, doktor úr. De legközelebb, azért szóljanak, hogy ne aggódjunk érte. – mondja, én meg bemegyek és leteszem a táskám. Még mindig olyan jó meleg van itthon és az orromban érzem az ő illatát. A kabát, hát persze. Még biztos nem ért el az ajtóig. Csapot-papot hagyva utána rohanok és beleütközöm. Áucs!
- Nálam maradt a kabátja! – mondom két lihegés között. Elmosolyodik.
- Ráért volna – adom át neki a kabátot. Kissé elpirulva, nagyon gyorsan egy puszit hintek arcára és elfutok. Elment az eszem, az tuti.
Felfutok a szobámba és kipakolom a tanulni valót, majd átöltözöm és bátyushoz viharzok. Az ajtaja előtt még eltanakodom magammal, hogy elmondjam vegy ne. Legalább ő segítene. Vagy leodítja a fejem. Kétesélyes. Mindegy, amúgy is elment már a józan eszem.
Halkan kopogok be, majd egy nagyon álmos, nagyon nyúzott Kaméval találom szembe magam. Önkéntelenül is mosoly kúszik az arcomra.
- Gyere be – dörmögi és becsukja utánam az ajtót. Szemeit dörzsölgetve mászik vissza az ágyra.
- Hogy telt a napod, Csipkejózsika – viccelődöm vele, mire egy párnát kapok az arcomba.
- Mary dobott. – dörmögi és iszik egyet az ágy mellett heverő kólás dobozból.
- Sajnálom – mondom halkan és mellé mászok az ágyba.
- Na és te öcskös? Mi volt ma a dokinál? – Egyszer mindent el kell kezdeni. Sóhajtok egy nagyot.
- Van egy titkom, de nem akarom, hogy anyáék, vagy bárki más egyelőre tudjon róla.
- Okés, én nem árulom el senkinek, tudod. – mosolyog rám, majd kisujjat nyújt. – Megígérem. – felnevetve én is a kisujjom nyújtom neki és megfogom az övét.
- Jó. – bólintok, majd magamhoz szorítom a párnám és elkezdem mesélni neki a mai napom. Meghallgat és érdeklődve néz.
- Olyan jó érzés volt, mikor megcsókolt. – áradozom neki. Látom rajta, hogy gondolkodik, majd elneveti magát és összeborzolja a hajamat, mire kap tőlem egy durcás fújást.
- Oké, nem árullak el senkinek, de nekem kicsit nem tetszik a dolog. És ha a doki kihasznál?
- Erre még nem gondoltam. – Hogy tudnék ilyet gondolni, mikor csak rámnéz és minden agysejtem leköltözik délre?
- Te sohasem gondolsz semmire. – mondja nevetve.
- Nem értem min nevetsz?! – inkább bemászok a takarója alá és behunyom a szemem. – Ha kihasznál, akkor kihasznál, én vagyok a bolond, nem te. Egyébként is, nagyon kedvelem őt. – motyogom a pánába.
- Jól van, én elhiszem. Csak ha megbánod, ne gyere hozzám sírva. Mondjuk a vége úgyis az lesz – mondja, de alig hallom szavait, pár pillanat és az álmok földjén vagyok.
Felébrede a bátyám ágyában találom magam. Rendezem a gondolataim és átmegyek a szobámba. Kame még mellettem aludt, mikor kimentem. Az asztalon vár a lecke, de jó. Valami a lábanak dörgölőzik.
- Na mi van, éhes vagy Minnie? – nézek le rá, majd megetetem és ismét vissza a leckéhez. Gondolataimat csak az tölti ki, amikor a doktor megcsókol.
~*~*~
Kedden én vagyok a harmadik betege. Mosolyogva lépek az ajtó elé és bekopogok.
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 04. 21. 15:43:40
|
| darkrukia | 2011. 04. 20. 11:22:00 | #13076 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: sorayának
Csak csendben sétálunk tovább és én egyre jobban reszketek. A vállámra teríti a kabátját, mire meglepődve nézek rá és elpirulok.
- Köszönöm, de nem szükséges, biztos maga is fázik.
- Ugyan már, majdnem megfagysz, én nem fázom. Nyugodtan vedd csak fel!- bólintok és elkezdem rendesen felvenni a kabátot. Elég nagy, el is bújhatok benne. Olyan jó illata van. Az Ő illata.
- Nem jó a méret... – nézek rá és széttárt karokkal kezdek csapkodni. Nem vagyok én denevér.
- Azt látom, de mégis, hogy néznék ki a te ruháidba? – Hát, biztos, hogy nem jobban, mint én ebben a denevér-szárnyas kabátban. Elgondolom, vajon milyen lenne ő az én egyenruhámban. Még abban is szexi lenne. Inkább csak megrázom a fejem. Nem! Nem szabad ilyenre gondolni!
- Nem hinném... – Felemeli a kezét és én arra nézek, amerre mutat. Egy pad, mi olyan érdekes benne?
- Ott egy pad – azt látom -, üljünk le oda egy kicsit. Persze, hacsak nem fázol nagyon? – felhúzza a szemöldökét. Asszem’ átmegyek kislányba és elolvadok.
- Nem már nem fázom! – mondom gyorsan, amíg még ép észnél vagyok.
Lehuppanok a padra, ő sokkal lassabban ér ide. Leül mellém. Elég kicsi a távolság köztünk, de mégis úgy érzem, nagyon távol van. Tekintetem az égre vezetem és a csodálatos kilátást nézem.
- Nézd, látni a fák lombjai között, ahogy lenyugszik a Nap. – mondom lelkesen egy pillanatra felé fordulva.
- Látom... – Én is, azt is, hogy majd megfagy.
- Fázol? – csak én tehetek fel ilyen hülye kérdést. – Visszaadjam a kabátod? – nézek rá érdeklődve, mire ő fölém hajol. Nagyon közel van, érzem, ahogy elpirulok. Ajkaimat nézi, nyelnem kell egyet. Szívverésem ezerrel gyorsul. Ha ilyen közel van, hogy tudjak ellenállni neki?! Ezek a szemek száműznek minden ésszerű gondolatot a fejemből. Már tényleg nem fázok, sokkal inkább forrok.
- Dr.Quesnel... – ejtem ki olyan halkan a nevét, hogy én is alig hallom. Elmosolyodom zavartan, kezeim önálló életre kellnek és megsimogatom az arcát. Szeretek hozzá érni, akkor melegség áraszt el.
Már csak pár centi választja el ajkainkat. Lassan úgy nézek ki, mint egy paradicsom. Ajkai csak épp hogy megérintik az enyémet. Megremegek ettől a kis érzéstől is. Ismét nevét sóhajtom. Kész, az agyam elszállt, már csak ő létezik. Ajkai után kapva bátortalanul csókolom meg. Ahogy elvállunk egymástól pihegve nézek gyönyörű szemébe.
- Sa-Sajnálom – dadogom és tekintetem a térdemre vezetem. Olyan jó érzés volt őt megcsókolni. Még most is bizseregnek ajkaim.
- Úgyan mit? – felnézek rá. – Csak megetted, amit én nem mertem. – mondja mosolyogva. Egy kis ideig csak csendben ücsörgünk a padon. Továbbra is őt nézem. Ismét elkap az a furcsa érzés, hogy hozzá kell érnem. Épp csak hogy megérintem közelben lévő kezét.
- Me...menjünk tovább. – amikor észbe kapok, hogy milyen kétértelműen mondom, ismét fülig pirulva elfordítom a fejem. – Mármint sétáljunk vissza. – Oh, na. Adrian, szedd összem magad! Józan eszem ismét a hátam mögött hagyva, összekulcsolom ujjainkat és elkezdem felhúzni a padról. Mikor sikerül, némán sétálunk vissza a kereszteződésig, ahol az útra nézve ismét felrémlik bennem bácsikám, ahogy mosolyogva fogta a kezem és azt mondta, figyeljek a zebráknál. Ő tanított meg az élet kisebb-nagyobb fortélyaira. Emlékszem, ahogy előreszaladtam a zebrán és ő utánam sétált, aztán jött az a kocsi és...
Lábaim felmondják a szolgálatot és megszédülve kapaszkodom az ő kezébe, amit erősebben szorítok meg. Erőtlenül odabújok mellkasához, hogy ne lássak semmi. Olyan az illata, mint a kabátnak, sőt sokkal jobb.
- Csak egy kicsit...kérem – dadogom mellkasának és próbálom visszatartani a sokkot, ami miatt mindjárt sírni fogok. – Kérlek – lehelem még halkan és szorosabban bújok hozzá.
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 04. 20. 17:12:12
|
| darkrukia | 2011. 04. 18. 22:51:18 | #13048 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: sorayának
Kiérve a suliból egyből a rendelő felé veszem az irányt, majd mikor odaérek, vállamra vetem a táskám és kopogtatok, mikor behív elmosolyodva megyek be.
- Jó napot, Dr.Quesnel – köszönök halkan.
- Szia, Adrian! Gyere ülj le a kanapéra és beszélgessünk – mondja, és én helyet is foglalok. Kis idő múlva ránézek – Vannak még rémálmaid? – kérdezi kedvesen.
- Már csak ritkán… - válaszolok halkan.
- Hogy van a cicád – tereli másfele a szót, mire én egyből elkezdek neki mesélni teljesen felesleges dolgokról a cicámmal kapcsolatosan. Ő csak mosolyogva néz és az az érzésem, talán nem is figyel rám. Lehajtom a fejem és a cipőmet kezdem nézni.
- Biztos untatom a doktor urat az üres fecsegésemmel… - ismét elmosolyodik.
- Nem, dehogy… nyugodtan beszélj csak, amiről szeretnél. Tudod, hogy mindig meghallgatom, amit mondasz. – mondja. - Nincs kedved eljönni velem az új cukrászdába, ami itt nyílt pár utcára? – Cukrászda? Ez jól hangzik és tudom, hogy hétfőn én vagyok az utolsó páciense.
- De igen, ha nem baj…
- Persze, hogy nem baj, hiszen én hívtalak, nem? – néz rám mosolyogva, mire kissé elpirulok.
- De…
- Akkor veszem a kabátom, és mehetünk is – mondja és azt is csinálja. Felállok és lépek előre egy lépést. Amíg öltözködik rajta felejtem a tekintetem, csak elmosolyodom és láthatalanul megrázom a fejem.A földre szegezem a tekintetem, érzem, ahogy elpirulok.
- Akkor mehetünk? – hallom meg hangját, kissé megborzongok tőle.
- Igen – bólintok és elindulunk.
Mellette sétálok és elkezdek fecsegni neki arról, ami ma történt a suliban. Oda sem figyelek az utra, végig az ő arcát nézem. Nem is veszem észre, hogy átmentünk a zebrán. Mikor odaérünk, kellemes hangulat és finom illat fogad. Gyorsan repül az idő, egész jól elbeszélgetünk. Még nem akarok hazamenni, de nem tudom, neki vannake még tervei ezután. Egy próbát megér. A cukrázda előtt még egyszer megnyalom a szám, és végül feléfordulok.
- E-Eljön velem sétálni egyet a közeli parkba?... Persze,csak ha ráér? – kérdem meg lehajtott fejjel.
- Persze, menjünk – mondja és ránézve elmosolyodom. Elindulunk a park felé. Nincs kedvem megszakítani most a csendet, valahogy olyan kellemes. Egy idősebb néni épp a kutyusával sétál. Odaszökkenek és megkérdem, hogy megszabade simogassam, mire a néni mosolyogva bólint. Lelkesen nyújtom kezem, de amikor jobban megnézem, inkább hátrálok egy lépést. Messziről kisebbnek látszott. Macskapárti vagyok. Inkább csak félénken a nénire mosolygok és visszalibbenek Dr.Quesnel mellé. Itt biztonságosabb. Ő csak elneveti magát.
- Nem vicces – mondom durcásan és mellkasom előtt keresztbe teszem karjaimat. De egy pillanat múlva már én is elmosolyodom. – Na jó, tényleg vices volt, de az a kutya sokkal nagyobb volt közelebbről. – magyarázom, miközben ismét elindulunk az fákkal díszített ösményen. Ez nem ösvény, inkább erdő.
- Hát a cicád most böszke lenne rád – mondja még mindig vigyorogva.
- Biztos… - ismét csend lesz. Kissé megborzongok, mikor a szél feltámad.
- Fázol? – néz rám mosolyogva.
- A táskámban van az egyenruha kabátom. – mondom és kutatni kezdem, de végül beugrik, hogyma nem is volt rajtam egész nap. – Na mindegy – legyintem le és inkább szökdécselve megyek tovább.Ezen ismét nevet. Hangja végigbizsergeti testemet. – Szeretem, mikor nevet – csúszik ki a számon és elpirulva kapom tekintetem oldalra.
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 04. 19. 10:13:01
|
|
