- Én nem vagyok olyan, mint te – szólal meg végül. Olyan szomorú a hangja, mintha már mindenrõl lemondott volna. - Attól még, hogy én is vak vagyok, még nem vagyok olyan, mint te – halkan beszél, én pedig figyelek. - Menj haza és felejtsd el, hogy valaha is találkoztunk – nyekken valami, talán lefeküdt.

- Nem tudom mi történhetett veled – kezdek bele halkan -, de ez nem ok arra, hogy tudjam, nem lenne szabad feladnod.

- Pontosan, Te nem tudod, hogy mi történt! – csattan fel mérgesen, mintha bizony valami rosszat mondtam volna. És ez fáj. - Én ültem a szaros volánnál és mégsem én haltam meg, hanem õk! – megáll, majd folytatja. - Lehet ennél nagyobb büntetés az, hogy megvakultam és nem hagynak meghalni?

Nem szólok semmit, próbálom megemészteni a dolgokat. Tehát baleset volt, és õ vezetett. Most önmagát okolja, mert valaki meghalt, õ meg él. Pont, mint én, de én túl kicsi vagyok, hogy emlékezzem a szüleimre, a tûzre, bármire is.

- Menj haza! – mondja dühösen.

Nem szólok semmit, szó nélkül lépek ki a szobából. Nem tudom, miért ilyen dühös, talán nem kellett volna semmit mondanom, csak visszakísérnem, és békén hagynom. De szeretek beszélgetni, viszont amit mondott, szíven ütött. Õ sem tudja, miken mentem keresztül az árvaházban, ahol sokszor félrelöktek, mert vak vagyok, majd az intézetben, ahol elkezdtem tanulni, mit hogy kell csinálni. Ugyan a szüleim halálára nem emlékszem, de hiányoznak. Sosem volt családom. Neki biztos vannak szülei, barátai, talán testvére is, mégis mindenkit ellök magától. Hosszú évek óta elõször vagyok igazán szomorú, és egy könnycsepp is kicsordul a szemembõl. Blacky együttérzõen vakkant egyet, mire megtörlöm a szemem.

- Semmi baj, Blacky – szólalok meg. – De azt hiszem, Kiseki-kun nagyon magányos, nem gondolod? – újabb vakkantás. – Én is így látom. Szerintem segítenünk kell neki, hogy újra önmaga lehessen. 

Már tudom is, mit fogok csinálni. Holnap úgysem kell suliba mennem, sem dolgozni, így lesz idõm. Van néhány könyvem, és pár trükköm is. Nem fogom csak úgy feladni, Kiseki-kun, nehogy azt hidd!

Hazamegyek, és miután adok Blackynek enni, meg inni, kirámolom a szekrényemet. Tudom, hogy valahol kell lennie néhány vakírásos könyvnek, mert tudom, hogy eltettem õket, mikor nekem már nem kellettek. Végre meg is találom õket, és nagy örömmel lóbálom õket a kezemben. Habár senki sem látja, sem én, sem más, maximum Blacky, de õ nem sok figyelmet szentelhet neki, habár boldogan vakkant. Mint mindig, ha valami olyan történik, ami nekem örömet okoz. De aztán lassan indulnom kell dolgozni, így fogom magam, és elindulunk.

~*~

A kávézóban már nagy a forgalom, mire odaérek. A két pincérlány, Ai és Moemi nagyon örülnek nekem. A fõnök, Hashiba-san is üdvözöl, majd miután átöltözöm már meg is kapom az elsõ rendelést. Szeretek itt dolgozni, mert bár nem látok, mégis tudom, mi hol van. Sosem botlom meg semmiben, és itt amúgyis a fehér botomat használom. Ügyesen viszem-hozom a tálcákat, csészéket, tányérokat, mintha nem is lennék vak. Talán kéne valami Kiseki-kunnak is, ami leköti, akkor nem sajnálná magát állandóan. De egyenlõre az is elég lesz, ha szót tudok vele érteni, és pár dolgot megtanul. Abból ítélve, ahogy viselkedett, szerintem nem sok mindent tanulhatott még, talán semmit, és ezért ilyen.

- Mitõl vagy ma így feldobva? – kérdi Ai, mikor egy kis szünetet tartok, és éppen egy pohár almalét iszogatok. – Nagyon boldognak tûnsz. Csak nem vagy szerelmes, Satoshi?

- Nem, errõl szó sincs – rázom nevetve a fejem. – Csak azt hiszem, tudok segíteni valakinek. Habár… - itt elbizonytalanodom – nem tudom, õ akarja-e. Nagyon szomorú, magányos, de elutasító is.

- Õ is vak, igaz? – kérdez rá Ai, mire bólintok. – Szerintem, ha ilyen, akkor legjobb, ha a saját módszeredet használod. Emlékszel? Hirokinál is bevált, és azóta már õ is teljes életet él.

- Igazad van, megpróbálom – bólintok. – Most megyek vissza dolgozni. És köszi a tanácsot!

Emlékszem Hirokira, hát hogyne emlékeznék. Alig egy fél éve volt, hogy õt is megtanítottam élni. Ha nála bevált, talán Kiseki-kunnál is be fog válni a módszerem. Már sokkal optimistább vagyok. Ai mindig tudja, mit kell mondani.

~*~

Másnap már sokkal magabiztosabb vagyok, mint elõzõ nap. De azért nem bízom el magam, amikor Blacky kíséretében Kiseki-kun szobája felé közeledem. Aztán meghallom a nõvérke hangját, aki úgy tûnik, hogy az ebédet hozza Kiseki-kunnak. Elkérem tõle a tálcát, mire õ meglepetten megkérdi, mire kell. Amikor azonban elmondom, csak helyeselni tud, hogy végre valaki kézbe veszi a fiú nevelését. Sõt, arra is megkérem, ezek után ne cseréljék ki Kiseki-kun ágynemûjét, és ne is takarítsanak, ha lever valamit. Beleegyezik. Nem értem, miért nem alkalmaztak valakit, aki tanítaná. Talán az orvosok csak legyintettek, hogy majd megoldódik a dolog. De nem érdekel. Fogom magam, és benyitok a szobába.

- Szia, Kiseki-kun! – szólalok meg barátságosan. Az ágy felõl mocorgást hallok. – Én vagyok az, emlékszel rám? Satoshi, akit tegnap kidobtál.

- Mi a fenét akarsz? – kérdi durcásan. – Menj innen!

- Hoztam neked enni – mondom, majd az éjjeliszekrényhez megyek, és tapogatózva leteszem a tányért. – De most nem fog senki sem megetetni. Egyedül fogsz enni – jelentem ki. Szinte érzem, hogy megdermed.

- Akkor hogy fogok enni? – kérdi döbbenten. – Nem látok, te is tudod.

- A tányér tõled jobbra van az éjjeliszekrényen – magyarázom. – És most képzelj el egy órát. A hús a tizenkettesen van, a burgonya a hármason, a zöldségek a hatoson. A villa a kilencesen foglal helyet. Most már tudsz enni.

- Te teljesen hülye vagy?! – rivall rám. – Mégis mi ez a marhaság.

- Megtanítalak egyedül étkezni. Azt hittem, ki akarsz innen kerülni, és nem akarod, hogy kisbabaként bánjanak veled. Ha nem eszel, nekem mindegy, de…

Hangos csörömpölést hallok, amint valami a padlóra esik. A tálca lehet az, az étel pedig valószínûleg a padlón hever. Blacky normál esetben felenné a földrõl, de nem engedem neki, így csak leül mellém.

- Na, most mondd meg, mit csináljak, te nagyokos! – hallom Kiseki-kun gúnyos hangját.

- Takarítsd fel! – mondom nyugodtan. – Felmosórongyot és vödröt is kapsz.

- Az a nõvérkék feladata – vágja rá.

- Megkértem õket, hogy ne tegyék. Ha neked jó, hogy koszban, rothadó ételmaradékok között élsz, engem nem érdekel. És õket sem – mondom komolyan. – Eleget sajnáltad már magad, hogy milyen szar neked! Mit gondolsz, nekem nem szar? Kétévesen meghaltak a szüleim, amikor leégett a házunk, én meg megvakultam! Az árvaházban ide-oda rugdostak, mert vak voltam, és úgysem tudtam tenni semmit! És?! Szerinted feladtam?! – rettentõ mérges vagyok, pedig nem szoktam kiakadni. – Nemcsak neked vannak gondjaid, szóval hagyd abba az önsajnálatot, és kezdj élni! – mondom komoly hangon. – Senki sem fog csak azért sajnálatot érezni irántad, mert vak vagy. Nem vagy nyomorék, tudsz beszélni, megvan a kezed, és a lábad is. Tudod mi vagy te? Gyáva! – vágom a képébe, majd Blackyt magam után hívva elhagyom a szobát.

Nagyon mérges vagyok rá, de talán nem kellett volna így kiakadnom. Nem, ez nem én vagyok. Az egyik folyosón megállok, és nekidõlök a falnak. Talán igazságtalan voltam vele, hiszen õ is fél, mint én is féltem az elején. Talán jobb lenne, ha visszamennék, és bocsánatot kérnék tõle.

Reggel kissé aggodalmasan pakolászok otthon. Ma ismét be kell mennem a kórházba, de elõre tudom, hogy semmi újat nem fognak nekem mondani. Már tizennégy éve ugyanaz a szöveg, hogy nem tudnak, mit tenni. Bár legalább már nem fog romlani a látásom, ami nincs. Ez olyan ironikus. Mégis, próbálom a jó oldaláról megközelíteni a dolgot. A doktorbácsi múltkor beszélt valamirõl, egy új eljárásról, ami segíthet rajtam. De sejtem, az nagyon sokba kerülne, nekem meg nincs elég félretett pénzem. Ma még dolgozni sem megyek be, mert ugyan kaptam idõpontot, de ki tudja, hányan fognak még elõttem várni.
Végül ideje indulni. Felcsatolom Blackyre a hámot, cipõt veszek, és elindulok. Gyönyörû idõ lehet kinn, mert a szomszéd néni is mondta, hogy süt a nap. Õ mindig kedves hozzám, sokszor hoz sütit, meg palacsintát, ha csinál. Én meg néha fõzök neki cserébe. Csak egy farmer és egy könnyû póló van rajtam. A nap valóban süthet, mert nagyon meleg van, már nyár eleje. Még másfél hónap, és itt a nyári szünet. Talán idén leutazom a tengerpartra. Látni ugyan nem fogom, de a többiek mindig elmesélik, mi milyen, így el tudom képzelni. És végre érezhetem majd a tengert, bele is mehetek, és futkározhatok a homokon. A gondolatra elvigyorodom, és mikor megjön a busz, nevetve szállok fel rá.

- De jó kedved van, Satoshi – szólít meg Yamada-san. Mindig ezzel a busszal szoktam járni, mert õt már ismerem. – Jó hírt kaptál?

- Nem éppen – rázom a fejem. – Csak elképzeltem, amint a tengerparton futok a homokban.

- Értem – hallom a hangját. Középkorú ember, kissé érdes hanggal. De mindig nagyon kedves velem. Elõször azt hittem azért, mert vak vagyok, de már rájöttem, hogy tényleg kedvel. – Azért vigyázz magadra. Ott nincsenek falak, meg korlátok.

- De ott lesz Blacky – simogatom meg a kutyám fejét, aki erre barátságosan elvakkantja magát.

- Ez igaz – válaszol Yamada-san. Közben elindulunk, én pedig mint mindig, most is állok.

Nem szeretek leülni, mert nehéz lenne felállni. Itt jó. Útközben elbeszélgetek Yamada-sannal, elmesélem neki, hogy kontrollra megyek a kórházba. Õ meg megnyugtat, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj. Mire megérkezünk és leszállok, már minden félelmem elpárolog. A kórház udvarán néhány beteg és orvos, meg ápolónõ köszön nekem, én meg visszaköszönök, majd belépek az épületbe. A recepción a recepciós lány kedvesen fogad, és már irányít is a harmadikra. Mikor felérek a lifttel, leülök a vizsgáló elõtti padra, és hamarosan idegen lépések zajára leszek figyelmes. Csak nem új beteg?

- Nahát, Satoshi-kun! – hallom meg Nanami-san hangját. Õ az egyik ápolónõ itt. - Rég láttalak. Kontroll vizsgálatra jössz?

- Igen – mondom vidáman.

- Kiseki, leültelek Satoshi-kun mellé – mondja Nanami-san. Tehát az új beteget Kiseki-kunnak hívják. - Ha végeztél a vizsgálattal, majd visszakísér valaki.

- Szia! – köszönök a mellettem ülõnek. - Satoshi vagyok. Téged hogy hívnak?

- Nem hallottad az elõbb? – kérdi barátságtalanul. A hangja szép, de olyan érzést kelt, mintha mindenkire haragudna.

- Miért van ilyen rossz kedved? Hiszen olyan szép idõnk van ma – mosolygok rá.

- Ha nem vetted észre, nem látom, milyen az idõ, mert vak vagyok – vágja rá bosszúsan.

- Nem vettem észre, ugyanis én sem látok – nevetek rá halkan.

Azt hiszem, nem kedvel, de nem tudom mi baja lehet. Talán nemrég vakult meg, és még nem tudta feldolgozni. Sokan nem tudják, de én kétévesen vakultam meg, és azt sem tudom, hogy milyen érzés látni. Nem sokáig ülünk kinn, amikor nyílik az ajtó és Asagi-sensei lép ki. Megkérem, hogy egyszerre vizsgáljon meg minket, és akkor utána én visszakísérem Kiseki-kunt a szobájába. A doktor igent mond, majd bevezet minket a vizsgálóba. Elõbb engem vizsgál meg, és kijelenti, sajnos nincs változás. Aztán rátér a másik dologra, mialatt ha jól hallom, Kiseki-kunt vizsgálgatja.

- Az a dolog, amirõl beszéltünk – mondja. – Gondolkodtál rajta?

- Igen, de… - bizonytalanul állok egyik lábamról a másikra. – Nem tudom, hogy rendben lenne-e. Nem tudom, mert… igazából nem vagyok biztos benne, hogy látni szeretnék. Másrészt, az a mûtét nagyon drága, nekem nincs ennyi pénzem.

- Értem – mondja Asagi-sensei. – Megértem a félelmed, elvégre nagyon régóta vagy vak. Mióta is? Tizennégy éve, igaz?

- Pontosan – válaszolom. – Már megszoktam, hogy nem látok, nekem ez a természetes.

A doktor nem válaszol, hanem Kiseki-kunnak mond valamit, majd mellém állítja. Megfogom a kezét, és érzem, hogy megremeg, majd rákulcsolom az ujjait Blacky hámjára, és a fiút a kutya másik oldalára terelem. Így nekem is kényelmesebb. Figyelmeztetem, ne engedje el a hámot, mert akkor eltévedhet, én pedig nem fogom megtalálni. Aztán megtudom, hogy az 514-es szobában lakik, ami az ötödiken van. Annak idején egyszer én is voltam az ötödiken, amikor elestem és bevertem a fejem. Agyrázkódásom volt, és az orvosok azt hitték, vissza fog térni a látásom. De nem tért.
Szótlanul battyogunk egymás mellett egészen a liftig. Csak azután szólalok meg.

- Mióta vagy vak? – kérdem.

- Miért érdekel? – kérdi flegmán. – Semmi közöd hozzá!

- Csak beszélgetni próbálok – védekezem. Blacky morogni kezd. Nem szereti, ha valaki durva velem.

- Fél éve, azt hiszem – érkezik a halk válasz. – Azóta itt élek. Nem engednek el, mert attól félnek, kárt teszek magamban.

- De hát tudsz egyedül enni, közlekedni, fürdeni és öltözni, nem? – kérdem kíváncsian.

Nem válaszol, csak érzem, hogy a keze megfeszül Blacky hámján. Nem értem, mi lehet a gond, hiszen nem mondtam semmi rosszat.
Nemsokára felérünk az ötödikre, én pedig a kezemet a falon végighúzva számolom az ajtókat. Tudom, hogy az õ szobája a lifttõl balra a negyedik ajtó. Mikor odaérünk benyitok, és odakormányozom az ágyhoz. De nem tudom, mit tehetnék. Olyan fura ez a fiú. Mintha semmit sem akarna. Hallom, hogy felül az ágyra, de nem szól egy szót sem. Nem tudom, mitévõ legyek.