 Karakter: Brendon Coleman
Megjegyzés: Gaa.-nak
Kelletlenül vonszolom magam az iskola folyosóin, közben erősen koncentrálva a tömeg, elmémből való kizárásával. Ami valljuk be nem túl könnyű feladat, ha minden második lépésemnél nekem szalad egy diák… Elismerem, nem vagyok egy, az eget súroló Adonisz, de azért észrevehetnék, hogy TANÁR vagyok!
Sikeresen átküzdve magamat az állatcsordán, diadalittasan esek be a tanáriba. Mint aki bármelyik perben holtan eshet össze, rohanok az egyik kanapéhoz. Elégedetten nyögve terülök el rajta, s próbálok tudomást sem venni a többi mogorva, szúrós tekintetű kollégáról, kollegináról. Még bőven van időm az első órámig, és őszintén, jobb itt pihenni, mint otthon agybajt kapni a kapkodástól…
.oOo.
Nem túlzottan kirobbanó kedvvel (és energiával) keresem a termet, ahol elméletileg tanítanom kéne a következő tanórában. Nem ismerem az osztályt, kész homály, hogy kik ők, milyenek pontosan. Kellemetlen.
Utálom, mikor beosztanak évközben egy másik tanár helyére. Kérdem én: Miért megy egy nő tanárnak?? Tanít pár évig, aztán teherbe esik… aztán jövök én a képbe, akit fikázni fog a drága diáksereg, hogy érthetetlenül tanítok… Remek! Csodás!
Kezemet a kilincsre helyezve várok pár pillanatot. Erőt véve magamon, kihúzva magam, magabiztosságot színlelve lépek be a pokol kapuján.
Aprócska terem, max ha 20 diák van ebben a csoportban. Mások biztosan az olaszt vagy a spanyolt vették fel. No nem baj.
-Jó napot kívánok mindenkinek! – Felszerelésem hanyagul az asztalra borítom, majd fél komoly arccal vizslatom a kis tömeget. Megvárom, míg csend ülepszik az aprócska teremre, majd folytatom. – Mint tudjátok Mrs. Watts szülési szabadságon van, így a továbbiakban én veszem át a helyét, s próbálkozom meg a tanításotokkal. – hatásszünet – A nevem Brendon Coleman – közben gyöngybetűkkel felkarcolom nevem a táblára – örülnék, ha megjegyeznétek. Természetesen abból sem csinálok gondot, ha egyszerűen csak tanár úrnak szólítotok. Viszont a kölcsönös tiszteletet elvárom. Verstehen sie?
Sokan rögtön válaszolnak németül, van aki csak bólogat, és természetesen van akinek halvány lila gőze sincs… pompás.
-Remek, akkor most kiosztok nektek egy feladatlapot, és.. - Hatalmas zúgolódás. – De hadd mondjam végig, hogy NEM jegyért meg! Pusztán szeretnék tisztában lenni a nyelvtudásotokkal. – Kedves mosolyt villantok, majd minden elsőpadosnak adok egy kupac papírt. Mindenki szépen hátraadogatja, amint megvannak, kezdik is. Addig én kényelmesen helyet foglalok a tanári asztal mögött, s fejemet tenyeremen támasztva bámulok ki az ablakon. Milyen egyhangú. Borongós az égbolt, mint mindig. Utálom ezt a helyet. Szívemből.
Tekintetemet elszakítom a szürke tájtól s a diákokat figyelem. Szemöldök ráncolva, percekig mustrálom az egyik srácot, aki puskázni próbál.
-Semmi értelme segítséget használni, hiszen mint említettem, nem jegyre megy a dolgozat. Légy szíves tedd el. – Hosszúra nyúló másodpercekig nézek a sráccal farkasszemet. Hatalmas sötét Bambi szemeivel bizonyosan el tudta varázsolni Chaterinet. Csupán egy kis szempilla rebegtetés szükségeltetett hozzá. Nem nagy dolog, csak csini pofi kell hozzá, semmi több… Mikor még mindig nem mozdul, ingerültebben szólítom fel. – Tedd el! Most!
Sokáig kell várnom, mire végre eljut tudatáig, s megmozdul. Csodás.
Magamban morogva keresem a jegyzeteket, amik tartalmazzák a későbbiekben leadandó anyagot. Na, majd meglátom, mennyire tudják ezt a szintet… nem állítottam össze túl nehéz feladatsort, de ezek az arckifejezések mindent elárulnak…
Az óra végezte előtt öt perccel beszedem a papírokat, majd mindenkit megkérek, hogy nézze át az eddig átvett nyelvtani részeket, s ha nem túl nagy feladat, készítsenek egy névtáblát, lehetőleg a saját nevükkel ellátva. Kedvesen mosolyogva, intve búcsúzok el tőlük, s amint kicsengetnek, elsőként hagyom el az állott, emberszagú termet.
.oOo.
Órámra sandítva fáradtan könyvelem el magamban, hogy pár percen belül éjfél. A szintfelmérő dolgozatok javításával pedig még jócskán nem vagyok kész. Kellett nekem CSI-t nézni, meg Dr. Csont-ot. Pedig már hányszor, Istenem, hányszor megtapasztaltam, hogy csak magamnak ártok ezzel. Holnap megint egy járókelő hulla leszek. A kávé se fog már emberi arcot kölcsönözni nekem. Mindegy…
Pipa, pipa, pipa, hiba, hiba, pipa. Na, ugyanez még vagy öt feladatnál. Számolás, átlagolás, és egy jegy, ami nem fog a naplóba kerülni.
Következő.
Hiba, hiba, hiba. Úr Isten. Ez meg mi a jó szentséges… Magasságos egek. Ez a gyerek segghülye. Alig akad egy jó válasz.
Ki ez…? Kyo--Kyoshima Tsu… Ezzel se lettem okosabb.
Megfordítom a lapot, folytatom a javítást. Meglepő módon: hiba, hiba, hiba, hiba, hib----
Szemeim tepsi méretűre kerekednek. Újra olvasom, de csak azt érem el, hogy az állam is koppan az asztalon. Hátradőlve karosszékemben túrok a hajamba, s kínos vigyorral próbálok nem felrobbanni az idegtől.
Mégis ki ez a kölyök?
Fújtatva állok fel helyemről, áttrappolok a konyhába s legurítok egy pohár… khm nyugtatót, majd vissza.
Nekitámaszkodva azt asztalnak veszem újfent a kezembe a papírt. Ez kész. Ezzel most komolyan, mit kezdjek..?
„Szúrnám a fosódat…”
Eldobom az agyamat, komolyan mondom.
Értetlenségemet kellően kifejezve, piros kis kérdőjelekkel írom körbe a mondatot…
.oOo.
Köszönhetően a kellemes esti meglepetésnek, egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Igaz, ami igaz, a dolgozatokat kijavítottam, mind egy szálig. Nem lettek olyan szörnyűek, mint vártam. De azon az egy mondaton nem tudom túl enni magam. Egyszerűen felháborító. Senkinek sem szóltam erről, azon okból kifolyólag, hogy piszkosul ciki lenne, és őszintén, nem hiányzik most nekem, hogy kisebb-nagyobb felfordulás legyen a csoport vagy énkörülöttem.
Magamon meglepődve, egészen ingerülten robbanok be a terembe. Morogva odavetek egy köszönést, s asztalomhoz érve pakolgatni kezdek.
- Kijavítottam a dolgozatokat… - ejha, csendesednek – nem mondom, hogy mindegyik tökéletesre sikeredett, de nem is lettek szörnyűek. Mindenkiére írtam egy jegyet, de nyugodjatok meg, ez csak egy viszonyítás, hogy mennyire kéne igyekeznetek! – a papírköteget az első padban ülő kishölgynek nyújtom – Kiosztaná, legyen szíves.. – Pirosló pofikával feláll, megigazítja szoknyáját, s már rebben is tova.
Homlokomat dörzsölve ülök le, s nyugodtan megvárom, amíg mindeni szemügyre veszi munkáját. Addig megkeresem a füzetembe rejtett kis cetlit, s megköszörülve torkomat hívom magamra a figyelmet. – Mindemellett szeretném megkérni – lapra sandítás - Kyoshima Tsut, hogy óra után maradjon itt. Lenne némi megbeszélnivalóm vele a dolgozatával kapcsolatban. – Nem nézek a diákokra, erőltetett figyelemmel igazgatom könyveim, jegyzeteim.
Egek… csak tudjam türtőztetni magam. Nem lenne túl kellemes "diákverés"-ként szerepelni a sajtóban…
|
