Lomhán nyílik a villa ódon, kovácsoltvas kapuja. Kissé lehúzom az ablakot, hogy a sötétítet üveg ne gátoljon a szemlélődésben. Idejét sem tudom, hogy mikor jártunk utoljára Rostockban. A kellemes augusztusi szellő rögtön beszökik a résen, magával hordozza a kert encián- és liliomfái bódítóan édeskés illatát.
Jurij hátra néz az anyósülésről, és összevont szemöldökkel mustrál.
- Húzza fel az ablakot! – szól rám talán kicsit határozottabban, mint akar, mert rögtön magyarázkodásban folytatja – Nem lenne jó, ha már az első nap történne valami… gond – az utolsó szón rövid ideig elgondolkodik, valószínűleg nem szívesen mondaná ki apám előtt, hogy „mielőtt agyonlőnek és megdöglesz, kölyök”. Ismerem már, volt időm hozzászokni a stílusához, de persze apám előtt nekem is megad egyfajta „tiszteletet”.
- Hagyjad. Itt csak nem történhet semmi baj - szólal meg mellőlem apám határozott, ellenvetést nem tűrő hangján. Nekem pedig ez éppen elég. Teljesen lehúzom az ablakot, és amíg a kocsi a bejáratig ér, kíváncsian figyelem a kétoldalt futó fákat és bokrokat. A kert semmit sem változott, teljesen olyan, mint ami gyermekkoromból rémlik. A fák még mindig ugyan úgy nyújtózkodnak, alattuk a bokrok és virágok szintén igyekeznek minél több fényhez jutni.
Az autó megáll, nem várom meg, hogy kinyissák nekem az ajtót, rögtön kipattanok, mindenkit megelőzve. Néhány ismerős arc megjelenik előttem, de nem igazán foglalkozom velük. Jurij, mint valami hűségés kutya, úgy áll apám jobbján, aki addigra szintén kiszállt. Egy őszülő, jól öltözött asszony lép oda hozzánk. Hosszú haja kontyba fogva, arcain sorakozó ráncait vastag réteg smink próbálja elfedni – teljesen sikertelenül. Szemüvege felett néz rám és rögtön elmosolyodik.
- Milyen sokat nőttél kedveském – szól hozzám halkan, közvetlenül, de ezt bűn lenne nem elnézni neki. Tizennégy éves koromig anyám helyett anyám volt.
- Jó napot, Anke – üdvözlöm és viszonozva kedvességét, én is szolid mosolyra húzom szám.
Nem élvezhetem sokáig magamon meleg, szeretetteljes tekintetét, mert tisztelettudóan, tovább lép apám elé, üdvözli és rögtön el is kezd beszámolni neki az itteni helyzetekről.
Apám több időt tölt Rostockban, mint én, így gyakorlottabban beszéli a nyelvet és jobban hozzá van szokva az itteni élethez. Ezzel szemben én évek óta egy szót sem szóltam németül és nem is vágytam ide.
Érdekes lesz így iskolába járni…
A házba belépve megnyugvást nyújt az ismerős közeg, az öreg, de stílusos bútorok, a lágy színű falak. A földszint berendezése még mindig tökéletesen eleget tesz apám munkájának. Az egész olyan, mint egy hatalmas iroda, bár a konyha is itt található csak a keleti szárnyban.
Az első emelet apámé, az ő lakrésze; két hálószoba, fürdő, és egy kicsinek semmiképpen sem mondható nappalival.
Engem a padlástérre költöztetnek fel, ahol gyerekkoromban is volt a szobám. Ahogy felfelé szedem a lépcsőfokokat, előttem Jurijjal, aki a csomagjaim nagyobbik részét cipeli – csakhogy érezze a törődést – felrémlenek az itt töltött évek. Anya halálát követően itt éltünk, itt nőttem fel. A gyerekkorom jelentős eseményei ide kötnek, ehhez a házhoz.
Felérve lerakom azt az egy hátizsákot, amit én vittem, és a kissé lihegő, szőke monstrum felé nézek. Elfojtok egy kaján mosolyt, mikor elkezd oroszul zsörtölődni és igyekszik nem túl feltűnően a földhöz vágni bőröndjeim.
- Köszönöm, most már elmehetsz – teszek rá még egy lapáttal, és elégedetten figyelem, ahogy forrongva egyedül hagy.
Nem kenyerem a fölényeskedés, és a helyzetem kihasználása. De vannak emberek, akikkel néha jól esik kicsit szívózni.
A nappaliba sétálva ledobom magam a kellemes, bézsszínű kanapéra. Bele süllyedek az ismerősen puha szivacsba. Még elevenen élnek bennem az itt töltött éjszakák, mikor nem bírtam aludni, így Anke csinált nekem egy kakaót, és mesélt nekem. Egek… De régen is volt már.
*****
Egyre közelebb repül felém a labda é n pedig ösztönösen ütöm vissza, ezzel pontot szerezve csapatomnak. A testnevelés tanár, belefúj sípjába ezzel jelezve, hogy vége az órának, mehetünk átöltözni.
Már egy hete elkezdődött a tanítás, és viszonylag könnyen megy a beilleszkedés. Nem ismernek, nem tudják, hogy ki vagyok, ki az apám, csak annyit sejtenek, hogy valami gazdag kölyök lehetek, ha már egy ennyire elit helyre dugtak be.
Az öltöző felé baktatva meglátok pár lányt az osztályomból, ahogy rám nézve összesúgnak. ha akarnám, meghallhatnám miről is beszélnek, de még nem szoktam bele annyira a nyelvbe, hogy a hadarást is megértsem, így hát inkább csak úgy teszek, mint aki észre sem vett semmit.
Gyorsam átvedlek melegítőből farmerba és ingbe, majd összekapkodom cuccaim. Az ajtóból még elköszönök a srácoktól, de választ már nem várok. Sietős léptekkel indulok ki az iskola épületéből, vége a tanításnak.
Kint szinte azonnal meg is pillantom a nagy fekete kocsit. Nem habozok sokat, azonnal arra veszem az irányt és beszállok. A volánnál Earl ül. Köszönök neki és máris indulunk.
Kissé furcsállom, mikor nem a villa felé indul meg, hanem kihajt a városból. Elhagyja a főutat, és letér egy mellékútra, ami ráadásul még lebetonozva sincs. Teljesen úgy tűnik mintha valami rossz, emberrablásos filmben lennénk, e gondolatra pedig vágok is egy keserű fintort. Ugyan már Jace, ne szőj összeesküvés elméleteket.
- Earl – szólalok meg végül. Arcomra erőltetek egyfajta határozott arckifejezést, arra az esetre, ha esetleg hátra nézne rám a visszapillantó tükörből. – Hova viszel?
- Úgy néz ki találtak egy pasast, aki megfelel a feltételeknek és állítólag ért a fegyverekhez is – érkezik a kissé irrelevánsnak tűnő válasz. – A főnökúr pedig nem akarta, hogy rögtön a villához vigyék az ipsét – tudomásul veszem a hallottakat, és bólintok egyet. Így már minden érthető.
- Rendben. Köszönöm.
Rövidesen egy viszonylag lepukkant épülethez érünk, igazi szellemjárta hely. Kiszállok a kocsiból, a viskó ajtaja pedig kitárul. Értem a célzást, hogy jó lenne sietni, így megszaporázott léptekkel indulok befelé, ahol rögtön mellém csapódik két izomkolosszus, akik engem terelgetve megindulnak egy lépcsősor felé, ami valószínűleg egy alaksorba, vagy valami olyasmi helyre vezet. Nem szólnak hozzám, de nem is bánom.
A halogén lámpák nem szolgáltatnak túl sok fényt, így homály vesz körbe minket. A levegő áporodott és hideg, arra késztet, hogy felhúzzam pulcsim cipzárját.
Megállunk egy ajtó előtt, ahol az egyik férfi bekopog, majd mikor válasz érkezik, benyit és eltűnik egy pillanatra. Az ajtó résnyire nyitva marad, így még hallom, ahogy tisztelettudóan köszön apámnak, majd jelenti, hogy megérkeztem. Ezután ismét megjelenik a pasas, ész szól, hogy bemehetek.
Az ajtóval szemben ül édesapám, egy méretes íróasztal mögött. Néhány papírt pillantok megelőtte, de ezek száma elhanyagolható az otthoniakhoz képest. Hátam mögött becsukódik a nyílászáró, most már kettesben vagyunk. Arca egy szempillantás alatt megenyhül, sokkalta barátságosabb, emberibb formát ölt. Odasétálok mellé és nekitámaszkodok az íróasztalnak.
- Szia – köszönök viszonylag halkan, hisz nem tudom, hogy mennyire vékonyak a falak. Azt pedig már sikerült megtanulnom az évek során, hogy nem túl jó, ha az emberek halják a közvetlen beszélgetéseink.
- Szervusz – üdvözöl, és finoman megveregeti asztalra támaszkodó karom. Tény, hogy sosem ment neki túlságosan a szülő-gyerekbeszélgetés, de becsülendő, hogy legalább próbálkozik. – Mi volt ma az iskolában? – kérdezi rám összpontosítva minden figyelmét.
- Nem történt semmi különös. Csak a szokásos – vonom meg vállam.
- Még nem is meséltél az osztálytársaidról. Vannak csinos lányok? – puhatolódzik finoman, de én csak megvonom vállam, erre nem igazán tudok mit felel.
Nyílik az ajtó és belép egy magas, szikár férfi. Őt addig még nem is láttam.
- Uram, itt az ember – jelenti be tárgyilagosan. Apám csak bólint. Fejének mozdulatára előbukkan néhány összes hajszála, aminek létezéséről talán még nekem sem lenne szabad tudnom. Előttem is ugyan az az erős, mindenre elszánt, fiatal férfi akar lenni, aki a beosztottjai előtt.
- Estére ezt még megbeszéljük, de most el kell mennem – mondja és feláll székéből. – Ha gondolod, maradj még egy kicsit, de haza is mehetsz. Döntsd el. – A következő pillanatban már el is tűnik én pedig csak bámultam utána.
Igyekszem lefoglalni magam, előtúrom laptopom is iskolatáskámból, de mivel nem tudok rákapcsolódni egy internethálózatra sem, gyorsan megunom a dolgot. Szemem megakad az asztalon sorakozó papírokon. Mivel jobb híján nem akad más, felveszek párat és beleolvasok. Egy táblázat szerűséget pillantok meg, három oszlopból áll; létszám: 234 fő, útközben elhunytak száma: 56 fő, bejövetelt hozók száma: 169 fő. És mi történt a maradék tizenkilenc emberrel?
Akarva-akaratlanul megborzongok, magamban a hűvösre fogom, biztos csak azért, mert fázok. Inkább visszarakom helyére a papírt és kimegyek a szobából. Az ajtóban meglátom azt a két fazont, akik idekísértek – valahogy sejtettem, hogy nem maradtam őrizet nélkül.
- Haza akarok menni – jelentem be.
- Rendben – válaszol az egyik – De előtte szólnia kell az apjának. Utasította – bólintok egyet, és megindulok kettőjük között a labirintusszerű pincerendszerben. Egy előcsarnok szerűségbe érve pillantom meg, vagy két-háromtucatnyi ember élén állva. Gondolkodás nélkül indulok meg felé, végül is mi baj történhetne?
- Én hazamegyek – mondom és megállok egy férfi mellett.
- Rendben, vigyed magaddal Jurijt is! – feleli apám. Mielőtt elindulnék, oldalra tekintve végig mérem a pasast. Rendkívül magas, akár három fejjel is leköröz, izomzatáról meg ne is beszéljünk… mellette röhögve eláshatom magam egy félreeső erdőszélen. Arcát nem látom teljesen, szemüveget visel, de határozott arccsontja komoly, tiszteletet parancsoló megjelenést kölcsönöz neki. Elég morc alak lehet.
Nem húzom tovább az időt, elindulok. Útközben hozzám csapódik Jurij is, látszik rajta, hogy csak úgy repes a boldogságtól, hogy megint engem „pesztrálhat”. Vetek rá egy alamuszi, de valahol mégis bájos mosolyt, amitől szinte látható módon kezd felforrni az agyvize, de ügyet sem vetek rá. Vagy megszokja, vagy megszokja. Nincs választási lehetősége. Ebből nem lehet csak úgy kilépni, ezt még én is tudom.
*****
Lehuppanok a kanapéra és felkapcsolom a tévét. Megállás nélkül váltogatom az adókat, de nem találok semmi olyat, ami különösen érdekelne, így végül megállapodok egy ezer éves filmnél, melynek minden egyes másodpercét kívülről betéve fejből tudom. Egészen sikerül belemerülnöm, mikor kopogtatás üti meg a fülem.
- Szabad! – szólok ki és érdeklődve kezdem fürkészni a szép faragású ajtót. Anke lép be, széles mosollyal az arcán.
- Nem zavarok? – kérdezi lágyan csengő hangszínén.
- Nem, gyere csak be – felelem arrébb csúszva a kanapé és megveregetem
magam mellett a helyet, ő pedig csendesen odasétál és leül.
- Mióta megérkeztetek, nem is volt időnk beszélgetni – állapítja meg, én pedig
csak bólintok, gyermeki mosollyal arcomon. – Istenem, hogy megváltoztál! Hová
lett az a kisfiú, akit én annyira szerettem? – kérdezi játékosan. Idősödő
arca boldognak tűnik, ami engem is jókedvre derít.
- Itt ül veled szemben, csak felnőtt – felelem, és valahol büszkeséggel tölt
el frappáns válaszom. Végigsimít arcomon, ami kifejezetten jóleső érzéssel
tölt el.
- Mit csináltál az arcoddal? – szemei egy pillant alatt szemrehányón kezdenek vizsgálni, mikor megtalálja piercingjeim. Megvonom vállam, mire ő csak rosszallóan kezdi csóválni fejét.
- Olyan kis sovány és sápadtka vagy. Eszel te rendesen? Nem vagy beteg? – kérdezősködik, én pedig igyekszem megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
Már hiányzott ez a fajta törődés, ez a majdnem anyai szeret, amit tőle kapok, hisz valamilyen szinten sajátjaként szeret. Évekig az ő dolga volt foglalkozni a nevelésemmel.
Órákon keresztül beszélgetünk, felváltva mesélünk egymásnak, hogy mi történt azóta, mióta utoljára találkoztunk. Emlékeket idézünk, szóba kerül néhány kínosabb dolog is, amire én már nem olyan szívesen gondolok vissza, de ő aranyosnak találja, így inkább csak mosolyogva, talán kissé kipirult arccal, de végighallgatom. Végül a nagy nosztalgiázást Jurij töri meg, azzal az indokkal, hogy az apám szeretné, ha lemennék. Nem értem mit akarhat, ötletem sincs, hogy mihez van rám is szüksége, de ellenkezés nélkül felállok és megindulok lefelé a földszintre.
Alig teszem le lábam a legutolsó lépcsőfokról, megpillantom azt a férfit, akit kora délelőtt is láttam abban a viskóban. Most is szemüveget visel, így nem tudom eldönteni, hogy egyenesen engem néz, vagy csak maga elé bámul. Kiráz a hideg, libabőrös leszek, de ökölbe szorítom kezem és közelebb megyek apámhoz, aki szintén előttem áll pár méterrel.
- Itt vagyok – motyogom mellé érve. – Mit szerettél volna tőlem? – kérdezem, de tekintetem akaratlanul is az izompacsirtára vándorol. Nem lehet nem őt nézni. Hiába tűnik átlagos embernek, magassága, és izmos alakja miatt messziről sem az.
- Ő itt Tom Stewart – mutat jobb kezével a magas férfi felé. - Ha most sikerül bebizonyítania, hogy megfelel, akkor nagy valószínűséggel bekerül a szervezetbe – konstatálja. – Arra gondoltam az agyaggalamb lövészettel tesztelhetnénk – kérdőn néz rám, nekem pedig már előre összeszorul gyomrom. Nem akarok határozatlannak tűnni, igyekszem erőt venni magamon, de egy bólintásnál nem tudok többet kierőszakolni magamból.
A kert felé vesszük az irányt, az odáig vezető pár méter alatt pedig próbálok magamat összeszedni, de nem igazán sikerül. Amint csukám a füvet érinti, már a víz is kiver. Aztán előkerülnek a puskák… Tekintetem inkább a fák felé fordítom, de aztán hallom az első agyaggalamb suhogását, majd egy lövést. Az agyak csörömpölve törik ripityára, darabkái pedig a szélrózsa minden irányában hullnak a földre. Még egy lövés. Arcomból kifut a vér. aztán még egy és még egy. Mindegyik célt talál. A pasas, Tom nem kicsit tűnik profinak, rutinosan emeli vállához a fegyvert, és egy laza mozdulattal húzza meg a ravaszt. Nem görcsöl rá, nem feszeng miatta.
Apám arcán is elégedettség ül, egyből tudom, hogy mire gondol.
- Jace? Mi a véleményed? – kérdezi, én pedig lezser mozdulattal felmutatom hüvelykujjam. Nem akarok megszólalni, félő hogy hangom remegne.
- Stewart, be vagy véve.
