Ahogy Naoki keze a vállamon pihen, zavarban érzem magam. Forró az arcom, de nem értem, hogy miért, hiszen nem vagyok szerelmes belé. Nem csúnya fiú, sõt nagyon is helyes. Bármelyik lány megkaphatná, de pont velem van... Félszemmel ránézek, õ is így tesz. Azonnal elfordítom az arcom. Biztos, hogy feltûnt neki a kipirult arcom. Ahogy az ajtóinkhoz érünk, elenged.

• Lenne kedved a tengerhez menni? - meglep a kérése, de beleegyezem. Egy puszit kapok az arcomra, majd bezáródik az ajtó. Én is bemegyek a saját szobámba.

Ha kimegyünk a tengerre, Tomoya is biztosan ott lesz, de csak gondot okoznék neki. Azt viszont nem akarom. Látszott rajta, hogy nem örül az érkezésemnek, de elmondtam nekik hogy nem miatta jöttem ide. Mindegy, inkább megpróbálom ma jól érezni magam. Késõbb pedig a tanulmányaimra koncentrálok. A szekrényhez lépek, hogy elõkapjak valami megfelelõt. Nem igazán tudom, hogy mit vigyek, de egy kopogás szakít félbe. Az ajtóhoz lépek, Naoki az.

• Nem akarlak zavarni, csupán szólok, hogy kocsival megyünk le. - mondja, közben beletúr a hajába.

• Rendben! Már összepakoltam, de nem igazán tudom, hogy mit vigyek. - ránézek, de õ csak elmosolyodik. Miért gondolok arra, hogy igazán aranyos, mikor mosolyog?

• Elég, ha csak magad hozod! - ebbe akaratlanul is belepirulok.

Néhány perc múlva a kocsiban ülünk. Nem igazán történt semmi. Saját magamat lepem a változásommal. Szerettem a bátyámat, illetve, most is szeretem, de már nem úgy, mint régen. Igazság szerint, nem volt az olyan régen, de nem akarok emlékezni ezekre a dolgokra. Naoki teljesen a vezetésre koncentrál, ami most nem zavar. Úgyse tudnék mit mondani neki. Kissé álmosnak érzem magam, ahogy az utat nézem.

Fél óra az út, sokáig tartott, hiszen nem beszélgettünk. Bár tudnám, hogy min gondolkodik. Leparkol egy faház elõtt, ami lényegében egy kisebb motel. Bár a kinézete furcsa, hiszen külön vannak a faházak. Kiszállunk, megfogja a kezem és egy kisebb sétát teszünk a tengerparthoz. Sétánk alatt mesél magáról. Élvezettel hallgatom. Kissé makacs típus, de ahogy hallgatom õt feltûnik, hogy szenvedélyes is. Nem igazán tudom, hogy tényleg az, de tudja, hogy mikor mit kell tennie. Amint leérünk, mindketten átöltözünk, igaz, hogy én a fürdõruhámat már felvettem, így hamar megvagyok. A parton Tomoya és a barátai is itt vannak. Nem szívesen megyek hozzájuk, de Naoki beakar mutatni a többieknek.

• Skacok hadd mutassam be Hinakot, Tomoya egy szem kishúgát. - Naoki mellett állok meg. Mindenki szeme a bátyámra téved. Kissé bûntudatom van. A válasza mégis szíven üt, mikor az egyik barátja kérdezi.

• Mert nem akartam, ennyi. - ezzel ott is hagy mindenkit. Nem akarom, hogy utáljon, ahhoz túl fontos nekem. Azonnal utána megyek, hiszen beszélnem kell vele. Mellélépek, de csak egy üdítõt kapok tõle. Nem épp ezért jöttem.

• Ne haragudj! - szólok utána, reménykedve, hogy megáll, de nem így tesz. Ez eléggé letör, így megyek vissza Naokihoz, aki azonnal megölel.

Biztosan feltûnik neki, hogy lehangolt vagyok, így a fülemhez hajol. Kettesben akar velem lenni. Nem is ellenkezem, így elindulunk messzebb tõlük. Furcsán érzem magam, még mindig, biztosan Naoki közelsége teszi. Pár alkalommal meg csipkedi az arcomat, amitõl elpirulok. Persze ezt viszonzom, amire egy különleges mosolyt kapok válaszként. A szívem õrülten kezd el kalapálni, fõleg akkor, amikor közelebb hajol. Ajkát az enyémre tapasztja. Nem haladunk lassú tempóban, de viszonzom. Mégis egy dolog nem hagy nyugodni... Tomoya... Biztosan utál engem, amiért idejöttem. De, nem miatta vagyok itt... Vagyis nem azzal a szándékkal indultam útnak.

• Mi a baj? - Naoki kérdõ szemekkel néz rám, amint eltávolodik. - Szomorúnak látszol. Ha a csók miatt...

• Nem, nem amiatt... - nem nézek a szemeibe. - Csak váratlanul ért. És bevallom, nem igazán értem, hogy miért kaptam? - csak most nézek rá. Halványan mosolyog, amitõl megint zavarban érzem magam. Túlságosan is jól néz ki... fõleg hozzám. - Nem megyünk vissza?

Beleegyezik, így átöltözés után a kocsinál találkozunk. Nem tétlenkedem, hamar beszállok, ahogy õ is. A vissza út némán telik. Nem akarom megbántani, így jobb, ha csendben maradok. Bár tudnám, hogy miért Tomoya az, akire gondolok? Nem hiszem, hogy még mindig úgy vonzódom hozzá, de akkor miért?

Nehezen bírom ki, hogy ne beszéljek Tomoya-val, így a szobájába indulok. Az ajtó elõtt megtorpanok. Biztosan még haragszik, de nem érdekel. Benyitok és beljebb lépek.

• Mond mit szeretnél? - kérdezi, de mint ha közömbös lenne a hangja, majd felém fordul. Most veszem csak észre, hogy egy törölközõ van rajta. Akaratlanul pirulok el, de ezt nem veszi észre.

• Beszélgetni. - válaszolom röviden, de csak hümmögésre méltat. Ez nem esik jól. Miért ilyen?

• Most nincs kedvem, menj Naoki-hoz, biztos beszélget veled. - besétál a fürdõbe. Szomorúan nézek az ajtóra. Az ágyára pillantok, végül úgy döntök, hogy leülök rá. Az egyik pólója az ágyra van dobva, kezembe veszem, azzal a szándékkal, hogy összehajtsam, de az illata megcsapja az orromat. Nem akarom ezt tenni, de mégis a felsõjét szagolom. Ahogy meghallom az ajtó nyílását, eldobom a kezembõl.

Nem mondok neki semmit, csak hozzá lépek és átölelem. Vállamra kapok egy puszit, ami csak ront a helyzetemen, így azonnal elengedem. Megpróbálok úgy tenni, mint ha semmi baj nem lenne. Rámosolygok, és én is adok egy puszit az arcára.

• Remélem, hogy nem utálsz, de ahogy elmondtam, nem miattad vagyok itt. Úgy hogy kérlek, ne haragudj rám! Nem leszek a közeledben, ha kell egy percre sem! - ránézek, bár a sírás környékez, így inkább a szõnyeget nézem. - Most megyek... jó éjt Tomoya!

Nem állít meg, de nem is lenne az jó. Ahogy a szobámba érek bezárkózóm és úgy teszek, mint ha nem is beszéltünk volna az imént. Vagyis... lehet azt beszélgetésnek nevezni? Nem igazán figyelt rám. Inkább nem akarok erre gondolni.

~*~

Reggel arra kelek, hogy kopog valaki az ajtón. Kiszállok ágyamból és kinyitom az ajtót, ahogy odaérek. Naoki az, de nincs egyedül, így csodálkozva nézek a másik fiúra, aki eléggé idõsnek néz ki. Nem foglalkozom vele, ugyanis Naoki beljebb nyom, de az a fiú kint marad.

• Ne haragudj, hogy felkeltettelek! - megrázom a fejem, jelezve, hogy semmi baj, de mosolyogni sem felejtek el. - Aki velem van, a bátyám. Meséltem neki rólad, így látni akart.

• Látni? De miért? Nem igazán ismerjük egymást mi sem... - elenged egy sóhajtást, majd végigmér.

• Fel kellene öltöznöd! - észbe kapok, majd keresek pár ruhát, ami megfelelõ a mai napra. A fürdõmbe megyek a ruhákkal. Naoki elõtt még sem öltözhetek át. Ahogy készen vagyok, kilépek. Egy rövid fehér szoknya van rajtam és egy hozzá illõ rózsás felsõ. - Jól nézel ki!

• Szóval, a bátyád... nem megyünk ki hozzá? - nem válaszol a kérdésemre, helyette közelebb lép hozzám és megcsókol. Nem ellenkezem, nem is akarnék, és erõm sem lenne hozzá. Túl jól csókol ahhoz, hogy eltoljam magamtól. Ráadásul a szívem is hevesen ver.

• Igazad van. - elválik tõlem. - Menjünk, úgyis tervez pár apróságot.

Kilépünk az ajtón, a bátyja rögtön bemutatkozik, Ryuuki-nak hívják, jelenleg 27 éves, de fiatalabbnak látszik. Ügyvédként dolgozik, de a mai napja szabad, ami meglepõ, hogy miattam kérte ki a napját. Igazán nem kellett volna. Ahogy sétálunk a folyosón Tomoya is feltûnik. Csak egy pillanatra nézek rá, és el is fordítom arcomat. Tudom, hogy engem akar a legkevésbé, így úgy teszek, mint ha nem is lenne itt. Ryuuki lelkesen beszél, amit igazán jó hallgatni és el is tereli a figyelmemet a bátyámról.

Lassan kiérünk a kollégium épületébõl, egy kocsihoz sétálunk, ami minden bizonnyal Ryuukié, igen elegáns megjelenésû. A márkáját nem igazán tudnám megmondani, de jól néz ki. Még ha szürke színû is. Megkér, hogy elõre üljek be. Naoki nem haragszik emiatt, így nyugodtan huppanok be. Beindítja a motort, majd lassan el is indul. Az út alatt folytatja a meséjét. Meglepõdöm magamon, hogy élvezettel hallgatom. Naoki nem igazán beszél, ez egy kicsit zavar. Ryuuki töri meg a csendjét.

• Valami baj van Naoki? Nem vagy valami beszédes. - nem néz rá, hiszen vezet, így megteszem én. Azonnal a szemeimbe néz. Erre az arcom pirossá válik.

• Nincs, semmi bajom, de remélem, hogy õt nem veszed el tõlem! - Naoki komor hangja megrémít, de nem akarok ebbe a beszélgetésbe bekapcsolódni. Azért arra kíváncsi lennék, hogy miért így kérdezte?

Hirtelen érzem meg a telefonom rezgését, ki is kapom a zsebembõl. Tomoya írt. Dühös lett, de mégis miért? Ahogy olvasom az üzenetét, hevesebben ver a szívem.

„Ki volt akivel elmentél? Remélem, hogy nem csinálsz semmi ostoba dolgot! Naoki-ban nem kételkedem, de az a másik eléggé furcsán nézett ki. Ha gond lenne, azonnal hívj!”

Nem bírom vissza tartani a nevetést, de túlzásba sem viszem. Ilyenkor is aggódik. Ebben a percben úgy átölelném, de inkább elhessegetem ezt a gondolatot. Nem írok vissza neki. Õszintén szólva, boldoggá tesz, amit írt, de nem tudom, hogy helyes lenne-e, ha írnék neki? Így inkább vissza helyezem a zsebembe. Ryuuki és Naoki nem beszélnek, így csend borul a kocsi belsejébe. Csupán a motor zúgását lehet hallani. Az ablak felé fordítom az arcom. Igazán jó a kilátás. Addig bámészkodom, amíg meg nem állunk. Kicsatolom az övemet és kiszállok, ahogy õk ketten is.

Megvárom míg mellém lépnek, és elindulunk. Naoki szorosan mellém lép, a kezünk is össze ér, enyhe melegség járja át a kezemet. Pont ahol megérint.

• Naoki... - kezdem félénken. Rám néz. - nem baj, ha megfogom a kezed?

• Miért lenne? - kérdez vissza és megragadja. Piros arccal az utcát nézem. Olyan kellemes a melegsége. A szívem a torkomban dobog. Ráadásul a gyomrom is remeg. Ryuuki lép mellém hirtelen. Kérdõn nézek rá. Érzem, hogy Naoki erõsebben szorítja a kezem. Persze nem fáj, csak meglep. Az is lehet... hogy féltékeny lenne?

• Igazán jól kijöttök egymással! - mosolyog rám. - Milyen piros az arcod.

Enyhén megsimít, Naoki ekkor azonnal helyet cserél velem. Ahogy szemeibe nézek, észreveszem, hogy dühös. Tomoya üzenete jut eszembe. Ryuuki tényleg furcsa... Egy kérdés jut eszembe, amit mindenképp fel akarok hozni.

• Hogy értetted, hogy engem ne vegyen el tõled? - Naoki tekintete morcos, de egy nagyobb sóhajtás után válaszol.

• Volt egy lány, akit szerettem, aztán találkozott Ryuuki-val és inkább õt választotta. - teljesen ledöbbenek. Ryuuki csak kuncog ezen, de engem Naoki jobban érdekel, így elé állok.

• Én is követtem el hibát. - itt persze a Tomoya-val való viszonyomra gondolok. - Amit majd elmondok, ha kellõnek érzem. De megváltoztam, hiszen sokat gondolkodtam azokról a dolgokról. Nem tudom, hogy miért, de amióta összefutottam veled, csak rád gondolok. - belepirulok az õszinteségembe. - Ráadásul folyton piros az arcom. Nem ismerlek még, de szeretnélek...

• Hinako... - Naoki arca most egész derûs lett, aminek igazán örülök. Ryuuki tapsolni kezd, amire mindketten ránézünk. Nem értem, tényleg ennyire furcsa lenne?

• Szép volt ez a jelenet! De most már menjünk! - erõsen megragadja a kezem és húzni kezd, Naoki nem tétlenkedik, az öklét összeszorítva üti meg a bátyját, aki elterül a földön.

• Naoki... jól vagy? - kérdezem aggódva, de õ csak magához ölel. Ekkor egy ismerõs hang csapja meg a fülem.

• Mi történt itt? - Tomoya lihegve áll meg mellettünk. Nem tudom, hogy mit keres itt, de úgy bújok a karjaiba, mint régen. Ennyire hiányolom? A mellkasára döntöm fejem és hallgatom szíve heves dobbanásait. - Láttam, ahogy megütötted. Miért?

• El akarta volna ráncigálni Hinakot, de ezt nem engedtem. - Naoki szomorú hangja hív vissza a valóságba. Elengedem Tomoyat. Olyan hülye vagyok... Mit gondolhat most? Hiszen nemrég ismertem be, hogy mit is érzek. Bátyámra nézek.

• Már nincsen semmi baj. Köszönöm, hogy ide siettél, de mi még maradunk! Vagyis, Naoki és én. - Tomoya meglepetten néz, de mint ha egy elégedettség is mutatkozna az arcán. Most én ragadom meg Naoki kezét. - Menjünk!

• Hinako! - Tomoya szól utánam. - Idõben érjetek vissza! - erre csak bólintok. Furcsa vagyok. Boldognak kéne lennem, de akkor... miért érzem rosszul magam? Nem kellett volna megölelnem így. Pedig megígértem magamnak, hogy nem teszek semmi olyat, amit régen csináltunk. Mégis, erre vágyom. A legjobb az lesz, ha nem megyek a közelébe. Naoki mellett jobb lesz. Ez biztos.

 A beilleszkedésem nagyon döcögõsen ment eleinte, mert mindig keresztbe tettek ott ahol csak tudtak, amikor látták rajtam a sulis társak, hogy nem hagyom magam, megkedveltek és egybõl elfogadtak. Nagyon sok csaj felkínálkozott nekem, nem hagytam ki semmilyen alkalmat sem, mégis a kicsi húgom többször eszembe jutott, mint ahogyan én azt szerettem volna. Karácsonykor hiába mentem haza õ nem volt otthon, hanem annál a kis taknyos volt, természetesen arra hivatkozva, hogy tanulnom kell, hamar leléptem otthonról.

Valamiért jobb is volt, hogy nem láttam õt, el kell õt felejtenem véglegesen.

~

A második fél évet taposom, amikorra még mindig nincsen senkim, kezdem úgy érezni, sehol sem fogom megtalálni a helyemet, mégis 1 év alatt annyi minden történt, szakításokból is kijutott nekem, meg a kalandokból, bulikból. Ha jól számolom most lesz vége a sulijának, remélem valami értem Fõiskolára megy, hogy tovább tanuljon, mégis van egy rossz érzésem, aminek nem tulajdonítok olyan nagy feneket. Hallomásból tudom, hogy jön valami aranyos kiscsaj majd hozzánk, nos az újoncokat mindig meg kell szívatni, ez a fõ szabály.

Ma reggel arra kelek fel, hogy valaki nagyon ölel, és lám az egyik édes kiscsaj, aki odáig van értem, este folyamán hatalmasat szeretkeztem vele, amit nem bántam meg, simogatásomra elkezd ébredezni, hamar összekapja magát és magamra is hagy, persze egy reggeli szex azért jól esett volna tõle. Nem garantálom neki, hogy együtt leszek vele, még ki tudja. Nagy nehezen kimászom az ágyamból, helyre pofozom magam, készítek egy kis reggelit, ekkor a drága jó haverjaim betoppannak és a tegnap esti bulit feszegetik, olyan dolgok derülnek míg részeg volt egy kettõ, hogy a földön kötünk ki a röhögéstõl. Nagy nehezen csak kitessékelem õket, hiszen órára is mennünk kell lassan. Folyosóra érve, egy ismerõs illat csapja meg az orromat és érdeklõdve kezdek el nézelõdni, ám nagy megdöbbenésemre megpillantom a húgomat. Haverjaim egybõl csodálkozva nézik õt, beszólogatnak neki, mégis elhessegetem õket.

- Mit keresel itt? – Eléggé mérges leszek rá, hiszen miatta kellett eljönnöm otthonról.

- Gondoltam, hogy megleplek, de nem emiatt vagyok itt. Én is itt fogok tanulni! – Akaratlanul is, de végigmérem, be kell vallanom bomba nõ lett.

- Rövid a hajad! –Bólint egyet. - A kölyökkel mi van? – Mintha elszomorodna, hogy a törpérõl kérdezem.

- Már nem vagyunk együtt. De, ha lehet ezt hagyjuk. – felemeli a fejét és elmosolyodik. - Gondoltam körülnézek itt. Bár nem hittem volna, hogy az elsõ napomon beléd botlok. – Közelebb lépek hozzá, hiszen nagyon hiányzott nekem.

- Hiányoztál! – magamhoz ölelem, mégis eltol magától.

- Te is nekem, de késõbb is megbeszélhetjük. Rengeteg idõnk van, hiszen nyár van. – Abból nem beszélgetés lesz Hinako. - Mondanom kell valamit. – Felém fordul. - Tettem magamnak egy ígéretet, amit szeretnék betartani. Már csak miattad is! Szóval... nem akarom, hogy rossz legyen neked, hiszen az én hibámból kellett elmenned otthonról. De nem is ez a lényeg. Amit régen tettünk, az hiba volt. Ráadásul egymásnak ártottunk ezzel. – Nocsak, mégis benõtt a feje lágy a akis drágának? - Egy év nem épp rövid idõ. Sokat gondolkodtam kettõnkön és a múlton. Rájöttem, hogy az nem volt jó. Nem miattad vagyok itt, bár örülök, hogy a közelemben vagy. Mégis... ha kettesben is vagyunk, nem tehetünk olyan dolgokat, mint régen.

- Hát... ezzel megleptél. – Nem is szeretném, ha tönkretenne még itt is. - Érettebben gondolkodsz. Ez jó. Azért én is örülök, hogy mellettem vagy. Anyuék igazán szólhattak volna! – mérgelõdöm kicsit.

- Én nem akartam! – Szóval te…. - Ne õket hibáztasd! – Sóhajt egyet, éppen megölelne, amikor megjelenik Naoki.

Észrevesz minket és egybõl köszön nekünk, nocsak…

- Látom ide találtál! – Máris ismerik egymást?. - Melyik szobát kaptad? – Naoki rendes srác, vele érdemes barátkoznia.

- A 14. szobát. – Átkarolja a vállánál és elpirul a hugicám.

- Akkor velem szemben vagy! Ennek örülök! – Hirtelen el is húzza elõlem õt, hümmögök egy sort, majd megyek órára.

Haverjaim elkezdenek faggatózni, hogy ki volt az a pipike, akivel összefutottunk, én csak megvonom a vállamat, úgy teszek, mint akit nem érdekel. Valamilyen szinten fusztrál, hogy itt van, hiszen eddig felejteni akartam, erre megjelenik és anyáék is szólhattak volna, hogy készüljek fel, mert idejön. Ahogy eszembe jut, hogy Naoki vitte el mellõlem nemrég, valamilyen szinten megnyugodhatok, mert ismerem a srácot, és jó fej. Mégis zavar, hogy itt van, haza kéne mennie, nem zavarhatom el. Nekem jelenleg plusz óráim vannak, mert felvettem még egy faktot, ami elengedhetetlen és pár hét múlva vizsgázom belõle, amolyan gyors talpaló, hogy jövõre ne szenvedjek ezzel. Körülbelül két órát vagyok bent, amikor vége lesz, összeszedem a cuccaimat, szépen visszaslattyogok a szobámhoz. A telefonom csörgésére leszek figyelmes, felveszem.

- Tomoya merre vagy már? – kérdezi drága jó Seth barátom.

- Nemsokára megyek, nyugalom. – Tudom, hogy a strandon vannak.

Letesszük a telefont, táskámba összepakolok, felveszem a fürdõ nadrágomat, papucsomba is belelépek, bezárom a kolesz szobát, és elindulok a többiekhez. Szerencse, hogy a tenger nincs olyan messze, mondjuk az a fél óra nem is sok idõ. Már messzirõl integetnek nekem, amint odaérek, egybõl a nyakamba ugrik Kate, akivel együtt voltam nem egyszer, valamiért jól érzem magam vele, lehet, hogy jót tenne nekem, ha összejönnék vele. Leteszem a cuccomat kiterítem a törölközõt, majd elkezdem bekenni magam, ám õ szépen leápol. Hamarosan megjelenik Naoki és a kicsi húgom egy szál eléggé falatnyi fürdõruhában.

- Skacok hadd mutassam be Hinakot, Tomoya egy szem kishúgát. – Mindenki felém fordítja a fejét.

- Nem is tudtuk, hogy van egy húgod, miért nem meséltél róla? – vonnak kérdõre.

- Mert nem akartam, ennyi. – felállok és elmegyek üdítõért mert megszomjaztam.

Egyenesen imádom már most azokat a napokat, amikor meg leszek alázva mindenki elõtt, kérek egy hideg üdítõt, ám mellém lép.

- Tomoya. – Szól hozzám, amikor rájövök, biztos szomjas.

- Kettõt kérek. – Utalok a boltos srácnak, amikor megkapom elé tolom. – Tessék. – Fizetek és elmennék mellette de megállít.

- Ne haragudj. – kér bocsánatot, mintha meg se hallottam volna visszamegyek õ is szépen visszajön, majd Naokihoz megy és megöleli.

Valamit súg a fülébe, és elmennek tõlünk, nincs bûntudatom, van egy olyan érzésem nem lesz könnyû az elkövetkezendõ pár napom, hetem és évem.

Nagy nehezen becsalnak a vízbe is, pedig semmi kedvem sehova sem menni, pláne nem úgy, hogy látom õket enyelegni, akkor én is teszem, és letámadom Katet, aki boldogan viszont minden csókomat. A végén megkérdezem tõle, hogy lesz e a barátnõm, amire igent mondd. Valamiért kicsit megnyugszik a lelkem, hogy velem lesz, amikor oldalra fordítom a fejemet, abban a pillanatban csókolja meg Naoki a húgomat, aki nem rest viszonozni neki, mondjuk tény, hogy gyönyörû, mégsem kéne máris bedobnia magát, ezzel magának fog ártani és sírva fog hozzám jönni, hogy megbántották, vagy kihasználták.  Egész napunkat a parton töltjük, megbeszéljük, hogy este elmegyünk egy buliba, ahol kiélvezzük a nyár minden apró mozzanatát és percét, mert õsztõl kemény idõszak fog jönni. Amikor a naplemente narancssárgává színezi a várost, mindenki visszamegy a kollégiumba. Egyedül vagyok még mindig a szobámban, ami jobb is, mert néha a magány meg a nyugalom. Éppen leveszem a fürdõ nadrágomat, amikor kopogtatnak, nem nézek oda, magam köré csavarok egy törölközõt, egy ismerõs illat csapja meg az orromat.

- Mondd mit szeretnél? – kérdezem, és megfordulok, húgommal találom szembe magamat.

- Beszélgetni. – Hümmögök kicsit.

- Most nincs kedvem, menj Naokihoz, biztos beszélget veled. – bemegyek a fürdõbe és zuhanyozni kezdek.

Nem szeretném, hogy a közelembe legyen, a testvérem, de álljon meg a lábán, amíg ezen gondolkodom, és visszamegyek a szobába az ágyamon ül, feláll odajön és megölel szorosan. Mélyet sóhajtok és magamhoz ölelem, majd a vállára adok egy puszit. Hamvas bõre érintését sose tudtam elfelejteni.

Lassan indulunk vissza az autóhoz. Egyikünk sem épp jókedvû, de talán én vagyok a lehangoltabb. A telefonom csörögni kezd, amint a kocsiba ülök. Õ írt, elolvasom, de nem méltatom válaszra. Minek is írjak, ha már nincs itt. Ne hiányozzak neki! Amint haza érünk, a szobámba sietek és a gépem elé ülök. Amíg bekapcsol, átöltözöm. Nem csinálok semmi érdekeset, csak videókat nézek. Teljesen elmegy az idõ, így csak arra figyelek fel, hogy rám ír. Köszönésére, csak egy rövid sziával válaszolok.

• Hiányzol. - erre kissé bepöccenek. Akkor miért mentél el? Idióta! A válaszára nem igazán tudok mit reagálni. Mégis mit mondjak, ha Shuichi-t nem bírja elviselni?

• Hmm... - nem igazán értem õt, így nem találom meg a megfelelõ szavakat, amiket írhatnék neki.

• Van kedved kamozni? - csak egy hanyag miérttel reagálok kérésére. - Mert látni szeretnélek.- ha csak ennyit szeretne. Bekapcsolom a kamerámat, ahogy õ is. A rajtam lévõ ruhát dicséri. Megigazítom magamon, de nem épp azért, mert rosszul állna. Tudom, hogy ezzel fel lehet húzni. Ahogy ezt le is írja, megmutatom a melleimet is. Reagálására csak elmosolyodom.

• Mutasd meg te is. - hamar megszabadul nadrágjától, kezével kényezteti magát. - Kamerában még nagyobb. - lekapom magamról felsõmet és én is eljátszok magammal, de csakis az õ kedvéért. Hirtelen jövõ kopogás szakít félbe, így elköszönök tõle, nem épp szép módszerrel.

A felsõmet magamra kapom és kinyitom az ajtót. Anya háta mögött Shuichi áll. Most jövök rá, hogy egy szál bugyiban és a felsõben vagyok, amit néhány perccel ezelõtt levettem a hülye bátyám kedvéért. Beinvitálom õt és az ágyamra ülünk. Megfogja kezemet, majd a szája elé teszi és egy puszit ad rá. Ettõl arcom felveszi az alma színét. Eddig még senki nem tett ilyet. Ahogy végignéz rajtam, õ is elpirul. Ezen meglepõdöm, de hamar észbe is kapok. Rögtön elõkeresek egy nadrágot és felveszem. Visszaülök mellé, de eszembe jut valami, így szóvá is hozom.

~*~

Hihetetlen, hogy ennyire gyorsan megy el egy év. Még jól emlékszem, amikor Tomoya ment el. Karácsonyra hazajött, de akkor sem voltunk együtt, hiszen én Shuichi-val voltam. Mire hazaértem, már nem találtam itthon. Akkor szomorú voltam, nagyon is. Ebben az évben eldöntöttem, hogy megváltozom. Hamarosan nyár lesz, de addig van még 3 hét. Az eredményeimre büszke lehetek, illetve vagyok is. Külsõleg is változtam, bár nem olyan sokat. A hajam már rövidebb, pontosabban a vállamig ér. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha meg akarok változni, akkor a külsõvel kezdem. Belsõleg, nos úgy érzem, hogy érettebben gondolkodom. És, ha most vissza gondolok a régi napjainkra, amit a bátyámmal töltöttem, eléggé buta voltam és naiv. Ami Shuichi-t illeti, miután Tomoya elment, rá 3 hónapra szakítottunk. Nem bántam meg. Nem igazán illettünk össze. Legalábbis így éreztem.

Jelenleg a tovább tanulásomat tervezem. Már meg van, hogy hova megyek. Ahova Tomoya jár, ott van tovább tanulási lehetõség. Igen, a bátyámhoz megyek. De ezúttal nem akarok neki bajt okozni. Mellette leszek, de nem azért, mert akarnék is valamit tõle. Régen talán rohantam volna a karjaiba, de most inkább csak távolról köszönnék neki és mennék is tovább. Éppen az utolsó órámon ülök. A tanár jó szokásához híven lelkesen magyaráz. Várja már, hogy nyár legyen. Én inkább a nap végét, de még van néhány perc az órából. Amint kicsengetnek elindulok a kijárat felé. Néha rossz, ha meglátom Shuichi-t, de elviselem. Tényleg úgy gondolom, hogy szerettem, de nem eléggé ahhoz, hogy együtt is maradjunk. Sietek haza, ugyanis anyuval elmegyünk megvenni pár dolgot a következõ tanévre. Nyáron indulok, így minél hamarabb el kell készülnöm. Apa nem örül, hogy én is elmegyek itthonról, de annyiban megkönnyíti, hogy Tomoya is ott van. Csakis neki köszönhetem, hogy mehetek. Nem is tudom, elõször talán miatta akartam volna odamenni, de egyre jobban az iskola érdekel. Arra kíváncsi vagyok, hogy hogyan megy a sora. Biztos vagyok benne, hogy a menõk között van. Mindig is kitûnt a többiektõl. Most sem lehet másképp.

Az iskolának vége, erre az évre legalábbis. Végzõsként nem olyan egyszerû, sok a tanulni való. A vizsga is nehéz, de sikerült. A holnapi napon indulok, hiszen sok dolgot kell elintézni. Várom már, hogy ott legyek. Az biztos, hogy kicsit hosszú az út, de remélem megéri majd. A mai délután a barátnõmé. Hiányozni fog, de megígérek neki majd egy-két apróságot, amit biztosan be is tartok. Mivel unatkozom, bekapcsolom a tévét, bár nem igazán adnak nézhetõ mûsort, így inkább ki is kapcsolom. A telefonom után nyúlok és felhívom a barátnõmet. Azzal kezdem, hogy délután helyett most fussunk össze. Örömmel megy bele a dologba. Hamar felöltözöm, az idõnek megfelelõen és már megyek is. Persze anyuéktól elköszönök. Az ajtó elé érve meg is látom õt. Mosollyal lépek hozzá. Akárhányszor eszembe jut a holnapi nap, egyre jobban érzem azt, hogy már most hiányzik. Ezért is ez a nap az övé. Gyalog megyünk, mert így tudunk beszélgetni is.

• Még mindig nem tudom megszokni a hajad. - mondja egy szelíd mosollyal arcán.

• Pedig már régóta ilyen. - válaszolom, amire bólogat.

• Így sokkal jobban nézel ki.

Elsõ utunk a moziba vezet. Egy vígjátékot szeretne megnézni, amire részben én is kíváncsi vagyok. Ezért is megyek bele. A film kicsivel hosszabb, mint egy óra. Egy párról szól, akik képtelenek elhagyni egymást, mert valami átok miatt nem lehetnek együtt. Félig fantasy, de nagyon jó. Mondanom sem kell a végét. Az átok elszáll, a pár összejön és mindenki nagyon boldog. Bár ilyen lenne az élet is, de sajnos semmi sem olyan egyszerû. Amíg Tomoya nem volt mellettem, sokat gondolkodtam kettõnkön. Ezt el is szeretném mondani neki, ha találkozunk. Arra is számítanom kell, hogy van valakije. Ebben biztos vagyok. Bár, magamnak tettem egy ígéretet. Nem okozok neki gondot. Még csak egy percre sem. A film után elhagyjuk a mozitermet és egy étteremhez megyünk. Mindketten ugyanazt esszük. Amint leülünk beszélgetésbe kezdünk.

• Holnap már mész is, ugye? - szomorú az arca. Ezzel engem is azzá tesz.

• Igen. Szívesen maradnék, de már felvettek. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy magamnak teszek ezzel jót. De... hiányozni fogsz! - mosolyt erõltetek magamra. - Annyi mindent köszönhetek neked. Meg sem tudnám hálálni.

• Ugyan, csak pár apró-cseprõ dolog. Egyik sem fontos. - látom rajta, hogy õ is erõlködik a mosollyal. De ez van, ha két ember barátként szereti egymást.

Ezután az ételre figyelünk, persze a beszélgetés nem marad annyiban. De tudom, hogy hamar véget ér ez a nap is. Egy kicsit örülök neki. Nem igazán akarok sírni elõtte. Tudom, hogy õ is belekezdene. Mindenesetre az ígéreteimet megemlítem neki.

~*~

Az álmomból az óra, nem épp csilingelõ hangja ébreszt. Fáradtan kelek fel. A mai nap megyek, pontosabban percek kérdése. A vonat nem vár meg, így nem késhetek. Igaz nincs iskola egy darabig, hiszen a nyár elején tartunk. De a papírokat nem intézi el helyettem senki. Apa megtette volna, de lebeszéltem róla. Lassan kelek ki az ágyból, mégis gyorsan mosakodom és öltözök fel. Már nem öltözöm kihívóan, inkább visszafogott vagyok. Így kényelmesen érzem magam. Még tegnap este összepakoltam, így erre nincs gondom. Kicsit kellemetlennek érezném, így nem reggelizem. Talán ideges lehetek. Úgy érzem a gyomrom görcsben van. Nem csoda, hisz egy idegen helyre megyek. Anyuék reggeli után összeszedik magukat és a kocsiba ülünk. Anya, mint akkor, most is pityereg. Képtelen vagyok ezen mosolyogni, de mivel hátul ülök, nem látják. Tudom, ahogy apura nézek, még mindig azt mondaná, hogy ne menjek. Nem tarthat már vissza. Az úton nem beszélgetünk. De, ahogy megállunk anya rögtön a lényegre tér, közben elhagyjuk a kocsit.

• Ne feledd, ha gondod lenne, Tomoya segít. Számíthatsz rá! - csak bólintok, de nem akarok segítséget kérni, már nem.

• Esetleg ne hívjam fel? - kérdezi apa. Gyorsan megrázom a fejem. Nem tudja, hogy megyek, így ha meglát meglepõdik majd. De nem hozzá megyek, hanem az iskolába. A pályaudvarra érünk, kezemben a bõrönd, de egy kisebb táskám is van. A vonat azonnal meg is érkezik, bár van idõ a felszállásra.

Nem húzom az idõt, mégis sokáig tart az ölelkezés, végül felszállok, helyet keresek. Hamar találok is. Anyuék az ablakhoz sétálnak. Még 5 perc, de már most úgy érzem, hogy messze vagyok. Távol a szüleimtõl, a barátnõmtõl és mindentõl, amit megszoktam. Vajon... Tomoya mit szól, ha meglát? Az a rövidke öt perc le is telik, a vonat lassan el is indul. Rögtön integetni kezdek, anyuék is így tesznek. Ahogy halad a vonat elõre, egyre kisebbek lesznek. Végül már nem is látom õket. Hát én is itt hagyom õket. Kicsit rossz ez így, de a saját életemrõl van szó, nem máséról. Az út mindössze 3 óra. Nem épp néhány perc, így zenét hallgatva ütöm el az idõt, közben a kinti tájat nézem. Sok város mellett megyünk el, persze sima zöld területek is vannak itt-ott. Úgy tudom, hogy valaki várni fog az állomáson. Jól tudom, hogy hol kell leszállni, így elpakolom, amit elõvettem. A táskámat a vállamra veszem, a bõröndömet pedig vonszolom magam után. Kissé nehéz, de tele van a ruháimmal így nem csoda. Az ajtókhoz lépek, amint megáll, le is szállhatok. Csupán néhány perc telik el és a vonat meg is áll. A leszállásban kapok segítséget egy idõs pártól. Meg is köszönöm nekik és elköszönök tõlük. Elindulok a kijárat felé, ekkor meglátok egy idõsebb fiút, akinél egy tábla van, rajta a nevemmel. Megállok elõtte.

• Ai Hinako vagyok! Rám vársz, szóval itt vagyok!

• Ó, igen, örülök. Kasuga Naoki vagyok. Gyere, menjünk a kocsimhoz! - a kijárat felé mutat. Elindul elõre, én pedig követem. Bár igazán segíthetne a bõröndön ügyben. Mégsem hozom fel. A sajátomat el kell bírnom. A kocsija elõtt megállunk. A bõröndöt átveszi és a csomagtartóba teszi. Mindketten beülünk. Beindítja a motort és már megyünk is.

• Te is ott tanulsz? - kérdezem, hogy kezdeményezzem a beszélgetést. Bólint egyet. Egy rövid idõre néz rám, majd az útra.

• Igen, két évvel vagyok feletted. Ha bármi segítség kellene csak keress meg. És persze... - ismét rám néz, de most hosszabban. - Szólíts nyugodtan Naoki-nak!

Csak megrázom a fejem. Kissé furcsán néz japán létére. Eddig nem láttam még szõke hajú fiút, aki persze japán lenne. De Naoki-nak jól áll. Különösképp a kék szemeihez. Sokáig kocsikázunk. Már-már úgy érzem, hogy direkt kerül, hogy minél lassabban érjünk oda, de mikor hirtelen áll meg, ledöbbenek. Ahogy kiszállunk, megkapom a bõröndömet és elköszönök tõle. Minden bizonnyal találkozunk még. Belépek az iskolába, azonnal találkozok az igazgatóval. Meglepõen hamar elintézi a papírjaimat. Az iskolát nem mutatja be, hiszen nem sok ideje van, de azt elmondja, hogy a kollégium pont az iskola mellett van. Sok szerencsét kíván, és persze megtudom, hogy mikor kezdünk. Rengeteg idõm lesz addig. Lassú léptekkel megyek a kollégiumba. Néhány fiatal lány mellett haladok el. Hasonlóan nagy táskákkal vannak, mint én, de eléggé lazán öltözöttek. Nem is nagyon érdekel. Az igazgatótól kapott kulcsot, illetve szobaszámot keresem. Az épület 4 emeletes. Szerencsémre az elsõre kerülök, így hamar rátalálok a szobámra. Amint kinyitok, belépek. Kollégiumhoz képest, igazán szépen rendezett. Majdnem olyan, mintha a saját otthoni szobámban lennék. A bõröndöt az ablak alá teszem. Késõbb majd kipakolok. A táskámat az ágyra teszem és lassan elkezdek pakolászni. Szép lassan mindennek meg van a helye. Tágas a szoba és sok fényt enged be, így élvezhetem a nap melegét is. A pakolás után kilépek a szobából és körbenézek. Nem megyek feljebb, inkább maradok ezen a szinten. A folyosó akár egy hotelé. Néhány helyen virág is van, és persze lámpák is. Zajongások miatt állok meg, de egy ismerõs hang is megüti a fülemet. Ez... Tomoya... Elbújhatnék, de szembe kell néznem vele. A szívem õrülten ver, de megoldom, hiszen ez az én problémám. Hirtelen jelenik meg, és amint meglát, megáll. A barátai csodálkozva néznek rá. Elhessegeti õket és közelebb lép.

• Mit keresel itt? - kérdezi enyhe dühvel hangjában.

• Gondoltam, hogy megleplek, de nem emiatt vagyok itt. Én is itt fogok tanulni! - végig néz rajtam. Hamar eltûnik a dühe, és mosoly váltja fel.

• Rövid a hajad! - bólintok. - A kölyökkel mi van? - biztos Shuichi-ra gondol. Kissé lehajtom fejem, miért szomorodom el még mindig emiatt?

• Már nem vagyunk együtt. De, ha lehet ezt hagyjuk. - felemelem fejem és rámosolygok. - Gondoltam körülnézek itt. Bár nem hittem volna, hogy az elsõ napomon beléd botlok. - lassan lép közelebb. Ugye nem akar...?

• Hiányoztál! - magához ölel. Bátortalanul viszonozom, bár az ígéretem ne csengene ilyen hangosan a fejemben. Eltolom magamtól.

• Te is nekem, de késõbb is megbeszélhetjük. Rengeteg idõnk van, hiszen nyár van. - az ablakhoz sétálok. A nap erõsen süt, így kissé hunyorítanom kell, de ez nem zavar. - Mondanom kell valamit. - felé fordulok. - Tettem magamnak egy ígéretet, amit szeretnék betartani. Már csak miattad is! Szóval... nem akarom, hogy rossz legyen neked, hiszen az én hibámból kellett elmenned otthonról. De nem is ez a lényeg. Amit régen tettünk, az hiba volt. Ráadásul egymásnak ártottunk ezzel. - a szemeibe nézek. Biztos meglepem a szavaimmal de tudnia kell. - Egy év nem épp rövid idõ. Sokat gondolkodtam kettõnkön és a múlton. Rájöttem, hogy az nem volt jó. Nem miattad vagyok itt, bár örülök, hogy a közelemben vagy. Mégis... ha kettesben is vagyunk, nem tehetünk olyan dolgokat, mint régen.

• Hát... ezzel megleptél. - félrenéz, majd vissza rám. - Érettebben gondolkodsz. Ez jó. Azért én is örülök, hogy mellettem vagy. Anyuék igazán szólhattak volna!

• Én nem akartam! - gyorsan szólok közbe. - Ne õket hibáztasd! - sóhajtok egyet és közelebb lépek hozzá, hogy átöleljem, de ekkor látom meg Naoki-t. Valamiért furcsán érzem magam, ahogy közeledik. Mikor észrevesz rögtön köszön és megáll elõttünk.

• Látom ide találtál! - ezt nekem szánja. - Melyik szobát kaptad? - kérdezi, majd gyorsan eszembe jut a szobám száma.

• A 14. szobát. - hirtelen karolja át a vállam, ezzel enyhe pírt okozva arcomon.

• Akkor velem szemben vagy! Ennek örülök! - Naoki... velem szemben? Hát, végül is nincs ebben semmi. Bátyámra nézek, kissé mérgesnek látszik. Pont, mint régen. De valamiért... engem Naoki jobban érdekel. Remélem, hogy nem követek el újabb hibát.

Egyébként, ha jobban megnézem, Naoki nagyobb, mint Tomoya. Kicsit izgulok. Vajon mi lesz az iskolában. Nagyon remélem, hogy nem követek el nagy hibát azzal, hogy itt vagyok. Tomoya és én testvérek vagyunk. Szeretem õt, de nem akarok ártani neki. Ez ügyben erõsnek érzem magam. Mégis félek, hogy el gyengülök, ha a közelében vagyok. Talán ez önzõen hangzik, de remélem, Naoki több lesz, mint barát.

• Képzeld el velem szeretett volna lenni, és szeretkezni nagyokat. - dühítõ, hogy ezt így a fejemhez vágja.

• Sejtettem, hogy nem sakkoztatok. - kezeimet összefonom mellkasom elõtt. Õt nézem, hátha óhajt valamit mondani, de csak a fejét rázza. Bár tudnám, hogy mire is gondol.

Hirtelen fogja magát és kimegy a szobámból. Unott arccal fekszem az ágyamra. Talán véget kellene vetnem ennek az egésznek, de valamiért nem megy. A plüss nyuszimra nézek, aki most teljesen úgy néz ki, mintha kigúnyolna, ennek ellenére magamhoz ölelem. Vajon helyre jön minden kettõnk között? Bár ne történt volna meg pár dolog. Talán, akkor nem lennék ennyire szomorú. Úgy hiányzik, pedig a saját szobájában van. Nem ment el. De tudom, hogy nem maradhat itt mindig. A párnámra fordítom arcom. Nem sírok, csupán szomorú vagyok.

~*~

Napok óta nem beszélünk egymással. Õszintén szólva, hiányzik, hogy a közelemben legyen, de amióta nem vagyunk együtt, máshogy látom a dolgokat. Minden bizonnyal én sem hiányzom neki, mert akkor már megkeresett volna. Talán jó ez így. Ami Shuichi-t illeti, úgy érzem egyre közelebb kerül hozzám. De bizonytalannak érzem magam. Még mindig az a félreértés jár a fejemben. Tudom, hogy nem felejtette el, mégis ugyanolyan kedves, mint azelõtt. Mintha nem is történt volna semmi. Most is, haza kísérne, de én nem egyezem bele. Hamar otthon tudom magam, de mielõtt bemennék a házba, a postaládát nézem meg. Egy levélen kívül semmi sem jött. Egy iskolából írtak, ráadásul Tomoya-nak. Mielõtt felbontanám bemegyek. Leveszem a cipõmet, mindent lepakolok és a levéllel foglalkozom. Ahogy olvasom a levelet, ledöbbenek. Tomoya... ugye nem... el fogsz menni? Ahogy olvasnám tovább, belép az ajtón. Mérges szemekkel fogadom.

• Mégis mi ez a levél Tomoya?

• Neked is szia. - kikapja kezembõl a levelet és olvasni kezdi.

• Mit szeretne tõled az a suli? - kérdezem érdeklõdve.

• Nem õk szeretnének, hanem én, ugyanis elmegyek. - elmegy? De mégis miért? A szobája felé veszi azt irányt. Követem, ugyanis nem tudok megnyugodni, ha nem ad értelmes választ.

• Miért mész el? - a szobája közepén állok meg. Hogy boldog legyél... mégis, miféle válasz ez? Hát ennyire nem ismer? - Boldog vagyok, és akkor nem leszek az, ha elmész. - érzem, hogy könnyeim ki akarnak törni, de csak szipogok, ezzel is visszatartva.

• Higgy nekem, boldogabb leszel, ha nem leszek itt. - felsõjét leveszi. Közelebb lépek hozzá, hátulról ölelem át, kezeim mellkasán pihennek.

• Tomoya... - most már nem tartom vissza a könnyeimet. Megfordul és magához húz. Viszonozom ezt, így ölelkezve állunk szobájának közepén.

• Ne sírj, inkább örülj, hogy végre nem lesz aki kérdõre vonjon, vagy féltékeny legyen. - elengedem, mellkasára csapok egyet, majd egy puszit hintek rá.

• Nem fogok örülni. - cirógatni kezdem, de azonnal abbahagyom. - Ígérj meg valamit! - szemeibe nézek. - Ha teheted, meglátogatsz majd!

Csak egy bólintással válaszol. Rámosolygok és magára hagyom. A szobámba sietek. Ahogy beérek, bezárom az ajtót. Nekidõlve csusszanok le. Nem sírok, csupán rossz érzés, hogy hamarosan egyedül leszek. Nem lesz itt, hogy vigyázzon rám. Vajon... kit fog átölelni? Kit csókol meg? Végül is nem rám tartozik, nem? Melyik nap megy el? Jó lenne tudni, de biztosan elmondja majd. Anyuék hamarosan itthon lesznek, addig elvagyok a szobámban.

~*~

Eltelik úgy egy hét, hogy nem látom õt. Valamiért kezdem megszokni, hogy nincs a közelemben. De este akaratlanul is sírásba kezdek. Amikor már mindenki alszik. Nem hangosan, inkább halkan. Nem szeretném, ha bárki is meghallaná a házban. Az egy hét alatt történt egy pár dolog. Shuichi a barátom lett, vagyis hivatalosan is együtt vagyunk. Furcsa, nehezen szokom meg a közelségét, de mégis képes zavarba hozni. Az is lehet, hogy szeretem, de nem mondom ezt biztosra. Egyedül vagyok itthon. Anyuék és Tomoya elmentek elintézni az új iskolát, ahova holnap megy. Az ottani kollégiumot, és még pár apróságot. Az ablakhoz lépek, a függönyt elhúzom és kinyitom. Kellemes, bár hideg levegõ jön be. A karácsony már nincs messze, persze még az õszben járunk.

• Hinako! - Shuichi kiabál fel. Ahogy ránézek, elmosolyodok. Gyors léptekkel megyek az ajtóhoz, mire leérek anyuékkal találom szemben magam. Elmegyek mellettük, de azonnal megállok, mikor meglátom bátyámat.

• Shuichi, örülök, hogy itt vagy! - köszönök neki, Tomoya-val nem is foglalkozva. Egyébként is, holnap már elmegy. Minek nehezítsem a dolgokat? - Menjünk fel!

• Mielõtt még felmennétek, gyertek a konyhába. - anya állít meg, így mind a konyhába megyünk. Én állva maradok, ahogy Shuichi is. Anya, apa és Tomoya ülnek az asztalhoz. Sejtem, hogy mirõl lesz szó. Arcomról most jól le vehetõ minden érzés.

Apa kezdi a beszédét. Tomoya holnap indul, délelõtt megy el. Azelõtt van idõn elbúcsúzni egymástól. Mindent elintéztek már. A többi csak a bátyámon múlik. Amíg errõl beszélnek, eszembe jut, hogy mennyi mindent csináltunk már együtt. Hiányozni fog. Az érintése, a csókja, a veszekedés. Nélküle nem lesz ugyan olyan minden napom. Lényegében még bele sem gondoltam, hogy mit fogok tenni. Most is sírni lenne kedvem. De visszatartom, hiszen nem akarom, hogy lássák. Fõleg anya és apa. Megragadom Shuichi kezét és a szobámig meg sem állok vele. Az ajtómat bezárva, ajkaimat az övére tapasztom, de azonnal ellök magától.

• Tudom, hogy mi a bajod, de ne erõszakkal tedd ezt! - könnyes szemekkel nézek rá. Közelebb bújok hozzá. - Boldoggá tennél, ha elfelejtenéd.

• Tudom... sajnálom! - hátamat kezdi el simogatni. Hamar megnyugtat tettével. Szemeibe nézek. Enyhén elpirulok, de mégis megcsókolom, amit viszonoz.

Eltöltünk együtt pár órát, de hamar hagy magamra. Sokáig nem lelem a helyem, így a fürdõbe megyek. Ahogy megnyitom a csapokat, levetkõzöm és a zuhany alá állok. Jól esik a víz érintése, szinte olyan, mintha lejönne rólam, minden rossz dolog. Alaposan megmosom magam, majd kilépek onnan. Egy törülközõt tekerek magam köré, majd hajamra is. Egy pillanatra megállok a tükör elõtt. Miért érzem magam másnak, mint eddig? Pedig nem változott semmi. Ha mégis, akkor Tomoya megy el, nem lesz itt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy még mindig akarom õt. Shuichi a barátom, de még mindig a bátyám érdekel. Miért van ez? Nem hiszem, hogy szerelmes lennék, azt észrevenném. Igen... biztos így lenne. De akkor, mégis mi van velem? Egy kopogás szakít félbe. Tudom, hogy õ az, így beengedem. Lassan lép be, nem is néz rám. Ez rosszul esik.

• Örülsz, hogy holnaptól már nem leszek veled? - kérdezem sértõdötten. A tükörbõl nézem õt.

• Ne kérdezz ilyeneket! A te érdekedben megyek el! - na persze! Mégis minek nézel engem? Ha az én érdekemben lenne, akkor maradhatnál.

• Hazug vagy! - felé fordulok. A törülközõt leveszem magamról. - Tudom, hogy ezt nem fogod elfelejteni! - elém lép, a törülközõt a kezébe veszi és körém tekeri. Próbálok a szemeibe nézni, de kerüli a tekintetem. - Szeretlek!

• Tudom! Én is téged! - ellököm magamtól.

• Hazudsz! Ha szeretnél, akkor maradnál. Nem hagynál magamra! - könnyes szemekkel fordulok a tükör felé. Hát ennyire nem ért meg? - Akinek el kéne mennie innen, az én vagyok! - tudom, hogy dühös vagyok, de azt is tudom, hogy igazam van.

• Ne beszélj hülyeségeket! - hirtelen emelem fel a kezem és adok egy pofont neki. Nem tudom, hogy miért is adtam, de nem akarom tudni, hogy mit reagál rá, így kimegyek a fürdõbõl, egyenesen a szobámba.

Bezárkózom. Nincs szükségem senkire most. Tomoya egy idióta. Egy hülye, bunkó alak! Csak magára gondol. Utálom õt! Jobb lesz nekem nélküle. Elviselem, ha nem látom õt. Holnap, végre elmegy...

~*~

Reggel anya simogató kezére ébredek. Ahogy szemeim kinyílnak, eszembe jut, hogy Tomoya ma megy el. Az utolsó gondolataim elõzõ este, borzalmasak voltak. Nem örülök, hogy nem lesz itt, de már nem állíthatom meg. Tudom, hogy nem fogom bírni sírás nélkül, de majd csak történik valami, ami megvigasztal. Biztosan... Ahogy kikelek az ágyamból, felöltözök. Nem érdekel a reggeli mosakodás. Úgyis, ha elköszöntünk, akkor haza jövök. Nem akarok sehova sem elmenni. A konyhába megyek, ahol apa és Tomoya reggeliznek. Miért tesznek úgy, mintha egy átlagos hétvégi nap lenne? Egy sóhajtással ülök hozzájuk, de nem vagyok éhes, így csak az asztalon lévõ ételeket nézem.

Reggeli után apa bepakol a kocsiba. Lassan öltözködöm, végül én ülök be elsõnek. Eddig még egyszer sem mosolyogtam. Miért is tegyek így? Nincs rá okom. Anyuék is beülnek, apa beindítja a motort és elindulunk. Egész út alatt a kinti tájat nézem. Anyára csak most jön rá a pityergés. Nem figyelek rájuk. Durcás arccal bambulok kifelé. Teljesen elgondolkodom, így meglepõdöm, mikor megállunk. A vonatállomásnál szállunk ki. Tomoya megkapja a jegyeket és a csomagjait is. A megfelelõ vágányhoz megyünk. A vonat percek múlva ér csak be és rögtön indul. Legalábbis a bemondónõ szerint. Apa biztató szavakat mond, anya pedig úgy öleli át, mintha örökre menne el. Tomoya rám néz.

• Mi van? El kéne köszönnöm tõled? - ezen csak nevet egyet, majd lassan lép közelebb. Valamiért megenyhülök és szorosan ölelem át. - Az ígéretünket... ne felejtsd el! - mondom a sírással küszködve.

• Ne aggódj, nem fogom! - de tudom, hogy nem fogsz keresni. - Vigyázz magadra! - erre már csak bólintok. A vonat közben megáll. Gyorsan száll fel. Még egy utolsó integetésre van lehetõségünk, de ezt nem használom ki. Fejemet lehajtva sírok úgy, mint egy kisgyerek. Nem szégyellem, inkább dühös vagyok.

Magához ölel, ami jól esne, de most ebben a helyzetben nem így van.

• Nem kellett volna kirángatnod ide. - eltávolodom tõle, és megpofozom, végül sírva futok be a házba. A szobámig meg sem állok.

Leveszek mindent magamról és a fürdõbe megyek. Igaz, csak tussolok, de legalább lemosom magamról azt, ami zavar. Bár... ez nem olyan egyszerû. Fél óráig állok a víz alatt, anya kopogása zavar meg. Kissé benyitva érdeklõdik, hogy miért is vagyok ennyi ideig idebent. Egy, rögtön megyekkel rázom le magamról. Nem haragszom senkire, talán csak magamra.

Az este további részében a szobámban vagyok. Nem csinálok semmit, csupán az ágyamban fekszem. Tudom, hogy Tomoya elment, így legalább nem látom, ami most jó. De vajon meddig lesz ez így?

~*~

Egy telik pár nap úgy, hogy nem látom, és még csak nem is hallok felõle. Minden bizonnyal lányokkal tölti az estéit. Zavarni zavar, de mégsem szólhatok bele. Ráadásul hiányzik is. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, hogy változtassak. Shuichi sem áll szóba velem, emiatt rosszabbul érzem magam. Hiába megyek oda hozzá a szünetekben, inkább messzire elkerül. Még... csak rám se néz. Talán érthetõ, de ez nagyon rosszul esik. Az iskolában is rontok, mindez amiatt a nap miatt van. Egy újabb kellemetlen nap van a hátam mögött. Hazaérve, átöltözöm és neki állok a leckém megírásának. Tudom, hogy most itthon van, így belopózom hozzá. Mindössze egy alsónadrágban áll a szekrénye elõtt. Hirtelen ölelem át hátulról. Gyengéden simogatom mellkasát.

• Mi a baj? - kezét az enyémre teszi. Milyen meleg.

• Csak... csak hiányzol. - mélyen sóhajt egyet, megfordul és magához húz.

• Hiszen ott van neked az a kerti törpe. - ahogy ezt kimondja elenged, de én nem akarok távol lenni tõle. Kezeimmel átkarolom a nyakánál, szorosan bújok hozzá.

• Nem beszéltem vele amióta, meghallotta, hogy mi volt közöttünk. - suttogom, majd fejemet a nyakába fúrom.

• Jaj te, miért nem próbáltál meg vele beszélni? - végre kezeivel megölel.

• Próbáltam, de nem veszi fel a telefont és kerül is. - érzem, hogy a sírás kerülget. Talán jobb lenne, ha nem errõl beszélgetnénk.

• Remélem, tudod, hogy ez nekem rosszul esik, hogy róla beszélünk. - közelebb jön

• Ne haragudj. - elengedem és szemeibe nézek. Az ajtóhoz lépek, hogy magára hagyjam, de kezét az ajtóra teszi.

• Nem haragszom, csak ha lehet és velem vagy, ne ejtsük ki a nevét. - ezt olyan kedvesen mondja, hogy elpirulok. A vállamra kapok néhány puszit. A zárban lévõ kulcsot elfordítom, ezzel bezárva az ajtót.

Ágyához sétálok, ahol négykézlábra ereszkedem. Felsõmet leveszem, amit odadobok neki. Õ is az ágyhoz lép, mivel térdel, így felegyenesedem. Kezei rögtön melleimre tapadnak, fenekemet ágyékának dörzsölöm. Sokkal érzékenyebbnek érzem minden porcikámat, erõsebben szorítja melleimet, emiatt hangosabban nyögök fel. Egyik kezével lejjebb megy, elõször hasamat cirógatja, de megfogva kézfejét lejjebb tolom, egészen ágyékomig. Amikor hozzámér, teljesen elveszek.

• Tomoya... - fejemet hátravetem, nekidöntve vállának. Ujjainak érintése elkábítanak. Hol halkan, hol hangosabban sóhajtozom.

Lassan húzza le bugyimat, ami miatt kezd fogyni a türelmem, de nem avatkozom bele. Elfekszem ágyán, miután megszabadít a fehérnemûmtõl, ágyékomhoz hajol. Belsõ combomat halmozza el apró csókokkal. Valamiért lassan csinál mindent, de ettõl csak egyre jobban felhúz. A testem olyan forró. Nyelvével köröz érzékeny pontom körül, emiatt erõsen markolom meg párnáját, ami a fejem alatt pihen. Hirtelen kopogás szakítja félbe tettünket.

• Tomoya, Hinako veled van? - anya az. Rögtön feltápászkodik és felvesz magára pár ruhát. Én is így cselekszem, bár nekem nincs itt egy rendes ruhadarabom sem.

• Igen, itt van. Csak... együtt tanulunk. - ez fura hazugság, pláne, hogy egyetlen füzet sincs elõl, vagy bármi, ami a tanuláshoz kell.

• Ennek örülök, viszont Hinako, egy fiú keres. - egy fiú? Csak nem... Shuichi? Megköszönöm anyunak, hogy szólt. Amint elmegy az ajtó elõl, a szobámba igyekszem és magamra kapok valami itthoni ruhát. Az ajtónál megtorpanok.

Mi van, ha még mindig haragszik? Ezt most mindegy! Gyorsan tárom ki az ajtót, amikor rám néz, elmosolyodom. Közelebb lépek hozzá. Furcsa... miért ver ennyire izgatottan a szívem? Lehet, hogy az iménti dolgok miatt. Shuichi komor tekintettel mered rám. Biztos, még mindig mérges, vagy... talán utál. Azért remélem, hogy egyszer megbékél majd, ráadásul minél hamarabb. Nem akarok hazudni, de hiányzik. Hirtelen fogja meg kezeimet, emiatt csodálkozva nézek szemeibe.

• Ne haragudj, hogy semmibe vettelek! De fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Mármint... tudtam, de nem mertem közeledni. - azt hiszem, megérdemlem. - De, az a tény, hogy te és a bátyád... ez felkavart!

• Sajnálom! - jelenleg mást nem tudok mondani, csak ennyit.

• Ennek ellenére, én még mindig szeretlek! Éppen ezért, szeretném, ha nem foglalkoznál vele úgy, mint férfival, helyette... inkább velem... - magához húz, de nem ezzel lep meg, hanem azzal, amit mond. Tomoya helyett õt válasszam? Hogy kérhet ilyet? Mármint, meg dobogtatja a szívem, legalábbis az utóbbi idõben biztosan.

• Kérlek... hagy gondolkozzam. Ne értsd félre, csak... nekem ez nehéz! - elenged és szó nélkül megy el. Egy sóhajtást képtelen vagyok elengedni. Legalább, beszéltünk egy keveset.

Visszamegyek a házba, de egyenesen a szobámba. Szerencsére senki sem zavar, még Tomoya sem. Most... mit kéne tennem? Szeretem Tomoya-t, de lassan Shuichi-t is. Hiába is tagadnám, ez így van.

~*~

A hétvége gyorsan ment el. Tulajdonképpen nem történt semmi. Távolságot tartok a bátyámtól, párszor szóba hozta, de nem adtam rendes választ. Talán ezért hozott fel egy lányt, vagy azért, hogy rosszul érezzem magam. Ez sikerült is neki, de nem mutatom ki, egy percre sem. Ezen a reggelen korán kelek, ha minden igaz, ma érdekes hírt kapok. A reggelit kihagyom, amint felöltözök és kilépek a házból, meglepetésemre Shuichi fogad. A hajamat kiengedve hagyom, lassan hozzászokom ehhez. Hirtelen fogja meg kezem, de nem ellenkezem. Séta közben nem beszélgetünk, igazából nem is lenne mirõl. A termünkben mindenki izgatottnak tûnik, a tanár rögtön elmondja, hogy miért is ilyen az osztály. A holnapi nappal kezdõdik meg az iskolai fesztiválnak az elõkészületei. Tavaly nem vettem részt ebben, de most szeretnék. Mindenki megkapja a maga feladatát, ráadásul párban kell dolgoznunk. Shuichi és én egy pár napig kettesben leszünk, legalábbis együtt dolgozunk. Ami azt is jelenti, hogy Tomoya nem kerül a közelembe.

Gyorsan telnek az óráim, idõközben elered az esõ is. Nem készültem ilyen idõre, így egy darabig a bejáratnál állok. Tomoya már otthon van, ráadásul a barátaim is elmentek. Az óráim egész gyorsan teltek el. Ahogy felnézek az égre egy esernyõt látok meg fejem felett. Az illetõre nézek... Sagara Souji. Miért pont õ? Mérgesen sétálok elõre, de megragadja kezemet.

• Hé... nem akarok semmi rosszat! - enyhít szorításán, közben az esernyõt a fejem felé teszi ismét. - Csak gondoltam, haza kísérlek.

• Hogy megint bánthass? - kérdezem morcosan. Hirtelen húz magához, majd nyakamba csókol. - Engedj el!

• Mit teszel, ha nem? - kérdõn meredek szemeibe. Ezt mégis hogy érti? Nem mondhat ilyeneket, csak úgy, amikor kedve tartja. Fejét vállamra hajtja. - Hagy maradjak így!

• Nem tudom, hogy miért zaklatsz, de kérlek... szállj le rólam! - eltávolodik tõlem. Dühös szemei megrémítenek. Nem bánt, inkább elsétál mellettem. Esernyõjét elém dobja. Ezek szerint... nem is olyan, amilyennek mutatja magát. - Várj!

Nem fordul felém, de megáll kérésemre. Az esernyõt megfogva lépek mellé és visszaadom neki. Egy mosollyal jelzem, hogy mehetünk. Útközben csak pár szót váltunk. De rájövök, hogy Sagara tud kedves is lenni, ha nagyon akar. Sajnálom, hogy csak most derül ki ez. A házunk elõtt állunk meg. Elköszönök tõle és besietek. Anya köszönt egy puszival, majd a szobámba megyek. A telefonom kijelzõje villog. Nem vittem magammal, így nem is tûnt fel, hogy nem hív senki sem. Gyorsan megnézem. Shuichi írt. A fesztivállal kapcsolatban ír. De emellett van egy kérdése is. Válaszolok az sms-re, de a kérdésével nem foglalkozom. Hogy aludhatnék nála, hiszen nem is vagyok a barátnõje. Hirtelen nyílik az ajtóm, Tomoya lép be rajta. Dühösnek látszik, de nem figyelek rá. Ha ilyen a hangulata nem tudok mit tenni.

• Mit akart tõled? - furán nézek rá. Bizonyára megint féltékeny. Úgy érzem, hogy most rajtam a sor, hogy kérdezõsködjek.

• És az a lány, akit felhoztál? Õ mit akart tõled? - nem hiszem, hogy jogosan követelõzik, mikor õ az, aki minden jött-ment lánnyal összefekszik. - Semmi közöd hozzá!

Egy kellemetlen álom után kinyitom szemeimet. Az ablakomon kinézve veszem észre, hogy sötét van még. Felülök, szemeimet megdörzsölöm és kikecmergek ágyamból. Bátyám szobájába lépek anélkül, hogy tudnám a pontos idõt. Minden bizonnyal itthon van már. Ágyára pillantok, ekkor veszem észre az alvó Tomoya-t. Lefekszem mellé és közel bújok hozzá. Eltelik néhány perc, mire észrevesz. Magához ölel. Hamar vissza is alszom.

Mikor szemeim ismét kinyílnak, az asztalon lévõ órára pillantok. Már 8 óra van. Lassan mászok ki bátyám ölelésébõl, hogy ne ébresszem fel. A szobámba lépek, ahonnan kiveszek egy rövid nadrágot és egy mintás felsõt. Ezzel megyek a fürdõbe, de anya amint meglát, meg állít.

• Ma elmegyünk a nagyiékhoz. Úgy készülj rendben? - egy gyors bólintással el is intézem.

A fürdõbe belépve levetkõzöm és beállok a zuhany alá. A hajamat is megmosom. Elég sokáig el vagyok a mosakodással, de nem mintha eddig nem így lett volna. Elzárom a csapokat és kilépek. Hajamra törölközõt tekerek, egy másikkal megtörlöm magam mindenhol. A kikészített ruháimat felveszem, mivel fehérnemût nem találok, így az most kimarad. Nadrágban vagyok, így csak nem lesz gond. A hajamat jól megtörlöm és meg is szárítom. Ez persze eltart egy ideig. A hajszárítás után elõveszem a fogkefémet és a fogkrémet. Az utóbbiból teszek a kefére és elkezdem mosni a fogaimat. Általában csak néhány percig csinálom, hiszen figyelek minden egyes porcikámra, így a fogaimra is. Egy öblítés elõtt lép be bátyám, gyorsan elintézném a dolgaimat, de õ gyorsabb, így közelebb lép. Megérzem a farkát, ahogy fenekemhez dörzsöli. Kezeivel hasamat simogatja. Ezzel folyton felhúz, ráadásul szeretem, ha ezt teszi. Felegyenesedem, számat kiöblítem és a tükörbõl figyelem õt. Kissé neki dõlök, kezeimet hátra teszem és beletúrok hajába. Kezeivel melleimet kezdi kényeztetni. Fenekemet ágyékához dörzsölöm, csak hogy ingereljem. Mélyen veszem a levegõt, és ekkor érzem meg forró kezét, ahogy gyenge pontomat érinti meg. Valamiért most igazán jól esik az érintése. Egy puszit nyom arcomra. Tevékenységünket anya hangja szakítja félbe, ezért elválunk egymástól. A hajamat fésülöm meg, õ pedig a fogát kezdi mosni. Nem csinálok most semmit a hajammal, csupán szabadon hagyom. Egy kis parfümöt fújok magamra. Anyuék mikor lemennek, Tomoya végez a fogával, száját megtörli és hozzám lépve a nyakamba csókol. Kezemet megfogva ágyékára helyezi, amire felnyögök. Igazán jó lenne, ha történne valami. De tudom, hogy most erre nincs idõ, így magára hagyva megyek le anyuékhoz.

A kocsiba beülve rögtön az ablakra könyökölök. Hátul ülök, anya mellett. Tomoya elõl. Fél óráig figyelem az utat, eléggé unalmas. Mikor megállunk, kiszállok, ahogy szüleim és bátyám is. Mama és Papa mosolyogva üdvözölnek egy-egy puszival. Bemegyünk a házba. Tomoya rögtön leül az egyik kanapéra, mellette foglalok helyet. Nyugodtnak látszik, de amint ezt megállapítom feláll és elindul a vécé irányába. Mikor végez meglátom, hogy az udvar felé indul. Nincs sok kedvem itt ücsörögni, így mellélépek. Tekintetem rögtön az egyik fára téved, odalépek és felmászok rá. Az egyik ágon foglalok helyet, innen nézek le bátyámra. Egy kissé elõrébb megyek és lelógatom magam. Most tûnik fel, hogy a hasam kilátszik kissé. Idelép elém, hasamra ad egy puszit, majd fenekembe markol. Lábaimat dereka köré fonom a faágat pedig elengedem. A garázs falának nyom. Melleimet simogatja, miközben halk sóhajokkal válaszolok rá, egy csókot is kapok, amit örömmel viszonzok. Nagyapa minket keres, így képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Úgy teszek, mintha a kert másik végében lettem volna. Kell a látszat, pedig nekem máshoz lenne kedvem, és ez nem a bújócska. Nagyapa be is megy a házba. Tomoya egy széken foglal helyet, de én közbeszólok. Az ölébe ülök, csípõmet mozgatni kezdem. Kezeivel ismét melleimet kényezteti. Nadrágom cipzárát ekkor húzom le, talán feltûnik neki, hogy nincs rajtam bugyi. Egyik kezét belém vezeti és ki-be húzogatja, emiatt halk sóhajok jönnek ki ajkaim közül. Nagyi közeledése szakítja félbe cselekvésünket. Tomoya mellé ülök le egy másik székre. Eléggé kipirult arccal mutatkozunk, de a melegre rá lehet fogni. Az ebéd készen van, de nem érzem magam éhesnek. Erre legalábbis nem. Mikor Tomoya feláll, megérintem ott, ahol igazából nem kellene.

• Majd este szépségem. - suttogja és egy heves csókot vált velem. Elenged és besiet a házba. Egy sóhajtás után én is bemegyek.

Miközben a leves esszük, mama kérdezget minket. Leginkább az iskoláról, de szóba jön, hogy van-e barátom. Talán természetes, hogy Shuichi jön szóba. Mama emiatt izgalomba jön és rögtön meg akarja ismerni. Na igen, talán ez nem jó ötlet. Én legalábbis nem akarom, hogy megismerjék egymást. Bár azt nem értem, hogy miért kalapál ilyen hevesen a szívem, pedig csak emlegettük õt. Furcsa, hogy gyorsan megettem mindent. Nem vagyok túlzottan éhes, mégis üres a tányérom. Egy köszönömmel megyek a fürdõbe. Magamra zárom az ajtót. Az egyik szekrénynek nekidõlök. Eléggé forrónak érzem a testem, így olyan dolgot teszek, amit már régen csináltam. Talán nem itt kéne, de jobb ötletem nincs. Leveszek minden ruhadarabot magamról és teleöntöm a kádat langyos vízzel. Amint megtelik beleülök és egyik kezemet ágyékomra helyezem. Simogatni kezdem magam, közben halk sóhajokat engedek el. Nem zavar senki, így kicsit gyorsabban csinálom. Próbálok nem hangoskodni, ami kissé nehezen megy. Egy kopogás szakít félbe.

• Kicsim ne legyél sokáig! - anya az. Talán aggódik? Kezeimet a kád szélére helyezem és sóhajtok egyet. Miért nem jön össze az, amit akarok?

• Rendben, sietek! - fejemet kezeimre támasztom, szemeimet pedig becsukom. Vajon miért Shuichi arca ugrik be? Amíg itt vagyunk, jobb ha nem gondolok rá. Hiszen én Tomoya-t szeretem.

~*~

Épp a telefonomat nézegetem, amikor jön egy sms. Shuichi írt. Szeretné, ha találkoznánk. Még mindig a nagyiéknál vagyunk. Bár már délután 3 óra van. Sok minden nem történt. Régi történeteket hallgattunk és videókat is nézegettünk, amin a szüleink voltak. És mi is még kicsikként. Valamiért unottan néztem végig. Nem akarok régi dolgokra emlékezni. Legalábbis nem látom értelmét. Tomoya épp mellettem ül. Anyuék kimentek az udvarra, így ketten maradtunk a házban.

• Shuichi írt az imént. Találkozni szeretne velem. - mondom úgy, mintha csak azt várnám, hogy féltékeny legyen. - A furcsa az, hogy én is szeretném látni.

• Értem. Az jó. Nemsokára úgyis megyünk. - nem lepõdöm meg a reakcióján, sokkal inkább magamon. Tényleg szeretném õt látni, és ez furcsa.

• Miért nem zavar? - kérdezem hirtelen. Bátyámra nézek.

• Õ a barátod, érthetõ, hogy veled szeretne lenni. - na persze. Közel hajolok hozzá. Ajkaink csak pár centire vannak. Megcsókolhatnám, de nem akarom, hogy észrevegyék ezt anyuék.

• Mond azt, hogy nem kívánsz és hogy Shuichi nem zavar! - látom rajta, hogy elgondolkodik, de én nem hagyom ennyiben a dolgokat. - Tégy a magadévá!

• Hinako... - egy puszit hintek ajkaira.

• Ebben a házban! Ne légy gyáva, hiszen tudom, hogy akarsz engem! - semmi bûntudatot nem érezve mondom ki ezeket a szavakat. Meglepetésemre Tomoya feláll, de ahelyett, hogy elmenne, megragadja kezem és egyenesen a fürdõszobába rángat. Bezárja az ajtót és nekilök.

• Ne húzz fel ennyire, mert képtelen leszek megerõszakolni téged. - erre csak mosolygok. Homlokát az enyémre teszi. Kissé elpirulok, de õ is. - Ha már ennyire tudni akarod... az a törpe eléggé idegesítõ. Zavar, ha melletted van! - megcsókol, olyan szenvedélyesen, ami eléggé elkábít. Ebben a helyzetben talán nem is csoda. Mikor elválik ajkaimtól rá nézek.

• Shuichi... - amint kimondom ezt a nevet, szám elé kapok. Miért pont õ? Tomoya kezei ökölbe szorulnak. Ki nyitja az ajtót, mivel azon támaszkodom majdnem elesek. Nem csapja be az ajtót. Nem is mond semmit, csupán magamra hagy. Lecsúszok az ajtót támasztva a földre. Ezt nem így akartam...

~*~

A kocsiban ülünk. Haza felé megyünk. Tomoya mellettem ül, de még csak rám se néz. Biztosan gyûlöl. Talán megérdemlem, de nem direkt mondtam ki Shuichi nevét. Bocsánatot kell kérnem, és azt hiszem már tudom is, hogy hogyan. Fél óra a haza út is, de most rövidebbnek tûnik. Ez most igazán boldoggá tesz. Amint megállunk elsõként szállok ki és sietek a szobámba. Az egyik egybe részes ruhámat veszem ki szekrényembõl. Ritkán veszek fel ilyet, de most ez kell. A hajamat oldalra copfozom, kissé kisminkelem magam és lesietek a konyhába. Tomoya ott van, anyával beszélget. Amint belépek észreveszem, hogy megakad rajtam a szeme. Pont ez volt a célom.

• Csak nem a barátoddal találkozol? - kérdezi anya egy mindent elmondó mosollyal.

• Nem, Tomoya elkísér valahova! - mondom, közben bátyámra nézek. Értetlenül néz, de nem baj. - Sietünk haza! - Tomoya felé fordulok. - Menjünk!

A ház elõtt megfogom kezét, és húzni kezdem. Nem mondok neki semmit, majd úgyis megtudja, hogy hova is megyünk. Igazán boldognak érzem magam, remélem, hogy jól alakul, amit elterveztem.

• Várj! - enyhén meghúzza a karom. Felé fordulok. - Hova rángatsz?

• Nem akarom elmondani, de... bocsánatot szeretnék kérni! Tudod, hogy szeretlek, sõt szerelmes vagyok beléd! Nem érdekel, hogy a bátyám vagy. - halkan adom a tudtára, amit érzek. Kiabálni mégsem szeretnék. Ahogy rá nézek észreveszem, hogy rémült tekintettel néz egy pontra. Kezét gyorsan kikapja az enyémbõl. Arra nézek, amerre Tomoya, ekkor kikerekednek az én szemeim is. Vajon, mindent hallott?

• Mi... mi van köztetek? - miért pont õ? - A saját... - kezeit szája elé teszi. Meg sem bírok mozdulni. Shuichi halott mindent.

• Shuichi... - mégis mit mondjak? Van értelme egyáltalán annak, hogy beszéljek? - Az egész... szóval...

• Elég! - Tomoya elém áll, mintha meg akarna védeni. Érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyérõl. Leginkább a lebukás veszélye miatt. - A húgom nem belém szerelmes. Ez ostobaság is lenne. Õ téged szeret!

• Tomoya... - suttogom a háta mögött. Talán már nem is haragszik? De, most nem ez a legnagyobb gond.

• Ha engem szeret, akkor miért mondta, hogy nem bánja, hogy te a bátyja vagy. Nem vagyok bolond! - Shuichi sokkal inkább tûnik szomorúnak, mint sem idegesnek. Tennem kell valamit! Elsétálok bátyám mellett és megállok Shuichi elõtt. Tényleg szomorú, de el kell hitetnem vele, hogy téved. Még ha jól is látta a dolgokat. Két kezemmel megfogom arcát és most elõször csókolom meg. Szemeim csukva vannak, mégis érzem, hogy meglepõdik. Nem ölel át, és nem is csókol vissza. Szemeimet kinyitom, így most veszem észre, hogy könnyezik. Sír? De miért? Elválok tõle.

• Shuichi... mégis miért? - tényleg szerethet, ha sírni kezd. Mindig is úgy tudtam, hogy a férfiak nem sírnak. Talán tévedtem. Hirtelen ölelem magamhoz. Nem is tudom már, hogy mit is érzek, de valamiért kezd fontos lenni számomra ez a fiú. És ezt tudnia kell. - Fontos vagy nekem. - úgy beszélek, hogy csak õ hallja. - Nem tudom, hogy mi történik velem, de ha rád gondolok, erõsebben kezd verni a szívem. Talán nem hiszel nekem, de amit hallottál az imént, az nem igaz! Mégis örülnék, ha bíznál bennem!

• Ennek örülök. De kérlek, egy pár napig ne találkozzunk. - elengedem, bár fáj a szívem. Nem is várom meg, hogy elmenjen. Bátyám felé fordulok. Közel lépek hozzá. Egyik kezemmel megmarkolom az ingét és sírásba kezdek.

• Miért történt ez így? - kérdezem könnyeimmel küszködve. Nem értem.

Nem nagyon figyelek az óra alatt. Minden gondolatom a délután körül forog. Tudom, hogy most nem futhatok el, de nem akarok azzal az alakkal lenni. Bár, mikor elõször megláttam, nem gondoltam, hogy aljas. Milyen könnyû csalódni valakiben. Csengetés után kisétálok a terembõl. Az egyik ablakhoz megyek, de Sagara állít meg. Magához ölel, de csak felsõjét szorítom kezeimben. Ekkor veszem észre bátyámat. Talán látja rajtam, hogy nem vagyok boldog. Kissé megrázza a fejét és eltûnik a többiek között. Sagara lassan enged el és õ is elmegy. Enyhén az ablaknak dõlök és csak a földet nézem. Hirtelen egy kéz ragadja meg karomat. Az illetõre nézek ijedten. Már azt gondolom, hogy Sagara jött vissza, de barátnõm mosolygós arcával találom szemben magam. Visszarángat a terembe és a helyünkre ülünk. Nem kell neki sok idõ és felvidít.

Az utolsó órám után gyors iramban igyekszem hazafelé. Az ajtót kinyitom. Senki nincs még itthon. A konyhába megyek és összedobok valami ehetõt. Teljesen belemerülök, így fel sem tûnik, hogy bátyám jött meg.

• Szia! - köszön és arcomra egy puszit nyom.

• Szia! - felé fordítom arcom és rámosolygok. A tükörtojást pedig tányérra teszem.

• Hogy vagy? - kérdésére egy öleléssel válaszolok, amit viszonoz. Hátamat simogatja gyengéden, közben nyakamra kapok pár aprócska puszit. El sem tudom magyarázni, hogy ez mennyire jól esik.

• Itt vagyok, ne aggódj! - suttogja szavait, erre elválok tõle és szemeibe nézek. Homlokomat borítja el újabb puszikkal.

• Tudom. - válaszolom. Egy villát veszek a kezembe és enni kezdek.

Evés után szobámba megyek. Hamarosan itt lesz Sagara. Ez a gondolat eléggé lelomboz. Szívesen mennék el valahová, de talán ez nem olyan jó ötlet. Biztos bele futnék az utcán valahol. Szobámból kilépve megyek bátyámhoz.

• Zavarok? - benyitok hozzá.

• Tudhatnád, hogy te sose. - mosolyog, amitõl melegséget érzek belül.

• Csak gondoltam átjövök hozzád. - adok választ számára, bár nem kérdezett. Hirtelen dönt az ágyra és csókol nyakamba, de nekem ehhez nincs kedvem. Ráadásul Sagara bármelyik percben megjöhet.

• Tomoya, ezt most ne! - suttogom. Kérésemre abba is hagyja. Szemeimbe néz.

• Rendben, igazad van, ezt nem tehetem, mert van barátod. - szavai olyanok, mintha valaki pofon vágna. Egyáltalán nem így van. Az asztalához ül, miután felveszi ruháit.

• Nem errõl van szó. - hozzálépek és hátulról ölelem át. A csengõ szakít félbe.

• Kinyitod, vagy kinyissam? - kérdi, kezemet simogatva.

• Megyek én. - mondom. Egy puszit adok neki és már indulok is lefelé. Amint kitárul az ajtó meglepõdöm, ugyanis nem Sagara áll az ajtóban, hanem Shuichi. Ráadásul egy csokor rózsával. Elveszem a virágot és konyhába megyünk. Egy vázába öntök vizet, majd a csokrot teszem bele. Shuichi mellém lép és kezemet megfogva megyünk vissza.

• Hinako! Mit enyelegsz más pasikkal? - ez a hang teljesen ledöbbent. Lehajtott fejjel hallgatom végig, ahogy bátyám véd. Sagara szinte ordibál, kezdek egyre jobban megijedni, de apa idõben jön meg. Sagara csak morgolódva távozik, Tomoya pedig a szobájába megy.

Shuichi nem engedi el a kezem, egy percre sem. Nem zavar... annyira. Örülök, hogy meglepett, de nem gondoltam volna, hogy vele leszek. Kisétálunk az ajtón és számomra egyelõre ismeretlen helyre megyünk. Nem kérdezek semmit, hagyom neki, hogy vezessen. Viszont... a rózsát még meg sem köszöntem. Milyen udvariatlan vagyok. Igazán megérdemli, hogy hálálkodjak neki. Megállok és kissé megrántom a kezét. Felém fordul.

• Köszönöm... mindent! A rózsát és azt is, hogy hirtelen toppantál be hozzánk. Nem... nem is tudom, hogy hogyan köszönjem meg. - mondom és érzem arcom pirossá válik.

• Elég, ha velem vagy! Elég, ha mosolyogsz és viszonozod az érzéseimet! - kerek szemekkel meredek rá. Közelebb lép, a hajgumit, ami hajamat fogja, óvatosan veszi ki. Vállamra omló hajam kissé simogat. - Olyan szép vagy!

• Elég! Zavarba hozol, inkább... - egy csókkal fojtja belém a szavakat. Nem ez az elsõ, hogy Shuichi megcsókol. De mégis, most annyira más. Olyan ez, mintha ezzel a csókkal mondana valamit. Viszonozom, hiszen megérdemli. Lassan enged el és kezem után nyúl.

Egy fagyizóba megyünk. Egy epreset eszem, õ pedig citromosat. Néha kanalaz az enyémbõl, de nem foglalkozom vele. A hajam továbbra is kiengedve marad. Néha jobb hajgumi nélkül. Fizetés után a pályára megyünk, persze csak az egyik padon ülünk le. Fejemet vállára hajtom, Shuichi közelebb húz magához. Most érzem azt, hogy álmos vagyok. Nem is kell sok idõ, hamar el is pilledek.

~*~

Szemeim gyorsan pattanak ki. Ahogy körbenézek észreveszem, hogy a szobámban vagyok. Hogy kerültem ide? Hiszen a pályán voltam, bár igaz, hogy elszundítottam. Bizonyára Shuichi hozott el. Azt hiszem, hogy ismét hálálkodnom kell. Még jó, hogy ma nem kell mennem, hiszen végre szombat van. Visszadõlök ágyamra és kinézek ablakomon. Eléggé fáradt lehetek, ha reggelig aludtam. Kopogás hallatára ülök fel. Anya jön be és leül ágyamra. Egyenesen szemeimbe néz.

• Jó reggelt kicsim! Hogy aludtál? - kérdezte törõdõen.

• Jól, bár nem tudom, hogy hogyan is kerültem az ágyamba. - ezen elmosolyodik. Megsimogatja arcomat és feláll.

• A barátod hozott haza, Shuichi. Olyan aranyos voltál a karjaiban. - anya szavai megleptek. Akkor tényleg õ hozott haza. Nem csodálnám, ha szemrehányást kapnék tõle. Anya magamra hagy szobámban. Kikecmergek ágyamból és Tomoya-hoz megyek. Kopogás nélkül nyitok be, de nem találom.

A konyhába megyek, ahol apu újságot olvas, anya pedig sütkérezik. Viszont Tomoya itt sincs. Talán el ment volna? Bizonyára jobb programja van egy csinos lány mellett. Cipõt veszek a lábamra és egyenesen a pályához megyek. Nem csinálok semmit, csak a csík mentén sétálok. Ezt hamar megunom és a padon foglalok helyet. Egy mély sóhajtás hagyja el ajkaimat, majd az égre nézek. Két kar szorít magához, ami kissé megijeszt.

• Remélem, hogy jól érzed magad? - megsimogatom kezeit. Annyira örülök, hogy itt van. Mellettem. Nem is érdekel, hogy hol volt.

• Igen, jól vagyok! Bár kissé talán fáradt, de biztosan Sagara miatt. Legalább a hétvégém jó lesz!

• Este elmegyek, persze csak bulizni. - ránézek fél szemmel. Mi lesz ha... - Ne aggódj, nem foglalkozom lányokkal! - egy csókot hint számra én pedig arcát puszilom meg.

• Szeretlek! - ezt a szót már olyan egyszerû kimondani. Sokszor el sem hiszem, hogy ezt érzem. Ráadásul ott van Shuichi, akit becsapok.

• Igen, én is téged! - elenged és mellém ül. Mindketten a pályát nézzük. Kedvem lenne játszani, de inkább képzeletben focizom.

Nem sokáig üldögélünk a padon. Hazafelé sétálunk közben a kezemet fogja, amit néha megszorítok. Remélem érzi, hogy tényleg szeretem, hiszen, még ha rossz is ez az érzés én nem bánom. Az ajtó elõtt enged el. Mielõtt kinyitná anya lép ki rajta. Amikor ránk pillant egy mosolyt küld felénk. Köszönés nélkül megy el. Bemegyünk a házba, Tomoya a szobájába én pedig a nappaliba megyek, ahol apa nézi a tévét. Leülök mellé és a távirányítóra nézek, majd apura. Nyugodtnak látszik, bár a fáradtság is tisztán kivehetõ. Közel bújok hozzá és átölelem, amit viszonoz.

• Mi ez a hirtelen jövõ szeretet? - kérdezi enyhén kuncogva, de tudom, hogy örül ennek.

• Csak úgy. - válaszolom röviden. Valamiért újból eluralkodik rajtam az álmosság, de hallom Tomoya hangját. Apuval beszél, majd teljesen elalszom.

Álmomban mintha a felhõk között repülnék, majd hirtelen esek le az utcára. Lassú léptekkel indulok a házunkba. Ahogy belépek Shuichi az elsõ, akit meglátok. Boldogan karol át és egy csókkal jutalmaz. Ahogy elenged anyuékkal találom szembe magam. Csak mosolyognak, amit érzem, hogy viszonozok. Elindulok a szobámba, de mielõtt bemennék, a bátyámhoz megyek. Ahogy ki nyílik az ajtó ledermedek, ugyanis a szoba teljesen üres. Könnyek szöknek a szemembe. Levegõ után kapkodok ahogy felülök az ágyamon. Remélem, hogy nem jelenti ez azt, hogy Tomoya elmegy. Gyorsan megyek át hozzá. Az ajtó elõtt megtorpanok, majd lassan nyitom ki. Szemeim csukva vannak. Nem akarom látni. Lassan nyitom ki és mikor körbenézek sóhajtok egyet. Ezek szerint ez csak egy álom volt és nem a valóság. Belépek bátyám szobájába, leülök az ágyára. Egyik párnáját a kezembe veszem és megszagolom. Az õ kellemes kölni illata borítja be. Eldõlök ágyán, a párnát magamhoz szorítom. A plafont nézem, ekkor hallom az ajtót, amint ki nyílik. Tomoya az, bezárja ajtaját, közelebb lép ágyához és fölém térdel.

• A párna helyett ölelhetnél engem is! - mondja és kiveszi kezembõl, majd megcsókol. Kezeimet hátára vezetem és közelebb húzom magamhoz. Nyakamba csókol párszor. Érzem, hogy akarja, hiszen a testemnek dörzsöli, ezzel persze engem is felhúz.

• Tomoya... - suttogom fülébe és kissé felnyögök. - Akarlak!

A kanapén ülve észreveszem, hogy bátyám mérgesen távozik. Talán most egy életre megutál. Lábaimat eleresztve a szõnyegre teszem. Egy sóhajtás után felállok és a szobámba megyek. Az ágyamon foglalok helyet. Vajon mit tegyek most?

~*~

Nem épp jó kedvel nyitom ki szemeimet. Az ágyból kikelve a fürdõbe megyek. A zuhanyzóban csak állok egy helyben. Ezt hamar megunva kilépek, a törülközõmet magamra tekerem, ekkor veszem észre bátyámat. Szemeink egy rövidke pillanatra egybeforrnak. A szívem gyors verése jelzi, hogy még mindig vonzódom hozzá. Meglepetésemre magamra hagy. Hát ennyire haragszol? Nedves hajamon simítok végig. Az ajtóra nézek és kilépek. Az ajtófélfánál támaszkodik, ahogy szobámba lépkedek érzem magamon tekintetét. Bezárkózom szobámba és magamra kapom ruháimat. A tükörbe nézek. Ezeket a ruhákat csak neki akartam megmutatni. De most nem hallhatom a véleményét. Táskámat kezembe fogva megyek le és a cipõmet felvéve kissé lehajolok. Érzem, hogy a bugyim megmutatja magát, de nem zavartatom magam. Köszönés nélkül indulok az iskolába.

Nem a barátnõimhez megyek, hanem a terembe lépek. Szerencsémre Sagara nem mutatkozik meg. Nem is tudnék mit mondani, vagy tenni, amivel elüldözhetném. Legjobb barátnõm ül le mellém.

• Nemrég Tomoya faggatózott. Nem mondtam neki lényeges dolgokat, csupán említettem, hogy fenyegetve vagy. Vagy valami hasonló.

• Miért mondtad el? - hirtelen akadok ki. De barátnõm döbbent arcára lenyugszom és úgy teszek, mintha nem tett volna semmi rosszat. Tulajdonképpen aki itt rosszat tett az én vagyok.

Az óra alatt nem igazán figyelek a tanárra, ezért meg is kapom a büntetésemet. Csupán szóban figyelmeztet, hiszen ez az elsõ alkalom. A csengetés amit az óra eleje óta várok, végre megszólal. Kilépve a terembõl Sagara sétál velem szemben, de nincs egyedül. Egy szõke hajú lány karolja át, de mégis rám kacsint. Elsétálok mellette, mintha nem is nekem szólna az iménti tette. Az udvaron lévõ szertárba megyek, közben bátyám mellett sétálok el. Nincs jó hangulatom, de nem akarom, hogy bárki is vigasztaljon. Megoldom ezt egyedül is. Belépek és egy labdát fogok a kezembe. Leteszem a földre, hajamat kiengedem. A labdát kezeimbe véve sétálok az egyik zsámolyhoz, ráülök és fejemet a labdán pihentetem. Hajam szinte leér a földre, de nem bánom. Léptek zajára figyelek fel, közben észreveszem, hogy sírok.

• Tomoya... - szemeimbõl úgy hullanak a könnyek, mintha patakból folynának. Nem mond semmit, gyors léptekkel közelít és szorosan ölel magához. A labda kiesik kezembõl és párat pattanva gurul arrébb.

• Ne haragudj! - fogalmam sincs, hogy miért kér bocsánatot. Csak kérdõn várom, hogy mit is akar.

• Drága bátyus! Engedd el a barátnõmet! - Sagara hangjára megállítom kezeimet. Szívesen viszonoztam volna bátyám ölelését, de talán jobb, ha nem teszem. Tomoya elengedve fordul Sagara felé, aki csak gúnyosan kacag.

• Nem csinált semmit! - védem Tomoya-t. Felállok és odalépek fenyegetõmhöz, aki hirtelen felindulásból csókol meg. Még most sem viszonzom. Kezemet megfogva rángat el egy fához. Leül és int, hogy tegyem én is ezt. Nem engedelmeskednék, de nem akarom, hogy mindenki lássa azt hogyan is ellenkezem ellene.

• Ma délután átmegyek hozzád, szóval fogadj engem, ahogy barátnõhöz illik. - csak bólintok. A csengetésre megyek vissza a terembe.

~*~

Sajnos a délután gyorsabban jött el, mint ahogy azt vártam. Könyveimet összepakolva hagyom el az iskolát. Lassan sétálok hazafelé. Tomoya ott marad edzésen. Anyuék szerencsére otthon vannak, így nem tehet olyan dolgot, amivel bánt. Az ajtón belépve egyenesen a szobámba lépek. Táskámat az asztalom mellé helyezem. Kopogásra figyelek ajtómra. Anya lép be, háta mögött Shuichi. Teljesen meglep, hogy látom. Az iskolában észre sem vettem. Úgy bújók karjaiba, mintha menedék lenne. Csodálkozva viszonozza. Anya mosollyal arcán távozik.

• Annyira örülök, hogy itt vagy! - szemeibe nézek. - Menjünk el valahova!

• Most? - kérdésére keze után nyúlok és elindulok vele a bejárati ajtóhoz. Gyorsan felkapom cipõmet, ahogy õ is és kilépek az ajtón, magam után húzva õt is. Sétánk közepette nem engedem el kezét. Õ mentett meg, ezért igazán hálás vagyok neki.

• Ne haragudj, hogy hirtelen rángattalak el! - kezemet megszorítva állít meg és fordít magával szembe.

• Nem tudok rád haragudni! Örülök, hogy velem akarsz lenni! - mosolya engem is boldoggá tesz, még ha csak percekre is.

A játszótéren kötünk ki. Felülök a hintára, Shuichi hátam mögé lép és enyhén meglök. Gyorsan lendülök be, így véletlenül rúgom meg õt. Gyorsan állítom le a hintát és hozzá lépek. Nem rúgtam meg súlyosan, így jól van és csak nevet. Egy puszit adok arcára. Kezeivel az enyéimet fogja meg és megcsókol. Kérdõn nézek szemeibe, de csukva vannak, ezért viszonzom.

~*~

Az este gyorsan köszön ránk, így haza kísér és elköszönve távozik. Belépek az ajtón, cipõimet leveszem, egyenesen a szobámba sétálok. Az ágyamba huppanok, szemeimet becsukom, de nem alszok. Ujjaimat végig simítom ajkamon. Úgy hiányzik...

Feltérdelek és ajtómra pillantok. Leszállok ágyamról, kilépek és Tomoya-hoz sétálok be. Nincs még itt. Kényelmes ágyába fekszem. Párnájába fúrom fejemet, amiben az õ illata tartózkodik. Olyan kellemes és megnyugtató. Az ajtó nyitásra a fal felé fordítom arcomat. Érzem, hogy az ágyra ül és simogatja a fejemet. Szemeim gyorsan csukódnak le. Mellém fekszik és átkarol. Mindeközben szívem gyors tempóban ver. Ha tudná mit érzek most...

• Szeretlek! - erre a szóra szemeim ki pattanak és a falat szemlélem. Most forduljak felé? De mit mondhatnék? - Ne haragudj...

• Tomoya... - gyorsan szakítom félbe. - Inkább te ne haragudj! - felé fordulok és úgy csókolom meg, mintha évek teltek volna el. Viszonozza, közben egyik keze derekamat simogatja.

Fölé kerekedem és ágyékára ülök. Kipirult arccal nézek rá, enyhén elmosolyodik és felülve szorít magához, amit azonnal viszonozok. Hátamat simogatva nyakamat puszilgatja. Halk sóhajtásokkal jelzem, hogy ez jól esik számomra. Kezeit megmarkolva lököm az ágyra, ez meglepi õt. Fölé hajolva puszilom ahol érem. Halk kuncogására nézek rá.

• Majd inkább én! - durcásan nézek szemeibe, de engedem magam. Az ágyon elhelyezkedem, õ pedig fölém térdel. Pólómat felhúzva melleimet simogatja fel váltva, közben apró csókokkal borítja hasamat.

Ágyékomhoz nyúl és lassan simogatni kezdi. Egy pillanatra feláll az ágyról és levesz magáról minden ruhát, kivéve az alsóját. Meztelen látványától elvörösödöm. Egyik kezét felém nyújtja, felülök az ágyán és megfogva kezét fel állok. Segít levetkõzni. Teljesen meztelenül állok vele szemben. Kissé zavarban érzem magam, de ezt nem mutatom ki, úgyis észreveszi. Kezeimet megfogva húz meleg karjaiba. Melleim mellkasához érnek. Mi ez így hirtelen? Végül is... talán nem számít ez. Karjaiba vesz és az ágyára helyez. Arcomat lágyan simítja meg és forró csókot hint ajkaimra. Az alsónadrágjától is megszabadul. Most olyan másnak tûnik. Lábaimat szántja végig nyelvével, amibe beleremegek, végül ismét számra tapad és megérzem, hogy belém hatol. Karjaiba markolok, fejemet kissé hátra vetem. Elkezd mozogni halkan nyögdécselek alatta, tempóján gyorsít. Kezeimet rögtön szám elé teszem, hiszen anyuék nem hallhatják meg. Tomoya mozgása teljesen megõrjít, emiatt hamar eljutok ahhoz a ponthoz. Õ mégis tovább mozog, de neki sem kell sok. Kihúzza férfiasságát és a hasamon élvez el. Néhány sóhaj közepette egy puszit nyom homlokomra és zsebkendõt keresve feláll az ágyról. Felém nyújtja azokat. Letörlöm magam õ pedig a fürdõbe igyekszik. Szemeimet lehunyom és érzem, az álmosság teljesen elragad.

~*~

Ölelõ karokra ébredek. Kitekintek az ablakon. Máris reggel lenne? Lassan fordulok meg az ágyon. Az alvó bátyámat figyelem, ettõl mosolyra húzódik szám. Nyújtózom egyet és kimászom mellõle. Végignézek magamon. Még mindig meztelen vagyok. Gyorsan rohanok szobámba és felkapom magamra a tegnapi ruháimat. A táskámat magamhoz véve sietek le a lépcsõn. Puszit adok szüleimnek és megyek az iskolába. Odaérve Sagara az elsõ, akit észreveszek. Ahogy megpillant felém indul. A tekintetében dühöt veszek észre. Hát persze... hiszen tegnap ellógtam a találkozásunkat. De nem akarok egy percet sem vele eltölteni. Ráadásul most hova mehetnék?

• Tegnap miért nem voltál otthon? - karjait összefonja és elõttem áll meg.

• Más dolgom volt! - válaszolom durván. Sóhajt egyet és átölel. Ezzel teljesen meglep, de nem viszonzom. - Engedj el, kérlek!

• Rendben! - eleget tesz kérésemnek, ekkor más felé néz. - Nahát bátyus. Csak nem hallgatózni jöttél ide?

• Nem... - ahogy rá nézek elmegy mellettem, de még csak rám se néz. Sagara felé fordulok és köszönés nélkül hagyom magára.

A terembe lépek, leülök helyemre és az ablakon bámulok kifelé. Vajon milyen délutánom lesz, ha Sagara átjön. Már nem menekülhetek el, de valami kifogást ki kellene találnom.