- Ne állj a TV elé asszony!!! – ugrik fel a kanapéról Sam, mikor gondosan idõzítve az utolsó másodpercekben állok a képernyõ elé.

- Ééééés Ovecskin megint megcsinálta, a Washington Capitals ismét nagyot aratott a pályán – harsogja a TV, miközben elégedett vigyorral elsétálok elõle.

- Ahhh… - esik térdre, és a dohányzóasztalra borul. – Ma nincs szex, te szemét… aljas… Már csak az ismétlést nézhetem meg.

- Mit sírsz, édes... – ülök le a kanapéra, és a hátára helyezem a lábaimat.

- Egyetlen szabad estém van, amikor… végre nézhetem, erre…

Csak halkan nevetve figyelem.

- Az elõbb hívtak telefonon – veszem le róla a lábaimat, és inkább rámászok a hátára. 

- És ki volt az? – könyököl fel, én meg már ölelem is át a nyakát. 

- A százados, azt mondta vége a vakációnknak, holnap reggel nyolcra bent kell lennünk, valami komolyságot emlegetett, és hogy szigorúan titkos – suttogom a fülébe a témához nem illõ érzékiséggel.

- Jól van – feleli, de nem hagyom, hogy levakarjon magáról, felemelt lábakkal hagyom, hogy velem a hátán álljon fel.

De aztán persze hátranyúlva a felsõmre markol...

- Nee, a kedvenc pólóm! – harapok a nyakába, de már lendít is át maga fölött, én pedig a földön kötök ki, a mellkasomon a lábával.

- Ma tényleg nincs szex – vigyorodik el olyan sunyisággal, mint én a képernyõ elõtt. 

- Ne már – nyúlok utána, de már szinte itt sincs. 

- Ezt elbasztad kispajtás – röhög fel, és kislisszol a lakásból.

Már megyek is utána, zárom az ajtót. Ezt nem ússza meg ennyivel... 

***

Mikor megérkezünk, már két alak ül a tárgyalóban, szinte kínos csendben. Ha a százados nem tépné fel éppen ebben a pillanatban az ajtót, tuti nem bírnám két percnél tovább ezt a társaságot. 

- Ne ácsorogjon Berfield! Leülni! – dörren ránk a százados, mire le is vetõdünk a seggünkre.

Sam még a sapkáját és a szemüvegét is lekapja, amit meg is értek. Régen láttam már ennyire felpaprikázottnak a fõnököt, nem mezei meló lesz, az fix. Pláne, hogy újabb vendégünk érkezik, egy FBI-ügynök... Hajaj.

- Alan Craig vagyok, gondolom egyértelmû, hogy az FBI-tól. Balról haladva – mutat a kopasz nagydarabra. – Vincent Holicek a new york-i rendõrség kötelékeibõl, Samuel Cavin Berfield, és Evan Thomas McCain helyiek, Gail Vladislav Shaw, tengerészgyalogos, halálraítélt bûnözõ.

Az utolsó mondatnál Sammel egyetemben meredek az említettre. Mi a fasz...

- Szóval – szól most a százados. – Maguk mostantól egy csapat, a vezetõ pozíciót Holicek kapja, mint rangidõs. Afganisztánba mennek mindannyian, és kimenekítenek egy elrabolt újságírót, Cedric Acklest és a társát, aki vele volt az elrablásakor, Rashad Selimet. Már videó üzenetet is küldtek, aznap. 

- Az Ackles család befolyásos, így még nagyobb hangzavart keltene, ha megölnék a fiukat – mondja az FBI-os. – Gyorsan kell cselekedni, precízen, és hatékonyan. Minden benne van a dokumentumokban, amik maguk elõtt hevernek az asztalon. – itt mindenki felnyitja az elõtte fekvõ mappát. Koordináták, helyszín, fotók, leírás... Minden ami kell, és semmi ami nem. – A tálibok állnak a háttérben, de erõs a gyanúnk, hogy ez az Al-Kaidával közös merényletük, már nyomozunk az ügyben, eközben önök sikeresen kimentik a két túszt, és mindenki boldog.

- Õ most komolyan egy halálraítélt? – mutatok a mufurc fickóra, aki egyébként díjnyertes faszi lehetne, ha nem sugározna róla ez a nemtörõdömség.

- Talán problémád van? – fordul felém.

- Nah, most hogy így összemelegedtek – szól közbe a százados, mielõtt még akció elõtt kiásnánk a belsõ csatabárdod –, maguk kezdjenek el pakolni – mutat ránk –, kapnak 3 órát, és ugyanide visszajönnek, majd kocsival mennek együtt a reptérre, a repülõn lesz idejük kidolgozni a stratégiát, nincs fölösleges idõnk. Szeretném, ha Acklesék, holnapután a fiukkal vacsorázhatnának!  

- Értettük – állunk fel.

A két nagyobbfejû kisétál, amit meg is várunk, de mielõtt lelépnénk, a leendõ parancsnok, Holicek Samhez lép, és kezet ráznak.

- Örülök, hogy együtt fogunk dolgozni – mondja, majd velem is kezet fog.

Na, vele nem lesz para, normális a fickó. A börtöntöltelék viszont... most is csak félreáll, és mintha nem is létezne.

- Részünkrõl is – bólogat Sam, majd a fejébe húzza a sapkát, és a felsõjére akasztja a szemüvegét. 

- Menjünk – bököm oldalba, majd felkapom a mappákat, és mi ott sem vagyunk. 

- Gyorsan össze kell dobnunk a cuccunk – mormogja az orra alatt. 

- Még lesz idõnk egy kis hancúrozásra is – kacsintok rá.

- Kéne mi? – torpan meg a lépcsõfordulóban.

A csuklómat elkapva húz magához, de nekem sem kell kétszer mondani, úgy simulok hozzá, mintha csak a része lennék.

- Kéne hát... – nyalok az ajkaira. – Tegnap este képes voltál a kisszobában aludni, csak hogy kicsessz velem – dünnyögöm. Látom, hogy fellobban a szemeiben a tûz, meg érzem, hogy máshol is... – Kéne mi? – simítok az ágyékára vigyorogva. 

- Most húzod az agyam ugye, hogy utána megpattanhass… - mondja, de a tekintetébõl süt a vágy, kellemes három órának nézünk elébe.

- Mi a szart csináltok ti még itt? – bukkan fel a fõnök. – Megmondtam nem buzulhattok a kapitányságon, takarodjatok haza csomagolni! – ordít ránk, mi meg húzzuk  nyúlcipõt, és már ott sem vagyunk.

- Szerinted az ügy miatt ennyire zabos?  - kérdezem a kocsi fel sétálva. 

- Biztosan… - húzza el a száját.

- Akkor most szeretkezni fogunk ugye?

- Egyértelmû...

***

A repülõ zötykölõdése egész elviselhetõ az elmúlt néhány órával a hátam mögött. A három óra pakolásba sikerült beleszõni három hancúrt is, egyet elõtte, egyet közben, meg egyet utána is, a biztonság kedvéért, ki tudja, meddig kell még türtõztetnünk magunkat.

- A koncepció a következõ – szólal meg Vincent, a térképet kisimogatva. – Mivel feltehetõleg Bagram peremvidékén tartják õket fogva, ezért hangtalanul megpróbálunk landolni az Asian Highway mentén, és onnan gyalogszerrel közelítjük meg az objektumot. Friss csapat vagyunk, nem ismerjük egymást, de mindenkit tökéletes együttmûködésre kérek, a parancsaimat tartsátok be, ez most nem egyéni akció, szóval így álljatok hozzá. Két ember élete múlik rajtunk, és azt sem akarom, hogy valamelyikünk ottmaradjon emiatt, öt emberrel szeretnék visszatérni magamon kívül. 

- Értettük! – szólok kettõnk nevében, de Mr. Magányos Farkas megint kivonja magát a forgalomból. 

- Gaile? – néz rá Vincent.

- Vladislav – feleli. 

- Értetted, amit mondtam? – kérdezi Vincent meglepõen nyugodtan. 

- Nem vagyok birka, hogy csapatban közlekedjek… - feleli kimérten, mire a parancsnok laza félkezes mutatvánnyal emeli rá a fegyverét. 

- Akkor talán ki is szállhatsz – mondja halk, nyugodt hangon, de hogy nem szakad le a keze? – Azonban az ejtõernyõ és a felszerelés marad… állami tulajdon. – Vincent kényelmesen hátradõl, a szótlan srác meg lassan visszaereszkedik a helyére, így  fegyver is visszakerül. – Ha túl akarod élni, akkor csendben leszel, amúgy sem vagy bõbeszédû, követed az utasításaimat, és hamar hazaérünk, utána sosem találkozunk többé… Remélem kibírható.

Választ nem kap, de ez gyanítom beleegyezés. Én közben már Sammel vagyok elfoglalva, mellé csúszok, és úgy simulok hozzá a rengeteg felszerelésen keresztül is, mintha eggyé akarnék válni vele.

- Ugye mindvégig el sem mozdulsz mellõlem? – suttogom a fülébe.

- Ha az a parancs, hogy különváljunk, nem tehetek mást, úgy is tudod – simít a combján pihenõ kézfejemre. 

- Szeretlek nagyon, meghalni nem ér – döntöm az övének a sisakomat.

- Hülye leszek kanosan megdögleni – vigyorodik el.

Legszívesebben megcsókolnám, de nem, pláne, hogy Vincent feláll.

- Indulunk – szól, mire mi is felkelünk.

Nyílik a gép hátulra, és õ már ugrik is, aztán a csendes fickó is, végül mi jövünk. Megfogja a kezem, nekifutunk, õ meg üvölt.

- „A véégtelenbeeee és továááááább!”

- Te állat! – ordítom mosolyogva, miközben kiugrunk mi is.

Amint földet érünk, már csatoljuk is le az ernyõket, és indulunk. Északnyugat felé tartunk, hosszú út áll elõttünk, kb. 10 kilométer gyalog. Emlékszem mindenre a mappából, bár csak mûholdas képeket láthattunk a célépületrõl. Elvileg egy tálib vezetõ, bizonyos Mehrdad fogságába esett a kép jómadár, bár azt még csak találgatják, hogy vajon miért. A tálibok is békén szokták hagyni a firkászokat, hacsak nem csinálnak valami hatalmas galibát...

***

- Lassítsunk! – áll meg Vincent egy romos ház mögött. 

- Már látom – sorakozik mellé Sam.

- A megbeszéltek szerint járunk el? – ülök le a fal mellé. 

- Igen, amint behatolunk, tolunk egy kis flasht és könnygázt az arcukba, hadd érezzék a szeretetet és a törõdést, és amíg pilláznak, kilõjük õket, haladunk szépen elõre, amíg meg nem találjuk õket. Külön nem válunk, egységben az erõ, szétszéledve gyengék leszünk, szóval mindenképp tartsátok az alakzatot. 

- Rendben – bólintunk rá, de negyedik társunk nem is õ lenne, ha bármi jelét is adná az egyetértésnek.

- Mintha itt sem lenne… - ül le Sam is. 

- Gaile… figyelnél rám? Ezen múlhat az életünk… - fordul felé Vincent.

A fickó továbbra sem adja jelét az életnek, így kap egy maflást hátulról, aminek köszönhetõen el is terül a homokban. Sam és én halkan röhögünk, õ meg próbál feltápászkodni.

- Mi a franc volt ez? – mered a parancsnokra.

- Csak egyetlen egyszer szólok, nem többször, ezt ezentúl vésd be a memóriádba – húzza fel. – Na, erõltessünk komolyságot magunkra uraim, menjünk, mielõtt késõ lenne. 

- Rendben.

Felkelünk, és halkan, de tempósan folytatjuk az utunkat, hogy a lehetõ legközelebb kerülhessünk az épülethez. A fõbejáratot célozzuk, mert az idióták ide tették a legkevesebb õrt, nekem viszont gyerekjáték lesz kiiktatni õket. Az M16-ost kicsit háttérbe szorítva fogom az M14-esemet, és pozícióba helyezkedek, Vincent jelére várok. Míg õk elõrébb mennek, a távcsövön keresztül felmérem a terepet, és alaposan megnézem a fel-alá masírozó turbános fickókat.

- Evan, hallasz? – hallatszik Vincent hangja a fejhallgatóban.

- Igen, már elhelyezkedtem, mindent tisztán látok – felelem a mikrofonba.

- Akkor… - Kis szünet. – Mehet! – adja ki a parancsot.

Elsõ célpont bemérve... kiiktatva. Második bemérve... kiiktatva. És így tovább, hullanak a pizsamások, mint a legyek.

- Várj! – állít le hirtelen, én pedig elhúzom a fejem a távcsõtõl. – A felsõ szintet – mondja aztán. Feljebb állítom a csövet, és az emeletrõl is leszedem a strázsáló õröket. Minden simán megy, míg az egyik ajtón ki nem lép egy turbános, és vadul lövöldözni kezd. – Evan, tünés onnan, gyere mögénk!

- Indulok! – szólok vissza, és már szedem is a cókmókomat.

Az M14-est a bokrok között hagyom, csak az M16-ossal nyomulok odabent. Szedem a lábamat, hamar beérem õket, besorolok Sam mellé, Vincent pedig a szótlan társunkhoz. Kettes csoportokban nyomulunk tovább, mi hátulról fedezünk, míg õk megszórják gránáttal a területet. Berontunk a házba, Sammel fedezzük a többiek hátát, de amint kiiktatják a célpontokat, megyünk is tovább. Töretlenül nyomulunk elõre, át egy hallszerû helyiségen, majd egy folyosón.

- Ide! - szólal meg nagy meglepetésünkre a némaság.

Betörjük az ajtót, Vincent bedob egy flashgránátot, aztán a meglepetés kihasználva minden fegyverest agyonlövünk. Hamar kiszúrjuk a foglyokat, a fényképekrõl felismerhetõk, mindkettõ él még, bár nem nagyon vannak maguknál. Vincent felkapja az arab segítõt, néma társunk pedig az újságírót, és már távozunk is.

Az akadékoskodókkal elbánunk, és már robogunk is kifele. Menet közben felkapom az M14-est, és nyomulunk tovább a sötét éjszakában, a poros talajon futva. 

- Húzódjunk félre – szólal meg Vincent egy sziklafalnál. Lefekteti a földre a vállán cipelt szõkét, akinek vészesen ömlik a vér a vállából, meg az arca is csupa vér, bár annak elég orrtörés-szaga van. A ruhájából tép darabot és szorítja el a sebet, de elég egyértelmû, hogy ez kb. halottnak a csók. – Magadnál vagy? – szólítja meg, de csak motyogást kap válaszul. – Mit mondasz? – hajol közelebb.

- Mee… mehhh... Megdöglesz… - nyökögi a kis szõke.

- Vele mi a helyzet? – néz rá a riporterre is. 

- Totál készen van, alszik, mint egy kisded – vigyorog Sam. 

- Jól toltad apjuk – bököm oldalba mosolyogva.

- Nah, húzzunk bele! – nyúl Vincent a szõkéért, Mr. Szótlanság meg fogja a riportert, és megyünk tovább. 

***

Alig tízpercnyire vagyunk a találkozási ponttól, mikor a központ lazán közli, hogy nem tudnak értünk jönni..

- Mi az, hogy nem jönnek értünk baszki? – mondja ki a gondolataimat Sam, Vladislav meg leteszi az újságírót. 

- Minek fussak vele tovább… - ül le a földre. 

- Rohadt jó, itt fogunk megdögleni két nyámnyilával a hátunkon – morgom, és fáradtan Samnek dõlök. 

- Kabulba nem mehetünk csak úgy… - ül le Vincent is. 

- Ez az egész kész öngyilkosság, bárhol meglátnak minket, azonnal lõnek, ha pizsamában lennénk, még csak elrejtõzhetnénk, de így… ráadásul két kolonc is van a nyakunkon, akik nélkül gyakorlatilag küldetés sincs, meg vagyunk lõve – mondja Sam. 

- Kellene a kölyök helyi ismerete – szólal meg a némaság.

Talán kezd megjönni a hangja...

- Ébresszük fel – bólintok egyetértõen. 

- Csak tud mondani egy helyet, ahol meghúzódhatunk, legalább pár órára, amíg ezek az eszementek bebörrentik a gépet. Mondjuk ezzel csak magunkat égetjük, de komolyan… - rázza meg a fejét Vincent.

A hátáról az ölébe húzza az arab kölyköt, és bár elég nehézkesen, de csak szóra meg ébredére bírja. 

- A qarabaghi kórház, még tíz kilométer sincs… - nyögi ki végül a kölyök. – Elvérzek… - teszi hozzá. 

- Ha rajtam múlik, nem vérzel el – áll fel vele a karjaiban Vincent. 

- Szóval a kórház? – néz rá Sam, miközben felállunk. 

- Gyalog? – fintorgok . 

- Ha szülsz nekem egy kocsit az út mentén, azzal is mehetünk – indul meg. – Gyerünk fiúk, jó tempóval bõ fél óra. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! A túlélés a cél.

Ámen...

***

Végül sikerül elérnünk a kórházat. A civileket ellátják, mert bár a firkász is méltóztatott felkelni, azért megvizsgálják õt is, mi meg kapunk vizet, és pihenhetünk végre. Ráadásul a központtól is jön a jó hír, hogy úton vannak értünk, de nem légi szállítással leszünk kimentve a slamasztikából. Fasza, az még több idõ, és fogadni mernék, hogy a kurva pizsamások már így is kb. a seggünkben lehetnek. És amíg a nyakunkon van két plusz teher, addig haladni se tudunk rendesen, pláne, hogy a kis arab még sérült is. Kurva jó kilátások.

A falnál ülök, fejem Sam vállán pihen, míg õ szórakozottan babrál az ujjaimmal.

- Szerinted hány ezer év múlva kerülünk haza? – dünnyögöm.

- Egy kicsit több optimizmust – csipkedi meg az arcom vigyorogva.

Felemelem a fejem és sötéten pillantok rá.

- Még ha csak négyen lennénk... – morgom.

Töretlenül vigyorogva hajol közelebb, és kihasználva, hogy a kis pihenõ erejéig levettük a sisakot, a fülemhez hajol.

- Nézzenek oda, valaki nagyon civilellenes... – duruzsolja.

Lop egy csókot a fülem alá, ezt viszont már én sem bírom ki mosolygás nélkül.

- Ne húzd az agyam, nincs felesleges negyed óránk – koppintok az orrára.

- Ezen ne múljon, bármikor csinálok, csak mutass egy üres kórtermet – vigyorog rám.

Mosolyogva közelebb hajolok hozzá.

- Szexmániás – suttogom az ajkaira, mire kiszélesedik a vigyora, de mielõtt még lophatnék egy csókot, éktelen robajjal bezúzódik a kórház elülsõ fala.

Azonnal felpattanunk, és a fejünkbe csapjuk a sisakot, Vladislav meg már fedezékbõl figyeli a terepet és tesz helyzetjelentést.

- Szólj Vincentnek, mi tartjuk a frontot – mondja Sam, és már megy is Vladislav felé, én meg sarkon fordulok, és megindulok a kis arab szobája felé, ahol Vincent van.

Õ már fegyverrel a kezében jön kifele.

- Mi a helyzet? – kérdezi.

- Egy tucat terepjáró parkolt le, és az egyik fazonnál gránátvetõ van – mondanám, de a végét már ordítanom kell, mert újabb gránát süvít be az ablakon.

Éktelen robbanás, el is hasalok a földön, a fülem zúg, minden arab nõ sikítozva menekül. Feltápászkodunk Vincenttel, és szemügyre vesszük a kárt. A belsõ tér berobbant, ráadásul egy fal leomlott... Sam és Vladislav pedig sehol.

- Megvagytok? – üvölt át Vincent.

- Fasza minden, élünk! – hallom Sam hangját, mire nekem is falméretû szikla zuhan le a vészesen összeszorulni akaró mellkasomról. – Tûnjetek el, fedezünk titeket, menjetek Kabul felé, majd megyünk mi is, ha túléljük.

- Tûnjünk innen! – néz rám Vincent, én meg gondolkodás nélkül ráfogom a fegyverem. 

- Nem megyek Sam nélkül sehová – mordulok fel. 

- Inkább fordítsd az ellenség felé! Õk boldogulnak, mi pedig mentjük a túszokat – tolja el a fegyverem a csövénél fogva.

- Tûnjetek innen, nem lesz gáz! – szól át Sam, de ezzel kibaszottul nem tud megnyugtatni, ha Vincent nem kezdene el maga után rángatni, valószínûleg magam ásnék lyukat a leomlott falba.

Lóhalálában futunk még sokkal a kórház után is, nem is értem, az újságíró hogy bírja. Az arab kölyöknek könnyû, az érzéstelenítõtõl még mindig kába, úgyhogy õt továbbra is Vincent cipeli, de a firkásznak nehezebb dolga van. Már várom a pillanatot, hogy mikor fog kidõlni.

Elõször a kertek alatt, rejtett utcácskákon haladunk, fokozatosan megközelítve a hegyes-dombos vidékeket, ahol sokkal több lehetõségünk van elrejtõzni, ráadásul hátrányban sem lennénk a lábbusz miatt, mert ott a turbánosok is kénytelenek lennének gyalogszerrel közlekedni. Bár tény, az tovább fog lassítani minket, de inkább kicsit lassabban haladjunk, minthogy céltáblát rajzoljunk a hátunk közepére.

***

- Nem bírom tovább – nyög fel a firkász, és eldõl a domboldalban, mint egy zsák.

Felsóhajtok, már vártam, látszott rajta, hogy percek kérdése, míg kidõl.

- Meg kell állnunk, nem fogja bírni – nézek Vincentre, aki komoran bólogat, õ is tudja.

- Egy kicsit feljebb kell jutnunk, itt még túl nyílt a terep, nagyon szem elõtt vagyunk – mondja.

- Bírod még egy kicsit? – sandítok az újságíróra.

- Nem – vágja rá.

- Akkor itt maradsz – vonok vállat, és elindulok elõre, de már el is kapja a bakancsomat a bokámnál, ahogy vártam.

- Hé! Itt ne hagyjatok...

- Miattad jöttünk ide – mordulok fel, és visszafordulva felhúzom a földrõl. – Ha hagynánk szitává lövõdni, hiába lenne az egész... Kapaszkodj a hátizsákomba, úgy könnyebb lesz menni.

Vincent int a fejével, én pedig megindulok felfelé, õ zárja a sort a kezében az arab kölyökkel, hogy fedezze az újságíró hátát is.

Maximum húsz perccel késõbb találunk is egy megfelelõ helyet, egy lankásabb sziklafal bemélyedésénél, ahova pont beférünk, fedezéknek is megfelel, ráadásul rá is látunk az alsóbb területekre, ha néhány pizsamás kedvet kapna hegyet mászni.

Vincent leteszi a szendergõ arab kölyköt a földre, a hátát a sziklának döntve, hogy stabil legyen, az újságíró pedig leroskad mellé. Mi is leülünk, a kis hasadék még némi árnyékot is nyújt, ami nem egy hátrány ebben a pokolszintû melegben. Leveszem a hátizsákomat, és kis kotorászás után meg is találom a fejadagomat, amit aztán a mellettem lihegõ újságíró kezébe nyomok. Találkozik a pillantásom Vincentével, aki éppen ugyanígy tesz a kis arabbal. Mindketten tudjuk, hogy ez a helyes eljárás, mi jobban bírjuk a strapát, mint õk.

- Egyetek – szólalok meg.

- Szükségetek lesz az energiára – teszi hozzá Vincent.

Hamar bepuszilják a kaját, az újságíróról meg ordít, hogy majd’ szomjan hal, így odanyújtom neki a vizes kulacsomat is. De amikor lazán magába döntené a felét, kikapom a kezébõl.

- Ne sokat – figyelmeztetem. – Két kulacsunk van négy emberre, és ki tudja meddig kell beosztanunk.

A firkász bólint, és csak néhány kortyot iszik, de utána én is iszok egyet, mert kezdem érezni a sok futás meg a meleg összhatását. Elteszem a kulacsot, aztán sóhajtva döntöm a sziklának a fejem, és felpillantok az égre. Vajon mi lehet most Sammel? Hol lehetnek? Üldözik õket? Megsérült? Túlélte egyáltalán...?

A torkom összeszorul a legrosszabb eshetõség gondolatára, összeszorítom az állkapcsomat, és mély levegõt veszek.

- Körülnézek egy kicsit – motyogom, és választ sem várva felkelek.

Persze a legkevésbé sem körülnézni megyek, csak kicsit távolabb, az egyik sziklaszirtre sétálok, és ott állva figyelem némán a csendes, mozdulatlan tájat. Ha elveszítem, én tuti nem megyek innen haza. Addig lövöm a kibaszott turbános tálibokat, amíg lõszerem van, utána addig késelem õket egytõl egyig, míg el nem hagyom a késem, végül puszta kézzel fogok végezni velük, amíg fejbe nem lõ az egyik...

Búskomor gondolataimból egy a vállamra nehezedõ tenyér ránt ki.

- Ne aggódj – szólal meg Vincent mögöttem, majd mellém lép. – Jó kötésû gyerek mindkettõ, nem engedhetik meg maguknak, hogy otthagyják a fogukat. Pláne nem Sam, ugyebár... Lefogadom, hogy már csak azért is halomra lövi a turbánosokat, hogy egyiknek se legyen lehetõsége a kedvese nyomába eredni, amíg nem vigyázhat rá közvetlen közelrõl – lapogatja meg a vállamat, mire halványan elmosolyodom.

- Ajánlom is neki, hogy épségben tolja elém a képét...

- Nyugi – villant egy megnyugtató mosolyt. – Bár gondolom ezzel számoltatok már, mikor összejöttetek...

- Persze – vonok vállat –, de az érzelmek gyõztek az ésszerûség felett, tudod... Egyébként is, ennél neccesebb helyzetben még soha nem voltunk, nem is akartam volna...

- Minden oké lesz, ne aggódj, tudják, mit csinálnak.

- Remélem is...

Végül úgy döntünk, hogy aznap már nem megyünk tovább, maradunk ott a biztonságban. Vincent tett egy kis terepszemlét naplemente elõtt, míg én a két jómadárra vigyáztam, de jó hírekkel jött vissza, közel s távol egyetlen turbánost sem látott. Valószínûleg még keresik a nyomainkat, hogy utánunk eredhessenek, ami jó. Meg az is jó, hogy maradunk, annál kevesebb utat teszünk meg Sam nélkül, és annál nagyobb lesz az esélye, hogy utolér minket, és megint magam mellett tudhatom... Na meg persze Vladislav is jöhet, bár tény, engem õ érdekel a legkevésbé.

Éjszaka az újságíró meg a kölyök alszanak, mi pedig az éjjellátókkal felszerelkezve, fegyverrel a kezünkben õrködünk éberen. Gyorsítónk is van, épp az ilyen alkalmakra, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nekünk jó ideig a kajánk is ez lesz. Maximum három napra saccolták az itt tartózkodásunkat, ami háromnapi fejadagot jelent... Ebbõl egy-egy napit már megettek a civilek, és valószínûleg a többit is nekik kell majd adnunk. Nekünk marad a gyorsító, némi víz, meg max a csoki.

- Szerinted hazajutunk? – kérdezem fojtott hangon.

- Biztos vagyok benne – feleli Vincent magabiztosan.

- Ha ezt túléljük, az a minimum, hogy Sam megkéri a kezem – sóhajtok fel, mire halkan felnevet.

- Nos, õszintén remélem, hogy így lesz – mondja derûsen. – És ha így lesz, remélem kapok meghívót az esküvõre.

- A tiedet írom meg elõször – fogadkozom vigyorogva.

***

Másnap már kénytelenek vagyunk útnak indulni, nem kockáztathatjuk, hogy mégis ránk találjanak. Ezúttal már az arab kölyköt is mozgásra bírjuk, bár ennek hatására kicsit lassabban haladunk, de nem vészes. Vincent megy elöl, utána a két jómadár, és én zárom a sort. Nem mászunk följebb, de maradunk a dombok között, itt több a fedezék.

Alig néhány kilométert haladhatunk így, mikor hirtelen golyók kezdenek becsapódni mellettünk a földbe. Gyorsan reagálunk, Vincent hátrafordulva elkapja a kis szõkét, én pedig az újságírót rántom félre, az egyik domb fedezékébe.

- Faszom, utolértek – mordulok fel. Kilesek a domb fölött, gyorsan felmérem a terepet, és éppen idõben húzódok vissza, mert egy golyó pattan le a földrõl nem messze onnan, ahol az elõbb még a fejem volt. – Csak egy kisebb csapat, maximum húszan lehetnek, nem olyan vészes – nézek Vincentre.

- Elintézzük õket, de elõbb biztonságosabb fedezéket kell találnunk nekik – gondolkozik el, és végigfuttatja a tekintetét az elõttünk elterülõ tájon. – Itt viszonylag takarnak a dombok – mutat elõre – és ha elég távot tudunk megtenni, ott távolabb – mutat néhány magasabbra nyúló dombra – nagyobb biztonságban lennének.

- Akkor nyomás – bólintok.

Vincent újra felkapja Rashadot, hogy ne tartson vissza minket, én pedig magam mellett tartom az újságírót, legörnyedve tartom a kezemmel, és azon az oldalán haladok, ahonnan felénk nyomulhatnának a tálibok. Vincent és én is elõrébb hajolva haladunk, hogy biztos a dombok takarásában legyünk, és szedjük a lábunkat, minél gyorsabban oda kéne érnünk. A turbános fickók sem restek viszont, lépteik egyre közelebbrõl hallatszanak, és elszórva néhány golyó is becsapódik körülöttünk. Egyre gyorsítunk, de érzem, hogy a újságíró már nagyon nehezen bírja a tempót, így nem fogunk odaérni... Ha fel tudnám kapni, gyorsabb lenne, de engem arra teremtettek, hogy legalább háromszáz méterrõl eltaláljak egy nyulat, nem arra, hogy fáradt civileket hordozzak a hátamon.

- Vincent – szólok elõre. – Elbírsz kettõjükkel? Elõrébb megyek, és egy kicsit megszórom õket, jobban tudtok haladni.

- Menj! – mondja, zsákként veti a vállára az arab fiút, majd hátranyúlva maga mellé húzza a firkászt, és jobb híján húzza maga után, hogy tartani tudja a tempót.

Nem tökölök, kezembe veszem az M14-est, húzom a nyúlcipõt és sebesen elõrerohanok, már ki is szúrtam a biztos pontomat. Perceken belül elérem, ráadásul egy nekem szánt golyó sem ér célba, aztán gyorsan pozícióba helyezkedek. Még jó is, hogy jöttem, már nagyon közel járnak. Töltök, közben már ki is szúrom az elsõt. Bemérve... kiiktatva. Aztán a következõ, majd az utána következõ is, és így tovább... Sorra hullanak el , Vincent már egész nyugisan tud haladni, és ahogy eléri a kinézett dombot, szinte belöki mögé a civileket, aztán fogja a fegyverét, és õ is elkezdi szórni a rohadt turbánosokat. Szinkronban lõjük õket, és bár õk is tüzelnek, kurva pontatlanok, ami nekünk csak jó... mivel mi halálosan pontosan vagyunk. Alig tíz percnyi tûzpárbaj után már mindegyik holtan hever a földön.

Kivárunk egy kicsit, de nem történik semmi, erõsítés sem érkezik, tökéletes. Összepakolom az M14-est, és visszacaplatok a többiekhez.

- Ez vajon azt jelenti, hogy Samék meglógtak elõlük, vagy...

- Reménykedjünk ebben – vág közbe Vincent komoran, én pedig sóhajtva roskadok le a szikla tövébe.

Reménykedjünk...

***

Aznap sem haladunk már sokat. Már esteledik, mikor találunk egy még jobb búvóhelyet, és ott meg is állunk, egy újabb alapos terepszemlét követõen. A két jómadár úgyis megint alaposan kifáradt, úgyhogy õk amint leülnek, már alszanak is, mint akiket fejbe vertek. Vincenttel ismét õrködünk, közben halkan beszélgetünk.

- A központ azóta sem jelentkezett? – kérdezem.

- Nem – rázza meg a fejét komoran. – Lehet, hogy a vidék akadályozza is a jeleket...

- És ha mégis megtalálnak minket... Sam és Vladislav pedig továbbra sem térnek vissza, akkor mi lesz?

- Felpakoljuk a civileket a jármûvekre, és visszamegyünk értük – jelenti ki.

- Reméltem, hogy ezt fogod vá... – Elhallgatok, mert nem is olyan messzirõl puskaropogás hangja üti meg a fülemet.

Vincent is felfigyel. Puskaropogás, de nem csak Kalasnyikov, hanem... Sam! Ezek csak õk lehetnek! Összenézünk Vincenttel, valószínûleg õ is ugyanerre a felfedezésre jutott.

- Evan... nem hagyhatjuk itt õket – int fejével a két alvó srác felé.

- Tudom, de te tudsz rájuk vigyázni – felelem. – Én hadd menjek egy kicsit elõrébb, és segíthetek nekik!

- Menj – sóhajt fel, én meg már ki is lövök.

Az M16-ost otthagyom, csak az M14-est viszem magammal, és a hangok irányába nézve ki is szúrom magamnak a sima placcot, ahova letehetem magam. Elhelyezkedek, töltök, aztán a távcsõbe nézve felmérem a terepet... és tényleg. Megdobban a szívem, ahogy felismerem Sam alakját, mellette még egy nagydarabbal, akiben Vladislavot vélem felfedezni. Pont jó irányba haladnak, az viszont kevésbé jó, hogy a nyomukban ott lohol egy kisebb csapat fegyveres tálib. Rohanás közben hátra-hátrafordulva lövik õket, így viszont sajnos csak keveseket tudnak kiiktatni. Ahogy áldozatért lesve a távcsõbe pillantok, pont kiszúrom, hogy az egyik rohadék egy késsel a kezében éppen Samre akarja rávetni magát. Gondolkodás nélkül tüzelek, a faszfej pedig vérzõ fejjel terül el. Sam meglepetten kapja a lövés irányába a fejét, rám néz, bár a sötétben nem láthat, de tudja... én pedig szerelmesen rámosolygok a távolból. Igen, édes, én vagyok az. Alaposan megszórom az elsõ vonalban haladókat, sorra lövöm szét a turbános fejüket, ezzel teret biztosítok Sam és Vladislav számára is, akik meg tudnak állni, és megfordulva õk is lõhetik a nyomorultakat. Hármas erõvel hamar kivégezzük az összes tálibot, és ahogy õk folytatják az útjukat Vincenték felé, én is szedem magam, és elindulok.

Nagyjából egyforma távolságokból érünk oda, Vincent már áll is fel, hogy üdvözölje õket, az én pillantásom viszont megszakítás nélkül kapcsolódik össze Sam tekintetével. Mi egymás felé tartunk, és szarunk mindenki másra... Életben van, és ez nekem tökéletesen elég.

- Jóó reggelt Afganisztááán! – hasít végig az álmomon egy kintrõl érkezõ hang, ami határozottan nem a fejembõl szól. Fájdalmasan és kínzottan nyúlok még egy párnáért és a fejemre szorítom, hogy ne halljam az óbégatást. - Micsoda csodás reggelre ébredtünk, a hõmérséklet tökéletes, a por koncentrációja fojtogató, páráról szó sincs!

Lerántják rólam a lepedõt, majd megérzem, hogy fokozatosan fogynak alólam a párnák.

- Húzz innen Imam, mert pofán rúglak! – morgom az egyik selyempárna alól, ami alá bevackoltam magam. Nem fogok felkelni, még ha azt mondja, hogy egy tucat amerikai landol a tetõn!

- A mai napi elõrejelzés egyszerû, kedves hallgatóim! – folytatja tovább a kiabálást és az ásást a párnák közt, mintha meg sem szólaltam volna. Csak ne találjon meg, kaméleon vagyok, kaméleon vagyok, kaméleon vagyok, kaméleon, egy kibaszott kaméleon…

– Ma MUNKA LESZ! – süvölti közvetlen közelrõl a fülembe, a nyál úgy csapódik le a dobhártyámon, hogy külön hangnak érzékelem. Úgy találom arcon vágni, hogy a kezem zsibbadtan lüktet mellettem, míg Õ az arcát tapogatja sértetten.

- Most meghalsz – tûröm fel a három számmal nagyobb inget a két karomon.

***

Remek, újabb csecsemõ, lõttek a szép reggeleknek.

Mondjuk a mai nem volt az. És még Imam rám akart mászni, mert felizgatta a dulakodás a földön! Fáradtan a hajamba túrok, érzem, ahogy lüktet bennem a vér, ahol a seggemre csapott. Elégedettséggel vegyes feldúltsággal hagytam ott a kicsipkézett arcával, kíváncsi vagyok, hogy az anyja mit fog szólni hozzá.

Mezítláb indulok el a tábor felé, felmászva az egyik ház tetejére sietõsre veszem a tempót. Még a reggeli pipát se tudtam elszívni… Nyomorult patkány. A körletek között bóklászva úgy döntök, hogy itt az ideje szintet váltani, így felmászom a legközelebbi házszerûségre, hogy körülnézhessek.

Ó, Radler vezeti körbe azt a gyanúsan furcsán közömbös fickót.

Az az enyém?

- … kicsit beképzelt is.

- Ki a beképzelt? – kérdezem kedélyesen, mikor meglátom a drága Radlert. Biztos épp engem feketít be az amúgy is fekete, leendõ bébimtõl, de csak nyugodtan. Csodás vagyok, ez bizonyított tény, mint az, hogy mezítláb járok mindenhová. Lusta lennék cipõt takarítani.

- Senki – érkezik a villámgyors válasz. Húzz el öcsi, amíg továbbra is ilyen bizalomgerjesztõen tudok pislogásmentesen állni. – Nos, nekem most mennem kell.

Ki hitte volna?

Végigmérem a fickót, eléggé vékonyka –na nem mintha én lennék a legjobban kigyúrt legény a földkerekén-, a kisugárzása meglehetõsen… olyan, mintha a poshadt víz. Csöndesen lötyög, néha böffen párat és slussz passz. Fekete haja miatt úgy érzem, mintha az általános iskolai matek tanáromat látnám viszont, de a szemei miatt az elõbbieket elnézem neki. Szép, szürkék, akárcsak a távolban elfekvõ lusta porfellegek.

- Te lennél az újságíró, akit pesztrálnom kell? – válasz nem érkezik, helyette õ is tart egy nagyvizitet rajtam, de mikor várnám, hogy kinyitja a száját, és bemutatkozik, csak bólint. Mi a kénköves pokol?

- Rashad – szerencse, hogy a nevem alapból keményen csattanó, így nem kell megnyomnom még jobban, a hatáskeltés kedvéért. Selimet ki nem állom. Vagy azok szólítanak így, akik mélységesen rühellnek vagy azok, akik fel akarnak húzni.

Na, végül csak sikerül bemutatkozni. Csodás.

 - Gyere, elmagyarázom a tudnivalókat – még jó, hogy az angolban nincs a magázás és a tegezés között különbség. Nem tudnám eldönteni, hogy ezt a fura figurát hogyan szólítsam meg elõször.

Kivezetem a tábor külsõ részére, de ügyelek arra, hogy egy lövész az õrtoronyban még lásson és el is találjon ideáig, ha netalántán szüksége lenne rá. Megpróbálom elmagyarázni neki az alapokat, és egy virtuális pirospont a csöndességének, mert egyszer sem szól közbe, hanem hallgat. Kivételesen, ez a hallgatás pozitív, nem idiótán pislogó.

- Szóval, mikre is kell figyelned? – kérem arra, hogy összegezze a közel egy órás pofázásomat.

- Arra, hogy ne kódorogjak el a tábortól, ha találkozok fegyveres arabokkal, akkor minél elõbb tûnjek el a helyrõl és ne bosszantsak fel senkit. Kifelejtettem valamit?

- Nem, nagyjából ez a helyzet. Ne keveredj veszélybe, mert az én felelõsségem vagy! Semmi kedvem miattad bajba kerülni – dörmögöm a nemlétezõ bajuszom alatt.

- Megpróbálom nem bajba keverni magunkat. Na, de ideje munkához látni.

Sejtettem, hogy nem azt fogja mondani, hogy dõljünk le egy kis pihenõre vagy mutassam meg neki, hogyan kell vízipipázni, vagy hogy megnézne egy igazi arab bazárt. Felsóhajtok, de követem Õnémaságát vissza a táborba, ahol felszerelkezik a legalapvetõbb újságírós cuccokkal és elindulunk a városba.

***

Egészen pazarul megy a túlélés dolog, csak az a legszomorúbb az egészben, hogy folyamatosan korlátoz a jelenléte, mikor állandóan menne riportalanyokhoz. Olyankor vagy bent ücsörgök és figyelem, mennyire képes tûrhetõen beszélni egy arabbal és nem sérti meg a hagyományokat, vagy… vagy kint állok õrségben. Nevezetesen nekidõlök a falnak és megvizitelem a belsõ szemhéjam.

Kifejezetten azokat a részeket imádom, mikor felviszi a jegyzeteit meg minden más ökörségét a gépre. Elfekszem az ágyán és alszom. Természetesen volt már pár olyan eset, mikor kihúzta a gyufát, ilyenkor villámgyorsan ki kellett szabadítanom még a sûrûje elõtt.

Most jelenleg épp érte megyek, muszáj volt kiugranom egy kicsit a „piacra” de mostanában nincs az amerikaiaknál semmi, a postájuk is csak kedden érkezik meg… És most rohadt szombat van. Nagyszerû.

Ahogy elindulok Cedricért, megpillantok pár eléggé borzas szemöldökût egy dzsipen közlekedni és abba az irányba elhajtani, a pláne, hogy egy fémállat is van hátul beszerelve. Ha azt rám irányozzák, egy egész füzér lõszert belémereszthetnek pár másodperc alatt. Szaporábbra veszem a léptéket, felmászom az egyik ház tetejére, az egyik közeli bódén felkapaszkodva. Úgy loholok és ugrabugrálok, mint valami elfuserált sivatagi róka, akinek a mancsa alá jégkockákat tettek.

A házhoz érve bemászom az ablakon, ahol a jómadár békésnek nem nevezhetõ légkörben csücsül Ameenával. Hogy… KIVEL!? Ó, az máris könyörög, akkor jól sejtettem… Hogy a francos francba…

- Gáz van, mennünk kéne! – dobbantok be, egyre csak a közeli ablakokon próbálok meg kifelé kémlelni. – Megígérted, hogy nem fogod bajba sodorni magad, erre tessék! Az egyik nagyfõnök asszonyával kell riportot készítened. Gratulálok!

- Hagyjál már, Rashad - levegõt se kapok a hirtelen döbbenettõl. – Igazad van, de errõl kell írnom. Menjünk!

Karon ragadom fenséges személyét és megfelelõ szögben elindulok hátrafelé, mielõtt még szitává lõnének a négy falon keresztül. Csak azért nem dobtak be eddig még gránátokat, mert Ameena is bent van. Nem mernek Mehrdad nõjéhez nyúlni, ez egy kibaszott nagy mázli.

Nem hiszem el, hogy ennyi esze van! Hogy is képzelte? Majd meginterjúvolom az egyik legbefolyásosabb terrorista feleségét ÉS még ki is teszem cikként valamelyik internetes napilapra, vagy elküldöm Amerikába! Meg a nagy büdös tevefaszt!

- Erre gyere, a hátsó kijáraton távozunk. Maradj csöndben és tedd azt, amint mondok. Ha már megelõzésben nem hallgattál rám, a menekülésben tedd meg! – mordulok rá idegesen, nem hiszem el, annyi esze van, mint egy döglött hintalónak! Nem lesz még így belõled énekes halott sem… Vagy túlbecsültem õkelmét, vagy még mindig az az irritáló közömbös stílusa vezeti azt a ferde orrát.

- Rendben – érkezik a válasz, de ez legalább nem nyomja bennem fentebb a pumpát Allah seggéig.

- Na, siess. Gyere, itt ki tudunk jutni és ha szerencsénk van, akkor el tudunk surranni a hátsó bejáratot figyelõ tálibok mögött – rakom össze a fejemben az útvonaltervet, mint egy szaros GPS. De legalább összetehetem a két kezem Mekka irányába, hogy ha valamit egyszer meglátok, az a fejembe vésõdik. Még egy tíz évvel ezelõtt látott házban is el tudnék boldogulni újra.

- Az egész épületet körülvették Mehrdad emberei, de talán sikerül kijutnunk fogságba esés nélkül. A járgány nem messze parkol, csak addig kell eljutnunk – csak a magasságos fenti õsszellem adja meg nekünk. Kinézek a résnyire nyitott ajtón és miután meglátom, hogy a tetõn is van egy nagy darab állat, visszahúzódom. Egyelõre nem erre néz, a haverja épp egy kóbor kutyát zaklat, élvezi a mûsort.

- Tekerd a fejedre a kendõd! – csavarom körbe a fejemet, a hajam bekényszerítem a színes kendõ alá, s látom, hogy Cedric is hasonlóképpen tesz. Az a fekete haj könnyedén alkalmazkodik a kendõhöz és a környezethez. Ha nem lenne ennyire fehér a bõre, simán elmehetne egy morcos szõnyegárusnak. – Gyere!

Végigsuhanunk a ház mellett, a legközelebbi kis utcába úgy osonunk be, mintha hangtompítót csavartak volna a talpunkra és kaptunk volna egy láthatatlanná tevõ sátort.

- Arra – bökök a túlvég felé, s villámgyorsan nekiiramodunk az utcának. Jócskán lemarad, de tartja a kettõnk közötti távolságot, így ezt kihasználva sebesen elkapom az utca végénél strázsáló tálib férfit, aki csak annyit észlel, hogy a rúgásom erejének köszönhetõen a puska lövöldözõs vége homlokon veri. Nem is mernék jobban hozzányúlni…

Csatlakozok a mellettünk elnyargaló Cedrichez és egy õrült késes fazont kibuktatva ugrok be a dzsipbe megkapaszkodva annak oldalában, a kulcs már fordul is. Hangos fémes pattanások, a kocsi itt-ott behorpad. Legalább kiszedhetjük a golyókat és eladhatom az amerikaiaknak, elemzés szempontjából… Jó tudni, mivel lõ az ellenség.

Na de visszatérve:

- Azt a minden lében kanál újságírói minõsítésedet, azt! – fordulok oda hozzá, miután már csak pár szaladgáló turbános fazon dühösen csápol a visszapillantó tükörben. – Arról volt csak szó, hogy pár asszonnyal beszélsz, akik anonim módon mondanak pár dolgok az életükrõl, nem pedig arról, hogy az egyik tálib nagyfõnökrõl írsz bíráló cikkeket, amikben annak asszonya segít! Ha most miattad valami bajunk esik, akkor én vágom át a nyakad!

- Jól van, bocs. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz.

NEM GONDOLTA VOLNA!

MÉG ILYET!

- Nem gondolta volna… Nem gondolta volna… A tálib nagyfõnökrõl és asszonyáról beszélünk, Cedric! Elsõ találkozásunkkor kikötöttem, hogy: Ne. Bosszants. Föl. Senkit.  Erre mit csinálsz? Pont Mehrdad nagyfõnököt kellett fölbosszantanod!

- Mondom, hogy bocs! Nem hanyagolhatnánk a témát? – nem, persze, igyunk meg egy teát vagy mittudom én mit csináltok otthon ilyenkor. Igen, cseverésszünk de te abban is szar vagy! A fenséges szent irgalmatos mindenek nevére!

- Mondom, hogy bocs!

Megint kezdi…

- Nem hanyagolhatnánk a témát?

Jó. Leállítom a motort, várd meg az õ véleményüket is. Fémes lesz.

- Tudom, hogy elcsesztem azzal, hogy mindhármunk életét kockáztattam a cikkem miatt, de tudod te milyen érdekes dolgokat mesélt?!

- Gondolom…

Marhára érdekes lehet, ha három életet megért.

- Ugye… ugye Ameenának nem lesz semmi baja emiatt?

- Mégis mit gondolsz? Vagy arról nem mesélt, hogy mi jár egy nõnek, aki elárulja a férjét? – jegyzem meg élesen és végtelenül dühösen. És én vagyok elkönyvelve egy mocskos kutyának, egy kollaboráns buzeránsnak. Remek és csodálatos.

- Megcsonkítás majd halál – ezt bezzeg megjegyezted! – Azonnal vissza kell mennünk! Nem hagyhatom, hogy miattam legyen valami baja!

Jókor.

- Dehogy megyünk vissza! Örülj, hogy el tudtunk menekülni! – morranok rá méltatlankodva. Hogy én oda visszamenjek, úgy, hogy közben rád vigyázok meg a bõrömre? Felejtsd el…

- Akkor egyedül megyek vissza, de nem tehetem ezt meg vele! – hogy miért van ennyire komoly arckifejezése… Nem hiszem el. Ez lesz a mantrám. Napi ötször egymás után el fogom mondani. Akkor talán majd nem érnek meglepetések.

De ha ez egyedül indul meg…

Oda a jó hírem, elesek mindentõl, amit eddig az amerikai tábor adhatott.

Nem fogok kóla és rágó nélküli világban senyvedni, ha ez itt elpatkol.

- Ó, a fene esne bele a nagy igazságérzetedbe! Megöletsz mindkettõnket. Én még nem akarok meghalni…

- Én sem, de nem tehetem meg ezt Ameenával. Miattam fogják megölni, hagyjam ezt tétlenül? – hihetetlen, mennyire komolyan beszél, holott Õ okozta ezt az egészet.

Jé! Egész sokat beszélt. Ez már sajnos nyomós indok a többi mellett. Én tudnék aludni ugyanúgy, Mehrdad egy óra múlva találna másik asszonyt, emezt meg kivágnák a sivatagba. Az ilyeneknek nem jár temetés, ha nõm lenne, én se adnék neki még fejfát se.

- Igen – rántom meg a kormányt, látva, hogy ezzel nem megyek sokra. Igazából tarkón is vághatnám és ameddig lábadozik belõle, elhajthatnánk haza. Szépen levágnám az ágyba és mire felébredne, már minden lecsendesülne. Mehrdad házában. De a vadászat úgyis folytatódna.

Oly mindegy, persze, oly mindegy…

- Köszönöm – mondja végül, én pedig válaszul rávillantom a szemeimet. Ha tényleg meghalunk, vagy bármi olyasmi bekövetkezik, ami számomra kellemetlen és fáj, akkor biztos lehet benne, hogyha túléljük, elsõ levegõvételemmel a kóma után tuti nekiesek.

- Ha miattad meghalunk, föltámasztalak és magam foglak kinyírni!

- Rendben.

És még meg is engedi.

- Tuddo, hogyan lehet bejutni a házba, hogy ne vegyenek észre minket? – kérdezem kínosan, fogat szívva, mikor a kocsit leparkoltattam az egyik szemétrakás mögé.

- Igen. Van egy hátsó bejárat, amit csak a nõk használnak. Ott besurranhatunk – vázolja fel a dolgokat, én pedig már rögtön oda is nézek, majd szemügyreveszem az egész falat. Hat ablak alul, három középen, négy felül. A környéken nincs puha landolási lehetõség, Cedric segge fel fog törni. Utána pedig én fogom kimetszeni a tetoválásait, ha túléljük.

- Csak ki is tudjunk jutni…

- Kifogunk.

- Ajánlom is… - suttogva figyelmeztetem, majd követem a házba.

Életem legrosszabb döntése.

- Nocsak, nocsak… A kismadárka önként repült be a ketrecébe… Fogjátok el õket! – kiáltja vigyorogva, bennem pedig a vér szinte robban. Futás! Futás! Úgy rohanok, mint akit puskából lõttek ki. Szinte kaparom magam alatt a homokot és a port, felkapaszkodnék az egyik ablakon keresztül az egyik háztetõre, de mikor a kezem fölé a falba mélyed egy kés, inkább leugrom.

Természetesen ezek a fickók nem kispályások, felfedezik, hogy elkapni és rámlõni lehetetlenség. A lábaim közé vágnak egy kötelet vagy mi a francot, aminek köszönhetõen elesem a forró földön, s a fölém magasodó tálib férfi szemébe egy marék homokot vágok, mikor megpróbál a lábamnál fogva elhúzni.

Nem adom meg magam könnyedén, mocskos kutyák!

- Engedjenek el minket!

Négyen fognak le egyszerre, fájdalmas ütés és mélységesen mély sötétség.

***

Kikötözve találom magam, a kötelet bilinccsel helyettesítették, már ahogy a csörrenést hallom és érzem a szemeket az ujjaim között táncolni. Egy csõhöz vagyok kötve. Körülnéznék, de a rohadt sötétben még a szempilláimat sem látom, ami módfelett zavar, sõt, még a hajam se világít, pedig nem utolsó a színe.

Szemközt valami horkant és megmoccan, Cedricet vélem beazonosítani.

Mivel nincs itt õr –hacsak nem tudja a lélegzetét a végtelenségig visszatartani- úgy döntök, hagyom a fejemet nyomó tompa lüktetésnek, hogy aludjak egyet. Nem vészes, inkább alszom, mint hogy ébren ezt az egészet elviseljem.

***

Mikor felébredek, egy pofámba lihegõ bajuszos arcot látok meg. Bambán nézek vissza rá, amit nem különösebben díjazhatott, mert elfordult tõlem. A kezében egy vödör lóg –jé, látok- amivel Cedrichez lép és egy rohadt nagy csobbanással megfürösztik, mint az Úrjézus Krisztust. Mehrdad odalép hozzá:

- Megbánod még, kutya, hogy az asszonyomat környékezted meg… Élvezni fogom a te lassú halálodat is, mocskos ferengi – kiköp, de szerintem a mi kis újságírónk a többi vízzel együtt fel sem veszi már azt a pár milliliter köpetet. – Te pedig… nagyon sokáig elnéztem a ténykedésed és így hálálod meg? Fattyú!

- Ha engem is leköpsz, nem leszünk elõrébb – húzom hátra a fejem, hogy felnézhessek rá. Felhúzza az orrát és mikor azt hinném, hogy ruszkizni fog, odakintrõl egészen kellemes decibellel durran valami.

- Jönnek az amerikai kutyák – fröcsögi, a pillantásában égõ tûz nem kellemes kerti grillpartira invitál. Idegesen nézek körbe, hátha találhatnák valami használhatót, de a szobába benyomakodó tálib fegyveresek eltakarják elõlem a kilátást. Torlasz? – De már nem fognak tudni titeket megmenteni. Meg kell bûnhõdnötök, amiért rávettétek az asszonyomat, hogy áruljon el.

Késekkel jönnek közelebb, ennyiféle és fajta pengét csak a múzeumban láttam, Bagdadban. Annál messzebbre sosem jutottam és ahogy elnézem, nem is fogok. A francba! Annyi mindent kellene még csinálnom, erre…

- Én tényleg ki foglak nyírni!

- Akkor hajrá a saját magad, aztán az én fölélesztéssemmel! – még hajrázik is a túloldalról, öt állig felfegyverzett tálib mögül! Nem is õ lenne, ha nem próbálna meg így pontot tenni az i végére.

Lehet firkászkám, hogy nálad van a toll, de a papír innen származik és nem adom olcsón!

- És az utolsó szó joga?

- Kussoltassátok el a fattyút... - egy jól célzott rúgás, telibe elkapja az orromat, érzem, ahogy törik a csont, ordítással vegyes heveny vérzéssel válaszolok rá. Látom, hogy megindulnak Cendric felé... A rohadt kurva életbe... Az arcom a fájdalomtól alapból eltorzul, nem kell rájátszanom. Az én tutujgatásom alatt még senki nem dobta fel a talpát, most sem fogja...

Elkínzottan, tehetetlenül nevetek fel, amennyire a bilincs engedi, kinyújtom a lábaimat, elégedetten támaszkodok a falhoz. Ha már megdöglünk, én megyek elõre, így legalább a lelkiismeretem tiszta lesz, nem azzal a tudattal kell meghalnom, hogy azért, mert hagytam magam rávenni egy hülyeségre, õ kipurcan.

A tálibok megállnak, felém fordul az összes.

- Meghágtam Ameenát - köpök ki egy jó nagy adag vérrel vegyes slájmot a legközelebbi afgánhoz, elsõ körben több oldalról kapok rúgást, de Mehrdad rájuk szól, mosolyogva lép hozzám:

- Ugyan Selim, érezném azt a jellegzetes illatod asszonyomon, azt hiszed, hogy ezzel el tudod érni, hogy hamarabb és gyorsabban halj meg, mint a ferengi ott hátul? Allah elõtt így nem mosod magad tisztára. C-c-c. Azt hittem okosabb vagy - leguggolva jót mulat az arckifejezésemen, teljesen nyugodtan hagyom a hátam a hideg falnak simulni, elégedett mosolygásom letörölhetetlen. - Vágjátok le a haját. Nem! Én kérem a kést.

Hogy...

A MICSODÁMAT?!

Fogat csikorgatva várom, hogy közelebb hajoljon, a kendõt letépi a fejemrõl, így a fonatom pillanatok alatt kiesik alóla. Megragadja, de mielõtt még a késsel is hozzá érhetne, kezeim hátul felrántom a csövön és teljes erõbõl megfejelem.

Hátratándorodik, hátára hullik, a tálibok megállnak a döbbenetben, lábujjaim között már ott az elejtett kés. Íves hajítás, a Cedric melletti anyaszomorító már többet nem megy haza.

- ÖLJÉTEK MEG! GYERÜNK! - érkezik az üvöltés a padlóról, a lábaimra úgy lép rá az egyik beteg állat, hogy a bokáimban sztereóban lehet hallani, hogy kiugrik pár csont a helyérõl. Alapból lúdtalpas vagyok, te tetvedék...

Éles és fémes villanás, a vállamba egy kés fúródik, a markolatot és a rajta levõ kezet látva pár pillanatig sípolva hallok. Tényleg igaz az, hogy elõször még nem érzed, hogy fáj... Ebben az esetben...

- RASHAD!

Húá.

Kiabál?

- Hogy Allah baszna szájba, nyomorult korcs - szakad fel belõlem a fájdalmas üvöltéssel vegyes káromkodás, a sípolás pedig egyre csak erõsödik... Szinte mindegyik felém moccan, érzem a forró vért lefolyni az oldalamon. Az ajtófélfa azonban egy részen kiszakad, valami begurul és éktelen nagy villanás...

A szemeim!

Durrogások és üvöltések, fegyverropogás szeli át a poros és büdös levegõt és nagyon sok súlyos dolog puffan a földre.

- Rashad? Rashad!

Lehunyom szemeimet, nem akarom látni a villódzó fényeket. Sosem voltam még diszkóban... Cedricnek legalább VAN kedve beszélni, ezt örömmel HALLOM, így legalább még nem patkolt el. Ó, nem, csakis utánam.

Valaki a hónom alá nyúl, de ahogy megérzem, hogy a levegõbe emelnek, vissza kell nyelnem gyomrom felkavarodott tartalmát. A kés a vállamból kár, hogy kikerült, mert legalább eltömítette a kifelé spriccelõ vért. De miért fáj a lábam? Nem is ér a földhöz.

Lebegek.

- És pont te mondtad, hogy ne bosszantsam fel õket! - hallom meg oldalról Cedric hangját, kifejezetten furcsának találom, hogy alulról szól. Remélem nem azért, mert alulról szagolja az ibolyát...

- Mi ez az istentelenül kemény? - kérdezem kábán.

- Egy katona - hangja megkönnyebbült, így a félájultság határán arra merek következtetni, hogy bizonyára nem lenne ennyire boldog, ha mondjuk egy tálib lenne alattam.

- Nem tetszik...

Ismét egy brutális nagy durranás, a vakságom ellenére egészen kellemes ez a sokféle hang, fõleg, ha egy mozgó sziklán utazhatok. Egyáltalán nem kényelmes, fõleg mikor futni kezd alattam. Mármint velem.

Ha élve kivisznek ezek a fénygránátos gorillák, nekiesek egy késsel. Itt görbüljek csomóba, ha nem így lesz. Nem lesz idejük lefogni, gyors vagyok… hacsak nem túl nagy a seb és a gáz.

- Ajánlom, hogy ejtõernyõsök legyetek... - ragadom meg az utolsó ép gondolatfoszlányt az agyamban, majd minden elsötétül.

- …és itt leszel elhelyezve – ér véget a tábor bemutatása. Egy szép katonai tábor a legújabb lakóhelyem, Afganisztán egy szép kis szegletében. No, persze… Mondjuk inkább azt, hogy egy nyomortanya melletti helyen van az ideiglenes szálláshely, amíg tovább nem kell vonulni a katonáknak. Akkor jöhet a következõ nyomortanya. – Kérdés? – kérdezi idegenvezetõm, egy inkább nyurga, mint izmos fiatal fiú, aki talán még nálam is fiatalabb, mire megrázom a fejem. Nem igazán van kérdésem, de mi is lehetne? Mikor van kaja? Gondolom, mikor szerzek magamnak. Minden mást meg elmondott, vagy megmutatott, és úgy gondolom, elég jó vagyok tájékozódás terén, hogy el találjak A pontból B-be. Fél óra alatt körbevezetett a táborban ez a fiú – katonának nem éppen mondható, bár ki tudja? Lehet, hogy igazából fantasztikus katona, csak épp a külsején nem látszik ez meg -, akinek addig a gondjaira vagyok bízva, amíg meg nem érkezik a… hogy is mondták?... firkász-sitter. Igen… A parancsnok, mikor ennek a fiúnak a gondjaira bízott, pontosan ezt mondta: firkász-sitter. Még soha az életben nem hallottam ilyenrõl, de hát ez van…

- Köszönöm. A segítõm mikor is érkezik? – érdeklõdök, mert azért õ, gondolom, nem csak a tábort fogja megmutatni, hanem eligazít az itteni szokásokban, ami talán hasznosabb, mint a tárlatvezetés. Mondom, csak talán, de ha már az afganisztáni életrõl kell írnom…

- Nem tudni, eléggé kiismerhetetlen egy férfi. Lehet, hogy már itt van, de az is lehet, hogy majd holnap, vagy a napokban fog fölbukkanni. Helyi fickó, amerikai szimpatizáns. Ha engem kérdezel, kicsit beképzelt is – magyarázza, és jellemzi a pesztrámat.

- Ki a beképzelt? – érkezik az érdeklõdõ és kissé talán szórakozott kérdés egy ismeretlen hangtól, mire mindketten hátrafordulunk. Ami pár szót mesélt róla a fiú, egy tipikus barna bõrû, bajszos, kendõkbe bugyolált fickót képzeltem el, aki pökhendin pöfékeli a bagót, és lekezelõen szól másokhoz, erre egy szõke hajú, baromi hosszú szempillájú, csokoládé szemû, lenge öltözetû, sok-sok ékszerrel felszerelt helyes srácot pillantok meg. Meglepõdök, hiszen nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyes fiú fog engem segíteni, de egyben örülök is, mert talán vele jobban kijöhetek, mint egy idõsebb, lekezelõ fazonnal.

- Senki – vágja rá egybõl a katona, így ha a férfi kinézete nem is vezetne rá arra, hogy õ lesz a segítõm, akkor ez a válasz egybõl megtenné. Õ most tényleg katona? Fél ettõl a sráctól? Na jó… Most vagy több van ebben a firkász-pesztrában, mint amennyi látszik, vagy ennyire nyuszi ez a srác. Vagy is-is… – Nos, nekem most mennem kell – húzza föl a nyúlcipõt. Válasz is a kérdésemre: az utóbbi. Bár ettõl még lehet az elõbbi is, de az utóbbi többet nyom a latba. Azt nagyon szeretném tudni, hogy a lelkesítõ írásaim hatására még több ilyennel fog-e gazdagodni a katonaság, mert ha igen, akkor inkább nem írok. Ezeknek a fiúknak az anyjuk mellett kellene sertepertélniük, nem pedig a háborúban öldösniük. Ehh…

- Te lennél az újságíró, akit pesztrálnom kell? – kérdezi a csokoládé szemû, mikor kvázi kettesben maradunk. A szempillái tényleg durva hosszúak. Sok volt barátnõm, vagy akár barátom ölni tudna ezekért. Én nem. Visszatérve a kérdéshez, csak szótlanul bólintok egyet, mire összeszûkíti a szemeit. Valami gondja van a kommunikációs szokásaimmal? – Rashad – mutatkozik be, felém nyújtott kézzel. Viszonzom kézfogását, és én is bemutatkozok. Nem vagyok én bunkó. Csak nem értem, minek beszélni. A beszéd az csak egy olyan dolog, amit nagyon-nagyon sokan túlértékelnek, hiszen nyugodtan lehetne csak írásban is kommunikálni másokkal. – Gyere, elmagyarázom a tudnivalókat – int, és elindul, kicsit kijjebb a táborból. Még bõven látni a tábort, de a közelben levõ várost, vagy városnak beállított lakóhelyet még jobban.

Basszus, miért is kellett idejönnöm? Erre a poros, napos, terroristákkal és katonákkal teli helyre, ahol konzerveken kell majd élni, és nem a saját készítésû, egészséges ételeken?

Ja, hogy azért, mert a fõnököm megbolondult, és ezt rá akarta kenni az õ fõnökeire, hogy ne rá legyek dühös, ha nagyon nem tetszik az itt lét? Igen, valószínû.

--- Az indulás elõtti nap délutánja ---

- Hogy hova kell nekem mennem?! – támadok neki a fõnökömnek. Ritkán szoktam kiakadni, de most nagyon. Se szó, se beszéd elráncigáltak az üzemorvoshoz, és egy halom oltást kellett kapnom, és fogalmam sem volt, hogy miért. Mikor tanácstalanul megkérdeztem, hogy mégis mire kellenek ezek az injekciók, csak annyit mondtak „mert Afganisztánban szükség van ezekre a védõoltásokra”. Mondom, kösz szépen, de mit keresnék Afganisztánban?

- Áh, Ackles… Afganisztánba. A fejesek szeretnének pár buzdító cikket arról, hogy milyen jó is a katonaélet. Maga fog odamenni, és útközben több rövid hírt, a hazatérte után pedig egy hosszú cikket akarok olvasni arról, hogy az az arab pokol a világ leggyönyörûbb helye, ahol minden amerikai kedves és segítõkész, az éghajlat tökéletes, a katonásdi pedig egy vicces játék, amelynek célja az ottani emberek életének jobbá tevése. Értette?! Írhat még arról is, hogy az ottaniak hogyan élnek, a nõk mennyire el vannak nyomva, bármit, amivel fellendítheti a közhangulatot az afgán háború támogatására, és segítésére. Maga tökös gyerek, meg tudja oldani – mondja a fõnököm, nyugodtan hátradõlve a foteljába, és kényelmesen beleszív egyet a kezében tartott szivarba. Tökös gyerek, mi? Pont én, aki kiakadok egy kis helyen… ja, bocsánat, hogy ott nincsenek is kis helyek, hanem nagy, tágas terek? Ehh, na mindegy.

- Miért én? – kérdezem csendesen, beletörõdõen. A fõnök eldöntötte, én meg nem fogok most ezen balhézni. Ha Afganisztánba kell menni, hát Afganisztánba kell menni. Csak tudnám, miért nekem.

- Mert maga az egyetlen, aki nem kap sikító frászt, ha letörik a frissen manikûrözött, 100 dolláros körme. – Áh… Ez egy érthetõ indok. Ha bele gondolok, Cindy nem éppen arab országba illõ személy… No meg Luis sem… Mindkettejük randira hívott még az idekerülésemkor, és mindkettejükkel csak egyetlen randit bírtam ki, még éjszakát sem. Õk ketten nagyon-nagyon hamar föl tudnak bosszantani az állandó locsogásukkal.

- Rendben – sóhajtok, ahogy az elõttem álló utazásra, és ott levésre gondolok. - Mikor kell indulni?

- Holnap reggel 8-kor indul a repülõ a JFK-rõl. – HE?!

- Holnap reggel?! – akadok ki ismét a fõnöktõl. A mai nap többször akadok ki tõle, mint két éve eddig bármikor. Basszus, csak most szól?! – Elõbb nem lehetett volna szólni?!

- Nem, mert akkor biztosan kitalált volna valamit, hogy miért nem ér rá indulni. Így viszont van egy éjszakája összepakolni, és elbúcsúzni mindenkitõl – magyarázza. Más emberrel lehet, logikus dolog, de én akkor is beleegyeztem volna, ha korábban tudom meg. Mindegy. Már megtörtént. – Na, most menjen, van más dolgom is. Jó utazást! – hajít ki képletesen az irodájából egy intéssel.

- Viszlát… - morgom, és kisétálok az irodából. A cuccaimat összepakolom az asztalomon, és egy gyors köszönés után, meg sem várom, hogy visszaköszönjenek, gyorsan elhúzok. Nincsen kedvem velük bajlódni, elég rágondolnom, hogy egy bizonyos személlyel elég nagy gondom lesz. Már tervezgetem, hogyan kezdek neki anya leállításának, hogy hogyan akadályozzam meg, hogy még indulás elõtt meghibásítsa a repülõt, hogy még véletlenül se tudjak felszállni. Kitelik tõle. De még mennyire…

Szerencsére baráttól, barátnõtõl most pont nem kell majd elbúcsúznom, mert úgy két napja szakítottam az elõzõvel, és azóta még nem hívott senki se randira. Meg így el is menekülhetek a két emberrel ezelõtti expasim elõl, aki azóta is zaklat néha otthon, mert újra akarja velem kezdeni, hogy most kevesebbet fog beszélni, és mindent meg fog tenni, hogy jó legyen nekem. Hát, persze. Nem-et mondtam. Többször is. Nem fogta föl, most majd talán fölfogja, hogy semmit sem akarok tõle.

Mikor haza érek, adok kis ennivalót Mardinak. Majd meg kellene kérnem valakit, hogy adjon neki néha enni, hogy ne haljon szegénykém éhen, bár nem tudom, kire bízhatnám rá… A szomszéd, mikor a Velence vízzel való elárasztásáról cikk miatt Olaszországba kellett mennem, két nap után sikító frászt kapott attól, hogy tücsköket, meg agy békát kellett betennie Mardinak a terráriumába. Szegény kicsi kígyócskám, nem nagyon kedveli azóta a szomszédot… Áh, majd csak kitalálok valamit. Max szerelek neki adagolót, és eszik döglött állatot, nem pedig élõt…

Na, de ideje öngyilkos merényletbe kezdenem, és fölhívnom drága jó anyámat, aki nagy valószínûség szerint ki fogja szakítani a dobhártyámat. Úgy veszem a kezembe a telefont, akár egy két hete lejárt, penészes sajtot, az elõttem álló leszúrásra gondolva, és tárcsázom anyámat. A páradik kicsengésre föl is veszi, és megelõzve, hogy megkérdezze, ki az, beleszólok. - Szia anya!

- Kicsikém! Olyan régen beszéltünk! Hát miért nem hívod többször szeretõ édesanyádat? – támad le anya egybõl, és levegõvétel nélkül darálni kezd. Két pillanat alatt rám zúdítja az összes lehetõ információt arról, hogy milyen borzalmas volt a tegnap esti parti, ahová hivatalosak voltak apával, és hogy õ mennyire jobban meg tudta volna szervezni. A másik pillanatban meg már arról beszél, hogy biztosan elvettem valakit, és lett egy gyerekem. Én is szeretlek, anya…

- Anya, állj le, kérlek! Nem, nem azért nem szoktalak hívni, mert feleségül vettem egy Las Vegas-i táncosnõt, és most szégyenemben nem merek beszélni veled. És nem, nem azért nem hívlak, mert kiderült, hogy van egy eltitkolt gyerekem, és az õ nevelése miatt nem jut idõm rád. Egyszerûen csak nincsen témám, amirõl beszélhetnénk – jelentem ki rezignáltan.

- Na de kicsikém! Velem mindig lehet mindenrõl beszélni. Vagy hallgathatunk is, de hívjad néha szeretõ édesanyádat!

- Rendben, ígérem, hívni foglak néha. Viszont most azért hívlak, hogy nem leszek elérhetõ egy darabig, mert a fõnököm kiküldött Afganisztánba, hogy az ottani dolgokról tudósítsak – mondom, és eltartva a fülemtõl a kagylót, várom a robbanást.

- Hogy MI?! AFGANISZTÁNBA?! Megõrültél kicsikém?! Nem mehetsz oda! Ott mindenféle barbár népek vannak. Nem engedem! – sápítozza.

- Anya, nem az engedélyedet kértem. Csak közöltem, hogy oda küldtek.

- Nem érdekel! Beszélek a fõnököddel, hogy nem mehetsz el! Hogy gondoltad ezt?! Szívbajt akarsz okozni aggódó édesanyádnak? Fiatalúr, ne is álmodj róla, hogy elmész! Afganisztán egy borzalmas hely, ahol barbár, tanulatlan, szegény emberek vannak, akik velünk, Amerika kedves állampolgáraival háborúznak. Nem mehetsz oda! – Ez az én anyám. És a legszörnyûbb az egészben, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Na, igen… És nekem a cikkemmel csak még inkább erõsítenem kellene ezeket a gondolatokat az amerikai nép fejében.

- Anya… Nem érdekel, hogy megengeded-e, vagy sem. Elmegyek és pont. Ha megállítanál, azt sosem bocsájtanám meg neked.

- De… de hát… Kicsikém! – hebegi anya ál-összetörten. Tudom jól, hogy csak félt, de ez már az ember szabadsághoz való jogát korlátozza. Egy nagyot sóhajtok, és kicsit megenyhültebben szólok bele a telefonba.

- Anya, majd hívlak. Még össze kell pakolnom a dolgaimat. Holnap reggel indul a gép, amint tudlak, értesítelek, mi van velem. Vigyázz magadra! Szia!

- Várj! – kiáltja, de leteszem, hiszen tudom, hogy a lebeszélésemre tett kísérletet akarná folytatni. Ledobom az ágyamra a telefont, de aztán mégis utána nyúlok, és fölhívom az alattam lakó meleg párt, hogy befogadnák-e Mardit. Szerencsére igent mondanak, szóval nyugodtan nekikezdhetek a készülõdésnek.

--- Afganisztán, Bagram ---

- Szóval, mikre is kell figyelned? – kérdezi Rashad. Mindent elmondott, hogy mik itt a szabályok, mikor mit kell csinálni, meg ilyenek. Elmagyarázta a fõbb dolgokat, de gondolom, majd idõ közben még többet is fog. A tábor körüli részen sétálunk, nem túl közel, de még bõven látótávolságon belül.

- Arra, hogy ne kódorogjak el a tábortól, ha találkozok fegyveres arabokkal, akkor minél elõbb tûnjek el a helyrõl, és ne bosszantsak fel senkit. Kifelejtettem valamit? – mondom föl a leckét rövidítve, és várakozóan rápillantok.

- Nem, nagyjából ez a helyzet. Ne keveredj veszélybe, mert az én felelõsségem vagy! Semmi kedvem miattad bajba kerülni – morogja végtelenül kedvesen és türelmesen. Édes egy firkász-sitter, körülbelül, mint a második dadám volt még kiskoromban…

- Megpróbálom nem bajba keverni magunkat – felelem. Mintha annyira bajba akarok kerülni, itt az Isten háta mögött. – Na, de ideje munkához látni.

--- Három héttel késõbb ---

- El kell menned az országból! Kérlek, térj haza Amerikába, itt nem maradhatsz! A férjem rájött, hogy a tiltása ellenére is mesélek neked az életünkrõl, szokásainkról, és nagyon dühös. Kérlek, menj haza, ne ölesd meg magad! – kérlel Ameena, az egyik nõ, akitõl az arab nõk helyzetérõl a legtöbb beszámolót kapom. Kedves fiatal lány, aki már asszony, ráadásul egy tálib nagyfõnök asszonya, akirõl információkat ad ki.

- Még nem mehetek. Addig nem, amíg a felettesem azt nem mondja, hogy elég, és vissza nem hív – felelem aggodalmas kérlelésére. Kedvelem Ameenát, de tényleg nem lehet.

- Ne foglalkozz vele! Kérlek, menj el! Féltelek. Ha az uram megtalál, akkor a legrosszabbak is megtörténhetnek. Kérlek! – könyörög. Ha nem lenne túlságosan feltûnõ, szerintem már rég térden állva könyörögne nekem, így viszont csak áthajol a kis asztalka fölött, és összetett kézzel rimánkodik. Megható az aggodalma, de tényleg nem lehet.

- Értékelem, hogy ennyire féltesz, Ameena, tényleg, de nem mehetek. Értsd meg! A munkám fontos a számomra, és itt, a katonai táborban védett vagyok. Nem lesz semmi baj – próbálom nyugtatni. Nem hinném, hogy sikerült sajnos, de már vissza ült a helyére.

- Hidd el, ismerem az uramat, de megértem, hogy nem akarsz elmenekülni. Én akkor is aggódok és imádkozni fogok Allahhoz, hogy ne legyen semmi gond – mondja, és ezzel a végszóval föláll és köszönés nélkül elsétál. Elgondolkozva nézek utána, hiszen lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet megírnom a cikkembe a kapott információkat, de muszáj volt fölhasználnom õket. Remélem, nem lesz semmi baja Ameenának amiatt, hogy találkozott velem. Ki tudja, ki van itt olyan, aki beköpi Mehrdad nagyfõnöknek, hogy az asszonya velem mutatkozott.

Hirtelen Rashad jelenik meg szinte a semmibõl. - Gáz van, mennünk kéne! – mondja aggodalmasan, és egyben dühösen. Ide-oda pillant, mintha keresne valamit, vagy inkább valakit. - Megígérted, hogy nem fogod bajba sodorni magad, erre tessék! Az egyik nagyfõnök asszonyával kell riportot készítened. Gratulálok! – morogja, és ha jól gondolom, csak az tartja vissza attól, hogy a torkomat fojtogassa, hogy most éppen a menekülés ideje van, nem pedig a kiakadásé.

- Hagyjál már, Rashad. Igazad van, de errõl kell írnom – mondom, pedig tudom, hogy tudja. Eddig mondhatni támogatott, vagyis… na jó, ez túlzás. Mondjuk úgy, hogy segített a munkámban, bár jó sok átmorgolódott utat kellett kibírnom mellette. Jó sokat tud ám morogni. Ahhoz bezzeg nem lusta, míg mondjuk ahhoz, hogy miközben nekem írnom kell, vigyek neki azért enni, mert nem képes fölkelni az ágyamról. Na, mindegy. - Menjünk! – állok föl. Rashad karon fogva ráncigál feltûnés mentesen a hátulsó részek felé, kerülve azt, hogy az egyetlen ablakból pont ránk lehessen látni.

- Erre gyere, a hátsó kijáraton távozunk. Maradj csöndben, és tedd azt, amit mondok. Ha már a megelõzésben nem hallgattál rám, a menekülésben tedd meg! – utasít morogva. Tudom, hogy igaza van abban, hogy veszélybe sodortam magunkat, de legalább addig, amíg a kocsihoz nem érünk, fölhagyhatna azzal, hogy kritizál. Ha ennyire jobban tudja, miért is nem figyelmeztetett elõre, hogy „hé, figyelj Cedric, ne nagyon érintkezzél Ameenával, mert az ura még képes, és kinyírat téged”? Késõ bánat. Most a legfontosabb, hogy kijussunk innen.

- Rendben… - egyezek bele, és most tényleg azt fogom tenni, amit mond. Meneküléshez igen jól ért, nem egyszer hasznát is vettük surranó képességeinek.

- Na, siess. Gyere, itt ki tudunk jutni, és ha szerencsénk van, akkor el tudunk surranni a hátsó bejáratot figyelõ tálibok mögött. Az egész épületet körülvették Mehrdad emberei, de talán sikerül kijutnunk fogságba esés nélkül. A járgány nem messze parkol, csak addig kell eljutnunk – magyarázza, majd már tényleg õ is csöndben marad. Az egyik itt dolgozó arabot gyorsan kikerüljük, és a kijárathoz jutunk. Rashad óvatosan kikémlel az ajtón, és kis ideig bámészkodik, majd visszahúzódik. – Tekerd a fejedre a kendõd! – figyelmeztet, és õ is a kendõje alá dugja hosszú, feltûnõen szõke hajfonatát. Szó nélkül teszem, amit mond, és eltakarom arcomat, csak a szemem látszik ki a fejembõl. Jóváhagyólag bólint, majd ismét kiles az ajtón. – Gyere – szól fojtott hangon, és összehúzódva kisurran a szabadba. Lemásolom mozgását, és én is kijutok a poros kis utcába. Két ember van a rövid utcácska két végén, meg egy fönt a tetõn. Mindannyian az épületre merednek, de szerencsére úgy tûnik, két kijárata van, mert egy másikat figyelnek meredten, így egy… hát, nem is tudom, talán valamilyen bútor roncs mögött szépen el tudunk bújni. – Arra – mutat Rashad az utca rövidebbik vége felé. Bólintok egyet, hogy megértettem, és két pillanat múlva már villámgyorsan futni kezdünk.

Hamar érkezik a reagálás mindhárom lövész személyében, de valahogyan, valamiféle isteni segítséggel, no meg gyors mozgásunkkal nem találnak el minket a golyók. Gyorsan haladunk az utca végéhez, ami eléggé necces az onnan lõdözõ fickó miatt, de Rashad ügyesen leteríti õt, és majdnem szabad a pálya a kocsiig. Szerencsére nincsen messze innen már a jármû, így kikerülve egy negyedik férfit, aki a változatossá kedvéért késsel hadonászik felénk, bepattanunk a járgányba, és Rashad már adja is rá a gyújtást.

Hála az égnek, hogy megúsztuk!

Jó pár lövés érkezik még utánunk, és bár a többség az autót éri, mi sértetlenül megússzuk, és a tábort vesszük célba.

- Azt a minden lében kanál újságírói minõsítésedet, azt! – kiáltja le a fejemet, mikor már lehagytuk üldözõinket. – Arról volt csak szó, hogy pár asszonnyal beszélsz, akik anonim módon mondanak pár dolgot az életükrõl, nem pedig arról, hogy az egyik tálib nagyfõnökrõl írsz bíráló cikkeket, amikben annak asszonya segít! Ha most miattad valami bajunk esik, akkor én vágom át a nyakad!

- Jól van, bocs. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz – szólok vissza, de nem hogy lenyugtatnám ezzel, csak még idegesebb lesz.

- Nem gondolta volna… Nem gondolta volna… A tálib nagyfõnökrõl és asszonyáról beszélünk, Cedric! Elsõ találkozásunkkor kikötöttem, hogy ne. Bosszants. Föl. Senkit. Erre mit csinálsz?! Pont Mehrdad nagyfõnököt kell fölbosszantanod!

- Mondom, hogy bocs! Nem hanyagolhatnánk a témát? Tudnom, hogy elcsesztem azzal, hogy mindhármunk életét kockáztattam a cikkem miatt, de tudod te milyen érdekes dolgokat mesélt?! – kérdezem. Baromi érdekes dolgokról szereztem tudomást a segítségével, és ezután az amerikai nép is tisztában lesz az afgán nõk társadalmi helyzetével. Kíváncsi lennék egy-egy mûkörmözött mû nõ hogyan fogadná ezt, amit az ittenieknek minden nap át kell élniük. Itt nincsen ám olyan, mint egyenjogúság, vagy szabad akarat. Nem. Itt mindent a férfi – apa, vagy férj, esetleg báty – dönt el.

- Gondolom… - jegyzi meg. Végül is… Õ itt nõtt fel. Biztos tisztában van jó pár dologgal, amivel én, amerikai férfi, nem igazán. Hirtelen egy nagyon rossz sejtelmem támad. A nõk itteni helyzetérõl jut eszembe, hogy mi van akkor, ha valaki elmondta Mehrdadnak, hogy Ameena többször is velem beszélgetett.

- Ugye… ugye Ameenának nem lesz semmi baja emiatt? – kérdezem aggodalmasan Rashadra pillantva.

- Mégis mit gondolsz? Vagy arról nem mesélt, hogy mi jár egy nõnek, aki elárulja a férjét? – kérdez vissza. Ettõl tartottam. Bassza meg!

- Megcsonkítás majd halál – mormolom. - Azonnal vissza kell mennünk! Nem hagyhatom, hogy miattam legyen valami baja! – kiáltom. Nem engedhetem, hogy miattam baja essen! Õ aggódik értem, de én meg érte aggódok. Mert én a katonák által mondhatni védve vagyok, õ viszont ki van szolgáltatva a férjének, aki bármit meg tehet vele, hiszen a vallás teljesen támogatja a férfiakat a nõik megbüntetésében.

- Dehogy megyünk vissza! Örülj, hogy el tudtunk menekülni! – háborodik föl. Igazából teljesen jogos a felháborodása, hiszen nem tehetem meg vele, hogy az én hülyeségem miatt kinyíratom.

- Akkor egyedül megyek vissza, de nem tehetem ezt meg vele! – mondom. Nem fenyegetésnek szánom, tök komolyan gondolom. Nem vagyok valami nagy ember barát, és nem fogok kiskutyák megmentéséért siránkozni, de azt tényleg nem engedhetem meg, hogy miattam meghaljon egy kedves fiatal lány.

- Ó, a fene esne bele a nagy igazságérzetedbe! Megöletsz mindkettõnket. Én meg még nem akarok meghalni… - morogja, de látom rajta, hogy kezd fölengedni. Meghalni meg én se akarok, semmi kedvem meghalni. Meg kicsi kígyókám szerintem már haza vár, hogy végre ne csak a szex szagait kelljen éreznie állandóan, hanem a friss levegõ, és az élõ békák által nyújtott vadászási lehetõséget is élvezhesse.

- Én sem, de nem tehetem ezt meg Ameenával. Miattam fogják megölni, hagyjam ezt tétlenül? – kérdezem fejcsóválva. Egyre inkább elhagyjuk a várost, és ezzel együtt Ameenát is. Hogy tudnék azzal együtt élni, hogy miattam halt meg szegény lány? És nem csak hogy meghal. Meg is kínozzák. Elõször megcsonkítják, majd szép lassan megölik. Mert ez vár minden olyan nõre, aki ellent mert mondani a parancsolójának.

- Igen – morogja, de azért egy hajtû kanyart véve visszafordulunk. Apró mosolyra húzva ajkamat, Rashadra pillantok, akin látszik a düh, és a visszafojtott kiakadás. Nem gond. Meg tudok birkózni ezzel, csak elõtte mentsük meg Ameenát.

- Köszönöm – mondom õszintén. Egy gyors, figyelmeztetõ pillantást vet rám, amiben benne van a fenyegetés, hogy nehogy meghaljunk. Érdekes módon, bár meleg a szem színe, olyan hûvöset tud magából kibocsájtani néha, hogy nem is kell légkondi.

- Ha miattad meghalunk, föltámasztalak, és magam foglak kinyírni! – figyelmeztet, mire bólintok.

- Rendben.

- Tudod, hogyan lehet bejutni a házba, hogy ne vegyenek észre minket? – kérdezi, mikor megérkezünk Ameenáék házához. Nem messze álltunk meg a járgánnyal, hogy gyorsan el tudjunk menekülni, ha gáz lenne.

- Igen. Van egy hátsó bejárat, amit csak a nõk használnak. Ott besurranhatunk – magyarázom, és próbálom eszembe idézni, hogy mit mutogatott Ameena az elsõ és egyetlen alkalommal, amikor elhozott ide.

- Csak ki is tudjunk jutni… - motyogja Rashad, és aggodalmasan bámulja a ház hátsó részét.

- Ki fogunk – mondom jóval több magabiztossággal, mint ahogy érzem magam. Elég rossz elõérzetem van. Túl nagy a csend. Túlságosan nagy a nyugalom. Nem hinném, hogy ilyen nagy nyugalomnak kellene lennie egy házban, de nincs idõm ezzel foglalkozni.

- Ajánlom is… - figyelmeztet Rashad, és besurranunk a házba.

A házba, ahol jó pár felfegyverkezett férfi vár már minket. A francba.

- Nocsak, nocsak… A kismadárka önként repült be a ketrecébe… - mondja a középsõ fickó vigyorogva. - Fogjátok el õket! – utasítja az embereit. Mi gyorsan megfordulunk, de a nyitott ajtón át látjuk, hogy bekerítettek minket. Két különbözõ irányba kezdünk el futni, nekem nincs is irányom, csak kikerülni a fegyvereseket, és látom, hogy Rashad már majdnem kijut. Jó. Legalább õ meneküljön meg. Nem foglalkozom vele tovább, hanem folytatom a macska-egér játékomat négy fegyveressel, akik csak a késükkel hadonásznak egyelõre, nem pedig a puskájukkal.

- Engedjenek el minket! – hallom meg Rashad kiáltását, mire felé kapom a fejem. Nem volt jó ötlet, ugyanis ahogy õt figyelem, már azt veszem észre, hogy egy puskatus csókolózik össze a fejemmel, majd nincs más, csak a sötétség.

---*---*---*---

Mikor fölébredek, egy sötét, szerencsére még épp elég tágas szobában vagyok. Egyedül. Fáj a fejem. Minden olyan homályos, rosszul vagyok. Minden tagom sajog, de leginkább a fejem. Látásom homályos, de szerintem ha nem lennék ennyire kábult, akkor se látnék túl sok mindent a szobából, mert nagyon sötét van itt. Csak onnan tudom, hogy egyedül vagyok itt, hogy azért körvonalakat látok. Megmozdulok, hogy kicsit a tagjaimat elrendezzem, de ahogy egy picit is megmozdulok, fejembe iszonyú fájdalom hasít, és újból elájulok.

Nem tudom, mennyi idõ múlva ébredek föl, de az aprócska ablakon már szûrõdik be kis fény. Lehetséges lenne, hogy egy éjszakán át voltam ájult? Vagyis egy napon és egy éjszakán?

És hol van Rashad?! Mi van vele?! – jut eszembe segítõm. Most kicsit tovább bírok mozdulni, így mielõtt elájulnék, látom velem szemben az épnek tûnõ Rashadot. Nincs magánál, vagy ájult, vagy alszik. Legalább itt van. Egy rohadt csõhöz vagyunk mindketten hozzákötözve, ráadásul a szoba két különbözõ sarkában, hogy még véletlenül se tudjuk a másikat eloldozni. Még jó azért, hogy együtt vagyunk. A szoba közepes méretû, még épp nem kapok tõle pánikrohamot, büdös, és sötét.

Még egy pillantást vetek szõke hajával körülölelt testére, és érzem, hogy mindjárt elájulok. Hála az égnek, hogy él… - fut át az agyamon, majd ismét magába ránt a sötétség.

Fulladozva, vizet köhögve térek magamhoz. Jég hideg vízzel vagyok leöntve, amitõl fázok, és nem kapok levegõt. Próbálom kiköhögni, de ahogy megerõltetem magam, a fejembe iszonyú fájdalom nyilall, amitõl úgy érzem, mindjárt hányok. A francba, azt hiszem, agyrázkódásom van.

Érzem, hogy valaki, gondolom Merdad beszél hozzám, de annyira hatalmába kerít a fulladás okozta pánikroham, és a fejfájás, hogy nem értek belõle egy szót sem. Mintha víz alatt beszélne hozzám valaki, csak elmosódott hangokat hallok, viszont mintha valami zavarná a vételt. Recsegés, ropogás hallatszik, ami kezd magamhoz téríteni a nem idevaló hangzásával.

- Jönnek az amerikai kutyák – jut el agyamig Mehrdad undorítóan boldog mondatának kezdete, és kegyetlen fény villan a szemében, ahogy hallgatja a lövések ropogását. – De már nem fognak tudni titeket megmenteni. Meg kell bûnhõdnötök, amiért rávettétek az asszonyomat, hogy áruljon el – jelenti ki, és egy intésére több afgán is bejön. Eltorlaszolják az ajtót egy gerendával, majd két csoportra szétválva, felénk jönnek. Késeiket elõ kapják, és már látom. Tényleg nem fogunk megmenekülni, hiába jöttek a megmentésünkre.

Viszlát, élet… Bár rövid voltál, de jó voltál.

- Én tényleg ki foglak nyírni! – nyögi ki Rashad tehetetlen dühében. Szavait gondolom nekem címzi, így bár helyzetemhez képest furcsa, hiszen kinek lenne ilyen helyzetben mosolyogni, de elvigyorodok. Nem is õ lenne, ha még a halál torkában is nem a kiakadáson járna az esze.

- Akkor hajrá a saját magad, aztán az én fölélesztésemmel! – mondom vigyorogva, de ahogy közelednek felém a kések, egyre inkább leolvad a vigyor az arcomról, és hatalmába kerít a félelem.

Én most tényleg meg fogok halni.