Reggel megint szomorúan kelek. Anyáék persze már nincsenek itthon, ami nem is baj, hiszen ha itthon lennének, apától megint hallgathatnám a szokásos dolgokat, hogy milyen léhûtõ, és puhány vagyok. Jobb így. Ideges vagyok, félek, mialatt a fürdõben elvégzem a tennivalókat, majd felöltözöm. Ma is ugyanúgy rettegek az iskolától, mint minden nap. Tudom, hogy ma is meg fognak verni, ma is belém fognak rúgni, és örülhetek, ha nem nyomják a fejem a klotyóba. De erõt kell vennem magamon. Megigazítom a nyakkendõmet, fekete hajamat. Alig várom, hogy végre délután legyen, és találkozhassak a többiekkel. Ma úgy volt, hogy karaokézni megyünk, vagy beülünk a szokásos helyünkre. Tanulni is kéne, de azt elintézem majd este, vacsora elõtt, mielõtt apáék hazajönnek. Bár néha tényleg tanulunk is a többiekkel, fõleg O-channal, meg Meru-channal.

Felveszem a táskámat, és kivonszolom magam az ebédlõbe. Az asztal már terítve egy személyre, Kazuki-san, az inasom kihúzza a széket, hogy le tudjak ülni. Lassan eszek, semmi kedvem túl korán beérni a suliba. Ott úgyis csak bántanak, piszkálnak, beszólogatnak nekem. Senki sem kedvel, mert nem illek oda. Ha tehetném, beköltöznék valamelyik gothic lolita kávézóba, és ott laknék. Ha leérettségizem, lehet, hogy oda is fogok húzni, nem fog érdekelni, ki mit mond. Bár tudom, hogy ez eleve lehetetlen, apám katonai akadémiára szán, hogy olyan legyek, mint õ. Már azt sem nézi jó szemmel, hogy nem katonai gimnáziumba járok, hogy nem kerültem be tavaly decemberben, amikor a felvételiket írtuk a felsõ-gimnáziumokba. Nagy csalódás lehetek neki.

- Egyen, Amai-sama! - mondja Kazuki-san. - El fog késni, ha nem siet.

- Tudom - sóhajtok fel. - De semmi kedvem iskolába menni. Nem érzem jól magam.

- Nincs láza - mondja az inas, mikor megtapogatja a homlokomat, - Önnek semmi baja.

Hogy is érthetné meg, hogy nem a fejemmel van a baj, hanem a szívemmel? Hogy mióta ebbe a suliba jöttem, nem találtam barátokat. Nem mintha valaha is lettek volna igazi barátaim azelõtt, hogy lolita lett volna belõlem. De errõl senki sem tud, még Kazuki-san sem. Ha tudná, elmondaná apámnak, aki azután nemhogy csak kidobná a cuccaimat, de alaposan el is verne nadrágszíjjal, meg kézzel, és azonnal elküldene minimum Szibériába, hogy ne is lásson. Tudom, hogy apám a maga módján szeret, és mindent megtesz értem, de sosem mutatja ki, ami nagyon rosszul esik. De hiába mondom neki, õ elintézi azzal, hogy ez gyerekes és lányos nyavalygás, egy férfi erõs, bátor, és nem sír, nem nyafog.

Végül végzek a reggelivel, és elhagyom a házat. A ház elõtt már vár rám Akira-san, a sofõröm, hogy elvigyen a suliba. Búsan és reményvesztetten szállok be a hátsó ülésre, majd a Lexus elindul velem kínzóhelyem színhelyére, azaz az iskolába.
Útközben próbálok nem gondolni arra, hogy mi is lesz velem, hogy ma milyen rémségeket kell kiállnom az osztálytársaimnak nevezett kegyetlen emberek között, akik csak arra várnak, hogy mikor érkezem meg. A fiúk bántalmaznak, de a lányok sem különbek. Õk ugyan nem tesznek semmit, de élvezettel nézik, ahogy kínlódom, ahogy reszketek, ahogy összekuporodom, és ahogy nem teszek semmit, hogy védjem magam. Mert minek is tenném?

Jó húsz perc után - ami nekem alig pár pillanatnak tûnik - már ott is állunk az iskola elõtt. Remegõ léptekkel indulok meg a hatalmas épület felé, át az udvaron, ahol diákok tekintetei szegezõdnek rám. Gazdag vagyok, talán ez is lehet az egyik oka, hogy utálnak. De ide sok gazdag fiú és lány jár, mégis, csak engem bántanak, engem szemelnek ki mindig. Belépek az épületbe, és azonnal szembe is találkozom bajaim okozójával, az osztálytársammal, Higuchi Toshiyával, aki az elsõ naptól kezdve kínoz, mióta áprilisban elkezdõdött a tanév.

- Hé! Nézd csak, megjött a kis nyúlbéla - röhög fel, mire a haverjai szorgalmasan vele nevetgélnek. - Mi van, kis ringyó, megnémultál?! Nem tudsz köszönni?! - förmed rám.

- Jó... jó reggelt... Higuchi-san! - hajolok meg, és mennék tovább, mikor megragadja a karom. Tudtam, hogy nem úszom meg, és már felkészültem egy alapos verésre.

- Mit makogtál az elõbb, te kis majom? - tolja az arcomba a képét. - Ha köszönni akarsz, akkor hangosan tedd, világos?!

- I... igenis... - nyelek egyet. Érzem, hogy jönnek a könnyek. A végén elbõgöm magam, azt pedig nem szeretném.

- Nézzétek, mindjárt bõg! - kiabálja Toshiya, mire egész csapat gyûlik közénk. - A kis béka mindjárt elbõgi magát, mint valami kislány. Végülis, szerintem úgysem fiú, hanem lány. Mi lenne, ha megnéznénk, valóban van-e farka a kislánynak - mondja fennhangon, mire mindenki hevesen helyesel.

- Ne... kérlek... könyörgök... - ellenkezem, de a falnak taszít, és olyan szemekkel néz rám, hogy egybõl nincs erõm ellenkezni.

Elkezdni szétszedni a nyakkendõmet, majd kigombolni az ingemet. Nagyon félek, mi lesz, nem akarok pucér lenni. De ekkor egy erélyes hang ment meg.

- Mit csináltok ott? - a hangban felismerem az osztályfõnökömet. Hála égnek. Toshiya egybõl elenged. - Menjetek az osztályotokba! Mindjárt becsengetnek. Nyomás!

Toshiya elenged, de még a fülembe suttog néhány keresetlen szót. Én remegve várom, hogy elmenjenek, csak azután kezdek el öltözködni, meg rendbeszedni magam. A tanár együttérzõen néz rám, megkérdi, mi volt ez. Én persze azt válaszolom, hogy semmi, csak Toshiya hülyéskedett velem, vicc volt az egész. Õ is tudja, hogy hazudok, de nem tehet semmit. Toshiya apja gazdag, valami bankigazgató, így a fiú azt tehet, amit akar. És ki is használja, hogy azt tehet, amit akar.

~*~

A nap rettenetesen telik. Minden szünetben lökdösnek, ugráltatnak, ebédszünetben meg megpróbálják elvenni a kajámat. Azt már nem hagyom, inkább a tetõre menekülök vele. De azért hála égnek eltelik a nap, és végre fél háromkor vége a sulinak. Úgy rohanok ki a kocsihoz, mint valami ûzött vad, majd vágódok be a hátsó ülésre. Akira nem kérdez semmit, hazavisz, ahol anyámék üzenete vár, miszerint csak holnap jönnek haza. Szuper, akkor talán nem is töltöm itthon az éjszakát. Felhívom O-chant, aki azt mondja, szívesen veszi, ha nála éjszakázom. Ennek örülök. Aztán felrobogok a szobámba. Nem vagyok éhes, majd eszek Harajukuban a szokott helyünkön. Bezárom az ajtót, így senki sem jöhet be. A szekrényemhez lépek, amelynek mélyén egy rejtett rekesz van, ahol a ruháimat, a ruhaanyagokat, meg mindent tartok. Nem szabad, hogy bárki tudjon róla. Kiválasztok egy fekete ruhát, amelynek vállaim sötétkék selyemszalag fut végig, valamint elöl is sötétkék masnik vannak. Hozzáillõ fehér hosszú zoknit választok fekete csipkével, fekete topánkát, valamint fekete kalapkát, melyet kék rózsák díszítenek. Ehhez jön a fekete kesztyû, és a fekete, sötétkék rózsákkal és szalagokkal díszített csipkés esernyõ. Na meg persze a hosszú, fehéres-lila paróka. A cipõ kivételével mindet én terveztem és varrtam meg. Berakom õket egy nagy táskába, majd magamhoz veszek néhány könyvet, meg másnapra tiszta alsót, és egy tiszta inget. Jobb, ha az egyenruhámban utazom, úgy nem fogok feltûnni senkinek. Magamhoz veszek némi pénzt, majd indulok is.

- Egy barátomnál alszom - jelentem ki Kazuki-sannak. - Majd holnap valamikor jövök.

- Az édesapja tudja? - kérdi Kazuki-san.

- Holnap estére itthon leszek. Ne mondjon neki semmit! - utasítom határozottan, mire bólint. - Ha mégis szól neki, az magának is rossz lesz. És busszal megyek, nincs szükségem a kocsira.

Kazuki-san bólint. Tudja, hogy minden délután elmegyek valahová, vagy inkább majdnem minden nap.
Hamar a buszmegállóhoz érek, majd mikor megjön a busz, felszállok rá. Sokan vannak, így állnom kell. A nagyobbik táskát a vállamra akasztom, a kisebbet a földre teszem. Így kényelmesebb, bár pár utas morog, hogy micsoda dolog ekkora pakkokkal utazni. Én nem szólok semmit, mintha nem is hallanám. Már kezdek immunissá válni az ilyesmikre.

~*~

Háromnegyed óra buszozás után érkezem meg Harajuku azon részébe, ahol a legtöbb gothic lolita van. Szokásos helyünkre az egyik Lolita Maid Coffee-ba térek be. Már mindenki ismer, így nem nagy gond, ha a mosdóban vedlek át, és mikor kijövök, már a parókám és a ruhám is rajtam van. A cuccaimat odaadom Haruka-sannak, õ pedig elteszi. Sosem szól semmit, tudja, hogy fiú vagyok, és tudja, hogy sok vendég szeretné megtartani az inkognitóját. A törzsasztalunkhoz ülök, és rendelek egy panda shaket, meg egy jó kis Bloody Pie-t, ami tulajdonképpen meggyes pite, a tetején étcsokival és meggylével díszítve. A kaja hamarosan meg is érkezik, ahogy a barátaim is. Elsõnek O-chan, aztán Megu-chan, és végül a csapat másik fiútagja rajtam kívül, akit Yami-kunnak hívunk. Bár Yami ouji lolita, tehát fiúruhákat hord, mégis illik közénk. Mindannyiunknak megvan a magunk sztorija, miért is lettünk loliták.
Persze egybõl összeölelkezünk, és O-chan faggatni kezd.

- Nos, Hercegnõ, miért is akarsz nálam aludni?

- Mert anyámék leléptek holnap estig. És nem akarok egyedül lenni abban a bazi nagy házban - vonok vállat könnyedén. - Talán zavarlak?

- Te engem? - nevet fel. - Soha. Anyám ki fog borulni, ha megtudja, hogy fiú vagy, és nem lány. De nem gond, majd beadagolom neki.

- Anyád nem bírja a fiúkat? - kérdi Megu-chan. Nem véletlenül hívjuk Megu-channak, a neve a megumi, azaz szemüveg szóból jött. Kedves, szemüveges lány, aki némileg inkább egy pincérnõre hajaz, mint rendes gothic lolitára.

- Tudod milyen - sóhajt fel szinpadiasan O-chan. - Szerinte minden férfi büdös bunkó.

- Köszönöm, minden férfi nevében! - jelenti ki epésen Yami-kun, mire mindannyian felnevetünk. Még õ is.

Még egy ideig diskurálunk, eszünk-iszunk, bámuljuk a többi lolitát, kibeszéljük az osztálytársainkat, a szüleinket, dumálunk a legújabb divatról, és hogy vajon a következõ Lolita Conon milyen ruhában jelenjünk meg. Végül Yami-kun dönt úgy, hogy ideje lenne elindulni a karaoke-bárba, ha még most jó termet akarunk kifogni. Egyetértõen bólintunk, majd fizetünk, és elindulunk. Útközben jókat nevetgélünk, hagyjuk, hogy pár túrista, meg helybeli lefényképezzen minket. Nagyon jó kedvem van. Ha velük vagyok, mintha egy teljesen más ember lennék. Egy utcasarkon annyira elbambulok - mivel közben az embereket, a kirakatokat is nézem -, hogy egyenesen beleszaladok valakibe. Csak azt veszem észre, hogy hátrafelé esek, és hirtelen egy kezet érzek a csuklómon, amely visszahúz. Felszisszenek, és a többiek is megállnak. Én pedig rákvörös képpel nézek fel az idegenre, akibe szerencsétlenül beleütköztem.

A haja vállig érõ, fekete színû, szemei úgyszintén fekete színben pompáznak. Nagyon magas, talán mint az apám, és még a ruhái alatt is látszik, hogy a teste kidolgozott izomzatot rejt. Bõrnadrágban van, felette inget visel és bórdzsekit. Igazán jóképû férfi, én meg egy ideig köpni-nyelni nem tudok. De muszáj megszólalni.

- Elnézést kérek! - mondom megszeppenve. - Nem akartam önbe ütközni, nem volt szándékos. Bocsánat! - hajolok meg, amennyire tudok, mert még mindig a karomat fogja.

- Legközelebb nézz a lábad elé is, kislány! - mondja. Kellemes, bariton hangja van, amely simogatja a füleimet. Kislány? Várjunk csak?! Ez lánynak nézett?!

- Én... - tétovázok. Nem mondhatom meg neki. - Ön... még mindig a kezem fogja, uram... - suttogom zavartan.

- Elnézést, Shai vagyok, mindig elfelejtem, hogy anyukám így is szívbeteg, amiért buzikról rajzolok, nem szeretné, ha minden második rajongóm megkérné tõle a kezem. Férfiak, és melegek, szörnyû lenne, meg talán egy kicsit még hagyom levegõt kapni, aztán mesélek a beállásomról, ne haragudj – kap a fejéhez, mire a papírjai szétszóródnak. A többiek gyorsan összekapkodják, én meg csak állok, mint Bálám szamara. Ez.. ez õ lenne? A híres mangaka Shai?! Úristen! - Kezdjük újra – szorítja magához a papírokat. - A nevem Shai, sajnos névjegykártya híján vagyok, de van egy szép mosolyom, ilyen húszkarátos. A bí-boj-nál vagyok határidõbõl kicsúszott mangarajzoló, biztos nem hallottál rólam, vagy nagy rajongóm vagy, kellenél egy új munkámhoz, mert nem tudok nõies pasikat rajzolni, persze megfizetném, óránként két ezer yent adnék egy-egy szabadnapod feláldozásáért. Ha érdekel, akkor – valahonnan egy tollat kap elõ, és megkéri Othellot, hadd írjon az õ hátán - megtalálsz ezen a címen, ezeken az órákon, vagy elérsz ezeken a számokon, mintha sok lenne, egyszer volt mobiltelefonom, azóta is az egyetlen aranyhal nevû aranyhalam akváriumát díszíti! Ha a szüleidtõl is kell engedélyt kérned, akkor a fõnököm, úgy is tartozik nekem eggyel, szívesen kitalál olyan szöveget, hogy még a legszigorúbb anya is kenyérre kenhetõ lesz!

 - De én. Fiú vagyok – szólalok végre meg, mikor sikerül szóhoz jutnom.

Leáll, és a kezébõl kiesik a toll. Na, most van végem, most elástam magam. Normál emberek nem tudják, hogy fiú vagyok, és most vége mindennek. Látom, hogy a többiek is ijedten néznek rám, mire Shai elneveti magát. Nem értem, mi olyan vicces.

 - Én pedig meleg, üdv, Shai vagyok, híres mangaka a bibojnál, a kedvedért, shounen-ai, és meleg pornó mangák. Remélem ez megnyugtatott.

 - És miért ne gondoljuk, hogy csak így, mást is akarsz? – kérdi Othello.

- Neked nagyon kellemes a hátad, jó széles – megtörli a szemét. - Olyan vagyok, mint akit a szél is elfúj, nyugodtan szólíts szélkakashajú, reggelkávézósmertkülönbencsakfeleannyirapörögfiatalúrnak. Nyugodtan kísérd el a barátod, ha ez megnyugtat, nem lehetsz rosszabb, mint az elõzõ modellem menedzsere. Ritkán verek lélegzõ dolgokat, de akkor már nagyon érett. Most mennem kell, gyûlik a tömeg, és ha felismernek, hatig pisilni sem fogok tudni, mert nem érek be az egyetemre, és a dékán ceruzát fog hegyezni a tökeimbõl! – Meghajol. - Remélem még hallok felõled hercegnõ, örülök, hogy találkoztunk!

Mielõtt köszönhetnénk neki, már el is szelel, de elõtte a kezembe nyom egy cetlit. Én csak nézek utána, és nem hiszem el, hogy maga Shai volt az. Kana és Yuura is nagy szemekkel néznek utána, majd végül Kana szólal meg elõbb.

- Eszméletlenül jó pasi! Kár, hogy meleg – mondja, mire ránézek. – Szerintem bejössz neki, Hercegnõ. Elmész hozzá?

- Én… nem tudom… - állok tanácstalanul. – Haza kéne mennem. Ha apám rájön, hogy hol mászkálok, kitör a balhé.

- Hazakísérlek, csak elõbb öltözzünk át – ajánlja fel Othello. – És ha kell, holnap is veled megyek.

- Nem kell, köszi, boldogulok egyedül is – hárítom el.

Visszamegyünk a kávézóba, és elkérem Minától a cuccaimat, majd a mosdóban átvedlek normál ruhára. Nem szeretek ilyennek látszani, normálisnak. Ez nem én vagyok, de nem tudok mit tenni. Ha apám rájönne, hogy lányruhákban mászkálok, tutira agyonütne, vagy kidobna otthonról. Akkor pedig nem lenne hová mennem. A többiek is átöltöznek, de látom, hogy egyikük sem érzi jól magát. Mindannyian mások vagyunk, és ezt az emberek nem tudják elfogadni.

A metróállomáson elválok a többiektõl. Õk más vonalra szállnak, mint én. Azon gondolkodom, hogy adjam be apámnak, hogy modell leszek. Ha felhívja Shai ügynökét, tutira tudni fogja, hogy Shai egy meleg-mangaka, aki meleg mangákat rajzol. Akkor pedig kiborul a bili, mert apám a melegeket az emberiség ellenségeinek tekinti. Mintha a tengerészetnél nem lennének melegek. Ha meg arra rájönne, hogy én is a fiúk felé vonzódom, kitörné a nyakam. Ettõl jobban félek, mint az iskolai erõszaktól, ami holnap újra várni fog rám. Sóhajtva gondolok arra, hogy holnap valószínûleg már az utcán fogok aludni. 

~*~

Másnap csak a reggelinél merem szóba hozni a dolgot. Apám ugyan kissé mogorva, de anyám igyekszik csitítani a helyzetet.

- Szóval modellkedés? – kérdi. – Csak nem lettél buzi, Hiroto? – na igen, apám felfogása szerint minden férfimodell meleg. – Mert ha igen, akkor azonnal pakolj, és hagyd el a házam! – mordul rám, mire összerezzenek.

- Nem vagyok meleg, apa – rázom a fejem. – De, ez a férfi, aki az ajánlatot tette azt mondta, nagyon fotogén arcom van, és szeretne pár felvételt készíteni rólam. Itt a címe, és az ügynökség telefonszáma – nyújtom át a papírt.

Átveszi a papírt, majd azonnal elmegy a dolgozószobájába. Gondolom, felhívja az ügynökséget. Kinézek az ablakon. Szakad az esõ, rajtam egyenruha van, amiben az iskolába szoktam menni. Szar idõ van, szar kedvem van, és amikor apám visszajön jó negyed óra múlva, már azt is tudom, hogy nem számíthatok sok jóra. Odajön hozzám, felránt a székbõl, és istenesen pofon vág. Sírni sincs idõm, máris jön a dörgedelem, és tudom, hogy tudja.

- SZÓVAL MÉGISCSAK EGY ROHADT BUZI VAGY! – ordítja a képembe. – BUZIMANGA, MI? MAJD ADOK ÉN NEKED! TAKARODJ A HÁZAMBÓL, TE SEMMIREKELLÕ LÉHÛTÕ FARTÚRÓ MOCSKOS KIS GECI! BE NE TEDD TÖBBÉ IDE A LÁBAD! – közben az ajtó felé lökdös, és szidalmaz.

Anyám próbálja csitítani, én pedig sírva könyörgöm, hallgasson meg, de semmi reményem. Apám minden szarnak elmond, megfenyeget, ha még egyszer meglát itt, rám uszítja a rendõrséget, meg a katonaságot. Aztán kilök az ajtón, és bezárja maga mögött. Sírva ütögetem az ajtót, de semmi esélyem sincs, hiszen apám nem fogja kinyitni. Nem tudom, meddig sírhatok, míg végül feladom. Nem tudok hová menni. Othello, Kana és Yuura még suliban vannak, és senki sincs, akihez mehetnék. Ugyan mondták, hogy baj esetén bármelyiküknél meghúzhatom magam, de nem akarok szemét lenni. Kana szülei folyton veszekednek. Yuura szülei válnak, Othellot meg veri az apja, amikor részegen hazatántorog. Ráadásul a sulijukban nekik is van elég bajuk. Nem kellek még én is.
Aztán rájövök, hová mehetnék. Shaihoz, és bár az lenne az utolsó hely, ahová mennék, mégis muszáj. Meg kell mondanom neki, hogy nem fogadom el az ajánlatot. Akkor talán apa visszafogad, és minden rendben lesz. Bár ebben kételkedem.

Még tudom a címet, a bérletem és a kulcsom nálam van, így buszra pattanok, és elbuszozok hozzá. De nincs otthon. Hát persze, hiszen mondta, hogy egyetemre jár, így muszáj lesz megvárnom az ajtó elõtt. Az esõ továbbra is ömlik, én meg bõrig vagyok ázva, fázom, és nem tudom, mennyi ideje várok, amikor végre feltûnik két alak. Az egyik Shai, a másik egy nagyon csinos lány. Talán egy barátja, mert ha meleg, nem lehet a barátnõje.

 - Ne haragudj! – pattanok fel, ahogy odaérnek. - Ne haragudj… nem vállalhatom el... Szeretném. Jó érzés lenne.

 - Meg akarod dugni? – kérdi a lány nevetve.

 - Csitt, és nyiss ajtót! – szól oda Shai, majd felém fordul. – Folytasd! Addig úgy is vizesek leszünk, és tüdõgyulladást kapunk, amíg nem lesznek meg a kulcsaim.

 - … nem tudom elvállalni. Azt a javaslatát felhasználtam, hogy az apukám felhívja majd az ön fõnökét, de az apukám aztán megtudta ki az. És kidobott – már sírok. - Pedig nem is hallgatott meg. Talán holnap. Vagy kedden. Kedden kicsit mindig jobb kedvû.

- Aranypillájú ezüstszemû rézmadár. Ez lesz az új mangám címe – mosolyog. Nem értem, mire gondol. - Nyitva az ajtó.

Betessékel, én pedig hálásan lépek be a meleg elõtérbe. Levetem a csurom víz cipõmet, majd a lány egy fürdõbe cipel és szól, hogy vetkõzzek le, Shai ad nekem pár ruhát. Még mindig sírva vetem le a vizes zakóm, ingem, és nem sokkal késõbb Shai lép be egy melegítõnadrággal, alsóval, zoknival és egy zöld pólóval. Hálásan fogadom el. Int, hogy fürödjek le, majd magamra hagy. Gyorsan lezuhanyozom, megtörülközöm, majd magamra kapkodom a kölcsön ruhákat. Aztán a nappaliba megyek. A lány már elment valahová, csak Shai szorgoskodik a konyhában valamit.

- Sajnálom, hogy a terhedre vagyok – mondom, és meghajolok. – Ha eláll az esõ, hazamegyek, és beszélek apámmal. Többé nem fogok neked gondot okozni.

- Nem okoztál gondot – mondja, miközben hátrafordul. – Mizuki mindjárt itt lesz, csak elugrott valahová. Ülj le, érezd magad itthon, én meg berakom a ruháidat a mosógépbe. A zakót ugye nem lehet mosni? – a fejem rázom. – Semmi gond, kiakasztom száradni. Kérsz enni, vagy inni? – vigyorog rám szélesen.

A fejem rázom, de ekkor a gyomrom megkordul. De kínos, gyorsan rátapasztom a kezeimet, de Shai csak mosolyog, és mire pisloghatnék, két szendvics és egy bögre tea terem az asztalon. Int hogy egyek, én pedig megköszönöm, majd szinte rávetem magam az ételre. Isteni finom, még sosem ettem ilyet. Anyám nem szokott fõzni, a szakácsunk meg csak különlegességeket készít anyám akarata szerint. Így meg vagyok veszve az egyszerû ízekért. Aztán kilincs zörgését halljuk, nemsokára megjelenik Mizuki. A konyhába lép, és egy szatyorból kezd kipakolni mindenfélét. Ételek, italok, meg ami még kellhet. De hát láttam náluk már egy rakás italt, meg ételt, minek még több?

- Mizuki, õ itt Hercegnõ – mutat rám. – Hercegnõ, Mizuki. Mizuki jó barátom, és nem kell tõle félned, nem harap – mosolyog rám.

- Amai Hiroto – mutatkozom be, és felállva meghajolok. Sosem szoktam megmondani a saját nevem, mert nem szeretem, de nekik tartozom ennyivel.  – A barátaim hívnak Hercegnõnek.

- Értem – bólint Mizuki. – Örülök, hogy megismerhetem azt, akirõl Shai olyan sokat mesélt nekem.

Ez elképeszt, hiszen csak tegnap ismertük meg egymást. Vagyis, nem is igazán ismerkedés volt, hiszen csak ajánlatot tett, amit vissza kell utasítanom. Túl szép volt, hogy igaz legyen a dolog. De eleve sejtettem, hogy nem fog mûködni, hiszen apám az ilyen férfiatlan dolgokat mindig ellenezte.

- Mondd csak, hol vannak a lolita-ruháid? – kérdez rá hirtelen Shai, mire lehajtom a fejem.

Nem válaszolok azonnal. Talán apám már rég átkutatta a szobám, megtalálta a ruhaterveket, és felfedezte a rejtett ajtót is a szekrényemben. Akkor pedig tök mindegy, hogy hol vannak a ruhák. Habár Yuura és Kana a legtöbb ruhámat maguknál tartják, mivel náluk több a hely, és az õ szüleik nem botránkoznak meg az ilyesmin. Csak simán veszekednek. Nekem alig húsz ruhám van otthon, amiket általában hordok. Végül Shaira nézek, aki még mindig válaszra vár.

- Azok, amik otthon vannak, valószínûleg már darabokban hevernek. A reggeli telefon után apám biztosan átkutatta a szobámat – sóhajtok. – A többi cuccom Kanánál és Yuuránál van, annál a két lánynál, akik velem és Othelloval voltak – magyarázom. – De õk még suliban vannak, és nem hiszem, hogy így kéne átmennem hozzájuk – mutatok magamra.

- Apádék elmennek dolgozni? – kérdi Shai. – Mert ha igen, akkor amíg nincsenek otthon, elmehetnének hozzátok és elhozhatnánk a cuccaidat.

- Elmennek, már el is mentek. Hatnál elõbb nem érnek haza – mondom. – De vagy harminc ruhám van, nem beszélve a tervekrõl, kiegészítõkrõl, cipõkrõl, esernyõkrõl, ruhaanyagokról. És hol tárolnánk? – nézek rájuk. – Itt nem lehet, nem fogadhatnám el a segítségeteket. Nem akarok rátok akaszkodni.

Megint én vagyok az oka mindennek. Sem Shai, sem Mizuki nem szól hosszú percekig, én pedig tudom, mi lesz a válaszuk. Hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég tökös, és oldjam meg magam. Már számítok erre a válaszra, amikor Shai válaszra nyitja a száját.