- Ha zavar, takarodj, nem kötelezõ itt lenni! – szív újat a cigibõl

- Nem kellene mérgezned magad ezzel a szarral! – mordulok rá.

Gyorsan reagálok, ahogy rám fogja a fegyverét, mire felém lép, már az én pisztolyom is a mellkasába ékelõdik, ahogy az övé az én homlokomba. Halál nyugodtan szív egy újabb slukkot, és fújja a pofámba a kibaszott füstöt...

- Nehogy azt hidd, hogy nem lõlek agyon… ha te meg is lõsz, a golyó átmegy rajtam, összevarrnak, de a te koponya és agyvelõdarabkáiddal már felesleges lesz mozaikozni – mér végig már megint ugyanazzal a pofátlansággal, mint korábban is.

Ha nem lenne totál elmebeteg faszság, azt hinném, fel akar szedni...  

- Látom, összeismerkedtetek – szólal meg valaki mögöttünk, mi meg már fordítjuk is felé a fegyvereinket, de csak az összekötõnk az.

- Tarek… - mordul fel a bagós fazon, miközben elteszi a fegyverét. 

- Csak az infót hoztam, nehogy kinyírj – tartja fel a kezeit vigyorogva. 

- Választhattál volna szebb környéket is – veszi el tõle a borítékot. 

- Hadd nézzem én is – nyúlnék a papírért, de válaszul egy lendületes orrba könyökölést kapok, amitõl nem csak a csontom reccsen meg, de el is terülök. 

- Szedd össze magad, ember! Tudd, hol nyúlkálsz… - mordul rám, aztán mintha õ lenne a világ seggén a lyuk, elkergeti Tareket, és tanulmányozni kezdi a papírokat.

Neked nem szóltak, hogy páros meló, seggfej?!

- Te rohadék… - mordulok fel, de ahogy felé lendülnék, felkel és félreáll. 

- Ne koszolj össze egy ilyen jelentéktelen sebbõl csöpögõ vérrel! Ha majd a beleiddel akasztalak fel valahová, akkor rendben, de addig ne siránkozz. Nem vagyunk az óvodában. Ez itt a való élet. 

Aztán... felgyújtja az iratokat?!

- Nee… - nyögök fel, de hiába, a tûz gyorsabb. – És én mégis, honnan fogom tudni, ki a célpont? – kapom elõ újra a fegyverem. 

- Elég, ha én tudok mindent, addig se ugrálsz – vesz elõ egy újabb cigit, de gondolkodás nélkül kicsapom a kezébõl. 

Ököllel vág vissza, de én is visszaütök, mire mellkason vág. Elhátrálok és felé rúgok, de kivédi, és elkapja a lábam, majd lazán lecsap a kemény földre. A lábaim közé térdelve magasodik fölém, és présel bele komótosan a földbe. Kiköpök egy adag vért, megtörlöm a számat, és a felsõmbe törlöm a kezem, de õ addigra már a nyakamra összpontosítja a figyelmét. Vasmarokkal szorít a torkomra, de én is az övé után kapok, mire közelebb hajol.

- Kevés vagy te hozzám… - függeszti rám fakó pillantását. 

Egy futó gondolat hatására beakasztom az ujjam a nyakláncába, és laza mozdulattal tépem le róla, mire megvillannak a szemei.

- Talán… kedves volt… számodra? – nyöszörgöm az egyre szoruló marka alatt. 

- Annak az embernek a csontjából faragtam, akivel legutoljára küzdöttem… - feleli, mire egy pillanatnyi döbbenet után már kapok is a csuklója után, kétségbeesetten próbálkozva megszabadítani magam a halálos szorítástól.

Haragtól izzó tekintete kicsit megváltozik, ahogy fakó íriszei pillantását az enyémekbe mélyeszti, nem is értem, de aztán egyszer csak elenged, én meg nem is foglalkozom vele többet, kétségbeesve kezdek levegõ után kapkodni. De mielõtt még megkönnyebbülhetnék, a karomnál fogva... arccal a földre fordít?! És felvágja a nadrágomat?! Mi a faszom?!

- Te állat, nehogy megdugj! – üvöltök rá, és megpróbálok felkelni, de bivalyerõsen nyom a földhöz, nem tudok szabadulni.

Tovább vergõdök, de aztán valami istentelen fájdalmas feszítést érzek meg a seggemnél, amitõl tehetetlenül felordítok.

- Nagyon szûk vagy, iszonyatosan fog fájni – közli halál nyugisan, miközben én alatta vergõdök.

Utolsó esélyem a fegyverem, de azt meg kiverte a kezembõl... Nem adom fel, minden erõmet összeszedve kezdek nyúlni a nem is olyan távol heverõ pisztolyért, de kiszúrja, nem enged, a kapucnimnál fogva ránt vissza, majd fölém hajol, érzem a teste melegét... Maga felé kezd húzni, miközben a fájdalom mit sem enyhül, de még fokozódni is kezd, ahogy mozgatja a kurva ujjait, asszem kapásból kettõt nyomott belém...

- Eressz el, te mocskos rohadék! – üvöltöm, és megpróbálok hátracsapni, de mit sem érek el vele.

Aztán... a feszítés egy-kettõre abbamarad, kihúzza belõlem az ujjait, de van olyan sanda gyanúm, hogy ettõl már csak rosszabb következik... Pláne, hogy a fülemnél érzem meg a lélegzetét.

- Tsss… lazulj el, és talán élvezni is fogod – leheli a fülembe, mire valami õrült reflex hatására megborzongok.

Ez sem tart viszont sokáig, amikor a farkát kezdi belém tolni, úgy érzem magam, mint aki mentem szét készül repedni... Ha az elõzõre azt mondtam, hogy fáj, akkor ez maga a pokol legmélyebb bugyra.... Valamit újra a fülembe súg, de nem értem, nem is érdekel, csak ezt éljem túl, és mindkét szürke szemét ki fogom lõni... Úgy érzem, soha nem lesz vége, de hosszan kínlódás és fájdalmas nyüszítés után végre megáll, nem tolja beljebb magát, bár ez rajtam mit sem segít, így is úgy feszít, mintha egy harminc centis vascsövet nyomtak volna fel nekem...

- Megöllek – nyögöm elhaló hangon.

Elengedi a felsõmet, de már nincs erõm ellenkezni. Ujjai végigsimítanak a fenekemen, majd a combomon, végül az ágyékomnál állapodnak meg, mire összerándulok, õ viszont ijesztõ szakértelemmel kezd el simogatni, így csakhamar azon kapom magam, hogy a hátsó fájdalom ellenére elöl kellemesen bizseregni kezdek...

Átkarol a mellkasomnál, magához húzva egyenesedik föl velem, de felmordulok a kellemetlen érzéstõl, ahogy megmozdul az eddig viszonylag nyugiban levõ hátsó fertályom. A mellkasához préselem a hátam, próbálom elérni, hogy visszahúzódjon, hogy végre abbamaradjon ez az égetõ feszítés. A testem viszont elárul, az elmém két részre szakad, az egyik, az áruló maradni akar, õ arra koncentrál, hogy a farkam már keményen bizsereg, a másik felem viszont a fájdalmat érzi, és szabadulni akar... A simogatás viszont továbbra sem marad abba, a kellemes bizsergés lassan elhatalmasodik rajtam, és kezdi kiegyenlíteni a fájdalomérzetet.

Másik keze a pólóm alá siklik, felsimít a mellkasomon és a nyakamra fog, de most nem fojtogatóan, és ezzel egy idõben rámarkol a merevedésemre is, és a csípõjét is megmozdítja... A csuklóira marok, de megremegek, a kéj megállíthatatlanul fokozódik a testemben, elgyengülve döntöm hátra a fejem.

- Beléd kódolom a fájdalom okozta gyönyört – simítja arcát az enyémhez. 

- Baszd meg – lehelem elkínzottan, de válaszul csak a farkamra szorít, és lök egyet a csípõjével, mire fájdalmasan nyögök fel.

- Azon vagyok – súgja a fülembe.

Nem engedi el se a nyakam, se a merevedésem, de megunhatta a semmittevést, mert visszahúzódik a csípõjével, de mielõtt még megkönnyebbülhetnék, keményen visszalöki magát. Aztán újra... és újra... és újra... Összeszorított szemekkel és fogakkal tûrök, és bár a fájdalom tompul, egyáltalán nem tûnik el, továbbra is felér egy kínzással az egész, hiába a kellemes simogatás. Hogy egy kicsit elviselhetõbbé tegyem az egészet, megpróbálom felvenni a ritmusát, és egy kicsit ellen mozogni, vagy bármit, ami segíthet. Ezzel viszont olyat érek el, amire végképp nem számítottam... Ahogy kevésbé feszítem neki magam, és egy kicsit homorítok a hátammal, a következõ lökésével olyan pontot talál el a testemben, hogy nemcsak összerándulva remegek meg, de még egy nyögés is felszakad a mellkasomból.

- Ugye hogy nem is olyan rossz... – dörmögi a fülembe, de én képtelen vagyok odafigyelni rá, elkerekedett szemekkel fogadom az elsöprõ érzést újra és újra, ahogy tartom a pozíciómat, õ pedig keményen belém löki magát, kitartóan masszírozva azt a bizonyos pontot.

- Ahh... francbahh... – nyögöm hangosan, fejemet hátravetem, és végül Qadir vállában találok neki támaszt, mire õ a nyakamra hajol és erõteljesen beleharap, nem csodálkoznék, ha vérezne is, de most nem igazán érdekel.

Elengedi a nyakam, helyette a csípõmre markol, minden lökésénél maga felé húzva, ezzel is fokozva az intenzitást. Egyre gyorsít a tempón, én pedig egyik kezemmel a csípõmet markoló karjára szorítok, de a másiknak is kell valami kapaszkodó, így azzal jobb híján hátranyúlva kapaszkodok meg az õ csípõjében. Eleinte csak a felsõjét markolom, de a bosszúálló énem elõjön, és inkább benyúlok alá, így a bõrére markolhatok, és erõteljesen belemarok. Felmordul, és nagyobbat lök, de nem áll le... és nem is akarom, hogy megtegye. Mi a faszom van velem... Eleinte még visszafogtam a hangomat, de egyre kevésbé bírom, sõt a végére már egyáltalán nem, hangosan nyögdécselve élvezem minden mozdulatát.

- Szóval ilyen a hangod... – morogja a fülembe, újra a merevedésemre markol, és tovább harapja a sebet a nyakamon.

Érzem, hogy a nyomás egyre nõ a testemben, masszírozásának hála egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem fogom már sokáig bírni... A nyögéseim egymás végét érik, egyre erõsebben marom a bõrét a csípõjénél, õ pedig egyre hevesebben mozog, de nem hagy elõre dõlni, szorosan tart magánál, miközben újra és újra mélyem belém vágja magát. Mikor végül rám tör a hirtelen orgazmus, az eddigieknél hangosabban nyögök fel, a testem megrándul, és miközben elélvezek, szabályosan érzem, ahogy az izmaim satuba fogják a farkát. Felmordulva ránt még jobban magára, én még mindig zihálok, testem ütemes remegése közben pedig érzem, hogy forró élvezete kitölt belülrõl.

Remegõ tagokkal engedem el, fel vagyok készülve rá, hogy hirtelen elenged, én meg újra a földdel kötök szorosabb ismeretséget, ehelyett viszont a derekamnál megragadva megfordít, és a hátamra vág. Meglepve pislogok fel rá, még mindig kissé a kábulat ködén át, de rögtön kitisztul a fejem, mikor látom, hogy még mindig merev. Ó, te jó ég...

- Megint? – nyögök fel, de õ válasz gyanánt csak feltolja a lábaimat, és újra elmerül bennem.

Nem bírom ki, felnyögök, a fájdalmat már nem is érzem, ha van még egyáltalán. Fölém magasodik, a fejem mellett támaszkodik meg kétoldalt, én pedig kissé megbabonázva meredek a fakószürke szempárba, amiben most olyan tûz ég, amilyet nem igazán tudtam volna elképzelni róla, max gyilkolás közben... de ezek szerint a szex is nagy szenvedélye lehet. Nem is szarozik, rögtön mozogni kezd, én pedig megrökönyödve tapasztalom, hogy újra keményedni kezdek... A kurva életbe...

- Most már nem fáj, mi... – leheli a fülembe, majd egyik kezével felgyûri a pólómat, és lejjebb hajolva erõteljesen megharapja a mellbimbómat, amibõl a vér is kiserken, én pedig vadul nyögök fel a fájdalommal vegyes gyönyörtõl.

A hajába markolok, de nem zavarja, megszívja a sebet, aztán visszatér az arcomhoz, én pedig a hátába kapaszkodok, a póló alá nyúlva marok a bõrébe, mire felmordul. Nem kímél egy pillanatra sem, én pedig áruló módjára nyögdécselek alatta, mint valami szakadt ribanc...

Végül ki tudja, hányadik menet után áll csak le. Lihegve fekszek a földön, úgy, ahogy otthagyott, csak a lábaimat engedem le, õ pedig a fal tövébe rogyva fújja ki magát. Most valahogy az sem tud érdekelni, hogy rágyújt... jelenleg az a legkisebb bajom.

- Mi van, már nem is zavar? – fújja egyenesen rám a füstöt.

- Dögölj meg – nyögöm, miközben feltornázom magam, de ahogy ülésbe helyezkednék, fájdalmasan felszisszennek. – Fáj a seggem – mordulok rá, de õ csak közönyösen vállat von, miközben újra szív a cigijébõl. Gondolhattam volna... Miért is nem öngyilkos merénylõnek mentem? Azt tuti nem hozzák össze ilyen perverz rohadékokkal... – Legalább nyugtass meg, hogy hamar megszabadulok tõled, és legfeljebb egy óra múlva indulunk...

- Ne reménykedj, pár napig még itt fogunk dekkolni, leghamarabb holnapután vesznek fel minket itt – feleli, mire elkeseredetten fújom ki a levegõt. – Szóval vagy teszel valami nagylelkû ajánlatot, vagy már most a földön alhatsz – int a fejével a padló felé.

- Nincs az a meló, ami miatt beengednélek a házamba... – morranok fel, de még be sem fejezem a mondatot, õ már talpon van, és kifelé indul.

- Jössz vagy maradsz? – kérdezi hátra sem nézve.

- Hé! – kiáltok rá. – Ha rémlik, szétvágtad a gatyámat hátul – tápászkodok fel, és felmérem a helyzetet, hogy mit lehet vele kezdeni.

- Örülj neki, hogy nm téptem szét az egészet... Találd fel magad, és igyekezz!

Dühösen meredek távolodó hátára, aztán lekapom magamról a pulcsimat, és jobb híján a derekam köré tekerem. Takarja a vágást, a pólóm meg szerencsére fel volt tûrve, nem látszik rajta semmi. A seggem fáj minden lépésnél, de meg tudom erõltetni magam, viszont a gondolat, hogy ezzel a seggfejjel legyek összezárva meló nélkül is napokig...

***

- Hé! – csapok a falra idegesen, ahogy a lakásba érve rögtön elkényelmesedik az ágyamon, mintha otthon lenne. – Az az én ágyam... – morgom, de megint csak vállat von.

- Vedd úgy, hogy kihasználom a vendégszeretetedet – feleli halál nyugisan, és a zsebébe nyúl.

- Legalább ne gyújts... – öngyújtó kattan, és már száll is a cigiszag - rá... Remélem aludni nem ott akarsz majd, mert az ziher, hogy én be nem fekszek melléd...

- Attól félsz, hogy megint megduglak? – mered rám. – Ne aggódj, nem zavar a padló sem, ha jól emlékszem az elõzõ négy menet is mind a földön volt...

Érzem, hogy kezd felforrni az agyvizem, ezért mély levegõt veszek, és elszámolok magamban tízig. Ha végig tudom csinálni ezt a melót végleges bekattanás nélkül, egy kibaszott hõs vagyok...

Felmordulva rúgom le magamról a takarót, és bevallom, komolyan elgondolkozom rajta, hogy esetleg beleeresztek egy sorozatot az õrült szomszéd fejébe. Igazából azt sem értem, mi a szarnak élek egyáltalán emberek között, de hát késõ bánat... Csak tudnám miért hajnali tízkor kell próbálgatni, hogy vajon mûködik-e a házilag összeeszkábált motor, avagy sem. 

Kivonszolom magam a konyhába, bár az öltözéssel nem veszõdök sokat, kimerülök egy alsógatyában, úgyis kurva meleg van. Mikor ránézek a minihûtõre, kezdem kapiskálni, miért is lakok itt, bár még így is töltök magamnak egy pohár forró, kávénak nevezett vizezett szart a hideg víz mellé, különben nemigen kelek föl rendesen a mai nap folyamán.

Levágódok a spéci laptopom elé – ugye, milyen jövedelmezõ, ha az ember beáll a gyûlölt gyilkosok táborába? –, és ahogy bekapcsolom, már látom is, hogy azért nem olyan nagy gáz, hogy felkeltem. Sõt... Alaposan szemrevételezem az üzenetet, van bõven idõm, a kis piros számláló a jobb alsó sarokban 120 másodperctõl számol vissza. Akció, méghozzá nem is kicsi, és elég fontos. Bazinagyfejû érkezik az itt állomásozó amerikai katonákhoz, a feladat pedig tökegyszerû: gondoskodni kell róla, hogy csak akarjon érkezni, de végül valahol a föld alatt kössön ki, hogy alulról is megszaglássza az ibolyát. Meg lesz a pontos útvonal, meg hogy mikor hol áll meg, rajtunk múlik, hol ütünk rajta...

Állj. Rajtunk? Többes szám. Faszom. Az öngyilkosság mellett a társaságot is fel kellett volna íratnom a tiltólistára?

Kétszemélyes munka, ami ma meg is indul, ha minden frankó. Egy óra múlva megejthetem az elsõ randit a társammal meg a navigátorunkkal, aki majd tájékoztat minket a részletekrõl. Ismerem is a helyet, ami meg van adva, nincs is messze innen... Mindent elraktároztam, és pikk-pakk, az értesítés már nyomtalanul ki is törölte magát a rendszerbõl.

Lehúzom a kávét, aztán vagy fél liter vizet is ledöntök utána, hadd fagyassza a torkom. Utána szedem magam, és elvonulok összekészülni. Ruha, cipõ, cumó. A franc tudja, mikor kell majd indulnunk, de elõtte tuti meg kell húzni magunkat valahol és az itt pont ideális lesz... A szomszédok amúgy is egy zakkant hülyének tartanak, nem fogunk feltûnést kelteni.

***

Valamikor, gyanítom éppen idõben el is érem a célt, konkrétan egy romhalmazt a domboldalban, ami egykoron egy nagyobb családi ház lehetett. Ha igazak a pletykák, ez a ház is éppen úgy járt, mint a miénk anno... Fasza, motiváció pipa.

Találgathatnék, hogy hol a búsban várnak rám, ha nem én vagyok az elsõ, de nincs kedvem, úgyhogy inkább szimplán megérzésszerûen besétálok az elsõ adandó helyen... És konkrétan belegyalogolok egy cigi füst felhõbe, meg egy a homlokomnak nyomuló fegyver csövébe.

- Ki vagy? – mordul rám egy cseppet sem kedves hang.

Halál nyugisan állok, zsebre vágom a kezeimet, és unottan nézek bele az elõttem magasodó alak hamuszürke szemeibe. Mi a faszért aggódjak? Egy apró mozdulattal ki tudna nyírni, ha cigánykereket dobok is neki, meg amúgy is, az atlétája alatt megbúvó teste sem azt sugallja, hogy „helló, öcsi, tõlem érezd magad biztonságban”. Mindenesetre az a rossz mozdulat neki is elég rosszat okozna, egyébként meg a fejemet tenném rá, hogy nem túrázni jött erre véletlenül, hanem õ lesz az én emberem. Talán pont ezért piszkálja annyira a csõrömet a homlokomba ékelõdõ hideg fém.

- Saif, baszd meg – felelem közönyösen.

- Szép név – vonja fel az egyik szemöldökét.

- Te meg gyanítom Qadir – teszem hozzá unottan.

A tartása egy egészen leheletnyit ellazul, egy kicsit leheletnyivel jobban, mint amikor szívélyesen bemutatkoztam a szívélyes fogadtatásra. Ja, hát a név tudása nyerõ dolog tud lenni. Tekintetét végigvezeti rajtam, nekem meg úgy sincs jobb dolgom, hát viszonzom a... kedvességet? Gesztust? A fasz tudja, melyik besorolásba illik a pofátlan mustrálás.

- Figyu, állhatunk még itt egy darabig, mint két fasz, de az ujjam elõbb-utóbb el fog zsibbadni, és ha véletlenül rándul egyet, könnyes búcsút vehetsz a golyóidtól – emelem vissza az arcára a tekintetem. – Amit azért jelen helyzetben inkább nem tennék meg, ha nem muszáj.

Közben kicsit megmozdítom a jobb kezem, ami ugyan szintén a zsebembe van süllyesztve, csak közben a pisztolyt markolom vele, amit azóta a tökére irányítok, mióta rám fogta a kurva fegyverét. A fakó szemek visszatérnek a tekintetem, és a szája sarka mintha megrándulna, de végül leengedi a fegyvert. Fasza, legalább eddig megértjük egymást.

Kinézem magamnak az egyik falat, odalépek, és nekitámasztom a hátam. Nem vagyunk se túl közel egymáshoz, se túl távol egymástól, de nem is szólunk többet, csendesen figyeljük a másikat. Továbbra sem érzek késztetést, hogy elõnyben részesítsem a társaságot, de azt azért díjazom, hogy nem egy mezei faszkalapot sóztam rám. Bár a fickónak a homlokára van vésve a titok szó, azt azért már most biztosra látom, hogy érti a dolgát. És ez jó. És nem is beszél sokat, pláne nem fölöslegesen. Ha azt nézem, nem is jártam olyan szarul. Bár a testalkata nem hagy kétséget azután a tény után, hogy egy laza mozdulattal elroppanthatná a nyakamat, ha úgy tartaná kedve, azért õszintén remélem, hogy nem hordoz magában társgyilkos-ösztönöket.

A következõ pillanatban viszont meg  is bánom az elhamarkodott gondolatot, miszerint nem jártam szarul. Reménykedtem, hogy csak beképzeltem a cigi szagát, mikor ideértem, de persze, hogy nem... Rágyújt. Faszom. És a füst persze hogy a pofámba száll.

Faszom.

- Megtennéd, hogy nem fújod a pofámba azt a szart? – sóhajtok fel.