Karakter: April Summers
Megjegyzés: (Macnek)
Hiába van leengedve a tető, még az így keletkező szél sem tudja enyhíteni a nyár fullasztó hőségét. Csak rövidnadrág és rövid ujjú van rajtam, de még így is nehezen viselhető a meleg. Az Audi hangszórójából retro szám szól hangosan, David jókedvűen dobol a kormányon, de amikor észreveszi, hogy rápillantok, az éneklésre is rákezd némi sunyi vigyor kíséretében.
- Ó, emberek, vigyázat! – nevetem el magam. – Egy valódi énekessel van dolgunk...
Töretlen vigyorgással folytatja a kornyikálást, én pedig nevetve hallgatom. Kibújtatom a lábamat a papucsból, és felhúzom magam mellé, úgy nézek a mellettünk elsuhanó tájra. Az utat végig fák sűrűje övezi, rajtunk kívül alig egy-két autó lézeng errefelé, ami nem is meglepő. A friss levegő igazi felüdülés, olyan, mintha most szabadultam volna ki egy hosszú rabságból.
Kár, hogy egy gondolat pillanatok alatt be tudja árnyékolni a jókedvemet.
- Blackwater, Mississippi – olvassa fel David a feliratot a táblán, ami mellett elhaladunk. – Otthon, édes otthon – vigyorog rám.
- Hát persze – viszonzom a mosolyt, bár nem sikerül annyira hihetőnek, mint szerettem volna.
Ahogy beérünk a városba, minden kísértetiesen ismerősnek tűnik. A hatalmas park és a futballpálya a város szélén, a templom, a kicsi üzletek, a néhány itt álló lakóház – a nagy részük elszórtan helyezkedik el a környéken –, és persze az emberek. Bár jó tíz év eltelt azóta, hogy utoljára itt jártam, mintha semmi nem változott volna. A focicsapat a tűző napsütés ellenére éppen edz, ismerősök lézengenek az út szélén, akikkel az eltelt idő ellenére is rögtön felismerjük egymást – mosolyogva integetek, amit viszonzok is.
Talán mégsem lesz olyan szörnyű. Talán Ian már rég nem is él itt...
Nem a házhoz megyünk rögtön, előbb betérünk a Blackie’sbe, a városi élet színhelyére, az egyetlen kocsma-gyorsétterem együttesbe. Lehet itt enni, inni, billiárdozni, szórakozni... Azóta itt áll, mióta az eszemet tudom, mindig is itt zajlott a társasági élet. Meg úgy egyáltalán az élet, kivéve, amikor focimeccs volt.
Természetesen odabent is ismerősök csapata vár, bár nincs ebben semmi meglepő. Először Mr. Smith fedezett fel minket, akit azóta is mindenki csak Edzőnek hív – ő volt a focicsapat edzője akkor, mikor még én is a gimibe jártam –, a jóslatok viszont bejöhettek... Igencsak alkoholmámoros állapotban van még délután lévén is. A pincérnő az egykori osztálytársam, Jocelyn, a pult mögött már az ifjabbik Blackie áll, a többi ismerős csak a vendégek közül kerül ki. A biliárdasztalok felé nem merek elnézni...
Daviddel az utolsó asztalhoz ülünk le, én pedig igyekszem nem az innen beugró emlékekre koncentrálni. Iannel sokszor jártunk a Blackie’sbe, és rendszeresen ugyanide ültünk le, még most is tisztán látom magam előtt az itt töltött pillanatok némelyikét.
Megrázom a fejem, és kiűzöm belőle az emlékeket, elvégre én már férjes asszony vagyok, vagy mi a szösz. Illene is úgy viselkednem. David szerencsére semmit nem vett észre az egészből, mosolyogva fordul felém, miután leadta a rendelést.
- Örülök, hogy eljöttünk – szólal meg.
- Én is – bólintok, és hagyom, hogy az asztal fölött megfogja a kezem. – Csak félek, hogy túl csendes lesz itt neked.
- Hiszen pont azért jöttünk, nem? – vigyorodik el. – Szeretem a csendet, ne aggódj.
- Szerencséd – mosolygok rá.
Miután David megette a hamburgerét, hátradől a padon, és körülnéz a helyiségben. Nekem még van némi sült krumplim, Jocelyn inkább az Edzővel flörtöl, mint hogy a számlát hozza, na meg egyébként sem sietünk sehova, így nyugodtan nézelődhet.
- Szóval ez a társadalmi központ – szólal meg.
- Ó, több ez annál – ingatom a fejem. – Itt oldódnak meg a világ problémái.
- A világ problémái? – vonja fel a szemöldökét.
- Blackwater világáé – bólintok mosolyogva.
- Na és az? – bök a hátam mögé.
- Mi? – pillantok hátra kíváncsian. – Ó. Az az emléktábla – fordulok vissza.
- Lássuk megtalálom-e rajta a te emlékedet – vigyorodik el, és mielőtt megállíthatnám, már fel is áll, és a táblához lép. Felsóhajtva emelkedek fel én is a padról, és lépek mellé. – Hamar kiszúrtalak – vet rám egy sanda oldalpillantást.
- Nem volt nehéz – vonok vállat.
A tábla tele van a legkülönbözőbb csapatos vagy csak páros fényképekkel, tablókkal, de a közepén még mindig ugyanaz a kép díszeleg. Az érettségi bálon készült, ahol persze Ian lett a bálkirály, én pedig a bálkirálynő, ahogy az lenni szokott. Emlékszem arra az estére, akkor nyoma sem volt Ian rosszabbik oldalának, végig olyan édes volt, hogy el is bizonytalanodtam az elutazást illetően. Ő persze nem tudta, mit tervezek, de én már igen... Bár majdnem semmi nem lett belőle. A kép készítésére is emlékszem, az eredményhirdetés után Ian büszkén kapott a karjaiba, Rachel, a legjobb barátnőm pedig pont azt a pillanatot kapta el, mikor szerelmesen rám mosolygott. Én is hasonló arckifejezéssel nézek rá... Másnap délután tettük ki ide a képet együtt. Számomra az valami búcsúféleség volt, utána mondtam el neki, hogy itt fogom hagyni a várost.
Igazából meglep, hogy nem tépte le innen a képet hazafelé jövet.
- Tartozol nekem egy mesedélutánnal, szívem – vigyorog rám.
- Ugyan már...
- Ha gondolod, segíthetek benne.
Megdermedek és egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, de talán még a szívem is kihagy egy ütemet. Ez a hang... Lehetetlen eltéveszteni. Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy utoljára hallottam, azóta el is mélyült, most sokkal férfiasabb és karcosabb, de még így is könnyedén felismerem. Hogy ne ismerném, hiszen annak idején éveken keresztül szinte több ideig hallgattam, mint bárki másét.
Nagyot nyelek, és lassabban fordulok meg, mint David. Meg sem lep, hogy a megérzésem természetesen bejött: Iannel találom szembe magam. Világ életében magas volt, de ha lehetőséges, azóta még többet nőhetett – vagy én mentem össze, hiszen nagyjából a válláig érek. Arca szinte nem is változott, csak vonásai lettek férfiasabbak és markánsabbak, valamint finom borosta is borítja állát. Farmernadrágot és inget visel, amik remekül kiadják izmos alakját. Ha azt mondanám, vonzó férfi lett belőle, nem mondanék eleget. De egy üveg hideg sör most sem hiányzik a kezéből.
- April Summers – szólal meg, sötét szemeit egyenesen rám szegezve. – Nem gondoltam, hogy valaha is viszontlátlak.
Bár a helyiségben tovább beszélgetnek az emberek, még így is érzem, hogy jó néhány szempár egyenesen ránk szegeződik. Gondolom főleg a régi ismerősök kíváncsiak erre a jelentre...
- Szia Ian – felelem halkan.
- Magadhoz képest elég jól nézel ki – húzza ajkait sejtelmes mosolyra. – Nem változtál sokat. Annál legalábbis biztos kevesebbet, mint gondoltam volna.
Megpróbálkozok egy mosollyal, de nem igazán sikerül.
- Ő itt a férjem – mutatok inkább elterelés gyanánt Davidre –, David.
- Ian Fisher – fordul felé, és kezet nyújt neki.
- David Mead – fogadja el a jobbot David.
- Én vállalkoztam a csapatommal a tető felújítására – teszi hozzá Ian.
- Igen... Ó, persze, Fisher! – világosodik meg David. – Így van.
Elhűlve meredek rá. Te jó ég, legközelebb megkérdezem tőle, kiknek adja a munkát... Ha megláttam volna ott a Fisher nevet, a város közelébe sem jövünk, az biztos. Így viszont bebiztosították nekem, hogy véletlenül se tudjak megfeledkezni az emlékekről. Pompás...
- A fiúkkal már elmentünk arra, hogy megnézzük, mekkora a kár – folytatja Ian. – A csűr csúnyán megrongálódott, de néhány hét alatt helyre tudjuk pofozni. Ha gondolja, már holnap kezdhetünk.
- Ez remek, köszönjük – biccent mosolyogva David.
- Azt beszélik, hogy maga filmrendező, vagy valami olyasmi – cseveg tovább Ian egy nem a legpozitívabb jelentésű féloldalas mosoly kíséretében.
- David író – felelek helyette.
- Úgy érti, én megdolgozom a pénzemért – teszi hozzá David, incselkedően rám nevetve.
- Éljen a munkásosztály! – vigyorodik el Ian, bár nem tudok felfedezni túl sok őszinteséget abban a vigyorban. – Los Angelesben nem árulnak cipőfűzőt? – pillant le.
- Mi? – pillant rá David zavartan, majd lenéz a lábára. Na igen, a legújabb szenzáció a cipőfűző nélkül összevarrt tornacipő. – Ó! Neem, ez gyárilag ilyen.
- Á, értem – bólint Ian.
Közben odalép hozzánk Jocelyn is. Pletykára éhesen már a számla is fontos lett?
- Bocsi, bolond egy nap van ma – mondja elnéző mosollyal. – Szóval, lássuk... 14,30 lesz.
- Fogadjuk Los Angelesben nem kaptatok ennyiért hamburgert kólával – jegyzi meg Ian.
- Ez így igaz – neveti el magát David, majd előhalássza a bankkártyáját, és Jocelyn felé nyújtja.
- Ó, sajnálom, csak készpénzt fogadunk el – szabadkozik Jocelyn. – Tudja, a szegények fizetőeszköze – teszi hozzá viccelődve, mire elkapok egy rosszmájú vigyort Ian részéről.
- Á, semmi gond – mosolyog David, majd átnyújt egy húszast. – Az apró az öné.
- Igazán köszönöm – mosolyog szélesen Jocelyn, majd vissza is sasszézik az Edzőhöz.
- Én pedig megyek és veszek magamnak egy ilyen jól kinéző sört, mielőtt még kinézném a kezéből – vigyorog Ianre David. – Hozhatok esetleg még egyet?
- Nem, köszönöm – rázza meg a fejét Ian.
David elindul a bárpult felé, így magamra hagyva Iannel.
- Ez egy jó fogás volt, April – néz utána Ian.
- Ő jó ember – fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, de csak egy rövid hümmögéssel reagál.
- Imádom az új kiejtésed – dől vállával lezserül a falnak, így mosolyogva le rám.
- A munkához kell – vonok vállat.
Néhány másodpercig hallgat, de végig érzem magamon a tekintetét, miközben én a padlót bámulom, mintha olyan baromi érdekes lenne a mintázata.
- Részvétem a szüleid miatt – szólal meg végül, de a csipkelődő hangnem a hangjába vegyülő rosszindulattal együtt távozik. Így kísértetiesen emlékeztet a régi Ian gyengéd pillanataira. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott a temetésükön. Kedves emberek voltak.
- Köszönöm – bólintok felpillantva rá. Ezúttal gyengéden mosolyodik el, a szemeiben megcsillan valami, aztán felemeli a kezét, és ismerős mozdulattal a fülem mögé tűr egy hajtincset. Fiatal korunkban is sokszor csinálta ezt, mert tudta, hogy zavarba hoz a törődő gesztusokkal. – Ian, kérlek – tolom el onnan a kezét.
- Láttalak abban a filmben – engedi le a kezét. – Kevés volt a szöveged, de még így is tetszett. Gyönyörű voltál benne.
- Ian... – fordítom el a pillantásom.
- Mi az? – nyúl az arcom felé, és mutatóujjával visszafordít magához. – Már bókolni sem lehet neked?
- Férjhez mentem.
- Én is elvettelek volna – néz a szemembe.
- Ez nem ilyen egyszerű – rázom meg a fejem, igyekezvén elrejteni a pírt az arcomon, és nem tudomást venni a tényről, hogy elég volt komolyabban belegondolni ebbe a mondatába, és hevesebben dobog a szívem.
- Senki nem kényszerített, hogy elhagyj – simít végig hüvelykujjával az arcomon. – Mégis megtetted.
- Akkor ez talán jelenthetett valamit, nem? – emelem fel a fejem dacosan, de nem tudok a szemébe nézni.
Valahogy el kell távolítanom a közelemből egész ittlétünk alatt, mert így semmi jó nem fog kisülni ebből az egészből. Csak ne kellene olyan eszközökhöz folyamodnom, amik nekem is fájnak...
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 07. 05. 11:17:43
|
