 Karakter: Alexis Blur
Először kinyomja.
Remegnek az ujjaim a gombokon, szerencse, hogy nem érintőképernyős. Fuldokolva és teljesen rágörnyedve a telefonra tárcsázom megint a számát, ami két órás szájtépésemnek az eredménye.
- Mi a fasz ilyen sürgős hajnali négykor?
- Te utolsó rohadék állat! – zúdítom rá az érzéseimet ezen a rohadt készüléken keresztül, legszívesebben süketté tenném, berepeszteném a dobhártyáját! Hogy lehet valaki ilyen gerinctelen, undorító, utolsó féreg?! Nem bírom már a nyomást, elviselhetetlen, egyszerűen úgy érzem, hogy belepusztulok…
- Üdv a klubban, nyomorék!
Hallom a hangján, ahogy mosolyog, a hangom lecsillapodik, rezignálttá válik, ahogy elpárolog belőle az indulat és a kínkeserves gyötrődés marad:
- Egy forgatókönyvet se fogsz tőlem kapni életed végéig, szemétláda…
- No, csak nem megnőtt a telefonhívásaid és e-mailjeid száma? – ásít, majdhogynem huhog a telefonba, de rácsapom, nem akarom többet hallani a hangját, nem… A fejem a térdeim közé húzom, mint egy teknős, próbálom magam összekaparni, de már megint csengetnek…
***
Egy DVD-t találok a postaládámban, a kézbesítő nyilván felsurrant valamelyik másik lakóval. Felvontam a szemöldököm, kiszáradt szájjal teszem be a laptopba, hogy megnézzem. Biztos valami portfólió, vagy ajánló, az elvetemültebb színészek szoktak ilyeneket küldeni… de csak azok, akik tudják ki vagyok és hol lakok. De senki sem tudta eddig! Soha! Senki!
Elindul a film, természetesen pornó, a szívem úgy zakatolt, de most teljesen lenyugodott az ismerős témát látva. Nem gond, nyugalom. Nyugodj meg… Ilyet mindennap látsz, akár csukott szemmel is… Elfordulok egy pillanatra, a fejhallgató kábele megfeszül, ahogy kitapogatom az egyik gyógyszeres dobozt. Épp kinyomom a levélből a nyugtatót, mikor a képernyőre pillantok. A helyszínt és a színészeket látva kiesik a kezemből minden, amit fogok, a szívverésem felgyorsul, érzem, ahogy az egész testem lázasan ég, az agyam azt üvölti, hogy kapcsoljam ki, de mozdulni sem tudok. Érzem, ahogy lassacskán a vér a fejemből az ágyékomba tódul, erre eszmélek fel és taposok rá az egész billentyűzetre a lábammal. Kiesik a Jack dugó, a nyögések és az összes hang bezuhan a szobába, a hullámzó és kéjesen vonagló testeket látva teljesen...
***
- Mi az, hogy nincs nálad koton? – az arca olyan meghökkent ábrázattá módosul, ahogy megfordul, amilyet nagyon ritkán látni. – Szűz vagy? – hunyorít gonoszan, mindjárt átformálódik a mimikája.
Gúnyosan elmosolyodom a takaró és a párnák szoros ölelése közepette, a teásbögrét sejtelmesen emelem az orrom alá, hogy beleszagoljak. Bekentem mézzel a számat, jobb megoldást nem tudok, nincs nálam Labello a rohadt életbe, de így meg egy feszt összeragadnak az ajkaim.
- Én? – sokatmondó pillantással hunyorgok a bögre pereme fölül.
- Most szívatsz, ugye?
- Elfelejtetted, hogy mire táncolsz szinte mindennap. Ki írja szerinted?
- Tudom, tudom – legyint türelmetlenül, lelkesen, sőt, mondhatni izgatottan lép vissza. – Attól még lehetsz szűz, hogy másokat dugatsz.
- De nagyon rágódsz rajta – szürcsölök egy kortyot a gőzölgő teából, lemarja a nyelvem felét, elégedetten felsóhajtok, ahogy a forró ital leszáguld a nyelőcsövemen, szinte mindent szutykot letakarít.
- De most halál komolyan. Szűz vagy?
- Nem, nyilas.
- Alexis!
- Attól függ melyik irányból nézed – hintek el egy morzsát, mire ismét felszaladnak a szemöldökei valahová a Szaturnusz és a Jupiter alkotta dupla párhuzam közé a tejútrendszerben.
- Nővel voltál? – húzza fel az orrát.
- Még szép, hülye vagy? – válaszolok ugyanolyan arckifejezéssel. Nem tetszik neki, hogy szórakozom, látom a vállain. Közelebb is lép, majd leguggol elébem, de még így is magasabb. Egy laza mozdulattal fogja meg a bögrét a pereménél fogva és emeli ki a kezemből.
- Hé! – csattanok fel méltatlankodva, miután sikerül az összeragadt számat szétfeszíteni.
- És férfival? – duruzsolja halkan, ahogy közelebb hajtja fejét az enyémhez. Kibírom a kavargó tekintetet.
- Mi a picsának lenne nálam koton? Gondolkozz már – kocogtatom meg a homlokomat ujjaimmal, hogy kifejezzem, mennyire ostoba. – Egy szobában élek, egyes-egyedül. Kinek tenném be?
- Szóval férfival még nem voltál… - hajol még közelebb, az orra szinte eltrefeli az enyémet. Felnyílnak a szemeim, hogy miből a fenéből vette le ezt a következtetést. Szóval szerinted én nem tudnék valaki mást megdugni?
- Na húzz innen – mordulok rá sértetten, megpróbálom ellökdösni magamtól, de mintha nekidőlnék egy falnak. Vigyor kerül az arcára, vészesen közeledik az egész teste, nem csak a feje. Két kezével a testem mellett támaszkodik meg, a hátam mögött a konyhapulttal próbálok hátrább dőlni, hogy ne másszon ennyire az arcomba. A szívem szaporán kalapálni kezd, fogalmam sincs, hogy az izgalomtól, a félelemtől vagy egyszerűen be vagyok sózva. Vagy mert bort tettem a teába.
***
Úgy ébredtem ebből az álomból, mintha tüzes vassal kergetnének, az izgalom utóhatása az összes csontomat rángatja. Megtörlöm az arcom, észrevettem, hogy izzadok. Mintha érezném még a tea ízét a számban... Megőrülök... Jelez az ajtó, hogy valaki bejött, azonnal felpattanok, vagyis pattannék. A szemeim égnek és szúrnak, karikásak, homályosan látok, amióta nem alszom rendesen, az altatók sem képesek arra, hogy két óránál tovább elsüllyedjek a sötétben. Az ablakon kilesve már nem látom, ki jöhetett be, botladozva sietek vissza az ajtóhoz, ahol a kukucskálón próbálom megnézni, ki jött.
Mikor meglátom, ki az, kis híján sírva fakadok.
Nem… nem hiszem el…!
- Minek jöttél ide?
- Ezek szerint még élsz – válaszol flegmán, az ajkain kárörvendő vigyor, a kezeit lazán zsebreteszi, totális fölényt mutat.
- Akkor már mehetsz is – tehetetlen dühömben és kétségbeesésemben csak az ajtót tudom büntetni. Ha ki mernék menni, ha… akkor talán nekimennék, lelökném a lépcsőn és meg is rugdosnám. De… soha…
- Megnézted a videót, amit küldtem? – kikerül a látóteremből, elragad magával a pánik, hogy nem látom, hol van.
- Egyből a kukába dobtam – vágom rá rögtön. Úgy markolászom a tömör fa ajtót, mintha attól félnék, hogy bedől, és ez a vadállat beszakad a szobába. Mi a francnak kellett még eljönnie? Miért? Az ajtóba harapok kínomban.
- Tetszett a jelenet, amit csak neked tettem bele? Megengedték, hogy improvizáljak, igaz vágásba ment, de azért élveztük nagyon. A küszöbön kaptam el… remélem értetted a célzást.
Amint megérzem, hogy az ajtónak dől, úgy tántorodok hátra, mintha megütött volna. Elhúzódom, a szilárd falat választom, a homlokomat szorosan nekipréselem, a szemeimet is összeszorítom. Felrémlenek előttem a képek, a hangok, az arckifejezése… Profi volt. Túl profi… Képes volt felizgatni vele, pedig amióta csinálom, iszonyatosan nehéz rávenni arra, hogy begerjedjek egy pornóra… Szinte immunis lettem már rá. Szinte…
- Itt vagy még? – kihallatszódik a hangján, hogy vigyorog. – Szerintem is ennyire lélegzetelállító volt, látom, egy a véleményünk.
- Takarodj innen! – a hangom rekedt és elgyötört, a falnak megy, nem érdekel, hogy hallja-e. Táguljon innen. Jobb kezemmel a hajamba túrok, a másikkal végigtörlöm az arcom. - Kihívom a rendőrséget, ha nem húzod el a beled.
- Most nagyon megijedtem – érkezik a válasz túloldalról. A nevetése visszhangzik, ahogy lelépdel a lépcsőn, az egész lépcsőház zeng. – Mára hagylak!
***
Az első dolgom az volt, felhívtam Antoniót. Megköszöntem, hogy tönkretette az életemet, felhozott egy ismeretlent a lakásom ajtaja elé, le is buktatott, majd azzal a rohadékkal bosszultatta meg, hogy többet nem kértem, mint privát kiszállítómat. Tudja, mik a problémáim a költözéssel kapcsolatban, magyarán a kinti, nyílt világgal, erre, behozott ide egy olyan férfit, aki kintről képes rommá verni azt, amit évekbe telt idebent kiépítenem. Mindenki tudja, hogy ki vagyok, hol lakom, mindenféle levelekkel, üzenetekkel és csomagokkal bombáznak. A régi középiskolás fényképeim portálokról kacsintanak vissza, kamaszkorom hálószobája mindenki blogján ott virít, aki élvezi az ipar termékeit. Öt év. Öt évig segítettem ki, amiről valójában nem tudtam, de egyszerűen képtelen voltam nem az orra alá dörgölni.
Kinyomtam rá a telefont, hallani sem akartam, semmit sem, letorkollva üvöltöztem volna vele, ha nem érezném azt, hogyha megemelem a hangom, megemelkedne a gyomrom is és hányás lenne belőle.
Egyre kétségbeesettebben hívogatott vissza, én pedig teljesen összetörve szedem szét telefont, kitépve belőle az aksit és elhajítva a francba. Alig látok, szemeim feldagadtak a sok sírástól, a nyugtatós dobozok oldalt sejlenek fel, fehéren, kereken. Beveszek párat, leöblítem sörrel, aminek a doboza szinte vibrál remegő ujjaim között. Egyszerűen nem tud izgatni, mi lesz velem, ha keverem a kettőt. Kit érdekel?
Napok óta csinálom, zsibbadtan élek, a netkapcsolatot megszüntettem, a kódot a lakásomhoz megváltoztattam. Egyelőre még az Adóhivataltól várok visszajelzést, hogy átszimatolták-e már Dominic lakását.
Lassan dőlök az oldalamra, halálosan fáradtan, halvány mosollyal képzelem el, amint arra ér haza, hogy épp feltúrják a lakását, mindenféle illegális és adózatlan tárgy után kutatva. A rendőrségnél is elhajítottam egy morzsát, miszerint marihuánát termeszt a fürdőszobájában… Lehunyom a szemeimet, a kezem iszonyatosan nehéz, de még van benne annyi erő, hogy elmarjam az altatós dobozt. Nem fogok tudni aludni… folyamatosan jönnek este, kiabálnak, főleg részegek… A fejhallgató se tudja leszigetelni a zajt, amit odakint csinálnak…
Mit fog szólni a kommandósokhoz?
Mit fog szólni ahhoz, hogy így lesz egy folt a jó hírnevén?
Szaporán dobog fel a szívem egy pillanatra, vágyom, szinte mohón akarom, hogy láthassam az arcát. Milyen érzés lesz neki? Hogy feltúrják minden holmiját? Hogy idegenek bóklásznak a lakásában, mindenhez hozzányúlva és megzavarni a tárgyait? Ugyanígy csinálta Ő is… Csak az én szobámat mindenki szobájává tette, pár kattintással…
Anyának már telefonáltam, könyörgött, hogy költözzek el, de hajthatatlan voltam. Tudom, hogy jobb lenne, tudom. De a szívem és a mellkasom körül őrjöngő pánikrohamok csillapításának érdekében még csak gondolni sem akarok rá.
Lehet, hogy fel kellett volna hívnom a tűzoltókat? Ismeretlen bejelentés… tűz van. Lefolyna az erős vízsugártól a tapéta, talán még a vakolat is, mindene ázna a vízben. Ahogy én a szarban, amit ide borított be.
Reszketegen felsóhajtok, tulajdonképpen már mindent végiggondoltam, mihez kellene ezek után kezdenem. Amatőr író? Próbálkozhatnék könyvkiadóknál, írok nyálas, romantikus és vad, szerelmes könyveket, amit falna a csőcselék. Rendes forgatókönyveket is írhatnék… sorozatokhoz mellékszálakat… megtanulhatnék rajzolni, a grafikus szakma egészen kecsegtető…
De ez mind nem fog menni.
Mert akármihez adom a nevem, már csak egy közröhej tárgyává tett gyökér pornóforgatókönyv író leszek.
***
Azt érzem csak, hogy felnyalábolnak a gép mellől, mert eltűnik az éles, szúró fény a szemem elől. Kifolyik a nyál a számból, ahogy a fejemet is megmozdítják, görcsösen kapaszkodom még mindig a takaróba, érzem, hogy ki akarják feszíteni belőle. Nagy, fehérbe öltözött emberek ragadnak meg és emelnek ki a melegből, távolról, szinte víz alól hallom a saját üvöltésemet. Valami puhás-keménybe marok, ahogy megpróbálok a földön maradni, ordítva kapaszkodnék valami szilárdba, ami a helyemen tart, de minden szinte hullámzik, a mellkasomat majd’ szétveti a gyűlöletes érzés, az iszonytató rettegés. Rúgni próbálok, de olyan, mintha minden végtagomat elemi erő húzná a föld felé…
Apró, pontszerű szúrás, a szoba életre kel, minden megmozdul velem együtt. Lefelé megyünk, érzem, hiába, nem tudok mozogni, néma sikolyok hagyják el kicserepesedett számat, ösztönszerűen állítom ujjaimat mélyebben az elkapott melegbe. Valaki folyamatosan duruzsol hozzám, nem hallok semmit, nem tudok beszélni… Miért nem tudok beszélni? Izzó fájdalom hasít a fejembe, ernyedten lógok valahol, ami folyamatosan mozog… Lassan tetőzik bennem a zsibbadtság, a tompa rémület, halványan sziporkázik a szemeim előtt a világ.
Szinte minden teljesen fehér… miért fehér?
***
Megemelném a kezem, de nem érek el semmit sem, még az ujjbegyeimet sem tudom elvenni a… meleg? De jó meleg… Reszketegen sóhajtok fel, természetellenes nyugodtságot, harmóniát érzek. Kinyitom a szemeimet, halványan bár és erőlködve, de látok valamicskét, ami jelentősen megnöveli az esélyeimet, hogy bemérhessem, hol vagyok.
Mert azt már megértettem, hogy nem a lakásomban vagyok. A szám porszáraz, olyan, mintha a levegő apró szeleteket vagdosna le belőle. Érzem, hogy szinte karcolja. Olyan más a levegő… könnyedebb és ismeretlen, valahogy egyszerűbben szalad le a tüdőmbe, öleli át és szakad ki belőlem.
Ne a pszichiátrián…
Felhúzom a kezeimet a hasamra, de belegabalyodok a takaróba. Ezt viszont ismerem… plüss, puha, szőrös és meleg. Megragadom, hogy fentebb húzzam, de annyira erőtlen vagyok, hogy alig moccant valamit. Ahogy újra levegőt veszek, megremeg az egész mellkasom. Valaki beszél, nem látom, hiába próbálom meg odafordítani a fejem.
- Hál’ Istennek! Hogy érzed magad? Semmi baj, már vége van – mintha buborékból beszélne, meleg érintés, az arcomon és a hajamon. Lehunyom a szemeimet, jó érzés, még ha gyengén érzem, akkor is. – Most már biztonságban vagy. Mindent áthoztunk…
Beszél és beszél és beszél, nagyon sokáig, de nem tud az ellen tenni, hogy a szemhéjaim leragadjanak. Hallom, hogy mondja, amit szeretne, anya mindig is ilyen volt. Halványan elmosolyodom, apró, csípő fájdalom válaszol a szám szélénél.
***
Arra eszmélek fel, hogy valami mozog. Kinyitom a szemeimet, szokatlanul gyorsan történik meg a mozdulat, élesebben is látok. Bal kezemmel megtámaszkodom, hogy feltolhassam magam ülő helyzetbe, jobb tenyerem a homlokomra szorítom.
Soha többet nem iszok gyógyszerre.
Megremeg a könyököm, beroggyan és máris a bal oldalamon fekve terülök el, mint egy szanaszéjjel taposott gyalogbéka, hihetetlenül meglepett ábrázattal. A lábamra tekeredett valami, azonban mikor szeretném lerugdosni magamról, nem sikerül. Biztos az a kibaszott takaró… Dühösen morrannék, de olyan száraz a torkom, hogy köhögés lesz belőle. Mi a kénköves pokol kínja történt?
Körülnézek, ha már felkelni nem tudok. Sötétkék függöny van az ablakon, súlyos, sötét, számomra tökéletesen ismeretlen, biztos ezért van ilyen homály. Legalább nem bassza ki a szememet a fény. A falakon valamiféle sötétlila tapéta feszül, fehér polcok, de minden, ami a polcokon tornyosul, az én holmim. Oldalt felfedezem a szekrényem, előtte a laptop, a sarokban ott az a nyavalyás páfrány, ami állandóan meg akar dögleni, akárhogy is pátyolgatom. Végigsimítva az alattam levő padlón rájövök, hogy matracok vannak mindenhol. Megremegek az érzésre, belesimítom az arcom az ismerős illatba.
Elköltöztettek.
Sercenő hang kíséri a mozdulatomat, mikor megpróbálok legalább gurulni, hogy megnézzem, hogy a konyha egybe van-e a nappalival és a hálóval. Szeretek szobák között mászkálni, de így egyszerűbb a képlet. Elmarom azt a valamit, kiderül, hogy valami levél vagy cetli…
„Kisfiam!
Nem tudtam megvárni, míg rendesen magadhoz térsz, a költöztetőket ki kellett fizetnem és el kellett mennem apádért a munkahelyére. Az Alapítvány szervezte meg az átköltöztetésed, ápolókat küldtek, hogy segítsenek kivinni téged a szobából.”
Hatalmasat rándul a gyomrom a gondolatra, aminek hatására összegombócolódom.
„A lépcsőházban összefutottunk a munkatársaddal, ne haragudj, biztos nem akartad, hogy ilyen állapotodban lásson, de már előttünk járt az ajtódnál…”
He?
Milyen munkatárs?
Nem is dolgozom.
- Pfff – emelem fel a szemöldököm kétkedőn, hitetlenkedve meredek a papírra. Eltelik pár perc, de még mindig nem sikerül felfognom, mit akar jelenteni ez a mondat, az agyam szédülten kattog, igyekszik felpörögni, ahogy egyre jobban nyösztetem, hogy haladjon.
„ És. Még el kell beszélgetnünk arról, hogy milyen állapotban találtak meg az ápolók.
Csókol: Anya”
Ez megint egy három óra hosszás telefonos beszélgetést fog igénybe venni.
- Rohadt élet – krákogom, megpróbálom magam legalább négykézlábas pozícióba tornázni, de a karjaim azonnal beadják a felmondásukat, viszont a térdeim stabilan tartják magukat. Remek. Seggel kifelé tolassak?
Mennyit üvöltözhettem, hogy alig van hangom?
- Meddig csinálod ezt még?
A mély hangtól láthatatlan jégszilánkok pattannak ki a gerincemből. Olyan rémület önt el, amelyet eddig csak akkor éreztem, ha szabad téren kapott el egy nagyobb roham. Oldalra billenek, kigúvadt szemekkel, szaporán fel-le emelkedő mellkassal figyelem, ahogy a bejárati ajtó melletti nagy babzsák fotelben trónol. Könyökével a combján támaszkodik, ujjai a hajában vannak, onnan néz rám. Leírhatatlan riadalmamban próbálok meg küzdeni a gyengeség ellen, hogy elmásszak a tekintete elől, be a fürdőbe, de minden mozdulat kudarcba fullad.
- Mit keresel itt?! – szakad fel belőlem, szinte szó szerint. Nem tudok mást csinálni, mint támadni. Muszáj, muszáj innen kimennie… Hogy került be?
HOGY?!
Elköltöztem, hogy megszabaduljak tőle és mindentől, amit rám borított, erre… ahogy kinyitom a szemem, azonnal itt van, ráadásul négy méteres körzeten belül!
Az ajtóra kapom ideges pillantásom, látom, hogy minden zár a helyén van, a láncok sértetlenek. Remegő ujjaimmal megtörlöm a számat, de csak azt érem el vele, hogy felszisszenek a száraz és durva érzéstől. Valahol… mindig mindent visszatesznek az eredeti helyére… akkor a tetováló gép is itt lehet valahol… Elkezdek turkálni a párnák és a matracok között, hangja kétségbeesett tombolásom közepette ér el:
- Végignéztem a műsort.
- Él.. élvezted? – hangom elgyötört, nem tudok határozott hangot megütni. Pánikolva kutatok tovább, minden erőmmel megpróbálok arrább mászni. – Erre vágytál nem? Remélem ki is verted rá… - beszélek összefüggéstelenül, a saját hangommal akarom megnyugtatni magam, csak azt akarom hallani. Csak én vagyok itt. Nincs itt más.
- Ne próbálj felbosszantani – morogja sarokból.
- Akkor mi a tetves halál faszát keresel itt?! – kiabálok, viszont cserébe a lendülettől kibillenek az amúgy is szar egyensúlyomból és elterülök a földön. Kinyitja a száját, becsukja, majd ívesen megküld egy párnával, amit a háta mögül kapott ki. Telibe talál, elnyögve hanyatlok vissza a takaróra, ráadásul a teste felmelegítette a párnát, automatikusan húznám magamhoz, hogy ez a kibaszott hideg a mellkasomban enyhüljön.
- Édesanyád bezárta maga után az ajtót. Kurvára nem tudok kimenni – szól vissza ugyanolyan hangnemben, valószínűleg még jobban hangoskodna is, de mivel rekedten tudok csak kommunikálni, talán ez fogja vissza azt az ótvaros nagy pofáját.
- Ugorj ki az ablakon! – préselem ki magamból két köhögés között. Valamit innom kell, de esélytelen, hogy felálljak. Tekintetem rá villan, majd azonnal el is vetem a hirtelen jött ötletet. Nem. Én nem kérek tőle semmit, inkább szomjan halok.
- Azt hiszed, nem próbálkoztam? – bök az ajtóra, látom, hogy a láncokat ki tudta szedegetni a foglalatból, de a számzáras lakatokkal és a külön kis kulcsos zárakkal nem tudott mit kezdeni. Legszívesebben kinyitnám neki az ajtót, kiborítanám a fotelből és rávágnám az ujjaira még a küszöbön a…
A küszöb szóról eszembe jut a videó, fordul velem egyet a világ, érzem, ahogy a forróság kiütközik az arcomon, visszaemlékezve a képsorokra.
- Ebből elegem van – áll fel a fotelből és hosszú, nyújtott léptekkel elindul felém. Rémülten hátrálnék, de nem engedi, forró kezeivel a hónom alá nyúl, kiabálnék és ellenkeznék minden erőmmel, ha lenne bennem erő. Harapni próbálok, de felemel, mint ahogy a hisztiző gyerekeket szokták az óvodában, maga elé húz és úgy lépdel velem együtt az ajtóhoz, aminek csaknem nekinyomja az arcomat. – Gyerünk, nyisd ki!
Szinte a levegőben lógok, ahogy tart a felső zárhoz, remegő ujjakkal próbálnám meg beütni a számokat, de mindig félrecsúszik a kezem, folyamatosan elrontom, amire állandóan visszacsipog a panel.
- Nem megy… - visszatartom kétségbeesett könnyeimet, ahogy talán már ötödjére próbálkozok újra.
- Mondd, hogy mit üssek be – ajánlja fel.
Megremegek.
- E-eszem ágában sincs elárulni a kombinációt! – makacsolom meg magam, mire testének teljes vonalával nekem préselődik hátulról. Kigúvadnak a szemeim a rémülettől és közvetlen közelségétől. – Ne érj hozzám, eressz el!
- Ahogy akarod – abban a pillanatban eltűnnek a kezei a hónom alól, úgy csuklok össze az ajtó előtt, mint egy rongybaba. – Úgyis ráérek, épp helyszínelnek nálam, nincs hol meghúznom magam.
Homlokom az ajtónak koppan, még a szám is elnyílik.
Ne, ne folytasd…
- Gondoltam, ha már így jártam, meglátogatlak – folytatja tovább rendületlenül, tudom, hová fogunk kilyukadni, de nagyon nem szeretném. - Nem tudod egészen véletlenül, hogyan kerültek oda? Hm?
Nyitnám a szám, hogy kimondjam határozottan: nem tudom! De nem szólok egy árva szót sem. Megremeg a szám, halkan szusszanok frusztráltan, ahogy elernyednek a vállaim.
- Már megmutattam neked, hogy rossz emberrel szórakozol.
Teljesen ki vagyok neki szolgáltatva. Azt csinálhat velem, amit akar. Lángolni kezd a mellkasom, majd jéghideggé dermed. Bármit. Meg is verhet. Meg is ölhet. Egyszerűen revansot vehet az őt ért sérelmek miatt. Úgy nyelem a levegőt ezekre a gondolatokra, mintha lesodorhatnám az egyre jobban dagadó gombócot a torkomban.
|
