|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Eshii | 2014. 09. 07. 00:24:15 | #31255 |
Karakter: Lucien Harvey
Előveszi a hajvasalót, majd nekiesik a tincseimnek. Ugyan olyan egyenesek a forróvas után, mint előtte, s ezt ő is érzékeli.
- Nem értem miért adták még ki utasításba, hogy vasaljam át a hajad… baromság… így is egyenes – dörmögi mély hangján, enyhe akcentussal. Imádom ezt a párosítást.
- Én is ezt mondom – nevetem, miközben a szívem hevesen ver a mély hangjától. Imádom a mélyhangú pasikat. Gyengéim. Oh, hogy tudnak az ágyban nyögni…
- És, mennyire vagy elfoglalt? – Zökkent ki az elkalandozó gondolataimból, míg keresgél valamit. Jobb is, nem kívánok félreérthetetlen bamba vigyorral a képemen a székben ülni.
- Szezontól függ… - vágom rá, de azért kifejtem, hogy többet beszélhessek vele. - Van amikor sok feladatom van, van amikor alig akad. Változó... és neked? – Hisz így rá tudok kérdezni a dologra, hogy ő is beszéljen nekem. A szakálla alatt is látom, ahogy lebiggyeszti az ajkát, s azokat a széles vállait megvonja.
- Nem panaszkodhatok, sok szabadnapom nincs. De legalább azt csinálom, amit szeretek – válaszol, míg a hajamra fújja a lakkot. Nem tart soká, hamar abbahagyja, s kimondja azt az oly szomorú szavacskát is. - Kész.
- Már is? – bukik ki számon csalódottan. Oh, nem kellett volna, érzem én, de olyan szívesen elidőznék még a közelében. Kezdtem a bátorságomat is összeszedni, hogy a családjáról kérdezzek: ha párja van, nem próbálkozom be nála. Amúgy pedig bevetek mindent, amit a jó isten nekem adott, hacsak rögvest vissza nem utasít. Nem érzem, hogy az lenne. Van benne valami… valami… leírhatatlan. Érzem.
- Talán nem tetszik? – neveti kissé gyerekesre sikeredett kérdésemet. A tükörbe se nézek, a hajam selymesen omlik a vállaimra, majd tova a hátamra.
- De, nagyon szép lett... – felelem őszintén, mosollyal az ajkamon, amit Mary színpadiasan csak bazsalygásnak hív. Erre aztán ismerős fény csillan a szemében, gyomrom fordul egyet, a szívem hevesebben kezd verni. Azonban nem ülhetek ott órákig, hogy figyeljem a szakállas óriást, s elképzeljem mindenféle mocskos módon. Hisz ez már tény: szeretném. Nagyon. Újdonság, ez tény s hajt a kíváncsiság is, de istenem, csak rá kell nézni!
Diszkrét biccentéssel köszön el, én pedig inkább tovább állok Jackhoz, szigorúan franciás kiejtéssel, hogy a sok ostobasággal lehűtse forrongó véremet. Nagy önuralom kell ám ahhoz, hogy a Gucci öltönyfotózáson ne úgy tekintsek a kamerába, mint egy kiéhezett vadállat. Mert per pillanat annak érzem magam.
° * ° (×) ° * ° /
Délután ötre végzem minden fotózásommal. Nem vagyok fáradt, csak csalódott. S hogy miért? Magam sem tudom. Talán mert nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy én szerettem volna... Mindvégig az elmulasztott kérdéseimet sirattam, amiket nem tettem fel Mathiasnak. Otthon a csendes házam fogadott, s a ruhák, szépen összehajtogatva, amit Mary hozott nekem. Csend volt, a nap besütött a panorámaablakokon. Én pedig nagyot sóhajtva legórtam mindent az egyik fotelbe s ledobtam magam a kanapéra.
Nem is tudom mi vesz rá arra, hogy leüljek az íróasztalom elé s felnyissam a laptopomat. Mary még a kocsiban tájékoztatott a másnapi programról, s pontosan ezért lepődök meg, mikor a privát e-mailfiókom jelez, hogy üzenetem érkezett. Értetlenül nyitom meg, s a szemeim csak akkor kerekednek el igazán, mikor a feladó résznél nem Mary neve szerepel, hanem Mathias Amsel. Végem van, rögtön. Alig merem megnyitni, nem tudom honnan szerezte meg az e-mailem, de nem is érdekel. Hezitálok, nézegetem egy darabig, majd végül megnyitom.
Kedves Lucien,
A menedzsered adta ide a névjegykártyádat, amin ez az e-mail is szerepelt. Nem tudom mit szólnál hozzá, ha holnap reggel mielőtt megcsinálom újra a hajadat, elhívnálak egy kávéra, de megteszem.
Holnap reggel, fél kilenckor a fotózás melletti kis kávézóban?
Matt
Nem tudom hányszor futom végig, s azt se tudom eldönteni épp melyik érzelem kerekedik felül a többien: boldogság, meglepődöttség, várakozás, izgalom… Gyorsan pötyögök neki egy hasonló rövid, de annál frappánsabb választ. Két órája küldte, azóta biztosan izgul… én biztosan izgulnék.
Kedves Matt,
Fél kilenckor a kávézónál?
Ott leszek.
Lucien
Már az esti fürdésnél úgy készülődöm, mintha másnap reggel egy háromfogásos, elegáns ebédet fogyasztanánk el. Nem tehetek róla, izgulok s szeretném lenyűgözni. Lehet csak barátkozni szeretni… de lehet, hogy nem. Mindkét esetre felkészülök, hogy ne érjen semmi se meglepetésként.
° * ° (×) ° * ° /
Reggel Marynek szólok, hogy nem kell értem jönnie, a fotózás előtt van egy kis elintézni valóm, de ne aggódjon, nem fogok késni, ugyanis a közelben leszek. Persze tudom, hogy aggódni fog, de nem akarok neki arról szólni, hogy a mesterfodrásszal fogok kávézni – ami éppen vagy randi, vagy nem. Csakis utána fog kiderülni.
Izgatottan szállok ki a kávézó előtt a kocsiból, pontosan fél kilenc előtt öt perccel. Krémszínű vászonnadrág van rajtam, ami a combjaimra simul, ehhez pedig egy szürke felső, ami kiemeli a vékony csípőmet s széles vállamat. A hajamat egyszerűen összefogtam a tarkómnál, a hosszú, egyenes tincseket pedig a vállamon előre vetettem. Hevesen ver a szívem, odabent már vannak, de az ablakokon keresztül nem látom, hogy Matt bent van e. Be kell mennem s megtudom, ilyen egyszerű.
Nem hezitálok, magabiztos léptekkel indulok meg a bejárati ajtóhoz, sőt, egészen addig így lépkedem, míg meg nem látom az egyik boxban az ismerős arcot. Már ő is ott van, sőt, már asztalt is foglalt, hátul, ahol kicsit privátabban lehet beszélgetni. Önkéntelenül is megállok s csak mosolygok felé. Ő is észrevett, a hatalmas csokiszemei a bozontos szemöldökei alatt félreérthetetlenül engem figyelnek, sőt, talán végig is mérnek. Nem várakoztatom tovább, sőt, az időt se akarom húzni, folytatom az utamat, egyenesen hozzá.
- Jó reggelt! – köszönök rá energikusan s foglalok helyet az asztal másik oldalán. Egyelőre ott jó lesz nekem.
- Neked is jó reggelt- feleli dörmögve. – Úgy tűnik a kávé meghívásom felesleges – teszi hozzá. Megijednék egy pillanatra, ha szemei nem csillognának olyan huncutul, s a szakálla alatt nem venném észre, hogy mosolyog.
- Oh, hidd el, félig még alszom – tetetek egy ásítást, de igaza van. Majd kicsattanok az energiától, pedig reggel kávét se ittam: már maga a tény, hogy ezt vele kellett művelnem, felpörgetett.
|
| Eshii | 2014. 07. 10. 18:06:03 | #30597 |
Karakter: Lucien Harvey
Megjegyzés: ~ Haurunak
- Ugye rendesen megreggeliztél? Meg volt az elegendő kalória adagod? – dobol műkörmeivel Mary az ebédlőasztalon, míg én a nappali falán lévő nagytükörben nézem magamat. Hozott pár új ruhát, most próbálom fel őket. Nem mindegyik tetszik, de jól tudom, hogy ez nem így működik. Hordanom kell őket, mert divatosak, nekem pedig élő divatikonnak kell lennem minden férfi számára.
- Persze, ne aggódj – nézek rá egy pillanatra, majd oldalra fordulok, s megnézem magamat hátulról is.
- Ha végeztél a nőket megszégyenítő önmustrálással kedvesem, indulhatnánk. – Hallom, ahogy a táskájával csörög, majd a magas sarkúja kopog a parkettán. Egyenesen felém sétál, míg én érdeklődve ránézek. – Na? Kicsodáltad önmagadat?
- Szörnyű ez a szín – csípem az anyagot mutató s hüvelykujjaim közé, mire Mary végignéz.
- Mi bajod van a kisliba lilával? – kérdezi, mire én elmosolyodom.
- Orchidea lila lenne, de nagyon rikító – javítom ki, míg ő csak nemtörődöm módon legyint.
- Úgyis átöltöztetnek a fotózáson a saját ruhájukba! Emellett szégyelld el magad, még ez a szín is jól áll neked.
- Köszönöm – mosolygom, majd indulok a cipős szekrényemhez, hogy felvegyek egy lábbelit.
- Ne értsd félre, én most nagyon utállak – közli velem, mire én felnevetek. Bezárom az ajtót, bár a biztonságiak miatt senki nem tudna feljutni, emellett a főbejáratnál is tudni kell két kódot is, de nem baj. Rossz szokás ez már nálam.
Mary a kocsiban végig arról magyaráz mit kell aznap tennem. Délelőtt tíz óra van, a fotózás kettőkor lesz, azonban előtte meg kell járnom a fodrászt, a sminkest s a ruhatárost is. Nem zavar, hogy minden alkalommal elmondja, mire számíthatok. Szeretem ezt az oldalát is, hisz tudom, hogy így gondoskodik rólam. Felkészít mindenre, legalábbis amire feltud. Azt a csodát azonban elfelejti megemlíteni, ami a fodrásznál vár.
Belépve nem sejtek semmit. Köszönök az ismerősöknek, s mosolyogva megindulok a kijelölt asztalhoz. Az addig lazán feltűzött hajamat kiengedem, s kissé beletúrva igazítom el. Futó pillantást vetek magamra a tükörben, majd az asztalon lévő apró kellékeket kezdem el nézegetni. Mary lépéseit már messziről hallom, a cipőjének talpa oly kattogó hangot ad, mikor a padlóval találkozik, amit lehetetlen eltéveszteni.
- Tudja, hogy megy ez. Olyan nehéz manapság olyan szakembert találni, aki igazán ért a dolgához, s nem hordja fenn az orrát. Hé, Lu! Új fodrászmesterünk van. – A nyakamhoz simuló egyik tincsemet piszkálgatom épp. Úgy nézek érdeklődve hátra, halovány mosollyal az ajkamon. Mary elvész a férfi mellett, minden értelemben… bennem pedig a levegő reked meg. Igen. Igazi férfi.
- Ő itt Mathias Amsel – mutat maga mellé. A férfi bőven két méter felett van, igazi izomkolosszus, a ruhája alól kilógó bőrfelületeken pedig tetoválások díszlenek. Oh, és a hajához képest a szakálla is nagyobb, sőt, szép dús, gyönyörűen körbevágva, megfésülve, belőve, akár a haja. S ami a legdurvább: totál lázba hoz. Az arcomon a mosoly még szélesebb, s a szívem kicsit hevesebben ver.
- Ez a bazsalygó kis tündér pedig Lucien Harvey – mutat felém, mire én zavartan megpiszkálom az ajkamat a kézfejemmel. Az… bazsalygó tündér…
- Örvendek – szólal meg a mély baritonján, amitől csak tovább mosolygom. Jobbját nyújtja, hogy kezet rázhassunk, én pedig ezer örömmel viszonzom ezt a gesztust. Kézfejem elveszik hatalmas tenyerében.
- Én is örvendek – felelem. Elengedi a kezemet, én pedig visszaejtem magam mellé. Milyen gyengéden tud azzal a hatalmas kézzel bánni! Oké Lu, elég lesz. Dolgozol.
- Nos, van még időnk, kicsit hamarabb jöttünk. De nem késtünk! – teszi hozzá Mary, míg én Mathiast figyelem érdeklődve. Hatalmas ember, árad belőle az erő, divatos és lehengerlő… vajon meleg is?
- Lucien? – szól rám kissé hangosabban menedzserem, míg én magam elé meredve a hajamat csavargatom újra. – Itthon vannak, kedves?
- Bocsánat, elgondolkoztam – felelem zavartan. Az új fodrászom már az asztalnál ténykedik, Mary pedig úgy tűnik valamit magyarázott nekem.
- Koncentrálj, pici fiú! – csapkodja meg a kezemet gyengéden, hogy ne legyen nyoma. – Azt meséltem épp, hogy mi lesz a mai teendőd. Tudom, a kocsiban már egyszer elmondtam, de inkább többször, mint egyszer sem. Szóval, a mesterfodrászunk, Matt, rendbe rakja a hajadat, kicsinosítja, selymes lesz mint a póni farka – erre felhúzom a szemöldökömet, ő meg csak legyint s folytatja -, aztán átmegyünk a szépségszalon másik felébe, tudod, Jackhoz – ejti ki a férfi nevét franciásan. – Ha megint túl sok pofáz, üsd le.
- Ugyan, Mary… - kuncogom.
- S most sipirc! – int a fejével Matt felé, én pedig boldogan indulok meg a székhez. Nem kell kétszer mondania, szörnyen izgatott vagyok a munkájával kapcsolatban. Míg ő a samponokkal foglalkozik s a hajmosást készíti elő én beleülök a kényelmes székbe s onnan figyelem. Persze csak diszkréten, nem legeltettem rajta a szememet, messzire elkerülöm az intimebb részeket, bármennyire is jól esne a dolog az egész lényemnek.
- Szóval mivel kezdjük? – érdeklődöm, mire hátranéz rám. A szakálla miatt nem tudom eldönteni mennyire mosolyog, de a szemein látszódik, hogy jó kedve van.
- Hajmosással – feleli, miközben egy törölközőt vesz elő, s odakészíti a hajmosó tál mellé. Éppen gördülnék arrébb a székkel, de ő mögém cammog s odatol. Újra bazsalygó tündérkévé válok, míg ő háttal fordít a tálnak s kicsit hátrébb dönt a székkel. Nem kell szólnia, a hajamat hátrasimítom, bele a mosdókagylóba, majd kényelmesen elhelyezkedem. Felém magasodik, olyan, mintha egy óriás készülne hozzámérni.
Megengedi a meleg vizet, majd óvatosan, hogy ne csurogjon a nyakamba bevizezi hosszú hajamat. Sampont nyom a kezébe, majd beledörzsöli a fejbőrömbe. Bizsereg az egész testem, lehunyt szemekkel élvezem. Mindig is szerettem, ha a hajamat piszkálták. Talán el is aludnék, ha nem fejezné be. Ken rá még valami balzsamot, majd gyengéden a nyakam alá nyúl nagy kezével.
- Emeled fel kicsit a fejed – duruzsolja azon a mély hangján, mire én engedelmeskedem. Egy gyors mozdulattal tekeri hajam köré a törölközőt. Felülök, pár vízcsepp végigcsordul a nyakamon, be a pólóm alá a hátamra s a mellkasomra. Matt addig előkeresi a nagy hajszárítót, én pedig a pólómmal itatom fel a vizet. Segíteni szeretnék, így ujjaimmal elkezdem a törölközőt dörzsölni.
- Várj, majd én – lép is oda hozzám. A tükörben nem látom arcát, olyan magas. Tetovált kezeivel nyúl a bézs, puha törölközőhöz, majd gyengéden elkezdi dörzsölgetni. Nem szórakozik ezzel sokáig, mikor már nem csöpög hajamból a víz leveszi a törölközőt, s jöhet a hajszárító. Ujjaival lazítja szét a vizes tincseket, én pedig félig lehunyt pillákkal figyelem ténykedését. Nem szólalok meg, de nem azért, mert nem akarok. A hajszárító zörejétől úgyse értené a kérdésemet, s én se érteném a válaszát. Raktározok, későbbre.
Elhalkul a szerkezet, én pedig kinyitom a szemeimet. Matt valami krémet szed elő éppen.
- Nem láttalak még itt.
- Eddig nem kértek fel – feleli, majd visszalép, s lassan a kezére kent krémet a hajamra keni. – Bár én se láttalak még arra, amerre megfordultam eddig – feleli, kissé lehajolva. A tükör szegélyénél pont látom, hogy szakálla alatt határozottan mosolyra görbül ajka.
- Nos - kezdek bele mosolyogva -, pedig elég sok helyen megfordulok. Bár, annyi helyen fotóznak már, hogy az kész őrület.
- Ahogy mondod – feleli, majd folytatja tovább a hajam előkészítését. Nem szólalok meg újra, bár már a hajszárítót elfelejthetem. Jön a hajsütővas, mintha így sem lenne szög egyenes a hajam.
|
| Shinolcsi | 2011. 10. 05. 23:18:12 | #17149 |
Karakter: Ruou Ren
Megjegyzés: LastBreath-nek
Hajnalban ébredtem fel a telefonom csörgésére. Fáradtan felkaptam és még félálomból beleszóltam.
- Hai?
- REN AZONNAL HÚZZÁL IDE! - ordított a fülembe egy "kedves" hangocska.
- Mit idegeskedsz még csak fél... már fél 10 van? - Pattantam ki az ágyból, ami nem volt jó ötlet. Azt hittem a fejem beszakad, mire eljutottam a fürdőig. A telót meg valahova ledobtam útközben. Nem kellett volna hajnalig piálgatni... Gyorsan hideg vízben lefürödtem, aztán kidobáltam a fél szekrényem, mire megtaláltam fekete ingem és fehér farmerem. Kicsit sem nagyképűen megjegyeztem, hogy elég jól nézek ki, majd elindultam. Körülbelül 10-kor értem oda. Nem volt sok dolgom, ráadásul Nuo(Nousu) (a menedzserem) is lekiabálta a fejem. Mire lement a két fotózásom már szakadt rólam a víz és zúgott a fejem. Szerencsére nem volt több mára, de Nou valamiért visszatartott. Azt mondta várjak. Okééééééé, ez kicsit fura. Már vagy 10 perce várok, mire valaki belép. Megszokásból odafordulok. Szőke kis tündér, kék szembogarakkal.
- Áááááá, végre! - Szólal meg mögöttem a féleszű. - Ren ő itt Isao Daiki. - Öhh... szóval ez nem is csaj? Hoppá. Pedig a hosszú hajjal és alacsony termetével egy az egyben olyan volt. Száján enyhe mosoly játszott és ahogy rám pillantott szemeiben érdeklődés csillant. Én az asztalnak dőlve mérem végig. Karcsú alakja, Barbie benyomása inkább lányos, mint fiús. De amúgy aranyos.
- Szia! - biccentem meg a fejem, de látom, hogy barátságosabb üdvözlést várt.
- Helo - pillantott rám még egyszer, majd Nuo-hoz fordult. - Beszélt már vele?
- Még nem, úgyhogy kiváncsi lennék mért is kellett itt maradnom és a többi.
- Közös fotózásotok lesz!!! - mondja lelkesen a barom. Chö. Három éve ismer, és sosem érdekelt épp kivel lesz fotózásom.
- És? - kérdezem unottan. Döbbentem néz rám. Ajjaj...
- És? Mi az, hogy ÉS?! - mondta kiakadva.
- Már bocs, de a három év alatt most másodszor mutattál be a társamnak. Az első fotózásomkor és most. Logikus, hogy megkérdezem miért nem?! - vetettem rá egy éles pillantást, majd kisiettem az irodából és becsuktam az ajtót. Nem vagyok ideges, csak nem értem. Még hallottam egy félszeg hangot, de az is elhalt. Mintha cipőkopogást hallanék, talán Nou vagy tündérke jött utánam, vagy más. Nincs kedvem megfordulni, úgyis idejön, ha akar valamit.
|
| oosakinana | 2011. 08. 25. 15:52:42 | #16258 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Modellemnek)
Felöltözve megyünk le az étkezőbe, ahol már a nagyszüleim várnak. Köszönünk nekik, majd leülök egymás mellett helyet foglalva.
- Jobban vagy már William? – kérdezi mama aggodalmas hangon.
- Igen, köszönöm. – feleli kicsim. Remléem nem lesz gond, mert meg fogok ütni valakit, hogy ha elüldözik mellőlem, főleg azok után, amiken keresztül mentünk. A sok civakodás és a sérelmek. - Köszönöm, hogy a gondomat viselték. – néz nagyszüleimre szépen sorban. - Holnap elmegyek innen, nem szeretnék a terhükre lenni. – folytatja, de erre csak dühösen és felháborodva nézek újdonsült páromra. - Szeretném, ha Dante is velem jönne.
- Nem. – érkezik a határozott és tömör válasz. Meglepődve nézek nagyapámra. Mi az hogy nem? Simán elköltözhetek, ha akarok. Nem kell itt élnem velük. Nem vagyok hozzájuk kötve.
Már éppen készülnék szóhoz jutni, de az a hülye már megint megelőz. Nem fogom annyiban hagyni a dolgokat. Igen is vele fogok menni, ha vele akarok, és ezt senki nem fogja meggátolni nekem azt, garantálom.
- Értem. Nem fogok több vizet zavarni. – feláll az asztaltól és a szobámba veszi az irányt.
Nem lehet igaz. Azok után, hogy mi történt még is itt hagyna. Semmit nem számított neki az az idő, amikor együtt voltunk? Egy kicsit kiakadok nagyszüleimre, de nem érdekel. Will most jobban érdekel, hogy mi van vele. Beviharzok a szobába. Iszonyatosan dühös vagyok
- Elmész? – kérdezem eléggé indulatosan.
- Igen. – feleli, és már éppen válaszolnák eléggé bunkón, de megelőz és még időben folytatja. - Nem költözök el. – nem néz rám. Asztalomhoz lépbe talál egy cetlit és írni kezd, majd odajön, és a kezembe adja. - Itt megtalálsz egy ideig.
- Egy ideig? – kérdezem gyanakodva.
- Veszek egy házat a külvárosban.
- Minek? – értetlenkedek egy sort. Amiket eddig mondott azok után eléggé érdekes, hogy pont házat akar venni.
- Mert meg foglak szöktetni. – húzza félmosolyra ajkait, és csókot is kapok. - Csak várd ki türelmesen. – súgja ajkaim közé. - Menni fog? – kérdezi, bár kicsit még le vagyok döbbenve. Valahogy mindenre számítottam csak erre nem.
Eleinte megszólalni is alig tudok annyira le vagyok döbbenve. Kell pá perc, hogy magamhoz térjek megint és most már én nézzek vele szembe ne pedig csak az üres tekintetem.
- Dante. Jól vagy? – kérdezi, amire megrázom a fejemet, hogy visszatérjek.
- Persze. Ne haragudj, csak kicsit ledöbbentem. – mondom neki, elmosolyodok. – De benne vagyok a dologban. – mondom kedvesen, amire magamhoz ölelem szorosan és megcsókolom olyan forrón, amilyen forrón eddig még soha senkit nem csókoltam.
- Akkor meg nyugodtam. – mondja most már elmosolyogva ő is és megkönnyebbülve. – De most ha tetszik, ha nem, el kell mennem haza. – mondja, amire nem vagyok a legboldogabb, meg inkább csak elhúzom a számat és leülök az ágyamra.
- De minek. Itt is maradhatnál, amíg nem találsz másik házat. – magyarázom neki morcosan.
- Ne duzzogj kis duzzogi. – mondja csipkelődve, mire nem mondok semmit, csak derekánál fogva húzom magamhoz.
Hátra fekszek az ágyon őt meg egyenesen magamra rántom. Elkezd kuncogni, de az arcomat simogatja.
- És ha nem akarlak elengedni? – kérdezek vissza, amire csak felhúzza a szemöldökét.
- Akkor kénytelen leszek éjszaka elszökni.
- Jól van meggyőztél. – magam alá gyűröm, végül szenvedélyesen megcsókolom, és a testét simogatom amerre csak érem. Szeretem érezni testének vonalát. Megértem, hogy a kamera imádja. – Ja, azt remélem tudod, hogy az állataim nélkül sehova nem fogok menni. – nézek mélyen a szemébe, de komolyan.
- Tisztában vagyok vele, ne aggódj. – mondja mosolyogva.
A nap további része nagyon jól alakul addig a részig, amíg tényleg össze nem pakolja a cuccait és elhagyja a házat. Nem tudom, hogy mi lesz ezek után velünk, de reménykedni tudok, hogy kevesebb vita és több együtt töltött percek mind az ágyban mind csak egymás életében.
~*~
Két hét telt el mióta Will elment nagy szüleimtől. Addig én náluk töltöm még napjaimat, de csak esténként, vagy még akkor sem. Igaz nem tetszik nekik, de nem tudnak mit csinálni. Állandóan, ahogy csak tudok Will-lel vagyok, és ami meglepő, hogy tök jól élvezzük a dolgokat, hogy ennyit együtt vagyok, ráadásul nem itt van kicsim születésnapja. Szeretném, meglepi valami nagyon jóval, aminek remélem örülni fog.
|
| oosakinana | 2011. 06. 21. 15:56:49 | #14422 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Modellemnek)
Nem mond semmit, csak maga elé bámul.
- Nem fogok a bocsánatodért esedezni. – na már jól kezdődik. Most jön az a rész, hogy elmond mindennek? - Minden esetre köszönöm, hogy nem hagytál ott. – nem kicsit meglepődök rajta, hogy köszönömöt mond. Ellöki magát a faltól. - Sok mindent tettem és mondtam. – néz egyenesen a szemembe. - De ne aggódj. Engem kirúgtak, nagy valószínűséggel el is költözök, szóval nem lesz már gondod arra, hogy elviselj. Mondd meg a nagyszüleidnek, hogy köszönöm, hogy gondoskodtak rólam. – befejezi és sarkon fordul. Elég nagy hülye, ha azt képzeli, hogy így elengedem.
- Még nem vagy olyan állapotban, hogy elmenj. – mondom neki, mert tényleg így van.
- Azt majd én eldöntöm, milyen állapotban vagyok. – már megint ez a ki vagyok, mi vagyok stílus. Igazán elfelejthetné.
Elkezdem követni. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen. Arról álmodozhat. Bemegy a szobába én meg oda is követem, majd becsukom az ajtót.
- Hol vannak a ruháim? – feláll, majd megfordul, és a szemembe néz.
Nem válaszolok neki. Inkább közelebb lépek és szorosan magamhoz ölelem, majd ajkaira tapadva kezdem el csókolni. Eleinte kezét vállamra teszi. Gondolom, el akar taszítani magától, mint mindig, de meg lepetésemre, egy idő után lecsúszik keze és ő is megölel engem. Viszonozza csókomat, ami a lehető legboldogabb dolog számomra. Nagyon vágyok rá és nem akarom, hogy elmenjen. Itt fogom marasztalni. Meg fogom találni a módját, hogy marasztaljam, mert szükségem van rá, akármennyit is veszekedtünk rá kellett jönnöm, hogy mennyire szeretem és magába bolondított.
Levegőhiány miatt elszakadunk egymástól. Mélyen nézek a szemébe, hogy valamit ki tudjak olvasni a tekintetéből, de semmi. Látom az ő szemei is elég ködösek, majd felém hajol, újabb csókot követeljen, amit meg is adok neki. Így viszont tényleg ne várja el, hogy elengedem.
Egyik kezemmel elengedem. Hátra nyúlva zárom be az ajtót. Nem akarom, hogy megzavarjanak minket. Az ágy felé kezdem el terelni. Óvatosan végig fektetem rajta, majd felé mászva csókolom ugyan úgy tovább, mint eddig.
Ajkait elhagyva nyakát csókolom, miközben kezemmel felsője alatt simogatom. Halk sóhajok hagyják el ajkait, mintha ő is élvezné és akarná, hogy legyen közöttünk valami, de akkor nem értem miért akar elmenni?
Egy szenvedélyes és romantikus délutánt töltünk együtt, aminek örülök, hiszen ekkora szenvedélyt még senki sem tudott kiváltani belőlem. Most olyan boldognak érzem magam, hogy nem akarok szabadulni az érzéstől.
Késő délután az ajtómon kopogás hallatszódik. Felriadok. Látom, hogy Will még alszok. Betakarom, majd felveszem a bokszeremet és kimegyek az ajtón.
- Szia nagyapa. – köszönök kedvesen.
- Dante, majd nem sokára le kellene jönnötök, vacsorázni. – mondja kedvesen és mosolyogva papa, amire csak visszamosolygok.
- Rendben. Nem sokára megyünk. – válaszolom, majd belépek a hálóba és látom, hogy Will még mindig alszik. Bemászok mellé, majd elkezdem simogatni és puszikkal halmozni a vállát és a hátát.
- Még öt percet kérek. – mondja nyöszörögve, amire csak elmosolyodok.
- Sajnos nincs öt percünk. – mondom kedvesen. – Papám szólt, hogy a vacsora készen van és mennünk kell enni. – mondom kedvesen. Nem csak ő változott meg, hanem én is. Remélem most már ilyenek maradunk és boldogok leszünk együtt, mert ha el mer menni soha többet nem fogok neki megbocsájtani.
Nagyot sóhajt, majd megfordul, és végül felülve nyújtózik nagyot. Odahajolva hozzá csókolok bele a nyakába, mire kezeit nyakam köré fonja.
- Menjünk. – suttogja, amire bólintok, de előtte még visszafektetem, majd hosszú és szenvedélyes csókot váltok vele. Nem tudok betelni vele és elszakadni sem tőle. Kicsit eltol magától és a szemembe néz. – Dante.
- Jól van, megyünk. – mondom kelletlenül, majd felállok. Felveszem a nadrágomat és a felsőmet is. Megvárom, amíg Will is végez, majd utána megyünk csak le a konyhába, ahol mosolyogva fogadnak minket.
|
| oosakinana | 2011. 06. 10. 17:53:03 | #14192 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Modellemnek)
Kiszabadítja a kezét és végül eltol magától. Akár mennyire is ellenkezik, tudom nagyon jól, hogy kíván engem, és hogy velem akar lenni. Viszont nagyon ellenkezik. Mérgesen és feldühödve néz a szemembe, és neki kezd ő is a papolásának.
- Hagyd abba a gyerekes bosszúvágyadat! – néz rám villámló szemekkel. - Öltem már embert, nem áll távol tőlem, hogy még egyszer megtegyem! – na ezen most meglepődtem, de kötve hiszem, hogy igaz. - Kérdezz meg bárkit ennél a cégnél! – mutat rá mindenkire. - Egyik se fog nemet mondani, ha rákérdezel igaz-e, amit mondok! – fogja és kirohan az ajtón.
Nagyot sóhajtok. Kimegyek, és akkor látom, hogy a főnök bevonszolja, őfelségét a liftbe. Végre megkapja a magáét és visszavesz az arcából. Még hogy ő ölni. Ugyan már max egy hangyát.
A nap további részében azzal vagyok elfoglalva, hogy a nagyiéknál rendezkedjek be. Az őzeimet is ellátom, ahogy lennie kell. Lecsutakolom őket. Anyuék próbálnak visszahívni, de nem fog nekik menni a saját magam ura leszek. Nem fogom hagyni, hogy akárki irányítson most már.
~*~
Este a nagyszüleim megkérnek, hogy menjek el nekik a boltba, mert nincs semmi folyadék itthon és nekik is szükség lenne valamire, ami nem víz. Elsétálok meg veszek vagy négy flakon üdítőt. Kifizetem, és mikor kimegyek, meglepetéssel találom szem be magam.
Williem az. Elég szar állapotban van. Kicsit szörnyülködve nézek, de amikor elájul a lábam előtt, kicsit megijedek. Megnézem még él. Ahogy viselkedett velem legszívesebben itt hagynám, de sajnos az önérzetem nem hagyná, pedig tudom, mi lesz a vége. Szidni fog és engem fog hibáztatni.
Felveszem a hátamra és végül haza sétálok hozzá.
- Dante. Ki ez a fiú? – kérdezi megijedve nagymamám.
- Öhm… - most mit mondjak? -… egy… jó barát. – nyögöm ki végül. – Hozzatok fel valami vizes ruhát, meg lavort, meg amivel le tudom ápolni. – mondom nekik, amire bólintanak, és már mennek is.
Felviszem Will-t a szobámba és lefektetem. Ahogy végig nézek rajta elég csúnyán elbántak vele. Ahogy látom meg is erőszakolták. Nagyot sóhajtok. Ha akkor utána megyek, akkor tuti nem erőszakolja meg az a marha.
Megkapok mindent és letörlöm alaposan a testét, miközben a ruháit is odaadom, hogy mossák ki én meg adok rá másikat a sajátjaimból. Remélem azért nem fog itt nekem kinyuffanni. Jó ember lenne, ha nem járna ennyire a fellegek között.
~*~
Lassan elkezd ébredezni, de már hajnal van nem nagyon hunytam le a szememet vigyáztam rá, hogy ne legyen gond.
- Hol vagyok? - hallom elhalló hangját.
- A nagy szüleimnél. – felelem neki, majd felállok és odamegyek. – Kérsz valamit? – nézek a szemébe.
- Nyugalmat, hogy hagyjatok békén. – mondja és elfordítja a fejét.
- Miért is reménykedtem benne, hogy megváltozol. Semmi nem lett volna, ha ott hagylak. – mondom mérgesen, majd kimegyek a szobából nincs kedvem vele egy légtérben lenni. Lemegyek a nappaliba és inkább ott alszom végig azt a pár órát, ami még hátra maradt.
~*~
Másnap reggel arra ébredek, hogy nagyapám kelteget.
- Dante. – lassan kinyitom a szememet és ránézek.
- Jó reggelt. – nyújtózok egy nagyot, de a következő mondat nem kicsit ledöbbent.
- William szeretne beszélni veled. – na erre a szemeim is kikerekednek. Felülök és nagyapára nézek.
- Nem lenne jó ötlet. Legyen a szobámban nyugodtam. Ápoljátok nagyival, de én nem fogok vele beszélni. – a beszélgetést befejezettnek nyilvánítom. Felállok és kimegyek, enni adok az állataimnak.
Nem tudok a szemébe nézni egyszerűen nem. Nem tudnék most így egyből megbocsájtani. Kicsit már túlment minden határon. Nagyiják szerencsére ápolják, és addig nálunk marad, amíg teljesen rendbe nem jön.
Minden éjszaka a kanapén alszok addig egy szó nélkül. Nagyapa megpróbál rávenni, hogy menjek fel hozzá és beszéljek vele, de képtelen vagyok. Egyszerűen nem tudok beszélni vele. Nem tudok úgy a szemébe nézni, hogy nem történt semmi.
Most is három nap elteltével az állataimat rendezem le, amikor megjelenik a pajtában.
- Szépek az állataid. – jegyzi meg, amire felé fordulok.
- Mit szeretnél William? – kérdezem meg és még magamat is meglepem, hogy nem vagyok teljesen undok, csak picit lehet érezni a hangomon.
|
| oosakinana | 2011. 05. 22. 12:45:32 | #13763 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Modellemnek)
Másnapom elég nyugisan telik. Próbálom rendbe hozni az őzeimet, mert kicsit kikészültek, de majd megfogják még ezt báni a többiek, hogy így bántak az én őzeimmel. Éppen a konyhában vagyok, amikor ajtónyitódást hallok, de nem anyuék.
Kinézek és meglátom azt a mocskot. Már a nappaliban van nekem háttal, hogy ezt mennyire megfogj bánni meg keserülni. Bejött az oroszlán barlangjába. Innen már nem lesz neki menekvés, főleg ha újat húz velem és amilyen naiv meg is fogja tenni.
- Te meg mi a fenét keresel itt?! – támadom le egyből.
- Téged. – néz rám gyilkos tekintettel. - Mégis mit képzelsz te magadról?! – próbál nekem támadni, de ez már vesztett meccs. - Ha már egyszer mindenáron meg akartál ütni, muszáj volt az arcomat?! Modell vagyok te rohadék! Abból élek, hogy jól nézek ki, te meg egyszer elveszted a fejed és tönkre vágod nekem a következő heti munkámat! Van fogalmad róla mennyi fejfájást okoztál ezzel a kis akcióddal?!
- Menj el. – mondom neki szúrós szemekkel. Nem szívesen látom a házamban.
- Nem. – válaszol makacsul. - Addig nem, amíg bocsánatot nem kérsz tőlem!
- Azt várhatod. – kezdem el forgatni szemeimet, miközben egyik lábamról a másikra állok.
- Örülhetsz neki, hogy nem perellek be! – mondja, de ezzel csak azt éri el, hogy szépen az agyamban elpattan valami.
Elkezdek közelíteni felé. Elkezd hátrálni és a kanapéba ütközik. Elé állok és szorosan megfogom a csuklóját, hogy végre kidobhassam, mert nem akarom, hogy itt maradjon tovább. Elegem van a színjátékaiból, de nagyon. Viszont kicsit elszámítom meg magam, mert édes csókjával találom szembe magam. Nagy szenvedéllyel csókol, ami kicsit meg lep, de ami még jobban tetszik, hogy viszonzom és ő lepődik meg. Leveti magát a kanapéra én pedig követem, de nem szakítom meg a csókot. Kicsit be kell, hogy valljam, nagyon jól esik minden perc, amit csókunkkal töltünk.
Megszakítjuk a csókot és szüleim ekkor lépnek be a házba. Na szép. Kapok tőle egy pofont, amit nem értek. Ő csókolt meg én csak viszonoztam, amit ő akar. Kimászik alólam és szinte menekül a lakásunkból. Wtf? Mi van? Na most tényleg összezavarodtam. Jó hangosan csapja be az ajtót, hogy majd kitörik az üveg. Azt hiszem, ezt még meg fogja keserülni.
Amint Will magunkra hagy anyuék neki állnak veszekedni velem.
- Ez még is mi akart lenni? Ha nem jövünk haza, megerőszakolod vagy bántod szegény fiút? – kérdezi, amire csak nagyot sóhajtok.
- Tök mindegy mit mondok igaz? Úgy is annak a színésznek fogtok hinni. – mondom, majd megfordulok és felmegyek a szobámba.
- Dante gyere vissza. – szól utánam apa.
- Majd nem sokára. – felmegyek a szobámba és elkezdek pakolni. Jobb ha elköltözök itthonról. Átmegyek nagyimékhoz vagy egyik haverhoz, amíg nem találok valami jobb megoldást és elköltözzek. Azt hiszem jobb ha nagyiékhoz megyek, mert ott lehetnek őzek is. Nem fogom itt hagyni nekik, amikor már nem bízhatok meg bennünk.
Bőrönddel a vállamon sétálok le.
- Te meg hova mész? – néznek meglepődve, amikor lemegyek.
- Szerintetek? Egy vad idegen színészkedéseinek jobban hisztek, mint a saját fiatoknak. Hát köszönöm, de ebből nem kérek. Elmegyek, majd egyszer talán visszajövök, de ne fűzzetek hozzá túl sok reményt. – mondom nekik és kimegyek az őzeimhez. Rájuk teszem a kantárt, majd elindulunk, mire kijönnek.
- Fiam ne csináld már ezt. Gyere vissza. Üljünk le és beszéljük meg. – próbálnak marasztalni.
- Minek, hogy veszekedés legyen belőle? – szólok vissza és végül elmegyek. Egyenesen nagyiékhoz. Will meg, meg fogja bánni, hogy velem kezdett. Most amit ő csinált látszatot nem csak látszat lesz, hanem valóság. Ő jött be az oroszlán barlangjába és keltette fel az alvó fene vadat. Most már viselje következményeit.
Amint bepakolok a nagyiékhoz nem mondok nekik semmit és már megyek is annak a hülyének a forgatására. Lehet, hogy nem dolgozik, de amilyen önelégült, kis hülye tuti ott van. Belépek, és már meséli is, hogy mit csinált velem. Szerencse, hogy ennyire kiszámítható.
- És arról már miért nem beszélsz, hogy lesmároltál? – kérdezem hangosan, mire minden szem rám szegeződik, majd William-re.
- Mert nem történt meg. – húzza fel az orrát, de elvörösödik.
- Még hogy nem. Még élvezted is. Ott van a bizonyíték az arcodon. – felelem, amire arcához kapja a kezét.
- Milyen bizonyíték? – kérdezi értetlenül.
- Hát a pír – most itt az ideje, hogy én vigyorodjak el győzelem ittasan. – Lehet hogy elérted, hogy a szüleimtől elköltözzek, de soha nem győzhetsz igazán. Kis csatákat megnyerhetsz ellenem, de az egész harcot én fogom megnyerni. – válaszolom, mire feláll és odajön hozzám.
- Még is mit képzelsz magadról, te kis senki? – kel ki magából, amire ott állok, ahol eddig és csak figyelem.
- Azt hogy normális ember vagyok és a szólás szabadsága mindenkinek meg van. Ez a véleményem és ez is fog történni. Hülye trükkökkel és átverésekkel soha nem fogsz nyerni. Veled ellentétben és őszinte vagyok mindenkivel és nem beszélek ki senkit a háta mögött. – magyarázom, majd kikerülve folytatom.
- Most mit művelsz? – kérdezi és látom meg van ijedve.
- Elmondom az igazat. William gyűlöl itt dolgozni. Mindenkit szarnak tart és leírja. Csak azért nem bántott még titeket, mert nem mondtatok neki ellent. – figyelmeztetem a többieket. - De ti többen vagytok. Ne hagyjátok magatokat alábecsültetni. – folytatom tovább. – majd odamegyek hozzá. – Nincs még vége. Meg fogod keserülni, amit tettél. – mondom neki komolyan, majd a falhoz nyomom és szenvedélyesen megcsókolom. Kezeit a falhoz szorítom, miközben ajkait vadul csókolom és csak arra a pillanatra várok, amikor viszonozva lesz csókom.
|
| oosakinana | 2011. 04. 09. 21:07:40 | #12879 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Modellemnek ~ Lastrbreath-nek)
Egésznap csak Max-nek ugrálok. Próbál még mindig rávenni, hogy adjam kölcsön az őzeimet, de nem fogom, elegem van belőle és nem fogom oda adni senkinek. Ők az enyémek és csak a holtestemen keresztül kaphatják meg addig soha. Nem érdekel, mennyi pénzt bukok el, az őzeim sérthetetlenek.
Viszont nagyon nyugtalanít, hogy nem látom azt az idiótát. Rosszban sántikál, ha már nincs itt. Max-ék nem mondanak semmit. Remélem, nem akarja megkeresni anyámékat, bár végül is nem tudja hol lakom szerencsére.
Munkám végeztével elindulok haza fele, hogy végre őzeimet is megetessem és játsszak velük kicsit, na meg anyáéknak is szem előtt legyek. Éppen belépek a házba. Elkiáltom magam, hogy megjöttem. Nem jön rá válasz, amin nem lepődök meg. Viszont, amikor beljebb lépek a lélegzetem is elakad. Az a hülye áll a szüleimmel szembe és valamit magyarázhatott neki, mert meg vannak lepődve.
- Tudják, Dante nekem nagyon jó barátom és nem értem miért viselkedik így velem. – sóhajt kétségbe esetten. Ha ezt anyám beveszik, akkor irtó nagy hülyék. - Mindenesetre kérem, gondolkodjanak el azon, amit róla mondtam. – feláll és az ajtó felé megy. - Viszlát. – ellép mellettem, bár az én tekintetem inkább szikrákat szór, de ő felém küld egy elég szomorkás mosolyt. Na tudod kinek álltad magad? - Szia. – köszönöm meghatóan és már nincs is.
- Danta Kileont! – kezdi anyám. Szóval bekajálták. – Miért nem adod kölcsön az őzeidet a barátodnak? – kérdezi anyám számon kérően.
- Mert cseppet sem vagyunk olyan jóba, mint azt ő állítja. – mondom, komolyan kezdek megint ideges lenni.
- Akkor miért volt ilyen szomorú? Meg tessék odaadni az őzeidet. – mondják komolyan, de egy frászt.
- Soha. És ez a végleges döntésem. – mondom komolyan. – inkább elköltözök innen, mint hogy odaadjam. És ha ti is odameritek adni, akkor soha nem láttok viszont. – mondom komolyan, amire megbotránkoznak. Tudják, hogy nekem az őzeimen kívül nincsen más és nem is lesz, ha rajtam bújik.
Nem nyaggatnak tovább szerencsére. Megfordulok és kimegyek az őzekhez. Bemegyek hozzájuk, mire kitörő örömmel fogadnak és szinte letámadnak. Elmosolyodok, majd megölelem őket és elkezdek, szépen játszani velük megetetem és ki is kefélem a szűrüket.
~*~
Másnap reggel álmosan lépkedek be a munkahelyemre. Elkezdek tenni, venni. Senki nem nyaggat, ami furcsa, de még is jó érzés. Örülök neki, hogy ha nem kell senkinek sem pattognom és végre lehet egy nyugodt napom.
A nyugodt nap viszont ott ér véget, amikor meglátom az őzeimet amellett a hülye elkényeztetett ficsúr mellett. Odamegyek, nem érdekel, ha megzavarom a fotózást.
- Még is mi akar ez lenni? – kérdezem feldúlva.
- A szüleid megsajnáltak és behozták neked az őzeidet. – mondja vigyorogva.
- kész most lett elegem az egészből. – mondom, odamegyek, a fotóshoz kiszedem, a kezéből a gépet a falhoz vágom, ami széttörik, majd visszamegyek. – Takarodj innen. – üvöltök rá nagyon mérgesen, mire kicsit hátrál. – Köcsög társaság. – jegyzem meg, majd megfogom az őzeimet és elindulok velük kifele.
- Csak így bukni hagysz jó sok pénzt? – teszi fel nekem a kérdést, amire feljebb megy a pumpa. Odamegyek és beverek neki egyet, amire a díszlet közé esik.
- Fulladj a pénzeddel együtt. – mondom komolyan. – kilépek. – válaszolom, majd tovább megyek az állataimmal és nem érdekel mi lesz a vége. – Keressenek más hülyét, aki képes elviselni ezt az önelégült, bunkó majmot. – mondom, majd kimegyek és becsapom magam után az ajtót.
~*~
Otthon a szüleim nem örülnek és megpróbálnak leordítani, de ez fordítva sikeredik. Nem tudják milyen vagyok ha nagyon pipa vagyok és most az vagyok. elküldöm őket melegebb éghajlatra, és hogy ha megpróbálják még egyszer a beleegyezésem nélkül odaadni az állataimat meg nézhetik magukat, mert nem lesz többet fiúk. Keresek valami állást és elköltözök innen. Nem érdekel, ha el is adják a fejem fölött a házat, de akkor sem hagyom, hogy az őzeimhez nyúljon akár ki.
|
| oosakinana | 2011. 03. 29. 08:33:50 | #12625 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Modellemnek ~ Lastrbreath-nek)
Egy unalmas nyári nap én meg mehetek dolgozni. Anyámék választás elé állítottak, hogy vagy az őzeket adjuk el, vagy pedig elmegyek dolgozni. Persze a munka mellett döntöttem. Szeretem az állataimat és semmi pénzért nem tudnék megválni tőlük.
Egy olyan munkát kaptam, aminek nem igazán örülök, de számíthattam anyámékra, hogy pont olyat fognak szerezni nekem, ami nem tetszik. Szép. Egy modellügynökségnél dolgozok kellépek ként. Magyarán én vagyok mindenkinek a csicskása, de legfőképpen egy idióta srác használ ki teljesen. William Lester. Egy elkényeztetett felfuvalkodott hólyag. Mindenkit lekezel és neki senki nem számít. Nem szeretem az ilyen embereket. Az ilyenekkel én is csak bunkó és olykor durva vagyok, nem érdekel, ha a munkámba is kerül, de nem fogom hagyni, hogy keresztülgázoljanak rajtam és az önérzetemen.
Éppen most érek be, de amint megérkezek, a fotós rá zendít, de most máshogy, mint szokott.
- Dante drágaságom. – kezdi, a mézes mázos szöveget ilyenkor mindig akar valamit az egyszer fix.
- Mondjad Max. Mit szeretnél? – nézek rá, de már előre félek mit talált ki.
- Ugye neked van két gyönyörűséges őzed? – mit akar ez velük?
- Az attól függ, mire kell. – mondom gyanúsan, mire öröm ujjongásba kezd és már szalad is a tervekért, amit az orrom alá nyom.
- Kéne, mert a héten állatokkal kell lefotóznunk William-et és az őzeidre gondoltunk. – mondja vigyorogva.
- Kizárt, hogy kölcsön adjam. Őt nem kiállítási tárgyak, hanem élőlények. – mondom, mire meglátom az illetőt, akinek kéne.
- Hagyd Max. Ez a ficsur túlságosan és magasan van a lován. Nem fogja ideadni, még ha a főcímoldalra, kerülne az újságokba és egy rakás pénzt kereshetne vele. – mondja, majd leül a székébe.
- Neked soha nem adom oda. Meg amúgy is néztél már tükörbe? – kérdezem tőle, egy kis gúnnyal a hangomban.
- Persze. Minden nap megnézem, magam milyen csodálatosan nézek ki. – mondja, majd elkényelmesedik a székében.
- Inkább, hogy milyen ronda vagy. Meg neked kéne leszállnod a magas lóról nem én beszélek mindenkivel úgy mintha senkik lennének. – mondom neki még mindig hasonló hangnembe.
- Beszélj nyugodtan. – mondja, majd felém tartja a kezét. – a Kezemnek. Őt hátha érdekli a kis nyafogásod. – kezd kihozni a béketűrésemből, ami kevés embernek sikerül. – ja meg hozd el az őzeidet, különben beszélek a szüleiddel. – vágja oda nekem, amiből most már elegem van.
- Tudod mit, beszélj, ha akarsz, de az állataimat nem fogod megkaparintani és nem érdekel mi lesz az ára. Használj fel más állatot vagy vegyél magadnak. – vágom neki oda, majd megyek és intézem a dolgomat, ami mára ki van szabva nekem.
|
|
