Karakter: Tanaka Kaori
Megjegyzés: (L-samának)
Megumi él… Vagyis inkább visszatért… Nem volt ott a teste…
Már egy fél órája ülök ágyamon, és gondolkodok ezen alvás helyett, mégse tudom, mi tévők lehetnénk.
Most azzal, hogy kiderítettük, tényleg léteznek visszajárók csak annyit értünk el, mi már biztosak vagyunk abban, amit eddig sejtettünk.
De a felnőttek… Még ha Yuuki-kun velünk együtt mondja meg nekik ezt a tényt… Még talán akkor sem fognak hinni nekünk. Jobban fel lesznek háborodva azon a tényen, meg akartuk zavarni Megumi álmának nyugalmát.
Ijedten felsikkantva húzódok hátrébb az ágyamon, és figyelem az ablak előtti árnyat.
Megumi… Biztos, hogy Megumi van kint…
Mintha csak azért jelent volna meg, mert rá gondoltam. Vagy azért jött, hogy bosszút álljon rajtunk, mert nem hagytuk békén fekhelyét?
- Kérlek ne bánts… - suttogom halkan, könnyeimmel küszködve, amire a válasz halk kuncogása. És… Az, hogy bekukucskált az ablak és a függöny közötti keskeny résen, ami még akkor is rémisztő, ha közben az ablakot nem nyitja ki… - Könyörgöm Megumi–chan… - hajtom le a fejem, és gubózok össze olyan kicsivé, amilyen kicsivé csak bírok.
Miért nincs nálam egy karó, vagy egy kereszt??? Annyit faragtunk… Még akkor is lehetne, ha őt egyszerűen képtelen lennék bántani…
Már nem bírom könnyeim visszatartani, viszont segítségért se akarok kiáltani. Ha tényleg barátnőm lépteit hallom kintről, ebben a pillanatban is, és nem csak a képzeletem játszik velem, nem engedhetem, hogy Akirához, vagy anyáékhoz érjen.
- Ne bánts, Megumi-chan... kérlek ne bánts... – kántálom tovább rendületlenül, de a lépések hangjai nem szűnnek, tulajdonosuk egyre közelebb ér ágyamhoz.
Nem tudom, mit tegyek, nem tudom…
- Nem fog bántani senki – simít hirtelen végig valaki tincseimen, viszont az illető hangja mélyebb, mint barátnőmé.
Megrezzenten, félve nézek a magabiztos illető mosolyába.
Nem rettegnék ennyire tőle, nem is lenne félelmetes kócos tincseivel, és hatalmas, borostyán sárga szemeivel, ha nem épp az ablakomon keresztül osont volna be a szobámba, éjnek évadján.
Könnyeimen keresztül figyelem tovább, és hagyom, folytassa simogatásom. Végezni akar, és fog velem, talán jobb is lesz. Legalábbis így gondolom.
Viszont egyből véleményt változtatok, és sikítva menekülnék, amikor szemei színe hirtelen átváltozik vérvörössé, és feketévé, és olyan lesz a tekintete, mint amilyen az előbb Megumié volt, ha nem félelmetesebb, de lefogással tesz mozdulatlanná.
- Maga a Kirishiki családból való!– sikítom hatalmas tenyerébe. - Ne... eresszen el... Mit akar tőlem? – visítom tovább, amikor kezeim is lefogja.
Nem válaszol, ezért tovább próbálkozok a szabadulással, a sikongatással, egészen addig, amíg van erőm.
- Sss... semmi baj... – én nem úgy vettem észre, de sajnos már kimerültem, nem bírok tovább küzdeni. - Nem fog bántani senki... majd én vigyázok rád. – meddig? Meddig élhetek még? Meddig tart az az idő, amíg ő úgymond vigyáz rám?
Tovább sírok, még akkor is, amikor kezét leveszi számról. Ez egy jó lépés volt részéről, de még ennél is jobb lenne, ha távozna.
- Kérlek ne... – ne ölj meg, és menj el. Úgyis hamarosan kisüt a nap… Hiszen miért? – Miért...? – miért is kéne ilyen fiatalon meghalnunk? Egyetemre kell mennünk, hogy később elláthassuk a szüleink… Mindünknek…
- Túl sokat tudtok, Kaori-chan. Ráadásul azzal, hogy karókat faragtok és vadászni készültök ránk a barátaiddal, nem vet túl jó fényt rád. – még akkor se árthatnánk nekik, ha vannak kezdetleges fegyvereink, hiszen azt se tudjuk, használna-e ellenük… Bár… Ha ezt így mondja, akkor már biztosra vehetjük. Vagyis vehetnénk, ha nem ölne meg minket.
Remegve próbálom meg legalább öcsém menteni:
- Engem megölhetsz, de Yuuki-kun akkor is elkap titeket – Akira pedig támogatni fogja, halálommal azonban talán hátrébbról, mint a tűzvonal.
- Nocsak, micsoda kis bátorka vagy te. – nevetni tudnék kínomba, ha nem fagynék le teljesen hatalmasra nőtt szemfogaitól. Amik csak közelednek, és közelednek nyakam bőréhez…
Nézni se bírom, becsukom szemeim.
- Nem öllek meg, Kaori-chan – duruzsolja hirtelen a célja előtt megállva, miközben hozzám dörgöli testét, merevedését.– Csupán egy keveset veszek el tőled, hogy a rabszolgámmá tehesselek.
- Ne... – próbálok meg újra kiáltani, könyörögni, de csak eddig bírok. Amikor éles fogai bőrömbe, erembe hatolnak, és mohón kezdi el inni vérem, a külvilág, vagyis minden más, ami nem ő, háttérbe szorul érzelmeimmel, rettegésemmel együtt.
Azzal sem ijeszt meg, hogy egy puszit ad ajkaimra, mielőtt kiosztana egy utasítást fegyvereink megsemmisítéséről, és arról, hogy létezésük tartsuk csak titokban.
Viszont amikor folytatja mondandóját, miközben megcirógatja arcom… A szívem hevesebben kezd el verni, és ha nem tartana fogva bűvöletével, a saját testemben bizony már kiugrottam volna az ablakon, és futnék:
- Következő éjjel újra eljövök hozzád. Várj rám, és maradj itthon, Kaori-chan... – nem… Nem akarok…
Ezt szeretném neki mondani is. És mégis… Az ajkaim ennek a visszajárónak a parancsára igent formálnak…
Testem, kezem se tudom nagyon úgy mozdítani annak hatására, hogy ivott a véremből, ahogy szeretném, nem tudok védekezni. Csupán homályos tekintettel bámulom a plafont, és érezhetem, ahogy keze arcomról mellemre vándorol, majd hallhatom, ahogy kiugrik az ablakon, ahol bejött.
***
Belül teljes kétségbeeséssel ordítok, és sírok a fájdalomtól, valamint a félelemtől még mindig. Aludni se tudtam az éjjel további részében, annyira rettegtem attól, támadóm visszatér, viszont akik rám néznek, ezt még mindig nem tudhatják.
Teljesen közömbös tekintettel fordulok Akira felé is, aki azért rontott be hozzám, hogy megnézze, miért nem vagyok még kész, amikor már rég a suli felé kéne tartanunk.
- Mindjárt összekészülök, és mehetünk. – válaszolok neki hatalmas erőfeszítések árán, olyan érzelemmentes hangon, amin még magam is megdöbbenek. Csakúgy, mint testvérem, aki erre állam felemelve keres nyakamon harapásnyomokat.
Nem találhat, mert megkönnyebbülten sóhajtva nyúl homlokomhoz, nézi meg lázam.
- Lehet, hogy jobb lenne pihenned egy kicsit. – kezdi, de összeszedve minden erőm beszélem le ötletéről egy fejrázás után:
- Nem, megyek veled. – a legkevésbé sem akarok egyedül maradni. Félek a magánytól… Ugyanannyira, amennyire rettegek attól, éjjel újból találkoznom kell vele…
- Rendben… - biccent, még mindig méregetve. – De ha valami gond van, szólj… - sikerül mosolyt erőltetve arcomra újra nemet intenem.
- Hidd el tényleg jól vagyok. – bizonygatom is mellette, amire végre kicsit nyugodtabban hagy magamra azzal, akkor igyekezzek.
Attól függetlenül, egyre jobban, és jobban emészt a félelem, valamint támadóm kérései, amiknek eleget kéne tennem, ahogy a nap alacsonyabbra ereszkedik a látóhatáron, próbálok erős lenni, tartani magam. Karó, és keresztégetés helyett is inkább elkísérem öcsém a játszótérre, ahol megbeszéltünk egy találkozót Natsuno-kunnal.
Megdöbbentőnek egy cseppet se mondanám az éjjel történtek után, hogy őt is megtámadta valaki, viszont azt, meg akar minket védeni, azzal, hogy elküld minket a faluból, mielőtt elindulna valamerre annál inkább.
- Meg kell védenünk. – szólal fel harsányan öcsém, amire talán egy kicsit megkésve biccentek, mert nem tudtam, hozzám beszél, de szerencsére nem tűnik fel neki, mert átad egy karót, mielőtt közölné, menjek csak haza, még dolga van.
- Rendben, otthon találkozunk. – búcsúzok el tőle egy álmosollyal, és elindulok hazafelé.
Egy fejemben szóló belső hang szerint már úgyis otthon kéne lennem… Otthon, ahol várhatom őt…
***
Már ágyamban fekszek, takaróm a fejemre húzva, viszont aludni most se tudok. Gyomrom nálam is apróbb gombócra összezsugorodva fáj, és még a vékony anyagon keresztül is reszketve meredek egyetlen pontra, az ablakra.
Bármelyik pillanatban betoppanhat rajta a tegnapi alak, azzal a hatalmas mosollyal az arcán. Ráadásul biztos vagyok benne, már megint nem lesz ahhoz erőm, ellenkezzem vele.
Hiszen… Azt a karót is, amit az öcsém adott… Végül hiába használhattam volna ellene… Addig nem hagyott nyugtot nekem fejemben motoszkáló hangja, amíg meg nem semmisítettem.
- Bocsánat a késésért, dolgom volt. – simít végig a fejemet, és oldalam takaró takarómon hirtelen egy kéz, érintése nyomán jeges rémületet, és rettegést ébresztve egész testemben. Ő az…
De miért ellentétes irányból jött, mint ahonnan számítottam rá??? És most miért nem hallottam lépteit???
Fél pillanat alatt szedem össze magam, és ugrok ki mellőle ágyamból, hogy szótlanul nézhessem izzó tekintetét, mosolyát, amik már legutóbbi találkozásunkkor is örökre az emlékezetembe égtek.
- Ugyanmár… Mondtam, hogy nem akarlak megölni. – tápászkodik fel, és indul el felém. – Megijeszteni se szerettelek volna, de hát ha egyszer az ajtó nyitva, csak nem az ablakon ugrok be hozzád. Ez logikus nem? – persze… Ezzel a csevegéssel ellentétben.
Olyan közvetlen…
Mégse tudom, mire készül, azon kívül, hogy inni akar a véremből. Bár… Akármi is az… Talán megakadályozhatom benne, ha küzdve irányítása ellen nem engedem neki, elérje reggelig.
- Miért… - kezdem el kérdésem nagy nehezen. – Miért bántottátok Yuuki-kunt is? – szélesebb vigyor, és fejcsóválás, mielőtt egy hirtelen mosollyal teremne előttem, és kapna ölbe, hogy a következő pillanatban már ágyamban feküdjek, alatta.
- Mondtam már, hogy nem akarjuk, vadásszanak ránk. Az öcséd is sorra fog kerülni, ha nem hagyja abba.
- Kérlek… - emelem fel pihegve, erőm utolsó maradékaival kezem, és próbálom meg nyakam felé közelítő ajkaira tapasztani. – Legalább a neved…
|
